|
2019-01-26 18:30:28, szombat
|
| |
| |
CSABAI ANDREA 
"1975-ben születtem, egy Szolnok megyei kisvárosban élek. Öt- hat éve kezdtem el írni, főleg gyermekverseket, amiket kisfiamnak ajánlottam.
Jelenleg egyéb stílussal kísérletezem, keresem hangom. Az irodalom szeretetem miatt kezdtem írni."
Csabai Andrea - Nagyítá-sokk
Napvilág Alkotói adatlapja
Link
A holnap ébredése
Link
Csabai Andrea-Vers csobbanások
Link
Magyarerő.hu
Link
ALSZIK
alszik a város
alszik az égbolt
ringatót dúdol
fénylőn a vén hold
tündöklő csillag
tündér világa
gyermeked óvja
álmát vigyázza
suttog a szellő
suttog a táj is
fák ölelkeznek
messzi határig
békés az utca
szíved a lámpás
nyugodt lélekben
nincs más csak áldás
ÁLMODÓ...
összehajtogatom az eget
szivárványokkal teázom
bóbiskoló fák közt bóbitázom
vízre fektetem a Napot
hegyekre horgolom a szelet
zizzenő bokrokra
csókot csenek
repülő halakkal álmodom
színes pamacsokat számolok
táncra perdítem a tájat
lecsalogatom a csillagokat
valahányat
CSAK A CSEND MARAD
(részlet)
mikor lehunyják
szemük a mindenek
és elalszanak
a fák
a horizonton túl
csak a csend
marad
CSAK AMIT ÁLMODNÁNAK
Hajnali csendekbe
fonódik a szél,
a kávéillattól
ébredő fények
kinéznek az ablakon,
elhisznek mindent
amit látnak,
pedig nincs is
kinn semmi, csak amit
álmodnának.
CSAK EGYSZERŰEN
csendes ez a ház
csak a szél járkál ki-be
otthon érzi magát
hazajár a szíve
a tél fázik odakint
nincs meleg kabátja
a nap is csak legyint
a maga útját járja
az éjszakák fagyosak
a fák aludni térnek
az Isten sem hisz
saját szemének
halott ez a város
arca sincs az égnek
üres a szeme is
mint a megdermedt
verébnek
CSÖNDEKRE SZELÍDÜLT
Fák lombján pihen az este,
tó tükrén ringanak a csillagok,
a réten bogárka zümmög halkan
és a szél ásít egy nagyot.
Fák lombján pihen az este,
a hegyekre ragyog a messzeség,
csöndekre szelídült ölelésben
csupa szerelem lett az ég.
Fák lombján pihen az este,
a Hold kiteljesedik egészen,
hogy majd a hajnal hazataláljon
benned, minden ébredésben.
CSÖNDRŐL CSÖNDRE
az ég ma is álmos
csak egy madár száll most
ágról ágra
egyedül a nagyvilágba
a Hold halkan lépdel
az Istentől fényt csen
csöndről csöndre
földből ölbe
neked adja mindörökre
DIDERGŐ UTCÁK FELETT
didergő utcák felett
üres a mindenség arca
ha volt is (h)arca
rég (f)eladta
néhány ezüstpénzért
a lelkét
görnyedt hátú idő kuporog
lecsorog színe az égnek
(i)gazsága (v)étek
a meg nem értett képlet
kép lett
imádkoznak a fák érted
ELÉG HA ÉN TUDOM
mert még mindig vannak
olyan napok amikor érzékeim
cserben hagynak
és észre sem veszem hogy
megindulnak a dübörgő
utak felém
az átkelőhelyen
*
madarak csendjét hozta el
a 'nélküledelsőtavasz'
a virágokban már nem
tudok gyönyörködni
miért is tenném
elhervadnak
*
de azért többségében
sikerül úgy csinálnom
mint aki jól van
hogy elkerüljem a
fölösleges kérdéseket
*
elég ha én tudom
isten mekkorát tévedett
miközben egyetlen vonallal áthúzta
