Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Online
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
Hajdú Mária versei
  2022-07-29 21:00:16, péntek
 
 










HAJDÚ MÁRIA VERSEI




Hajdú Mária ( Isaszeg, 1958. május 16. - )


"Szemüveg mögül a régi világom, egyre jobban, egyre tisztábban látom."
/Hajdú Mária/


Magamról néhány szó

Link



Hajdu Mária. Rímes gondolatok

Link








AZ ABLAKNÁL


Csak állok itt, jégvirágok csipkéi mögött
reménykedve, hogy jön még egy új tavasz.
Cammog a tél, és az idő nem siet.
Havas a táj, s hidege lelkembe költözött.

Csak állok itt, és bámulok a fagyos űrbe,
de utolsó szavad a fülembe cseng:
"Nem vagy enyém, míg magadé vagy"
s hideg szívem, az őszinte szó hozza tűzbe.

Csak állok itt, és a régi időkre vágyom,
szerelemre, fényes csillagok alatt.
Csókra váró csóktalan éjszakákon
rohanj, kedves, siess csillapítani vágyam!







ALLERGIA


Csíp a könnyed, és kapar a torkod,
fulladozol, és folyik az orrod,
álmatlan éjjel, és kín a nappal,
tárgyalni kéne a helyi pappal,
vagy legalább egy zsebkendőgyárral,
és szakítani a jövő nyárral.
Mert pollen száll, és a levegő árt,
még nincs egy gyógymód sem, ami bevált.










ÁLDÁS A CSALÁDRA


Legyen áldott minden anya,
s valaha volt kis magzata.
Az apa is áldott legyen,
áldás legyen a gyermeken.

Isten férfit s nőt teremtett,
kettejüktől lesz a gyermek.
És mondhat bárki bármi mást,
mert így születik a család.







BÚCSÚCSÓK


Őrt állnak az égen hunyorgó csillagok,
hideg, sötét éjben, kerek Hold ránk ragyog.

Még pihen a lelkem, csendben álmodik
csókoddal testemen, karodban hajnalig.

Még nem ért el hozzám az első napsugár,
nem is nézett még rám a szobám ablakán.

Hajnalcsillag ragyog, indulnod kell, édes,
csak egy puha csókot, búcsúcsókot kérek.

Apró csókméz cseppen még pihenő számra,
lassan tovalebben az éjszaka fátyla.







BŰNÖSÖK


Él még a kígyó, mi csábít esztelen
(jobb a léleknek, ha marad meztelen)
Ádám szól mégis, unalmas az élet,
egész életemben egy asszonnyal éljek?
Jó itt élni, én mégis többre vágyom,
meguntam már rég e társas magányom.
Ez a kapcsolat már olyan erőtlen,
Éva is tehet majd bármit felőlem.
Éva nem hallja, az almát akarja,
őt még az Isten kardja sem zavarja.
Örül a kígyó, csábítja álnokul,
elvakult az asszony, akar konokul.
Mégse lett okosabb az ember mára
kit nem tanított meg a tudás fája,
elferdült értékrend, s észre sem veszi,
szeretet, szerelem mind odaveszik.
Fájdalom és gyász lett a rövid élet!
Ó nézd, meg Uram az ember mivé lett!







CSAK EGY EMLÉK...


Csak egy emlék leszek
és néhány írott szó,
egy hideg esőcsepp,
mit elnyel a folyó.
Egy keret nélküli
sárguló fotó.

Csak egy emlék leszek,
s néha felszínre tör
ami úgy fáj neked,
mint a szívben a tőr.

Csak egy emlék leszek,
lassan halványodó,
víztócsa az úton,
hamar felszáradó,
gyöngyvirág illata,
gyorsan elillanó.

Csak egy emlék leszek,
egy név a kőlapon,
néhány hervadt virág
egy hideg sírhalmon.







CSAK MÉG EGYSZER...


Bárcsak még egyszer táncolhatnék veled!
Semmi rock, csak egy szép, lassú keringő,
ahogy hozzám simulva lágyan vezetsz.
Mosolyogva néznék, milyen megnyerő,
összeillő páros vagyok én veled.

Ma már csak emlék az utolsó táncunk,
de megmaradt bennünk a szeretet.
Azóta csak sokasodik a ráncunk,
mégis örömmel fogom a kezedet.







CSEND VAN 2020-BAN


Ólálkodik egy ragály,
világunkra rátalál.
Alattomos vírus öl!
Nem használ a vasököl!

Üresek az iskolák,
utcák és a szállodák.
Gyerekzsivaly elmarad,
mindenki otthon ragad.

Idén nem lesz nyaralás,
strandolás, kirándulás.
Nem hoz a szél nevetést,
jókedvet, csak szenvedést.

Csak a média hangos,
a kórság mégis mardos!
Előírják, mit tegyünk:
az utcára ne menjünk.

Zárva van Isten háza,
most otthon hív imára.
Minden kórház tömve van,
csend van 2020-ban.










CSALFA ŐSZ


Hiába ölelt a nyár tüze,
égett pirosra minden levél,
és hiába volt a zöld üde!

Ó, te cifra ruhás, csalfa Ősz!
Hol a napfényben mosolyogsz még,
hol betakarnak szürke felhők.

Majd, ha jön a Télkirály szele,
buján ledobod minden ruhád,
s hajladozva eltáncolsz vele.

