|
2016-03-09 21:00:05, szerda
|
| |
| |
BARSY IRMA
Barsy Irma szül.:Kail Irma (Veszprém, 1897. okt. 6.- Bp., 1991. jan. 20.)
A hosszú életű írónő rendkívül érdekes személyisége mára már talán feledésbe merült. Túlélt két világháborút, egy forradalmat, többször megváltozott a világ körülötte, melynek élményeit naplójegyzeteiben és írásaiban megörökítette. Műveinek nyelvezete egyszerű, modern, rendkívül szellemes jellemrajzokkal, történetekkel tarkítva. Igazi “magyar" írónő, aki műveiben a magyarságot érdeklő témákat dolgozta ki, (tájak, karakterek, veszteségek, szerelmek), politikamentes látásmódja mindig az ember szemszögéből, legtöbbször a nő szemszögéből vázolja az eseményeket.
COCTAIL
Nem szerelem. Nem is barátság.
Édes, kesernyés keverék.
Idegtépő szeszélyes percek,
céltalan összesímulás... 
Piros és lila lámpák,
egymásba olvadt testek.
A szememmel kereslek,
míg mással járom.
Dobol a zongora, sír a hegedű,
kacag a saxofon:
megint te vagy a párom 
és szédül a terem...
Édes - kesernyés coctail:
egy táncnyi szerelem.
A táncból sohasem elég,
a csókból sohasem elég,
így nem vágyódtunk sose még---
S egy cseppnyi jég
mégis a poharunkba hull. 
Némán és szótlanul
idegenül lessük egymást,
semmit sem tudok rólad,
csak táncolok veled,
nézem a szemed...
Mindenféle történik a világban
vidám és szomorú dolog.
Kétnegyedes ütemben
vált a lábam 
s egy buta kis foxtrottot dúdolok...
Semmit sem tudok rólad,
tegnap nem voltál,
holnap nem leszel,
semmi közöd velem!
Hangulatlámpa. Coctail.
Egy táncnyi szerelem.
HALOTTAK NAPJÁN
Visszasírhatod-e
a tékozló időt,
az üres perceket?
Megteheted-e még
az elmulasztott jót,
ha immár nincs veled,
mert örökre elment
aki szorongva várta
simogató kezed.
Sokasodnak az árnyak...
Pótolhatod-e még
az elmaradt imákat?
KARRIER
A villád előtt mentem el ma délben.
A gesztenyék gyertyákat gyujtogattak
s egy fenyő küldte üde illatát.
Az emeleten nyitva volt egy ablak,
a garázsajtó becsukódott éppen,
piros napfény dalolt a háztetőn.
Egy pillanat---s a lelkem filmszalagján
élesen tisztán megjelent a képed.
Telefonkagylót markolt a kezed,
meg egy füstölgő cigarettavéget,
győzelmes mosoly ült a szájad sarkán,
úgy dobáltad a kagylóba a szót:
"Nézd én elértem mind, amire vágytam.
---mindegy neked mondom, vagy önmagamnak---
felfelé ívelt lásd az életem.
A gyengék, gyávák mind alulmaradtak,
de nekem itt a kertem és a házam,
autóm is van és szép erős fiam.
"Igaz, nem várok senkit szívdobogva,
a vérem csendes, álmaim beteltek.
Sok ádáz, harcos éven gyűlt a Pénz;
Pénzem van, hallod? S asszonyom a legszebb...
Nem fontos, hogy az éjet átzokogja,
Mással álmodón, mégis az enyém!
"Ne mondd, ne mondd, hogy nincs pihenő órám
S a hajszolt évek megölték a lelkem,
Ne mond, ne mondd, hogy drága a siker!
Az ifjúság rég elrepült felettem.
Mások utaztak az öröm hajóján,
Mások csókolták el a csókjaim...
" Én a Perc mellett soha meg nem álltam,
Minden virágom vad vihar sodorta---
Míg másoknak a május muzsikált:
Gyötrő számokat róttam hosszú sorba.
Amit kerestem, mindent megtaláltam,
Csak boldog ember nem voltam soha..."
A villád előtt mentem el ma délben,
a gesztenyék gyertyákat gyujtogattak
s egy fenyő küldte üde illatát.
Szívemben színes virágok fakadtak,
a párommal vidáman összenéztem
s ajkunkon dallal ballagtunk tovább...