harminchét életévedet
ESTIKE
csillagot ringat az este
álmokat őriz a Hold
szél dúdol békét a hegyre
égboltra pitypangot szór
kis patak hűs vize álmos
halkul a kék-kacagás
mellette alszik egy táltos
áldott az erdei ház
kendőben pihen a néne
fáradt a kemence tűz
cipó sült késő ebédre
illata bút messze űz
csillagot ringat az este
álmokat őriz a Hold
szél dúdolt békét a hegyre
égboltra pitypangot szórt
ÉBREDÉS
finom lírába hajlik az éj
hegyek sétálnak át
a horizonton
bújócskázó csillagok között
a Holdban tükröződik a táj
közeledik felém az ég
szalad a szél
rím nélkül
verset írnak a fák
bólogatnak az álmok
bokrok zizzenésében
neszez a föld
lágy mollban bújik meg
minden érintés
és ahogy lassan
szirmokat bont a hajnal
úgy feledkezem bele
egy új nap ébredésébe
ÉBREDŐ
Hajnali égen libbenő szélben
zümmögő rétek illata száll,
ébredő házak ablaka nyílik
mosolygó kertek napsugarán.
Hajnali égen cikázó fényben
színes pillangót ölel a táj,
csobbanó patak pajkos cseppjétől
csalogány dalol dús lombú fán.
Hajnali égen szemed tükrében
szívedet nyitja minden határ,
hegyek és völgyek kalandra hívnak
mosolygó utak napsugarán.
FALAK
Az eget véső falak,
lassan,
leomlanak.
...és a törmelékekben rejlő
emlék - képek
megtisztított
darabjai
új dimenziókat
nyitnak a
lét felé...
FIAMHOZ
Csokorba kötöm a tavasz színeit,
álmodból festem mélykékre az eget,
megmutatom a csillagok kincseit,
s azt is, hol fák várták születésedet.
Mesélő patakcsobogás vagy, tiszta
hangod rezdülésein lebben a szél,
dallam csendül, kacagva száll egy hinta,
felhőmosolyodban átölel a fény.
GONDOLATFOSZLÁNYOK
mikor lehunyják
szemük a mindenek
és elalszanak
a fák
a horizonton túl
csak a csend
marad
HA AZ ISTEN...
ha az Isten boldog volna
minden gyermek mosolyogna
édesanyák sem sírnának
otthont adna a Hazának
ha az Isten boldog volna
imáidra sok fényt szórna
áldott égről áldott földre
békét hozna mindörökre
*
ha az ember Ember volna
kard nélkül is boldogulna
tanítana szépre jóra
szíve mindig tiszta volna
ha az ember Ember volna
nem tiporna senkit porba
és a hit is úgy lobogna
hogy az Isten boldog volna
HAJNALCSILLAG
undort öklendezett a seszínű ég
szánalmas lépteid elvesztek
a néma csendben
*
hajnalcsillagra borult a rumos flaska
foszladozni kezdett a szeretés
tükröződött bizonytalanságban
a víz nem mozdul
*
nem törődöm arckifejezéssel
tehetetlenséget zümmög a nyár
mögötte összesúgnak az illatok
*
megidézett valóságodban
az Isten is csak bábú
nincs szépség
nincs szerelem
te sem létezel
HALLGAT A CSEND
Hallgat a csend
hangját felejti
a kereszten
és a letérdelt
hitben
sírásra görbült
sóhajok
az égre hajolt
imáikban
feloldozásra
várnak
HALLGATNI VOLNA JÓ
hallgatni volna jó
átölelni a csendet
felhőkre hímezni
sok-sok nefelejcset
álmokat ringatni
málnaillatú égen
csak egy sóhaj lennék
Isten szép kertjében
*
hallgatni volna jó
megfogni a szelet
ne mondja senki hogy
sehogyan sem lehet
messzi visz majd engem
