2016-02-23 18:00:31, kedd
|
|
|
TÓTH ÁRPÁD
Tóth Árpád (Arad, 1886. április 14. - Budapest, Várnegyed, 1928. november 7.) költő, műfordító.
A Nyugat első nemzedékének egyik kiemelkedő alakja, akinek uralkodó hangja mindvégig a fájdalom, a szeretetre, boldogságra hiába váró ember szomorúsága.
Tóth Árpád élete és munkássága
Link
Tóth Árpád összes verse
Link
AZ ARANY PARK
A fákon a virágzás fájó kéje
Borzong végig: mélyen sohajtanak,
Már lángkocsin zenitre hajt a nap,
S tüzet lehell a bimbók szűzi mélye.
Rád gondolok, ki vársz még rám, remélve,
Ifjúságod fénylő fái alatt,
Halk arany ágak hozzád hajlanak,
S szived reszket, s zeng vágyaid zenéje.
Ó, vársz s mosolygsz a fák közt, drága úrnő,
De arany parkod árnyán már a bú nő,
Mérges bogyójú, vad, sötét növény...
S jaj, tán mire elérlek, tépve, verten,
Jajduló szél vonaglik át a kerten,
S az esti fák közt kialszik a fény...
ÁLARCOSAN
Hát rossz vagyok? Szótlan? Borús? Hideg?
Bocsáss meg érte. Hisz ha tudnám,
A világ minden fényét s melegét
Szórva adnám.
Kastélyokat. Pálmákat. Táncokat.
Ibolyákkal a téli Riviérát.
Vagy legalább egy-egy dús, összebújt,
Boldog órát.
De most oly nehéz. Most egy sugarat
Se tudok hazudni, se lopni.
Vergődő és fénytelen harcokon
El kell kopni.
Az Antikrisztus napjai ezek.
Csillog a világ szörnyű arany-szennye.
Röhögő senkik, balkörmű gazok
Szállnak mennybe.
S én lent vergődöm, és nem tudja más,
Hogy csöndöm mélyén milyen jajok égnek.
De légy türelmes. Jön még ideje
Szebb zenéknek.
Csak légy türelmes. Maradj, míg lehet,
Váró révem, virágos menedékem.
Most álarc van rajtam, zord és hideg,
De letépem,
Vagy szelíden, míg elfutja a könny,
Öledbe hajló arcomról lemállik,
S te ringatsz, ringatsz jó térdeiden
Mindhalálig.
ÁPRILIS
Április, április, bolondok hónapja!
Szeretlek én téged, - a föld akkor kapja
A langyos csillogó, locsogó esőket,
Melyeket hallgatni oly jó, s a szív éled...
Április, április, - bolondok hónapja!
Zöld füvét a csikó ropogva harapja,
Zsenge reménységnek harmatozó füvét
Harapja friss szájjal egész Emberiség.
Nem vagyunk mi azért, nem és nem, bolondok,
Hajoljatok reánk, derék, új falombok,
Az legyen a divat, áprilisi fényből,
Szűrjetek ránk szép szűrt legényes reményből.
BE FURCSÁT ÁLMODTAM...
Be furcsát álmodtam az éjjel,
Hahó, hahó,
Lefutok kacagva a lejtőn,
Ma csupa zengés a szívem,
Ma kínom távol ormán rajt pihen
Halk, puha hó.
Nézd, hó esett az éjjel,
Hűs és szelíd, mint álombeli bú.
De dalolnak a fák,
Arany színű láng
Fodrozza a felhőt,
S a hegyi ösvény vadrózsa-szagú.
Lefutok kacagva a lejtőn,
Hahó, hahó -
Odalent csendben megpihenek,
Messze merengnek a nyitott szemek,
S szívemben csendesen
Szitál a hó.
BE SZÉP AZ ÉG
Be szép az ég bíborló baldachinja,
S be jó alant heverni szemlehunyva,
A csend szól, mintha hegedűhang hullna,
Hegedül a csend, hűs arany a húrja,
Hallgatja a szív, elalszik a búja,
Álmodik a szív, s az álmot nem unja.
Mindent megun a szív, szerelmet is,
Pénzt is, kacajt is, hűvös kertet is,
A bú bakján ül, mint egy bús kocsis,
És hova hajtson, nem tudja, a hűs
Estén, és elbóbiskol néha s kis
Álmok ringatják...
BÚS, DÉLELŐTTI VERS
Uj szívünk nőjön, égi,
Szelid szív, ne a régi,
Ne tudjon kínt meg lázat,
Ne érje több gyalázat.
Dühöt, bosszút ne értsen,
Ne gyűlöljön, ne sértsen,
Szeressen, csak szeressen,
Forrón, ezerszeresen.
CSAK ENNYI
Félbehagyott
Versek szegény, halkuló rebegése,
Félbehagyott
Sírás halkuló, békélt szepegése,
Félbehagyott
Küszködés békélt, mindegy-legyintése,
Csak ennyi, lásd,
Halkuló, békélt, mindegy-éltem vége.
Jó itt nekem
Kis, hajnali kávéház-zugban,
Jó itt nekem,
Hajnali, csendes mélabúban,
Jó itt nekem
Lassacskán, szépen végit várnom,
Csak ennyi, lásd,
Hajnali csendes elhalálozásom.
Csak sose sírj,
Nem volt az élet énhozzám kegyetlen,
Csak sose sírj,
Én voltam lusta, gyáva és ügyetlen,
Csak sose sírj,
Nem illet engem itten joggal semmi,
Csak ennyi, lásd,
Köszönni illedelmesen és menni.
Áldott az élet,
Ad kinek-kinek méltón, ahogy illik,
Áldott az élet,
Keze felém is illendően nyílik,
Áldott az élet,
Hullott kezéből rám is némi jó,
Csak ennyi, lásd,
Csendeske, fáradt rezignáció.
