|
2016-05-16 20:31:43, hétfő
|
| |
| |
KAMENITZKY ANTAL
Kamenitzky Antal (Borszék 1947. július 17 - 2015. október 8. Marosvásárhely), iskoláit a marosvásárhelyi zene- és képzőművészeti líceumban végezte. Szülővárosában él. Verseit a hazai magyar lapok közölték.
ÁLDOZAT VAGY SEMMI SEM
Leszállt a köd, fészkén fehér madár,
a fészke téli zuzmorás határ.
Az őszutón jött, hozzánk költözött,
fehéren fészkel kis folyók fölött.
Elment a fecske, ő velünk maradt.
Az alvó erdő: eltűnt akarat,
ott volt a déli domboldal mögött.
Legyint a táj, a kocsma felköhög.
Tört pápaszem a tócsák fél szemén,
rálép a ló, a ballagó tehén.
Sötéten hallgat láb alatt a föld.
Felejt az ember, részeg s újra tölt.
A tél kemény markával megragad,
a kedv törik, a hajnal elhasad.
Az ablakokra szórva jégvirág,
káromkodást cifráznak így s imát.
Könnyű vagyok, felcsippent már a pap,
szent ostyaként fehéren felmutat.
Az élet áldozat vagy semmi sem.
A munkás elfárad, majd megpihen.
(2003. november 26.)
ÁRNYAK KÖNTÖSÉBEN
Helyet cserélek már a porral
keréknyomon a láb alatt,
melyen egykedvűen taposnak
s a szél játéka felkavar.
Eső után a völgy ölében
fehér pólyában köd vagyok.
A fák tövéről fák hegyére
vonszolnak ázott angyalok.
Barlangok ölén éjszakázom,
ruhám s nevem barlangsötét.
Belém hasítnak fáklyalángok
rámgyújtva árnyak köntösét.
Fáj az élet helye bennem.
Az ifjúság, a munkakedv
elhagytak s róluk már letett
és messze elkerül a tett.
Nem kondultam, harang, ha voltam.
Bűnöm sincs, mégis meglakoltam.
(2005. május 20.)
AZ ÉGRE ÍRVA
Időnként fát teszek a húnyó tűzre,
mint az öregség keserű a füstje.
(A reménynek is füstszagú a szárnya,
nem is hasonlít semmilyen madárra.)
Magasra száll, mert jó magas a kémény.
Szószólóm lehet ő a magas égnél.
Úgy tűnik már a csillagokkal játszik,
eljut talán a legfelsőbb világig.
Lobog a láng, halvánnyá kékül füstje,
az ég, mint lelket, fogadja örökbe.
Míg lángom volt, az égre írta füstjét:
a tűnő verset, szomorút, a büszkét.
2o13. szeptember 2o.
HAVAS NOVEMBER
Hóbuckákra kék árnyék tapad.
Fény a hóval néz farkasszemet.
Körfűrész fényfűrészport havaz
s fényt hasít pergő fűrészlemez.
Késő őszben téli alkalom
Gruzda páter máris festené.
Téli kép az őszi ablakon,
tájképfestő, csendes Istené.
Új november, nagyfejedelem,
fél kézzel havas fenyőt kidönt!
Délutánom ágyba fektetem,
délig tart téli félidőnk.
Este jön, pokróca rámhever.
Kis fotelben csendben görnyedek.
Ötletek rugója felteker
és magányom verssé pörgetem.
FEKETE VERS
Szemembe szúrták, mint egy nagy szeget
az álmoktól szikrázó éjszakát.
Mint kárhozott, ha Istent emleget,
betörném mind a mennyek ablakát.
Kint fekete hó hull, a kerteken
nem hagyhatok halványkék lábnyomot,
rámdől az éj fala, ha felkelek
és halott emberekkel álmodok.
Ki lesz öröm nekem, ha érkezem?
Kinek szívén remeg várakozás?
Isten milyen világát éhezem?
A túlvilág sem végső állomás?
Későn ér haza, aki messze jár.
A kulcsos angyal álmos és kizár.
2o13. szeptember 4.
A KÖD
A táj fején köd, szürke kucsma
mélyen behúzva homlokába.
Úgy néz az őrség, mintha látna,
hiába áll, inkább aludna.
