László Noémi,László Andrea,László Andrea - Ébredj álmaidból, - menusgabor Blogja - Ábrányi Emil,Adamis Anna,Ady Endre,Ágai Ágnes ,Agytorna,Alföldi Géza ,Alhana,Ambrus Magdolna,Andók Veronika ,Andróczky Lászlóné ,Antoine de Saint-Exupery,Anyák napja - gyermeknap,Áprily Lajos,Arany János,Arany Viktor,Arany-Tóth Katalin ,Aranyosi Ervin,Artai Zsuzsanna,Árvai Attila & Emil,Átyim Lászlóné ,B. B. Nala,B. Huszta Irén,B. Radó Lili,Babits Mihály,Bagi Tibor,Bajza József ,Baktai Faragó Aranka ,Balassi Bálint,Balázs Béla,Bálintffy Etelka,Balla Zsuzsanna,Balogh József,Baranyai Mária,Baranyi Ferenc,Ba,

Továbbiak »

Belépés

			menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac /			Menus Gábor 1940.08.11 Offline

Linktáram, Blogom

Blogom,

Képtáram,

Videótáram,

Ismerőseim, Fecsegj

Fecsegj

1/1 oldal

Bejegyzések száma: 3

László Noémi

2016-09-13 21:00:29, kedd

	LÁSZLÓ NOÉMI László Noémi (Kolozsvár, 1973. július 28. -) költő, műfordító, magyar-angol szakon végzett a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán. Modern angol irodalomból szerzett doktori fokozatot a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Szakfordításból és tolmácsolásból él, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának irodavezetője. Egy négyéves lány, Szász Tekla édesanyja. Link Link Link AJÁNDÉK Gyönyörű például a fáj gyönyörű a muszáj az út, mentiben kétfelől a tilalomfa-táj gyönyörű üres felület hányadszor elsimítva tenger homokban hány tekercs előkerül aligha gyönyörű hosszú ölelés az értelmetlen ellen csak éppen látni, hallani és mondani ne kelljen gyönyörű végenincs mosoly a semmi helyén nem ringat, nem tart, nem sodor csak enyhén, gyönyörű például a bog ha csokorra kötötték szíved fölött, mert nem dobog szép virtuális emlék szép virtuális búcsúszó habszivacs díszdobozban mielőtt szájról szájra száll vagy a fogakhoz koccan. BUDAPEST Utcák, zajok, eltévedt emberek, késői jószerencse, rosszleány; hányadik élet hányadik után - szép senkiföldje, szétszórt hadsereg; gázlámpa fénye, füstös házsorok, elhallgatott teremtés, szív, halál, szecesszióba hajló rózsaszál - a nap zsibong, az éj csak ácsorog; az ágakon, akárha értenék, mire való a lusta tél, halk suttogásba kezdenek a ragtalan igék. EMLÉKDAL Vonatdöcögés, huszadik század. Talpfától talpfáig megyek utánad. Hangyaboly, kutyatej, cement és mész. Ház, növény, szuszogó lény csenevész. Vasvázak, szövetek, rostok, csontvázak. Csupa csend, csupa por, csupa alázat. Leszálló pálya, felszálló pálya. Világmindenség rozzant pajtája. Nem őrzi senki, nem állnak lesben. Elég egy érintés, hogy összeessen. Nem mozdul más, csak az árnyék benne. Álmaim összekent képe lenne? A daruk sárgák, a hinták kékek. Piros az égbolt, az arcok fehérek. Tapsra vonulnak, tömötten állnak. Tehetetlenül ministrálnak. Aki visszalép, nyomtalan elvész. Kontinenst ölelő szemfényvesztés. Ügyesen álcázott ókori gályák. Aki felszólal, szinkronizálják. Hallgass. Kapsz cukrot, húst, kenyeret. Húzd meg magad, amíg lehet. Ruhát is adnak, újat, szépet. Boldog tömegben érhetsz véget. Ne bánd, hogy tegnapod, holnapod nincs. Az eszme csillagára tekints. Nézd, hogy járja útját az égen! Dolgozz pontosan, élj észrevétlen! Némulj el, vakulj meg, süketülj meg. Mintha nem rándulna benned ideg. Légy tudományos, haladj a korral. Küzdj mosolyogva, korgó gyomorral. Ne ostobáskodj, ne szidd az eget. Amikor ideje, nemzz gyereket, amíg csak bírod. Ez