Isten veled,
Vigasztaljanak méltóbb, zengőbb versek,
Isten veled,
Vigasztaljanak zengőbb, szebb szerelmek,
Isten veled,
Nézd, fény ragyog a gyönyörű világon,
Csak ennyi, lásd,
Hogy én eltűntem és hiányzom.
DERŰT DALOLNÉK...
Derűt dalolnék, édesem, tenéked,
Mely, mint az alkony enyhe fénye, reszket,
És édes lánggal, mely gyújt s mégsem éget,
A fák közt még kis, zöld napokat rezget,
Derűt, mely úgy lebeg le könnyű szárnyon,
Szép, tarkarajzú szárnyon, mint a lepke,
Opál színekkel lengve még az árnyon,
Amely a lankadt lombokat belepte...
ERDŐ
Körül
Minden csendesen, eltelten örül.
A napsütés vidám,
S a forró, sárga ragyogásban
Minden vén tölgy egy víg, élő titán:
Emeli barna karját
Frissen az áldott égbe,
A szent, illatos, teli kékbe,
S rengeti fürtjei zöld zivatarját.
Csend.
Kábult fülem hallani véli
A zengő, örök napot odafent,
Billió mérföldek étherén
Átszűrt, ájult finom neszét:
Ó, csend beszéde, szent csillagbeszéd!
S körül
Minden csendesen, eltelten örül.
A tömzsi, lustán rezzenő hársak
Illatokkal kenik fénylő, pőre testük,
S lábujjhegyen állva karcsú jegenyék
Néznek át felettük,
Túl a hullámzó, mély rengetegen,
Néznek, a merengés halk gyönyörétől
Reszketegen.
Jó így csendesen nézni a fákat,
Érezni a derűt, mely mindent áthat;
Titokban éltem is szépen tovább égett,
Mint számban a parázsló szivar,
S tűnődésem is úgy leng, illatos füstje a létnek,
Mint a napfényben a szivarfüst
Kedves, kék karikáival.
Oly jó így egyszer mélyen örülni,
Fáradt, szegény látásomat
Zöld pázsitkendőbe törülni,
Aztán lehunyni a szemem egy percre,
Míg az élet kis, nyomorú perce
Ezer évvé ringatja magát,
S kinyitni aztán
S nézni ezer évvel öregebben,
Túl szerelmeken, búkon, bölcsen, szebben
A nap örökké fiatal
Nagy, zengő aranycsillagát!
ESTI ÉNEK
A holdat nézd, fölült a háztetőre,
S arany testét szikrázó gombolyagba
Görbítve, mint bizarr kandúr, olyan ma,
Vén, kéjes, égi állat, éjek őre, -
Fáradt szegény, pihenni volna kedve:
Érzed? most rádnéz, s elszántan, vakon
Hozzádvetné magát az ablakon,
S szelíd térdedhez kúszna törleszkedve.
S a félsötét szobában nézz körül, -
Érzed? reszketnek a bús bútorok ma,
Rejtelmesen mind hozzád tántorogna,
S mint halk, borús raj, körbe tömörül:
Öreg rabszolgák, zsibbadt, árva testek,
Leomlanának, s édes ujjaid
Lágy simítását kérni bújna mind,
Hogy érezzék zsongító, enyhe tested.
S nézd: ím az árnyban két szemem hogy ég,
Kebledre hajtom: két hű, régi ékszer,
Ó, millió sok éve már - emlékszel? -
Égtek s fájtak, - nem volt még föld, se ég,
Simítsa őket is kezed hűs ujja:
Ó, áldott gesztus, mellyel minden dolgok
Lététől létem csendesen eloldod,
S a végtelenben ringatózom újra!
ESTI SUGÁRKOSZORÚ
Előttünk már hamvassá vált az út
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illatos csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.
Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta szívembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy Isten szállt a földre le
S lombjából felém az ő lelke reszket?
Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek,
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szívembe visszatér,
És zuhogó mély zenével eredt meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!
Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú (Latinovits Zoltán - Zene: Liszt Ferenc: Szerelmi álmok)
Link
EZ MÁR NEM NYÁR
Még ifjúságával tüntet a nyár,
Még dagadóra szítt kebel a domb,
A rácskerítés peremén
Még csókolózni könyököl a lomb.
Még titkolják sóhajukat a szelek,
S mint a hancúrozó gyerekek,
Rugdalják a napozó utakon
A furcsa ördögszekeret.
De estefelé hirtelen,
Elkomolyodik a világ -
Ez többé már nem nyári alkonyat,
Fájdalmasak a fák.
Összebújt testük sötét és hideg,
Csak felsóvárgó csúcsukat
Ragyogja be nagy messziről
Valószínűtlen fényével a nap.
Valami fáj a tájnak. Csattanó
Izzása merengésbe hal,
Érzi a vén föld, mily rég volt szegény
Igazán boldog s fiatal.
Most álmodja mélázón vissza tán
A nyolcvanmillió éves nyarat,
Mely eónokkal ezelőtt
Ontotta rá az ifjú sugarat.
Az volt a nyár! Tüzelt a fény
A dinozaurusz páncélos övén,
S az élet boldog szörnyalakokat
Próbálgatott, nagy páfrányok tövén.
De aztán jött a vénség, és a föld
Fáradt lett, rosszkedvű, beteg.
Jött a jégkor, s az ember jött vele,
A Boldogtalan szörnyeteg!
A természet még kísérletezik,
Gyúlnak ujjongó, kurta, vad nyarak,
Élni, boldognak lenni még,
Ó, ragyogjatok ősi sugarak!
Hiába. Elszalad a nyár.
Bús ember, megállok a fák alatt.
Elkomolyodik a világ,
Ez többé már nem nyári alkonyat.
A csókrahajló lomb közül lehull
Egy koraősz, rozsdásodó levél.
