|
2017-07-13 21:00:07, csütörtök
|
| |
| |
KERESZTURY DEZSŐ
Keresztury Dezső (Zalaegerszeg, 1904. szeptember 6. - Budapest, 1996. április 30.) Széchenyi-díjas író, költő, irodalomtörténész, kritikus, műfordító, egyetemi tanár, az MTA tagja. A Goethe Társaság magyar tagozatának elnöke.
"Művelődés nélkül nincs műveltség" - vallotta az 1945 utáni koalíciós idők tekintélyes kultúrpolitikusa, akinek hatalmas irodalmi munkásságát, modern humanista költészetének igazi jelentőségét ma sem ismerjük igazán.
"De nem tudok tengődni némán!
Ember vagyok, hát engedetlen.
A Végtelen aligha ér rám;
ha félrelöknek, újrakezdem!"
"Úgy gyönyörködj a fiatalokban,
mint akik téged folytatnak majd.
De ne a magad vágyait, emlékeit álmodd
Újra bennük: ne kényeztesd, ne ünnepeld, ne szidd,
Inkább szeresd s érdemük szerint becsüld meg őket.
Légy okos ellenállás, jó gát, tiszta meder,
Hogy növekedjenek, mint súly alatt a pálma,
Hogy önerejükkel törhessenek utat maguknak,
S ne nyelje el őket lápok iszapja, sivataghomok."
"Sorsunk nálunk nagyobb hatalmak kezében van, de jellemünk a magunkéban."
Link
AKI SZERET, FÉLT IS
Aki szeret, félt is; ha másra áldoz
mindent: az érdemét tudó erény
jogán; ha kárvallott: ahogy szegény
ragaszkodik egyetlen birtokához;
s úgy hurkol, ráfonódva, mint hínáros
mély víz, ki vérzik a magány sebén,
s az is, kiben elhamvadt a remény,
hogy egyszer még visszatalál magához.
Aki szeret, féltsen, ha önmagát
is éri tőre, mely társába vág
a szív eréig, a halálosig.-
De van érzés, mely nem keres csatát,
becsület, mely úgy védi igazát,
hogy hallgat, mint az éj s elbújdosik.
BIZAKODÓ
Tavasz van, újra tavasz van:
fürdünk a hűs tüzü napban;
feledve a tél havát
bolydul a raj, a világ.
A vén fa megint kizöldül,
kezdjük mi is újra elölről:
így biztat a jó remény:
ne adja föl, aki vén!
Mint annyi vincellér ősöm,
tevékenyen bíbelődöm,
sürög minden itt körül: -
helyettem Te egyedül!
Sokan elhagytak engem,
sok kedvest elfeledtem,
térdem fáj, merev, ősz,
lelkem voltakkal időz.
Jövőt terveznek a bátrak:
tanulnak, világot járnak; -
előttem szürkül az ut,
ködből homályba fut.
DAL
Sudár nyárfa lombján
lepereg a holdvilág:
akit én szeretek,
abban fürdeti magát.
Haja könnyű selyme
ezüst hab színén lebeg,
sugár teste súlyát
hordozzák lágy fellegek.
Melle két bimbója
égi virág, fenn ragyog:
szelíd szép nézését
őrzik párás csillagok.
DUNÁNTÚLI HEXAMETEREK
Fogj ásót, ha a tél megtört, forgasd meg a földet
új oltványok alá te is; elteregetve a trágyát
bontsd ki s mesd meg a tőkéket, de ügyelj, hogy a sarkot
jól válaszd: ne legyen sok a termő szem; ha kisarjad
vesszeje, fattyazd meg, kötözéskor a fürtre vigyázz: moly
rá ne tanyázzék; hozd ki a gépet, kádba vizet merj,
permetezésre legyen gálic, mész, s hogyha a kék lé
megcsípi izzadt arcod, amíg fujtatva a rendet
járod, tűrd te is el; sarabolj, a magas venyigét nyesd
s újra kötözz, szórj permetet újra, kapálj, hogy a szőlőt
el ne borítsa a gaz; kelj hajnalban, hogy a kénpor
harmatot érjen a fürtön, húzd bakhátra a földet
s úgy igazítsd, hogy a szél s nap könnyen járja a bokrot;
őrizd, hogyha megérik a termés, nyisd ki a pincét,
végy hátadra te is puttonyt, húzd nyögve a prések
rúdját, mérd, foka jó-e a lének, ügyes kotyogóval
szűrd ki a forró mustból a mérges gázt, s amíg erjed
újra takard be a tőkéket, s ha az őszi eső ver,
álld ki; mikor már söpreje megszállt, fejtsd meg az újbort,
készíts kármentőt, tölcsért, üsd csapra a hordót,
sajtározz te is, és ha az ujjad dermed, amíg kint
hóval hordja a horgos-utat be a téli jeges szél:
megtudod akkor, mért szeret úgy a körtefa árnyán
asztala mellett ülve s üvegpoharában a hűvös
bort ízlelve körülpillantani csendben a gazda
guggon ülő tőkéi között, majd megtudod akkor:
lassudan érik, gondviseléssel tisztul a jó bor.
