Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Blogom, Képtáram,
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
Juhászné Bérces Anikó
  2017-06-07 21:00:42, szerda
 
 







JUHÁSZNÉ BÉRCES ANIKÓ


Versek

Link


Link







AZ ADOTT SZÓ


Rég a szónak súlya volt,
Ahogy mondom, ez csak volt.
Sok fájó tapasztalat
Íratja e szavakat.

Ígéretek hangzanak,
S elhiszem, mit mondanak.
Őszintének gondolom,
Ezért sokat csalódom.

Nekem úgy természetes,
Mit ígérek, megteszem.
Van, kinek ez nem számít,
Felelőtlenül ámít.

Megígéri, megteszi,
De a szavát megszegi.
Kibúvója van bőven,
Előadja nagy bőszen.

Megígéri, erre kész,
Határidő? Az elvész.
Neki ez nem probléma,
Fel se fogja, nem téma.

Hebeg-habog töretlen,
Még a szeme se rebben.
Nincsen gátlás, alázat,
És egy jó szó: Bocsánat.

Megígéri, hogy eljön,
Várom, várom, de nem jön.
De nem is telefonál,
Ez azért több a soknál!

Tanuld meg sok linkóci,
Bár e tény régimódi,
Ha a szavad hiteles,
Tekintélyes így lehetsz!

De ha felrúgod szavad,
Lenullázod magadat.
Ma rengeteg a gazság,
Ám ez örök igazság.










ADVENTI FÉNYEK


Advent első vasárnapján
fellobban egy gyertyaláng,
REMÉNY-t hoz a szürkeségbe,
mikor fénye ránk talál.

Három társa lángra várva
az adventi koszorún,
bennük rejlő fény-üzenet
átsugárzik a borún.

Hét nap múlva párban lobog,
kis fáklyaként világít,
s erőre kap lelkekben az
égiektől táplált HIT.

ÖRÖM-ünnep közelg` hozzánk,
hirdeti a harmadik,
lélek húrján zenét sugall,
óda hangja hallatszik.

Gyertya-kvartett fény tündököl,
küszöbön a karácsony,
legfontosabb, hogy SZERETET
áradjon a világon.







ANYA HA TUDNÁD...


Hiányod nehezen viselem,
Más világ Nélküled életem.
Lelkemben burjánzó fájdalom,
Nyugodni nem enged, fáj nagyon.
Mióta elmentél, szenvedek,
Megnyugvást semerre nem lelek.
Elsodor magával szürke ár,
Felhők közt elbújt a napsugár...
Tükörben nézem az arcomat,
S látom, hogy rám hagytad arcodat.
Őszinte tekintet, arcélek,
Igazságszerető széplélek.
Köszönöm, de nekem nem elég,
Legalább álmomban légy vendég.
Ölelném megfáradt testedet,
S csókolnám remegő kezedet.







ADÓS FIZESS


Gyűlnek a csekkek,
már eltemetnek,
osztanám pénzem,
de hogyan, kérem?

Fizessek rendben?
Nem lesz mit ennem!
Kinyögök egyet,
jönnek új csekkek!

Hányféle... nézem,
egyre igézem,
sorolom rendre,
elkeseredve.

Ez kommunális,
a hideg ráz is.
Gépjármű mennyi?
Ki kell fizetni.

Szemétdíj külön,
megcsípnek fülön.
Ej, elmaradtál?
itt a kamat rá.

Vállalkozásban
csak a bukás van,
haszon a banké,
beáll a majré...

Van még a rezsi,
miből fizetni?
Nyögdíj pár bankó,
jó volna mankó!

Hosszú a lista,
agyam sem bírja,
letiltó végzés,
jelzálog- kérdés.

Szankciók sora,
reszkess ostoba!
Legyűr az élet,
vár dicső végzet.

Gondolj előre,
a temetőre,
ássad a sírod,
addig, míg bírod!







ANYAI SORSOK
Elár/v/ult Édesanyák emlékére


Lélekszárnyalással várja már a jöttét,
rejtegeti, óvja kagylóba zárt gyöngyét.
Féltőn babusgatja, önzetlen, örömmel,
oroszlánként védi anyai ösztönnel.
Ágya felett virraszt éjszakákon által,
mikor kicsikéje küszködik a lázzal.
Megnyugszik, ha látja, ágacskája zöldell,
kialvatlan szeme teli örömkönnyel.
Bársonyos ölelés, ragaszkodó karok,
édesanya arca szivárványként ragyog.

Aggódva figyeli minden rezdülését,
irányítná súgva bizonytalan léptét,
talpát az életút soha fel ne törje,
egyenest haladjon, megtéveszt a görbe.
Sugallja az irányt válaszúthoz érve,
buktatók csapdája ne vezesse félre.
Őrangyalként állna az élete mögött,
mígnem lassan rájön, minek erőlködött,
nincs már rája szükség, terhes már a léte,
saját útját járja elszabadult vére.

Fölényes mosolyok, odavetett szavak,
ingerült válaszok kijózanítanak.
Éltető sugarát a nyár messze vitte,
jeges tél közelít, nincs visszaút innen.
Tavaszi illatok, pompázó virágok,
lebbentik időnként régmúltról a fátyolt.
Fénytelen nappalok, halvány remény sincsen,
megkopott ajtókon a magány kilincsel.
Zsúfolt öregotthon, kínok és fájdalmak,
anyai lelkeknek mélyére szántanak.
Reszketőn, könnyezve feladják a létet,
óhajtva és várva a megváltó véget.







APA


Oly sok gyermek nélkülözi,
Pedig szükség volna rá,
Hogy lelkének egészsége
Ne szenvedjen soha kárt.

Mikor csillagszemű gyermek
Édesapjáért kiált,
Drága játék, meg a mobil
Nem pótolja a hiányt.

Ha az élet minden napján
Megfoghatná a kezét,
Jelenléte árasztaná
A biztonság érzetét.

Az erőt, mit megtestesít,
S némi szigort - sosem árt -
Tapasztalja meg a gyermek,
Értékrendet tőle vár.

Anya, apa, meg gyerekek,
Így szép kerek a család,
Becsüld meg, ha adott az ég
Szerető édesapát.







ARATÁS


Hajnali napfény szétnéz a tájon,
Ébred-e végre harmatos álom?
Emberek jönnek szekéren, - rázón,
Víg sokadalom, kasza a vállon.

Éles a penge, kifenve régen,
Feszülő izmok, tenyéren kéreg,
Lendülő kasza villan a légben,
Napsugár játszik ívén a fénnyel.

Aranyló kalász kényszerül térdre,
Asszonyi derék hajlik meg érte.
Maroknyi adag kerül a kézbe,
Szorgos munkával gyűlik a kéve.

Napkorong izzik, delelőn járhat,
Szalmakalap főn, ing tapad vállra,
Homlokon sós gyöngy, guruló bája
Ráncok redőin medrét találja.

Elalélt lélek, cserép a szájon,
Epedőn, esdve hegy lére vár most.
Demizsont csókol, üdítő mámor,
Csorog az óbor, vibrál a távol.

Kepében kévék, szalmakötelék,
Cseppként csillogó emberverejték.
Kopár a tarló, gazdag a termés,
Egykoron így volt, - ma már csak emlék.







AUGUSZTUS 20


Országunknak szent királya,
Így emlékezünk Istvánra,
Ki államot alapított,
Istenhitre megtanított.
Óh, mennyi gond tépte, marta,
Hogy a népét egyben tartsa.
Törvénykönyve rögzítette,
Mint helyes a magyar tette.
Égi anyánkat felkérte,
Legyen hazánk védelmére...

***

Új búzából, új kenyér,
Friss illata száll felénk.
Köszöntjük szép szavakkal,
Nemzetiszín szalaggal.
Testet tápláló manna,
Üdv neked és hozsanna!
Áldott legyen a kenyér
István király ünnepén!
Megköszönjük Istenünk
Mindennapi kenyerünk...