elcsenem a holdat
vissza dehogy nézek
talán majd csak holnap
*
hallgatni volna jó
felülírni a rendet
visszahoznám az időt
helyetted mehessek
<br />
<br />
<br />
Úgy írom meg, hogy senki se értse,<br />
ráhajol az ég a tó vizére,<br />
fák bújnak össze messzi távol,<br />
csended mindig hallat magáról.<br />
<br />
Úgy írom meg, hogy senki se értse,<br />
ne legyen benned több világvége,<br />
s mikor a szél újra földhöz ér,<br />
virágát bontsa nyárban a tél.<br />
<br />
Úgy írom meg, hogy senki se értse,<br />
emlékezz milyen az álmod kékje,<br />
elég ha mi tudjuk ez áldás,<br />
azt akarom, mindent fényben láss.<br />
<br />
<br />
<img border=)
HOLDFOGYATKOZÁS
fekete csillagok
csendjébe bújtam
---
már nem akarom hallani a
hangokat
sem látni a világosságot
a Föld sóhaja
is csak pusztulás
---
csobogástól zuhanásig
a Hold velem volt
és most
néma patak tükrén vérzik
A HOLNAP ÉBREDÉSE...
finom lírába hajlik az éj
hegyek sétálnak át
a horizonton
bújócskázó csillagok között
a Holdban tükröződik a táj
közeledik felém az ég
szalad a szél
rím nélkül
verset írnak a fák
bólogatnak az álmok
bokrok zizzenésében
neszez a föld
lágy mollban bújik meg
minden érintés
és ahogy lassan
szirmokat bont a hajnal
úgy feledkezem bele
a holnap ébredésébe
HÓFEHÉR ÉRINTÉS
hófehér érintésben
arany napsugár
áldott a föld melyre születtél
fák ölelésében
te lettél az ég
hófehér érintésben
a mindenség
JÓ VOLNA
jó volna hinni csak úgy akármiben,
megint hallani a fák üzenetét,
a folyók víztükrén újra és újra
látni, ahogy összeér a föld s az ég.
színeire bontani a világot,
megfesteni mindent - mindent ami szép,
völgy ölében a virágok sóhaját,
vagy azt ahogy összeér a föld s az ég.
dallamát őrizni az évszakoknak,
mint kisgyermek szívében a mesét,
hegyek oltalmában újjászületni
csendben, ahogy összeér a föld s az ég.
KÉT CSEND KÖZÖTT
két csend között
ragyog a végtelen
fák nyújtóznak
minden szép reggelen
fák nyújtóznak
minden szép reggelen
kicsi házam
az égbolt közepe
fény borítja
éjjel nappal nekem
fény borítja
éjjel nappal nekem
Hazám Hazám
a mindenség öleljen
tiszta légy a
Magyarok szívében
tiszta légy a
Magyarok szívében
hegyek völgyek
vidám kis patakok
szellő viszi
hogy én otthon vagyok
szellő viszi
hogy én otthon vagyok
KIDOBOTT JÓZANSÁG
dülöngélő fasorban
elhagyja magát a jómodor
a szél felhőket ráncigál
rongyosra gyűri az eget
dekoratív csillagok
szemérmetlenül
nyögdécselnek a fejed felett
rikoltozik egy vénasszony
az is minek
inkább kötögetne
a majd én megmondalak
anyátoknak helyett
*
már megint belőtted magad barátom
kitudja milyen szeméttel
összehordasz valami hülyeséget a szerelemről
meg arról hogy kivel hemperegtél az éjszaka
és amikor már azt hittem befejezted
hirtelen vallomásban mondod el azt amire amúgy
képtelen lennél
eljátszod nekem Rómeót
én meg az eredjhazádot
*
hajnalban
kukában kotorásznak
a tegnapi csavargók
összeszedik a kidobott
józanságukat.
