|
 1/1 oldal 
|
Bejegyzések száma: 3
|
|
|
|
|
|
2018-11-16 20:45:31, péntek
|
| |
| |
ZSEFY ZSANETT
Bakkné Szentesi Csilla (Debrecen 1949.10.24. - ) író, költő - Zsefy Zsanettként
Alkotói adatlapja
Link
Versek
Link
Link
Verseihez csatolt zenék linkjei
Link
Bakkné Szentesi Csilla író, költő - Zsefy Zsanettként
Link
Link
Link
Zsefy Zsanett (Bakkné Szentesi Csilla) - Lelkembe öltöztetnélek - Videó
/A Szerző válogatása saját verseiből/
Link
"Legyen szemed, hogy meglásd,
füled, hogy meghalld,
szád hogy szóra nyíljon,
kezed, hogy megtehesd,
s szíved, hogy észrevedd!"
Zsefy
"Vannak, akik azért szeretnek, mert azt hiszik szép lelkem van, és vannak akik azért nem, mert elhitték. Én meg a mai világban örülök annak is, hogy van..."
ZsZs
Bemutatkozom
Éveimmel már nem dicsekszem,
örömet lesek minden percben.
Írogatok vagy negyven éve
kételyeimet félre téve.
Tanultam vegytant, sok fizikát
a technikumban gimi után.
A verset mindig is szerettem,
Kiss Tamás költővel nevettem.
TEVÁnál éltem sok-sok évet,
de nyugdíj után a szenvedélyem
rímekbe szedni mi volt régen,
s mi lesz majd egyszer a szenvedélyem.
Ha éltem ezzel el nem toltam,
köszönöm egyszer majd a sorsnak,
fogadd el addig verseimben
életem, lelkem, fájó szívem...
ADDIG MOND EL!
Addig mondd el, amíg lehet,
míg szód betapaszthatja a sebet,
míg rezdül valami legbelül,
amíg simogatásodra a lélek csendesül.
Addig mondd el, amíg lehet,
amíg az ég öleli a hegyet,
míg igaznak érzed szavad,
míg nem zárja be rozsdás lakat.
Addig mondd el, amíg lehet,
amíg nem az értelem vezet,
míg a fáj is őszintén pereg,
míg foghatod az áldott kezet.
Addig mondd el, amíg lehet,
míg érzed, hogy még szeretsz,
míg az alkony új hajnalt jelez,
amíg nem késő, amíg lehet...
AKKOR HÁT VÉGE
a komód megindult felé
s azt kérte
a leveleket
még kösse át
- de tényleg -
jobban elférnek és nem
csúfítják az asztalát
a gyertya
ja az is csonkig égett
de nem bánja
majd gyújtanak érte újat
a haját meg megfésülik újra
míg a holnap
feketébe vonja az egész szobát
a percek kínlódva telnek
nem mernek ketyegni az órák
mert hallgatják
pulzusa rossz ritmusát
nincs hangja
torkába fojtva
a szomszéd sem hallja
nincs vonal
nincs aki betakarja
csak a részeg szoba
a karja teljesen elzsibbadt
amíg várt
majd reggel rálelnek
mert nem kel fel az ágyból
- de ahogy fordul
a fal szinte táncol -
egy kéz arcon simítja
ez még nem a poklok kínja
csak megnyert egy haláltusát
AMINT A FÖLDÖN ÚGY A MENNYBEN IS
a fogyó hold ma is csillagokra éhen
sziporkákat terel a végtelen égen
sarlójával néha belevág a rendbe
tudja nagyot vétett s attól elmegy kedve
az árnyakat itt lent nem hajtotta széjjel
megleshetne pedig ahogy szokta kéjjel
tisztás közepén két földre hullott csillag
velünk álmodozik mielőtt elillan
föld vállán az égbolt Isten adta ékszer
odafent sem leszünk egymásnak mi kényszer
szívdobbanásokat még együtt hangolunk
s holdba kapaszkodva a mennyben landolunk
ANGYALOK
kószálnak sötétben,
jégfátyol tükrében
fésülik hajukról
a csillag-szikrát,
ruhájuk fodrában,
jégvirág csokrában
rejtik a pálcájuk
varázsporát. 
gyerekek fülébe
dúdolnak, mesélnek,
homlokról csókolják
a láz nyomát,
suttogják szerényen,
másoké az érdem,
s holnap már álmodhatsz
újabb csodát!
ÁLMOMBAN MINDEN MÁS VOLT
Ma álmomban minden más volt,
lábam elé hevertek a hegyek,
csak lépegetni kellett rajtuk,
s nem féltem, hogy leesek.
Ma álmomban minden más volt,
táncra kért a kósza szél,
a lábam sem éreztem, hogy fájna,
csak szálltam vele könnyedén.
Ma álmomban minden más volt,
megtaláltam mindent, mi elveszett,
virágokkal fontam körbe,
hogy örökbe eltegyem neked.
Ma álmomban minden más volt,
gyöngyként gurultak a könnyek szerteszét,
a mosoly ráomlott a tájra,
és szivárványt kacagott a fény.
Ma álmomban minden más volt,
átöleltek az évszakok,
a hópelyhekből rügyek fakadtak,
s illatoztak a jégcsapok.
Ma álmomban minden más volt,
fátylat takart rám az Isten,
s én engedtem, hogy egy érintése
csillagokkal engem is behintsen.
Zsefy Zsanett - Karády István: Álmomban minden más volt Videó
Link
ÁLOMTALAN
Ma nem jön szememre álom.
Elcseréltem veled a perceket.
Elfolyt az égi óceánon
a tomboló érzelmek felett.
Fűszeres illatú az este.
Ablakon csillanó remény.
Álmodik a fáradt testben
a kölcsön adott erény.
Ma nem jön szememre álom.
Üszkösen porlik a hold.
Sóhaj sem nyílik a számon,
már a távozó éjbe holt.
Ma nem jön szememre álom.
De szakadt fátylát az ég már húzza,
hát ezüst fonállal rávarrom
a tegnapi éjt, a Tejútra
BÁRSONYBAN
Fekete bársonyát teríti már az éj.
Frézia illatba mártózott
a nesztelen szél.
Tóparton léptünk nyomát
emlékké simította a gondolat.
Titokká lapult néhány
homokszem alatt.
Eggyé olvadt ott régen
szerelem és bánat.
Vágyból éledt és halt,
mint homokvárad.
A parti nádas még
dúdol marasztalón,
de végleg elmos az idő
minden utánunk maradót.
Az éj fekete bársonyként
simul sebzett testemre.
Puhán érint, ne fájjon,
mindent befedve.
DE BOCSÁSD MEG A MI VÉTKEINKET
Amíg néném szoknyájába bújtam
drága anyám harcban állt a kórral,
tette értem, voltam szeme fénye,
nem értettem, hogy ugyan mi végre
nincs mellettem, akit úgy imádnék,
isten adta legszebbik ajándék.
Ki ringatott - nem emlékszem arra -,
szülőanyám, mondták, az Etuska,
mégis más 'ki fejem simogatta,
nádfedeles magányom oszlatta.
Három év mi pihent gyermekvállon,
nem sejtettem, mért nem engem ápol.
Kórteremből menve visszanézett,
hogy másért sírtam, könnye előtévedt.
Most itt állok. Szemed hályogában
régi emlék sejlik bánat-ágyban.
Szívem hasad utolsó szavadtól:
bocsáss meg, ha nem adtam magamból.
Odakint a fagyos szél feléledt,
úgy tombolt, hogy csontjaimba égett,
lábam roggyant, egy pad nagyon vonzott,
fülemben, hogy ráztak egy kolompot.
Másnap délben kezemben az inge,
rajta vérfolt, még az is áldott dísze.
Hogy káromoltam akkor a jó istent!
...de bocsásd meg a mi vétkeinket!
Zsefy Zsanett verse: de bocsásd meg a mi vétkeinket - videó
Link
EGYEDÜL
Az ember egyszer csak magára marad,
ahogy elindult, amikor elszakadt.
Az út végére is ugyanúgy ér.
Elpattan valami. Talán egy ér.
Az idő és tér ott elveszett,
már nem kergeti a felleget.
Az avar lehet oly hangtalan,
ha hűvös ősszel betakar.
S ahogy alatta bomlik az élet,
nyűtt sejtekből ismét ébred.
Kibújik bimbó, sziklevél,
féreg, rovar, szárny rebben,
és nem jut eszébe egynek sem,
ha földre született, röppenjen.
Ha röpül, nem vágyik más eget,
nem tágítaná ki a teret.
Vannak. Amíg még lehet.
Együtt vagy külön, nem érdekes.
Csak az ember olyan különc,
haladni szeret külön-külön.
Bűnösen is és bűntelen
egyre feljebb, ha kell, ha nem.
Ha Isten egétől szédül már,
hittel hitetlen mindig vár
valami mást. Rendhagyót.
Kapaszkodót vagy biztatót.
De hiába minden intelem,
véget ér, ami nem végtelen.
Apró kis férgek foglyaként
elenyész, amit még remélt.
Egekbe száll és felejti,
hiába kutatta ezernyi
tudatban is tudattalan,
miért van az, hogy egyszer csak
az ember úgyis maga marad.
Ahogy elindult, ugyanúgy ér
az út végére. Oda egyedül lép.
EGY DAL MA AZ ÉLET
Egy dal az egész világ
ezen az éjszakán,
hát ne búsulj barátom,
hiszen minden megy tovább!
Csak egy ugrás a múltból,
egy sóhajnyi vágy,
egy letörölt könnycsepp,
és újra tiéd a világ.
Csak egy dal ma az élet,
nem számít mennyit ér,
fogadd, ragadd meg újra,
ne zokogj semmiért!
Egy dal ma az élet,
éjbe sikoltott magány,
vagy veled ünnepelt percek,
lelkedbe rejtett apró csodák...
Egy dal ma az élet,
egy dal az egész világ,
ne búsulj barátom,
hiszen minden megy tovább!
Csak egy dal ma az élet,
egy dal az egész világ,
hát ne búsulj barátom,
hiszen minden megy tovább!
Zsefy Zsanett: Egy dal ma az élet - Videó
Link
EGY KORTY A TEGNAPBÓL
ma is veled ébredtem
mint annyi hajnalon Anyám
a nap tekergő fattyúként
magamra hagyott
sóhajosan dőlnek rám a fák
nem kívánt dísz lett az ég
gyűlölt másvilág
mennyiszer álmodtam szépnek
amíg mesélted
milyen ha mennybe szállsz
de most sajduló minden kortynyi lég
mi tartja még bennem a napot
hogy adnék belőle jó Anyám
egy szusszanásnyi tegnapot
ELHAMVADÓ
Hányszor kívántam, hogy ne legyek,
ó, hányszor szaladt ki a számon.
Gondoltam akkor nem szenvedek,
jobb elhagyni mesevilágom.
Haltam volna úgy, mint a hegyek,
büszkén, lávafolyamot húzva.
Emelt fővel tűrve sebhelyet,
és nem jajongva, kúszva-csúszva.
Lehet csak játszom, hogy élek én,
hogy könnyebbnek tűnjön itt minden.
Barátot, nőt, ahogy szeretnél,
hogy a nevetés is a kincsem.
Munkámba örömmel merülőt,
anyák közt mindig elöl állót.
Az ámulóknak lenyűgözőt,
míg elmúlás sző körém hálót.
Az utca, a ház, a felhő is
festett kép, csalón csalogatnak.
Hamis világ 'mi, ha felnő, kincs,
de ezért hazudjak magamnak?
Hisz tudom jól, nem az élet rossz,
csak a szikra hunyt ki a szélben.
Számomra jót már biz' rég nem oszt,
félek, én is végleg kiégek.
EMLÉKFÁTYLAM
Ma gyöngyházfényű felhőket
ölelt magához az ég,
halk dobbanások íve alatt
az éj sóhajokba rezdült.
Kagylókba zárt zsongás
ringatta tenger fodros álmait,
izzó öledben a hold ezüstje
félszegen megenyhült.
Majd két parányi csillag
lopózott pilláid mögé,
s csillantak áttetszőn, mint harmat,
mi a virág szirmán védtelenül
adja át magát a felkelő vöröslő napnak.
Mire érintésed mellettem elszenderedik,
a horizontot már bíborszínnel csókolja a hajnal,
de bennem olthatatlanul tovább bizsereg,
és féltve őrzöm ezt az éjszakát magamnak.
Ma gyöngyházfényű felhőket
ölelt magához az ég,
s én egy pillanatig elhittem,
hogy karjaimban szunnyad a világmindenség,
és holnap is velem leszel, kincsem,
nem csak a szívemben pihensz
emlékfátylam alatt magadnak...
AZ ÉN ANYÁM
Az én anyám virág volt a réten.
Szellő simította minden hajnalon.
Harmatban fürdött az illatos szélben.
Nap ölén nőtt fel, attól ragyogott.
Az én anyám virág volt a réten.
Bársonyos szirmán élet zümmögött.
Szivárványból szőtt színeket az éjnek,
a csillagfényben némán tündökölt.
Az én anyám nem vágyott rózsa lenni.
Szebb volt annál, mert ő volt az anyám.
Nem csábította más vidék, más élet,
bár örökké égett benne a honvágy.
Az én anyám virág volt a réten.
Most is ott él a kéklő ég alatt.
Szirmait már nem bontja ki a rétnek,
de minden virágnak ő az illata.
AZ ÉN APÁM
..ha rossz motorját bütykölte ott hátul,
a szerszámosnál, az udvar végiben,
gyufát gyújtott kezében az este,
míg a benzingőzből szívott rendesen.
Nem szégyellte, hogy olcsó az inge,
s a tenyere idővel megkérgesedett,
az elméjét is csak maga fényezte,
nem kapott a nincsből egyebet.
Az Ember volt az én gyerek fejemben,
ki szellemétől volt olyan magas,
ki nem hátrált meg szótól, sem a tettől,
ettől lett nekem hatalmasabb.
Apa volt, mit megírtak már sokszor,
bátor, harcos, a nagybetűs erő,
a tudás, mit nem lehet elvenni,
hát nem is tudták legyőzni őt.
A szívében lapultam mindvégig,
míg engedte az ég, s a fájdalom,
mára egy szó maradt ő örök időkig:
Őrangyalom.
ÉN ÖRÖKKÉ SZERETNI FOGLAK
"Én örökké szeretni foglak"
(Whitney Houston emlékére)
Én zajtalan kerestem a szépet
a csörömpölő napok rengetegében,
s a visszahulló érvek súlya alatt
hátamat feszítettem szélnek,
tartottam benned a hitet,
hogy hitetlen is emberként élhetek.
Ami idegen, átengedtem neked.
A hangokat őrizve
fedeztem fel kilátástalan-magam,
a világot vállamra emeltem, 
azt hittem én is Atlasz vagyok,
de horpadt a gerinc és reccsent a palló.
Semmit nem tudtatok rólam,
csak drog, alkohol, elvonó..
Már ne dörömbölj!
Zajtalan megyek.
"I will Always Love You"
és maradok veled..
Whitney Houston: I will always love you - Örökké szeretni foglak... VIDEÓ
Link
Link
ÉVEIM
Éveimmel már nem dicsekszem,
örömet lesek minden percben.
Írogatok vagy negyven éve
kételyeimet félretéve.
Tanultam vegytant, sok fizikát
a technikumban gimi után.
A verset mindig is szerettem,
Kiss Tamás költő nevelt engem.
TEVÁ-nál éltem sok-sok évet,
s nyugdíj után a szenvedélyem
rímekbe szedni mi volt régen,
mi lesz majd később, ha megérem.
Ha éltem ezzel el nem toltam,
köszönöm egyszer majd a sorsnak,
de ne búsuljál, hogyha vége,
találkozunk majd fent, az égben.
ÉVSZAKOK
fehérbe álmodtad magad
s a hóvirágok között
megbújva hoztad a tavaszt
a dús fürtű orgonák
tiszta illatában
oldódtál bele a mély lilába
hogy lebegve fordulva
magad után húzd
mint sarki fény
vibráló szentjánosbogarak
egész seregét
s mára ringó búzatáblák
aranyát szőhesd a világ köré
fehérbe álmodtad magad
bár tudtad elmúlik a tavasz
a forró nyár után
az ősz mesél regét
a hulló száraz levelek
befedik majd a kertedet
s a téli csípős fagy is soká'
lesz nálad kéretlen vendég
de ma még ringó búzatáblák
aranyát teríted magad elé
s minden éjjel
patyolat lepedőd szegletén
magadra kulcsolod szerelmed
fehérbe álmodott cirógató kezét
FÁZOM
gondokkal vagyok tele
s fázom
takarókba bugyolálva
csak ülök az
ágyon
a kandallóban az utolsó
fahasáb
pislákol
kimennék,
míg az őszi éj kint
gyászol
én csak didergek
tovább a
magánytól
FESTETLENÜL
Leültem, hogy írjak valami szépet,
vastag filctollal kikanyarítva
ami a lényeg,
lágy rózsaszínbe fűzve mesterit,
valami újat, ami téged is felvidít.
Kottalapra szórtam hangokat,
halkan zsongó bús akkordokat,
szívembe zártam őket rég,
szökni nem akar egyik se még.
Enciánkékkel írtam múltamat,
narancsvörössel az ábrándokat.
Aranyból szőttem föléjük jövőt,
párizsi zölddel szegtem körbe őt.
Túl színesnek láttam művemet,
hát fáradt kékkel festettem át neked.
Nem láthat rajta senki mást,
mint ködbe olvadt diszharmóniát,
az összemosott sorokat,
egy füzet oldalán a romokat.
Rájöttem nem adhatok
most semmit sem,
amit akartam lehet elviszem.
Egy érzés, hogyha átjár
és elandalít,
az voltam én,
s nem ez a pár sor itt.
FÉNY A SÖTÉTBEN
bodrozva futkos a fény a falon,
rejtélyes árnyakat von, mint korom,
a sötét folyosó lúdbőrző mélyében
egy sziluett látszik csak áttetsző fehéren
gitár húrjaként mély döngéssel csendül,
mint őszi levél lágyan, zsongón pendül,
a csillogó üveget átütve zengéssel
fekete haját befesti kék fénnyel..
koronaként táncol a zuhogó sugár,
hol sötét, hol világos nyalábokat hány,
s e varázslatos képből mereng fel előttem
szivárvány szín' arcod, mosollyal szemedben
FOGOM A KEZED
Mikor az este lámpásokat gyújt,
a pirkadattal az éjjel elcsitul,
mikor a hajnal arcodra simul
mosolyodtól a Nap is elpirul:
Én ott leszek veled,
és úgy, mint most
fogom a kezed.
Mikor fáradtan este mellém lerogysz,
de némán még rám mosolyogsz,
mikor nem mondod soha azt nekem,
hogy eltékozoltam az életed:
Én ott leszek veled,
és úgy, mint most
fogom a kezed.
Mikor a boldog órák már
üveggyönggyé zsugorodnak,
majd ezek újra, meg újra halványan kigyúlnak,
mikor a gyermekünk lesz több, mint az egész életünk:
Én ott leszek veled,
és úgy, mint most
fogom a kezed.
Mikor hajunkat már csak a holdfény festi át,
s a zúgó őszi szél sem hoz romantikát,
mikor egy néma perc lesz örökkévaló,
utolsó sóhajod számomra útravaló,
mikor a szép emlékek is csak a szívemet marják,
mikor az illatok, virágok tested betakarják
Én ott leszek veled,
és úgy, mint most
fogom a kezed.
FUTNAK A NAPOK
Csak futnak a napok egymás után
bársonyos léptekkel nap nap után,
hetekből halmoznak hótalan hót,
triumvirátusból négy ad egy jót...