***

Sorsom szele felkapott,
s földi pályára rakott.
Hálás vagyok én ezért,
kicsiny porszem létemért.







AZT KÍVÁNOM!


Minden jó magyarnak
gondoskodó hazát,
érezhesse otthon
szülőföldjén magát.

Asztalára jusson
minden napra kenyér,
feje felett ne a
kék ég legyen fedél.

Fogadhasson vígan
érkező életet,
gondtalan neveljen
fel kicsi gyermeket.

Viruló egészség,
folyamatos munka,
jó, ha otthonát is
biztonságban tudja.

Lehessen hazája
teljes jogú tagja,
és ne csak rabszolga,
ki a morzsát kapja.

Soha ne szoruljon
bankok hitelére,
mert rátelepszenek
egész életére.

Ősi értékeknek
csillogjon a fénye,
és vezessen vissza
régmúlt dicsőségbe.







B A N K


Márványlépcső, márványpult,
Dagad itt pénz, sok lenyúlt.
Lámpaerdő, fényözön,
Bábarcú őr, - nem köszön.
Csiszolt, fénylő kő alant,
Márvány hűti talpamat.
Frissítőn hűs az ájer,
Ezt szívja a hű káder.
Hideg-rideg tőszavak,
Rabként fogva tartanak.
Csendben várom soromat,
Fejemben a gondolat:
Hány családot fojtogat,
Széttép álmot, sorsokat,
Kíméletlen, kegyetlen
Ő, az örök veretlen.







BETELJESÜLT ÁLOM


Egy kislány, ha menyasszonyt lát,
csodásnak találja,
s ábrándozva, álmodozva
azt a napot várja,
vajon mikor öltözhet ő
menyasszonyruhába.

Lesz-e fiú, ki érte ég,
vágyakozva várja,
mikor húz gyűrűt ujjára,
megálmodott párja.

Íme e nap elérkezett,
bódít a varázsa,
vőlegényed az életét
neked adja máma.

Társad lesz egy életen át,
fogd meg hát a kezét,
s ha a szavak elnémulnak,
nézzed a két szemét.

Szíve együtt dobban veled,
szédítő e mámor,
fellegekbe repít e szép
gyermekkori álom.

Szárnyalj hát a szellők szárnyán,
napsütésben mindig,
a mai nap boldogsága
kísérjen a sírig.







Juhászné Bérces Anikó: BÉKE


Hol véget ér a szenvedés,
nincs fájdalom, se megvetés,
hova a zaj nem hallik el,
ellenséged rád nem figyel,
nem gyötör méla, bús magány,
vágyat kergető éjszakán,

csak a szél dúdol dallamot,
szívdobbanást sem hallhatod,
nem látod a kis patakot,
mi a könnyekből patakzott,
már senkire nem haragszol,
nem hallod, érted harang szól.

Csillagfény csókol álmot rád,
lengeti égi fátyolát,
nyugalmat adó végtelent,
mit nem szült más, csak képzelet,
s te alszod édes álmodat,
többé nem kergetsz álmokat.

A sors pontot tesz gondjaidra,
ez lesz a béke... poraidra.







A BÚZA()SZEM()SZÖGÉBŐL


Fejem fölött rögök,
közöttük áttörök.
Meglátom a Napot,
mi életet adott.
A fényére vágyom,
örökké tápláljon.
Tüdőm teleszívom,
gyöngyharmatot iszom.
Szellő, virágillat,
anyám ölén ringat.
Madárdal felvidít,
mily öröm élni így!
Ha jő az alkonyat,
fejem már bólogat.
Csillagfényes éjen
nincsen mitől félnem.
Holdsugár simogat,
őrzi az álmomat.
Ég felé törtetek,
kalászba szökkenek,


magjaim nevelem,
mind kedves gyermekem.
Aranyló mezőkön
hullámként vetődöm.
Fejem elnehezül,
benn érett szem feszül.
Súlyától meghajlok,
jöjjetek aratók!
Átadom termésem,
s őszintén remélem,
jut majd minden napra
kenyér az asztalra.







CSENDES VÁRAKOZÁS


Szürke köddé vált az álom,
már magamat sem találom,
szívem dermedt, búval tele,
hűti a sors lehelete.

Félhomályban egy gyertyaláng
fénye dobol szobám falán,


megtörve a reménytelent,
hirdet hitet, szeretetet.

Követet küld a Teremtő
csillagfénnyel eljövend Ő,
csendes kábulatban várom,
hozzon békét, azt kívánom!







A CSIPKEBOKORHOZ...


Kérlek szépen, add nekem,
ami bokrodon terem.
Piros gyöngyöd leszedem,
és lekvárnak elteszem.

Lekapkodom mind hamar,
mert ha hó jön, eltakar.
Ne cibáld a hajamat,
karom tüskédbe akad,

így marasztalsz engemet,
maradok hát keveset.
Ám enyém a termésed,
kibékülök hát véled.

Bogyód maggal van tele,
dolgom bőven lesz vele,
amíg magját kiszedem,
ehhez kell sok türelem.

De mert íze kellemes,
nem szegheti kedvemet.
Simogatja nyelvemet, s
C-vitamint rejteget.

Lassan főzöm, kavarom,
üvegekbe berakom.
A kamrába pakolom,
mosolyog a polcomon.







CSISZOLATLAN GYÉMÁNT


Szeptemberi szél fúj
harsogva indulót,
s terel iskolába
éretlen nebulót.

Kincset rejtenek ők,
megannyi gyémántot,
csiszolásra várva,
fényesítsd, s meglátod.

Rád bízza az élet
élő drágakövét,
fénye örömöt fon
majd egy napon köréd.

Elindul a munka,
tele vagy reménnyel,
csiszolgatod szóval,
örök szenvedéllyel.

Rengeteg a dolog,
de te nem adod fel,
türelmed végtelen -
néha szigor is kell.

Hónapok múltával,
mire itt a tavasz,
feltett kérdésedre
értelmes választ kapsz.

Megérik a gyümölcs,
mosolyogva néz rád,
megcsillan szemükben
a kicsiszolt gyémánt.







DE JÓ VOLNA...


a gondoktól szabadulva
elindulni vándorútra,

megpihenni egy szigeten,
ahol csak nyugalom terem,

elmerengni az életen,
hogy is zajlott az életem,

felidézni a sok szépet,
mint albumba rakott képet,

átélni a régi estét,
mikor édesapám mesélt,

ízlelni finom ebédet,
anyám készítette rétest,

újra élni ifjúságot,
szép szerelmet, édes mámort,

pólyás babám ölelgetni,
oly csodás volt, mint más semmi,

nézni, hogy mint a kikelt mag
szárba szökken, erőre kap,

nyiladozó öntudata,
kis egóját megvillantja,

érezni, hogy hozzám térül:
téged veszlek feleségül.

hallani a hegedűszót,
ami lélekemelőn szólt,

fogadni a dicséretet,
mi szülőnek mindent jelent,

megóvni a csalódástól,
mit az élet ráró mástól,

hogyha kerülne a bánat,
könny nem áztatná orcámat,

kemény szívvel továbblépni,
ha a barát nem a régi,

száműzni a betegséget,
egészségben látni Téged,

élni békés esztendőket,
ami nem választ el Tőled,

csillagszemű unokákkal
ismerkedni a hazával,

gyászt, azt soha meg nem érni,
nyomorultan már nem élni!










ELTAPOSOTT DICSŐSÉG 1956


Rengett a föld talpuk alatt,
mikor e nap hajnal hasadt.
Együtt léptek, kéz a kézben,
bizakodva, szép reménnyel,

összefogva és elszántan,
halált is vállalva bátran.
Szabadságvágy és akarat
lerombolta a kőfalat.