ELMONDHATATLAN
Ó, hogy iramlik, hogy ragad
a napok vad vágtája! Nézd,
mint vonz a lomha áradat,
ó, nézd a világ tengerét!
Örvény kap el s mint a kitárt
mélység fölött az egyetlen igaz cél,
úgy int felénk a hű, szilárd
sziget, mit éveinkből építettél.
Mint párát, átszakít a fény,
oldódom, siklom, mint a hab,
de te vagy a part és a héj,
hol illó lényem megmarad;
a gyökér vagy te, én az ág,
mely felsuhant és lágyan ing a szélben,
s a gondok vad vércsehadát
a te szavad riasztja el fölőlem.
Hogy mondjam, mi ködnek az ég,
hogy mondjam el, mi vagy nekem,
hogy mondjam fényed mély delét,
hogy mondjam: ez a szerelem,
hogy mondjam el a hű hitet,
hogy mondjam el szót nem lelő zavarban,
hogy mondjam el az életet,
hogy mondjam el, ami elmondhatatlan?
EL NE FELEDD
El ne feledd soha, amit ígértek
szülők, barátok, költők, iskolák:
hogy kedves, okos, szép, igaz s tiéd lesz,
mit álmaidba szőtt a szomju vágy;
s a gúzst se aztán, a lárvája-tépett
valót, az ellened-rideg világ
kezét: bírákul a gonoszetvőket,
s a kést, mely hited erét metszi át; -
de azt se, hogy volt pár pillanatod,
mely a lét mocskából felragadott
a mindenséget hordó csillagokra;
az orvos időt, mely emlékké oldja,
amit a kín lelkedbe égetett.
Különben nem bírnád az életet.
EMBERI NYELVEN
A sugárzás, amely a néma éter,
a cél, idő nélkül forgó körök
örvényén átsuhan s bolygónk egében
mint az élő lét végzete dörög,
alakot vált sejtjeink vadonán, hol
a vágy, düh, kín sava husunkba rág
s az eszmélettelen anarchiából
torkunkra löki üvöltő jaját.
De bennünk külön világot teremt a
történelem, az ész, a képzelet,
s holt milliókat őriző legenda
neveli a szülemlő életet.
A veled s benned forgó végtelenben
tudd hát, ki vagy, s beszélj emberi nyelven!
EMBERKÉNT ÉLNI
Ha jó s balsorsod napjai,
égtáj, évszak divatjai
közt megmaradsz annak, ami
lehetsz egészen
kifosztva is épen;
lélek a lélektelenségben:
úgy leszel ember, igazi!
ENNYI MARADT
Megtanultál hallgatni, meg én is;
felhorgadnunk nem szabad.
Leszálltunk a legmélyebb sötétig,
őrizzük, mi megmaradt.
Az a Mont-Blanc-fény csak a sötétség
mélységbe veszti régi fényét.
Talán a szív, melyben a csend
beszédes némasága zeng
magába zár
és együtt hallgatva megint
feledjük a városi kínt,
percekre bár.
A kert kertünk: lankás orom,
az ősz nap opál ködbe von,
hajad ragyog,
körülöttünk tündérzene,
fölöttünk ég: világ tere
s a csillagok.