Futnak a napok egymás után,
hallgat a tücsök, fecske sincs már,
nem surrog éjjel zöld lombú ág,
délre húzott a vándormadár.
Rövid az este, a dal elcsitul,
pityókás vendég hazaindul,
fonnyad a fűben a réti virág,
víz után vágyott, szárad a szár.
Erdei padon egy szürke veréb
nem talál magot, morzsát remél,
sás között béka ül, már nem vidám,
hideg az éjszaka, szökik a nyár.
Aszú szemekben arany rekedt,
dolgos kezektől kincs lesz neked,
telik a hordó, csordul a lé,
jó magyar bornak minek cégér.
Táncol az avar, szélzene jár,
felkap egy halvány reménysugárt,
lengeti haját a napkorona,
bágyadtan néz be a kis fasorba.
Csak futnak a napok egymás után,
tükörbe néznem kár is talán,
rezdülő vágyak rozsdafalán
karcolom mélyre a nyár illatát.
FÜLLENTÉS LAPOMRA
Költő vagyok, tán mondhatom,
ha szétnézek néhány netlapon.
Feles-
leges.
Hangyányit mégsem értelek,
fejedben mi ez a féktelen
kavar?
Zavar.
Sokkol, ha sok toll perceg itt,
magadé mégis lelkesít.
Papolsz,
s dalolsz.
Verseknek súlya ritmusa,
rímelő végek nexusa,
ha vár,
bazár.
Szabadon röppensz s elhiszed,
firkáid többségnek fétise.
Merész
e kép.
Nem hergellek, hát kérdezem 
magam, hatvanöt évesen
legyek
kegyes?
Hevesen ver a szívem is,
ha pár sorom megízlelik
étlen.
Kétlem.
Nem verem mellem s kedvemet
véleményeddel sem szegem.
E hír
debil.
Költő vagyok? Még nem tudom,
sokaknak e hitét meghagyom,
s öröm
- ködöm.
Írhatnék még több versszakot,
de mondandóm itt gellert kapott.
Agyő
nagy Ő!
...GYERE, ÖLELJ!
Gyere öleljük át
az egész világot,
mint hegyek ölelik
a zöldellő síkságot,
mint tavat a ligetek,
Alpokat hósátor,
mint homoktenger
a kínzó forróságot!
Mint fák lombja
öleli a búvó madarat,
kánikulában
a gyötrő napsugarat!
Mint sóhaj öleli át
a titkolt vágyat,
mint szemed öleli
az aranyló tájat!
Ölelj úgy,
hogy minden' beleférjen:
aggastyán, kamasz,
szegény, szerencsétlen!
Beteg édesanyád,
szerető férjed,
apád gyötört teste,
óvó feleséged,
gyermeked, barátod,
szerelmed, s szomszédod!
Ne nézd hova való,
csak add ölelő karod!
Hagyd, hogy azt érezzék,
nincsenek egyedül!
Az egész világ ma egy
ölelésbe merül.
A GYERTYALÁNG ZENÉJE
Ölelj át kedves, most ne kelljen kérjem,
olyan rövid az éj, ölelj nagyon!
A gyertya fénye most vágyunk bölcsője,
s szerelmünk temetője egy hajnalon.
Minden rezdülésed gyertyaláng zenéje,
földöntúli hangok az ajkadon.
Kérlek ma ne beszélj, kezed suttogja
a szeresst és ne féljt, ahogy karolsz.
Simítsd szívemre a legszebb mesédet!
Nem számít, hogy hazug, ha te álmodod.
Mondd, a pillanatért, ha egyszer kérem,
a világot is boldogan feláldozod!
A gyertya fénye volt vágyunk bölcsője.
Szerelmünk temetjük e hajnalon.
A világot is boldogan feláldoztam érted,
míg a gyertyaláng zenéje elhallgatott.
HALNALPARÁZS
Én nem tudtalak mindig átölelni,
megdermedt a vágyott mozdulat,
két karommal átfogtam a lelked,
de nem hagytad, hogy veled gyógyuljak.
Én nem tudtalak mindig átölelni,
pedig minden hajnal hozzád vezetett,
és veled búcsúzott a fáradt nappal,
az öröm benned feltöltekezett.
Én nem tudtalak mindig átölelni,
most úgy éget, hogy pernye lett szívem,
beborít míg fuldokolva súgom:
ugye érezted, hogy közben szenvedek?
HALOTT FÉNYBEN
Jobb lenne már elfeledni mindent,
a társas magányt, az együtt-nélküled',
elrejtőzni csillagfényes éjben
lehunyt pillák halott fényiben!
Jobb lenne már fent lenni a mennyben,
vagy a pokol tüzes fészkében,
de nem hiányol engem a jó Isten,
még az ördögnek sem kell az életem.
Hát mondjátok meg, mily' balga az ember!
Többre vágyik, de szeme csukva van.
Míg a nemlátónak a félhomály is álom,
a fényben mi vagyunk mégis világtalan.
HA MEGÉRINTHETNÉLEK
ha megérinthetnélek
az ég csak egy kis tó volna
mint szemed tükrében
láthatnám ott magam
nem kellene vágynom
más dimenzióba
kéksége ölelne
s puha felhőhab
ha megérinthetnélek
a pokol sem érdekelne
hisz tűz vagy magad is
én benned hamvadok
mit nekem démonok
mókás szárnysegédek
míg veled Luciferrel is
könnyen elbánhatok
HANGULATFOSZLÁNYOK
Hangulatfoszlányok kúsztak át a szobán,
fénytörések rondója kísérte,
kint az éledő hajnalparázs az éjszakát
kócos hajkoronájával megigézte.
Az eltitkolt vágyak álomcsipkéit
asztalára rendezte a múlt idő,
a párnáról szelíden hagyta elsodorni
felsejlő emlékeit, mint egy gyönge nő.
Az éj baritonjával versenyt dalolt
a korán ébredő kíváncsiság,
rigó füttyétől elvarázsolt kert lett
a homlokba ékelt lidércnyomás.
HAZUDJ, HA TUDSZ!
Hazudj, ha tudsz
bordó lepedőd ráncaiba vágyat,
ágyad puha gödrébe
ölednek szenvedélyt!
Részeg fejjel hazudj józanságot,
üres zsebedbe kincset érő reményt,
kilátást ablaktalan szobából,
süket fülekbe szimfóniát,
tenger fodrait, miközben látod
sivatagi dűnékről illan el az árny!
Mosolyt, mikor sírni szeretnél,
könnyet, ha nincs is már szíved,
kőszívű apát szeretni lelencnek,
hazudj ha tudsz s, ha van kinek!
Láncot, bilincset hazudj szabadságnak,
igaz hívőről, hogy nincs hite!
Mindent megtehetsz, csak egyet nem,
- miközben másokat becsapsz -
legalább ne hazudj, mikor tükörbe nézel!
Ne riaszd el önmagad!
HÁT ADDIG ÉLÜNK...
hát addig élünk, ameddig...
mit mondjak, üsse kő!
csak a szívem ne ugrálna úgy,
mint egy vízre dobott kő!
hát addig élünk, ameddig....
csak az legyen kerek,
ne laposan kússzon el,
csak csendben, édesen!
hát addig élünk, ameddig...
csak tartson még soká!
az angyaloktól kérek majd
kis toleranciát...
HOLNAP
Nem hitted pedig mondtam,
hogy eljön az a holnap
mikor felállok és elmegyek.
Az ajtót se zárom,
míg utánam dobálod
az összes kínkeservedet.
A szó nem jön velem,
fülemben a neved
még sokáig bennem reked.
De nem kell a pánik,
nem hagyom sokáig
szenvedni a lelkemet!
Már kérges a Nap is,
a sóhaj is taszít,
nem lelem szobámban magam.
A tükör csak bámul,
más világba tágul,
nem mutatja hol a helyem?
Míg neked ez kincs volt,
nekem egy sírról
itt felejtett virágcsokor...
Ne sajnáld kidobni!
Kezemet megfogni
utolszor még megengedem.
Az erdőn a fák is,
a kispad, a ház is
magukba' elcsendesedtek.
Nincs hajnal se ének,
vissza sem térnek.
Ne fesd át a kék eget!
Már kabátom veszem,
a szöget elteszem,
ha ránézek eszembe juss!
Nem hitted pedig mondtam!
A szálkát kihúztam,
és szó nélkül továbbmegyek...
HONVÁGY
Hallod, hogy kint a fán, cserfel egy kis madár?
Hazulról híreket hozott, s most fáj neked.
Utat mutat, ha lépsz. Szabadság? Hamis kép.
Anyád imába zárt, mióta vár.
Föltámad, hömpölyög, akár a vízözön.
Tapasztod, kicsordul, szívedben felsajdul.
Eltépnéd, nem szakad, örökre megmarad,
akárhol szól a dal, az a magyar..
Eddig hány est leszállt. Vonatod máshol járt.
Minden nap állomás, kín, megpróbáltatás.
Várod hogy érkezzen, síneken fékezzen.
Tovább - hogy - menekülj, remegő szívvel ülsz,
de ez az állomás valahogy más...
Szunnyad a fáradt éj, árnyakat szül a fény.
Hantokon szél pihen, madárdal míg üzen.
Ahogy a csönd ölel, magyar szó éhe kel,
mert ez az állomás egészen más...
JÓ ANYÁM...
ANYA NÉLKÜL NEVELKEDŐ GYERMEKEK NAPJÁRA...
elhagyott gyerekek panasza...
mikor a napot újra éled
tán száműznéd percét
a szenvedésnek
mikor megszültél
jó anyám
gondoltad-e akkor
mi vár reám
mikor a lelked másra nyílott
borgőzben ástad meg a sírod
mikor apám nevét is elfeledted
érezted-e akkor hogy
szerettek
gondoltad-e akkor
mi vár reám
ó anyám
mikor a dal már meg se szólal
karod ölelése már nem óhaj
mikor mosolyom tükre sem te vagy
érzed-e anyám
hiányomat
nekem nem kellene drága játék
rongybabát varrnál
be szép ajándék
lenne
csak lenne végre már
akár szegényen is
egy jó anyám
KARÁCSONYI ÁLMOK
Mikor a sóhaj ráfagy a létre,
a tündérek a nyújtózó éjre
kapaszkodnak és suhannak tova,
iránytűjük a csillagok sora.
Szárnyalnak hangtalan utcák fölött,
álmosan pislogó házak között,
szétszórják a tél szikrázó porát,
belopnak szobánkba ezer csodát.
Gyerekkori álmunkban fehér lovat,
rajta a herceget, s a szökőkutat,
palota kertjébe a sok kis manót,
kamaszkorunkban fess udvarlót.
A szívünkben őrzött titkolt vágyakat,
tengerben fürdőző hableányokat,
levegőben sikló sárkányrepülőt,
egyenesbe gyűrt 'jövendő időt.
Mikor a sóhaj ráfagy a létre,
utcasarki lámpa vibráló fénye
melengeti a fázós lelkeket,
betonfal tövén kuporgó testeket.
Álmukban újból apró gyermekek,
kiket nem ver apjuk, s anyjuk is szeret,
kikre nem köpnek, s el nem kerülik,
a világból júdásként ki nem vetik.
Kiknek volt múltjuk, s a mát csak álmodják,
kiknek földön is pokol jár, s nem a boldogság,
gyakran semmin múlt, hogy senkik legyenek,
kiknek a jövő se több, de lehet, kevesebb.
Kiknek a karácsony sem nyújthat vigaszt,
- elítéljük őket, mint igaz a gazt-,
kiknek a helyében soha sem lehetsz,
s elhisszük mi mind, ostoba emberek.
KARÁCSONYI CSILLAG
Azt hittem, hogy csillag vagyok,
a mennybolt is tőlem ragyog,
lábam nyomán fénysziporka
fröccsen szét az angyalokra.
Fenyőtűkre angyalhaj száll,
csillog rajtuk sok ezer szál,
varázspálcán vibrál fényem,
gyermekmosoly lesz szentélyem.
Azt hittem, hogy csillag vagyok,
pedig anyám könnye ragyog,
három király minden kincse
elfér abba` a nagy nincsbe.
Már nem hiszem, nem is bánom:
cseppnyi az én mennyországom.
Inkább őrzöm, hitbe fűzöm,
Karácsonykor csúcsra tűzöm.
Messze ragyog, mégis bennem,
halálomig a szívemben.
KERESTELEK
körbefutottam a teret
lábam alatt macskakövek
kopogtak élesen
hiába susogta a határ
eltévedtem
csak a száraz nád
ringatta a magányt
otthon benéztem
mindenhova
verssorok mögé
könyvespolcra
felhalmozott
ismeretek között
kerestelek reménytelen
a hangot hozzád
megint nem lelem
pedig kerestem
A KEZDET ÉS A VÉG
Semmiből a minden pattant,
kitágult a tér robajjal,
galaxisok, bolygók, napok,
menny és pokol utat nyitott.
Két kezed a földet tartja,
mennybolt alatt izzó magma,
belém égett forró vére,
milliárdnyi évek vétke.
Viruló kert, ember álma,
támasza két erős válla,
megrajzolja ami nincsen,
fáradsága nincs bilincsben.
˙˙˙˙˙˙
Zúgó folyót zaboláztam,
bánatomat belezártam,
gyöngyöt loptam - nem is egyszer-
kagylóba zárt szerelemmel.
Gyöngyeimet széltől óvtam,
folyó partján földbe dugtam,
kihajtottak, virágoznak,
gyöngyvirágként illatoznak.
Összebújnak, összesúgnak,
két kezemben elsimulnak,
rám hajolnak szirmot bontva,
forró napon enyhet hozva.
˙˙˙˙˙
Életemet már feladtam,
nyíló tavaszt nektek hagytam,
ősszel illanok a széllel,
földi álmom örökével.
KICSIT MÉG VELED
Csak egy résnyire hagyd nyitva az ajtót!
Még engedd be halkuló szavam!
Nem üvöltve köszönök rád, nem lesve.
Szótlan széllel hordozom magam.
Kopognom se kelljen!
Kezem fagytól még ne legyen jéghideg!
Ifjú lelked már más úton barangol,
de egy résnyire hagyd nyitva az ajtót,
szívem!
Az ősz rozsdabarna színeit kóstolja az éjfél,
mézízű álmaim sodorják fellegek,
szememben őrzött megannyi fénykép,
életszilánkok, fakuló sebhelyek.
Már erőtlen karom ölel dérlepte fákat,
madarak dalt idéznek hangtalan,
de te halld meg a csendet is a kiáltásban!
Ugye nem hagysz magamra,
kisfiam?
A tűnő idő lassan odakint marasztal.
Én várok. Szavam sincs. Reménykedem.
Tudom, ha kell újra kitárul, de addig
csak egy résnyire hagyd nyitva az ajtót,
gyermekem!
Zsefy Zsanett: Kicsit még veled - Videó
Link
KI VAGYOK ÉN?
Vagyok aki
vagyok
voltam
s leszek
A múltat, s jelent
megélni
emelt fővel
teszem.
A jövő?
Ki tudja?
Biztos meghalok.
De ne sirassatok!
Inkább nézzetek
éjjel az égre,
s csodáljátok azt a sok csillagot
"Lehet az egyik éppen én vagyok."
KOLDUS ÉS KUTYÁJA
Leszállt az est.
Kapu nyikordult.
A sarkon a koldus
éppen befordult.
Kezében koszos szatyor,
lábánál vézna eb.
Botorkáltak a semmibe,
komótos csendesen.
Három kamasz,
- még nem láttak
sok tavaszt,
de a szőlő levét már
nem frissítőnek itták -
gajdolt, üvöltözött.
A kukákat félre rúgták.
Nem tudták,
hány nap van
benne rejtve!
Mennyi kincs!
Mennyei falatok:
penészes kifli,
száraz szalámivég,
a tegnapi nincs,
ami ma lehetne
sovány vacsora.
A csekély esély
a 'talán holnap'-ra.
Nélkülük
de könnyen itt a vég!
Ez a szerencsétlen
már régen nem kért.
A három suhancnak
gyötrő éhségtől
még nem sajgott a gyomra.
Könyékig sem nyúltak volna
soha ily' mocsokba.
Nem érezték még, hogy
az az egy falat lehet
életükben pár nap kínt,
vagy talán hosszabb
gyötrő szenvedést jelent.
Nekik mindez nem volt más
csak undorító szemét,
mint koldus meg kutyája, 
bár tőlük enni egyik sem kért.
Mégis körbekapták őket,
s röhögve nagyokat,
véresre verték a szerencsétlent,
csak úgy roppant a koponya..
Az ebét sem kímélték,
- az ilyen hogy' is tudná -
nagyokat rúgtak belé
addig, míg megunták..
Majd a görcsbe rándult
testeket leköpve továbbálltak..
A kapun
- nem is olyan messze -
halkan ráfordították a zárat...
A KÖLTŐ HALÁLA
Geisz László emlékére
ha elmegyünk
díszsortűz nem robban bele a tájba
s a déli harangszó sem értünk szól
orgonasípok dallamára
tán halkan mormol imát az olvasó
földi létünk tüze és virága
egymás mellett megfér csendesen
egyik a hév, másik a szelíd alázat
az utolsó egy tűzvirág
mibe halni nem akar
de mégis kénytelen
LELKEMBE ÖLTÖZTETNÉLEK
Kint már varjak kárognak a város felett
és a csendfüggönyt tépik éhesen:
a rongyidő szakadt széleibe hámlott,
öröknek hitt szerelmes perceket.
A képzelet véges pillanatokat temet.
Pedig milyen jó lenne még simulni arctalan!
Felfedni drága kincseit a rögös útnak,
csokorba csenni a mélybordó szirmokat,
könnytelen gyöngyeit fűzni reménynek,
kagylóba zárni őszülő ábrándokat,
őrizni szürkülő fényben is, a jövőnek,
ahogy "álmot morzsol a szél",
míg a "lelked sír" "dallamtalan"..
Virágok kelyhében egykor hogy' dongtak a méhek!
De jött a hideg szelek őszenyészete.
Ölébe vonta a feledés bús fejét a múltnak,
és azóta cirógatja szótlan, csendesen.
Én most lelkembe öltöztetnélek,
hogy ne fázzanak azok a pőre szavak!
Éljenek tovább bennem, ahogy mesélnek,
melengessenek, mint szívedben anyaföld
emlék színezte magányodat.
LEVÉL A MIKULÁSNAK
Mikulás bácsi, Te kedves!
Gyerekszemek téged lesnek.
Ne csatangolj össze-vissza,
nálunk már kint a kis csizma!
Rakd hát tele minden jóval,
csokival és mogyoróval! 
Kis krampusz is lehet benne,
majd elmegy a fényes kedve...
Lehet sok-sok narancs, dió,
apró játék, most az is jó!
Mesekönyvbe rajzolt álom,
hadd legyen a jó barátom!
A LÉLEK
Észre sem veszed, hogy untalan követ,
Istenné formál, vagy sátánná kövez,
szívedre bízza, milyen mélyre szántson,
esetleg mást is kegyeibe zárjon.
Démonként megszáll, ha azt akarja, árts,
egyedül vívhatod a vesztes csatád.
Nélküle csak test vagy, megformált, szenvtelen,
értelembe burkolt, már-már embertelen,
vele is alig több, de mégis végtelen,
szíved hozzá mérve hangyányi sejtelem:
egy kis rovátka többezeréves kövön,
megfejtetlen marad, s nem bír vele közöny.
Túlélő játszmában a legyőzhetetlen,
így földi léthiányban nem éred tetten,
s míg szellemed benned az éltető erő,
holtod után lelked a tovaköltőző.