Ízlelték a szabadságot,
a valóra váltott álmot.
Lyukas zászló örömében


táncra kelt az őszi széllel.

xxxx

Lánctalp alatt nyögött a föld,
gyászruhába felöltözött.
Lövés dördült, halál kaszált,
megrémisztés célba talált.

Vörös téglás "védőbástya"
ráépült a nép nyakára.
Börtönökben jaj üvöltött,
a falakon átsüvöltött.

Megtelt a titkolt parcella,
nem mutatta virág, fejfa.
Névtelenül és nyomtalan
eltűnt a sok dicső magyar.

Több százezer útnak indult,
lelkében a félelem dúlt.
Hátrahagyott hazát, rokont,
menekültként lelt új otthont.







ERDÉLY 2010


Virágbontó május újra itt van végre,
Félreteszem gondom, s indulok Erdélybe.

Hívogat Csíksomlyó lassan már egy éve,
Több százezer magyart Pünkösd ünnepére.

Száguldó az idő, az út futószalag,
Gödrös hátán kocsink zötykölődve halad.

Lenyűgöz a látvány a látóhatáron,
Amikor a hegyek vonulatát látom.

Csodás Királyhágó fenséges magasa,
megfáradt lelkemet emeli magasra.

Sas szeretnék lenni, szárnyalni végtelen,
Hogy a messzeséget felülről kémleljem.

Távolból integet Torda hasadéka,
Látogass meg, nemzet kicsi maradéka.

Zúgó Maros vize messzire elkísér,
Kanyargó medrében velünk versenyre kél.

Zöld remény vetések minden árnyalata
A viruló tájat csíkosra szabdalta.

Székelyföld kenyerét a föld itt neveli,
A Csíki-medencét Hargita öleli.

Fekete földjének szorgos munkálója
Keze nyomán kikel és nő a pityóka.

Mosolyog már a Nap, s a virágzó rétek
Százszínű pompával üdvözölnek téged.

Ezer jázmin csillag, bódító orgonák
Juttatják eszembe édesapám dalát.

Kárpátok gyöngyszeme a mesés Hargita
Fenyvese suttogja, ami e föld titka.

Büszke székely népét nem töri meg semmi,
S mert a hite erős, nem győzi le senki.

Feltűnik Somlyó-hegy, megkondul a harang,
Nincs senki szívében ilyenkor már harag.

Bár nemzetünk fáját vad vihar szétvágta,
Gyökere ép maradt, és nő új hajtása.







FEHÉR KARÁCSONY


Szitál a felhő,
űzi a szellő,
hófehér fátyla a föld fölött.
Csillag az égen,
mennyei fényben,
hirdeti fennen az örömöt.
Szívekben béke,
hát eljött végre,
öleld magadhoz szerettedet,
angyali dallam,
zengi a dalban,
legszebb ajándék a szeretet.







FOHÁSZ SZENT ISTVÁN KIRÁLYHOZ


Megszólítlak alázattal, s könyörögve kérlek,
Tekints le az országunkra és a magyar népre.
Amióta nem vagy velünk - lassan ezer éve,
Számtalan nagy vihar dúlt a Kárpát-medencében.
Vad villámok csaptak bele termő Életfánkba,
Erős ágakat szakítva, s taposva a sárba.
A törzsét meg jól irányzott, egyetlen csapással
Széthasítva több darabba, meg a pusztulásba.
Túlélte, mert a gyökere erős, szívós fajta,
Hajszálgyökér, ha megmarad, élet fakad rajta.
De termések millióit a szél szertefújta,
Gyökértelen kapaszkodnak az új világukba.
Fánk törzse, mi épen maradt, próbál tovább élni,
Alig forradt, mély sebeit rendre fel-feltépik.
Gyökereit férgek rágják, levelét meg tetvek,
Friss hajtása alig serken, - így élni kegyetlen.
Szükség lenne törhetetlen, erős, tiszta kézre,
Istenhitre, biztatásra, tisztán lássunk végre.
Kapaszkodnánk Szent Jobbodba, segíts nekünk élni,
Boldogasszony jó Anyánkat támaszunknak kérni.
Bocsássa meg vétkeinket, s legyen velünk Atyánk,
Maradjon meg, s virágozzék drága Magyar Hazánk.







GYÖKEREK


Létezem.
Eremben keringőt jár a múlt.
Fakult.
Kapaszkodóm a gyökerem,
melyből eredtem.
Táplál,
majd egykor vár rám.
Génjei lánca bennem.
Rejtve.
Kísér.
Léte egy más világ.
Onnan támasztja törzsem,
s jutok följebb és följebb.
Kedvező élettér inspirál,
Kitűzött életcélt kínál.
Sarjadnak ágaim,
friss hajtásaim.
Napomon árnyak,
ha lelkemre szállnak,
túlélni segítenek
a gyökerek.







HAJNAL


Zúg a nyárfa, szél tépázza,
hullámot vet minden ága.
Tajtékzik minden levele,
fa ellenáll, szél: le vele.
Madárkórus kánont fütyül,
a tűztövis bokor közül.
Vonat füttye csendet hasít,
zakatol, majd egyre lassít.
Sínen sírnak a kerekek,
a néma föld beleremeg.
Tomboló szél megszelídül,
bóbiskoló dombok mögül
sejlik a napsugár fénye,
egy újabb nap szép reménye.







HALOTTAK NAPJÁRA


Sok szép örökzöldből koszorút kötöttem,
aljára körbe mind fenyőágat tettem.
Tobozok díszítik, meg fehér virágok,
velük üdvözlöm én a másik világot.

Elküldöm hozzátok minden bánatomat,
hogy ti is lássátok szomorúságomat.
Az élet megy tovább, de nem úgy, mint régen,
a csillag sem úgy ragyog nyáron, mint télen.
Szívemben megmarad az örök szeretet,
ami elfeledni nem enged titeket.







HAZAVÁRÓ


Lehullt a fák levele,
Szíved bánattal tele.
Kínoz a lét, vagy ha fáj,
Édesanyád hazavár.

Ha nem ért meg a világ,
Mert közönyös és sivár,
Van kiút, hogy talpra állj,
Édesanyád hazavár.

Jót teszel, ám idővel
Téged dobálnak kővel.
Megsebez, ha eltalál,
Édesanyád hazavár.

Ha csak néma csend ölel,
S hallható a szívzörej,
Csontig hatol a magány,
Édesanyád hazavár.

Ha nem érint napsugár,
A derűre ború száll,
Feltöltődsz, ha van ki vár,
Anyád míg él, hazavár.










HIÁNYZOL


Nyárfám alatt üldögélek,
Tombol a szél, zúg az ág,
Belül érzem a csapódó,
Zöld levelek fájdalmát.
Emlékképet sodor elém,
S téged látlak, jó anyám,
E lombsátor ölelt minket
A ház hátsó teraszán.
Tolószéked nyugalmából
Szelíd szemmel néztél rám,
Szemed tükrén gondolattal,
Vajon mit ír ez a lány?

Vers tört utat épp fejemből,
S mint a hömpölygő patak,
Figyelmem tekintetedről
A szavakkal elszaladt.
Lelkem kapuján kopogtat,
Újraéledt bánatom,
Eszem szívemet győzködi,
De hiába, fáj nagyon.
Gondolatom égbe réved,
Téblábolok oly sután,
Úgy hiányzol édesanyám,
Mint létnek a napsugár...







HOLD


Éj az ő szerelme,
a szívét elcsente.
Érte van öltözve
csillagos köntösbe.
Mosolygó holdorcán
felhőtlen boldogság,
" Végtelen szerelem,
csodálom, szeretem".
Sugárzó szenvedély,
éjszaka rejtekén,
bársonya simogat,
suttogva bókokat,
egybeforr hajnalig,
sóhaja nem hallik.
Holdat az éjszaka
varázsa áthatja,
mágikus vonzerő,
misztikus szerető.