Az ördögszekér megáll az úton,
És feljajdul a szél.
AZ ÉLET SZÉP
Az élet szép, csak küzdeni kell érte,
Boldog az, ki célját elérte
Akarni kell és minden sikerül,
Akarni és bízni rendületlenül.
Egy életcélt követni nemes gondolat,
S mi kell hozzá, csupán akarat.
Mely minden ifjú szívében él,
Küzdeni bátran egy új életért.
ÉRZELMEK NÉLKÜL?
Ne akarj élni érzelmeid nélkül
Olyan mintha sírnál könnyeid nélkül
Néha a könnyek ugyan könnyítik az életet
De olykor jobban sír az, ki kifelé nevet
Engedd, hogy az érzések szabadon szálljanak
Hagyd, hogy a vágyaid valóra váljanak
Ne építsél várat, ne vonulj toronyba
Ne fagyaszd a szíved jéghideg burokba
Engedd, hogy szeressenek nincs annál jobb dolog
Mikor a szíved valakiért hevesebben dobog
Ne feledd a múltat, csak tanuljál belőle
Emeld fel fejedet s tekintsél előre
Keresd a szerelemet, ne harcolj ellene
Ez a miből mindenkinek nagyon sok kellene
Ha csalódsz se csüggedj hallgass a szívedre
S tedd a bánatot mindörökre hidegre
A szemeddel látsz a szíveddel érzel
Ha valakit megszeretsz fogd meg két kézzel
Ne hagyd, hogy elmenjen, mert megfogod bánni
Mert olyat, mint ő már keveset találni
FÁJVA SZERETNI...
Fájva szeretni, legfőbb törvény,
Igazságoknak örök szomorúja,
A nagy-nagy vágynak adatott
A legtöbb tövisből a koszorúja.
Micsoda szomjas, nehéz kőkorsókat
Cipel szegény vágy bús, remegő vállal,
S a kúton, hol a legmélyebb gyönyört
Merítené... a halállal
FEL A BARIKÁDRA
Fel, honfiak, polgárok, talpra!
Itt a dicsőség reggele!
Pardon!
De én ezennel kirántom
Fényes kardom!
S bátran jelentem ki:
Mindenki
Rázza le az összes láncokat,
S csapja be ünnepi lázba
A zálogházba,
Itt a dicsőség reggele!
Itt van, szavamra mondom
Tehát bon ton,
Ha a forradalom zászlóit
Kibontom.
Fel polgárok, összes Schwarzok,
Lángoljanak az arcok,
Mert mi, kik elnyomatunk s üzetünk,
Ma mindenkinek megfizetünk,
Kivéve a Royalban a Kiss Adolfot,
Akinek - mit tagadjam a dolgot -
Tartozom néhány feketével,
Fel, polgártársak, hősi hévvel!
Na!
Kezdődjék népünk rohama
Ma!
Hadd mondja az irigy világ:
Das ist merkwürdig!
Debrecen ismét dicsőségben fürdik!
Tisztelt olvasóm, fel, fel!
Felkelni ne mulassza el,
Mutassa meg, hogy ember a talpán,
S jobban fel tud kelni, mint az albán,
Higgye el, nem hiába sarkalom,
Felkelni itt a legjobb alkalom,
Higgyen e forró dalnak,
Most csinálhat ön
Legolcsóbban forradalmat!
Kár volna elpotyázni, ó!
Itt van, megnyílt
A nagy forradalmi occásió!
Ön elmereng talán
Csekélységem dalán,
S megkérdezendi,
Hogy ezt dalom
Mily alapon zengi?
Nos, ne legyen lázas az érverése,
Íme, csekélységem érvelése:
Nos, tehát nézze,
Önnek most kevés a pénze,
Viszont drága az építőanyag.
Tehát ne legyen hanyag,
Most lépjen tettre,
Ne halassza a jövő keddre,
Most kaphat a tanács jóvoltából
Téglából, vasból és fából
Egy ingyen forradalmi barikádot!
Hol?
Hát ahol bontják a Bikát, ott!
1913
FÉNYLŐ BÚZAFÖLDEK KÖZÖTT
Ha olykor lassú esti sétán
Az országút merengve páros
Sor jegenyéjét messze járom,
S mögöttem elmarad a város -
Megállít a nagy búzaföldek
Ragyogása az esti napban,
Nyújtózkodnak a sárga táblák
Fénylőn, komoran, mozdulatlan;
Valahonnan az erdőszélről
Viszkető kis szelek sziszegnek,
De keleti, ős lustasággal
A nagy táblák alig zizegnek;
Alszik a sűrű, jó magyar föld,
S oly különös, ahogy mogorván
Sütteti sok busa kalászát,
Mint sörényét egy vén oroszlán,
Mely idetévedt Európa
Hegyei s tengerei közzé,
S vadásznak rája ezer éve
S ezer tőr és háló kötözné -
És már nem bánja. Elcsigázott
Remek teste elnyúlt a napban,
Már néki mindegy, várja sorsát
Fénylőn, komoran, mozdulatlan;
Vagy tán egy bősz ugrásra vár még?
S kalászvillantó esti tűzben
Nagy ős dühét forralja lassan,
Félelmesen és egyszerűen?
S majd talpa nagyságos ütése
Végigrendül Európa hosszán,
Mielőtt elalunna végkép
Az Ázsiából jött oroszlán?
Ki tudja? Ó, te furcsa, drága,
Vad búval és bő vérrel ázott
Komor magyar föld, csöndes este
Megsimítom fénylő kalászod;
Lásd, engem, kócos, bús jobbágyok
Sarját, rég megtett gyermekének
A finom, csábító Nyugat, de
Láttodra egy-egy régi ének,
Valami kancatej-szagú dal
Lelkem ős pusztáiból följön,
És jajgat a nap húnyó fényén,
S meghal az esti búzaföldön.