Elcsábít és magával ragad,
keringőzöl kifulladásig.
Tudod, mégis áltatod magad.

Emléke sincs a forró nyárnak,
világra szürkeség költözött,
hol jeges szelek nyargalásznak.

Barna avarban tapos a tél,
ködből visel fátylat a hajnal,
s téli álomba ringat a szél.

Isaszeg, 2016. szeptember 25.







EZ AZ A HELY


Van az a hely e széles világban,
hol a keserű édes lesz a számban.
Ahol a dombok védenek a széltől,
ahol virágok hullanak az égből
mikor tavasszal nyílnak az akácok,
ahol szerelmet súgnak a nyárfások.

Ideszülettem én, erre a helyre,
itt hozott világra anyám szerelme.
Itt van az óvodám és az iskolám,
itt érzem jól magam. Tudod, kiskomám?
Elért a szerelem, és lett családom,
máshová költözni soha nem vágyom.

Nemcsak asszony vagyok, mára őszülő,
szerető feleség, s talán jó szülő.
Én is ága vagyok a családfánknak,
gyökereim e földben rám vigyáznak,
hogy itt élhessem az egész életem,
ezen a szép helyen, itt, Isaszegen.







ÉDESANYÁNK


"Ha az Isten íródeák volna,
s éjjel-nappal mindegyre csak írna,
így se győzné ő se följegyezni,"
mi mindent kell anyánknak köszönni.

Naptól barnult most is erős keze,
olykor fáradtan ölébe ejtve.
Apró ráncait az idő véste,
nehéz keresztjeit nem ő kérte.

Mégis mosoly ül szelíd szemében,
megbújnék még néha az ölében...
Megóv most is ölelő két karja,
a családot, míg él, összetartja.







AZ ÉLET TÜZE


Nem küzdöttem, nem harcoltam
betegágyamon félholtan.
Halál járt a hideg télben,
új tavaszt már nem reméltem!

Betakarva szürke ködbe
lelkem nem adtam örökbe!
Pislákoló élet lángja,
mulandóság retusálva.

Ahogy elmúlt a rideg tél,
a lélek és test újra él!
És kivirágzik a tavasz,
minden arcon mosolyt fakaszt.

Most újra látok kék eget,
kicsiny felhőt, mit szél kerget.
Csivitel sok kismadárka,
visszajött a gólyapár ma.

Nem küzdöttem, nem harcoltam,
de a nevem bekarcoltam
egy nagy könyvbe ott az égben:
az élet tüze nekem égjen!

Isaszeg, 2017. április 5.










A FÖLD VÉDELMÉBEN


Szennyezett levegő,
szennyezett légkör.
Szennyezett csapadék
hullik az égből.
Mérgező szemetet
mos be a földbe,
szennyezve vizet most
és mindörökre.
Már haldoklik lassan
állat és ember,
a növények zöme
már élni sem mer.
Majd nem lesz mit enni,
nem lesz mit inni!
Nem elég embernek
Istenben hinni!
Sugárzó erőmű
közel és távol.
Lehet energiát
kinyerni másból!
Addig, míg süt a Nap,
folyik a folyó,
addig, míg fúj a szél,
miénk a bolygó?
De ha nem vigyázunk,
meghal az élet!
Meghal a jövő is!
Én attól félek.







FUT A NYÁR


Fut a nyár a partokon
mosollyal az arcokon.
Dél tájban még felhevül,
este újra elrepül.
Fáznak már a hajnalok,
fűszálakon könny ragyog.
Színes ruhát öltenek
isaszegi tölgyesek.
Kertemben a sok virág...
haldokolnak bóbiták.
Ablakunkon ősz kopog,
talpunk alatt ág ropog.
Hullanak a levelek,
felébrednek a szelek.







GAZDÁTLANUL


Árnyék kúszik csupasz falon,
fal tövében szeméthalom,
halott meggyfa az udvaron,
szél jár a törött ablakon.

Kútban szomjazik a vödör,
nem iszik se ló, se ökör,
nem szedik a kendermagot,
kakas se kelti a napot.

Nem terem a földjén, csak gaz,
a pajtán is rozsdás lakat.
Udvarán már minden növény
a tetőig lassan felér.

Gazdátlanul áll a tanya,
elnémult már minden hangja,
csak a távoli templomból
egy érces harang hangja szól.







GYERMEKEIMNEK


Örökül hagyom
szívem boldogságát,
ölelésem melegét.

Örökül hagyom
ajkam mosolyát,
szemeim kékjét.

Örökül hagyom


lelkem tisztaságát
és minden szeretetét.

Örökül hagyom
az élet folytatását
és az emlékezést.







HA EGYSZER, HA MÉGIS


Ha egyszer kismadár lehetnék,
lombok között énekelhetnék!
Vagy lehetnék szellő tavasszal,
velem szárnyalna a madárdal.
Keltenék szelíd hullámokat,
ringatnék éjjel csillagokat,
tóban fürdetnék napsugarat,
simogatnám a nádszálakat.

Ha mégis kismadár lehetnék,




HONVÁGY


Aki hazát cserél, sose lesz otthona.
Ő lesz a nagyvilág idegen vándora.
Hiába jobb sorsa, könnyebb az élete,
hiába növekszik vagyona mérete.
Lelki szegénységre kárhoztatta magát,
amikor elhagyta a szép magyar hazát.