HÓPÁRDUC


Hódításod elfogadtam,
Kínlódj értem, azt akartam,
Tudtam, én vagyok az álmod,
Hagytam minden titkom látnod.

Nem voltam egy könnyű préda,
Kinél hamar érnek célba,
Égig tettem fel a lécet,
Ám hajtott a szenvedélyed.

Erőn túli akarással
Küzdöttél meg minden gáttal.
Megkaptál, hát maradj velem,
Azt, hogy elhagyj, nem engedem.

Kötéltáncos fáradt lábbal
Haláltáncod velem járjad.
Jégölemre hajtsd le fejed,
Álomcsókom hűs lehelet.

Kristályból szőtt lepel fed el,
Dermesztően néma csenddel.
Nap, Hold, csillag őrzi álmod,
Nyugalmadat megtalálod.

Célod eddig mind elérted,
Nem sejthetted, ez a végzet.
Vártalak rég, s örömömre
Rabom lettél mindörökre.

2013. május 26. Fejet hajtva Erőss Zsolt emlékének.







A HÓVIRÁG


Szundikál még a természet,
Havas még a láthatár,
Mikor kibújik a földből
A szépséges hóvirág.

Kard alakú levelei
Fehér fejét támasztják,
És megóvják bólogató
Harangszerű virágát.

Fejecskéjét fújja a szél,
De ettől meg nem ijed,
Hírnökként azt harangozza,
Érkezik a kikelet.

Minden évben első virág,
Ki a tavaszt hirdeti,
Ezért aztán sok-sok ember
Nagyon-nagyon szereti.







AZ IBOLYA


Erdő szélén, hegyoldalban,
kertek alján, kis csoda:
zöld fű között csoportosan
nyílik ki az ibolya.
Ha lehajolsz hív magához,
árad feléd illata,
szemérmes, de kicsalta a
langymeleg nap sugara.

Szív alakú levél között
virít kék és hófehér,
Sok szálat köss egy csokorba,
s ölelje körül levél.
Fölvidít a komorságból,
s rögtön új reményre kapsz,
ébredezik a természet,
újra itt van a tavasz.







JÖJJ EL, KIKELET


Jöjj el, kikelet, szellők szárnyán,
napfény mosolyog, csillog, rád vár.
Rügy bont levelet, bimbó feslik,
párért könyörög béka estig.

Kéklő ibolyán nektárillat,
ifjú a leányt csókra biztat.
Jácint kivirul, kelyhe tárul,
jöjj el, kikelet, régen várunk!







KIÁBRÁNDULTAN


"Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!"

Évtizedek óta
Bíztam benned én,
Életben tartottál
Kínjaim delén.

Általad maradt meg
Eszem a helyén,
Felhők, ha tomboltak
Lelkem kék egén.

Bágyadtan, megtörve
Ismét vártalak,
Könnyem az arcomon
Patakban szaladt.

Esengve, könyörgőn
Kértem, hogy segíts,
Hátadat fordítva
Hangzott most a nincs.

Elvitted magaddal
Az álmaimat,
Életnek értelmet
Lesz-e, aki ad.

Életvizem tava
Lassan párolog,
Sivataggá szárad,
Megfojt a homok.

Megbízni tebenned
Kár volt, tudom már,
Hiányod letaglóz,
Mint a buzogány.

Folytassa pályázat - Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez c. verséből származik az idézet.







K I N C S


Édesanya, drága kincs,
Tudja ezt, akinek nincs.
Nincs áradó szeretet,
Mi ontja a meleget.

A biztonság hiányzik,
Szemed, ha könnyben ázik,
Nincs, aki letörölje
A szívére ölelve.

Árván állsz a világban,
Mert létének hiánya
Életeden elkísér,
Lelkeden az őszi dér.

Öleld hát, ha teheted,
Hogyha ott van teneked,
Köszönd meg az életed,
Érezze, hogy szereted.







KÖSZÖNÖM


Köszönöm, hogy rám találtál,
S a szívedbe befogadtál.
Köszönöm még azt a napot,
Mikor sorsod nekem adott.
Köszönöm az akaratod,
Mi küzdeni megtanított.
Köszönöm a mosolyodat,
Örök optimizmusodat.
Köszönöm a jókedvedet,
Velem szárnyaló lelkedet.
Köszönöm a szeretetet,
Azt a néhány évtizedet,
Amit együtt éltél velem,
A sok jót, mit adtál nekem.
Már csak az a kívánságom,
A sírig legyél a párom,
S majdan csillagragyogásban
Tündököljünk, ott is párban.







KÜZDELEM


Sötétből jöttél a fénybe,
Nagyon megkínlódtál érte.
Sírsz, mert jó helyed volt ott benn,
Biztonságos anyaölben.

Sorsod elrendeltetett.
Le kell élned egy életet.
Döntöttek a fejed felett,
Majd megtudod, mi jut neked.

Ki szerencsés nagyon várják,
Minden jóval elhalmozzák.
Sugárzik a szeretetük,
Hogy boldog legyen gyermekük.

Van ki csak nyűg lett a létben,
Része van sok szenvedésben.
Dermedten ébred rá egyszer,
Hogy a kutyának sem kellett.

Kívánták-e vagy felesleg,
Közös sorsuk küzdelem lett.
Az életet mozgató tett,
Ami sok embert mássá tett.

Mindenki küzd valamiért.
Ki családért, szeretetért,
Ki pénzért vagy szerelemért.
Hatalomért vagy hírnévért,
Vagy csak a megélhetésért.

Van, ki ezt sokáig bírja,
Más magát hamar leírja.
Nem küzd már csak egészségért,
Mindent érő nyugalomért.

Legvégül ezt is feladja,
A küzdelmet abbahagyja.
Elköltözik hát a sírba,
El, vissza a sötétségbe,
Vagy az örök fényességbe.







MAMA


Régi fénykép, rajta mama,
Édesanyám édesanyja.
Ránc nélküli kerek arcán,
Szelíd mosoly szeme sarkán.
Ágán kilenc rügy kipattant,
S egy szót zengett édes dalban,
Sírta, búgta lépte nyomán,
Mint a sípok az orgonán,
Gőgicsélve és mutálva,
Bajra gyógyírt tőle várva,
Anyanyelvünk legszebb szavát,
"Édesanyám, Édesanyám."
Szemeimet, ha lecsukom,
Mamám testközelben tudom.
Kezében bot, segítségnek,
Templomba menő léptének.
Nyolc évtized tömény gondja
Termetét már összenyomta.
Ballag talpig feketében,
Vastag imakönyv kezében.
Vállkendője átöleli,
Puha bolyha melengeti,
Hosszú rojtja balról-jobbra
Ring vele, mint a sok szoknya.
Rózsafüzér a zsebében,
Igazgyöngyként ragyog régen.
Morzsolgatta, s hő imája
Drágakőfényt csiszolt rája.
Ha a munka pihenni tért,
Fohászkodott mindenkiért,
Minden napért hálát adott,
Kérte a derűs holnapot.
Mormolgatta órákon át,
Az én drága jó nagyanyám.
Álom lett az ima vége,
Áldott legyen szép emléke.







MENYEMET KERESEM


Menyemet keresem.
Legyen
Kedves, csendes,
Kellemes, jellemes,
Szeretetteljes,
Egyenes ember,
Rendesen neveltetve.
Nem emeletes,
Nem termetes,
Sem testes,
Nyelve nem hegyes.

Esztendeje kerek, negyede eltervezettnek.
Fekete szeme szerelmet teremt,
Feje eredetben tele tervekkel.
Esze kereke peregve teremt jelent.
Vers, zene kedvence.
Eredet rege nem nehezen kezelt.
Nevetve keres szeretetet,
Melyben kedvese esete
Elrendeltetett.
Gyermek terve nem elvetett.