HARANGVIRÁG
Harangvirág, harangozz, hallgatom.
Szeretnék boldog lenni egyszer.
Boldog lenni, nagyon, nagyon.
És nem leszek, ha nem igyekszel.
Most süt a nap, kék csoda vagy,
Harangvirág, illat s zene a kelyhed,
Ha van, őrjítő titkodat
Most fúdd rám, reszkesd el, most énekeljed.
Jaj neked, ha most legurul a nap,
És kék szépséged áhítata lusta,
Meg nem rezzenti holt szirmaidat
Többé az Isten semmi angelussa.
Fagyott virág, majd állasz a tetőn
Az özvegy erdő barna bánatában
A hideg felhők alatt reszketőn,
Sírnál, de hangod nem talál utánam.
JANUÁR
Rossz időket élünk, hogy fessem ki jónak?
Ki hisz ma Százéves Jövendőmondónak?
Mikor maga sem hisz, öreg csont, magának,
Húzván gond gyümölcse vén ágát nyakának?
Mégis, hivatalból, ő lévén az ember,
Kinél a naptáros jobb időket rendel,
Varázsló-süvegét most is félrecsapva,
Üti a jövendő kongó űrét csapra:
Csorduljon sok jóval a sok jövő hónap,
Rossz nap elmaradjon, több legyen a jó nap,
A rossz úgy se jöjjön, ha ki tán hivatja, -
Ez legyen az új év legszebbik divatja!
JÓL VAN EZ ÍGY
Hogy miért vagyok többször szomorú,
Mint víg, ó, kedves, kár úgy számbavenni,
Jól van ez így,
Lásd, kell szomorú embernek is lenni.
Kell lenni szívnek, amelyben kihajt
S dússá érik az élet szenvedése,
Vak, ferde mag,
Mely mégis, mégis, istenek vetése.
S lásd, van az úgy, hogy ez a bús vetés
Legsúlyosabb kalászát akkor kapja,
- Furcsa titok -
Ha jó időknek fénylőn süti napja.
Sokszor meg mintha mély, nyugodt öröm
Acélos fénye éppen őbelőle
Csillogna ki,
Ha ráhullt a könnyek meleg esője.
“Bánat" - mondod, - de bánat és derű
Között a határ olyan egyszerű-e?
Hátha a bú
Íze kapat a legbölcsebb derűre?
Hátha a végső Aratás után,
Mikor sarló alá hull lassu szára,
Belőle kél
Szent kenyér az istenek asztalára?
KÉSŐ VÁGY
Túl ifjúságomon,
Túl égő vágyimon,
Melyeknek mostohán
Keserv nyilt nyomdokán;
Túl a reményeken,
Melyekre hidegen
Éjszínű szemfedőt
Csalódás ujja szőtt;
Túl a szív életén
Nyugottan éldelém,
Mit sors s az ész adott,
Az őszi szép napot.
De hogy megláttalak,
Szép napvilágomat,
Kívántam újolag
Már eltűnt koromat;
Kívántam mind, amit
Ábrándos álma hitt:
Az édes bánatot,
Mely annyi kéjt adott,
A kínba fúlt gyönyört,
Mely annyiszor gyötört.
Hiába, hasztalan!
Ifúság és remény
Örökre veszve van
Az évek tengerén:
Remélni oly nehéz
A kornak alkonyán,
S szeretni tilt az ész
Letűnt remény után.
KÖRÚTI HAJNAL
Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még
Üveges szemmel aludtak a boltok,
S lomhán söpörtek a vad kővidék
Felvert porában az álmos vicék,
Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.
Egyszerre két tűzfal között kigyúlt
A keleti ég váratlan zsarátja:
Minden üvegre száz napocska hullt,
S az aszfalt szennyén szerteszét gurúlt
A Végtelen Fény milliom karátja.
Bűvölten állt az utca. Egy sovány
Akác részegen szítta be a drága
Napfényt, és zöld kontyában tétován
Rezdűlt meg csüggeteg és halovány
Tavaszi kincse: egy-két fürt virága.
A Fénynek földi hang még nem felelt,
Csak a színek víg pacsirtái zengtek:
Egy kirakatban lila dalra kelt
Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt
Hangon a harangok is felmerengtek.
Bús gyársziréna búgott, majd kopott
Sínjén villamos jajdúlt ki a térre:
Nappal lett, indúlt a józan robot,
S már nem látták, a Nap még mint dobott
Arany csókot egy munkáslány kezére...
A LELKEM FÁJ...
A lelkem fáj... Isten ne adja,
Hogy most belém szeressen egy leány,
Úgy vágyom egy puha ajakra,
Sovárabb soh'se lehettem talán -
Oly jó volna... Pihenni vágyom.
Csak két ringató kart találnék.
Egy perzselő iszonyu nyáron
Jön minden árnyék...
A lelkem fáj... Isten ne adja...
Jaj volna, hogyha most találna rám.
Bár volna jó, egyszerü fajta,
Egy senki, egy nyugodt leány.
Bár senki volna... ha enyém volna...
Oly beteg hő tüzel szemembe...
Itt hagyna, jaj... vagy ő is bús
Valaki lenne..
LEVÉL
Ha ez a levelem megérkezik,
Édesem, gondolj rám egy kicsit.
Képzelj magad elé: szivarozgatok,
Fáradt vagyok és csendes és nagyon elhagyott
Azt gondolom, maholnap meghalok.
S azt is gondolom, nem kár, ha meghalok.
Elküldöm neked ezt a levelet,
De nem mint régen: csevegni veled.
Tudom én, kopott rongy már a szavam,
Jaj, hogy kényes szavam is odavan.
De kell hogy mégis írjak teneked,
Kell hogy búsan nézd e bús jeleket.
Felszakadó sírásod kell nekem,
Szivarozgatva tűnődni ezen.