Ha azt hiszed, csak áldozat
vagy: háborodj fel, védd magad:
van mihez mérned!
Kaptál, adj tovább valamit,
magányodon csak az segít;
nézd az egészet!
ESTI FOHÁSZKODÁS
Az évek mind fájóbban s egyre
mélyebben vágnak életembe:
aggódás, gond ekéje szántja:
barázda hasad s új barázda.
Szinére fordul omló mélye,
mily értelemből és mivégre?
Ki tudja, sebe milyen jóra
fordul, míg megújúl az óra?
Mindennap elvetlek magamba:
kelj ki, sarjadj fel virradatra!
ESTI IMÁDSÁG
Ó, milyen vak homályba futnak
kik nélküled indulnak útnak.
A kezemet nézem: leszárad;
szívem sívó homokkal árad.
Valamikor kézen vezettél;
szökni akartam, nem engedtél,
csend volt szívemben és a csendben
szavad szólt csak, mindennél szebben.
Én Istenem, hívj vissza engem!
Magam maradtam, eltévedtem.
Légy bátorságom, bizodalmam;
ó, légy úrrá megint Te rajtam!
ESTIKE
Csak egyszer érezd, ha már csend van, éj van,
hogyan önti ki illatát
az estike: ha széthull minden mértan
s millió fekete karát
gyémánt az önmagában pihenő fény,
hogyan nyitja az estike
ezer csillagkelyhét a meredő éj
ölén a hűs, kék semmibe,
mely álommá mossa a megszokott lét
látványát, hogy ontja tovább,
mit boszorkány ölén főz a sötétség:
illatos, részegítő tébolyát!
FÜRED
A Bakony zúzmarás lehelletétől
tömzsi hegyek karéja védi meg;
szőlős lejtőire arany-zöld fény dől,
barack virul ott s mandula-liget.
Ezüst párában sirályok: vitorlák
suhannak karcsún habos víz felett;
bronz fürdőzök mögött mint azúr korlát
leng délibábosan a félsziget.
A kút körül a park lombsátorából
hűs árny hull, zsongó, lassú suttogás szól:
százados múltból derűs üzenet.
S szél sóhajtása, hullámok verése,
napok mosolya, éjek csendessége
bepólyálja a hajszolt szíveket.
HÁLA
Elköszönök, jó emlékek
megőrzik arcomat:
a múlásból kiléphet
egy-egy dermedt pillanat,
melyek hosszú, sűrű élet
fölvillanásai csak.
Ne vegyétek rossz néven,
ha sírva fakadok:
topogok béna-sötétben,
sáppadnak a csillagok,
emlékké foszlik az Éden,
az angyal elhagyott.
De jött helyette másik,
száz szorgos keze nőtt,
ápolja mi egyre vásik,
a morzsálódó erőt,
elkísér mindhalálig,
ha élek: szíve előtt.
Vele bénán is könnyebb itt,
lelkem vele van teli,
kora reggeltől napestig
életem ő élteti;
ha szemem könnyek fürösztik:
a hála könnyei.
IMÁDSÁG BÉKESSÉGÉRT
Ki lélek és test vagy mibennünk,
kit istenné, törvénnyé tettünk:
halottak élő hagyománya,
mag, fény a jövendő homályba: -
vadon veszejt, ijeszt a sárkány,
kereszten halsz, megégsz a máglyán,
s mind újra szebben, erősebben
születhetsz derék emberekben: -
légy bennünk játék, alkotó láz,
testvér-vágyból felépülő ház,
szív, igazság kényszerű harcban,
amit, ki küzd is tud tudatlan:
végzet, kegyelem, ihlet légy te,
tapasztalás, törvény beszéde: -
mit düh, vád, vérszomj ölt magára,
csak igaz lényed szörny visszája, -
igázza le bennünk hatalmad
indulatát a fenevadnak,
tedd urunkká isteni részed:
a teremteni bátor békességet.
A KEDVES UTÁN
A szó, a szó elszáll. Megcsendül: "Szeretsz-e
Kedvesem?" "Szeretlek csacsogó
Aranymáringóm", s elhal, mint a sóhaj.
A csók, a csók elfoszlik: érzem még epedő
Ajkamon ajkaid melegét, de szomjas
Szél jön s felissza párás nyomukat.