feladatod. Ne hidd, hogy bármikor feladhatod, mert gondolkodáson volna a sor, vagy mert fölfeslettél valahol, tótágast állt az eszményi oltár, s szeretnél az lenni, aki voltál! Döcög a vonat, torz szülemény. Száll a síkon a gyér fülkefény. Nyílik a föld, mohón felissza. Talpfától talpfáig szivárog vissza. ENGEDJ IDŐZNÖM vegyél magadhoz ahogyan a bort a reggel hűvösét a kenyeret a keretbe nem foglalható tájat amint lehet tegyél el apró dolgaid közé engedj időznöm ott egy keveset felejts el lassan észrevétlenül amint lehet felejts magadban ne törődj velem viselj mint bőrödön fehér heget hogy növekedjem majd a pórusokkal amint lehet vegyél magadhoz ahogyan a szó még ismeretlen ízeit veszed takarj be gondod rejtett vánkosába amint lehet ÉDES ERDÉLY Az én falumban dombon van a temető. Fehéren száll a mennyekbe a kő. Fekete asszony húz az úton szekeret. Kikericsek alatt pihen a szeretet. A szépség az, amit az alkalom kíván. Szorosra kötözik a lányok derekán. Cifrázzák mellen, háton, kalapon. Itt nem nőhet a gyom. Az én falumban gólyák jönnek, fecske száll. Fészket rak, mint a korán érkező halál. Fiait naptól szédült léggyel eteti. Tudjuk: ki alszegi, ki felszegi. Vasárnap templomba megy a pocak. Messziről látszik, melyik asszony dolgosabb. Sarok kopog, kendő repül, boglár ragyog. Fent: kopasz csillagok. Az én falumban frissen hantolva a föld. A szép, nagy ház egy-két gyereknyi űrt kitölt. Udvara tiszta, az eleje takaros. Csorog rá alkonyatkor a piros. Az arcok sűrű kalácsmézbe mártva. Aki máz nélkül él, marad magára. Inganak kezek, lábak, mint a fű, és ború a derű. . . FALEVÉL Zöld, sárga, barna, szürke, nincs. Elmúlt idők borzolta drága tincs. Élet, erő, selyem, tollpihe, bársony. Smaragd, topáz, achát függő az ágon. Vonalak szövetsége, rend. A teremtés követe idelent. FELE MAGÁNY Fele magányom nem adom. Ne hordj parazsat válladon. Méreg a csókom, ne igyad. Ne éleszd halottaimat. Őszintét hogyha szólt a szád, hazug szavam kegyét ne várd. Viselt ruháid le ne vesd, álmaim kútját ne keresd. Ha nincs, ki álmát küldi rád, a délibábot ne imádd; míg muzsikád el nem apad, ne faragj ködből madarat, mi nincs se most, se máskoron. Fele magányom nem adom. FÖLD Van lelkem - töredék -, sok drága tárgyam, hitem kezdetben, elmúlásban, lépéseim ezért sem oly nagyok: még lángolok, de rögtön meghalok. És végem lesz és minden rendben. Nem kínoz majd: mit miért tettem. Vagy nem tettem, s azt is miért. Nem élek-halok majd a tettekért. Nem gyötrődöm, bután, mint most is éppen, hogy mi dolgom e villanásnyi létben, hogyan hagyom porló kezem nyomát, agyoncirkalmazott világ, terád. Az istenhívők mind oly lelkesek. Fogalmam sincs: azután hol leszek. Hallom-e, hozzám ha valaki szól. Megérzem-e, ha meglát valahol emlékei nyárillatú ködében. Tudom-e majd, hogy bár már véget értem, tűnt jelenem valahol még lobog, pár lélekajtón visszajárhatok, hozzád, fehér föld, foszló mindenem. Hozzád, kit itt csak elveszítenem lehet és kivel nem köt össze más, mint hasadásig zsúfolt hallgatás, határnyi törött szárnyú, torz titok, hogy miért hallgatsz, miért hallgatok. Fogalmam sincs, miért csinálom végig, vergődöm el a pokol-ízű révig. Bátor, szabad lelkem ha van, miért nem oldom innen el magam. Minden okoskodásom ide jut: a test csak tűrni, törni, térni tud, hiába támad benne gondolat, ha elzuhan s a föld alatt ragad. A lelkem, mondják, fényes, halhatatlan. Erősebb lánggal ég a föld alattam: ő