HÓVIHAR


Suttog a szellő, majd úgy kiabál:
felnyög az erdő és sírnak a fák!
Bömböl az ég is, jaj fáj a hideg!
Könnyezik mégis, mert úgy didereg!
Hullik a földre, és jól betakar
dombot és völgyet e vad hóvihar.







INTŐ ÉRZÉS


Indulnom kéne, de valami húz.
Maradj! Egy érzés a fülembe súg.
Szorongva készülök, érzem a bajt,
maradok mégis, mert semmi sem hajt.

Sietnem kellene, valaki vár,
de összetörik egy kávés pohár.
Indulnék már, a kabátom rajtam,
slusszkulcsomat az asztalon hagytam.

Esni kezd, és azonnal odafagy,
kocsi sem indul, randi, odavagy.
Mégsem indulok, jégpáncél minden,
úgy látom, ok nélkül semmi sincsen.

Menni vagy maradni, van intő jel?
Erre az érzésre figyelni kell.
Kételyeimet, ha otthon hagyom,
utólag bánom meg nagyon-nagyon.







IZZANI ÖRÖKRE


Megtartani szeretnélek magamnak,
magányodból kibontani végleg,
vigyázva, hogy el ne törjön a lélek.
Szerelmed szilánkjait összerakni,
hogy lobogni lássam a vágyad,
aztán mélyen a szívedbe lássak,
hogy melléd bújva merjek álmodni,
s úgy égni veled, mint még sohasem,
végül örökre izzani csendesen.

2012. augusztus 30., Asszociáció Szabó Lőrinc: Mint még sohasem c. versére







JÚLIUSI VIHAR


Kalászkoszorúval tetőzik a nyár,
vörös, narancs és sárga ruhában jár.

A forróság szélviharrá változik,
szomjazik a föld, esőről álmodik.
Majd esőfellegből cseppre csepp hull,
felvillan az égbolt, majd nagyot mordul.
Hasadnak fatörzsek, jajdul az erdő,
szalad a patak, és csúszik a lejtő.
Majd szürke függönyén átragyog a Nap,
lenéz a földre, és mosolyra fakad,
ezer napraforgó fordul feléje,
pipacsok mosolya indul elébe.

Július közepén tetőzik a nyár,
vörös, narancs és sárga ruhában jár.







KAPUZÁRÁS


Házasélet nagy szerelemben.
Másra nézni? Az lehetetlen!
Csak Őt öleli, csak Őt látja.
Megmosolyogja a barátja.
Neki mást is ölel a karja,
titkos szeretőt be is vallja.

Lankad a szerelem negyvenen túl.
Életre kelti vajon egy új?
Ébredezik a vadászösztön,
és kockára tesz mindent rögtön.
Ész félreáll, a kísértés nagy.
Elmúlik majd, és egyedül hagy.

Hiába jó szó, ész, intelem,
kell neki még egy új szerelem.
Nőjét otthon öli a bánat,
nem jön haza, hiába vártak.

Este tízkor bezárt a kapu,
áltatta magát, mind csak kamu.
Rájön aztán a legtöbb férfi:
új szeretőnél jobb volt a régi.







KARÁCSONYI IMA


Nem vagyok hibátlan,
bűntelen sem Atyám!
Mégis arra kérlek,
hallgasd meg az imám!

Hozzád száll majd lelkem
gyengéd ölelésre,
minden cselekedet
ítéleted kérve.

Nézd meg bárányaid!
Csürhe lett és falka!
Csak az ördög tudja
mi velük a célja!

Saját vérük se szent,
nem tisztelnek semmit!
Hazudnak és csalnak,
tipornak mindenkit!

Maguk is pusztítják,
pedig szép az élet!
Mámorban élik meg
azt a kevés szépet!

Ezért kérlek Uram,
hallgasd meg fohászom,
gyermekeid vagyunk
e bűnös világon.

Hallgass meg, Istenem!
Mentsd meg ezt a népet!
Mutass nekik utat,
ugye, megígéred.







KESERGŐ


Nem akarok többé sírni,
könnybetűkkel verset írni!
Bátor lenni mások helyett,
vállra venni minden terhet.

Nem akarok többé sírni,
nem kell nekem mindent bírni!
Koporsószög minden könnycsepp,
élet attól nem lesz könnyebb.
Nem vagyok több, mint egy ember,
ki lassan már élni sem mer.







KÉT PATAK


Két patak, ha egybeszalad,
eggyé válva együtt halad.
Együtt szalad, és az élet
szét nem választhatja őket.

Melyik vízcsepp honnan ered?
Forrásvíz, vagy eső esett?
Melyik morzsol parti követ,
öntözi a hegyet s völgyet?

Melyik loccsan, melyik csacsog,
erdőn, mezőn hol kanyarog?
Melyik itat kismadarat,
úsztatja a kishalakat?

Két patak, míg ki nem szárad,
a víz addig el nem fárad.
Együtt csiszolják a követ,
szét nem választhatod őket.







KIS-PATAK


Fut, szalad a lombok alatt,
csobog, csacsog a kis-patak.
Botladozik, fel-felfröccsen,
de ő mégis továbbszalad.

Meg se torpan szikla szélén,
lezúdul a kövek élén.
Hangja harsog, messze hallik,
csendes tó lesz útja végén







KI VAGYOK?