KOLDUS ÁLMOK
néma botjára
támaszkodik az est
koldus álmokat
ringat az ég
csillagfény csendek zokognak
Isten visszatartja
lélegzetét
árnyéka mögé
bújik a Hold
a fák dacolnak a széllel
üres arcú házak felett
minden mállik
szerte széjjel
hideg ágyban
ébred a hajnal
koldus álmokat
ringatott az ég
a Nap kibontja
jóságát
és az Isten
kiengedi lélegzetét
KORHADT IDŐ...
dübörögjetek hangok
ébredjen minden élő
és holt világ
éjfeketében alszik a Hold
korhadt időben pusztul a táj
imáink fénye is hiába száll
elfordult tőlünk az ég
mondd ki még igaznak
hiszed magad
miből gondolod hogy isten lehetsz
LÁTNOM KELL MINDEN VALÓSÁGOT
A csend választott mindig engem,
szabadon formáltam magamra,
lehettem bűnös vagy bűntelen,
a földön hevert, fölkaroltam.
Sosem akartam verset írni,
de az ihlet ott volt mellettem,
az apró fények gömbölyödtek,
sokáig leírni sem mertem.
Lehet csak a képzelet játszik
amikor a végtelenbe nézek,
de a szivárvány mindig látszik
utamon, akármerre lépek.
Nem tudom áldás-e vagy átok,
kérdéseimre nincs felelet,
és ha mégis jó úton járok,
előbb-utóbb válaszra lelek.
Látnom kell minden valóságot,
ha a mindenségbe merülök,
hogy majd a csend formáljon engem,
míg én az asztalomnál ülök.
LEGVÉGÜL
mit érdekel engem
ha ma zokog a föld
és dübörgő rezdüléseitől
pusztul a világ
---
csak hatalmas vizeket látok
szomorú templomokat
jajduló égen a nap sötétül
---
mit érdekel engem
mi lesz legvégül
---
én már úgyis tudom
az igazaknak sem lesz
feltámadás
MÁR CSAK...
Már csak a hit maradt nekem,
és a tél fáradt sóhaja,
keresztbe feszül bennem az idő,
hangosodik az ég zaja.
Már csak a hit maradt nekem,
s gyermekeim Nap-mosolya,
szemükben a fény ad mindig reményt,
szívemet is körbefonva.
Már csak a hit maradt nekem,
és a tél fáradt sóhaja.
Vajon magával temet az idő,
vagy dallá lesz az ég zaja.
MEGMUTASSAM
megmutassam
ahol
a kövek beszélgetnek
ahol
a hegyek
énekelnek
ahol
a szelek
összebújnak
ahol a fák
fénybe
emelik arcukat?
akarod?
csak a fájdalmat
azt ne
azt ne lássam az arcodon
csak azt ne...
MINDEN ÉBREDÉSBEN
kiejtett kezéből az ég
zuhanok a tájjal
---
avar takar földet
zokog a fény
mély ölében
tél vár
lombját vesztette fádon
szél didereg
---
szédül bennem a csend
majd lassan elringat
míg alszom nem fáj az élet
---
de minden ébredésben
csontig égek
MINDEN LÉLEGZETBEN
Puha csend ér az esthez,
összesimulnak az álmok,
ott élnek a szívedben,
ragyognak a sóhajtások.
Puha csend ér az esthez,
suttognak már a csillagok,
óda a szerelemhez...
hófehér rózsák nyíljatok.
Puha csend ér az esthez,
kottán ringnak a szólamok,
légy hű mindig hitedhez,
s körbefonnak a dallamok.
Puha csend ér az esthez,
az égbolton zuhatagok,
és minden lélegzetben,
újjászületnek a napok.
MOZAIK
összebújnak a
reggeli fények
a fák is
egymáshoz érnek
szelíden leng
a szél
NE BÁNTSÁTOK . . .
a gyermekeket
fénytiszta
szemükben tükröződnek
a fák
mosolygós eget
ölel a szél
újra látnak az álmok
mesék törik meg
a sziklák
mozdulatlanságát
járni tanul a
mozgássérült képzelet
bezárult ajtók nyitják
ki a házat
ne bántsátok
a gyermekeket
áldásai ők
a világnak
NE FÁJJON ...