hajthatatlan. HAJNALI VERS Még óvakodva lép az ébredés. Vékony kezét kinyújtja, várom. Magasra nő a félelem a láthatáron. Felleg hajol fölém, ma éppoly nincstelen; ha szólna, érteném, lassan megismerem, ahogyan téged, a legutolsó menedéket. HELYSZŰKE Autóval kényelmetlen, busszal lassú és zajos, villamossal rázós, komppal fényes, huzatos. Repülővel macerás, hajóval szeszélyes, kerékpárral állítólag rendkívül veszélyes, mostanában mégis annak borzasztó a dolga, aki úgy gondolja, inkább egyet gyalogolna: nem fér el a járdán, kiűzik a parkból, úton, téren, átjárón is valaki már parkol. HIVATÁS Alkoss valódit, eszményi szépet. Oktass, de szórakoztasd a népet. Adj fel a bölcsésznek rejtvényt bőven. Szenvedj eleget, halj meg időben, tüdővészben vagy étlen-szomjan, sántán, vakon, kiátkozottan, fúlj a tengerbe, akasszanak fel, taposson össze kattogó henger, súlyos homályban légy kristály tiszta, a múzsa csókját ne idézd vissza, bohóckodj, bókolj, fejezd ki hálád, hisz nyilván megfogtad Isten lábát: lettél már éltedben halhatatlan és összes műved sem marad kiadatlan. IDŐMILLIOMOS Óra kondul, nem számolom, hányszor. Fordul az árnyék, nő a fű, hiányzol. Loccsan a víz, híd hajlik, hattyú moccan. Mi történt, most miért nem visszakoztam. Haj hull, térd fárad, szem világa tompul. Már nem veszettül, nem is átkozottul, csak egyszerűen látni szeretnélek. Ráérek. JAVÍTHATATLAN Tudom: valahogy révbe érek. Végighajtok az égi lankán, megtorpannak az életévek anélkül, hogy itt abbahagynám a levegő ritka szálain fönnakadt képek bámulását, anélkül, hogy néhány nyurga rím árnyékában helyem kiásnák, megfordulok a bolygók között - örökös lassú átutazó - felhalmozódik csillagközök mélyén az idő, völgyben a hó; anélkül, hogy itt fölmerülne napok mélyéről a fényhiány, anélkül, hogy az ólomszürke ezüstre válna a kés fokán, végigsétálok, mint kötélen, hajnali eszmék érrendszerén, legombolyítom, végigélem mindazt, ami sosem voltam én - Tudom: révbe soha nem érek, megpihen egyszer földön a hát, kirajzanak az álomképek, a szem visszapörgeti magát, a kéz ujjai elfelejtik érdes fatörzsek történetét, bokában ahány ösvény rejlik, kígyózva ágazik szerteszét, belesimul ágyék a rögbe, hajszálgyökér-bozótot növeszt, csak a száj moccan könyörögve: élet élettel hogy teszi ezt; tele alvó maggal a homlok, megakad benne majd az eke - kiszabadulhatnak a gondok, valaha felszínre érnek-e, túljutnak-e az őszi éjen, oda, hol minden olvadt arany, vagy itt vesztegelnek a mélyben, hol csak bolyongunk mindannyian? KÁPRÁZAT Mit látsz, szemem, mit látsz még mindig ott? Amit a józan ész maga mögött hagyott. A rétet, ahogy fölveri a gaz. Látom, hova ömölhet a viasz. A levelet a túlvilági fákon. Képzeld csak el: a hideget is látom. Látom üres helyed a téli ködben. Látlak, hiába állsz mögöttem. Mit fogsz, kezem, mit fogsz még mindig úgy? A nyakad szorítom, hogy ne hazudj. Fogom a szád, hogy ne sebezz vele. Ne tépje föl szavak forgószele. Foglak, mert még a gránittömb is árad. Dől a világ és bezúzza a vállad. A homlokodon csillagok kopognak. Füstölgő roncs leszel, ha át nem foglak. Mit félsz, szívem, minek, meddig, mitől? Félek, hogy semmi sincs, ami megöl. Félek, hogy végül elvégzem a dolgom. Másodpercenként nyílok és csukódom, bénító csöndben, bódult csatazajban az olvadt fém is átcsoroghat rajtam, végzem a dolgom, véred meg sem kottyan, csak ringatózom majd hűlő habodban, én, szíved, ez a suta kő. Amíg szárnyam