Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Blogom, Képtáram,
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
Cséffán Zsolt
  2017-04-05 20:00:50, szerda
 
 







CSÉFFÁN ZSOLT







ALSZIK A SZÍVEM


Alszik a szívem... hideg, elfáradt,
ne háborgassa most már soha, senki!
Fényes csillagok közt lett volna jó,
még fényesebb Napra lelni.
A szerelemnek csöndes hangja,
visszhangot köszönt még szívemben.
Hol százszor csendült egy édes akkord,
mely messze szállt az éji csendben.

E dallamnak lett végső sírja,
rózsaszívemnek szúrós szára.
Tudnád-e ölelni mindörökké?
ezt kérdem én most utoljára.
Hisz' lelkemből csak ennyi maradt,
egy megtépett álom, egy kérdő szó,
s már látom... szemeidnek csillogása,
nem lelkem vágyához való.

Alszik a szívem... kihűlt,
ide hajszolt a vágy világa.
Bár alkonyatkor még eszembe jut,
szépségednek gyöngyvirága.
Eszembe jut, hogy táncolt elmémben,
a Téged hajszoló epedő gondolat,
hogy érezhessem ölelő kezed,
s csókra nyíló, édes ajkadat.

Ha álmaimban megpillantom,
csillogó, mosolygós szép szemed.
Lelkem tudom, mélyen alszik,
de a szívem csendben megremeg.
Alszik a szívem... oly néma lett,
csak úgy zúg körülötte a síri csend.
De még álmaimban édes hangod,
néha-néha lágyan visszacseng.

Gondolataimnak zöld kertjében,
hol szíved köszöntött égi nászban.
Most elbúcsúzik szerető szívem,
vágyra borult, fájó gyászban.
Elhantol immár az Ígéret Földje,
vége a hosszú szerelemútnak.
Egy fejfa hirdeti a nagyvilágnak:
"A szerelmesek hát ide jutnak"







DACBÓL, GŐGBŐL


Dacból, gőgből, hiúságból verselek,
s vésem papírra az álmokat.
Hol megtépett angyalként,
köszönt reám a szívem, az áldozat.
Mert fakón élek igazi életet,
egymagam nem dönthetem le a falakat.
Kifacsart szívem hozza a koldus éveket,
így nem válthatom valóra az álmokat.

Legyek elfeledett emlék, ha meghalok,
legyek az Istenem, ha már így akarod!
Az álmaim tőlem mind oly' messze vannak,
kezem nyújtom feléjük, lassan elkorhadnak.
Ezerév-széles szobába tévedek,
hol lelkem álommanója sírdogál.
Mellette ütött-kopott bölcsőben,
álmaim gyermeke némán kalimpál.

Az ablakon át lelkem tengerére nézek,
melyen sok álszent hajó szeli a habokat.
S félhomályba elmerengve remélek,
lelket simogató, csendes holnapokat.
Fakó arcom durva lelkem ruhája,
s szívem e durva lélek kőpárnája.
Eltemetni való bánat mindig akad,
melyben az ember úgy érzi, szétszakad.

Miért kellett világodban újfent megérnem,
hogy szívem ismét szerelemben égjen?
Hisz' szeretni már Te magad sem tudsz,
Uram, így e világban velem nem sokra jutsz.
Pedig reménytelen óráimban kiáltom nevedet,
s torz elmémmel képzelem, hogy fogom kezedet.
Hajdanában volt világodban szép az élet,
hát adj belőle Uram néhány igaz évet.

De így rám már ne számíts Uram,
már rég nem templom a lelkem.
Melyben az igazi dalt,
mindig csak egynek énekeltem.
Hát szálljon csak messze e világban,
minden szerelmes és néma dalom.
S próbáljon meg szembeszállni vele,
a rideg s kegyetlen fájdalom.

Álmodni világodban látom oly' hasztalan,
hiszen minden álomnak egyszer vége van.
S halálos mélybe ránt a szomorú bánat,
örök némaságra ítélve mosolygós orcámat.
Melynek szívéről szállt a világba,
ezernyi, boldog nóta.
De most csak egy száll,
bele egy sötét koporsóba.

Az élet, mi véges sorsútunk,
egy rabszolgát hajszoló császár.
S harminckilenc ostorvég az,
mi utunk végén ránk vár.
Mert délibáb minden,
mit szemünk lát e Földön.
S e sorokat is csak dacból,
gőgből s hiúságból költöm.

Fejünk felett a nagyharang,
szívünkben kondul az életóra.
S balgán menetelünk bele,
a nekünk szánt koporsóba.
Látom, hogy az álmom az élettel,
valahol csúfosan megütközött.
S bolyongok síromat keresve,
végtelen sírok között.