Itt az ősz,
köddé kell válnom -
törni elmúlás ágait,
vágtatni pillanat lován,
emlékezésen, homályon;
múlnia kell az időnek,
hogy a távozás
ne fájjon.
NEKED ÜZEN ...
Kiveszem a holló szárnyából a feketét,
szél duruzsol a fülembe, szárnyra kél az ég,
elmozdítom a felhőket, öltöztetem az erdőket,
virágot bont - virágot bont majd az összes rét.
Virágot bont - virágot bont majd az összes rét,
patak dalol, reád hajol színéből a kék,
messzi távol hegedű szól, harang kondul a magasból,
neked üzen - neked üzen majd a mindenség.
Neked üzen - neked üzen majd a mindenség,
tiéd lesz az egész világ, a föld kerekség,
álmok hívnak, rózsák nyílnak, csobban a fény, halkan ringat,
kivettem a holló szárnyából a feketét.
NEKEM A VERS...
Nekem a vers,
egymásba kapaszkodó faágak
lombos árnyékában pihenő
fuvallat,
csobbanás minden tájon,
mint réteken a zümmögő
dallam úgy szólít meg,
hogy bennem hazataláljon.
Nekem a vers,
rímekbe fonódó ölelés,
vagy épp szabadon
szárnyaló madár,
könnyedén az égig ér,
de zuhan ha
haza nem talál.
Nekem a vers,
szerelem, hajnali
kávéillatú derengés,
az esti csöndben:
ajándék.
Hazatalál bennem
akár
egy zongorajáték.
NÉHA...
Olykor nézem az eget és az visszanéz,
az Isten tenyerében minden rész, egész.
*
Talán csak álmodom,
s a valóság fekete,
talán sosem láttam
a ragyogást, mégis
betakaróztam vele.
*
Néha távoli a táj, néha elhiszem,
hogy Isten tenyerében ott vagyok egészen.
NYÁRI KÖNNYŰ
tarka virágok
álmai szállnak
tó vizén fény ring
áldás a nyárnak
táncol az erdő
dallamos szélben
gyermeki szívvel
Isten szemében
OLYAN CSENDRE VÁGYOM . . .
Olyan csendre vágyom,
ami a végtelenségig
elkísér, ha kell majd
ott lesz akkor is, amikor
Az Isten el nem ér.
Olyan csendre vágyom,
ami a szívemben otthon
van, akkor is, amikor épp
dúl bennem,
az- az átkozott vihar.
Olyan csendre vágyom,
ami nem szólít meg,
de mégis betakar,
türkizkékre festi az eget,
Akkor is, amikor
örök lesz az
állmom,
és fekete föld takar.
Olyan csendre vágyom...
ORCHIDEÁK
szőlőízű hajnalokban
csipke csendre
hajol a fény
finoman moccan az idő
jóslatokba feledkeznek a fák
őszi égbolton
nyílnak az orchideák
kreatív alkotók
vers koktélokat
simítanak a szélre
csókba rejtett érintés
és vágy az ágy
vattacukor illatú
szeretésekben
nyílnak az orchideák
ORGONÁK ILLATÁBAN
Orgonák illatában
eső zongorázik,
a felhőkön túl is
mosoly fakad,
zümmögő réten
bogárka ébred,
nézi ahogy
a szellő szalad.
Orgonák illatában
eső zongorázik,
csöppnyi kis madár
éneke száll, 
patak tükrében
szivárvány ébred,
csobbanó cseppjétől
szépül a táj.
Orgonák illatában
eső zongorázik,
anyja ölében
gyermek kacag,
májusi fák
hajladozó ágán,
szívdobbanások
virágzanak.
OTT...