Kedvelt csemege keze tette, melyben benne lelke.
Hegy leve eleve elvetve.

E kerettel rendelkezve
Gyermekem elvesz,
S, tetted egyengetve
Esengve szeret, s el
Nem enged.

E tervvel keresem menyem.

Ez lehetetlen?
Nem. Rendben lesz.
Eszem telve ez esettel.
Jelentkezz! - Szeretettel.

Persze ez nem mese.







MENNYEI CSODA


Rezdül a lélek,
zendül az ének,
mennyei kórus
dallama száll,

isteni gyermek
csillaga jelzett,
Szent Atya hozzánk
küldte fiát.

Gyermeki testet
szűz öle rejtett,
Mária kínján
lásd a csodát!

Égi e kisded,
csendje a kincsed,
béke ajándék
lépte nyomán.

Titkai benne,
emberi elme
hittel a szívben
érti meg Őt.

Isteni bárány
élete árán
vált meg a bűntől,
s üdvözít Ő.







MERENGÉS


Szürke létben ballagok,
nem lépkedek már nagyot,
kísérnek a tegnapok,
velem vannak nappalok.
Néha a nap rám ragyog,
olyankor boldog vagyok.

Barát, rokon már halott...
Siratom, ki elhagyott,
nézem a sok csillagot,
vélem, talán te vagy ott?
Lelkem dermesztik fagyok,
álmomban velük vagyok.

Néha ihletet kapok,
akkor meg-megcsillanok.
Intelmeket még hallok,
aztán földre zuhanok.
Mindig van, ki rám tapos,
jó barát, meg haragos.

Az élet egy vasmarok,
szorít, majd megfulladok.
Eressz, halkan sóhajtom,
reszket minden végtagom.
Léttől távol maradok,
s egy nap mindent itt hagyok.










A MI LOBOGÓNK


Három a magyar igazság,
Nem töri meg semmi gazság,
Nemzetiszín zászlónk lobog,
Hirdeti, hogy magyar vagyok.

Lobogj zászló, hirdesd híven
Ez a mi országunk itten!
Piros fehér és a zöld,
Ezer éve Magyar Föld.

Piros a tűz lobogása,
Fehér az életvíz forrása,
Zöld e szent föld, ez a mienk
Nem adható el senkinek!

Lobogj zászló, hirdesd híven,
Ez a mi országunk itten!
Piros fehér és a zöld,
Ezer éve Magyar Föld.

Áztatta őseink vére,


Szabadságért küzdő népe.
Ápold emléküket szépen,
Hű utódhoz méltóképpen!

Lobogj zászló, lengj a szélben,
Magyarország volt és lészen!
Piros fehér és a zöld,
Ezer éve Magyar Föld.

Büszke legyél a hazádra,
Nemzetiszín zászlajára,
Bárhol lobog, rögtön tudod,
Hogy ott magyar szíve dobog.

Lobogj zászló, lengj a szélben,
Jeges télben, napsütésben,
Mindörökké hirdesd híven,
Magyarország e föld itten!







MIKOR HARANG KONDUL...


Mindenszentek napján,
mikor harang kondul,
felderengnek arcok
gyertya lángokon túl.

Nyújtanád a kezed,
ám el sosem éred,
szemedből pár könnycsepp
az arcodra téved.

Miközben az emlék
ellobban a lánggal,
köszöntsd mindnyájukat
csendben egy imával.







MINDENSZENTEKI GONDOLAT


Égben a lelkek,
Hiányuk fáj,
Ki maradt, szenved,
Megnyugvást vár.

Mécsesek égnek,
Lobban a láng,
Távoli képek,
Emlék, mit látsz.

Atyai ölben
Boldogan ülsz,
Kályhában közben
Pattog a tűz.

Szíved felenged,
Simul a ránc,


Régmúlt melege
Jár újra át.

Szél suhint arcul
Eszmélj fel már,
A lelked sajdul,
Ő messze jár.

Krizantém illat
Kísérettel,
Csillagfény villan,
S otthonra lelt.

Temető csendje
Békésen int,
Ősz a fejedre
Ködpárát hint.







NEFELEJCS


Egyszerűnek látszik, színe az ég kékje,
Apró virágai a kertet festik kékre.
Sok mindenre int ő, és ad jó tanácsot,
Íme néhány példa, figyelj jó barátom!
Ne felejtsd el Istent,
Ne felejtsd a hazád,
Azt, hogy magyar szóra hol tanított anyád,
Sem azt, legfontosabb egység mindig is a család!
Ne felejtsd el a jót, mit otthon tanultál,
De azt a jót sem, mit másoktól kaptál!
Ne felejtsd el ki vagy, és hogy honnan jöttél,
És ha rosszat tettél, azért megbűnhődtél.
Ne felejtsd el soha, ki egykor szeretett,
De azt sem, ki téged bajodban segített.
Ne felejtsd a gonoszt, néped árulóját,
és sok honfitársad megnyomorítóját!
Ha ezt megfogadod, sokan megszeretnek,
S ha már nem vagy köztük, akkor sem felednek.
"Ember maradt mindig", rád így emlékeznek,
S majdan a sírodra nefelejcset tesznek.







NE SÍRJ ANYÁM


Bár nem láthatod az arcomat,
és tőrként hatol a gondolat,
mi eszedbe juttat engemet,
ne sírj anyám, jó helyen vagyok.

Nem kínoz kóma, s a fájdalom,
csak hiányotokat fájlalom,


de szívetekben ott élek én,
ne sírj anyám, jó helyen vagyok.

Csillagarcomon fénylő mosoly,
sugárzik feléd, s ablakodon
átható fénnyel megsimogat...
Ne sírj anyám, jó helyen vagyok!







NÉLKÜLETEK


Édesanyám megidézlek,
mára várlak, gyere kérlek,
Aput is hozzad magaddal,
láthatatlan varázslattal,
egy szerető ölelésre,
Szent Karácsony estéjére.

Lelkem mélyén itt legbelül
őrzöm felejthetetlenül,
régmúlt karácsony emlékét,
meleg otthon békességét.

A gyertyaláng hangulata
szívem most is simogatja,
gyermekkori üveggömböm
karácsonykor még rám köszön.

De nem virít a jégvirág,
elolvadt az álomvilág,
kályhacsőben szél nem fütyül,
kályhánk heve régen kihűlt.

Csillagszóró száz szikrája
öröm táncát sziporkázva
tovatűnt, - úgy mint az élet,
egy perc alatt semmivé lett.

Amióta Ti nem vagytok
a lelkemre jégcsap fagyott,
és ha enged szorítása,
nyelem könnyem, - más ne lássa.







NÉLKÜLÜK, VELÜNK...


Egykor ők is álmodoztak,
Majd mindennek vége lett,
Kíméletlen, rideg halál
Életükre pontot tett.

Végtelenné vált az álom,
Társuk már a síri csend,
Imádságunk, mély fohászunk,
Áhítattal értük megy.

Vállaikon cipelt kereszt
Őrzi örök álmukat,
Fejfa létben, hű tanúként
Földi életről tudat.

Koszorú, pompázó virág
Moha-bársony sír felett,
Üzeni, hogy él még bennünk,


S virágzik a szeretet.

Könnyfakasztó sok szép emlék
Pendül lélekhúrokon,
Felidézek minden holtat,
Legyen szülő vagy rokon.

Mécsestenger égig árad
Fényeskedve ma nekik,
Áteveznék láthatásra
Hullámán, szívem szerint.

Álmaikat visszük tovább,
Keresztet is cipelünk,
Halottaink napja, ha jő,
Itt vannak ők mivelünk.