Ha kérditek, én ki vagyok,
a sakktáblán csak egy gyalog.
Apró vízcsepp a tengerben
vagy tengerparton homokszem.

Én vagyok a felhők könnye,
mit folyók gyűjtenek egybe!
Szikla vagyok a mederbe,
víznek folyását terelve.

Vagyok én félholt falevél,
s kedvére tekerget a szél!
Anyám kertjében szál virág,
a sötétben gyertyavilág.

Nyári égen csillag fénye,
felnézel az esti égre.
De én vagyok a zivatar,
ki minden felhőt kifacsar.

Máskor meg egy lenge szellő,
miről susoghat az erdő.
Már tudjátok, én ki vagyok?
Egy hópihe, és olvadok.







KÖLTŐI MAGÁNY


Ha a költő maga marad,
akkor is csak verset farag.
Ha szívét bánat mardossa,
vagy éppen a sors rugdossa.

Írni kell, ha öröm éri,
szép szavait ingyen méri.
Eső hullik, arról is ír,
verseivel nevet és sír.

Leírja a boldogságát,


éj sötétjét, napsugarát,
kerti virágok illatát,
vagy az erdő suttogását.

Hű barátja ölelését,
régi idők szép emlékét.
Ritmusosan csengő szavak,
neki csak a verse marad.







KÖSZ, JÓL VAGYOK


Már körülvett és betakart a csend,
mély ráncokat vésett bőrömbe.
Nem voltam sem lent, nem voltam sem fent,
lelkemet testem zárta börtönbe.

Elidőzött nálam a végzetem,
de elkerült a könnyű halál.
Más utat jelölt a sors énnekem,
végén majd újra rám talál.

Addig vigyázzanak rám angyalok,
ne érjen baj, amitől félek.
Kérdésedre válasz: kösz, jól vagyok,
és boldog vagyok, hogy még élek.







LEHETSZ TE...


Lehetsz Te gazdag,
megkaphatsz szinte mindent,
amíg jön a pénz,
de egyetlen egy kincsed,
boldogság pénzért nincsen.







LEVÉL ÖCSÉMHEZ


Mondd Öcsém, milyen odaát?
Gyötör-e téged a magány?
Fáj-e még a rövid élet,
vagy látsz ott virágos rétet?

Mondd, hogy van Édesapánk?
Hiányzik néki Anyánk?
Kedves Öcsém, vigyázz ott rá,
úgy hiányzik, oly régen fáj!
Mi meg itt a jó Anyánkra,
bárcsak több időnk lett volna!
Várjatok ott minket kérlek,
mert bizony én nagyon félek!

Virágtenger és gyertyaláng,
szeretünk és gondolunk rád.
Sírhalmodra cseppen könnyem,
virágaim ráhelyezem.







LOBOGÁS


Ahogy átöleltél
gyengéd szerelemmel,
elolvadt a világ,
kinyílt minden virág.
Eltűntek a falak,
korlátok és láncok,
többé nem volt semmi,
Te vagy Én, csak Mi.







MAGAMNAK


Eljött a hatvanadik tavasz
a számos nyár, ősz és a tél után.
Csak nézem a naptárat bután,
hogy elszállt a sok év, a ravasz!
Észrevétlen suhantak a napok,
a kicsikből így lettek nagyok,
de tőlem messze áll a panasz.
Vajon a jövő mit tartogat?
Megtépáz vagy éppen megsimogat?
Boldogságot szór rám, vagy sarat?
Csak tűnődök így hatvan körül:
az életnek mindenki örül?

/60. születésnapomra/







MÉG FOGOM A KEZED


Még ölembe hajthatod fejed,
és ha kell, sírhatsz a vállamon.
Én minden terhedet vállalom,
míg a magam ereje enged.

Ha majd fehér csillagok közé
repít egy tündéri, őszi szél,
vagy szerelmed hal meg elébb,
nem fogom a kezedet többé.







MÉGIS


Minden hajszálam őszre váltott,
mintha piktor ezüstbe mártott
ecsettel festette volna meg
szürkére, mint az őszi eget.

Mégis nyíltak az őszirózsák,
és a kertben madarak szórták
dallamukat a még kék égre,
de lassan az ősznek is vége!

És levették cifra ruhájuk
a fák, s betakarta bokájuk
körül a földet barna avar,
mit a fagyos szél majd felkavar.







MI


Én én vagyok,
te pedig Te,
mi vagyunk együtt,
egymásnak teremtve.

Mivé válik
az Én és Te,
ha be vagyunk temetve
egymás lelkébe?







MINTHA UTOLSÓ VOLNA


Csókod olyan legyen,
mintha utolsó volna.
Ölelésed a legjobb
megszületésed óta.

Hangod olyan legyen
mintha utolsót szólna.
A legszebb mosolyodat
add nekem ajándékba.

Hajnal olyan legyen,
mintha soha nem múlna,
gyönyörű emlékként
a szívünkben ragyogna.

Arcodat érezzem
az arcomhoz simulva
és gyengéd érintésed
mintha utolsó volna.







A MI VILÁGUNK


Nézd a tónak sima tükrén
a szikrázó kék eget!
Táncot járó napsugár is
bárányfelhőt nézeget.

Nézd a fának sűrű lombját,
minden levél integet!
Itt fészkel a kismadár és
idehoz majd kis-legyet.