Bolyong lelkem égen s földön,
nem három, hanem hét napig.
Hét boldog napkeltétől,
hét szomorú alkonyig.
Szárnyaimat a valóság immár leszegezé,
vonaglón kúszok egy kopár sír felé.
Vár a magány, többé már nem szeretek,
Dac, gőg, hiúság, immár... Isten veletek!







FELEDNI A MÚLTAT


Szemeidből az emlékek,
úgy törnek fel, mint a szép szavak.
Nem hiszek bennük, mert tudom,
mindez csak alantas ösztöneidből fakad.
Hajdan volt lágy érintésed ma már csak,
egy rám szakadó, mérgezett pókháló.
Szíved szökőkútja se több,
mint átkot szóró, lángoló tűzhányó.

Mosolygós tekinteted most,
mint ezer ördög lángoló szeme.
S gyűlölettől csordult könnyedben csillog,
az átkot szóró gyávák Istene!
Mert én vagyok lelked haragja,
végtelen gyűlöleted s mérgezett embered.
De szemembe mondani érzéseidet,
még Istennel karöltve se, Te gyáva... nem mered.

Puha ölelésed most aljasan kínzó,
már a szemedbe se nézek.
Ölellek... de csak szögekkel átszúrt,
jéghideg testet érzek!
Mely régen sok éjszakán át,
magasba emelt, védett és átkarolt.
Most, mint megtévedt óriás, fájdalomtól
elvakultan hirtelen eltarolt.

Lelkem a fájdalomtól üvölt,
csak a testem mereng el némán.
Hogy Te voltál nekem a legszebb kincs,
Te voltál nekem a legszebb gyémánt.
Most minden emlék a sötétbe vész,
hiába gyújt gyertyát vén kezem.
Kihalt belőlem... úgy érzem,
kihalt belőlem a szerelem...










GYERMEKÉRT


Tudod, mikor gyermek voltam,
Azt hittem, hogy örök minden.
Az álmok és a barátok...
S most, mindez már nincsen.

Tudod mikor gyermek voltam,
Hittem, örökké süt a Nap.
Felnőve, ím körülnézve,
Látom már, minden elapadt.

Tudod mikor gyermek voltam,
Hittem nekem mosolyog a Hold.
S most ha éjjel nem alszom,
Tudom mindez csak álom volt.

Mert felnőttem, az idő rohant,
A gyermekálmok elmúltak.
Minden régi szép emléket,
A valós szelek elfújtak.

Hisz' égett egy gyertya a szerelemért,
Égett egy gyertya a tervekért.
Égett egy gyertya mindenkiért,
S égett értem a gyermekért.

Tudod, mikor gyermek voltam,
Az álmok könnyen születtek.
Az évek múltak s rájöttem,
Az álmok örök álmokká lettek.







IN CONTINUO


Lelkem csendjébe olykor mélyen,
átokként csapott le a nehéz élet.
A nyugalom, mit teremtettél Uram,
mondd meg hová s kié lett?
Lelkem kék tengere most csillog,
de volt már sokszor hatalmas sártenger.
S bús-szerelmes szívemet nem,
nem tudta kihúzni belőle száz ember.

Néha szerettem volna holtnak lenni,
nem látni a kínzó, üres perceket.
Bár feledni tudnám a hazug törvényt,
mit más szíve oly' hűtlenül megszegett.
Szerettem volna holtnak lenni,
várni a véget... vigyen hát tova.
De nem jött értem dübörgő patáival,
nem jött el értem... Szent Mihály lova.

Szerettem volna holtnak lenni,
kitépve érezni szerelmes szívemet.
De meghagyta nekem az Isten,
meghagyta, fulladtan dobogó kincsemet.
Akartam, hogy lássa a Világ,
apró szívem miként szeret.
S nem adtam el őt semmi pénzért,
így a szegénység volt, mi nyújtott kezet.

Lelkem csak aludt, holt, s nem szeret,
láttam, a világ minden szíve elkerül.
Talán szívem többé már nem nevet?
Hát így marad elfeledve, egyedül?
Nem tudtam titkolni, mit szívem érzett,
nem tudtam titkolni sohasem.
Fáradt szemem is csak egy csillagot nézett,
s csak álmodozott némán, csendesen.

Olykor egy dallam szállt fel az égbe,
aztán... elszakadt reményem húrja.
Nincsen szív, ki szeretne engem?
Kérdezte lelkem újra és újra.
Majd ismét a csend félhomályában:
"Van még emlék, mely visszajár?"
S megpihenve a vágyak szárnyain,
néztem az eget... múlik már a nyár.