kinő. KÉRDÉS Tudod-e, amit én nem tudhatok, amiről holdtöltekor álmodok, emlékszel-e, ha el vagyok feledve, velem vagy-e, amikor nem vagyok? Álmomban, egyszer, súgva-settenkedve eljössz-e velem sétálni a csendbe, és engeded-e majd, ha megfagyok, hogy eltemessenek a tenyeredbe? KOLOZSVÁR Mi is történhetett, hogy itt maradtam, s nem lett belőled Berlin, Róma, Párizs, körhinta, metró, fürdő, katedrális, csak hársfaillat hosszú alkonyatban? Mi is történhetett veled s velem, hogy nem rohantam más várak falához, hogy leheleted sosem volt halálos, hogy fölfogtál a síkos végeken? Mi voltál? Időm tengerén a bója? Embernyi, hűs hely tűző napsütésben? Lőrésem, árkom, féltett büszkeségem, ostoba harcok fehér lobogója? Mi voltam én? Vergődő, vak madár, borzasan csüngő tüskeág a ködben - de összefontad két karod fölöttem, és könnyű lettem, mint a hangaszál. A KÖNNYŰSÉG Mennyire könnyű egymásról mesélni az ezeregy levelű fa alatt vivő ösvényen, amiről letérni gyengénél is gyengébb az akarat; mennyire könnyű, elviselhetetlen, egymásban élni, mint erdőn a köd, ahogy az ágakon előre lebben és megpihen az odvas fák között, oly egyszerű a húsz utáni áram zsúfolt vizében egymást érteni, és tudni pontosan: a 'rádtaláltam' ezeregy száraz jelentése mi; tudni miért, mi űz el, mi marasztal, az ég alatt alig néhány arasszal. LEVÉL A TIZENKILENCEDIK SZÁZADBA Nem mintha minden mindegy volna, nem. Eső dobol és kihagy a szívem. Tán attól tart: nem veszem komolyan, s fölébe nő a gondolatfolyam, amit - csak ezt a szív nem tudja még - eltorlaszolt az élethordalék, az akarat-sodorta rönktömeg. Épp csak ereje nincs már semminek. Tejhab és kávé, szénsavas igék, templomhajónyi ékes semmiség. Mind csupa új és síkos és sima, mint buborékon fénylő karima, mint nap körül a foszló zivatar. Ördög sem tudja, mit miért akar, mikor és meddig, merre és hogyan - s mi hajtja: becsvágy, hóbort, szélroham? Van-e még, ami elevenbe vág? Céltalan, cukros összevisszaság. Kusza, fullasztó, fémes zuhatag. Sebesség, tettek, programok, szavak, palackok, ládák, tervek, mámorok. Közben az ember kábán ácsorog, mint fásult rab a börtönudvaron - és nem hanyatlik semmiféle rom felhőbe, kedves Senki Pál, imádott Arany Jánosom. MÁRCIUS, RÓMA Az utcaképben egy-egy újabb rejtjel vigyázta azt, ami megfejthető. Bámultam, hogyan tartja keccsel az ágakat a hűvös levegő. Az Angyalvár előtt a hídon egy lámpa feje lágyan elhajolt. Alkonyodott, és nem maradt meg feltartott ujjaim hegyén a hold. A Császárok fóruma ahol indul, cipruspark ült egy kupola tövében. Kivilágított oszlopsorokon túl az ókor váza lélegzett sötéten. Fehér-fekete, csonka árnyak álltak a dúsan omló villanyfény-sugárban. Ha mérgelődöm, pont ilyennek látlak - gondoltam - és a múltból kisétáltam. Még megkerestem - közel volt az éjfél - a Spanyol lépcsőknél a csónakot. Lefényképeztem Rómát lámpafénynél. Kihalt terek nyugalma meghatott. Álltam kicsit a Tevere zajában, mint aki van, és semmire sem vár, és nem repült, lent úszott egymagában a hab között egy nikkel szamovár. A túlparton, a mérleggel kezében, egy homlokzaton Justitia ült. Néztem, hogy tűri hófehéren, tétlen az éji leplet, ami rákerült. Néztem, hogy bomlik árnyékká a kő, hogy csúszik el az úttesten a fény. Éjfél volt, és megeredt az eső, és átzúdult a lelkem közepén. MONDD EL NEKEM Mondd el nekem, miért nem vagy idegen, mozdulataid honnan ismerem, miért tudom rólad, amit még te sem? Mondd, meddig tűröd