/A befalazott lélek, Budapest, 1943/
MAI LÁNY
Ezüstös szőke a haja s lángol a rúzs a száján,
tépeti a szemöldökét ő is, csak úgy mint más lány.
Csupa izom, csupa ideg karcsú és könnyű teste,
reggel az irodába megy s táncolni indul este. 
Ha jön a hétvég, motoron vígan a zöldbe rándul,
vívni tanul és meccsre jár és soha el nem ájul.
Bátran evez a kék Dunán sugaras nyári reggel,
télen át sílécet cipel víg turista sereggel.
Néha lehúnyja a szemét, ha a fiúval járnak:
jó lenne már egy egyszerű, otthonülős vasárnap.
Felvenni könnyű pongyolát, a rúzst sutba dobni,
vén országutakon csak egyszer nem robogni!
Heverni jó ebéd után, hol nem zavarna semmi-
ó, egyszer lustán, boldogan pihenni csak, pihenni!
Elnézni otthont, gyermeket, szerető kis családot
és nem hazudni ezt a bús, kegyetlen ifjúságot...
Pár pillanatnyi gyöngeség. Egy régi élet álma.
Öntudatlan emlékezés régporladt ősanyákra.
Kicsiny, bágyadt szemrebbenés. Fáradt a lelke, teste,
de valahol egy gramofon harsog a nyári estbe: 
jaj, elrepül az ifjúság és minden perce drága!
Gyorsan a tükröt! Újra friss és kacagó a szája.
Odasimul a fiúhoz, hogy kezdjék már a táncot!
Két kontyos néni összesúg: " Ezek mai lányok!...
MIT TENNÉL
Mit tennél, ha tudnád: már csak egy évig élsz?
Hosszú idő egy év. Tervezel még? Remélsz?
És ha csak egy hónap?... Nem több, egy hét csupán?
Kezed remegve nyúlna a tűnő perc után.
Talán nincs több: egy nap. Egy rövid óra még.
Jég töri le a termést, lehull a veréb.
Egy perc. Már itt se vagy és oly sötét az éj.
Lélek, légy készen mindig és ne félj, ne félj!
Ha becsülettel éltél, a hajnal felragyog
s te mosolyogva mondod: Uram, tied vagyok.
AZ ÓRA PONTOS
Az óra jár. Nem késik, nem siet.
Egyforma percet oszt mindenkinek.
Egy könyörtelen nagy fogaskerék
hajtja az Idő ősi ütemét.
Ha visszanézek: volt-e pillanat,
felelőtlenül eldobott hanyag,
mit visszaszívnék, ha lehetne még -
ó, de sok mindent újra kezdenék!
Az óra jár, pontos és ketyeg.
Mire használtam föl a perceket?
Jaj, hányszor nem feleltem rosszra: jót!
Tékozoltam az örökkévalót...
Fut a perc. Nem jön vissza egy se már.
Az óra pontos...
S egyszer majd lejár.
RÉGI KÖLTŐ
Egy régi költő versét olvasom.
Elmerült a hínáros feledésbe -
keveset írt s meghalt fiatalon.
Ismeretlenül imádkozom érte.
Harminc év, negyven? Poraim fölött
füvek borzongnak koranyári szélben...
Szélfújta, vérző verssorok között
fog-e valaki imádkozni értem?
SZERELMEM BUDAPEST
Úgy szerettelek, ahogy senki sem.
Mikor először öleltél magadhoz,
már neked adtam rajongó szívem.
Ó, hogy csodáltam bűvös esti képed
míg átívelték az öreg Dunát
a Lánchídon kigyúló gyöngyfüzérek
szerteszét színes fényreklámok égtek
s megkoronázták a házak sorát
tündéri zöld és arany kupolák.
Szerettelek a vén Gellérthegyen
valakinek a forró szíve mellett
mikor a mienk volt a végtelen
a csillagok is csak nekünk ragyogtak
mert béke volt és szent emléke szállt
multakba tűnő hősi századoknak.
Szürke köznapok végtelen során
a hajszolt munka is jó volt teérted.
Gigászi gyárkémények oszlopán
ha szállt a füst: teremtés láza égett.
Szép volt az ősz, a tavasz és a nyár,
a merész hidak és a régi Vár...
Bolyongani a büszke Dunaparton
vagy délután a Margitszigeten
s a Halászbástyán, ha leszállt az alkony.