Nézd a dombot, mikor őszül,
s felszakad a ködpalást!
Rámosolyog még a Nap is,
mily szép ez az őszvarázs.

Nézd a szellőt, mikor lágyan
búzatáblát simogat
és a pipacs piros színe
szorgos méhet hívogat!

Nézd a Földnek száz csodáját,
nézd az embert, önmagad!
Kölcsön kaptuk, nem örökbe,
tékozolni nem szabad!

Nézd, mily szép a mi világunk!
Óvni kell és védeni,
legyen hol az utódoknak
tudatukra ébredni!







MONDD MI LESZ?


Mondd, mi lesz, ha már nem leszek?
Ki fogja reszkető kezedet,
ha magányban telik életed?

Ki teszi párnádat az ágyra,
és ki felel vággyal a vágyra,
"Lángot ki lehel deres ágra"?

Mi lesz, ha végleg elmegyek,
már többé nem lehetek veled,
s vigaszod sehol sem leled?

Ki hallja hívó szavadat,
ki lesz, ki veled maradhat,
és lesz-e, ki téged akarhat?

Lesz-e, ki letörölje könnyed,
s óvja körötted a csöndet,
hogy szívedet össze ne törjed?

Mondd, mi lesz, ha már nem leszek?
Körülvesz majd a szeretet,
vagy magányban telik életed?







MOST MONDOM EL


Szeretem az eső utáni illatot,
a zümmögő tavaszt és a lángoló nyarat.
A színekben pompázó őszt is szeretem,
és a dombokon szikrázó fehér havat.

Szeretem a nappalt és az éjszaka csendjét,
susogó szelet is, mindig hoz valamit.
Csermely csacsogását, ahogy fut kövein,
s reggel az ébredő madarak hangjait.

Veled szeretem a nappalt s az éjszakát!
A színekben pompázó őszt is csak veled!
Mielőtt a rózsaszirmok jéggé fagynak,
míg elmondhatom, most mondom el neked.

Nagyon szeretem a szemed ragyogását,
amikor fellobban a vágy tüze benne.
Úgy ölelsz magadhoz, olyan szerelemmel,
mintha az időnk együtt végtelen lenne.







NE ADD FEL!
férjemnek


Mikor a szemedben napsugár lángol,
könnyű szabadulni béklyótól, lánctól.
Mégis az arcodon feszül a kétség,
álmaid kíséri tengernyi rémség.

Mikor az alkonyt szemedben látom,
szívemből elszáll minden boldogságom.
Nem marad semmi, csak mélységes bánat,
üresnek látom a családi házat.

Akkor a bánatot kendőbe kötném,
egy magaslatról a mélységbe lökném.
Szemedben újra táncolna az élet.
Én itt vagyok veled, ne add fel, kérlek!

/pályázat - kendőbe kötve/







NEGYVENNÉGY


Ifjan azt kívántam,
veled öregedjek.
Sorsunk felkínálta,
foghatom a kezed.

Rózsabimbó voltam,
Te voltál a napfény,
neked nyiladoztam,
én kellettem, csak én.

Kinyílottam ugyan,
szúrt is az a rózsa.
Veled járom utam
szeretve azóta.

Kicsikét már hervad
az a piros rózsa,
nekem mégis Te vagy
negyvennégy év óta.







NEKED VAGYOK


Csak addig legyek szép,
míg neked vagyok,
és megölelhet az akaratod,
míg rám pillanthat


smaragdszemed,
csak addig legyek szép,
míg szerethetlek.







NE TOVÁBB...


Lángot minek gyújtani
ott, ahol nincs parázs?
Minek kergetünk álmokat,
ha már megszűnt a varázs?

Minek tovább futni már,
mikor a pillanat
önző módon örökre
a múltunkhoz ragadt?

Minek küzdeni tovább,
ha a csata elveszett,
s az újabb háborúkhoz
kételkedés vezetett?

Közös úton minek járni,
ha bűntudattal kövezett?
Sokszor meg se halljuk már
a mondatvégi jeleket!







NINCS AZ A HELY


"Én megtehetném és mégsem teszem,
csak tervezem, csak épphogy fölvetem,
játszom magammal, ennyi az egész,
siratni való inkább, mint merész."

Csak gondolat és máris elvetem,
hogy idegenben éljem életem.
Nincs az az ország, nincs az a hely,
ahol az ég így körülölel.

Én elfuthatnék, de mégsem teszem,
ez az a város, itt van a helyem.
Ezek a dombok vigyáznak körbe,
itt vett az anyám először ölbe.

Ezen a földön terem kenyerem,
itt talált rám az örök szerelem,
sarjadnak a boldogság ágai,
s gyűrődnek az időnek ráncai.

Ha majd a nagyharang csendít nekem,
ebben a földben lesz végső helyem.
Nincs az az ország, nincs az a hely,
ahol a föld így körülölel.

/Isaszeg, 2013. november 21., Folytassa pályázat - Az idézet Pilinszky János: Ne félj című verséből való/







NYÁRESTI CSEND


Ballag az árnyék lomha, nagy teste,
házakba bújik a nappali fény.
Köveken szunnyad a nyár esti csendje,
holnapról álmodik, jövőt remél.

Aranyló tóban fürdik a felhő,
nyugvó Nap ad rá gyémántruhát.
Hangtalan surran a nyáresti szellő,
lomb közé rejti az est illatát.