MAGAMBAN DÚDOLOK
már szerény marokkal
szór csillámport a vágy,
fekete köpenyben ázik,
könnyek közt zihál,
kétes gondolatokat szül
a pillanat,
hiába a törekvés,
a szó üres marad.
a fűszál hegyén
harmatcsepp sem leszek,
gyöngysorrá
hiába fűz a képzelet,
alkonyi fénnyel
sem hozok csodát,
visszafogottan dúdolok
magamban tovább...
...MAJD, AKKOR
majd küldd el AKKOR hozzám a fényt,
ami ott vár, nekem nem elég!
majd küldd el AKKOR hozzám leveled,
végtelenbe írt szivárvány-üzeneted!
majd kiálts fel hozzám, hogy halljam jól:
idelenn a madár még mindig dalol!
majd sóhajoddal kössed át
a szép emlékek dobozát!
majd ásd el mélyen, hogy ne lássam,
mit soha meg nem találtam..!
majd hagyd, hogy megcsókoljalak,
szellőkezemmel megáldjalak!
majd, hagyj síromon egy szál virágot,
én lejövök érte, s megtalálom...
MEGSZÁLLOTT
Ma nem tudom, hogy épp mire vágyom,
kiszakadni vagy összeforrni tán.
Bőröd alatt kellene kivárnom,
de attól tartok, hogy neked is fáj.
Rajtunk kívül lámpaerdősávok,
itt bent a sötét önálló egész.
A fejedben lenyomatom, látod,
már befészkelte magát a penész.
Az ördögűzőt kizárom, mert félek,
kiirtaná még azt is, mi enyém.
Angyalok, ha jönnének, e résben
nem férnek meg, én ivódtam beléd.
MÉG NEM AKAROM
az ablakba
gyűrt idő hasít
egy sárgult könyvlapot
szökne vele hogy mentse még
mi szép volt egykoron
néhány szirom
az asztalon
színt váltva megremeg
száraz levélen szétfutnak
a szomjazó erek
az ablakba gyűrt
időnek már
nem múlnak ráncai
szabadba érve elvinné
a legszebb álmaim
simítanám
ha karma mind
nem tépne mély sebet
közel az ég
s a jel fehér
elbújnom nem lehet
szobámban tartom
túszul
őt
az ablak
mint acél kapu
visszhangozza:
már múlt idő!
hiába nem akarom
MIKOR ELFOGY AZ ÚT
Tegnap még kerekeken gördült vele a nap,
éjjel a holdkaréjból csent falatnyi esélyt,
reggelre elfogyott az égről a pirkadat,
délután már magára hagyta a remény.
Ahogy az út felszaladt az égig,
elfogytak mellőle sorban a fák,
csillagok ülték körül törékenységét,
míg idelent nélküle vibrál a hiány...
MIKOR ELMENT A KEDVES
Mikor elment a kedves
a madarak még mindig énekeltek,
nem hullt a hó,
s nem szakadt rám az ég.
Felhőrongya lógott fölém cafatokban
mikor a mennyország befogadta.
Mert befogadta kicsiny lelkét.
Mikor elment a kedves
nem szóltak harsonák,
de a szívem egy üstdob volt a hantnál,
és majd szétpattant mikor
a fejemből a vér
szinte tócsaként körém szaladt,
s virágkoszorúba font
szirmok közé halt a szél.
Ma reggel
a hintánál még láttalak
De lehet, hogy a szomszéd kislány
intett felém, mosolygó,
ártatlan szemekkel,
mert nem tudta szegény,
mikor elment a kedves, 
valójában rám szakadt ez a nyomorult ég.
Ököllel zúzta szét a legszebb percet:
a születést verte bennem keresztre.
S most itt térdepelek előtted,
kit halálra nemzett valaha
az a szerelmes, gyilkos éj.
Mikor elment a kedves,
nekem minden semmivé lett.
Pedig a madarak még mindig énekelnek,
s majd újra hull a hó is,
és akkor a fehérbe öntött apró lépéseid
nyomát, hogy el ne tapossam
magamba simítom,
mint egykor a soványka reményt.
De mikor elment a kedves,
- mert elment a kedves -
belém feszült a csend,
a világ újra üres lett.
Mikor elment a kedves,
vele halt a józan ész.
MI LENNÉK?
Lennék virágkehely, s reggel
méh zümmögésre ébrednék fel,
lennék aranyló napsugár,
s cirógatnám fent anyám haját.
Ülnék a fákon estelent',
bagolyszemekkel lesve meg
erdő ezernyi titkait,
nem huhognám el ki hol lakik.
Lennék magamban csendesen,
remeteként egy nagy hegyen,
ennék illatos szamócát,
kerülném a mérges galócát.
Lennék fészek a lombokon,
rejteném magamba dalnokom,
lennék macska hogy simogass,
lábadnál cserge, hogy taposhass.
Lennék parázs talpad alatt,
de elhamvadnék, hogy ne bántsalak,
hamuként az úton végezném,
télen a jeget fékezném.
Lennék folyó ha nincs vized,
kút ami szomjat olt neked,
felhő vagy árnyék, ha tűz a Nap
bármi lennék, hogy elfogadj...
Bármi lennék, de mindért kár!
Nem leszek soha kis virág,
sem napsugár, bagoly, remete,
elhamvadt parázs, víz neked.
Felhő sem, de lehetek árnyék még,
bár hamuvá is hiába omlok szét,
akkor sem tudom mi kellene,
mi lennék akkor, ha lehetne...
MINDENBEN TÉGED KERESLEK
Szóhiányos csendes este
emlékekbe temetkezve
versek felett elmerengek,
mindenben téged kereslek.
Bíbor fényű alkonyatban,
délre húzó madarakban,
a búcsúzó nyárutóban,
mindenben téged kereslek.
Korhadó fák nyögésében,
a viharos őszi szélben,
fagyos éjek köpenyében,
mindenben téged kereslek.
Temetőben sírod felett
kinyújtanám mindkét kezem,
ölelnélek - nem tehetem,
mindenben téged kereslek.
NE KUTASD ÁLMOM!
A cigány, ha húzza és könnyed arcod mossa,
te nem kérdezed tőle hol tanult zenét,
a génjei hordozzák, a vére része,
pártfogója múltja, s több nemzedék.
Az emlék - s mit megtanultam régen -
hatvan közel már lassan megkopik,
a kémcsövet is letettem,
többé már azt sem kérdem,
excellben írjam-e a dolgaim.
Álmaim már színtelenné fogytak,
csak ritkán látok vadvirágokat, 
a rajzlapot is régen félredobtam,
- a hegedűm is egy undok mostoha -
a kottáim meg csíkon elterülő
lerészegült rút pacák sora.
Hangom rekedt, - halkan szól az ének -,
emlék csupán, mit tükör nem mutat,
a szép napok is ritkábban kísérnek,
őrzöm őket, hogy el ne fogyjanak.
Ne kutasd okát miért most ,
miért így és meddig!
Fogadd el, ha gondolod!
Én se kérdem okát e földi létnek,
megélem, de olykor ébren álmodom.
NE SZÉGYELLD
ne szégyelld megmutatni magad,
de mindig őrizd féltett titkodat!
ne szégyelld érzéseid sorát,
de ne legyél másoknak
pletyka csupán!
ne szégyellj váltani,
az nem bűn, az bátorság!
önmagunkat adni és megmutatni
valami mást..
nem leszel attól köpönyeg forgató,
hitvány, hazug, csalárd,
de ne ragaszkodj a múlthoz,
mert az könnyen bilincsbe zár!
(ha kell hozd az újat,
s úgy tegyél tolladdal csodát!)
csak híjával nézd, ami elmúlt,
hisz megfakult emlék az már!
jó felidézni néha,
de gyakran
megértést nem talál..
ne hibáztasd magad,
ha a siker ritkábban látogat!
hullámvasút az Élet,
s az irodalom, mint a vágy,
hol csúcson, hol szakadékban,
fékezhetetlen kísérőd marad
- mint mámor és gyötrelem -
nappal és kialvatlan hosszú éjeken..
de, ha reggelente a tükörben
álarc nélkül látod az arcodat,
akkor majd mindig
nyugodtan mondhatod:
Igen. Én ez vagyok,
s nincs miért szégyellnem magam!
ÖRÖKKÖN
/2010-es fotóm alá/
Hadd maradjak még ilyennek,
amíg az ég kékre festhet,
földi színben pompázónak
maradjak meg versben, szóban.
Hadd maradjak jónak, szépnek,
- mind, ami fáj felejtsd végleg -,
leheletnyi ékezetnek
abban, ahogy élek benned.
ŐRÜLT VALLOMÁS
Nem is tudom, felkel-e a Nap?
Hisz' hozzám olyan ritkán látogat.
Nem is tudom, mikor van az éj?
Szememre nem jön álom rég.
Nem is tudom, hogy élek vagy csak holt
lelkem barangolja be a nyárfasort?
Hogy látok vagy csak néha úgy teszek?
Mert jobbnak látnak úgy az emberek.
Hogy hangya vagyok vagy őrült óriás?
Fejemben megbomlott a sokszínű
varázs. - Fűszerekkel pácolt életíz,
keserű száj, a bor már nem segít -.
Hogy számolatlanok-e már az angyalok?
Hisz eddig engem mind cserben hagyott.
Nem is tudom hogy felkel-e, s minek?
Ha süt is a Nap,
itt bent
minden jéghideg.
ŐSZI ZSONGÁS
Rozsdalevél zizzen, épp surran az eső,
szivacsos házak során repül az idő.
Ásít és unottan sóhajt a vad fasor,
szelíd utakra dől a bágyadt nyugalom.
Néhány fáradt sugár míg áttör a ködön,
ború szitál csendet a nedves rönkökön.
Valahol felzsong néha egy halk orgona,
s a tőkékre ráolvad a nyár mosolya.
SÍMOGATÓ
Simítsd rám a szót, simítsd rám, kedves!
Ne hangosan, inkább leheld lágyan, csendben!
Olyan megnyugtató, mikor rám hajol halkan,
- cirógató fényben - becézget, mint hajnal.
Legalább ma mondd ki, de ne is mondd csak súgjad!
Simítsd rám a szót, simítsd rám a múltat!
Látod, kigyúlt a fény is, bizsergeti testem,
hiába táncolnak rajt' fázós esőcseppek...
Mindent felszárít egy szó, ha rám simul:
szeretlek.
SOHA
soha nem adhatok annyit, amennyit szeretnék,
mindig több a vágy bennem, mint a meglét,
soha nem a szó az, ami megbánthat,
mindig csak a szív az, mi hibázhat.
soha nem adhatok annyit, amennyit szeretnék,
földi kincsem nincs, amit nélkülöznék,
soha nem a bánat, mi belém vájhat,
mindig csak a szív az, ami fájhat.
soha nem adhatok annyit, amennyit szeretnék,
kiöntöm a lelkem, lennék meztelen kép,
soha nem az ész az, ami visszatarthat,
mindig csak a szív az, ami mást akarhat...
SZALMALÁNG
bokorban búvó bájos gyermekálmok
utcára kandikáló kíváncsiság
a felnőttkor áhított
de ha kitárul
ellobban a kócos kis varázs
a lépcsőfokok csókos villanása
megbotlottunk
folt mégse maradt
játszi könnyen ettük a világot
nem tőle híztunk
mindig általa
majd a fészkelődő indulatba fordult
gyanakvások feslett illúziók
mind bánattornyot emeltek a házra
s nem imáinktól zengett benne szó
a tudást kényeztettük
ameddig tudtuk
két kezünkkel húztuk-vontuk őt
mégsem marad nyom az utókorra
csak szalmaszál volt a fogyó múlt idő
szikra ropja táncát szalmabálán
már égbe csapnak fájó lángjai
nem kellett hozzá csak egy
árva kis szál
s vele hamvadtak mind
az álmaim
SZEMEK...
ha szemedet nézem
úgy tündököl
mint megfeszített
víztükör
látom benne
a holnapot
ahogy cipeli
hátán
a tegnapot
SZEMLECSUKVA
Ha jő az alkony, szél suhan parton,
hárfán játszik, zenél.
Kontyot tűz nyárra, ligetre, hársra,
a Holdfény fest szerelmet felénk.
Átcsókolt percek, ezüstbe feslett
rongyaiba túr kezem.
Ujjaid hegye, holt kottafejek,
sem dúdol már l'amourt nekem.
Suhanó árnyak, már alig fájnak,
pilleként, ha ér az éj.
Keresem félve, gyönyörünk képe
csillog-e ég peremén.
Angyali szárnyak lehulltak, s lágyan
hozzánk ért a pillanat,
kezedbe tettem, piheként ellebbent..
most rejtőzik pillám alatt.
SZERELEMTOLVAJ
Lopni mentem hozzád,
nem tűrtem fel szoknyám,
huncut szél felkapott,
egy felhőn ott hagyott.
Felhő könnyeitől
szoknyám térdig ázott,
nem nevettél rajtam,
mindenem úgy fázott.
Tengert hívtad óvni
apályra dagállyal,
nem ért az fel hozzám,
kár volt a bűbájjal.
Néztem hideg arcod,
homlokod ráncait,
gödrös, fényes képed
mitől tud ragyogni?
Gyűrűben a gyémánt
annyit dehogy érne,
mint' szívembe éjjel
percre holdfény térne.
Bár lehetnék farkas,
macska vagy épp puma,
szerelmes üvöltés
hozzád úgy eljutna.
Nem lenne oly kínos
hullámzó érzésem
nem tagadnám akkor
Telihold-szerelmem
SZERESD BENNEM
Szeresd bennem az érzést!
Szeresd bennem a csendet!
A tegnapi csókot,
a fényt a szememben,
a rezdülő éjt is,
mi nyomot hagyott,
meg az árnyékomat,
ott fenn a falon!
Szeresd, mert ha nem vagy
ő akkor is társam,
ha mégis visszatérsz
nem kell imádjam!
Szeresd bennem azt is,
ami sohasem voltam,
az álmaim, amik
régen kihunytak!
Szeresd, ha húsodba vájok,
- még, ha fáj is -,
Szeresd a rossz kedvem,
a nevető szám is!
Szeresd, amíg lehet,
hiszen ennyi az élet!
Velünk csak játszik,
míg a szférák zenélnek.
A SZÉL RUHÁJA
Megfürdött a szél a tarka rétben,
napsugárból font gyékényre pihent,
fák lombjából kócolt piciny kontyot,
feje búbján szivárvány libbent.
Aranyeső lett a koszorúja,
de víztükrében csak azt látta meg,
milyen pőre, színtelen a teste,
nem adott rá ruhát senki sem.
Nád fésülte parttól lopott réklit,
- ott feledte tegnap egy kislány -
kalászokból szőtte a szoknyáját,
liliomból fodrot hintett rá.
Bogarak fényéből fátylat horgolt,
földig érőt, smaragd zöldeset,
majd táncra perdült vele a szép este,
s forgott végig a völgyek felett.
Az éjszakában elnyúló kacagás
állta útját, s valami bagoly
azt huhogta: ilyen olcsó rongyban
a szél nem lehet felette nagy úr.
Bánatos lett, s levetette nyomban
mindenét, ami rajta volt,
szégyenkezve a futóhomokkal
meztelenül messze bujdokolt.
Azóta sincs ruhája a szélnek,
néha itt-ott felkap valamit,
körbenézi, rázza, majd ledobja,
s fájdalmában egyre csak süvít.
SZÉP KORBAN SZÉPKORBAN
szombat este van és megint épp úgy állok
ahogy a jegenyék őrzik őszi árkot
útszéli fákon már nem csüngenek tincsek
kopasz fejükről téphetem a nincset
üres a szekrényem zaciban a rongyom
fiamhoz ebédre viszem korgó gyomrom
sorsjegyből kínomban lekapartam százat
ezt persze megbántam még sincsen alázat
rímre se telik már a hiány befalta
zsigerből tapos rám éltem minden napja
könyv vagyok vagy pár lap sorsokból lefűzve
kevés a (te) szavad hogy éhségem elűzze
hétfőtől szombatig valahogy kihúzom
ha marad nyugdíjam nyugtatóba fojtom
pőrén maradt testem - ahogy Isten adta -
vasárnap vasággyal rakhatod a napra
SZÍVCSEREPEK
Nem is tudom, felkel-e a Nap,
hisz' hozzám olyan ritkán látogat.
Nem is tudom, mikor van az éj,
szememre nem jön álom rég.
Nem is tudom, élek vagy csak holt
lelkem barangolja be a nyárfasort,
hogy látok vagy csak néha úgy teszek,
mert jobbnak látnak úgy az emberek.
Hangya vagyok vagy őrült óriás?
Fejemben megbomlott a sokszínű varázs.
Rajtam Isten keze sem hagyott nyomot,
nem enyhített e lázas homlokon.
Ha minden napot visszagörgetek
csak tört szívemből hullnak cserepek.
Nem is tudom, felkel-e s minek,
ha süt is a Nap, bent minden jéghideg.
SZÍVZÁRVÁNY
Kényszer-e, hogy part folyókat tartson,
megszelídítsen tengerárt, dagályt,
vagy a víz áll örök' tettre készen,
ne lépje túl a föld-szabta határt?
Ládikában megfér rút és szép is,
bár másként csillan rajtuk már a szem,
másnak kincs az arany, zafír, gyémánt,
nekem hamis gyöngyöt dajkál a kezem.
Én nem cserélném talmi csillogását,
úgy hozzám nőtt, akár a gyökerek,
ha nem lesz gyönggyé porszem kagyló nászán,
azért villan néha még a képzelet.
*
Úr az idő, mit elménk emelt trónra,
nélküle nincs jövő, vakfolt csak a múlt.
Sokat ígér és ugyan mire futja?
Lassan felemészt, mint dögöket a kút.
*
Nincs újrakezdés. Hiába jön tavasz,
a régi törzsből hajt ki újabb ág.
Mégis szép, hisz lombjai közt fakad
madárdalban új szenvedély és vágy.
SZOMJAS ÉJ
Nem csábító a kocsma pultja,
a röhögő borostás vén csapos,
sarokban gubbasztó céda, rongya
több napnak koszától oly' szagos.
Lakkos körméről málló festék,
- fogai között megreccsenő -
rágcsálja, közben fél szemével
feltérképezi az érkezőt.
Nem csábító a régi erdő,
már szeméthegyektől szenvedő.
Kis mellékutak randi helye
félelmet sugall, ha este jő.
Alkohol bűze ül padokra,
szerelmet űzőn, kéretlen.
A mámoros percek kedves foltja,
vallomás íze nem dereng.
Nem csábít már, de kényszert érez,
a pohárka bor olyan kevés!
Habzó söréből kortyol gyorsan ,
több korsó nélkül ő mit sem ér.
Nem érzi rég, hogy üres minden,
sem ölelő karoknak illatát,
emlék sem maradt mit felidézzen,
csak a szomjas éj karolja át.
SZUNNYADÓ
egy csöppnyi szikra
még izzik bennem
szemed gyújtotta régi tüzem
ébreszt a tavasz
de a zsongás mit vártam
lelkem kertjének
csak halkan üzen
bibékre hull a harmatos hajnal
fázós ház felett füst tekereg
szerelmet nyilazó puttók repülnek
de bimbót nem bontnak
száraz rügyek
az elfolyt idő átfesti a vágyat
mély lilába hal a bordó sziget
már halkul a szó
sehol kijárat
utat téveszt a múlt
máshol pihen
rideg arcára álarcot vesz fel
a semmit kínáló szürke jelen
de cifra nyomorát
széttépem ronggyá
bekötözni vele a fájó sebet
korbácsütésként érint a reggel
mézes teát csorgat a fény tenyere
ajkam zugában
hol a rég rég nem édes
a jövő még szunnyad
alig piheg
altat a szó költők buja álma
lehet mutatód egy távoli szirt
az utat akkor is végig kell járjad
ha velem vagy nélkülem
ível a híd
legyek inkább mégis én
a mindenséged
támaszodban a büszke való
hadd maradjak ébren is
a tegnapi fényed
a szunnyadó holnap
az örökkévaló
TAKARJON FRÉZIÁK ILLATA...