Gyilkosság ez, gyilkosság ez, tudom,
De lásd, egyedül kínlódom nagyon.
S szivemnek jólesik ez a kis meleg:
Hogy még valaki felsír, ha izenek..
LÉLEKTŐL LÉLEKIG
Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.
Billió mérföldekről jött e fény,
Jött jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.
Egy égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
S boldogan halt meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.
Tanultam én, hogy általszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekről ád hírt az égi fény.
Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tűnődve figyelem,
Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
Földnek az ég, elemnek az elem?
Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messzeségen át?
Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szívek!
A Szíriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?
Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!
1923
Tóth Árpád: Lélektől lélekig
Link
MA LELKEMET...
Ma lelkemet libegni bontom,
Mint zászlót zúgat szűzi szél,
Kitűzve büszke bástyaponton,
Magasra leng a horizonton,
És leng s ragyog és leng s zenél.
Ragyog és leng, mint drága kelme,
Melyet ha duzzaszt tiszta lég,
Úgy csattog, mintha énekelne,
S mint nagy selyemszárny, égbe kelne,
S kék keblére zárná az ég.
1913
MÁMOR
Jöttél, s ím drága must edénye lelkem,
Szűzlány fehér lábával megtiport kád,
A púpos bánatok rikoltó torkát
Méz-íz csitítja: ó, tán most születtem!
Szálljunk aranyhajóra most mi ketten,
Röpítsen el, ne tartsa semmi korlát:
Szállj, drága perc, feszítsd forró vitorlád,
Ma ránk vár minden édes ismeretlen!
Nézd, minden mily roppant fénnyel ragyog:
A nap, a hold és minden csillagok
Jönnek velünk, s a vén világ elárvul -
Hallod? a láz, a hű, bizarr dobos
Dobol, s a mámor vörös oszlopos,
Örvénylőn forgó kastélya kitárul!
MÁRCIUS
A ritkás ágak zöldjén átveti
A messzi nap a sűrű sugarat,
Mint végtelen aranysodronyt, egy égi
Vezeték dús hálózatát, s a fák
Zsonganak, mint sínmenti nyurga póznák,
Ha rajtuk szárnyas, forró hír repül:
A földnek a Tavasz telefonál...
És reszket a liget, mint zsenge szűzlány,
Feszűl ezer kis lombkeble keményen,
S a város, ez a bús, tüdőbeteg
Gyári munkás is mozdul: karjait,
A vézna gyárkéményeket kinyujtja,
Beszippantja a távol illatot,
És mámoros, gyulladt dalokba kezd.
Ó, gyúlt világ! ó, drága március!
Rügyek, szerelmek, forradalmak
Évadja, - a villámló ablakokban
Celzius-létráját riadva kússza
Az izgatott, rab higany-szál: a vén,
Hűlő világnak újra láza van:
Trilláz a fényben reszkető magas
Tűzfalak közt, mint furcsa és kemény
Rigóhang, egy inas-száj szurtos füttye,
S rekedt autótülök, biciklicsengés,
Sikoltó sín, trappos paták alatt
Az utcakő gránit feleselése,
Harang, rikkancsok, anda zongorák
Skálája a politúros homályból
S az emberi lélegzés halk zenéje
Szédülten szaporázza ritmusát...
Ó, most minden zugát e messzi gömbnek:
Tág tengerek zöld ínyü habtaréját,
Folyók parallel partját, ifju erdők
Testén az átnyilalló édes allét,
A földeken a millió barázdát
És minden városok sűrűn rakott
Ragyogó ház-sorát valami vad vágy
Feszíti szét, mint megszámlálhatatlan
Gigászi fogsort, felvonagló ajkat,
Hogy vélük a setét föld felrikoltsa
Örök dacát a titkos végtelenbe:
Ó, élet, élet, élet, Március!
S konok trónusán reszket a Halál.
Tóth Árpád: Március Szegedi Géza előadásában
Link
MEDDŐ ÓRÁN
Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok e föld kerekén.
MINT HALK HEGEDŰSZÓ...
Mint halk hegedűszó távoli korcsmából,
Felém muzsikál a messzi ifjúságból,
Bár a hátam mögött az ajtót bevágtam,
Egy-két gyönyörű, halk, andalodó vágyam.
Hej, halk hegedűszó, távoli korcsmából,
Feléd figyelek ma az üres, korcs mából,
Muzsikálj, régi vágy, fütyöréssz, emlék,
Mintha megint az a régi lennék...
OLY MEGHATOTT
Oly meghatott és csöndes áhítattal
Vonulnak most bús vágyaim elébed,
Mint búcsújárók népe járul halkan
Imádni csodatévő, régi képet.
Zsúfolt, fáradt nép, enyhületre mennek,
Bús ajkukon nagyon csendes szavak,
Árván s tépetten térdeidhez mennek,
Van köztük vérző, lázas, béna, vak,
S letérdepelnek...
Ha egy-egy rím áhítatos csengője csenget.
AZ OLVASÓHOZ
Ludas Matyit mindenki ismeri,
Híre hetedhét országot bejárt,
Ő volt, ki egy nagyúrnak isteni
Jókedvvel jól ellátta a baját;
A dölyfös úr nem fért már a bőrében,
S Matyi szólt: Ennek kend levét megissza,
Ha garázdálkodik, hát Matyi szépen
Háromszorosan veri kenden vissza!
Pöffeszkedő népség akad ma is,
Ki dölyffel magát feltolni meri,
A feje üres, a mája hamis,
S a jóízlést gőggel arcul veri;
Nem addig a! Szóljunk oda nekik
Sorjában, hogy magát el egy se bízza;
Hallja az úr! ha illetlenkedik,
Háromszor veri kenden Matyi vissza!