Csak írtam... vagy alkotott a kezem?
Egy új világ nyílt szívem vágyain.
Hát papírra vetettem érzelmeimet,
de tovaszálltam az álmok szárnyain.
Ha engem többé már nem köszönt a hajnal,
tudjátok! Szívem akkor is így szeret.
Érzelmeimből akkor is nyílik majd virág,
ha csak fejfám lehet csókolni ajkaim helyett.







MÁMOR


Alkonyat hűs párájában alszik szívem,
Simogatva száll át rajta az őszi fény.
Gyermek vagyok, akként is marad meg hitem,
Míg csillog egy álom, egy tündöklő remény.
Zsibbadt mámorral él bennem a lázas szív,
Mely ezernyi vágyat hevesen átragyog.
Csendes orkánként minden álmot eltaszít,
Elsöpörve sok örömöt és bánatot.

Mert kezed nem érinthetem egy percre sem,
S nem árulhatom el lelkem vágyait.
Lágy gondolataimat mélyen elteszem,
Így nem látod szemem gyermeki lángjait.
Mely felperzsel erdőt-mezőt, hisz itt a nyár,
S forró hévvel önt el minden őszt, telet.
Szívem nem lesz szíveden soha kismadár,
Mert minden mi benne él, csupa tisztelet.

Tested tűzzel teli lágy táncra hívó kéj,
Hol rózsasziromként nyílnak hűs ajkaid,
Illatod bódító mámorban égő éj,
S mézédes álmot hoznak lágy csókjaid.
Hidd el, csak ámítom magam vággyal telve,
Mert mindent mit érzek, oly vészesen csaló.
Hisz' szoruló szívvel jégágyamból kelve,
Látom én, csillogásod nem hozzám való.

Alkonyat bús párájában alszik szívem,
Szomorúan száll át rajta az őszi fény.
Felnőtt vagyok, nem is maradt meg a hitem,
Tovatűnt egy álom, egy tündöklő remény.
Volt az életemben sok-sok szép pillanat,
Erőt adtál, mikor szemedbe néztem én.
Minden szavad szívemben mélyen itt maradt,
A fájdalmas éjszakáim bús reggelén.

Köszönöm minden nekem adott szavadat,
S hogy lehetett enyém egy tánc, ölelés.
Őrizd meg ily csodásnak mindig Magadat,
Bár jutalmad jóságodért néha oly' kevés.
Ha majd egyszer a kandalló előtt ülve,
Emlékeidben felötlik egy kikelet.
Ne feledd, ki e sorokat neked küldte,
Minden amit érzett, őszinte tisztelet.







NEM HISZEK A SZERELEMBEN


Nem hiszek a szerelemben,
mely soha nem volt és nem is lesz.
Nem hiszek a könnyeidnek,
mit értem ejtesz, ha eltemetsz.
Csak a néma csend országa az,
mely átölel, és tisztán szeret.
Hol nekem jut minden mosoly,
s minden gyönyörű, igaz szerep.

Nem nekem lélegzik e valós világ,
míg menekülök egy kegyetlen passzustól.
Elvegyülök a porban, az igaz életben,
hol koldus koldul szerelmet a koldustól.
Mert míg végtelen álmokon hajóztam,
a szerelem fátyolos tengerén.
Hittem, hogy alkottam és adtam,
igen, én balga, hittem én.

De fagyjon meg minden érzelem,
még forró, szerető lelkem mélyén.
Hogy ne vesszen kárba e vad
és őrült világ eltorzult kéjén.
Nevessek ha szeret,
sírjak, hogyha fáj!
Csak ne szakítsa szét lelkem,
a szerelemhideg négy égtáj.

Lemenőben életem csillaga,
horizont alatt sír a nap.
Nem hiszek a szerelemben,
nem volt benne soha igaz pillanat.
S ha pusztít a szerelem,
hát pusztítson, de nagyot!
Legyen lelkem viharvert,
mint ahogy az álmod hagyott.

Konduljon ezer lélekharang,
lelkem templomának tornyán.
Olvadjon szét minden viasz,
Ámor angyal fehér szárnyán.
Hogy hulljon alá a szerelem,
hulljon alá a sárba.
Hogy boldogan meneteljek,
végre egyszer a magányba.







SZERELEM, VÁGY...


Bár dobog még szívem, de oly tehetetlen,
elhamvadtam újra s csak szállok temetetlen!
Szállok, mint álmaim de ki tudja merre?
Vágyaktól taszítva, Istennel verve.