Erdélyország sok régi őre
most mélyen alszik, ők vigyázták
a ,,két pogány között" az Árvát.
A váraik már romba dőltek.
Sötét van Transylvániában
és nő a köd a fény határán.
Kufárkodnak most itt javában,
adnak, vesznek s mit kapnak árán:
a koldus népnek minden átkát,
de számításuk megtalálják.
(2004. január 2.)
LEHAJLÓ FŰZFAÁG
Lehajló fűzfaág a derekad.
Feküdtem lent a hosszúszálú fűben.
Levélkék érintették arcomat,
az illatod ott bujkált minden rügyben.
Feletted felhők szálltak messzire,
mint vándorútra készülő hegyormok.
Itt nincsen senkinek már senkije
megállítni sok száz futóbolondot.
Lehajló árnyék, emléklombú ág,
hajolj fölém, míg fekszem itt az ágyon.
Friss illat, karcsú testű ifjúság,
hajolj fölém, érintésedre vágyom.
Kinek futásra sincs már ereje,
hősként hever a rozzant, régi ágyon.
Öreg, beteg, mit kezdjenek vele
kint Pesten vagy kintebb a Hortobágyon?
Kettétört ág meghajló derekad.
A lombod helyén húsz veréb tanyázik.
Egy hosszú élet telt el, messze vagy.
Itt nyirkos minden és penész virágzik.
A MINDENSÉG PORA
Sötét pányvát hajít reánk az ég,
esténk gerince görbül éjszakába.
A végtelen ma éjjel egy marék
s a csendnek hajnalig alig van ára.
A mindenség porát hintik körénk,
egy lassú csillag ráfagyott az égre
és nem tudom mindez miénk, övék,
mert nincsenek saját mércénkkel mérve.
Alázva, sértődötten, Istenem,
nekünk lázad csak lázasan az elménk,
hogy rajtunk kívül ott a végtelen.
Örök halált vagy életet keresnénk
s bizonyságot egyikre sem kapunk.
Álmunkban is csak vendégek vagyunk.
NE MÁZOLJ HOMLOKÁRA CSILLAGOT
Ha csillagkondát, mint kanász terelgetsz
s ezüst patájuk peng a kék jegen
a körmöd fújva verseket fejelgess
egy kis meleg, hogy lelkeden legyen!
Ha jársz csapásán álmod asszonyának
és egyetlen nyom sem vezet feléd,
szűkítsd körük, tereld be rímkutyákkal,
de meg ne lesd a céljuk semmiképp!
Vagy hagyj fel verssel, kedves öncsalással
és prózát küldjél női útitársnak,
ne mázolj homlokára csillagot,
az jobban illik szárnyas paripához,
ha holdon áll s igézi a napot.
A céda asszony esküszik vagy átkoz.
(2008. február 13.)
NEM LEHET
Lehet egy csókban mindig megmaradni
s a gondot végre máshoz férjhez adni,
pár szóval más lelkében megremegni
lehet-e versnél nőt jobban szeretni?
Hihetni, mit remény súg sima szájjal
és elpirulni szál tavaszsugárban,
lehet megifjodni késő szerelemben,
farkassá válni mély farkasveremben?
Nem lehet. Jó, ha szavad szót fogad
és szádból nem hiányzik sok fogad.
Örülj, hogy nem vett sodrába a semmi
s majdnem mint csikó tudsz füvön heverni.
Kössél nyakába csengőt, el ne vesszen versed,
ha elcsatangol, tudjad hol keresd meg.
(2008. március 24.)
NINCSEN...
Nincsen vége télnek, helye nincsen nyárnak,
régen hullt havakra havasok vigyáznak.
Vágyaink vöröse vénül, nem virágzik,
puszta lelkünk mélyén nincs örömoázis.
Kétely küzd a hittel, és mindig lebírja.
Zendül egy utolsót földre ejtett líra.
Gyapjas felleg alján téli tűz melenget,
hajnalban szavunkon látszik a lehelet.
Fecske helyett villám nyilall át az égen,
villámát a lélek nem találja mégsem.
Elszántott telkünkről másnak gyűl a haszna,
gazdagságunk másnak egy kisebb Alaszka.