Ott
hol
hajnali
harmatcseppek
csillogó csodájában
útra kelnek a
hegyek,
és végtelen dallamok
ölelik át a
Mindeneket,
mosolyognak a fák.
Ott
hol
málnaillatú szelek
suttognak az égre,
(áldásként a
messzeségre)
a szivárvánnyal összeérve...
ott,
állítsd meg az időt
egy pillanatra.
ŐSZI DIDERGŐ
Rongyosra gyűri az eget az ősz,
kopaszodnak sorra a nyári fák,
esőcseppek koppanása visszhangzik,
hűvös hajnal borítja be amit lát.
Rongyosra gyűri az eget az ősz,
madarak csendjét őrzi a határ,
a libabőrös patakcsobbanásban
már csak a szél suttogja: itt volt a nyár.
Rongyosra gyűri az eget az ősz,
tócsába toporog egy fénysugár,
hiába vesz fel kabátot az idő,
az didergőn halad mindenki után.
ŐSZ(I)ÖLELŐ
őszöket rajzol az ég
hegyek között szél szalad
az Isten a tájra néz
kertekben pihen a Nap
csobbanó álom a tó
rőt színű csendben a part
a mindenség ringató
egyetlen szív-tiszta hang
mindenhol békés az út
dallamos bölcső a ház
a nyár kicsit elhalkult
őszöket ölelve át
ŐSZ KÖZELEG
Ősz közeleg.
Kocsmaszagú Istenek
minden szeszélyükkel
rád zúdítják
az évek összes fájdalmát.
*
Kávéscsésze kuporog az asztalon,
az esőcseppek didergő álmokat
fosztanak ki,
a meggyötört utakon
inkább behunyják szemüket a fák.
*
Az éjszaka hírnökei
kíméletlenül
ontják feléd
az ócska közhelyeket,
sosem hallott dallam
oson szíveden át
a semmibe.
*
Egeket karcolnak a hegyek,
magába szippant
ezernyi borús látomás.
Ősz közeleg,
feltartózhatatlanul.
ŐSZI LÉPTEK
Az ősz lépteiben
vacog az ég,
didergő kávéscsészében
a hajnal dereng.
Lúdbőrös láthatáron
az idő megáll,
és megörökíti
a megörökíthetetlent.
Összebújnak a fák,
a hegyek mögött
most nincs oltalom.
Üres dallamban
a szél szalad.
S minden ami
itt marad,
csak előjátéka
a télnek.
ŐSZI TÁJON
Őszi tájon
ködfüggönyök,
talpunk alatt
avar zörög,
felettünk az
égbolt köhög,
őszi tájon
ködfüggönyök.
Őszi tájon
szél sündörög,
ugatnak a
kutyakölykök.
Árva faág,
Jaj! Nyöszörög!
Őszi tájon
szél sündörög
ÖSSZEFONÓDÁSOK
Az én utamon nincsen semmi átok,
Isten őrzi a szeretéseket,
dalolásznak a mezei virágok,
csokrot köt a szél. Terebélyeset.
Lehetek távol, vagy épp közel hozzád,
kiáradhat a folyó és a tenger,
a fény mindig öleli a fák lombját,
majd összefonódik a csendekkel.
Néha az idő göröngyössé válik,
az ég kisimítja a rögöket,
az esőcseppekben szivárvány játszik,
este látni a csillagköröket.
Az én utamon nincsen semmi átok,
kiáradhat a folyó és a tenger,
az esőcseppekben szivárványt látok,
épp összefonódik a csendekkel.
RÉSZEG UTCÁKON
részeg utcákon
pocsolyába szédül
az éjfél
örömlányokkal veszi magát körbe a
a Hold
angyalok járnak tilosban
félreakasztják glóriájukat
obszcén szavakkal
elküldik Istent
a fenébe
és a hajnal
az - az átkozott
inkább átalussza
a reggelt
RINGATÓ
Fodros felhők est-színében
megpihennek most a házak,
nyári szellő ölelésben
hajladoznak lombos ágak.