Levél se rezzen, egy bagoly reppen,
prédát keres az éji vadász.
Lámpások gyúlnak a végtelenben,
ezüstre festik a Hold udvarát.







ÖRÖK MÁJUS


Téged kerestelek az egész világban,
alig hittem el, hogy végre rád találtam.
Smaragdszín szemedben csillag tüze fénylett,
remegő ajkamon bársonyos csók égett.
Halk szerenád volt a szívünk dobbanása,
perzselő tűzzé vált lelkünk lobbanása.

Hányszor jött a május, szép szerelmünk látva!
Hány boldog év múlt el, újabbakra várva!
Hány virágos nyárban fürdött a boldogság!
Mennyi-mennyi álom, és mennyi valóság!







ÖRÖKSÉG


Kell nekem, hogy ragyogjon az ég,
hogy virágszőnyeget terítsen
talpam alá az illatos rét.

Kell, hogy átöleljen a szellő,
arcom napsugár simogassa,
és kell még a nevető felhő.

Az erdők lombja is kell nekem,
a nyár zöldje s az ősz színei
mind-mind itt legyenek velem.

És kell még a csacsogó patak
fákkal, kövekkel beszélgetve,
ahogy medrében fürgén szalad.

És mind az énekesmadarak,
hogy erdőn, mezőn a csend felett
daloljanak és trillázzanak.

De, ha mindez nem lenne elég,
kellenek a fényes csillagok,
hogy ennyi kinccsel lépjek eléd.

Neked adhassam e sok csodát,
hogy őrizd meg életeden át,
majd gyermekednek adhasd tovább.







ŐSZI AKROSZTICHON


Levél leng az ághegyen,
Oldódik a kapcsolat,
Mikor dombon és hegyen
Beáll az őszhangulat.
Harmatos fűben járok,
Utamon árnyék kísér,
Lassan telik az árok,
Lombokat cibál a szél.
Álmosan ásít a nyár,
Sietve továbbszalad.







POFONOK


Mikor sorsod úgy határoz,
néhány pofont még raktároz,
majd kiosztja váratlanul,
te csak bámulsz ártatlanul.
Eltűnődhetsz: mit vétettél...
életedben kit sértettél?
Tyúkszemére léptél talán
valakinek? Örök talány.
Okoztál tán veszteséget?
Hisz mindenki szeret téged!
Hitszegéssel vádolhatnak?
Nem, azzal se számolhatnak.
Csalással vagy hazug szóval?
Nem éltél, csak csupa jóval.
Csak a sorsod úgy ítélte.
Nem is érted, hogy mi végre
tűröd bambán pofonjait,
viseled a kék foltjait.







REMÉNYÜNK LEHET CSAK


Élj úgy, mintha csak a mai nap lenne,
a szemedben mosollyal és nevetve.
Talán könnyebb az élet szeretve,
ha jó kedvvel nézel mindenre.

Búcsú nélkül soha ne indulj útra,
ha megérkezel, ölelj meg újra,
és ne gondolj, csak a mai napra,
reményünk lehet csak a holnapra!

Becsüld meg, hogy ránk süt a Nap,
minden ölelést és forró csókokat,
hogy tavaszi eső mossa arcodat,
csodáld meg a tarka virágokat!

Becsüld meg az emberi szeretetet,
és nagyon köszönd meg Istenednek,
hogy a mai napot megadta neked.
De a holnapot nem ígérte meg...!







A RÓZSAFA ÁLMA


Tavasszal a rózsafa csodás madárcsicsergésre ébredt téli álmából. Boldogan sütkérezett a napfényben, vagy itta a tavaszi eső finom cseppjeit.

Hamarosan kipattantak első rügyecskéi, és növekedni kezdtek friss hajtásai. A kertben élő feketerigó is megcsodálta fényes leveleit. Májusban pedig az első bimbócskák is kifakadtak, feltárva gyönyörű szirmait.

Csodálatos illattal árasztotta el a kertet. A cinkék a szomszédos fán lévő madáretetőről gyönyörködtek a színpompás látványban.

A rózsafa nagyon büszke volt magára, mégis nagyokat sóhajtozott. Ábrándozott magában, amit a gyenge nyári szellő nem bírt megállni szó nélkül.

- Mondd csak, te rózsafa! Miért búslakodsz, hiszen a legszebb virágaid neked vannak a kertben. Még a szomszéd udvarán sem láttam hasonlót.

- Az a baj, hogy elhervad, és lehullik minden szirmom hamarosan. Akkor csak zöld leszek, mint bármelyik fa. Bárcsak sose hervadnának el a virágaim!

- Ne beszélj butaságokat! Messze még a tél, újra kinyílnak még a virágaid.

Így is lett. A virágok elhervadtak, de helyükben újabb hajtások növekedtek, és még szebb rózsákat neveltek. Ideális volt az időjárás, nem szomjazott a rózsafa, és déli napsugár sem szárította rozsdásra a szirmokat. Ismét rózsaillat lengedezte be a kertet. A feketerigó megdicsérte pompázó kelyheit, és a kert királynőjének nevezte.