Álmomban pőrén álltam a havas utcán,
míg a macskakövek égették fázó talpamat,
jégtömbbé szilárdultam, fel mégsem adtam,
de a lelkem örökre ott ragadt.
Átkozhatnám a percet, mert ilyen lettem,
sivár, átlag-szürke, sehol-sincs-már,
romlott húsát kínáló, senki-kincse,
szirénhangú hűség, apró szilánk.
Lehettem volna tán ünnepelt szépség,
de én meztelen adtam rút magam,
a fényt tőletek kaptam-csentem,
vagyok mégis magányos néma lant.
Előttem, ha fellebben az égi fátyol,
a holdsarló penget felettem altatót,
és a madárdal - 'mi ritka vendég nálam -,
lesz néha felcsengő siratóm.
A föld minden virága balzsamos ágyam,
fájó szavakból borul majd rám a hant,
könnyektől mégsem éled létem hiába'sága,
legyen hát takaróm is illatos alkonyat...
De addig teszem a dolgom, aprókat lépve,
csipegetek morzsát, terítem asztalomat,
fréziát szórok eléd utca kövére,
s hagyom, hogy átlépd az árnyékomat.
A TAVASZ CSÓKJA 
a tavasz belecsókolt a tájba
ahogy rádőlt a hópaplanos ágyra
takaróját mindjárt félre is dobta
helyét illatos jácinttal beszórta
párnája lett egy puha hant
a kibúvó fűszálak megannyi lant
susogtak a szélben
a vékonyka jégcsapzenészek
már kullogva nyugovóra tértek
a rügyek közt a fákon
versenyben hangoltak
pille könnyű kis dalnokok
méhek dongtak a fákon
és megannyi sárga topánról
pollennel szórták a tavaszt
s az égi-földi táncban
-az ég azúr pongyoláját adta
a nap sugaraival
féltőn átkarolta -
fecskék szárnyán
ahogy libbent ide-oda
még nekem megsúgta:
a tél eliszkolt tova
végre nyílhat az orgona
TÖMEGBE GYŰRT
nem kopognak nincs miért
a szó is ritkul és kimért
ajtót nyitni nincs kinek
bár csábítják a fentiek
remete és fejvesztett
ha barátok közt elvesztett
senkinek sem érdeke
a láthatatlan élete
koponyáján sírhalom
már másnak őröl a malom
emléke csak vézna heg
és benne tű vagy néha szeg
hűlt helyére száz akad
a netvilágon nincs lakat
együtt-maga mit sem ér
tömegbe gyűrt magányban él
AZ UTCÁN
hol kerék sikít a levegőbe
füstjének aszfalt a temetője
borostás nyomor kér
régen nincs falat kenyért
hideglelős álmát
sem viszi el a szél
torkán is bennrekedt
a kimondhatatlan
szenvedés
lenézel rá
átlépsz fölötte
míg ücsörög pokrócán
fagyott szívekbe
meleget lopni
neked kéne!
ő ezt a
napot épp hogy
megérte
valamit mi is tehetnénk érte
UTOLSÓ ÖLELÉS
Vér és hamu lassan száll le, de a szív nem csitul.
Mély kék fátylán, éjféltájt már a Hold elővonul.
Könnyes ágyán, felhőpárnán villám járja át,
Sajgó vállát meg-megrántván kúszik, megy tovább.
Milliárdnyi csillag között aranyló fényözön,
Csillámporos égboltra fest csóvát egy üstökös.
Megtört fényű holdsugárra gyermekszem tapad,
Nem fogja fel, nem érti meg a vér miért reá ragad?
Bomba tépte két kezét az égre nyújtaná..
Szinte látja, szinte érzi, ott fenn, várnak rá.
Menne már, mert fájdalmát csak anyja értheti.
Menne már, de apja él és dehogy engedi.
Imádkozik egyre, s csak kis csendért könyörög.
Imádkozik, ne hallja már, hogy az ég dörög!
Ne hallja a haláltusát, bombarobbanást,
Testvérei nyöszörgését, apja sóhaját!
Imádkozik, hogy útja végén anyja várjon rá,
Két karjába kapva ott, fenn enyhítse bánatát!
Két karjával - ami már nincs - átölelné őt,
S letörölné anyja arcán a leömlő könnyözönt.
AZ UTOLSÓ VONAT
Dalszöveg - előadja Tokaji
Jó utat! A kezed elengedtem. Utolszor még intesz felém.
Kísérjen el mosolygós, ezüstös holdfény, léptedet vigyázza az ég!
Amíg együtt szálltunk nem fájt, nem is volt seb sohasem.
Ma az eső csorog, csendben, szirmot se bont már az őszi szél.
Most egy csillag sír a síneken, ahogy messze megy az utolsó vonat veled.
Elment hát az utolsó vonat is.Hullanak már a vadgesztenyék.
Szívemben él az a tóparti szép emlék: szirmokat bontott akkor a szél.
Amíg együtt szálltunk nem fájt, nem is volt seb sohasem.
Ma az eső csorog, csendben, szirmot se hord már az őszi szél.
Most egy csillag sír a síneken. Az utolsó vonat is eltűnt, veled.
Zsefy Zsanett: Az utolsó vonat
Link
ÚGY KELLESZ MINT...
...nyelvre az íz
bőrre tapintás
testnek veríték
gyönyörbe-fájás
fülnek rezgés
szemnek a pilla
vérnek pezsgés
orrnak az illat
mint szívbe mart érzés
szív kamrájának
mint feloldozás
a bűnös vágynak
VAK SZERELEM
Szememmel nem látlak, te drága,
de pórusaimban anyám keze,
ahogy remegő ujjait vezette
arcomon, s a tárgyakat
sorra adta:
Legyen szemed a kezed!
A megismerés fegyverét
ujjredőimbe karcolva
így ismertem meg a világ felét.
Isten csak ezt adta nékem
útravalónak.
Nem tudom, miért volt hozzám
ilyen kemény?
Bár küldött melléje lágy trillákat,
zajt, zörgést, és kedves hangokat,
de a vágtázó lovak, a vonat zenéje
mégis alaktalanul háborgat.
Az illatokkal is együtt élek,
s képzelnék hozzá tárgyakat,
de az élettelen, fémes valóság,
szívembe markol, és felkavar.
A világot sohase láttam.
Nehéz értened, ez mit jelent!?
Az a szó, hogy "láttam ",
számomra a semmi,
csak a tapintható jelen.
A millió érintésben
annyi minden
másoknak hiábavaló,
de nekem ez adja
a bizsergő vágyat,
a szenvedést, a botlást,
s mindazt, ami az életben jó.
Szememmel nem látlak, te drága,
de érzem, hogy itt vagy most is velem!
Érzem minden porcikádat,
nekem te vagy az élet,
te vagy a szemem!
Nekem illat vagy! Bársony!
Édes íz, dorombolás!
Lehetsz szép, vagy akár csúf másnak,
oly mindegy!
Nekem te vagy az egész világ!
Nekem téged adott az Isten,
- gálánsan fukar sorsomért -
ki nem tudja, hogy a vak szerelem
a nemlátónak nem pusztán két szó,
de maga a sötétség és
maga a remény!
VASÁRNAPTÓL
A hétfő lázgörbe. Higanyként húz fel.
De az estédbe ismét nem férek be.
Talán másnapra jut melegedből.
Az sms mást mond. Legközelebb.
A szerda ölébe is vegyül kétség.
A hét közepén megint tévedek.
Az azt követő nap rád tárcsáz. Késő?
Lepedőm ráncain megült a hideg.
Pénteken simulok körvonaladra.
Az éjszaka gyötrőn körbevesz.
Ha szombaton végre szépülök benned
a hét összes napja ünnep lehet.
De naptáram lapjait este kitéptem.
Nélküled nincs nap. Már fel sem kelek.
VERSEIMRŐL
Rongyos füzetbe írom verseim,
a rozsdás rímek hörgő dalait.
Dől belőlük a múlt, s jelen füstje.
Korhadtak,
rínak,
búsan énekelnek.
Táncra perdülnek olykor
a betűk, a pontok,
s a kor zenéje tompán
felnyikordul.
A bíbor színű szerelmi dallam
süket fülekről halkan
lecsordul.
Pendül a húr.
Ez már másik nóta.
Húzom, hegedülöm, hogy fájjon,
ki meghallja!
Dühödten ordít itt
egy fáradt rím,
s az anapesztus bólint,
ő is régen unja.
Ébred néha egy-egy új virág.
Nyújtózik, s szirmát
kibontja.
Unalmas szóvirágaim,
ha elnémulok
szavaim ugyan ki hallja?
VOLTÁL, LESZEL
voltál nekem
két pólus között a vonzás
virágbibére hulló harmatom
amplitúdóba zárt harangkongás
elmúlásból is éledő hajnalom
voltál nekem
szerencse, boldogság, alázat
falombot ringató őszi szél
télben szunnyadó barázdája tájnak
ölelős tavaszból rajzó méh'
voltál nekem
suttogó kertek virágos ágya
seholsincs világban
sehol sincs bűntudat
estike szőnyegén
suttogó árnyak
szavak, képek, sziklák
szelídség, indulat
vagy nekem
árvaság, szülém hiánya
tollam hegyére száradt gondolat
kavicsok között őrlődő büszkeségem
szótlanságba karcolt alkonyat
leszel tán
újra csepp a számon
hűsítő, édes, éltető
utolsó szó halotti imámban
de lehet csak sóhaj
ami még menthető
VOLT EGY VILÁG
Volt egy világ, sezlonszélen,
kuporogtam kályhafényben,
anyám könnye, mint a csillag,
apám szeme napként csillant.
Ott gurultak szerteszéjjel
gyermekálmok, semmi félsszel,
hideg talppal, forró fejjel,
tengert léptem élvezettel.
Ha belöktek, s elmerültem,
lelkem kínján nem derültem,
szakadt szívem minden húrja,
apám, anyám féltőn súgta:
Ne merészeld most feladni,
az életet megtagadni,
tenyeredben sorsod képe,
formáld meg a szerencsédre!
Fehér lovak, várak: vágyak,
mind a másé, ne kívánjad,
szeretet lesz a szentélyed,
hova mindig bátran térhetsz.
Volt egy világ, meleg fészek,
cserépkályha mellett éledt,
nem fázom már, csak hideg ráz,
olyan nagy és üres a ház.
G yengéd érzés járja át a lelked,
R öpködnek körötted angyalok.
A pa anyját most magadban lelted,
T ünde élet hangját hallhatod.
U nokával áldott meg a sorsod.
L áthatod, az élet meg nem áll.
A datott hát újfent egy kis dolgod,
N agymamaként boldog élet vár.
A hogy majd a kezecskéjét fogva
GY alogoltok, s ő csak mondja, mondja:
M ama, az mi? Mama, ez mi az?
A nnyi válasz hagyja majd el ajkad,
M ost precíz légy, tudás múlik rajtad!
I rigyellek Zsanett, szentigaz!
Szeretettel: dodesz
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Zsefy Zsanett |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2018-06-22 16:00:47, péntek
|
| |
| |
ZSEFY ZSANETT
Zsefy Zsanett (Valódi név: Bakkné Szentesi Csilla, Debrecen 1949.10.24. - )
Alkotói adatlapja
Link
Versek
Link
Link
Bakkné Szentesi Csilla író, költő - Zsefy Zsanettként
Link
Zsefy Zsanett (Bakkné Szentesi Csilla) - Lelkembe öltöztetnélek - Videó
/A Szerző válogatása saját verseiből/
Link
ANGYALOK
kószálnak sötétben,
jégfátyol tükrében
fésülik hajukról
a csillag-szikrát,
ruhájuk fodrában,
jégvirág csokrában
rejtik a pálcájuk
varázsporát.
gyerekek fülébe
dúdolnak, mesélnek,
homlokról csókolják
a láz nyomát,
suttogják szerényen,
másoké az érdem,
s holnap már álmodhatsz
újabb csodát!
ÁLMOMBAN MINDEN MÁS VOLT
Ma álmomban minden más volt,
lábam elé hevertek a hegyek,
csak lépegetni kellett rajtuk,
s nem féltem, hogy leesek.
Ma álmomban minden más volt,
táncra kért a kósza szél,
a lábam sem éreztem, hogy fájna,
csak szálltam vele könnyedén.
Ma álmomban minden más volt,
megtaláltam mindent, mi elveszett,
virágokkal fontam körbe,
hogy örökbe eltegyem neked.
Ma álmomban minden más volt,
gyöngyként gurultak a könnyek szerteszét,
a mosoly ráomlott a tájra,
és szivárványt kacagott a fény.
Ma álmomban minden más volt,
átöleltek az évszakok,
a hópelyhekből rügyek fakadtak,
s illatoztak a jégcsapok.
Ma álmomban minden más volt,
fátylat takart rám az Isten,
s én engedtem, hogy egy érintése
csillagokkal engem is behintsen.
Zsefy Zsanett - Karády István: Álmomban minden más volt Videó
Link
ÁLOMTALAN
Ma nem jön szememre álom.
Elcseréltem veled a perceket.
Elfolyt az égi óceánon
a tomboló érzelmek felett.
Fűszeres illatú az este.
Ablakon csillanó remény.
Álmodik a fáradt testben
a kölcsön adott erény.
Ma nem jön szememre álom.
Üszkösen porlik a hold.
Sóhaj sem nyílik a számon,
már a távozó éjbe holt.
Ma nem jön szememre álom.
De szakadt fátylát az ég már húzza,
hát ezüst fonállal rávarrom
a tegnapi éjt, a Tejútra
EGY DAL MA AZ ÉLET
Egy dal az egész világ
ezen az éjszakán,
hát ne búsulj barátom,
hiszen minden megy tovább!
Csak egy ugrás a múltból,
egy sóhajnyi vágy,
egy letörölt könnycsepp,
és újra tiéd a világ.
Csak egy dal ma az élet,
nem számít mennyit ér,
fogadd, ragadd meg újra,
ne zokogj semmiért!
Egy dal ma az élet,
éjbe sikoltott magány,
vagy veled ünnepelt percek,
lelkedbe rejtett apró csodák...
Egy dal ma az élet,
egy dal az egész világ,
ne búsulj barátom,
hiszen minden megy tovább!
Csak egy dal ma az élet,
egy dal az egész világ,
hát ne búsulj barátom,
hiszen minden megy tovább!
Zsefy Zsanett: Egy dal ma az élet - Videó
Link
ELHAMVADÓ
Hányszor kívántam, hogy ne legyek,
ó, hányszor szaladt ki a számon.
Gondoltam akkor nem szenvedek,
jobb elhagyni mesevilágom.
Haltam volna úgy, mint a hegyek,
büszkén, lávafolyamot húzva.
Emelt fővel tűrve sebhelyet,
és nem jajongva, kúszva-csúszva.
Lehet csak játszom, hogy élek én,
hogy könnyebbnek tűnjön itt minden.
Barátot, nőt, ahogy szeretnél,
hogy a nevetés is a kincsem.
Munkámba örömmel merülőt,
anyák közt mindig elöl állót.
Az ámulóknak lenyűgözőt,
míg elmúlás sző körém hálót.
Az utca, a ház, a felhő is
festett kép, csalón csalogatnak.
Hamis világ 'mi, ha felnő, kincs,
de ezért hazudjak magamnak?
Hisz tudom jól, nem az élet rossz,
csak a szikra hunyt ki a szélben.
Számomra jót már biz' rég nem oszt,
félek, én is végleg kiégek.
EMLÉKFÁTYLAM
Ma gyöngyházfényű felhőket
ölelt magához az ég,
halk dobbanások íve alatt
az éj sóhajokba rezdült.
Kagylókba zárt zsongás
ringatta tenger fodros álmait,
izzó öledben a hold ezüstje
félszegen megenyhült.
Majd két parányi csillag
lopózott pilláid mögé,
s csillantak áttetszőn, mint harmat,
mi a virág szirmán védtelenül
adja át magát a felkelő vöröslő napnak.
Mire érintésed mellettem elszenderedik,
a horizontot már bíborszínnel csókolja a hajnal,
de bennem olthatatlanul tovább bizsereg,
és féltve őrzöm ezt az éjszakát magamnak.
Ma gyöngyházfényű felhőket
ölelt magához az ég,
s én egy pillanatig elhittem,
hogy karjaimban szunnyad a világmindenség,
és holnap is velem leszel, kincsem,
nem csak a szívemben pihensz
emlékfátylam alatt magadnak...
AZ ÉN ANYÁM
Az én anyám virág volt a réten.
Szellő simította minden hajnalon.
Harmatban fürdött az illatos szélben.
Nap ölén nőtt fel, attól ragyogott.
Az én anyám virág volt a réten.
Bársonyos szirmán élet zümmögött.
Szivárványból szőtt színeket az éjnek,
a csillagfényben némán tündökölt.
Az én anyám nem vágyott rózsa lenni.
Szebb volt annál, mert ő volt az anyám.
Nem csábította más vidék, más élet,
bár örökké égett benne a honvágy.
Az én anyám virág volt a réten.
Most is ott él a kéklő ég alatt.
Szirmait már nem bontja ki a rétnek,
de minden virágnak ő az illata.
AZ ÉN APÁM
..ha rossz motorját bütykölte ott hátul,
a szerszámosnál, az udvar végiben,
gyufát gyújtott kezében az este,
míg a benzingőzből szívott rendesen.
Nem szégyellte, hogy olcsó az inge,
s a tenyere idővel megkérgesedett,
az elméjét is csak maga fényezte,
nem kapott a nincsből egyebet.
Az Ember volt az én gyerek fejemben,
ki szellemétől volt olyan magas,
ki nem hátrált meg szótól, sem a tettől,
ettől lett nekem hatalmasabb.
Apa volt, mit megírtak már sokszor,
bátor, harcos, a nagybetűs erő,
a tudás, mit nem lehet elvenni,
hát nem is tudták legyőzni őt.
A szívében lapultam mindvégig,
míg engedte az ég, s a fájdalom,
mára egy szó maradt ő örök időkig:
Őrangyalom.
ÉN ÖRÖKKÉ SZERETNI FOGLAK
"Én örökké szeretni foglak"
(Whitney Houston emlékére)
Én zajtalan kerestem a szépet
a csörömpölő napok rengetegében,
s a visszahulló érvek súlya alatt
hátamat feszítettem szélnek,
tartottam benned a hitet,
hogy hitetlen is emberként élhetek.
Ami idegen, átengedtem neked.
A hangokat őrizve
fedeztem fel kilátástalan-magam,
a világot vállamra emeltem,
azt hittem én is Atlasz vagyok,
de horpadt a gerinc és reccsent a palló.
Semmit nem tudtatok rólam,
csak drog, alkohol, elvonó..
Már ne dörömbölj!
Zajtalan megyek.
"I will Always Love You"
és maradok veled...
Whitney Houston: I will always love you - Örökké szeretni foglak... VIDEÓ
Link
Link
ÉVEIM
Éveimmel már nem dicsekszem,
örömet lesek minden percben.
Írogatok vagy negyven éve
kételyeimet félretéve.