Ring az álom, ringat a tó,
mesét súg a kék - csobogás,
alszik már a kis hintaló,
s bölcsőjében a kacagás.
Ezüstholdon ezüstmadár,
elhalkul a trilla hangja,
és szívedben hazatalál
csillagfénnyel betakarva.
SAJÁTOS MEGKÖZELÍTÉSSEL
Hontalan szavak
végtelen térben
Csatolt FÁJ(da)Lom töredÉK
Isten szemében
*
már nem tudok életül
töredékes összefüggések
arcvonalaiban
csontra vetkőzik az idő
reggeli félregombolások
áttűnéseiben
elnémított kő zokog
a felismerés
összetört pillanatában
hozzád indulok
*
többszólamú csengettyűszó
szabadnapos akkordjai
Agárdi fénycseppeket szórnak
a Tó tükrén tükröződik
a tiszta lelkű táj
*
abszurd utazásaim
labirintusában
sajátos megközelítéssel
rád találtam
szerelmed iránytűje
hazavezetett
SENKI SE ÉRTSE...
Úgy írom meg, hogy senki se értse,
ráhajol az ég a tó vizére,
fák bújnak össze messzi távol,
csended mindig hallat magáról.
Úgy írom meg, hogy senki se értse,
ne legyen benned több világvége,
s mikor a szél újra földhöz ér,
virágát bontsa nyárban a tél.
Úgy írom meg, hogy senki se értse,
emlékezz, milyen az álmod kékje,
elég ha mi tudjuk: ez áldás,
azt akarom, mindent fényben láss.
SZÉLBEN JÁRÓ
Szélben járó
könnyed szavak,
suttognak a
lombok alatt,
süvítve kér,
súgva mesél,
felhőszárnyán
veled zenél,
szélben járó
gondolatok,
színesített
szép holnapok,
benned élnek
nem is félnek,
vígan szállnak,
és remélnek,
szélben járó
nehéz szavak,
kiáltanak
az ég alatt,
bánatod a
felhőkig ér,
tiszta lapon
pihenni tér,
szélben járó
szavak
szavak
suttognak a
lombok alatt...
SZIVÁRVÁNY
mintha ablakot nyitott volna az Isten
kristályfényét szórta az ég
puha felhő kispárnáján
szél ringatja gyermekét
ráncokat simítottak el a fák
szivárványt hívnak életre a dalok
gyöngysorrá fűzött imádból az Isten
ablakot nyitott
SZÍVEDBE REJTVE
Dalolnak az erdők, rétek,
kacagnak a házak,
harmat csillan fűszálakon,
szivárványra várnak.
Patak csobban, szellő suttog,
napsugár az égen,
kacsint már a fodros felhő,
szemed fénytükrében.
Virágszirmon tündér táncol,
zümmög a méhecske,
kirándulni megy a világ
a szívedbe rejtve.
TAVASZ VAN
fúj a szél fúj a szél
a fák sugdolóznak
tavasz van tavasz van
a fényhez odabújnak
virágok virágok
illata száll végre
mosolyogj mosolyogj
a világmindenségre
tündökölj tündökölj
patak csobbanása
bút űzzön bút űzzön
aki táncot jár ma
szerelem szerelem
szinte el sem hiszem
tavasz van tavasz van
csókot csen az Isten
TÉLBÚCSÚZTATÓ
Suttognak a tulipánok,
mosolyognak a hegyek,
napsugarak nyújtózkodnak,
búcsúztatják a telet.
Tavaszi fán madár dalol,
víg hangjától szép a táj, 
kinn a réten szellő szalad,
s összeér két szivárvány.
Fodrozódik a kis patak,
ibolyakék csobogás,
összekócolt fűszálakon
tiszta fényű ragyogás.
TÉLELŐ
Muzsikáló hangok között,
táncot jár az őszi szél,
ringatózó felhők fölött,
suttogja, hogy jön a tél.