Ennek nagyon örült a rózsafa, és elhatározta, hogy az idén nem fog téli álmot aludni. Boldogságában addig nyújtózkodott, míg harmadszor is kivirágzott, pedig már nagyon közeledett az ősz. A szorgalmas méhek még begyűjtötték róla a virágport, nehogy kárba vesszen. A rózsafa büszkén fogadta látogatóit, és szívesen adta át az apró népnek a nektárját. Elmondta nekik, hogy bizony nem fog téli álmot aludni. A méhek megmosolyogták, de nem szóltak semmit. Nem akarták a kedves rózsafát megbántani, hiszen olyan különlegesen finom a rózsa virágpora.

Nappal még sütött egy kicsit a napocska, de éjszaka már csipkedte a dér a leveleit. A rózsafa egyre álmosabb lett. Az őszi szél is erőszakosabb volt, minden ágát megtépázta, de nem sikerült letépni a rózsaszirmokat, erősen kapaszkodtak a levélcsészéjükbe.

Azután olyan hirtelen jött a fagy, hogy a csodás rózsák a szárukon fagytak jéggé. Olyan gyönyörű kristályos kelyhek díszítették a rózsafát, mintha csillogó gyémántból lettek volna. De ő már semmit nem érzékelt ebből. Éppen azt álmodta, hogy nem hervadtak el a virágai, és ő a kert királynője, gyémánt koronával a fején.


Hajdu Mária: A rózsafa álma (mese)

Link








SZENVEDÉLY


Mikor a kelő Nap simogatja arcom,
ébredés után az első gondolatom:
bárcsak a nyugvó Hold ölelésünk látná!
Bárcsak a szenvedély lelkünk elragadná!

Testem forró csókokkal elhalmoznád,
Minden érintéssel sóhajom hallanád...
A hatalmas érzelem kicsordulhatna,
szerelmünk lángja az egekig csaphatna!

Amikor felér a legmagasabb fokra,
időznénk egy kicsit, még tovább lobogna!
Addig, amíg lelkünk össze nem olvadna,
hogy soha többé ne legyen elválasztva!

Amikor a Hold az ölelésünk látná,
hideg sugarakkal testünk betakarná,
a sötét égbolton irigyen sápadna,
kelő Napsugárra ő is mosolyogna.










SZILVIA EMLÉKKÖNYVÉBE




Amíg boldogan vártam a jöttödet,
testem óvott és lelkem csak rád figyelt.
Álmomban láttam apró gödröcskéid,
angyalarcod és szőke hajfürtjeid.

Majd elolvadtam, mikor megszülettél,
égszín szemeddel először rám néztél.
Apró kezecskéd kezembe simult,
szívemben a szeretet azonnal kigyúlt.

Csak az enyém volt az első mosolyod,
az első lépésed, az első kacajod.
Az első betűt is csak nekem írtad,
az első titkodat is nekem súgtad.

Az első szerelem, az első bánat,
jaj, a felnőttkor, hidd el még várhat!
Gyorsan elfutnak a szép gyermekévek,
a jövődben már emlékként élnek.

Valahol, valaki neked született,
megtalál téged, és te is megleled.
Szíved néki adod, a szíve az ára,
elcserélitek két aranykarikára.

Sír az egyik szemem, a másik nevet,
bánattal, az öröm elkeveredett.







SZÍVEMBEN ÉRZEM


Nem tudom, mit ér e föld-darab,
mi vonz és mi tart ez ég alatt?
Miért erősek a gyökerek,
őseim miért itt öregszenek?

Nem tudom, hová is mehetnék,
hogy lenne más föld a menedék?
Hogyan is érthetnék idegen szót,
szívemben érzem az igazat s jót!

Ott él a fa, ahol magja sarjad,
ott ringat fészket, s szél a gallyat.
Bárhol is repül a kismadár,
fészkére mindig hazatalál!







TALÁN A VÉGZET


Kezdet voltál, s talán a végzet,
tőled kaptam mindazt, mit érzek.
Te oltottad belém a vágyat,
kertész, ahogy oltja az ágat.

Tőled kaptam mindazt, mit érzek,
tőled boldog a szív és a lélek.
Örök nyárban fürdik az arcom,
esernyőmet már nem én tartom.

Te oltottad belém a vágyat,
messze rohant tőlem a bánat.
Szívem kulcsát rég elrejtetted.
Hová is tetted? Elfelejtetted.

Kertész, ahogy oltja az ágat,
türelmesen szerelmünk vártad.
Neked adtam, tiéd lett végleg,
kezdet voltál, s talán a végzet.







TELJESSÉG


Eldobna mindent nő és férfi,
arra vágyik, csak azt reméli;
egy apró kéz, mit kezébe fog,
bájos szempár, amitől zokog.
Boldog mosoly, vidám kacagás,
gyermekzsivajtól zengjen a ház.

A világ különben jéggé fagy,
nő és férfi magányos marad.

És gyermekzsivajtól zengett a ház,
így lett teljes a boldogság.
Mert az ember meghalni is kész
a gyermeki szeretetért!







A TEMETŐ CSENDJE


Talpunk alatt megreccsen egy ág,
kezünkben néhány szál virág,
szívünkben bús emlék vibrál.

Hűvös kertben borzong a lélek,
gyertyaláng dacol a szélnek,
síri csend, megállt az élet.



Könnyét hullatja az őszi ég,
imára kulcsolja kezét,
s hallom a temető csendjét.

Talpunk alatt megreccsen egy ág,
fagyos és magányos világ,
szívünkben a bú emléke jár.