NINCS VIGASZ


Lángvörös éjszaka, gyászt hozó hajnal,
hiányzott segítő, éber őrangyal.

Fekete lobogó feszül a szélben,
ártatlan, lebegő lelkek a légben.

Viruló életek derékba törve,
zokogó embernek kiapad könnye.

Nincs ami vigasztal, nincs helye szónak,
többé már sosem lesz oly boldog holnap,

mint mikor éltetek velünk a földön,
jussatok a Mennybe, azért könyörgök!

2017. január 23., A veronai buszbaleset áldozatainak emlékére







NYÁRI ORGONA


Szirmot bont szerényen a kelő hajnallal,
Látványa, illata elbűvöl, vigasztal.
Hófehér habruha testéhez tapadva,
Illatos fürtökkel vonzalmat fakasztva.

Kivirult mosolyát élvező napkorong
Sugara vakítón láttára felforrong.
Aprócska szirmai nektárral telítve,
Pillangók rajzanak, belőle merítve.

Narancsszín lebegés bársonyos szárnyakon,
Remegőn repkedve, vágyaktól szárnyalón.
Színpompás palásttal virágra terülve
Éltető nedűért kelyhébe merülnek.

Szárnyukat ütemre kitárva, bezárva,
Pödörnyelv csókokkal tapadnak szirmára.
Mézédes mámorban telik a pillanat,
Nektáríz szenvedély szájukban megmarad.

Félájult kábultan szárnyukat emelve
Repülnek részegült testükkel terhelten.
Üdítő, festői, oly mesés e látvány,
Falamon festményként szívesen ott látnám.







NYERGESTETŐ


Székelykapu az út mellett
Csalogat, rajt át kell menned,
Lombsátor a fejünk felett,
A magasba lépcső vezet.

Út végén vár a hegytető,
Csodálatos Nyergestető.
Katonai hős temető,
Kopjafákból díszes erdő.

Örök díszőrségben állnak,
Látogatót mindig várnak,
Akik jönnek, s tiszteletből
Hoznak újabb kopjafákat.

Kettős kereszt, büszke huszár,
Meg faragott fatulipán
Idézi a fájó múltat,
Vesztett szabadságharcunkat.

Kétszáz székely honvéd hada
Magát soha meg nem adta.
E helyt volt a végső csata,
S a föld őket befogadta.

Ne könnyezd ki hazáért halt,
Hirdeti fennen egy tábla,
Szabadságért küzdöttek ők,
Önként mentek a halálba.

Derék utód, ha erre jársz,
Álmukat pár percre vigyázd.
Mondj el értük egy halk imát,
Tekintsd meg a sok kopjafát!










OLVASOM A KOMMENTEKET...


Lehet bármely oldal, téma,
megdöbbent a hozadéka.
Megjelenik egy vélemény,
ír hozzá egy bátor legény.
Sötét folt a képe helyén,
- inkognitóban van e lény...
Nekitámad, pocskondiáz,
gerjeszt álnok módon vitát.
Ömlik a sok hozzászólás,
ócsárolás, meg tombolás.
Másik érvét meg sem hallva
küldi meleg éghajlatra.
Nem és kor itt mit se számít,
elzavarja az anyjáig.
Egyik jobbra, másik balra,
kennék egymást fel a falra,
vagy tán nyúznák le a bőrét,
- jó, hogy nincs rá lehetőség.
Szomorúan konstatálom,
szertefoszlik minden álmom.
Tényleg átok ül e népen?
Civódását meg nem értem.
Mikor tanulja meg végre,
egység a jólétnek tétje!
De az örök marakodás,
az állandó acsarkodás
nem segít a nép bánatán,
sosem lesz itt így Kánaán.







ŐSZ-BE-BORULVA


"Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem."

Szajna part ölén álmodtam ébren,
Bús kedvem űzve dúdoltam lazán
Kedvenc dalom - fesse hangulatom -,
"Párizsban szép a nyár."

Bársonyos barna tekintetével
Biztatón küldött egy mosolyt felém,
Átölelt menten, megrezdült lelkem,
Ősszel is van remény?

Soha nem vártam, éltem a nyárban,
Napfény font színes szivárványt körém,
Azt hittem, véget soha nem érhet,
Felhő sem száll fölém.

Ám fakult fénye, és észrevétlen
Víg életemből csendben kivonult,
Türkizkék égre, virágzó létre
Árnyék-fátyol borult.

Fénytelen élet, avaron lépek,
Arcomra főnszél csókol rózsapírt,
Nyárból az őszbe? - bár irtózom tőle -,
Leszek az övé, ha hív.

Folytassa pályázat - A vers Ady Endre: Párisban járt az Ősz c. verséből való.







ŐSZIDŐ


Bíborpalástú alkonyat
öleli át a dombokat,
szelíd szemmel szemlél szerte
a rónára, s a hegyekre.

Aggá gyengülő természet
érzi, közeleg a végzet,
búcsút int a forró nyárnak,
fejet hajt az elmúlásnak.

Ősz illatú lehelete
köddé válik estefele,
milliónyi apró gyöngye
rászitál a fáradt földre.

Zöld levelek fénye fakul,
más szín ejti mindet rabul,
arany csipkés, barna bársony,
mély bordó, mi elvarázsol.

Hűvös szellő hívja táncba
hóharmatos éjszakába,
s mire újra hajnal hasad,
fáknak csupasz ága marad.

Estélyi ruhája szakadt,
ott lapul már a fa alatt.
Karjába mar a csípős dér,
az élet így már mit sem ér.

Tetszhalott létbe szenderül,
testére hósuba terül,
fülébe szél dúdol zenét,
alszik az idő tenyerén.







PIPACS


Vörös tenger hullámzása,
Szemet vonzó a látványa,
Izzik forrón, szinte lángol,
Szerelmesen ég a vágytól.

Tűzpiros szoknyája selyme,
Ringatózik táncot lejtve,
Ha a szellő kezét kéri,
Belepirul, nem is érti.

Párját várja estelente,
Szemlesütve, epedezve,
Szemérmesen érte kiált,
Légy a párom, búzavirág!







PÜNKÖSDI RÓZSA


Kerek bokron kerek bimbók
nyújtóznak a fényben,
a mosolygó napsugártól
gömbölyödnek szépen.
Szirommal telt labda bimbók
pattannak serényen,
tündökölnek, Pünkösdünket
köszöntve szerényen.
Selymes fényük az ünnepét
tükrözni akarja,
ezért bontja ki a szirmát
Pünkösdvasárnapra.
A hatalmas virágfejek
szelíd főhajtása
a Szentlélek eljöttének
méltó fogadása.
Püspöklila vagy rózsaszín
engem elvarázsol,
fehér színű bokor körül
illatfelhő táncol.
Belélegzem, s elsimítja
lelkemen a ráncot,
alig várom, láthassam
e gyönyörű virágot!







RAJONGÁSIG


Ég és föld összeér,
mennyei hófehér
minden, merre nézek,
csendes békét érzek.

Pehelypaplan alatt
szunnyadó lét maradt.
Álmodozom véled,
imádott természet.

Majd ha kipihented
a sok gonosz tettet,
mit oktondi lelkek
a károdra tettek,

virulj nekünk újra,
ne adj okot búra,
varázsoljál megint
éltető, üde színt.







RÁM DŐLT A CSEND...


Rám dőlt a csend,
Nincs ugatás,
Nappaliban halk szuszogás,
Körmeinek kocogását a kövön nem hallom,
Üresség van a szívemben, és nagy-nagy fájdalom.







A RÉGI TEMETŐ


A falun túl nyugat felé,
Elindulok estefelé.
Utat mutat a lemenő,
Arra a régi temető!

Sűrűn nőtt fák oltalmában,
Kicsinyke domb oldalában
Van az örök pihenő,
Pár száz lelkes temető.
Ott nyugszanak eleink,
Dolgos kezű őseink.