Nem erre,
Nem szóra, nem csókra: nyakamba fonódó
Karodra, simuló testedre, szeméremmel mohó
Szerelmedre; szóba nem, csókba nem fogható;
Szivembe, szemembe, számba és vérembe
Égetett valódra emlékezik testem.
Véremben bujdosik hűs csókod s szemeid
Mosolygó derűje s zsong a szív...
Futok a tavaszba s estébe boruló
Erdőn. Hűs lomb hajlik homlokomba, néma
Árnyék maraszt: nyúljak végig a pázsiton
S elpihent lélekkel érezzem a kelő
Éj komoly békéjét; édes csobbanással
Hív a víz s elfed a fátyolos őszi köd.
Vérem nyugtalanul kering, mint izgatott
Falvakban a népek a bujdosó király
Visszajöttét várják és a kaszárnyákban
Megperdül egy-egy dob.
Miért vagy hát messze, mért nem szállsz karomra
Mint a galamb? Mért nem nyílsz ki karjaimban
Mint a virág, hogyha kezeimben tartom
S rálehelek: "Nyílj ki, amíg a fiatal
Rügyekben fakadoz a mosolygó tavasz
S tüzesen süt a nap"...
KERT...
Egy kert jár vissza éber álmaimban:
virág, zöldarany fű, lugas; az út
sárgán a szőlős verandára fut,
fölötte kéklő ég, felhőtlen, nyíltan.
Csak édes szépség, nincs benn semmi rút;
fényében évszakok telt színe csillan,
együtt érzem benn, ahogy vágyaimban,
az érett férfit és a kisfiút.
Mint virággal havas cseresznyeág,
reménnyel, búcsúzással van tele,
emlék s mindig új vágy játszik vele;
árnyából visszaint az ifjúság
s lenge nyomán az elrebbent madárnak,
fái közt, kék egén istenek szállnak.
KÉKI DAL
Csipkebogyót csipked
seregély seregnyi.
De jó lenne mindig kint a
kéki erdőn lenni!
Mintha életen túl,
lágy álomban járnék:
ringat az ég, messze délre
tárul ki a tájék.
Tihanyra torlódik
egy fekete felleg:
leng alatta a félsziget:
tejüveg lehelet.
Habos virágtenger
volt a táj tavasszal:
most barackkal, méz szőlővel,
dióval vigasztal.
Sárgul, rőt a körte
s cseresznyefa ága:
máglyára lép a betelt nyár,
megújító lángba.
Suhan fenn a felhő,
madár messze szárnyal:
kihunyó nap szépíti meg
ős varázslatával.
Aki vágyát kötné
felhőhöz, madárhoz,
kösse szívét a virágzó
s híven termő fákhoz!
KISERDŐ
Most néma a Kiserdő,
de hallgatása zúg.
Bár ritkul a barnuló ernyő,
még sátor a régi út.
Kék, könnyű egek suhannak
méz fényben a lomb felett.
Lángot vet az elzuhant nap.
Ó! zöld-arany szédület!
Csendben, magánosan jön
a fényes-tollu madár:
csak megpihen itt az erdőn,
s dél fele messzire száll.
Az ökörnyálon csillogva
bujkál egy sugárnyi láng.
A szél kopasz ágakon dudolja:
Ó, rózsa! Ispiláng!
Vérhullató lombok, tölgyek
néma bucsúja kié?!
Egy bánatos isten görnyed
a tűnt idő kútja fölé.
Állok vacogva, kigyúlva,
akár a meztelen ág.
A szél sír, az avarba bújva,
zörgő nótáját fújja,
s a rőt alkony mélabúja
énekli szivembe magát.
LÁNCOK
Lánc, lánc, eszterlánc -
beleringsz a táncba:
nyakadban és derekadon
pitypang gyermeklánca.
Kék kő, piros kő:
szenvedély, alázat
lánca fogja s ragyogtatja
szelídséged s vágyad.
Lánc, lánc, könnyű lánc:
mintha játék volna,
s lágy szellő, hajlós fűszál
fűzne a karomba.
Nőnek gyűrűi
a közös napoknak,
szálra szál és láncra lánc:
sűrű hálót fonnak.