TAVASZ ÉS SZERELEM


Valamit suttog a szellő,
valami történik velem,
az ég tudja, miért lett minden
oly gyönyörű hirtelen.

Valamit suttog a szellő,
kivirágzik az élet,
egymásnak dobban a szívünk,
összemosódnak a képek.

Valamit suttog a szellő,
zümmög az egész világ,
lágy zene hangjai szállnak,
és újra felébred a vágy.







A TAVASZ FESTŐMŰVÉSZE


Ködöt lehel még a hajnal,
dombokra ül ólomsúllyal,
viaskodik még a Nappal.

Erőlködik, meg-megfeszül,
vastag ködnek ellenszegül,
előbújik hegyek mögül.

Aranyhaját míg kibontja,
ködfátyolát felszakítja,
harmatkönnyét felszárítja.

Vidámságot szór a földre,
szürke tájat festi körbe:
hol színesre, hol meg zöldre.

Újrakezdi minden reggel,
fényes, aranyszín ecsettel,
rigófüttyös kísérettel.







ÚJ ÉLET


Megint új rügy fakad,
ébred a világ,
s az orgonák alatt
kéklő ibolyák.
A rétre sárga fényt
napsugár simít,
az égbolt újra kék,
mint lent a víz.

Megannyi fecske száll,
visszatért újra,
amott egy gólyapár
fészkét javítja.
Vidáman fúj a szél,
mindent zöldre vált,
élet zümmög, zenél,
szerelmet kiált.







ÚJRA TAVASZ


Nézd, hogy futnak a felhők,
és ott fent egy gépmadár!
Illatosak a szellők,
és kacag egy fénysugár.

Újból csobog a patak,
az idő ritmusra jár,
előbújnak a bogarak,
a gerlepár csókra vár.

Ébred az erdő, a rét,
virágos mosolyra fakad.
Az egész egy nevetés,
mert újra itt a tavasz!

És újra itt a tavasz,
vele jött a szerelem,
melege rügyet fakaszt,
és árad az érzelem.







VÁNDORBOT


Elhagyni házat és hazát!
Arra készül a fiatal!
Röghöz láncolva tovább már
itt élni, halni sem akar!

Gyökerét tépi e földből,
s hazátlanok útjára lép!
Merre visz az út e ködből?
Homályba vész a jövőkép.

Kenyér sincs már az asztalon...
hat még a turáni átok!
Nem vár rá más, csak sírhalom,
nem vigyáz senki se rátok!

Elhagyni hazát és házat,
vándorbotot vesz a magyar.
Meghalt a csendes alázat,
itt élni, halni sem akar!







VOLT EGYSZER


Volt egyszer rég, mikor megszülettem,
és kölcsönbe kaptam a testem,
hogy lelkem ne legyen meztelen,
és ápoljam, óvjam szüntelen.

Mert törékeny és véges az élet,
kínozhatják betegségek,
csorbíthatják sérülések,
idő előtt is véget érhet.

Számtalan feladat állt előttem.
Legelőször is lassan felnőttem,
a gyermekkor se mindig felhőtlen,
s egy felnőtt ne legyen felelőtlen.

A boldogság kínnal születik,
az anyákat kínnal büntetik,
a gyermeket vízben fürdetik,
s az apja karjára fektetik.

Volt egyszer, mikor megszülettek,
belőlem fakasztottak testet,
hogy lelkük ne legyen meztelen,
s óvhassuk őket szüntelen.

És mert törékeny az apró élet,
megadtunk nekik minden szépet,
hogyha egyszer visszanéznek,
elmondhassák: Szép az élet!









...... ........









 
 
0 komment , kategória:  Hajdu Mária&Saci  
Hajdú Mária - Reményünk lehet csak
  2011-08-09 19:14:26, kedd
 
 




Hajdú Mária - REMÉNYÜNK LEHET CSAK


Élj úgy, mintha csak a mai nap lenne,
a szemedben mosollyal és nevetve.
Talán könnyebb az élet szeretve,
ha jó kedvvel nézel mindenre.

Búcsú nélkül soha ne indulj útra,
ha megérkezel, ölelj meg újra,
és ne gondolj, csak a mai napra,
reményünk lehet csak a holnapra!

Becsüld meg, hogy ránk süt a Nap,
minden ölelést és forró csókokat,
hogy tavaszi eső mossa arcodat,
csodáld meg a tarka virágokat!

Becsüld meg az emberi szeretetet,
és nagyon köszönd meg Istenednek,
hogy a mai napot megadta neked.
De a holnapot nem ígérte meg...!







Néhány idézet a reményről:

Hinni a szépet, lehetetlent, hogy egyszer valóra válik. Hinni a vágyban, akaratunkban. Ha kell, hát bízni halálig.
Szabó Lőrinc

Szomorú dolog remény nélkül élni, testvér... Előrenézek, és a jövő elijeszt... Valami dermesztő, északi-sarki atmoszférában járok-kelek, ahova be nem hatol a nap sugara...
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij









 
 
0 komment , kategória:  Hajdu Mária&Saci  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
2024.02 2024. Március 2024.04
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 21 db bejegyzés
e év: 69 db bejegyzés
Összes: 4830 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1707
  • e Hét: 8051
  • e Hónap: 34674
  • e Év: 172046
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.