Ludas Matyit, a friss, vidám fiút,
Fogadd szívedre, nyájas olvasó,
Az út, amelyen jár, egyenes út,
S a szava nyílt, nem álnok sugdosó;
Jókedvét, mint derüs, arany vetést
Hinti a szivekbe, hogy majd e tiszta
Humort, e harsány, zengő nevetést
Szívetek százszorozva verje vissza!
OTT KINT A TÉLNEK BÚS HARAGJA...
Ott kint a télnek bús haragja
Fagyosan zordul, dúlva-dúl,
A lombjavesztett fákon által
A vihar zúg, süvölt vadul.
Elhervadt a mezők virága,
A puszta fának lombja sincs,
- De szívemben mosolygó hála
Nyíló virága drága kincs. -
Szívem virágit nyújtom át itt,
S kívánom szívből igazán:
Az Isten éltesse sokáig
Az én jó, kedves jó Apám!
Ó, ÉDES NAPSÜTÉS
Ó, édes napsütés! felém ragyogva fordul
A sok-sok bús dolog s a sok bús szürke hely,
Megannyi drága serleg, színültig telt kehely,
Melyből a habzó, dús fény részeg bőséggel csordul -
És részegít a látás, szeszéllyel kitalált
Eszmék tánca agyamban bódult karnevált rendez,
És csak iszom a fényt... szomjas, szegény szememhez
Emelem az ömlő fény egyetlen italát...
Ó, MENNYI POMPA
Ó, mennyi pompa van e vén világon,
Túlérett és pazar és érthetetlen,
A nők csókja, a sárga lomb az ágon
És ég és drága tenger, mérhetetlen,
És vágy, ó, vágy, mely mindeneket átfon,
Örök híd, s jaj, végére érhetetlen,
Övék minden áldásom s minden átkom,
Övék a szívem s jajjom, egyre szebben.
Ó, MERRE JÁR...
Ó, merre jár, kit szívem még szeret,
S kiért tünődöm, esti hallgató,
Megvérez, esti bú, halk fegyvered...
S míg ringat fekete és altató
Tükrén a csend, a csend, a lusta tó,
Kezemre hajlik búsuló fejem,
Ó, istenem, meghalni volna jó,
Nyújtózni öntudatlan, végtelen,
És fedné őszirózsa vöröslomb fekhelyem...
AZ ÖRÖM ILLAN
Az Öröm illan, ints neki,
Még visszavillan szép szeme,
Lágy hangja halkuló zene,
S lebbennek szőke tincsei.
Itt volt hát? jaj, nem is hiszem,
Már oly kusza a tünde rajz.
Mint visszafénylő, kedves arc
Szétrezgő képe vad vizen.
Mint lázálomkép, lenge árny,
Cikázó galambsziluett
Lánggal égő város felett:
Füst közt vonagló gyenge szárny.
Egy holt csillagról árva fény,
Mely milljom éve untalan
Száll ájultan és hontalan
A végtelen tér jég ürén.
Édeni pajtás, égi kéz,
Feldobná szívünk a poros,
Vak légbe, mint vidám, piros
Labdát, de jaj, a szív nehéz.
Itt volt hát? -- ó, Öröm, Öröm,
Egy szóra még, egy percre még!
Ó, mondd, az ég fenn ugye kék,
S az élet méze nem üröm?
Az Öröm illan, ints neki,
Még visszabúsul szép szeme,
Lágy hangja elfúló zene,
S ezüstfehérek tincsei...
ŐSZI BESZÉLGETÉS
Nézem a pöffedt
Holdat, mily sárga
Bánattal töpped
Az őszi fákra:
Hamuszín tarló,
Üres berek
Fölé lehajló
Vaksi öreg.
Hej, égi testvér,
Didergő bolygó,
Tüzet keresnél,
Vén, őszi golyhó?
Lenyomva orcád
Földhöz közel,
Bámulod holtát,
S nem hiszed el?
Vagy csöndes őszbe
Halkan leszállván,
Megbújni jössz-e
A bús Föld vállán:
Két hűlő csillag,
Két régi bú,
Egymáshoz ballag,
S meghalni bú?
Míg hulló lombok
Rőt fénye rebben,
Ó, mit is mondtok
Egymásnak ketten?
Hold mondja: Már csak
Jegem ragyog,
Föld mondja: Várj csak,
Fáradt vagyok.
Várj türelemmel,
Jövök már, meglásd,
Átkom, az ember,
Kiirtja egymást,
És csend lesz aztán,
Mély, őszi csend,
S az égi pusztán
Holt por kereng...
Nézem a pöffedt
Holdat, mily sárga
Bánattal töpped
Az őszi fákra:
Hamuszín tarló,
Sötét terek,
S öldöklő, gyarló,
Rossz emberek...
ŐSZI KÉRDÉS
Jártál-e mostanában a csendes tarlón este,
Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér,
S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze,
S róluk a szénaillat meghalni visszatér?
És fájt-e, amíg nézted a nyárfát révedezve,
Hogy reszket agg feje, az ezüstös fehér,
S hogy édes életednek újra egy éve veszve,
Mert viszi már Szeptember, a nagy szénásszekér?
S ültél-e elfáradva kemény, út menti kőre,
Merőn bámulva vissza az elvakult időkbe
És feldöbbenve: jaj! Ha most ledőlnél halva!
S eszméltél-e fel árván az éji hidegen,
Mikor a késő szellő, mint kósza, idegen
Eb, lábadhoz simult, s bús kezeidet nyalta?
A PARKBAN
Halk hangon sirdogálnak a szelek,
Mint eltévedt és meghökkent fiúcskák;
Fakó aranyvonal a holdszelet
S átlépte már a hervadt hegyek csúcsát
A sápadt hajnal s halkan közeleg.
Megcsobbanó híg sárban gázolok
S az őszi kertben messzenézni félek,
Elfonnyadt ajkam csendesen zokog
S érzem édes izét tört, sűrü vérnek.
Az ágakon gyászlobogó lobog.