Tanultam vegytant, sok fizikát
a technikumban gimi után.
A verset mindig is szerettem,
Kiss Tamás költő nevelt engem.
TEVÁ-nál éltem sok-sok évet,
s nyugdíj után a szenvedélyem
rímekbe szedni mi volt régen,
mi lesz majd később, ha megérem.
Ha éltem ezzel el nem toltam,
köszönöm egyszer majd a sorsnak,
de ne búsuljál, hogyha vége,
találkozunk majd fent, az égben.
ÉVSZAKOK
fehérbe álmodtad magad
s a hóvirágok között
megbújva hoztad a tavaszt
a dús fürtű orgonák
tiszta illatában
oldódtál bele a mély lilába
hogy lebegve fordulva
magad után húzd
mint sarki fény
vibráló szentjánosbogarak
egész seregét
s mára ringó búzatáblák
aranyát szőhesd a világ köré
fehérbe álmodtad magad
bár tudtad elmúlik a tavasz
a forró nyár után
az ősz mesél regét
a hulló száraz levelek
befedik majd a kertedet
s a téli csípős fagy is soká'
lesz nálad kéretlen vendég
de ma még ringó búzatáblák
aranyát teríted magad elé
s minden éjjel
patyolat lepedőd szegletén
magadra kulcsolod szerelmed
fehérbe álmodott cirógató kezét
FESTETLENÜL
Leültem, hogy írjak valami szépet,
vastag filctollal kikanyarítva
ami a lényeg,
lágy rózsaszínbe fűzve mesterit,
valami újat, ami téged is felvidít.
Kottalapra szórtam hangokat,
halkan zsongó bús akkordokat,
szívembe zártam őket rég,
szökni nem akar egyik se még.
Enciánkékkel írtam múltamat,
narancsvörössel az ábrándokat.
Aranyból szőttem föléjük jövőt,
párizsi zölddel szegtem körbe őt.
Túl színesnek láttam művemet,
hát fáradt kékkel festettem át neked.
Nem láthat rajta senki mást,
mint ködbe olvadt diszharmóniát,
az összemosott sorokat,
egy füzet oldalán a romokat.
Rájöttem nem adhatok
most semmit sem,
amit akartam lehet elviszem.
Egy érzés, hogyha átjár
és elandalít,
az voltam én,
s nem ez a pár sor itt.
FUTNAK A NAPOK
Csak futnak a napok egymás után
bársonyos léptekkel nap nap után,
hetekből halmoznak hótalan hót,
triumvirátusból négy ad egy jót...
Futnak a napok egymás után,
hallgat a tücsök, fecske sincs már,
nem surrog éjjel zöld lombú ág,
délre húzott a vándormadár.
Rövid az este, a dal elcsitul,
pityókás vendég hazaindul,
fonnyad a fűben a réti virág,
víz után vágyott, szárad a szár.
Erdei padon egy szürke veréb
nem talál magot, morzsát remél,
sás között béka ül, már nem vidám,
hideg az éjszaka, szökik a nyár.
Aszú szemekben arany rekedt,
dolgos kezektől kincs lesz neked,
telik a hordó, csordul a lé,
jó magyar bornak minek cégér.
Táncol az avar, szélzene jár,
felkap egy halvány reménysugárt,
lengeti haját a napkorona,
bágyadtan néz be a kis fasorba.
Csak futnak a napok egymás után,
tükörbe néznem kár is talán,
rezdülő vágyak rozsdafalán
karcolom mélyre a nyár illatát.
A GYERTYALÁNG ZENÉJE
Ölelj át kedves, most ne kelljen kérjem,
olyan rövid az éj, ölelj nagyon!
A gyertya fénye most vágyunk bölcsője,
s szerelmünk temetője egy hajnalon.
Minden rezdülésed gyertyaláng zenéje,
földöntúli hangok az ajkadon.
Kérlek ma ne beszélj, kezed suttogja
a szeresst és ne féljt, ahogy karolsz.
Simítsd szívemre a legszebb mesédet!
Nem számít, hogy hazug, ha te álmodod.
Mondd, a pillanatért, ha egyszer kérem,
a világot is boldogan feláldozod!
A gyertya fénye volt vágyunk bölcsője.
Szerelmünk temetjük e hajnalon.
A világot is boldogan feláldoztam érted,
míg a gyertyaláng zenéje elhallgatott.
HAJNALPARÁZS
Én nem tudtalak mindig átölelni,
megdermedt a vágyott mozdulat,
két karommal átfogtam a lelked,
de nem hagytad, hogy veled gyógyuljak.
Én nem tudtalak mindig átölelni,
pedig minden hajnal hozzád vezetett,
és veled búcsúzott a fáradt nappal,
az öröm benned feltöltekezett.
Én nem tudtalak mindig átölelni,
most úgy éget, hogy pernye lett szívem,
beborít míg fuldokolva súgom:
ugye érezted, hogy közben szenvedek?
HALOTT FÉNYBEN
Jobb lenne már elfeledni mindent,
a társas magányt, az együtt-nélküled',
elrejtőzni csillagfényes éjben
lehunyt pillák halott fényiben!
Jobb lenne már fent lenni a mennyben,
vagy a pokol tüzes fészkében,
de nem hiányol engem a jó Isten,
még az ördögnek sem kell az életem.
Hát mondjátok meg, mily' balga az ember!
Többre vágyik, de szeme csukva van.
Míg a nemlátónak a félhomály is álom,
a fényben mi vagyunk mégis világtalan.
HANGULATFOSZLÁNYOK
Hangulatfoszlányok kúsztak át a szobán,
fénytörések rondója kísérte,
kint az éledő hajnalparázs az éjszakát
kócos hajkoronájával megigézte.
Az eltitkolt vágyak álomcsipkéit
asztalára rendezte a múlt idő,
a párnáról szelíden hagyta elsodorni
felsejlő emlékeit, mint egy gyönge nő.
Az éj baritonjával versenyt dalolt
a korán ébredő kíváncsiság,
rigó füttyétől elvarázsolt kert lett
a homlokba ékelt lidércnyomás.
HAZUDJ, HA TUDSZ!
Hazudj, ha tudsz
bordó lepedőd ráncaiba vágyat,
ágyad puha gödrébe
ölednek szenvedélyt!
Részeg fejjel hazudj józanságot,
üres zsebedbe kincset érő reményt,
kilátást ablaktalan szobából,
süket fülekbe szimfóniát,
tenger fodrait, miközben látod
sivatagi dűnékről illan el az árny!
Mosolyt, mikor sírni szeretnél,
könnyet, ha nincs is már szíved,
kőszívű apát szeretni lelencnek,
hazudj ha tudsz s, ha van kinek!
Láncot, bilincset hazudj szabadságnak,
igaz hívőről, hogy nincs hite!
Mindent megtehetsz, csak egyet nem,
- miközben másokat becsapsz -
legalább ne hazudj, mikor tükörbe nézel!
Ne riaszd el önmagad!
HÁT ADDIG ÉLÜNK...
hát addig élünk, ameddig...
mit mondjak, üsse kő!
csak a szívem ne ugrálna úgy,
mint egy vízre dobott kő!
hát addig élünk, ameddig....
csak az legyen kerek,
ne laposan kússzon el,
csak csendben, édesen!
hát addig élünk, ameddig...
csak tartson még soká!
az angyaloktól kérek majd
kis toleranciát...
HOLNAP
Nem hitted pedig mondtam,
hogy eljön az a holnap
mikor felállok és elmegyek.
Az ajtót se zárom,
míg utánam dobálod
az összes kínkeservedet.
A szó nem jön velem,
fülemben a neved
még sokáig bennem reked.
De nem kell a pánik,
nem hagyom sokáig
szenvedni a lelkemet!
Már kérges a Nap is,
a sóhaj is taszít,
nem lelem szobámban magam.
A tükör csak bámul,
más világba tágul,
nem mutatja hol a helyem?
Míg neked ez kincs volt,
nekem egy sírról
itt felejtett virágcsokor...
Ne sajnáld kidobni!
Kezemet megfogni
utolszor még megengedem.
Az erdőn a fák is,
a kispad, a ház is
magukba' elcsendesedtek.
Nincs hajnal se ének,
vissza sem térnek.
Ne fesd át a kék eget!
Már kabátom veszem,
a szöget elteszem,
ha ránézek eszembe juss!
Nem hitted pedig mondtam!
A szálkát kihúztam,
és szó nélkül továbbmegyek...
HONVÁGY
Hallod, hogy kint a fán, cserfel egy kis madár?
Hazulról híreket hozott, s most fáj neked.
Utat mutat, ha lépsz. Szabadság? Hamis kép.
Anyád imába zárt, mióta vár.
Föltámad, hömpölyög, akár a vízözön.
Tapasztod, kicsordul, szívedben felsajdul.
Eltépnéd, nem szakad, örökre megmarad,
akárhol szól a dal, az a magyar..
Eddig hány est leszállt. Vonatod máshol járt.
Minden nap állomás, kín, megpróbáltatás.
Várod hogy érkezzen, síneken fékezzen.
Tovább - hogy - menekülj, remegő szívvel ülsz,
de ez az állomás valahogy más...
Szunnyad a fáradt éj, árnyakat szül a fény.
Hantokon szél pihen, madárdal míg üzen.
Ahogy a csönd ölel, magyar szó éhe kel,
mert ez az állomás egészen más...
JÓ ANYÁM...
ANYA NÉLKÜL NEVELKEDŐ GYERMEKEK NAPJÁRA...
elhagyott gyerekek panasza...
mikor a napot újra éled
tán száműznéd percét
a szenvedésnek
mikor megszültél
jó anyám
gondoltad-e akkor
mi vár reám
mikor a lelked másra nyílott
borgőzben ástad meg a sírod
mikor apám nevét is elfeledted
érezted-e akkor hogy
szerettek
gondoltad-e akkor
mi vár reám
ó anyám
mikor a dal már meg se szólal
karod ölelése már nem óhaj
mikor mosolyom tükre sem te vagy
érzed-e anyám
hiányomat
nekem nem kellene drága játék
rongybabát varrnál
be szép ajándék
lenne
csak lenne végre már
akár szegényen is
egy jó anyám
KARÁCSONYI ÁLMOK
Mikor a sóhaj ráfagy a létre,
a tündérek a nyújtózó éjre
kapaszkodnak és suhannak tova,
iránytűjük a csillagok sora.
Szárnyalnak hangtalan utcák fölött,
álmosan pislogó házak között,
szétszórják a tél szikrázó porát,
belopnak szobánkba ezer csodát.
Gyerekkori álmunkban fehér lovat,
rajta a herceget, s a szökőkutat,
palota kertjébe a sok kis manót,
kamaszkorunkban fess udvarlót.
A szívünkben őrzött titkolt vágyakat,
tengerben fürdőző hableányokat,
levegőben sikló sárkányrepülőt,
egyenesbe gyűrt 'jövendő időt.
Mikor a sóhaj ráfagy a létre,
utcasarki lámpa vibráló fénye
melengeti a fázós lelkeket,
betonfal tövén kuporgó testeket.
Álmukban újból apró gyermekek,
kiket nem ver apjuk, s anyjuk is szeret,
kikre nem köpnek, s el nem kerülik,
a világból júdásként ki nem vetik.
Kiknek volt múltjuk, s a mát csak álmodják,
kiknek földön is pokol jár, s nem a boldogság,
gyakran semmin múlt, hogy senkik legyenek,
kiknek a jövő se több, de lehet, kevesebb.
Kiknek a karácsony sem nyújthat vigaszt,
- elítéljük őket, mint igaz a gazt-,
kiknek a helyében soha sem lehetsz,
s elhisszük mi mind, ostoba emberek.
A KEZDET ÉS A VÉG
Semmiből a minden pattant,
kitágult a tér robajjal,
galaxisok, bolygók, napok,
menny és pokol utat nyitott.
Két kezed a földet tartja,
mennybolt alatt izzó magma,
belém égett forró vére,
milliárdnyi évek vétke.
Viruló kert, ember álma,
támasza két erős válla,
megrajzolja ami nincsen,
fáradsága nincs bilincsben.
˙˙˙˙˙˙
Zúgó folyót zaboláztam,
bánatomat belezártam,
gyöngyöt loptam - nem is egyszer-
kagylóba zárt szerelemmel.
Gyöngyeimet széltől óvtam,
folyó partján földbe dugtam,
kihajtottak, virágoznak,
gyöngyvirágként illatoznak.
Összebújnak, összesúgnak,
két kezemben elsimulnak,
rám hajolnak szirmot bontva,
forró napon enyhet hozva.
˙˙˙˙˙
Életemet már feladtam,
nyíló tavaszt nektek hagytam,
ősszel illanok a széllel,
földi álmom örökével.
KICSIT MÉG VELED
Csak egy résnyire hagyd nyitva az ajtót!
Még engedd be halkuló szavam!
Nem üvöltve köszönök rád, nem lesve.
Szótlan széllel hordozom magam.
Kopognom se kelljen!
Kezem fagytól még ne legyen jéghideg!
Ifjú lelked már más úton barangol,
de egy résnyire hagyd nyitva az ajtót,
szívem!
Az ősz rozsdabarna színeit kóstolja az éjfél,
mézízű álmaim sodorják fellegek,
szememben őrzött megannyi fénykép,
életszilánkok, fakuló sebhelyek.
Már erőtlen karom ölel dérlepte fákat,
madarak dalt idéznek hangtalan,
de te halld meg a csendet is a kiáltásban!
Ugye nem hagysz magamra,
kisfiam?
A tűnő idő lassan odakint marasztal.
Én várok. Szavam sincs. Reménykedem.
Tudom, ha kell újra kitárul, de addig
csak egy résnyire hagyd nyitva az ajtót,
gyermekem!
Zsefy Zsanett: Kicsit még veled - Videó
Link
KI VAGYOK ÉN?
Vagyok aki
vagyok
voltam
s leszek
A múltat, s jelent
megélni
emelt fővel
teszem.
A jövő?
Ki tudja?
Biztos meghalok.
De ne sirassatok!
Inkább nézzetek
éjjel az égre,
s csodáljátok azt a sok csillagot
"Lehet az egyik éppen én vagyok."
KOLDUS ÉS KUTYÁJA
Leszállt az est.
Kapu nyikordult.
A sarkon a koldus
éppen befordult.
Kezében koszos szatyor,
lábánál vézna eb.
Botorkáltak a semmibe,
komótos csendesen.
Három kamasz,
- még nem láttak
sok tavaszt,
de a szőlő levét már
nem frissítőnek itták -
gajdolt, üvöltözött.
A kukákat félre rúgták.
Nem tudták,
hány nap van
benne rejtve!
Mennyi kincs!
Mennyei falatok:
penészes kifli,
száraz szalámivég,
a tegnapi nincs,
ami ma lehetne
sovány vacsora.
A csekély esély
a 'talán holnap'-ra.
Nélkülük
de könnyen itt a vég!
Ez a szerencsétlen
már régen nem kért.
A három suhancnak
gyötrő éhségtől
még nem sajgott a gyomra.
Könyékig sem nyúltak volna
soha ily' mocsokba.
Nem érezték még, hogy
az az egy falat lehet
életükben pár nap kínt,
vagy talán hosszabb
gyötrő szenvedést jelent.
Nekik mindez nem volt más
csak undorító szemét,
mint koldus meg kutyája,
bár tőlük enni egyik sem kért.
Mégis körbekapták őket,
s röhögve nagyokat,
véresre verték a szerencsétlent,
csak úgy roppant a koponya..
Az ebét sem kímélték,
- az ilyen hogy' is tudná -
nagyokat rúgtak belé
addig, míg megunták..
Majd a görcsbe rándult
testeket leköpve továbbálltak..
A kapun
- nem is olyan messze -
halkan ráfordították a zárat...
A KÖLTŐ HALÁLA
Geisz László emlékére
ha elmegyünk
díszsortűz nem robban bele a tájba
s a déli harangszó sem értünk szól
orgonasípok dallamára
tán halkan mormol imát az olvasó
földi létünk tüze és virága
egymás mellett megfér csendesen
egyik a hév, másik a szelíd alázat
az utolsó egy tűzvirág
mibe halni nem akar
de mégis kénytelen
LELKEMBE ÖLTÖZTETNÉLEK
Kint már varjak kárognak a város felett
és a csendfüggönyt tépik éhesen:
a rongyidő szakadt széleibe hámlott,
öröknek hitt szerelmes perceket.
A képzelet véges pillanatokat temet.
Pedig milyen jó lenne még simulni arctalan!
Felfedni drága kincseit a rögös útnak,
csokorba csenni a mélybordó szirmokat,
könnytelen gyöngyeit fűzni reménynek,
kagylóba zárni őszülő ábrándokat,
őrizni szürkülő fényben is, a jövőnek,
ahogy "álmot morzsol a szél",
míg a "lelked sír" "dallamtalan"..
Virágok kelyhében egykor hogy' dongtak a méhek!
De jött a hideg szelek őszenyészete.
Ölébe vonta a feledés bús fejét a múltnak,
és azóta cirógatja szótlan, csendesen.
Én most lelkembe öltöztetnélek,
hogy ne fázzanak azok a pőre szavak!
Éljenek tovább bennem, ahogy mesélnek,
melengessenek, mint szívedben anyaföld
emlék színezte magányodat.
A LÉLEK
Észre sem veszed, hogy untalan követ,
Istenné formál, vagy sátánná kövez,
szívedre bízza, milyen mélyre szántson,
esetleg mást is kegyeibe zárjon.
Démonként megszáll, ha azt akarja, árts,
egyedül vívhatod a vesztes csatád.
Nélküle csak test vagy, megformált, szenvtelen,
értelembe burkolt, már-már embertelen,
vele is alig több, de mégis végtelen,
szíved hozzá mérve hangyányi sejtelem:
egy kis rovátka többezeréves kövön,
megfejtetlen marad, s nem bír vele közöny.
Túlélő játszmában a legyőzhetetlen,
így földi léthiányban nem éred tetten,
s míg szellemed benned az éltető erő,
holtod után lelked a tovaköltőző.
MAGAMBAN DÚDOLOK
már szerény marokkal
szór csillámport a vágy,
fekete köpenyben ázik,
könnyek közt zihál,
kétes gondolatokat szül
a pillanat,
hiába a törekvés,
a szó üres marad.
a fűszál hegyén
harmatcsepp sem leszek,
gyöngysorrá
hiába fűz a képzelet,
alkonyi fénnyel
sem hozok csodát,
visszafogottan dúdolok
magamban tovább...
MEGSZÁLLOTT
Ma nem tudom, hogy épp mire vágyom,
kiszakadni vagy összeforrni tán.
Bőröd alatt kellene kivárnom,
de attól tartok, hogy neked is fáj.
Rajtunk kívül lámpaerdősávok,
itt bent a sötét önálló egész.
A fejedben lenyomatom, látod,
már befészkelte magát a penész.
Az ördögűzőt kizárom, mert félek,
kiirtaná még azt is, mi enyém.
Angyalok, ha jönnének, e résben
nem férnek meg, én ivódtam beléd.
MÉG NEM AKAROM
az ablakba
gyűrt idő hasít
egy sárgult könyvlapot
szökne vele hogy mentse még
mi szép volt egykoron
néhány szirom
az asztalon
színt váltva megremeg
száraz levélen szétfutnak
a szomjazó erek
az ablakba gyűrt
időnek már
nem múlnak ráncai
szabadba érve elvinné
a legszebb álmaim
simítanám
ha karma mind
nem tépne mély sebet
közel az ég
s a jel fehér
elbújnom nem lehet
szobámban tartom
túszul
őt
az ablak
mint acél kapu
visszhangozza:
már múlt idő!
hiába nem akarom
MIKOR ELFOGY AZ ÚT
Tegnap még kerekeken gördült vele a nap,
éjjel a holdkaréjból csent falatnyi esélyt,
reggelre elfogyott az égről a pirkadat,
délután már magára hagyta a remény.