azt, hogy olvasom, mit ír a ránc tűnődő arcodon, hogy szótlanságod értem, hallgatom? Tanulod-e mi az, amitől félek, hol nyitott ajtót testemen a lélek, mit mondanék, amikor nem beszélek? Végül csak annyit: vigyázol-e rám, ha nem jut már eszembe a szezám, leszel-e testvérem, anyám, apám? Tudod-e, amit én nem tudhatok, amiről holdtöltekor álmodok, emlékszel-e, ha el vagyok feledve, s velem vagy-e, amikor nem vagyok? Álmomban, egyszer, súgva-settenkedve eljössz-e velem sétálni a csendbe, és engeded-e majd, ha megfagyok, hogy eltemessenek a tenyeredbe? László Noémi: Mondd el nekem Link MOST MÁR ÁLLANDÓAN... szerelmes vagyok. Mintha rögtön felelni kellene, úgy izgulok. Legjobb, ha sétálni megyek és csak későn érek haza. Ilyenkor nem idegesít, ha anyunak vagy apunak van igaza. Legtöbbször nem hallom, csak látom: szólnak valamit. Nem merem bevallani még nekik, hogy megtaláltam már az igazit, mert kiakadnak, hogy ez is csak újabb olcsó kifogás arra: miért nem tanulok; vagy elmagyarázzák nekem, hogy megszédítettek a hormonok. Inkább kerülöm őket, ha lehet. Leülök valahol és nézem az eget. Egymással foglakozzanak, engem neveltek eleget. László Noémi: Most már állandóan... Előadja Sánta Lídia Link ÓHAJ Szeretnék félrelépni, kitörne a bokám. Megbotlanék, elesnék, egy inam elszakadna. Rám zuhanna a házfal, horpadna mellkasom, gödörbe esnék, ajkam, homlokom elrepedne. Fagy miatt széthasadna ujjaimon a bőr, boldogságtól vakon legurulnék a lépcsőn, lehorzsolnám az orrom, kifordulna térdem. Szeretnék összetörni, semmiért egészen - több világfájdalomban nem volna részem ÖSSZEFOGLALÁS Fáj a szemem. A kötőhártya izzik. Rég volt, hogy sírtam, sokára fogok. Álmatlansággal küszködöm, és összefoglalok. Az álmatlanság zaklatott hajóút. Egyszerre közel, távol van a part. Hajóm a égen nem olvasható irányba tart. Nem olvasok. A bajról nincs fogalmam. Az érdekel: mikor pihenhetek. Türelmetlenségtől nem voltam még ilyen beteg. Voltam heveny hazug, idült rajongó, aljas szimuláns, kóros vakmerő. Nem volt a lázgörbém soha ennyire meglepő. Tetszik nekem. Cserében ébren ülök, illetve fekve állom ezt a kínt. Nem sírok, csak a kötőhártya izzik már megint. POR ÉS HAMU Hogy változik a lényeg! Nyár, tél, soványodás, perzselt hús szaga és hogy mindenki más félrebeszél, csak én, az ostoba tudom: a teremtő miért, hova tett vesszőt, pontot, és milyen ábrázattal kortyolta fel a vért, amit kiontott. Mert mindent tud és lát és felmér és megért és testünk romjain alapít fütyörészve iskolát; és kába lényünk már nem bírja tartani magát ahhoz, hogy leszárad és újranő a fű, meghalni, elvérezni egyszerű és szép és felemelő és nemes e deszkákon, ahol az unott mindenes lámpát gyújt, függönyöket húzogat és ropogtatja csontjaink, hogy ne időzzünk túl sokat a fények bűvkörében. De ha megyünk, miért megyünk? Ha nem megyünk, miért nem? Miért nem állunk, fekszünk, mormolunk, fegyelmezetten? Mint aki jobban hisz deszkákban, jelmezekben, mint abban, hogy légzése lassul és szeme se rebben. Fogyunk a mester kényekedve szerint. Megint. REGGELI KÉRDÉS Ma ki utazik el ma ki néz hosszan utána hogyan szakad vagy foszlik a tegnap cérnaszála ki fűzi tű fokában hány öltés kell a szívig hogy verjen, míg a testet a fű közé kiterítik hány öltés kell a színes a képeslap-magányhoz fércelni annyi véget amennyi még lakályos amennyi tengerekben a cseppet nem takarja hány öltés kell a szélnek hogy az eget bevarrja? RÖVIDZÁRLAT