S egyszerre, édes, lázas képeket
Látok kialvó szemmel, késő vággyal,
Hallok édes, lágy menüetteket
S halk, surranó, selyembevont bokákkal
Az Élet a bús fák közt ellebeg.
RÉGI DALLAMOK
Egy ismeretlen szép lány zongorázik.
Fájó dallam, mint örvénylő patak,
Lüktet fülembe a kis kerti házig,
Hol meghúzódva ülök hallgatag.
Kivül merev, bús tömbökké verődvén
Merengnek vénhedt, hajlott testü fák,
Jégkéreggé fagy rajtuk a verőfény,
Kék árnyukban ül hűs szomoruság...
Ellobbant lángelmék halk muzsikája
Füröszti fáradt, sáros lelkemet,
S úgy fáj, hogy éltem mért fonnyadt sivárra,
Mint holt mező, mit tar homok temet.
A drága múlt ragyog fel ím előmbe,
Mint éji tó, az árnyruhás, borús,
Ha hűs tükrén piros fényét elöntve
Kigyúl a nap, a szent, tűzkoszorús...
Szivem mélyén, a bíbor koporsóban
Holt álmok népe ébredez, remeg.
S naiv ritmusra fürgén, rikitóan
Körültáncolnak és megejtenek.
Édes, mélységes, halk gyerekszerelmem
Üde melegét újra érezem,
Az agg lugasban ülünk újra ketten,
S vékony, fehér kezéhez ér kezem...
A zongorán künn új dal zúgva harsan,
Vonagló, jajgató, éles, sötét,
S én felriadva, könnyes szemmel, halkan
Lefogom ábrándjaim kék szemét.
Ó, mért is volt álmodni annyi álmot,
Fényes mennyország, mért szálltál le rám,
Ha pár év múltán életed s halálod
Egy halk futam egy ócska zongorán...
SÓHAJFÉLE
A messzeség
Egy percre csupa lila láng:
Tündérvidék.
Vágyam is ég,
Mint alkonyi... nyulánk
Nyírfaderék.
Aztán kiég,
Színt, vágyat elnyel a falánk,
Nagy szürkeség.
Mily gyors a vég!
Csak egyszer, szép tüzes világ,
Kigyúlsz-e még?...
SZERETSZ?
Szeretsz?
Mért sírod el magad, mikor suttogva mondod,
S ezek a kicsi finomka dombok
Mért játszanak földrengést az ujjaim alatt?
Szeretsz?
Nézd, zavart, ijedt mosolyomon át,
Most megérezheted, ha akarod,
Hogy meghatódtam, hogy sírok bévül, hogy friss lombkoronák
Zúgása csapta meg egyszerre a fülem,
S hogy mit daccal és gőggel zártam kívülem,
Most újra betör hozzám, és a nyakamba ugrik,
S fuldoklásig szorít s ölel a vágy.
Szeretsz?
No, ülj le szépen, kedvesen a térdeimen,
Hajtsd hátra, lassan, a vállamra nyakad,
Így, megadva, meghódolva hagyd el most magad,
Hadd nézzelek,
S még egyszer puhán s zengőn hadd próbálok szólni,
Hadd élvezem magam, gúnyosan s betegen:
Hogy fáradt szívem megint csak érzeleg.
Csitt! véletlen diadalom, csitt! égből pottyant csodám,
Lealázó, kínlódó "lám-lám" csatán
Hadd szokjam meg egy kicsit most, hogy újra, újra szeretnek,
Hadd szúrjam szíven magam: Hát oda a rezignációm?
Be olcsón vett meg
Egy kis szűz nyafogása...
Húnyd le a szemed,
Most kegyetlenül könnyeim erednek.
Hát te vagy, te vagy a forró kása,
Amit kerülgettem, hát te vagy az új?
Hadd röstellem agyon magam!
Kinyitod a szemed, és azt ragyogja: Minden rendben,
Egyszerű és édes az élet!
- Ó, tudod-e, kis bolondom, hogy most megölnélek? -
S én nézlek - s megrándul a vállad a kezemben...
SZERETNÉK ÁTÖLELNI
Szeretnék átölelni ma egy embert,
Ki olyan árva s vágyak özvegye,
Mint jómagam, s kit a tavasz szíven vert,
S kondor haján kopogtat az ősz jege,
Kinek ha volt is pirosbetűs napja,
Tintát hozzá véréből szűrt a Sors,
Vén bánatok fia és újak apja,
Csöndes tűnődés lankadt léptű papja,
Örülni lassú, és csüggedni gyors;
Kit nemessé emelt a föld porából
Sok ritka szenvedés, de nem kevély
Kitűnni a törpék sekély sorából,
És címere egy hervadt falevél,
Ha kővel dobták, szívét dobta vissza,
Ha szívvel dobták, halkan énekelt...
A SZÍVEM ADNÁM ODA
A szívem adnám oda hegedűnek,
A szívem, melyből bú és vágy zokog,
Lopjon szívedbe enyhe bánatot
És kósza vágyat, mely árván röpülget,
Hogy szűz álmodban, halkan, édesen,
Nem is sejtve, hogy könny az, amit ejtesz,
Álmodban, mit reggelre elfelejtesz,
Sirasd el az én züllött életem."
TAVASZI ELÉGIA
Előttem nők siettek. Testét lomhán kinyújtva
Közénk terült a távol... és míg az esti csendben
Elhalt víg kacajuk, kezem szegény öt ujja
Didergőn összesimult nyűtt, lim-lomos zsebemben.
S reád gondoltam akkor, s szájon csókolt a halk szél,
Mely most testhez feszíti az asszonyok ruháját,
S mely olyan illatos, mint duzzadt dombu párnád,
S szelíd, mint női vállhoz simult bús férfi-arc-él.
Merengtem: most vetik fel fehérlő szűzi ágyad.