Dér lehelte faágakra
hó-léptekben mese száll,
a didergő fűszálakra,
felkerül a sapka, sál.
Vár a szánkó, játszani hív,
csizmát húz a napsugár,
a szívedre száz mosolyt hint,
s álmaival körbezár.
TÉLKÖSZÖNTŐ
Éjpuha csendben
alszik a város
hópihe álmán
csillog a szél
Tágul a mennybolt
angyali ének
néma a dallam
eljön a tél
Fázik az utca 
sál a nyakában
bújna az ágyba
paplana jég
Eljön a hajnal
ébred a város
fénykacagással
csendül az ég
TIZENKÉT SORBAN
Valami történt odakint,
furcsa csend ölelte a tájat,
a hegy, árnyékát keresve
imát mormolt, magának.
Valami történt odakint,
hangja elnémult a madárnak,
nyári fák lombját rejtette
az őszi szél, magának.
Valami történt odakint,
zokogtak az aprócska házak,
az ég mégsem adta fényét,
megtartotta magának.
UCCU NEKI
Faragj nekem esőcseppből
gyémántgyűrűt,
építs a felhőre palotát,
hajtogasd össze a csendet,
majd csinálj a Holdból
ostort: karikást.
Szüreteld le a csillagokat,
ültess az égboltra fát,
a köveket tanítsd meg énekelni,
csalogasd ide az Istennek
minden angyalát.
Fonj a patakból virágcsokrot,
fogd meg kezét a szélnek,
emeld fel könnyedén
a világmindenséget.
VACOG
Jön az ősz messzi tájról,
rőt színű a messzeség,
búcsúzik a szél a nyártól,
libabőrös már az ég.
Jön az ősz messzi tájról,
halványul a fénysugár,
búcsúzik a szél a fáktól,
szótlanul a köd szitál.
Jön az ősz messzi tájról,
mindenhová bekopog,
búcsúzik a szél a nyártól,
össze vissza toporog.
Jön az ősz messzi tájról,
csupaszodik a határ,
búcsúzik a szél a fáktól,
békéje most tova száll.
Jön az ősz messzi tájról,
sírhantokon búja zsong,
búcsúzik a szél a nyártól,
elbújik a napkorong.
Jön az ősz messzi tájról,
felhők sírnak áztatón,
búcsúzik a szél a fáktól,
s vacog üres ágakon.
VIHAR ELŐTT
ma ajtón kívül hagyok mindent
és mindenkit
kisze-kusza vonalakat
rajzolok
összefirkálom az eget
csak magamnak leszek
elhallgattak madaraim
reszkető fák közt oson
a szél
vacognak a hegyek
holnap majd
úgy nyitok ajtót a világra
hogy az beleremeg
VIHARRAL JÖTTEM
Viharral jöttem a földre,
üvöltő hegyeken át,
végtelen folyók ölébe,
hullámot vert a világ.
Bölcsőmben nem ringott álom,
égboltod tükre vagyok,
hiába várod halálom,
én úgyis feltámadok.
Viharral jövök el érted,
leszek pár ecsetvonás,
sírod sem lesz menedéked,
nincs már több feloldozás.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Csabai Andrea |
|
|
|
|
|
Offline
<br />
<br />
<br />
Úgy írom meg, hogy senki se értse,<br />
ráhajol az ég a tó vizére,<br />
fák bújnak össze messzi távol,<br />
csended mindig hallat magáról.<br />
<br />
Úgy írom meg, hogy senki se értse,<br />
ne legyen benned több világvége,<br />
s mikor a szél újra földhöz ér,<br />
virágát bontsa nyárban a tél.<br />
<br />
Úgy írom meg, hogy senki se értse,<br />
emlékezz milyen az álmod kékje,<br />
elég ha mi tudjuk ez áldás,<br />
azt akarom, mindent fényben láss.<br />
<br />
<br />
<img border=)