A Múzeum körúton láttalak. Vidáman szállt a gyorsétkezde gőze. Mintha a sok ázott járókelő hirtelen az agyamban kergetőzne. A csomagolós nagyjeleneten túl két-három rövid mondat sem jött össze. Seholse voltál, senkisemmi voltam, a mászkálásnál nem futotta többre. Miközben nálad romba dőlt a díszlet, az volt a gondom: kell-e liszt a babba. Sütött a nap, a fellegekben éltem, nem súgta semmi: most maradsz magadra, most méreget a virtuális térben legérdekeltebb női olvasód. Most kiderül, hogy nincs sem igazad, sem jogod, sem igényed, sem valód. A Múzeum körúton este volt. A könyvesbolt kirakatához bújtam. Néztem a megsárgult térképeket. Nem volt hozzád csatolható a múltam. SZOMORÚSÁG Mindig azt hiszem: más miatt ereszkedik a felhő, púpos az aszfalt, görcsösek a fák. Mindig azt hiszem: messziről érkezik lassan, költözik belém a szomorúság. Mindig azt hiszem: várni kell, elfogy vagy felszáll, mint a tengerről éjjeli pára, ő pedig szelíden lakik hitem alatt, és biztonsággal teríti azt magára. TENGERTÁNC hová sietsz a füst után szeszélyeit hol ismerem lassú a szív feledni fél melengeti a félelem erős virág a szürke test fanyar kegyetlen illatos hová sietsz a föld fedez elejt eléget visszahoz TOROCKÓ 1. Ahol a kő követ felejt s a szikla ormán felleg ül, a csont a földből felkerül s a holdsugár árnyékot ejt. Hiányos árnyék: csendje nagy, falak merengnek messze benne, leroskadt, súlytalan falak, melyeknek mintha mégis lenne kevéske súlyuk: annyi épp, amennyi illatos füvek meghajlításához elégŕ Tűnő falak: lég-testűek, hordják az árnyék hűvösét, s a táj szívét, mely megremeg. 2. Kanyargó zöld-piros sorok: innen a szón, túl a tudáson, a vállon súlyosabb a vászon, növekvő szélben sustorog sokezer szálnak rejteke, sokezer alvó ív alól táncos csikók csengője szól, s a tulipánkehely színe egy árnyalattal mind sötétebb, kerék forog, az éjszaka kifoszló fénymintázata mint fel-felrobbanó szövétnek távoli lángja, oly tűnékeny, s a szertefutó csend alatt lélegzik, ami megmaradt csikóból, szélből, tulipánból távolodásom éjjelében. VÁLASZÚT Mikor vége a körnek És nem kezdődik újabb És a bánat nem öl meg Hogy boldoguljak? Kinek köszönjem szépen A nem várt segítséget Az új tárgyat az égen Ami nem éget? Mikor szándékom semmi De minden kapu nyitva De nem tudok bemenni Forduljak vissza? Vagy játsszak alvajárót Bízzam a véletlenre Tegyek úgy mintha mégis Értelme lenne? VÁLTOZÁSOK A távollét valódi biztonsága: ennél jobban már nem marad magára senki. A szeretni vagy nem szeretni dilemmája itt nem az ész döntése. ki az, akit mégis, akit mégse. A távollét mindent kiszór magából. Nem óv meg semmitől, legfeljebb ápol, enyhít. A valakit vagy inkább senkit kérdésre itt nem érvek válaszolnak. Soha többé, vagy talán holnap. A távollét - sokszor szerencse dolga, hogy a szomszédba, mennybe, vagy pokolba juttat. A távolodó úgy hazudhat, hogy minden, amit mond, valóra válik. A változás nem tart sokáig. VILLOG AZ ÉG Villog az ég, mint tigris bőre, nyersen. Dúsgazdag őszben éretlen vagyok. Jöhetnek zúzmarák, derek, fagyok: nem tudna mit rabolni tőlem egy sem. Mert elengedtem, ami lehetett, könnyedén, ahogyan kéz ér a kézhez, és nem zavart, hogy az idő nem édes fuvallat, inkább nehéz lehelet, száraz és szaggatott, szúró erő, kócol és tör, a bozót borzasabb, és minden eget tükröző felszínt benő a gyom, a fű; a moha lábra kap, tél, tavasz, nyár, ősz: viharterelő - sárga levélen tobzódik a nap.