Ahogy az út felszaladt az égig,
elfogytak mellőle sorban a fák,
csillagok ülték körül törékenységét,
míg idelent nélküle vibrál a hiány...
MIKOR ELMENT A KEDVES
Mikor elment a kedves
a madarak még mindig énekeltek,
nem hullt a hó,
s nem szakadt rám az ég.
Felhőrongya lógott fölém cafatokban
mikor a mennyország befogadta.
Mert befogadta kicsiny lelkét.
Mikor elment a kedves
nem szóltak harsonák,
de a szívem egy üstdob volt a hantnál,
és majd szétpattant mikor
a fejemből a vér
szinte tócsaként körém szaladt,
s virágkoszorúba font
szirmok közé halt a szél.
Ma reggel
a hintánál még láttalak
De lehet, hogy a szomszéd kislány
intett felém, mosolygó,
ártatlan szemekkel,
mert nem tudta szegény,
mikor elment a kedves,
valójában rám szakadt ez a nyomorult ég.
Ököllel zúzta szét a legszebb percet:
a születést verte bennem keresztre.
S most itt térdepelek előtted,
kit halálra nemzett valaha
az a szerelmes, gyilkos éj.
Mikor elment a kedves,
nekem minden semmivé lett.
Pedig a madarak még mindig énekelnek,
s majd újra hull a hó is,
és akkor a fehérbe öntött apró lépéseid
nyomát, hogy el ne tapossam
magamba simítom,
mint egykor a soványka reményt.
De mikor elment a kedves,
- mert elment a kedves -
belém feszült a csend,
a világ újra üres lett.
Mikor elment a kedves,
vele halt a józan ész.
MI LENNÉK?
Lennék virágkehely, s reggel
méh zümmögésre ébrednék fel,
lennék aranyló napsugár,
s cirógatnám fent anyám haját.
Ülnék a fákon estelent',
bagolyszemekkel lesve meg
erdő ezernyi titkait,
nem huhognám el ki hol lakik.
Lennék magamban csendesen,
remeteként egy nagy hegyen,
ennék illatos szamócát,
kerülném a mérges galócát.
Lennék fészek a lombokon,
rejteném magamba dalnokom,
lennék macska hogy simogass,
lábadnál cserge, hogy taposhass.
Lennék parázs talpad alatt,
de elhamvadnék, hogy ne bántsalak,
hamuként az úton végezném,
télen a jeget fékezném.
Lennék folyó ha nincs vized,
kút ami szomjat olt neked,
felhő vagy árnyék, ha tűz a Nap
bármi lennék, hogy elfogadj...
Bármi lennék, de mindért kár!
Nem leszek soha kis virág,
sem napsugár, bagoly, remete,
elhamvadt parázs, víz neked.
Felhő sem, de lehetek árnyék még,
bár hamuvá is hiába omlok szét,
akkor sem tudom mi kellene,
mi lennék akkor, ha lehetne...
MINDENBEN TÉGED KERESLEK
Szóhiányos csendes este
emlékekbe temetkezve
versek felett elmerengek,
mindenben téged kereslek.
Bíbor fényű alkonyatban,
délre húzó madarakban,
a búcsúzó nyárutóban,
mindenben téged kereslek.
Korhadó fák nyögésében,
a viharos őszi szélben,
fagyos éjek köpenyében,
mindenben téged kereslek.
Temetőben sírod felett
kinyújtanám mindkét kezem,
ölelnélek - nem tehetem,
mindenben téged kereslek.
NE KUTASD ÁLMOM!
A cigány, ha húzza és könnyed arcod mossa,
te nem kérdezed tőle hol tanult zenét,
a génjei hordozzák, a vére része,
pártfogója múltja, s több nemzedék.
Az emlék - s mit megtanultam régen -
hatvan közel már lassan megkopik,
a kémcsövet is letettem,
többé már azt sem kérdem,
excellben írjam-e a dolgaim.
Álmaim már színtelenné fogytak,
csak ritkán látok vadvirágokat, 
a rajzlapot is régen félredobtam,
- a hegedűm is egy undok mostoha -
a kottáim meg csíkon elterülő
lerészegült rút pacák sora.
Hangom rekedt, - halkan szól az ének -,
emlék csupán, mit tükör nem mutat,
a szép napok is ritkábban kísérnek,
őrzöm őket, hogy el ne fogyjanak.
Ne kutasd okát miért most ,
miért így és meddig!
Fogadd el, ha gondolod!
Én se kérdem okát e földi létnek,
megélem, de olykor ébren álmodom.
ŐRÜLT VALLOMÁS
Nem is tudom, felkel-e a Nap?
Hisz' hozzám olyan ritkán látogat.
Nem is tudom, mikor van az éj?
Szememre nem jön álom rég.
Nem is tudom, hogy élek vagy csak holt
lelkem barangolja be a nyárfasort?
Hogy látok vagy csak néha úgy teszek?
Mert jobbnak látnak úgy az emberek.
Hogy hangya vagyok vagy őrült óriás?
Fejemben megbomlott a sokszínű
varázs. - Fűszerekkel pácolt életíz,
keserű száj, a bor már nem segít -.
Hogy számolatlanok-e már az angyalok?
Hisz eddig engem mind cserben hagyott.
Nem is tudom hogy felkel-e, s minek?
Ha süt is a Nap,
itt bent
minden jéghideg.
ŐSZI ZSONGÁS
Rozsdalevél zizzen, épp surran az eső,
szivacsos házak során repül az idő.
Ásít és unottan sóhajt a vad fasor,
szelíd utakra dől a bágyadt nyugalom.
Néhány fáradt sugár míg áttör a ködön,
ború szitál csendet a nedves rönkökön.
Valahol felzsong néha egy halk orgona,
s a tőkékre ráolvad a nyár mosolya.
SÍMOGATÓ
Simítsd rám a szót, simítsd rám, kedves!
Ne hangosan, inkább leheld lágyan, csendben!
Olyan megnyugtató, mikor rám hajol halkan,
- cirógató fényben - becézget, mint hajnal.
Legalább ma mondd ki, de ne is mondd csak súgjad!
Simítsd rám a szót, simítsd rám a múltat!
Látod, kigyúlt a fény is, bizsergeti testem,
hiába táncolnak rajt' fázós esőcseppek...
Mindent felszárít egy szó, ha rám simul:
szeretlek.
SOHA
soha nem adhatok annyit, amennyit szeretnék,
mindig több a vágy bennem, mint a meglét,
soha nem a szó az, ami megbánthat,
mindig csak a szív az, mi hibázhat.
soha nem adhatok annyit, amennyit szeretnék,
földi kincsem nincs, amit nélkülöznék,
soha nem a bánat, mi belém vájhat,
mindig csak a szív az, ami fájhat.
soha nem adhatok annyit, amennyit szeretnék,
kiöntöm a lelkem, lennék meztelen kép,
soha nem az ész az, ami visszatarthat,
mindig csak a szív az, ami mást akarhat...
SZALMALÁNG
bokorban búvó bájos gyermekálmok
utcára kandikáló kíváncsiság
a felnőttkor áhított
de ha kitárul
ellobban a kócos kis varázs
a lépcsőfokok csókos villanása
megbotlottunk
folt mégse maradt
játszi könnyen ettük a világot
nem tőle híztunk
mindig általa
majd a fészkelődő indulatba fordult
gyanakvások feslett illúziók
mind bánattornyot emeltek a házra
s nem imáinktól zengett benne szó
a tudást kényeztettük
ameddig tudtuk
két kezünkkel húztuk-vontuk őt
mégsem marad nyom az utókorra
csak szalmaszál volt a fogyó múlt idő
szikra ropja táncát szalmabálán
már égbe csapnak fájó lángjai
nem kellett hozzá csak egy
árva kis szál
s vele hamvadtak mind
az álmaim
SZEMLECSUKVA
Ha jő az alkony, szél suhan parton,
hárfán játszik, zenél.
Kontyot tűz nyárra, ligetre, hársra,
a Holdfény fest szerelmet felénk.
Átcsókolt percek, ezüstbe feslett
rongyaiba túr kezem.
Ujjaid hegye, holt kottafejek,
sem dúdol már l'amourt nekem.
Suhanó árnyak, már alig fájnak,
pilleként, ha ér az éj.
Keresem félve, gyönyörünk képe
csillog-e ég peremén.
Angyali szárnyak lehulltak, s lágyan
hozzánk ért a pillanat,
kezedbe tettem, piheként ellebbent..
most rejtőzik pillám alatt.
SZERESD BENNEM
Szeresd bennem az érzést!
Szeresd bennem a csendet!
A tegnapi csókot,
a fényt a szememben,
a rezdülő éjt is,
mi nyomot hagyott,
meg az árnyékomat,
ott fenn a falon!
Szeresd, mert ha nem vagy
ő akkor is társam,
ha mégis visszatérsz
nem kell imádjam!
Szeresd bennem azt is,
ami sohasem voltam,
az álmaim, amik
régen kihunytak!
Szeresd, ha húsodba vájok,
- még, ha fáj is -,
Szeresd a rossz kedvem,
a nevető szám is!
Szeresd, amíg lehet,
hiszen ennyi az élet!
Velünk csak játszik,
míg a szférák zenélnek.
A SZÉL RUHÁJA
Megfürdött a szél a tarka rétben,
napsugárból font gyékényre pihent,
fák lombjából kócolt piciny kontyot,
feje búbján szivárvány libbent.
Aranyeső lett a koszorúja,
de víztükrében csak azt látta meg,
milyen pőre, színtelen a teste,
nem adott rá ruhát senki sem.
Nád fésülte parttól lopott réklit,
- ott feledte tegnap egy kislány -
kalászokból szőtte a szoknyáját,
liliomból fodrot hintett rá.
Bogarak fényéből fátylat horgolt,
földig érőt, smaragd zöldeset,
majd táncra perdült vele a szép este,
s forgott végig a völgyek felett.
Az éjszakában elnyúló kacagás
állta útját, s valami bagoly
azt huhogta: ilyen olcsó rongyban
a szél nem lehet felette nagy úr.
Bánatos lett, s levetette nyomban
mindenét, ami rajta volt,
szégyenkezve a futóhomokkal
meztelenül messze bujdokolt.
Azóta sincs ruhája a szélnek,
néha itt-ott felkap valamit,
körbenézi, rázza, majd ledobja,
s fájdalmában egyre csak süvít.
SZÍVCSEREPEK
Nem is tudom, felkel-e a Nap,
hisz' hozzám olyan ritkán látogat.
Nem is tudom, mikor van az éj,
szememre nem jön álom rég.
Nem is tudom, élek vagy csak holt
lelkem barangolja be a nyárfasort,
hogy látok vagy csak néha úgy teszek,
mert jobbnak látnak úgy az emberek.
Hangya vagyok vagy őrült óriás?
Fejemben megbomlott a sokszínű varázs.
Rajtam Isten keze sem hagyott nyomot,
nem enyhített e lázas homlokon.
Ha minden napot visszagörgetek
csak tört szívemből hullnak cserepek.
Nem is tudom, felkel-e s minek,
ha süt is a Nap, bent minden jéghideg.
SZOMJAS ÉJ
Nem csábító a kocsma pultja,
a röhögő borostás vén csapos,
sarokban gubbasztó céda, rongya
több napnak koszától oly' szagos.
Lakkos körméről málló festék,
- fogai között megreccsenő -
rágcsálja, közben fél szemével
feltérképezi az érkezőt.
Nem csábító a régi erdő,
már szeméthegyektől szenvedő.
Kis mellékutak randi helye
félelmet sugall, ha este jő.
Alkohol bűze ül padokra,
szerelmet űzőn, kéretlen.
A mámoros percek kedves foltja,
vallomás íze nem dereng.
Nem csábít már, de kényszert érez,
a pohárka bor olyan kevés!
Habzó söréből kortyol gyorsan ,
több korsó nélkül ő mit sem ér.
Nem érzi rég, hogy üres minden,
sem ölelő karoknak illatát,
emlék sem maradt mit felidézzen,
csak a szomjas éj karolja át.
SZUNNYADÓ
egy csöppnyi szikra
még izzik bennem
szemed gyújtotta régi tüzem
ébreszt a tavasz
de a zsongás mit vártam
lelkem kertjének
csak halkan üzen
bibékre hull a harmatos hajnal
fázós ház felett füst tekereg
szerelmet nyilazó puttók repülnek
de bimbót nem bontnak
száraz rügyek
az elfolyt idő átfesti a vágyat
mély lilába hal a bordó sziget
már halkul a szó
sehol kijárat
utat téveszt a múlt
máshol pihen
rideg arcára álarcot vesz fel
a semmit kínáló szürke jelen
de cifra nyomorát
széttépem ronggyá
bekötözni vele a fájó sebet
korbácsütésként érint a reggel
mézes teát csorgat a fény tenyere
ajkam zugában
hol a rég rég nem édes
a jövő még szunnyad
alig piheg
altat a szó költők buja álma
lehet mutatód egy távoli szirt
az utat akkor is végig kell járjad
ha velem vagy nélkülem
ível a híd
legyek inkább mégis én
a mindenséged
támaszodban a büszke való
hadd maradjak ébren is
a tegnapi fényed
a szunnyadó holnap
az örökkévaló
TAKARJON FRÉZIÁK ILLATA...
Álmomban pőrén álltam a havas utcán,
míg a macskakövek égették fázó talpamat,
jégtömbbé szilárdultam, fel mégsem adtam,
de a lelkem örökre ott ragadt.
Átkozhatnám a percet, mert ilyen lettem,
sivár, átlag-szürke, sehol-sincs-már,
romlott húsát kínáló, senki-kincse,
szirénhangú hűség, apró szilánk.
Lehettem volna tán ünnepelt szépség,
de én meztelen adtam rút magam,
a fényt tőletek kaptam-csentem,
vagyok mégis magányos néma lant.
Előttem, ha fellebben az égi fátyol,
a holdsarló penget felettem altatót,
és a madárdal - 'mi ritka vendég nálam -,
lesz néha felcsengő siratóm.
A föld minden virága balzsamos ágyam,
fájó szavakból borul majd rám a hant,
könnyektől mégsem éled létem hiába'sága,
legyen hát takaróm is illatos alkonyat...
De addig teszem a dolgom, aprókat lépve,
csipegetek morzsát, terítem asztalomat,
fréziát szórok eléd utca kövére,
s hagyom, hogy átlépd az árnyékomat.
A TAVASZ CSÓKJA
a tavasz belecsókolt a tájba
ahogy rádőlt a hópaplanos ágyra
takaróját mindjárt félre is dobta
helyét illatos jácinttal beszórta
párnája lett egy puha hant
a kibúvó fűszálak megannyi lant
susogtak a szélben
a vékonyka jégcsapzenészek
már kullogva nyugovóra tértek
a rügyek közt a fákon
versenyben hangoltak
pille könnyű kis dalnokok
méhek dongtak a fákon
és megannyi sárga topánról
pollennel szórták a tavaszt
s az égi-földi táncban
-az ég azúr pongyoláját adta
a nap sugaraival
féltőn átkarolta -
fecskék szárnyán
ahogy libbent ide-oda
még nekem megsúgta:
a tél eliszkolt tova
végre nyílhat az orgona
UTOLSÓ ÖLELÉS
Vér és hamu lassan száll le, de a szív nem csitul.
Mély kék fátylán, éjféltájt már a Hold elővonul.
Könnyes ágyán, felhőpárnán villám járja át,
Sajgó vállát meg-megrántván kúszik, megy tovább.
Milliárdnyi csillag között aranyló fényözön,
Csillámporos égboltra fest csóvát egy üstökös.
Megtört fényű holdsugárra gyermekszem tapad,
Nem fogja fel, nem érti meg a vér miért reá ragad?
Bomba tépte két kezét az égre nyújtaná..
Szinte látja, szinte érzi, ott fenn, várnak rá.
Menne már, mert fájdalmát csak anyja értheti.
Menne már, de apja él és dehogy engedi.
Imádkozik egyre, s csak kis csendért könyörög.
Imádkozik, ne hallja már, hogy az ég dörög!
Ne hallja a haláltusát, bombarobbanást,
Testvérei nyöszörgését, apja sóhaját!
Imádkozik, hogy útja végén anyja várjon rá,
Két karjába kapva ott, fenn enyhítse bánatát!
Két karjával - ami már nincs - átölelné őt,
S letörölné anyja arcán a leömlő könnyözönt.
AZ UTOLSÓ VONAT
Dalszöveg - előadja Tokaji
Jó utat! A kezed elengedtem. Utolszor még intesz felém.
Kísérjen el mosolygós, ezüstös holdfény, léptedet vigyázza az ég!
Amíg együtt szálltunk nem fájt, nem is volt seb sohasem.
Ma az eső csorog, csendben, szirmot se bont már az őszi szél.
Most egy csillag sír a síneken, ahogy messze megy az utolsó vonat veled.
Elment hát az utolsó vonat is.Hullanak már a vadgesztenyék.
Szívemben él az a tóparti szép emlék: szirmokat bontott akkor a szél.
Amíg együtt szálltunk nem fájt, nem is volt seb sohasem.
Ma az eső csorog, csendben, szirmot se hord már az őszi szél.
Most egy csillag sír a síneken. Az utolsó vonat is eltűnt, veled.
Zsefy Zsanett: Az utolsó vonat
Link
VAK SZERELEM
Szememmel nem látlak, te drága,
de pórusaimban anyám keze,
ahogy remegő ujjait vezette
arcomon, s a tárgyakat
sorra adta:
Legyen szemed a kezed!
A megismerés fegyverét
ujjredőimbe karcolva
így ismertem meg a világ felét.
Isten csak ezt adta nékem
útravalónak.
Nem tudom, miért volt hozzám
ilyen kemény?
Bár küldött melléje lágy trillákat,
zajt, zörgést, és kedves hangokat,
de a vágtázó lovak, a vonat zenéje
mégis alaktalanul háborgat.
Az illatokkal is együtt élek,
s képzelnék hozzá tárgyakat,
de az élettelen, fémes valóság,
szívembe markol, és felkavar.
A világot sohase láttam.
Nehéz értened, ez mit jelent!?
Az a szó, hogy "láttam ",
számomra a semmi,
csak a tapintható jelen.
A millió érintésben
annyi minden
másoknak hiábavaló,
de nekem ez adja
a bizsergő vágyat,
a szenvedést, a botlást,
s mindazt, ami az életben jó.
Szememmel nem látlak, te drága,
de érzem, hogy itt vagy most is velem!
Érzem minden porcikádat,
nekem te vagy az élet,
te vagy a szemem!
Nekem illat vagy! Bársony!
Édes íz, dorombolás!
Lehetsz szép, vagy akár csúf másnak,
oly mindegy!
Nekem te vagy az egész világ!
Nekem téged adott az Isten,
- gálánsan fukar sorsomért -
ki nem tudja, hogy a vak szerelem
a nemlátónak nem pusztán két szó,
de maga a sötétség és
maga a remény!
VERSEIMRŐL
Rongyos füzetbe írom verseim,
a rozsdás rímek hörgő dalait.
Dől belőlük a múlt, s jelen füstje.
Korhadtak,
rínak,
búsan énekelnek.
Táncra perdülnek olykor
a betűk, a pontok,
s a kor zenéje tompán
felnyikordul.