Lánc, lánc, mennyi lánc!
áldozat, vágy, érdek,
álom, emlék: oldhatatlan
egybekuszált élet.
Szabadulnál, nem tudsz:
rab zsarnok rab társa,
bilincs lett a gyermeklánc
életre-halálra.
Lánc, lánc, csupa lánc:
seb forr seb fölébe:
életünk mint összenőtt
ikrek égő vére.
LEVENDULA
Levendula, levendula,
fanyarédes animula,
lettél lila lángfurulya,
mert perzsel vad kánikula.
Kék a lába, zöld a szárnya,
a madár beh gyöngyön járja:
vele hívó szép dalára
vén szívem is lépne párba.
Fenn az égen sűrű csillag,
lenn fekete falu falvak:
éj ködében tarló, parlag,
jobb ki békén hazaballag.
Levendulaillat illan,
az a madár meg se cikkan,
de ami volt mégis itt van
híven őrzött álmaimban.
Talán csak egy pillantásra
megéled az éj varázsa:
virággal telik a váz, ha
szívós élet lobban lángra.
Villik tánca hív már útra,
s valami megárad újra:
telt szívem veled virulna
levendula, levendula.
MEGÚJÍTÓ, MEGÚJULÓ
Csupa virág a kert,
csupa zsenge lomb az erdő:
a mandula volt az első:
forrt, kibomlott, betelt: -
s vadul iramodva behozta
a cseresznye, körte, barack:
tolakszik a fű, a tarack,
lágy fény színesül ragyogva:
s újra, újra megint
csírázik, bomlik gyanútlan,
mindig sietve, útban:
az ős törvény szerint,
mi várt a tél jegében
emléktelen, halál -
félelmetlen, magány
s eszmélet nélkül is épen...
Csupa virág a kert,
csupa zsenge lomb az erdő,
csak az emberszív esendő:
folytatni a régi pert.
MÉLYÜLŐ ÖRVÉNY
Az évek múlnak, s múlhatatlan
nyomuk bennünk marad;
életünk bomlik s bonthatatlan
örök-egy pillanat.
Súgta, mondta, zengve dobolta
a szívünk, hogy szeret;
mint vad láng lobogtatta volna
életem életedet;
s ha egymást meggyötörni vitt a
dúlt vér, tépett ideg:
kéz, szó, fordulva csapott vissza,
magát sebezve meg.
Kín, szenvedély kiforr, letisztul,
elnémul s névtelen
van, mint a lét, mely létezik, túl
szavakon, tetteken.
Az évek múlnak s múlhatatlan
nyomuk egymásba vész.
Életünk bomlik s bonthatatlan:
együtt csonka-egész.
MINDIG VELEM VAGY 
Ha nem vagy nálam, akkor is velem vagy.
Elküldelek s követlek; újra elhagy
kalóz kedvem s hiányod visszaszív.
Úgy élsz bennem, mint kezemen a néma
vonások, gyors madárban röpte célja,
kút mélyén tiszta víz.
Ahogy szólsz, jársz, tüzét vidám eszednek,
vágyad tündér játékát őrizem meg,
szemedből a tekintet,
bőröd meleg szinéből, szád izéből,
ölelésedből, csipőd halk ivéből
újrateremtelek.
Mély álmomban csókodra ébredek fel,
minden nap újra és új értelemmel
fogalmazlak meg: így élsz igazán!
A szélbe rajzollak s kilépsz a szélből,
ha arcom lengeti a viz, szinéről
szemed néz vissza rám.
Mint tükörben a tükör tükörképe:
végtelen arc fonódik egy füzérbe;
melyik vagy te? és én melyik vagyok?
Én adok fényt neked, te fénylesz bennem,
s bennünk a világ. Vagy a végtelenben
valami még nagyobb.
NÁDAS
Tavasszal zöld a nádas,
akár a zsenge sás:
vízfestményen könnyű-lázas
halk festék-csordulás.
Nyáron édes búvóhely
fennakadt csónakom:
nincs kivetnivaló benn,
hogy odabújdosom.
Az ősz arany királyi
palástja leng a vizen,
szólnak őrült furulyái,
velük a tél üzen,
s jönnek toló-kaszával
a jégen a nád-aratók:
lehull rejtek-hazám, jaj! -
az élet előbbrevalóbb.