S irigyeltem cseléded, ki vár, míg vetkeződöl,
És aki elmenőben kecses melledre láthat,
Min kis kupolát formálsz imára tett kezedből.
S eszembe tűnt egy alkony, halkan súgtad nekem,
Hogy egy imába foglalsz fáradt, aggott apáddal...
Ó, látod-é még, édes, a múlt ködein által
Apád szelíd, holt arcát s alázatos fejem?...
Hazaindultam aztán, bús dolgokon tünődve:
E furcsa földi létre mi végre kelle lennem?
Vágynom melegre, fényre és karcsú testü nőkre
S bolyongni félszegen, magányos esti csendben?
S vén utcapadokon hosszan meg-megpihenve
Verseim mondogattam, melyekben csendesen
Zokognak bánatim, és egykedvűn figyelte
Fáradt, reszkető számat fáradt, szegény szivem...
A TAVASZI SUGÁR...
A tavaszi sugár aranyburokba fonta
A zsenge bokrokat, s a bimbók reszkető
Selyemgubóiból zománcos fényü pompa,
Ezer szelíd szirom lepkéje tört elő.
A zsongó fák előtt, a kerti út szegélyén
A park-őrző, borús csillámu rácsvasak
Festékes könnye folyt, sírtak, mert fémük éjén,
Hiába van tavasz, boldog rügy nem fakad.
Egy lány jött az uton, virággal, sok virággal,
Mellettem elsuhant, illatja megcsapott,
Egy-testvér volt talán a fénnyel és a fákkal,
Eltűnt. Szivem zenélt. Merengve álltam ott.
Bús voltam vagy derűs? ki tudja. Ama ritka
Kelyhű percek közül ragyogva volt ez egy,
Melyben pezsegve forr kedv és bú drága titka,
Mint mélyen csillogó, nektár-izű elegy.
Olyan perc volt, midőn a vaskos testi érzet
Kitágul... rezg, s ha kinyúlik a kéz,
A Nap arany almáját a tenyeredben érzed...
TÁRCÁMBAN EGY KÉP
Mért jó: meleg szemedbe nézni hosszan?
Mért jó: meleg kis kebeledre búni?
Mért jó: meleg, telt combodtól reszketni?
Mily jó is: elfáradtan öledbe ereszkedni,
Mily jó: langy lehelléssel gyenge bőrödre fúni,
Érezni kicsi térded, amint borzongva moccan.
E két sóvár, égő szem végigragyogja vállad,
Ó, mint két nyomorú és félénk tolvajlámpás,
Mely csak téged kutat éjben, magányban s búban.
Gyengén szorító kerek koszorúban
Ez a két ölelő kar be itt maradna nálad,
Te édes és puha, te illatos és pompás.
Mily furcsa, hogy nekem most tőled el kell mennem,
Mily furcsa, hogy az utcán majd szivarozva lépek,
S lekötnek majd ügyek, gondok és emberek.
S csak úgy viszlek szivemben, mint tárcámban egy képet,
Mit futó pillanatra s csak nagyritkán lehet,
Hogy megcsókoljam én, titokban elővennem.
A VÉN LIGETBEN
A vén ligetben jártunk mi ketten,
Aludt a tölgy, a hárs, a nyár;
Hozzám simult félőn, ijedten,
S éreztem: nem a régi már.
Sebten suhantunk, halk volt a hangunk,
S csendes volt a szivünk nagyon,
És mégis csókba forrt az ajkunk
Azon a sápadt alkonyon.
Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrve
Lehullott egy csöpp csipke-rom,
Fehéren és halkan röpült le,
Akár egy elhervadt szirom.
Szeme rámnézett kérdőn, búsan:
(Nincs búsabb szem, mint aki kérd)
Ily szomorúan, ily koldúsan
Mért hívtuk egymást ide? mért?
S mondta, hogy késő már az éj, s ő
Megy... mennie kell... s elfutott.
Hallottam haló zaját a lépcsőn,
S nem tudom, meddig álltam ott.
Aztán... le s fel jártam a parkban,
Mint aki valakire vár.
Gázolt a sarkam síró avarban,
S aludt a tölgy, a hárs, a nyár...
JÓ ÉJSZAKÁT
Falon az inga lassú fénye villan,
Oly tétován jár, szinte arra vár,
Hogy ágyam mellett kattanjon a villany,
S a sötétben majd boldogan megáll.
Pihenjünk. Az álomba merülőnek
Jó dolga van. Megenyhül a robot,
Mint ahogy szépen súlya vész a kőnek,
Mit kegyes kéz a mély vízbe dobott.
Pihenjünk. Takarómon pár papírlap.
Elakadt sorok. Társtalan rimek.
Megsimogatom őket halkan: írjak?
És kicsit fájón sóhajtom: minek?
Minek a lélek balga fényüzése?
Aludjunk. Másra kell ideg s velő.
Józan dologra. Friss tülekedésre.
És rossz robotos a későnkelő.
Mi haszna, hogy papírt már jó egypárat
Beírtam? Bolygott rajtuk bús kezem,
A tollra dőlve, mint botra a fáradt
Vándor, ki havas pusztákon megyen.
Mi haszna? A sok téveteg barázdán
Hová jutottam? És ki jött velem?
Szelíd dalom lenézi a garázdán
Káromkodó és nyers dalú jelen.
Majd egyszer... Persze... Máskor... Szebb időkben...
Tik-tak... Ketyegj, vén, jó költő-vigasz,
Majd jő a kor, amelynek visszadöbben
Felénk szive... Tik-tak... Igaz... Igaz...
Falon az inga lassú fénye villan,
Aludjunk vagy száz évet csöndben át...
Ágyam mellett elkattantom a villanyt.
Versek... bolondság... szép jó éjszakát!
|
|
|
0 komment
, kategória: Tóth Árpád |
|
|
|