Boldog világ köszöntött, aztán rút jövő,
eltűnt a szép, az álmokat szövő.
E kínokba törik hát mindörökké szívem,
átkozott stigma ez, de csak síromig viszem.

Mert hiába dobog szívem, melyben él a lélek,
hiába is csak örökké Téged szeretnélek.
Ha nincs e Földön senki, ki szívemet keresné,
ki elepedne Értem, ki lelkemet szeretné.

Immár tőlem csak száll messze a szerelem,
mely e fakó világban irántam nem terem.
Szívem így fáj, szívem így nehéz,
mely elfojtja könnyét, ha mással szembenéz.

Te Élet! Mondd, miért van nekem szívem?
Oly hideg tárgy ez, már semminek hiszem.
Eladom hát, mert nem kellet ez soha,
rám borult mostanra már a fájdalom alkonya.

Reménytelen hit volt szívem rejtekén,
szerettem volna élni a szerelem tengerén.
De nézd, mit tettél velem édes Istenem,
túladtál szívemen, az egyetlen kincsemen.

Mely elhagyatottan így egy utolsót dobban,
pedig élhetett volna megbecsülve s jobban.
Benne volt minden mi nekem volt az Élet,
helyette most benne kong egy búcsúének.

Szívem egy portéka, egy értéktelen áru,
nem lett más csak egy fakó, hideg bábu.
Már nincs elég hitem, hogy fogjam kezetek,
szerelem, vágy... hát Isten Veletek.







ÜRES KERESZT


Elcsendesült hát zúgó szívem,
mely zengte a fájdalmas éneket.
Míg álmokba menekülve várta,
az áhított égi reményeket.

Mint vízesés a szakadékba,
szívem a szerelembe úgy zuhant.
De mára csak a vágy maradt,
hiszen a remény már elrohant.

Hogyan is lehetnék én boldog,
ha minden szavam szép de keserű.
Hiába verselek a szerelemről,
ha lelkem csak egy rozzant hegedű.

Mely magába fojtja a szerelmet,
mit rímekbe kovácsolva elfeled.
Tán' nem lehet már soha boldog,
sem önmagával sem Te Veled.

Nézd hát szívem, milyen poros,
az egekig szárnyalt s a porba hullt.
Vergődött, mint egy vak galamb,
vagy egy légy, mely épp a borba fúlt.

Szerettem volna szabadon szeretni,
erről zeng olykor bús dalom.
Tudom, síromig viszem e vágyamat,
mint súlyos keresztet görnyedt hátamon.

Szívem már csak egy üres kereszt,
mit Istene hitetlen elhagyott.
Nem támad fel harmadnapra,
mert az álmok barlangjában megfagyott.

Szeretnem valakit tiszta szívvel,
a sors akarja így, hogy nem lehet.
Felednem kell minden vágyam,
s e tudat oly' fájón eltemet.

Csókcseppből fagyott kristály köré
kulcsold imára immár két kezed.
S érezd ahogy a szívem megszakad,
míg búsan cseng egy fájó Ég Veled.










 
 
0 komment , kategória:  Cseffán Zsolt   
Cséffán Zsolt: Gyermekért
  2011-08-01 16:58:39, hétfő
 
 







Cséffán Zsolt: GYERMEKÉRT


Tudod, mikor gyermek voltam,
Azt hittem, hogy örök minden.
Az álmok és a barátok...
S most, mindez már nincsen.

Tudod mikor gyermek voltam,
Hittem, örökké süt a Nap.
Felnőve, ím körülnézve,
Látom már, minden elapadt.

Tudod mikor gyermek voltam,
Hittem nekem mosolyog a Hold.
S most ha éjjel nem alszom,
Tudom mindez csak álom volt.

Mert felnőttem, az idő rohant,
A gyermekálmok elmúltak.
Minden régi szép emléket,
A valós szelek elfújtak.

Hisz' égett egy gyertya a szerelemért,
Égett egy gyertya a tervekért.
Égett egy gyertya mindenkiért,
S égett értem a gyermekért.

Tudod, mikor gyermek voltam,
Az álmok könnyen születtek.
Az évek múltak s rájöttem,
Az álmok örök álmokká lettek.








 
 
0 komment , kategória:  Cseffán Zsolt   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
2024.11 2024. December 2025.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 4 db bejegyzés
e év: 181 db bejegyzés
Összes: 4941 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1532
  • e Hét: 15682
  • e Hónap: 15682
  • e Év: 658384
Szótár
 




Blogok, Szótár,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.