NEM A SZÉGYEN...
Nem a szégyen,belátás, fegyelem
fogja az esztelen, bokros szivet,
nem a belülről jövő kegyelem
megváltó szava szelidíti meg;
nem a munka, gyógyszer, ájuló tudat,
nem az éjek, bár álmuk csendesebb,
nem, ha virágok nyitják szirmukat,
nem a konok, idegbajos szelek;
nem is a halál- parti iszonyat,
mely, mivel elviselni nem lehet
tovább: robban, ellentétébe csap
s szivárvánnyá bontja a könnyeket...
Ki megsebezte, gyógyítja megint:
az ember, jó embersége szerint.
NÉZZ VISSZA...
Nézz vissza, s újraéled,
mi volt: órák, napok,
sebző-gyógyító évek,
mi élő emlékké lett
s ami belénk fagyott.
Mennyi mélyre futó kés,
szorongó fájdalom,
indulat, gond, törődés!
él, gyülemlik, kidől - és
elvérzik egy dalon.
Mennyi türelmes, néma
tett, lom hétköznapok
fénytelen tartozéka:
s több, mint sok heuréka,
szép rímek, dallamok.
Lám, a búvó-patak!
vize is megmarad:
a szótlan szív se hallgat;
beszél, s ki érti, annak
többet, mint nagy szavak
NYUGATI SZÉL
Szél pengéi szelik a rengeteg,
fényittas, hidegen józan eget.
Arany téboly: végsőt lobban a nyár:
az árnyék végtelenbe hull és vége már.
A kétértelmű láng kigyújtja mind,
mi pusztul, él, játék s törvény szerint.
Zöld volt, gyümölcsös nyár a félsziget:
most sűrű árny, testtelen sziluett.
Éhes sirály rikoltozza a kint:
lankán, erdőn nincs rózsás labirint.
Nagy ősz! Bomlott halotti dáridó
s bölcs önzéssel magába forduló
pompa, mely új csiráknak osztja szét
a nap hívó szavát, a nyár tüzét.
Fényt, színt, vágyat, eszmét magába zárt, -
s lehull az éj, mint vérpadon a bárd.
Nézz szembe! Sár lomb hull a semmibe.
A szépség a halál szivárvány-felszine.
Virág, gyümölcs, szenvedély, alkotás:
megrothadó parádé, értelme-nincs tanács.
S hunyd be szemed! Bensőd árnyaiból
az örök folytatódás szava szól:
valami észen, kínon túli hit,
mely nőni, tenni, adni kényszerit.
ŐSZ FELÉ
Még forrón süt a nap,
zuhog a verőfény,
de fordul a pillanat,
szürkébb felhő szalad
elforgó egek fakuló mezőjén,
s már rozsdállik a lomb,
hűsebb az éj fuvalma,
rekedten szól a kolomp,
gyűlik a tengeri halma,
s hideg fényben borong
a téli alma.
PARÁZS
Ideje senkinek sincs már,
mind ámokfutó,
kit végül is csak a sír vár:
elolvad, tavalyi hó.
Jobb volna halkan pihenni,
kertben, fű, lomb között,
hervadó tűz, mely egy szemnyi
parázsba költözött.
Csak lenni, nem mindig őrsön;
tenni a mindennapit,
ahogy sok csendes ősöm
példája tanít.
De soha nem nyughatom már:
szél támad, lángra kap
az égre feszülő csont-vár
s lerogy túlterhe alatt.
Kit ár sodor, fordul így vissza,
kit szél emel, néz le így,
ha csontig ég, lesz újra tiszta,
akit Isten segít.
RÁD GONDOLTAM
Sarjadó réten jártam:
a hűs szél elpihent,
az arany-szürke árnyban
meredten állt a csend.
A vadvizek színén kék
acélfény remegett,
felgyúlt nyírfák hűtötték
tükrében testüket.
A nap, mint egy tüzes seb
a láthatár ívén.
Rád gondoltam s tüzes lett
ereimben a vér.