A bíbor színű szerelmi dallam
süket fülekről halkan
lecsordul.
Pendül a húr.
Ez már másik nóta.
Húzom, hegedülöm, hogy fájjon,
ki meghallja!
Dühödten ordít itt
egy fáradt rím,
s az anapesztus bólint,
ő is régen unja.
Ébred néha egy-egy új virág.
Nyújtózik, s szirmát
kibontja.
Unalmas szóvirágaim,
ha elnémulok
szavaim ugyan ki hallja?
VOLTÁL, LESZEL
voltál nekem
két pólus között a vonzás
virágbibére hulló harmatom
amplitúdóba zárt harangkongás
elmúlásból is éledő hajnalom
voltál nekem
szerencse, boldogság, alázat
falombot ringató őszi szél
télben szunnyadó barázdája tájnak
ölelős tavaszból rajzó méh'
voltál nekem
suttogó kertek virágos ágya
seholsincs világban
sehol sincs bűntudat
estike szőnyegén
suttogó árnyak
szavak, képek, sziklák
szelídség, indulat
vagy nekem
árvaság, szülém hiánya
tollam hegyére száradt gondolat
kavicsok között őrlődő büszkeségem
szótlanságba karcolt alkonyat
leszel tán
újra csepp a számon
hűsítő, édes, éltető
utolsó szó halotti imámban
de lehet csak sóhaj
ami még menthető
VOLT EGY VILÁG
Volt egy világ, sezlonszélen,
kuporogtam kályhafényben,
anyám könnye, mint a csillag,
apám szeme napként csillant.
Ott gurultak szerteszéjjel
gyermekálmok, semmi félsszel,
hideg talppal, forró fejjel,
tengert léptem élvezettel.
Ha belöktek, s elmerültem,
lelkem kínján nem derültem,
szakadt szívem minden húrja,
apám, anyám féltőn súgta:
Ne merészeld most feladni,
az életet megtagadni,
tenyeredben sorsod képe,
formáld meg a szerencsédre!
Fehér lovak, várak: vágyak,
mind a másé, ne kívánjad,
szeretet lesz a szentélyed,
hova mindig bátran térhetsz.
Volt egy világ, meleg fészek,
cserépkályha mellett éledt,
nem fázom már, csak hideg ráz,
olyan nagy és üres a ház.
G yengéd érzés járja át a lelked,
R öpködnek körötted angyalok.
A pa anyját most magadban lelted,
T ünde élet hangját hallhatod.
U nokával áldott meg a sorsod.
L áthatod, az élet meg nem áll.
A datott hát újfent egy kis dolgod,
N agymamaként boldog élet vár.
A hogy majd a kezecskéjét fogva
GY alogoltok, s ő csak mondja, mondja:
M ama, az mi? Mama, ez mi az?
A nnyi válasz hagyja majd el ajkad,
M ost precíz légy, tudás múlik rajtad!
I rigyellek Zsanett, szentigaz!
Szeretettel: dodesz
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Zsefy Zsanett |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-01-08 19:00:28, péntek
|
| |
| |
ZSEFY ZSANETT
Bakkné Szentesi Csilla író, költő - Zsefy Zsanettként
Link
Link
"Legyen szemed, hogy meglásd,
füled, hogy meghalld,
szád hogy szóra nyíljon,
kezed, hogy megtehesd,
s szíved, hogy észrevedd!"
Zsefy
"Vannak, akik azért szeretnek, mert azt hiszik szép lelkem van, és vannak akik azért nem, mert elhitték. Én meg a mai világban örülök annak is, hogy van..."
ZsZs
Bemutatkozom
Éveimmel már nem dicsekszem,
örömet lesek minden percben.
Írogatok vagy negyven éve
kételyeimet félre téve.
Tanultam vegytant, sok fizikát
a technikumban gimi után.
A verset mindig is szerettem,
Kiss Tamás költővel nevettem.
TEVÁnál éltem sok-sok évet,
de nyugdíj után a szenvedélyem
rímekbe szedni mi volt régen,
s mi lesz majd egyszer a szenvedélyem.
Ha éltem ezzel el nem toltam,
köszönöm egyszer majd a sorsnak,
fogadd el addig verseimben
életem, lelkem, fájó szívem...
ADDIG MOND EL!
Addig mondd el, amíg lehet,
míg szód betapaszthatja a sebet,
míg rezdül valami legbelül,
amíg simogatásodra a lélek csendesül.
Addig mondd el, amíg lehet,
amíg az ég öleli a hegyet,
míg igaznak érzed szavad,
míg nem zárja be rozsdás lakat.
Addig mondd el, amíg lehet,
amíg nem az értelem vezet,
míg a fáj is őszintén pereg,
míg foghatod az áldott kezet.
Addig mondd el, amíg lehet,
míg érzed, hogy még szeretsz,
míg az alkony új hajnalt jelez,
amíg nem késő, amíg lehet...
EGYEDÜL
Az ember egyszer csak magára marad,
ahogy elindult, amikor elszakadt.
Az út végére is ugyanúgy ér.
Elpattan valami. Talán egy ér.
Az idő és tér ott elveszett,
már nem kergeti a felleget.
Az avar lehet oly hangtalan,
ha hűvös ősszel betakar.
S ahogy alatta bomlik az élet,
nyűtt sejtekből ismét ébred.
Kibújik bimbó, sziklevél,
féreg, rovar, szárny rebben,
és nem jut eszébe egynek sem,
ha földre született, röppenjen.
Ha röpül, nem vágyik más eget,
nem tágítaná ki a teret.
Vannak. Amíg még lehet.
Együtt vagy külön, nem érdekes.
Csak az ember olyan különc,
haladni szeret külön-külön.
Bűnösen is és bűntelen
egyre feljebb, ha kell, ha nem.
Ha Isten egétől szédül már,
hittel hitetlen mindig vár
valami mást. Rendhagyót.
Kapaszkodót vagy biztatót.
De hiába minden intelem,
véget ér, ami nem végtelen.
Apró kis férgek foglyaként
elenyész, amit még remélt.
Egekbe száll és felejti,
hiába kutatta ezernyi
tudatban is tudattalan,
miért van az, hogy egyszer csak
az ember úgyis maga marad.
Ahogy elindult, ugyanúgy ér
az út végére. Oda egyedül lép.
AZ ÉN ANYÁM
Az én anyám virág volt a réten.
Szellő simította minden hajnalon.
Harmatban fürdött az illatos szélben.
Nap ölén nőtt fel, attól ragyogott.
Az én anyám virág volt a réten.
Bársonyos szirmán élet zümmögött.
Szivárványból szőtt színeket az éjnek,
a csillagfényben némán tündökölt.
Az én anyám nem vágyott rózsa lenni.
Szebb volt annál, mert ő volt az anyám.
Nem csábította más vidék, más élet,
bár örökké égett benne a honvágy.
Az én anyám virág volt a réten.
Most is ott él a kéklő ég alatt.
Szirmait már nem bontja ki a rétnek,
de minden virágnak ő az illata.
ÉVSZAKOK
fehérbe álmodtad magad
s a hóvirágok között
megbújva hoztad a tavaszt
a dús fürtű orgonák
tiszta illatában
oldódtál bele a mély lilába
hogy lebegve fordulva
magad után húzd
mint sarki fény
vibráló szentjánosbogarak
egész seregét
s mára ringó búzatáblák
aranyát szőhesd a világ köré
fehérbe álmodtad magad
bár tudtad elmúlik a tavasz
a forró nyár után
az ősz mesél regét
a hulló száraz levelek
befedik majd a kertedet
s a téli csípős fagy is soká'
lesz nálad kéretlen vendég
de ma még ringó búzatáblák
aranyát teríted magad elé
s minden éjjel
patyolat lepedőd szegletén
magadra kulcsolod szerelmed
fehérbe álmodott cirógató kezét
FÁZOM
gondokkal vagyok tele
s fázom
takarókba bugyolálva
csak ülök az
ágyon
a kandallóban az utolsó
fahasáb
pislákol
kimennék,
míg az őszi éj kint
gyászol
én csak didergek
tovább a
magánytól
FÉNY A SÖTÉTBEN
bodrozva futkos a fény a falon,
rejtélyes árnyakat von, mint korom,
a sötét folyosó lúdbőrző mélyében
egy sziluett látszik csak áttetsző fehéren
gitár húrjaként mély döngéssel csendül,
mint őszi levél lágyan, zsongón pendül,
a csillogó üveget átütve zengéssel
fekete haját befesti kék fénnyel..
koronaként táncol a zuhogó sugár,
hol sötét, hol világos nyalábokat hány,
s e varázslatos képből mereng fel előttem
szivárvány szín' arcod, mosollyal szemedben
FOGOM A KEZED
Mikor az este lámpásokat gyújt,
a pirkadattal az éjjel elcsitul,
mikor a hajnal arcodra simul
mosolyodtól a Nap is elpirul:
Én ott leszek veled,
és úgy, mint most
fogom a kezed.
Mikor fáradtan este mellém lerogysz,
de némán még rám mosolyogsz,
mikor nem mondod soha azt nekem,
hogy eltékozoltam az életed:
Én ott leszek veled,
és úgy, mint most
fogom a kezed.
Mikor a boldog órák már
üveggyönggyé zsugorodnak,
majd ezek újra, meg újra halványan kigyúlnak,
mikor a gyermekünk lesz több, mint az egész életünk:
Én ott leszek veled,
és úgy, mint most
fogom a kezed.
Mikor hajunkat már csak a holdfény festi át,
s a zúgó őszi szél sem hoz romantikát,
mikor egy néma perc lesz örökkévaló,
utolsó sóhajod számomra útravaló,
mikor a szép emlékek is csak a szívemet marják,
mikor az illatok, virágok tested betakarják
Én ott leszek veled,
és úgy, mint most
fogom a kezed.
FUTNAK A NAPOK
csak futnak a napok egymás után,
bársonyos léptekkel nap nap után,
hetekből halmoznak hótalan hót,
triumvirátusból négy ad egy jót...
futnak a napok egymás után,
hallgat a tücsök, fecske sincs már,
nem surrog éjjel zöld lombú ág,
délre húzott a vándormadár
rövid az este, a dal elcsitul,
pityókás vendég hazaindul,
fonnyad a fűben a réti virág,
víz után vágyott, szárad a szár
erdei padon egy szürke veréb
nem talál magot, morzsát remél,
sás között béka ül, már nem vidám,
hideg az éjszaka, szökik a nyár
aszú szemekben arany rekedt,
dolgos kezektől kincs lesz neked,
telik a hordó, csordul a lé,
jó magyar bornak minek cégér
táncol az avar, szélzene jár,
felkap egy halvány reménysugárt,
lengeti haját a napkorona,
bágyadtan néz be a kis fasorba
csak futnak a napok egymás után,
tükörbe néznem kár is talán,
rezdülő vágyak rozsdafalán
karcolom mélyre a nyár illatát
...GYERE, ÖLELJ!
Gyere öleljük át
az egész világot,
mint hegyek ölelik
a zöldellő síkságot,
mint tavat a ligetek,
Alpokat hósátor,
mint homoktenger
a kínzó forróságot!
Mint fák lombja
öleli a búvó madarat,
kánikulában
a gyötrő napsugarat!
Mint sóhaj öleli át
a titkolt vágyat,
mint szemed öleli
az aranyló tájat!
Ölelj úgy,
hogy minden' beleférjen:
aggastyán, kamasz,
szegény, szerencsétlen!
Beteg édesanyád,
szerető férjed,
apád gyötört teste,
óvó feleséged,
gyermeked, barátod,
szerelmed, s szomszédod!
Ne nézd hova való,
csak add ölelő karod!
Hagyd, hogy azt érezzék,
nincsenek egyedül!
Az egész világ ma egy
ölelésbe merül.
HA MEGÉRINTHETNÉLEK
ha megérinthetnélek
az ég csak egy kis tó volna
mint szemed tükrében
láthatnám ott magam
nem kellene vágynom
más dimenzióba
kéksége ölelne
s puha felhőhab
ha megérinthetnélek
a pokol sem érdekelne
hisz tűz vagy magad is
én benned hamvadok
mit nekem démonok
mókás szárnysegédek
míg veled Luciferrel is
könnyen elbánhatok
HOLNAP
nem hitted pedig mondtam
hogy eljön az a holnap
mikor felállok és elmegyek
az ajtót se zárom
míg utánam dobálod
az összes kínkeservedet
a szó nem jön velem
fülemben a neved
még sokáig bennem reked
de nem kell a pánik
nem hagyom sokáig
szenvedni a lelkemet
már kérges a Nap is
a sóhaj is taszít
nem lelem szobámban magam
a tükör csak bámul
más világba tágul
nem mutatja hol a helyem
míg neked ez kincs volt
nekem egy sírról
itt felejtett virágcsokor
ne sajnáld kidobni
kezemet megfogni
utolszor még megengedem
az erdőn a fák is
a kis pad a ház is
magukba' elcsendesedtek
nincs hajnal se ének
vissza sem térnek
ne fesd át a kék eget
már kabátom veszem
a szöget elteszem
ha ránézek eszembe juss
nem hitted pedig mondtam
a szálkát kihúztam
és szó nélkül tovább megyek
KARÁCSONYI CSILLAG
Azt hittem, hogy csillag vagyok,
a mennybolt is tőlem ragyog,
lábam nyomán fénysziporka
fröccsen szét az angyalokra.
Fenyőtűkre angyalhaj száll,
csillog rajtuk sok ezer szál,
varázspálcán vibrál fényem,
gyermekmosoly lesz szentélyem.
Azt hittem, hogy csillag vagyok,
pedig anyám könnye ragyog,
három király minden kincse
elfér abba` a nagy nincsbe.
Már nem hiszem, nem is bánom:
cseppnyi az én mennyországom.
Inkább őrzöm, hitbe fűzöm,
Karácsonykor csúcsra tűzöm.
Messze ragyog, mégis bennem,
halálomig a szívemben.
...MAJD, AKKOR
majd küldd el AKKOR hozzám a fényt,
ami ott vár, nekem nem elég!
majd küldd el AKKOR hozzám leveled,
végtelenbe írt szivárvány-üzeneted!
majd kiálts fel hozzám, hogy halljam jól:
idelenn a madár még mindig dalol!
majd sóhajoddal kössed át
a szép emlékek dobozát!
majd ásd el mélyen, hogy ne lássam,
mit soha meg nem találtam..!
majd hagyd, hogy megcsókoljalak,
szellőkezemmel megáldjalak!
majd, hagyj síromon egy szál virágot,
én lejövök érte, s megtalálom...
NE SZÉGYELLD
ne szégyelld megmutatni magad,
de mindig őrizd féltett titkodat!
ne szégyelld érzéseid sorát,
de ne legyél másoknak
pletyka csupán!
ne szégyellj váltani,
az nem bűn, az bátorság!
önmagunkat adni és megmutatni
valami mást..
nem leszel attól köpönyeg forgató,
hitvány, hazug, csalárd,
de ne ragaszkodj a múlthoz,
mert az könnyen bilincsbe zár!
(ha kell hozd az újat,
s úgy tegyél tolladdal csodát!)
csak híjával nézd, ami elmúlt,
hisz megfakult emlék az már!
jó felidézni néha,
de gyakran
megértést nem talál..
ne hibáztasd magad,
ha a siker ritkábban látogat!
hullámvasút az Élet,
s az irodalom, mint a vágy,
hol csúcson, hol szakadékban,
fékezhetetlen kísérőd marad
- mint mámor és gyötrelem -
nappal és kialvatlan hosszú éjeken..
de, ha reggelente a tükörben
álarc nélkül látod az arcodat,
akkor majd mindig
nyugodtan mondhatod:
Igen. Én ez vagyok,
s nincs miért szégyellnem magam!
MÉG NE MENJ EL, KEDVES...
még ne menj el, kedves
csak álmodtad!
- érzéseim elszállni
miért hagytad?
szublimált álmaim
most hol vannak?
csalárd remények
elkoptak.
együtt, egyedül
oly mindegy,
érveim elfogytak,
nincs kinek.
még ne menj el, kedves!
nem suttogtad.
én üvöltenék,
hogy halld,
nem tudtad?
még ne menj el, kedves!
miért nem mondtad?
a széket alólam már
elrúgtam...
ÖRÖKKÖN
/2010-es fotóm alá/
Hadd maradjak még ilyennek,
amíg az ég kékre festhet,
földi színben pompázónak
maradjak meg versben, szóban.
Hadd maradjak jónak, szépnek,
- mind, ami fáj felejtsd végleg -,
leheletnyi ékezetnek
abban, ahogy élek benned.
ŐRÜLT VALLOMÁS
Nem is tudom, felkel-e a Nap,
hisz' hozzám olyan ritkán látogat.
Nem is tudom, mikor van az éj,
szememre nem jön álom rég,
nem is tudom, élek vagy csak holt
lelkem barangolja a nyárfasort.
Hogy látok vagy csak néha úgy teszek,
mert jobbnak látnak úgy az emberek,
hogy hangya vagyok vagy őrült óriás,
fejemben megbomlott a sokszínű
varázs. - Fűszerekkel pácolt életíz,
keserű száj, a bor már nem segít -.
Hogy számolatlanok-e már az angyalok,
hisz eddig engem mind cserben hagyott.
Nem is tudom hogy felkel-e s minek,
ha süt is a Nap,
itt bent
minden jéghideg.
SZEMEK...
ha szemedet nézem
úgy tündököl
mint megfeszített
víztükör
látom benne
a holnapot
ahogy cipeli
hátán
a tegnapot
SZERELEMTOLVAJ
Lopni mentem hozzád,
nem tűrtem fel szoknyám,
huncut szél felkapott,
egy felhőn ott hagyott.
Felhő könnyeitől
szoknyám térdig ázott,
nem nevettél rajtam,
mindenem úgy fázott.
Tengert hívtad óvni
apályra dagállyal,
nem ért az fel hozzám,
kár volt a bűbájjal.
Néztem hideg arcod,
homlokod ráncait,
gödrös, fényes képed
mitől tud ragyogni?
Gyűrűben a gyémánt
annyit dehogy érne,
mint' szívembe éjjel
percre holdfény térne.
Bár lehetnék farkas,
macska vagy épp puma,
szerelmes üvöltés
hozzád úgy eljutna.
Nem lenne oly kínos
hullámzó érzésem
nem tagadnám akkor
Telihold-szerelmem
SZERELMEM, NYÁR
Csak a nyár tudja őrizni a titkot:
a moccanatlan fákon ülő dalt,
ha susogja vagy intim pillanatban
rád érinti, már az felkavar.
Mert a nyár idézi a Szerelem ízét,
vezet kapcson bíbelő' kezet,
hamis mosollyal vetkezi le ingét,
hogy észrevétlen mezítlen legyen.
A nyár tudja csak megmutatni arcod,
szemedben a földi színvarázst,
a Mindenséget, mit hordozol s míg alszom
elhiszem, hogy lesz még pirkadás.
Csak a nyár tudja őrizni a titkot:
az esték hűsét takargató fény
míg átölel a színek között itt-ott
lassan fáradt kékkel földet ér az ég.
SZÍVZÁRVÁNY
Kényszer-e, hogy part folyókat tartson,
megszelídítsen tengerárt, dagályt,
vagy a víz áll örök' tettre készen,
ne lépje túl a föld-szabta határt?
Ládikában megfér rút és szép is,
bár másként csillan rajtuk már a szem,
másnak kincs az arany, zafír, gyémánt,
nekem hamis gyöngyöt dajkál a kezem.
Én nem cserélném talmi csillogását,
úgy hozzám nőtt, akár a gyökerek,
ha nem lesz gyönggyé porszem kagyló nászán,
azért villan néha még a képzelet.