És a téli képed ó, be szépre nőtt
szikrázó hóban, békés napsütésben
a Jánoshegyen ünnep-délelőtt!
Én kitartottam veled a veszélyben,
mikor megvívtad súlyos harcodat,
mikor a gyávák elfutottak tőled
s bombák himlőzték csúful arcodat
/ jaj, fájt akkor, hogy embernek születtem!/
de te jó voltál hozzám véghetetlen:
elrejtettél mélyen a föld alá
s megóvtál, míg a vész tombolt felettem.
Aztán láttalak koldus- betegen is:
vádlón meredtek üszkös, bús falak
varjak szálltak és szörny hullaszag
és temető volt minden kicsi téren.
Veled kacagtam boldog napsütésben
s veled zokogtam romjaid fölött.
Most is a költő jós-szemével látlak
királynője a hatalmas Dunának.
Mint főnixmadár, uj életre kelve,
reggel a munka dalát énekelve,
és felragyogva, ha leszáll az est,
fogadd e forró vallomást ma tőlem:
hiszek tebenned s boldogabb jövődben
Én Városom, szerelmem: BUDAPEST!
1945
A TAVASZ ÖRÖMHÍRE
A nagy hó olvadni kezdett,
s robajjal zúgott le az ár,
eddig a mezőt hófehéren
takarta be a bús halál.
Sárba tiporva rothadt fű,
gyász boritá a réteket,
mindent az ősz szele hervasztott
és elűzte az életet.
S míg egy fakult füvet kezemben
finom, holt porrá morzsolok,
gondolom, hogy mind hasonlóak
a halandó ember-sorsok.
Mint aszott fű, hull el az ember,
földporrá lesz, mi élet volt,
ó Istenem, feltámadhat-e,
élővé lesz-e ami holt?!
A sírok egyre domborulnak,
mind több a gyász és a halál...
Lesz-e az elmúlásnak vége,
lesz-e virágzóbb láthatár...?
De ím a Nap kél diadallal
s meleggel szórja be a tért,
aszott fű helyett zöld hajtástól
díszeleg a felperzselt rét.
A húsvéti harangok kongnak,
bíbor hajnal köszönt megint:
a hang s a fény versenyre kelve
élet győzelmét hirdetik.
Ki értünk meghalt, harmadnapon
a sírból győztesen jött ki,
s lőn zsengéje feltámadásnak,
amelyben a hivő követi.
Feltámadunk! hiszem szilárdan,
a sir és halál nem örök.
Nem maradhat végképp a sírban,
ki e létből elköltözött...!
Megváltónk eljön dicsőségben,
hogy megszűnjön a bűn, halál
s ki az Úrnak híven szolgált,
Benne örök életet talál.
TEMETŐBEN
"És megint tele van liliommal a város,
mint amikor először jártál nálam.
Ma én jöttem el hozzád a temetőbe.
Nem tudom merre vagy, mi lesz az öntudattal.
érdekel-e még, ami itt történik a földön?
... Csak imádkoztam a "hetedik fa" mellett
a sírodnál. És visszajöttek újra
a sugaras órák. A szemed, a hangod
és az egész istenáldotta gyönyörű szerelem,
mely erős, mint a halál... Poraid a földben
a hantodon virágok. De te élsz, élsz örökké!
mellettem jársz dalolva, ujjongó fiatalon.
URAM, BOCSÁSS MEG!
Uram, bocsáss meg! Meddő táncot jártam
s a tálentomot, mit kezembe adtál,
én gyarló szolgád, rejtetten elástam.
Fénye nem hullott biztatón az estbe,
mert véka alá rejtettem a gyertyát
s lábam az utat hiába kereste.
Sok jószándékom bimbója lehullott,
szép indulásom zsákutcába torpant.
Sorsom szeszélye - vagy énrajtam múllott?
Ki engedi hogy lustán elheverjek
Aranyosbarnán, boldog-napsütötten?
Miért igéznek pillangó-szerelmek?
Oly szomorún néz reám az arcod:
Miért csüggedek gyáván, félutaknál?
Miért nem állom hősebben a harcot?
Múlnak az évek, egyre sebesebben -
Méltatlan szolgád el mikor bocsátod?
- Vagy engeded, Uram, hogy újra kezdjem?
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Barsy Irma |
|
|
|
|
|
Offline