Félre dőlő fakeresztek
A meténgre telepedtek.
Néhol puszpáng mutat utat,
Alatta vajon ki nyughat?

Van itt rokon és uraság,
S ki harcban halt hősi halált.
S van kit már más nem is mutat,
Csak egy enyhe domborulat.

E nyughelynek jobb sarkában
Dédszüleim megtaláltam.
Velük alszik Jancsika,
Mama legkisebb fia.
Katus ikertestvérkéje,
Tavaszi szél lett a vége.
Piciny testéig hatolva,
Lázrózsákkal beoltotta.
Azóta már hat testvérrel
Találkozott fenn az égben.

Domb közepén Lévayak
Alusszák örök álmukat.
Dédi János, s József fia
Egymást el nem hagyja soha.
Ferenc fia porhüvelye
Máshol van már eltemetve.
Egerszegen várta párja,
Nyugalmát ott megtalálta.
Megpihent végleg békében,
Nagyanyám ölelésében.

Mindenszentek hogyha eljő,
Átöltözik a temető.
Felveszi fehér ruháját,
Meggyújtja sok lámpácskáját.

Üzenet jön odaátról,
Értsd meg gyermek, mit atyád szól!
Voltunk mint Ti, s lesztek, mint mi!
Éld hát hasznosan életed,
Használd ki minden percedet!

S ha jön az utolsó óra,
Térjél te is nyugovóra!
Szeretteid jönnek eléd,
Karjukat kitárják feléd.
Arcukon az öröm könnye,
S együtt leszünk mindörökre.







SIRATÓ DAL


Bús gerlice búg kertemben,
elmélázva hallgatom,
lelkem mélyén emlékképek
törnek fel e dallamon.

Temetőben sétálgatva
sírok közt ha ballagok,
fenyőágak rejtekéből
szüntelen e dalt hallom.

Azt dúdolja, ki valaha
élt a Földön, itt pihen,
elmúlását elsiratja
súgva-búgva, szelíden.







SOKKOLÓ




Gyász nyomasztja a lelkünket.
Sorsunk minket miért büntet?
Nagyjaink közt arat halál,
porba sújtja, akit talál.

Hétről hétre sokkol gyászhír...
éltest, ifjat mélybe zár sír!
Csillaggá vált példaképek,
s maradnak csak az emlékek.

Benedek Tibor

A pólósok igazgyöngye,
érte hullik ezrek könnye.
Nem múlik a hiányérzet,
Benedekért sír a lélek.

Dr. Bálint György

Kertek kedves őrangyala,
tanácsait szívből adta.
Gondos gazda, ki tanított,
természetre kaput nyitott.

Dr. Eőry Ajándok

Meridián torna atyja,
módszerével azt sugallta,
egészség a lét alapja.
E tornával fittek leszünk,
s boldogabb lesz az életünk.
Oly sok szegényt meggyógyított.
Ajándoki ajándék volt.

Szűcs Lajos

Az örökös futballpálya
bajnokunkat régen várta.
Mennyi élmény, bombagólok,
vigaszt nekünk mégsem hoztok.

Bogdán László

Az egyedi polgármester!
Csupa nagybetűvel: EMBER!
Tiszta szándék, tettrekészség,
ámultak csak, akik nézték.

Tiszta falu, szorgos kezek
Cserdin csodát teremtettek.
Népének hős vezetője,
sok kellene még belőle!










TERMÉSZETI TÖRVÉNY


Ősz királynő színre lépett,
Elfoglalta trónját,
Könyörtelen, kíméletlen,
Rögvest munkához lát.

Szolgájának parancsot ád,
Keverjen festéket,
Aranysárgán, barnán, bordón
Látná a tájképet.

Szelet rendel, száguldozót,
Rázza a faágat,
Tépje szét a színpompázó,
Bús lombkoronákat!

Párából szőtt ködfátyolát
Eressze le földig,
Avarmintás dérszőnyegét
a hajnalok őrzik.

Fák levele mind lehulljon,
Ez utasítása,
Virág hajtsa sziromfejét
Dermedt virágágyra.

A természet belenyugvón
Fogadja a döntést,
Csak éjszaka, magányában
Hullatja a könnyét.

Küldetését elvégezvén
Eltávozik önként,
Ősz királynő betartja a
Természeti törvényt.







TÉLI BOLDOGSÁG


Szárnyal a lelkem, szakad a hó,
Nyugalmat adó hótakaró.
Egybeér ég és látóhatár,
Szűz ruhát öltő mennyei táj.

Zöld fenyők subája hófehér,
Egy álomvilággal is felér.
Szerelmem ó, havas természet,
Boldogság csodálni így téged.

Csücsül az ágon sok kismadár,
Várja, hogy kész-e a reggeli már,
Sürögve, forogva csipeget,
Élvezi a téli életet.










TULIPÁN


Virágágyás nyoszolyán
Bimbózik a tulipán.
Szirmát bontja hajnalra,
S rámosolyog a Napra.

Tündököl a tűzpiros,
Szerelmesnek nyílik most.
Feje kehely, - illatos,
Zöld levele harmatos.

Irigyli őt a sárga,


Neki nincsen barátja.
Méhecskéket hívogat,
S kitárja a szirmokat.

Szelíd a szép hófehér,
Ő a boldogságnak él.
Virít vele sok társa,
Menyasszonyok csokrába.

Fodros szirmú, és tarka
Hajladozva akarja,
Szeretetet vigyen ma,
Anyák napi csokorba.







ÚJÉVI KÖSZÖNTŐ - MÁSKÉPPEN


Átléptünk egy új küszöböt,
2010 ím, így köszönt.
Ha megérted, lássad kárát,
és fizesd meg jól az árát!

Hogyha fényben akarsz élni,
Az Elmű azt drágán méri.
Ha meleged gázból veszed,
mától jobban megfizeted.
Ha vonattal döcögsz tova,
nem visz ám el mindenhova.
Útvonalad keresheted,
szerencséd van, ha megleled,
kopott, poros ülőhelyed,
de a jegyár emelkedett.
Busszal mehetsz akármerre,
de mélyebben nyúlj a zsebbe.
Autópálya matricája?
Annak is felmegy az ára.
Kocsidat ha előveszed,
hogyha tolod, jobban teszed,
mert a benzin ára robban,
úgy tűnik, meg sose torpan.
Meg a többi jövedéki!
Az ember csak nézi-nézi,
feje őszül, ideg feszül,
míg teljesen ki nem merül.
Nyugdíj határ, - minő méreg,
ne reménykedj, el nem éred.
Ámde gondolkodj előre,
s gyűjtsél pénzt a temetőre.

Addig viszont fizess, fizess,
kiskaput te nehogy kiless,
mert a hatóság az átlát,
annak is te látod kárát.
Folytathatnám, de hát minek?
Így is kirázott a hideg.
Vérnyomásom emelkedik,
Szívem is rendetlenkedik,
S voltam eddig olyan dőre,
Nem spóroltam temetőre.










AZ ÚT VÉGE FELÉ


Késő őszi alkonyatban
Bandukolunk megroskadtan,
Idestova nyolc éve már
Együtt megyünk, én és anyám.

A nap régen leáldozott,
Az est semmi jót nem hozott.
Szemed elé ködfátyol szállt,
Néha tudod, ki vigyáz rád.

Előtörnek régi képek,
Mintha csak most történnének.
Ez a világ már nem kerek,
Minden összekeveredett.

Az út kínnal van kirakva,
S milyen hosszú? Ki tudhatja?
Bozótosban sötét árnyak,
Intenek, csak meg ne lássad!

Fejünk felett varjú sereg,
Az elmúláson kesereg.
Jeges szél csap az arcomba,
Bú a lelkemet mardossa.