*
Úr az idő, mit elménk emelt trónra,
nélküle nincs jövő, vakfolt csak a múlt.
Sokat ígér és ugyan mire futja?
Lassan felemészt, mint dögöket a kút.
*
Nincs újrakezdés. Hiába jön tavasz,
a régi törzsből hajt ki újabb ág.
Mégis szép, hisz lombjai közt fakad
madárdalban új szenvedély és vágy.
AZ UTCÁN
hol kerék sikít a levegőbe
füstjének aszfalt a temetője
borostás nyomor kér
régen nincs falat kenyért
hideglelős álmát
sem viszi el a szél
torkán is bennrekedt
a kimondhatatlan
szenvedés
lenézel rá
átlépsz fölötte
míg ücsörög pokrócán
fagyott szívekbe
meleget lopni
neked kéne!
ő ezt a
napot épp hogy
megérte
valamit mi is tehetnénk érte
ÚGY KELLESZ MINT...
...nyelvre az íz
bőrre tapintás
testnek veríték
gyönyörbe-fájás
fülnek rezgés
szemnek a pilla
vérnek pezsgés
orrnak az illat
mint szívbe mart érzés
szív kamrájának
mint feloldozás
a bűnös vágynak
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Zsefy Zsanett |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/1 oldal
|
Bejegyzések száma: 3
|
|
|
|
2025. Február
| | Hét | Ked | Sze | Csü | Pén | Szo | Vas | |
| | 1 | 2 | |
| 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | 8 | 9 | |
| 10 | 11 | 12 | 13 | 14 | 15 | 16 | |
| 17 | 18 | 19 | 20 | 21 | 22 | 23 | |
| 24 | 25 | 26 | 27 | 28 | |
| |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
8 db bejegyzés |
| e év: |
26 db bejegyzés |
| Összes: |
4978 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Általános (24)
- Belső kör (0)
- Család (22)
- Munka (15)
- Haverok (0)
- Iskola (20)
- Ábrányi Emil (4)
- Adamis Anna (1)
- Ady Endre (16)
- Ágai Ágnes (1)
- Agytorna (29)
- Albert Einstein (2)
- Alföldi Géza (2)
- Alhana (1)
- Ambrus Magdolna (1)
- Andók Veronika ( (1)
- Andróczky Lászlóné (3)
- Antoine de Saint-Exupery (3)
- Anyák napja - gyermeknap (33)
- Áprily Lajos (3)
- Arany János (11)
- Arany Viktor (1)
- Arany-Tóth Katalin (1)
- Aranyosi Ervin (19)
- Artai Zsuzsanna (2)
- Árvai Attila & Emil (3)
- Átyim Lászlóné (1)
- B. B. Nala (1)
- B. Huszta Irén (1)
- B. Radó Lili (1)
- Babits Mihály (5)
- Bagi Tibor (1)
- Bajza József (1)
- Baktai Faragó Aranka (2)
- Balassi Bálint (1)
- Balázs Béla (1)
- Balázs Sándor Turza /B.A.S.A. (2)
- Bálintffy Etelka (1)
- Balla Zsuzsanna (2)
- Balogh József (2)
- Baranyai Mária (1)
- Baranyi Ferenc (3)
- Barsy Irma (2)
- Bartalis János (1)
- Bartis Ferenc (2)
- Bartos Erika (2)
- Bella István (1)
- Bencze Marianna (1)
- Benedek Elek (3)
- Berde Mária (1)
- Bertók László (1)
- Berzsenyi Dániel (1)
- Bíró Melinda (1)
- Birtalan Ferenc (1)
- Boda Magdolna (1)
- Bódás János (2)
- Bodnár Éva (3)
- Bodó János (1)
- Bodor Aladár (1)
- Bodré Anikó (1)
- Bogár Lilla (1)
- Bogdán András & Bogdán László (2)
- Bognár Barnabás (1)
- Bonifert Ádám (1)
- Buda Ferenc (1)
- Budai Zolka (1)
- Bulvár (52)
- Bölcsességek és gondolatok. (146)
- Börzsönyi Erika (1)
- Coelho Paulo (1)
- Csabai Andrea (1)
- Csabai Lajos (2)
- Csapó Lajos (2)
- Csatári Édua Éva (1)
- Cseffán Zsolt (2)
- Cseke Erika (1)
- Cseppely Zsuzsanna (1)
- Cserényi Zsuzsanna (1)
- Csiki András (1)
- Csitáry-Hock Tamás (1)
- Csokonai Vitéz Mihály (1)
- Csoóri Sándor (1)
- Csorba Győző (1)
- Csukás István (1)
- Csuray Zsófia (1)
- Czóbel Minka (1)
- Dáma Lovag Erdős Anna (1)
- Dapsy Gizella (1)
- Darvas Szilárd (0)
- Darvas Szilárd (1)
- Deák Erika (2)
- Devecseri Gábor (1)
- Dévényi Erika (3)
- Dienes Eszter (1)
- Dobos Hajnal (1)
- Dobrosi Andrea (1)
- Dobszai Károly (2)
- Dóczi Lajos (1)
- Domahidi Klára (1)
- Domonkos Jolán (1)
- Donászy Magda (2)
- Dorys May (0)
- Dr. Gyökössy Endre (2)
- Dsida Jenő (7)
- Duduj Szilvia (1)
- Dugasz István (2)
- Dutka Ákos (2)
- Dylan D Tides (1)
- Ecsedi Éva (1)
- Egészségünk érdekében... (148)
- Egyed Emese (1)
- Elekes Tímea Izabella (1)
- Életképek (101)
- Életmód (92)
- Endrődi Sándor (1)
- Erdei Éva (1)
- Erdélyi József (1)
- Erdős Olga /Luna Piena/ (2)
- Erdős Renée (1)
- Eszenyi Matula István (1)
- Évszakok (125)
- Falcsik Mari (1)
- Falu Tamás (1)
- Farkas Anna&Árpád&Éva&Imre (6)
- Fáy Ferenc (1)
- Fazekas István (1)
- Fazekas Miklós (1)
- Fecske Csaba (2)
- Fehér Miklós (1)
- Fekete Lajos (1)
- Fellner Isrván (1)
- Fenyő László (1)
- Ferenczi Csilla (1)
- Fésűs Éva (2)
- Ficzura Ferenc (1)
- Film - színház (54)
- Flammerné Molnár Edit (1)
- Fodor Ákos& Emese&József (2)
- Fonyó Tamás (3)
- Fortune Brana (2)
- Fuchs Éva (1)
- Füle Lajos (6)
- Földeáki-Horváth Anna (1)
- Gabriel Garcia Márquez (4)
- Gál Éva Emese & János (2)
- Galyasi Miklós (1)
- Gámenczy Eduárd (1)
- Garai Gábor&János&Katalin (3)
- Gárdonyi Géza (6)
- Gaudi Éva Molly (1)
- Gebhardt Nóra (3)
- Geisz László (2)
- Gere Irén (1)
- Gergely Ágnes & István (2)
- Gligorics Teréz (3)
- Goethe (5)
- Gősi Vali (1)
- Grigó Zoltán (1)
- Gulyás Pál (1)
- Gutási Éva (1)
- Gyimóthy Gábor (2)
- Gyóni Géza (2)
- Győrfi-Deák Éva (3)
- Gyulai Pál (5)
- Gyurkovics Tibor (2)
- Gyöngy (1)
- Gyönyörű virágok&idézetek (37)
- György László (2)
- H. Kohut Katalin (1)
- H.Gábor Erzsébet (0)
- Hajas György (1)
- Hajdú Levente (1)
- Hajdu Mária&Saci (2)
- Hajnal Anna (2)
- Hámori István Péter & Zsóka (2)
- Hamvas Béla (1)
- Hamza Anikó (2)
- Harcos Katalin (4)
- Hatos Márta (1)
- Havas Éva (1)
- Hazafias versek (18)
- Hazánk - otthonunk (181)
- Heine (3)
- Heiner Ágnes (1)
- Héja (1)
- Helen Bereg (3)
- Helena (1)
- Heltai Jenő (10)
- Hemingway (2)
- Hepp Béla (1)
- Hervay Gizella (1)
- Híres emberek-jeles napok-évfo (154)
- Hirth Éva (1)
- Hóbor Hajnalka (1)
- Hock Éva Etelka (1)
- Hollósy-Tóth Klára (1)
- Horváth Ilona & Horváth István (2)
- Horváth M. Zsuzsanna (1)
- Horváth Piroska (1)
- Horváth Tóth Éva (1)
- Hosszú Bettina (1)
- Humor (246)
- Húsvét - Pünkösd (34)
- Idézetek birodalma (150)
- Ignotus (1)
- Ilianne (2)
- Illés Judit & Gábor (2)
- Illyés Gyula (2)
- Imre Flóra (1)
- Irodalom - Próza (108)
- Ismeretlen szerzők (1)
- Jagos István (1)
- Jakos Kata (1)
- Jatzkó Béla (1)
- Jékely Zoltán (1)
- Jobbágy Károly (2)
- Jókai Mór (4)
- Jolie Taylor (1)
- Jónás Tamás (1)
- Jószay Magdolna (1)
- József Attila (9)
- Juhász Gyula (6)
- Juhász Magda & Juhász Szilvia (3)
- Juhászné Bérces Anikó (2)
- K. László Szilvia (1)
- Kacsa Zsóka (2)
- Kaffka Margit (1)
- Káli László (1)
- Kálnoky László (1)
- Kamarás Klára (2)
- Kamenitzky Antal (1)
- Kányádi Sándor (2)
- Karácsony - Újév (80)
- Karai Gábor (1)
- Karinthy Frigyes (4)
- Károlyi Ami (1)
- Kárpáti Tibor (1)
- Kassák Lajos (1)
- Kaszás Zoltán (1)
- Katerina Forest (1)
- Katona Bálint & Andrea (3)
- Katona József (1)
- Kecskés Beatrix (2)
- Kelemen Évi (1)
- Keller Boglárka (1)
- Kerecsényi Éva (1)
- Kerekes László (1)
- Kereszti Hajnalka (1)
- Keresztury Dezső (1)
- Kerner Mariann (1)
- Kertünk - házunk - otthonunk (53)
- Kijacsek Erzsébet (2)
- Kincses Zoltán (2)
- KisJenő,József,Judit,Irma,Rea (6)
- Kocsis Dániel (1)
- Koltay Gergely (6)
- Komáromi János (2)
- Komjáthy Jenő (2)
- Komróczki Zoltán (0)
- Konda Bartal Piroska (2)
- Kondra Katalin (1)
- Koós Attila (2)
- Koosán Ildikó (1)
- Kormányos Sándor (1)
- Koszpek Ferenc (1)
- Kosztolányi Dezső (7)
- Kotsy Krisztina (1)
- Kovács Daniela & Anikó & Erika (4)
- Kun Magdolna (4)
- Kustra Ferenc (1)
- Kölcsey Ferenc (4)
- Lackfi János (2)
- Ladányi Mihály (1)
- Lady Moon (1)
- Lampert Géza (1)
- Lányi Sarolta (2)
- Laren Dorr (2)
- László Andrea, & Ilona, &Noémi (3)
- László Ilona (1)
- Lelkem szirmai (74)
- Lengyel Jolán (2)
- Lengyel Károly (1)
- Lesznai Anna (1)
- Lévay József&Lévay László (3)
- Ligeti Éva (2)
- Linda Dillow (1)
- Lindák Mihály (1)
- Linn Márton (1)
- Lippai Marianna (1)
- Lithvay Viktória (1)
- Lőrinczi L. Anna (1)
- Losonci Léna (2)
- Lupsánné Kovács Eta (2)
- Lys Noir (1)
- Lyza (1)
- M. Laurens (1)
- Maczkó Edit (1)
- Madách Imre (2)
- Magyar sorsot - magyar kézbe! (88)
- Major Gabriella&Majoros Gabrie (2)
- Majtényi Erik (1)
- Majthényi Flóra (2)
- Márai Sándor (7)
- Mardi Miriam (1)
- Marschalkó Lajos (1)
- Marton Pál (2)
- Maryam /Moldován Mné (1)
- Maszong József (1)
- Máté Péter (2)
- Matos Maja (1)
- Mécs László (1)
- Média (436)
- Meggyesi Éva (1)
- Mentovics Éva (2)
- Metzger Zsuzsanna (1)
- Mikodi Bianka (1)
- Minden, ami szép (8)
- Mindenszentek, halottak napja (10)
- Mirian (2)
- Monok Zsuzsanna (1)
- Móra Ferenc (4)
- Móra László (3)
- Moretti Gemma (1)
- Móricz Eszter (1)
- Művészet (60)
- Müller Péter (2)
- Mysty Kata (1)
- N. (0)
- Nadányi Zoltán (1)
- Nagy István Attila & Bálint (3)
- Nagy Krisztina (1)
- Nagy László & Ilona (4)
- Nemes Nagy Ágnes (1)
- Némethné Mohácsi Bernadett (1)
- Nemzeti ünnep (61)
- Névnap- szülinap (48)
- Nőnapra & Farsang (10)
- Nyakó Zita (1)
- Ó. Kovács Ibolya (1)
- Oláh Gábor (1)
- OMNYE (58)
- Orbán Balázs&Orbán Hajnalka (3)
- Orgoványi Anikó (1)
- Őri István (3)
- Orosz költők (3)
- Orth László (3)
- Osho (4)
- P. Geraldy (1)
- P. Pálffy Julianna (1)
- P. Tóth Irén (1)
- Pajzán történetek&mondák (46)
- Palágyi Lajos (1)
- Pálvölgyi Attiláné (1)
- Papp Váry Elemérné (2)
- Pásztor Piroska & Klaudia (2)
- Paudits Zoltán (1)
- Paula S. Tizzis (1)
- Pecznyík Pál (2)
- Pej Erika (1)
- Pénzár Miklós Csaba (1)
- Péter Erika (1)
- Pethes Mária (1)
- Petőfi Sándor (13)
- Pilinszky János (2)
- Piszár Éva (1)
- Pogány Zoltán (1)
- Politika (24)
- Poller Ildikó (3)
- Popper Péter (2)
- Pósa Lajos (11)
- Posztós Lenke (2)
- Prohászka Ottokár (1)
- Puskin (3)
- Rab Zsuzsa (1)
- Rabindranath Tagore (1)
- Radnóti Miklós (4)
- Rajki Miklós (3)
- Rajzó Eszter (1)
- Rasztik Edit Emese (1)
- Ratkó József (1)
- Reichard Piroska (1)
- Rejtő Jenő (2)
- Reményik Sándor (25)
- Reviczky Gyula (3)
- Riersch Zoltán (1)
- Romhányi a Rímhányó (1)
- Rónay György (1)
- Rózsa Amarilla (1)
- Rudnyánszky Gyula (1)
- S. Farkas Zsuzsanna (1)
- Sajó Sándor (6)
- Sándor Gyula (2)
- Sango Villagren (1)
- Sárándí Szilvia (1)
- Sárhelyi Erika (2)
- Sarkadi Sándor (1)
- Sárközi György (2)
- Sarlós Erzsébet (1)
- Scheffer János (1)
- Schrenk Éva (1)
- Schvalm Rózsa (1)
- Schwartz Léda (1)
- Serfőző Attila (1)
- Shakespeare (1)
- Shelley (2)
- Sík Sándor (2)
- Siklós József (1)
- Simon Ágnes & István (2)
- Simonyi Imre (1)
- Sipos Julianna (1)
- Sohonyai Attila (1)
- Somlyó Zoltán&Somlyó György (3)
- Somogyváry Gyula (3)
- Sonkoly Éva (1)
- Soóky Melinda (1)
- Sport (91)
- Steph McGrieff (2)
- Süssünk - Főzzünk (13)
- Szabados István (3)
- Szabó Éva, ...Gitta, ...Ila (3)
- Szabó Kila Margit (1)
- Szabó Lőrinc (3)
- Szabó Magda (1)
- Szabolcsi Erzsébet (1)
- Szabolcska MIhály (1)
- Szádeczky-Kardoss György (1)
- Szakáli Anna (1)
- Szalai Fruzsina (1)
- Szász Károly (1)
- Szatmári Delina (1)
- Szebenyi Judit (3)
- Szécsi Margit (1)
- Szeicz János dr. (2)
- Székely János (1)
- Szeleczky Zita (3)
- Széles Kinga (1)
- Szemlér Ferenc (1)
- Szent Gály Kata (1)
- Szentirmai Jenő (2)
- Szép Ernő (3)
- Szép versek és idézetek (86)
- Szépek szépei (21)
- Szerencsés János & Tünde (2)
- Szilágyi Anita&Viktória (2)
- Szilágyi Domokos (1)
- Szilágyi Hajnalka (1)
- Szilas Ildikó (1)
- Szilveszter Levente (2)
- Szőke István Attila (3)
- Szőllösi Dávid (0)
- Szőnyi Bartalos Mária (1)
- Szuhanics Albert (6)
- T. Fiser Ildikó (1)
- Takács Dezső (1)
- Tamás István (2)
- Tánczos Katalin (2)
- Tarsoly Beke Tamás (1)
- Tasnádi Bernadett (1)
- Tatiosz (1)
- Taygate (4)
- Telekes Béla (1)
- Természet (28)
- Thalis Silvenier (1)
- Tobai Rózsa (1)
- Tóbiás Tünde (1)
- Tokaji Márton (2)
- Tompa Mihály (2)
- Torday Teodóra (2)
- Torma Judit (1)
- Tormay Cécile (1)
- Tornay András (2)
- Tóth Anett, Juli, Julianna (3)
- Tóth Árpád (5)
- Tóth Attila & János (3)
- Tragédiák - katasztrófák (158)
- Tudod-e? (18)
- Tudomány - technika (67)
- Túri A. Zsuzsa (1)
- Túrmezei Erzsébet (3)
- Turza Sándor (0)
- Törő Zsóka (1)
- Történelem (170)
- Ujvári Lajos (2)
- Utassy József (1)
- V. Hugó (2)
- Váci Mihály (2)
- Vajda János (4)
- Vallás (83)
- Válóczy Szilvia (1)
- Vámosi Nóra (1)
- Varga János Veniam (1)
- Varga József (1)
- Varga Patrícia & Gyula (1)
- Vargáné Éva (1)
- Vargha Gyula (1)
- Varjú Zoltán (2)
- Várnai Zseni (8)
- Varró Dániel (1)
- Varró Dániel (2)
- Vas István (1)
- Vasas Mihály (1)
- Vázsonyi Judit (1)
- Végh Mária (1)
- Venyercsán László (1)
- Vesze László (1)
- Vészi Endre (1)
- Víg Éva (1)
- Világirodalom (21)
- Világirodalom (5)
- Világjárók (221)
- Virág Aliz (1)
- Vitó Zoltán (1)
- Vogelweide (2)
- Vona Erzsébet Cecilia (2)
- Vörös judit (2)
- Vörösmarty Mihály (3)
- Wass Albert (76)
- Weöres Sándor (4)
- Z, Zs (0)
- Z. Konkoly Juci (1)
- Zágorec-Csuka Judit (1)
- Zagyi G. Ilona (1)
- Zas Lóránt (2)
- Zelk Zoltán (2)
- Zene, zene, zene... (123)
- Zeneszöveg (21)
- Zimonyi Zita (1)
- Zsefy Zsanett (3)
- Zsigai Klára (1)
- Zsóka Mariann (1)
- Örökzöld dallamok (40)
|
|
|
| |
- Ma: 1370
- e Hét: 2457
- e Hónap: 14775
- e Év: 90357
|
|
|
Offline