RÍMEK
Te voltál a táj,
mit szemem meg nem únt még;
te vagy a szabály,
melytől nem szabadúlnék;
te voltál az éj,
amelyben megmaradtam,
te vagy a veszély,
mely áldássá lett rajtam;
te voltál a kin,
amit örömmel vártam,
te vagy a kinin,
mely meggyógyítja lázam;
te voltál a szó,
mely megoldotta nyelvem,
te vagy a bíró,
kit igaznak ismertem;
te voltál a kút,
mely mindig újraéled,
te vagy a kiút,
ha bekerít az élet;
te voltál a vad,
mely hozzám szelidült csak,
te vagy a szabad
szél, mely, ha tetszik, elhagy;
te voltál a seb,
mely elfolyatta vérem,
te vagy erősebb,
ha nincs ki megsegéljen;
te voltál a kör,
mely izzó fegyelembe,
te vagy a gyönyör,
mely kötöz szerelemre;
te voltál a tű,
mely sebeim bevarrta,
s te leszel a fű,
mely nyomom eltakarja.
TELT MAGÁNY
A tompa ezüstfény vakít,
a hideg arcomat harapja,
fojt a ködös lég:
a sápadt, dérütötte sík,
a szél torlaszrakó haragja
már közönyös rég.
De ha a nap süt, gyönyörű
a puhán csillogó lepelbe
öltözött tájék:
fa, kert, ház mind új köntösű
világ világít fényesedve,
mint szép ajándék.
A lény-nem-járta szűz vidék
szélcsöndes némasága mélyén
a hideg is lágy,
s tündérmesébe illenék
a szívemből szűrődő szép fény:
e kis derűs vágy.
Egy nagy madár száll: senki más:
az érintetlen, telt magányban
inog a nádas,
s a csupasz jegenyék lilás,
meredt sudárral mintha
simogatnának.
VÁLTOZATOK AZ ÖREGSÉGRŐL
Szeresd
A napok hosszabbodnak,
az évek rövidülnek,
most már minden nap jobb nap,
örülni kell, ha derűlhet
még év, nap, tiszta munka
jó örömével áldott.
Szeresd, becsüld e megúnva is
únhatatlan világot!
Könnyebben hordanád
Arcok, valami messze mult
megújulásai:
lappangó lángok a kigyult
szemben: a holnapi
tapasztalat, jaj: vak, megunt
napok néma gondjai.
Gyengédségek: rügy hasadó
héjából fejlett virág:
lesz majd gyümölcs is, korhadó,
avarba málló ág.
Ha el tudnád hinni, hogy ez a jó,
könnyebben hordanád.
Menedék
Aludni? Csak az nem boldogtalan,
ki józan is örülni tud:
mert ébred a részeg untalan,
s csak sötétebb benne a kut.
Nincs más: vállalni, ami van,
az alagutat s a kaput.
Az anyag belefárad
Hogy mi is az erő, hatalom, ország,
majd megtudod, ha változó
éveid elsuhannak, csak a morzsák
maradnak meg: a meztelen való.
Nem hiszem, hogy valaha is kivágyjak
bőrömből a földön-tuli
országba, de az anyag belefárad
felelősségem hordani.
Utolsó játszma
Bölcs öregség, beh fájdalmas vagy:
önzetlenség, mely ártalmas csak.
Jaj, elszalasztott alkalom!
Védművek helyett csupa rom:
kert-mélyé, orom-magasságé:
nincs már futó, bástya, királyné:
töprengésed nehány kopott paraszt
fölött virraszt.
ZÖLD-KÉK
Zöld az ég és zöld a föld és zöld a tó
és zöld a levegő, zöld a szél és zöld a nád,
zöld-kék a fény, az árnyék, kék az áradó
hűs pára, zöld tavaszi-zöld a zöld világ.
Kéken lebeg a Szent György hegy, a Badacsony,
álommesszibe vész fehér házak sora
a láthatáron, mindent kék egébe von
az érett tavasz; dúsabb nem lehet soha.
Legfeljebb mint az álomkép, a látomás,
az emlék, honvágy, ifjuságunk tűnt honát
őrző és fel-felvillantó tündérvarázs,
örökzöld, élő alkotás, kék-tiszta vágy.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Keresztury Dezső |
|
|
|
|
|
Offline