0 komment , kategória: László Andrea, & Ilona, &Noémi

László Andrea

2016-09-09 19:00:26, péntek

	LÁSZLÓ ANDREA László Andrea énekes, zeneszerző, szövegíró EGY BÚCSÚ, SEMMI MÁS László Andrea - Egy búcsú, semmi más (Eurovision - Hungary) /A DAL 2013 - Eurovision - Hungary/ Link ÉBREDJ ÁLMAIDBÓL! Árva szegény madár, de nagy ma a gondja Fészket rakni nincs hol, csak a szolgamunka Vendég jött házadba, fehér fekete tolla Hazádat kinézte, fészkedet ellopja Koldusbotra jutva, árva magyar sorsra Befogadott vendég házadat ellopta Kivert kutya lettél, bujdosol az éjben Testvér testvért üldöz keserű sötétben Ne hagyd magad, kérlek, ébredj álmaidból Vedd kezedbe sorsod, ne félj tüzes tróntól Gondold meg, hogy hányszor engedtél a szónak De sokszor hittél jöttment csavargónak Munkádnak gyümölcsét kamat vitte, hordta Idegen nemzetnek építetted volna? Neked már nem jutott tisztesség és szállás Csak a szolgamunka, keserű piálás Nehéz a tarisznya, benne viszed sorsod Új hazát keresni, de nehéz a dolgod Szolgasors mi vár rád, hatalmas a szégyen Elbújni a földbe, felmenni az égbe Ne hagyd magad, kérlek, ébredj álmaidból Vedd kezedbe sorsod, ne félj tüzes tróntól Gondold meg, hogy hányszor engedtél a szónak De sokszor hittél jöttment csavargónak Dicső eleinknek hátadat fordítva Ne hagyd magad, kérlek sírva, ordítva Hátul állsz a sorban reszketve, vonyítva Látod magyar ember, eljön majd az óra Útszéli árokban töltöd éjszakádat Szegény magyar ember, elvették hazádat Ébredj álmaidból, lidérces varázsból Dózsa unokája, trónra ül ki bátor Ne hagyd magad, kérlek, ébredj álmaidból Vedd kezedbe sorsod, ne félj tüzes tróntól Gondold meg, hogy hányszor engedtél a szónak De sokszor hittél jöttment csavargónak Nemesi gúnyába öltözött az ármány Cifra palotában bankot nyitott drágán Nem volt más szándéka, elvenni a földed Ő szabja majd sorsod, mennyit ér az élet Ne hagyd magad, kérlek, ébredj álmaidból Vedd kezedbe sorsod, ne félj tüzes tróntól Gondold meg, hogy hányszor engedtél a szónak De sokszor hittél jöttment csavargónak De sokszor hittél, de sokszor hittél Ébredj álmaidból, ébredj álmaidból! A dal a "Magyar ének magyar lélek hangja" című lemezemen hallható. Zene: László Andrea, szöveg: László Mihály Az albumon 12 saját dal található. László Andrea - Ébredj álmaidból! Link A HAZA NEM ELADÓ Kell, hogy legyen egy hely, Ahol a fáradt lélek megpihen Kell, hogy legyen egy sír, Ha az élet csendben elköszön, Kell hogy legyen egy ház, Hol az emlékezés rád köszön, Ha az új élet majd világra jön. Kell, hogy legyen egy szó, Mi egyszer mindent megköszön, Kell, hogy legyen egy nap, Ami elhozza a fényözönt, Az esti virág illat Mely álomba ringat, Hazám neked köszönöm. A Haza nem eladó, Erre nem köt alkut sehol a rabló Házat, Hazát nem szeret. Ki eladja a lelkeket, Békében az nem pihen, Verje meg az Isten. Kell, hogy legyen egy hely, Hogy őrizzük a szellemet, Kell, hogy legyen egy ország, Hogy megtartsuk a nemzetet, Nekünk szánt az Isten, Más hely számunkra nincsen, Magyarnak maradni csak itt lehet. A Haza nem eladó, Erre nem köt alkut sehol a rabló Házat, Hazát nem szeret. Ki eladja a lelkeket, Békében az nem pihen, Verje meg az Isten. Verje meg az Isten. Magyarnak maradni Csak