Mert a végzet útján járunk,
Bukdácsolunk, alig látunk,
S az út végén fekete árny,
Hív magához a vén halál.

S hogy Te, vagy én érek oda
Előbb, azt csak Isten tudja -
De addig szorítom kezed,
S amíg lehet, Veled leszek.







VELED URAM
40. házassági évfordulónkra


Tiltott gyümölcs, mit kívántál,
Több volt ez a szimpla vágynál.
Neked termett, úgy érezted,
Tetszett vagy nem, Te elvetted.

Nem volt pompás dínomdánom,
Csak egyszerű: légy a párom.
Komolyan vett holtomiglan,
S egymáséi lettünk nyíltan.

Ím, az idő bizonyított,
Pedig akadt gondunk itt-ott,
Küzdelem is várt ránk bőven,
S álltunk párszor meggyötörten.

Kinek mikor akadt baja,
Másikunk volt hű támasza,
Kéz a kézben mentünk tovább,
Nap perzselt, vagy vihar dúlt át.

Ha kiejtem kicsit félve,
Így van ez épp negyven éve,
Tán kiváltság lehet oka,
Megadatott ez a csoda.

Kérőn nézek fel az égre,
Ha csillagnak szán majd végre,
Engedje meg, kérem szépen,
Karjaidban legyen végem.







VÉN BETYÁR


Hajadba őszt szőtt a napsugár,
Tartásod elernyedt, nem sudár,
Lépteid éle már megkopott,
Alighogy hallható, nem kopog.

Tudod, hogy lassabban tovább érsz,
Gondosan figyeled, hová lépsz.
Emlékek gyöngysora kábán int,
Homályos szemedre párát hint.

Felbukkan a sok szép régi nyár,
Szerelmes, perzselő és vidám.
A tavasz bódító illata,
Énekesmadarak víg dala.

Látod a szelíd, szép, szende lányt,
Öleled nádszálú derekát.
Rád kacsint pajkosan, csókot ad,
Felhevít az emlék s a hódolat.

Döbbenten eszmélsz a jelenre,
Nem csókja hatott a testedre.
A kályha mellett ülsz sportosan,
Forralt bort kortyolgatsz boldogan.







VIRÁGOK KÖZT


Anyák napja ünnepén már nem köszönthetlek,
Nincs rá mód megmondani, mennyire szeretlek.
Bennem élő régi film - őrzöm a lelkemben, -
Pereg, s máris ott vagyok virágoskertedben.
Újra látom meseszép tengernyi virágát,
Velük együtt neveltél, mint emberpalántát.
Minden évszak virága otthonra lelt Nálad,
Készítettél számára puha virágágyat.
Tavaszhírnök hóvirág új tavaszt kiáltott,
A zöld páfrány tövében ibolya virágzott.
Babarózsa varázsolt rózsaszín világot,
Aranyeső hullajtott virágeső záport.
Jácint, nárcisz üdített csábos illatával,
Szellő pajkosan játszott a labdarózsával.
Nefelejcs virágözön tükre fenn az égen,
Piros, sárga tulipán hajlongott serényen.
Lila, fehér orgonák májust köszöntöttek,
Édesanyám csokrába ünnepelni jöttek.
Jázminbokor illata messze szállt a széllel,


Gyöngyvirágot bújtatott mélyen az ölében.
Ház előtt a viola sűrű sorban állott,
Ontotta a mézédes krémszínű virágot.
Pünkösd napján tündökölt a pünkösdi rózsa,
Bólogató nagy feje rádőlt a karóra.
Rózsabimbó kifeslett a szép rózsafából,
Bokorrózsa elalélt finom illatától.
Óh, mennyei liliom, hófehér virágod
Büszkén állt, és hirdetett szűzi tisztaságot.
Járda mellett tűzpiros Salvia sor nyílott,
Napsütötte kelyhébe méhecskéket hívott.
Kivont karddal díszelgő színes kardvirágok
Szőnyegeként virultak a kukacvirágok.
Csillagvirág átölelt kerekes kútkávát,
Az estike őrizte a tündérkert álmát.
Piros muskátli szirma tortám díszítette,
Őszirózsa színpompa már az őszt jelezte.
Aranyszirmú krizantém sátort vert a kertben,
Emlékezni vágyott ki a temetőkertbe.
December volt, s pincében virultak a kálák,
Egész évi munkádat télen is hálálták.
A sor végén állok én, megtört virágszálad,
Kibe virág szereteted régen beplántáltad.
Ez a sok árva virág vágyik mind utánad,
Anyák napján ott lesznek a sírodon, Nálad.










VIRULJ!


Virulj, virulj ki virágom,
színed, pompád megcsodálom,
áhítattal, rajongással,
megsimítlak szemsugárral.

Hajnal hint rád gyöngyszemeket,
tágra nyitod szép szemedet,
frissen, üdén, festesz tájat,
illatodtól mámor támad.

Szirom arcod csupa derű,
mélyén rejtve édes nedű,


vonzó mágnes nektár csókod,
pille, s méhraj neked bókol.

Kicsalod a jókedvemet,
kehely fejed, ha rám nevet.
Táncot lejtesz enyhe széllel,
kacérkodsz a messzi fénnyel.

Virulj, virulj ki virágom,
minden szálad megcsodálom,
ezer arcú színes virág,
veled szépül e rút világ.







VONATON


Zöld lett a szemafor,
indul a vonatom.
Eltűnt az állomás,
megyünk szemlátomást.
A mozdony gyorsuló,
monoton nyomuló,
lelkemben doboló,
sínt meglovagoló.
Zakatol szüntelen,
döccen a síneken.
Vele fut az erdő,
versenyez a mező.
Víz tükre rákacsint,
- Száguldj csak - fűzfa int.
Szántáson őzikék,
szökellnek, óh, mi szép!
Megjött a kalauz,
orcáján nagy bajusz,
dörmögi kedvesen
- A jegyét, kedvesem.
Félhomály, szürkeség,
a lámpa még nem ég.
Utolér az este,
ránk terül vén teste.
Csillagot gyújt az éj,
holdvilág útra kél,
kíséri vonatom,
végig az utamon.














 
 
0 komment , kategória:  Juhászné Bérces Anikó  
A mi Lobogónk
  2011-04-12 18:57:42, kedd
 
 




Juhászné Bérces Anikó: A MI LOBOGÓNK




Három a magyar igazság,
Nem töri meg semmi gazság,
Nemzetiszín zászlónk lobog,
Hirdeti, hogy magyar vagyok.

Lobogj zászló, hirdesd híven
Ez a mi országunk itten!
Piros fehér és a zöld,
Ezer éve Magyar Föld.

Piros a tűz lobogása,
Fehér az életvíz forrása,
Zöld e szent föld, ez a mienk
Nem adható el senkinek!

Lobogj zászló, hirdesd híven,
Ez a mi országunk itten!
Piros fehér és a zöld,
Ezer éve Magyar Föld.

Áztatta őseink vére,
Szabadságért küzdő népe.


Ápold emléküket szépen,
Hű utódhoz méltóképpen!

Lobogj zászló, lengj a szélben,
Magyarország volt és lészen!
Piros fehér és a zöld,
Ezer éve Magyar Föld.

Büszke legyél a hazádra,
Nemzetiszín zászlajára,
Bárhol lobog, rögtön tudod,
Hogy ott magyar szíve dobog.

Lobogj zászló, lengj a szélben,
Jeges télben, napsütésben,
Mindörökké hirdesd híven,
Magyarország e föld itten!






 
 
0 komment , kategória:  Juhászné Bérces Anikó  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
2024.11 2024. December 2025.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 4 db bejegyzés
e év: 181 db bejegyzés
Összes: 4941 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1532
  • e Hét: 15682
  • e Hónap: 15682
  • e Év: 658384
Szótár
 




Blogok, Szótár,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.