Bálványok, keresztek minket meg nem óvnak,
nincsen helye földjén székely-eszkimónak.
SAKKJÁTSZMA
Az Úrnak célja volt veled:
egy sakkjátszmára félretett,
mint egy fehér futót,
de már a játszma véget ért,
dobozba zárja emberét,
a mindig elbukót.
2o13. november 8.
SZERETNÉLEK
Nem kell tavasz, ne kínálj már vele,
megkedveltek a szürke, halk telek.
Nem kell a vér, a vér futó pirosa,
az ifjúság s a nő sem, aki hozza.
Már fáj, ha robban ágakon a rügy,
a fény, mint durcás lány, kezemre üt
és arcul csap az áprilisi szél,
a szó, a kedves, engem nem kímél.
Pedig még drágán venném meg a szád,
ha a szemed szép, ráadásnak adnád,
a mély zenét, a hangod dallamát,
ha a hajad még megsimítni hagynád.
Tavaszvirágot nyitnék friss nyomodban.
Szeretnélek, mint Jézus kiskorodban.
SZONETT A VÉGSŐ TÉTLENSÉGRŐL
A lélek bennem nyugtot nem talál,
mint huzalon a billegő madár .
Kitartását nem kéri érdemül,
még ing a dróton, aztán elrepül.
Kinek tükröz a kék szem majd eget,
ha két szememnek látni nem lehet?
Teremthetnek sok működő csodát,
megjátszom végleg majd az ostobát.
Cserben hagyom a hű rímpárokat,
a múzsám máris máshoz látogat.
Sokallnom nem kell hozzánk költözőt
s bámulnom, ki vadhajtást öntözött.
Nincs hollóposta s hír, amit vihet.
Hitetnem nem kell régen nincs hitet.
(2007. július 1.)
TÁVOZÓBAN
Reménye vesztett, széthullt nemzetem
Úgy távozol, mint én majd-vesztesen
S a sírokat, hol elsüllyedt hazád
Felhagyja, elszármazva unokád.
Nevet változtat, nyelveket tanul
S a gyermekéhez nem szól magyarul.
Virágcsokor e nyelv-vágott virág
Elhull a szirma, rá bárhogy vigyázz
Elvágtad annak már a gyökerét.
Lopott nyelven őszinte a beszéd?
Szólhatsz álmodban anyanyelveden
Vagy mormolsz régi nótát csendesen
Ha ébren honvágy hivogat haza
S lassan kiégett izzó parazsa.
Vesztes maradsz, ha nyersz is a cserén,
Csak szolga vagy, ha gazdag is, szegény.
Kamenitzky Antal: TÁVOZÓBAN - MIHI 2014 / Zene: Brahms - Hungarian Dance No. 1 - Part 1_9/
Link
TISZTA
Legyél a csípős, tiszta, téli hajnal,
mint égi lélek, tisztán megmaradj;
tisztává égj, mint perzselő harag,
ne légy a foltja friss, meszelt falaknak!
Légy könnyű vers, mely gyermekhangon szólal,
csak dallam, amit szó nem ront, ha szól,
harangszó légy, visszhang az ég alól,
halott nagyanyám száján altatódal!
Te légy a messzeség örök heroldja,
kinek a hangja fészekalj-puha,
ki a világom mérgeit feloldja,
jövőmnek légy a fényképalbuma!
Legyél javamra elállított mérleg,
maradj meg soknak, de sosem elégnek!
TÖRVÉNYES ALAPON
A világ eletelt önmagával
nem színezi az őszutó,
a gyermeksírás vagy madárdal,
lehetsz mágnás, földönfutó.
Berágtuk magunk, mint a fába:
az írószú így hagy jelet.
Zászlót tűzünk a ház falára
s mellünkre érdemrendeket.
Egymást írtjuk, mint vegyszerekkel
mindig törvényes alapon.
Jogászok jogviszonyt teremtnek,
kezükre jár a hatalom.
Árnyékában a józan észnek
van rágalom és intrika,
helyén az elfakult erénynek
a rókalelkű taktika.
Télen, nyáron templomba járunk
s a jó szándék lehet komoly,
ha képmutatás honol nálunk,
mint szentek száján a mosoly.
2o13. december 2o.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Kamenitzky Antal |
|
|
|
|
|
Offline