itt lehet! László Andrea - A haza nem eladó Link ISTEN ÁLDJA MEG A MAGYART Isten áldja meg a magyart, Tartson neve, míg a föld tart, Paradicsom hazájában, Éljen örök boldogságban, Éljen örök boldogságban. Töltse békével napjait, Egyetve lássa fiait, Tatár, török, más ellenség, Minket meg ne rendíthessék, Minket meg ne rendíthessék. Isten áldja meg a magyart, Tartson neve, míg a föld tart, Isten áldjon meg bennünket, Minden igaz magyar embert, Minden igaz magyar embert. László Andrea - Isten áldja meg a magyart Link MAGYAR ÉNEK MAGYAR LÉLEK HANGJA Magyar földet magyar hó takarja. Magyar szívnek magyar szó a hangja... Szőlőtőke bort kínálja Magyar ember asztalára. Magyar földben búza terem, Búzából lesz lágy kenyerem. Isten áldása legyen rajta. Magyar ágra magyar madár szálljon. Magyar leány magyar legényt várjon. Anya keblén gyermekével, Arcán szelíd mosoly ébred, Fohász száll az égbe, Ő a jövő reménye... Isten áldása legyen rajta. Magyar földön kék havasok orma. Sűrű ködben felszáll büszke fátyla. Magyar imák égbe szállnak. El nem hagyom szép hazámat. Magyar embert ébren tartja A déli harang zúgása... Isten áldása legyen rajta. Magyar ének magyar lélek hangja, Magyar ember szíve dobog rajta. Magyar télben nagy tűz lobog. Magyar szívben bánat zokog... Magyar múltat emlékezet, Magyar múltat az idő fogja össze... Magyar földet magyar ember lakja.. Magyar földet idegen akarja! Rögös úton szekér halad, Megpihenek az ég alatt. Hó alatt a zöld fű pihen, Tavasszal majd újra éled minden.. Magyarország nem eladó!! Magyar égen magyar nap ragyogjon! Hajnalcsillag utat mutasson. Magyar folyók, magyar tavak, Vándormadár délre halad. Magyar föld ha odaveszett, Magyar szívem megszakad.... Magyar földet magyar hó takarja, MAGYAR TUDAT ÉBREDJEN ALATTA!! Magyar ének magyar lélek hangja Link MENJ EL, MENJ SZEGÉNY MAGYAR... Menj el, menj szegény magyar, a kétség partjára, Tekints az ingadozó reménység polcára, S te, aki tűztűl, vastúl nem tudsz megborzadni, Borzadj, mikor a vég-sors hideg jelt fog adni! Vezettessed magadat szem-bekötve, vakon, Elfajult testvéridtől csinált ál-utakon! Kik őseink hamvait rútul megtapodták, Arany szabadságunkat aranyon eladták. Menj, add egy olyan kézbe, szabadságod fékit, Mely egyszer úgy betöltse a balsors mértékit, Hogy megérezd, amit még sokan nem éreznek: A szabadság s a rabság, miben különböznek! A Rákóczi-szabadságharc előzményeként krónikások járták az országot ezzel az énekkel, ébresztve a magyar embereket. A legenda szerint Rákóczi fejedelem ezt az éneket egy gyolcsinges lánytól hallotta, a szomorúsága életre szólóan megérintette, még a halálos ágyánál is megemlékezett róla. Ma is aktuális. A krónikások akkor is jelentős szerepet vállaltak a szabadságharc előkészítésében. László Andrea - Menj el, menj szegény magyar Link NINCS MÁR HOVA MENNI László Andrea - Nincs már hova menni Link A NŐ VÉRE Hatalmas Isten, fortyog a lé, Tűz a szemében, vágyat idéz, Ellenállni esélytelen, Ha rád néz, megállsz mereven. Kígyód szisszen kegyetlenül Az almát eszed reménytelenül. Ha úgy érzed, hogy te vagy az úr, Magadra maradtál, az élet keserű. Forr a vérem, forr a dalom, A nő vére a forradalom Vágyak tüzében hűsít a víz, Ha eltévedtél, keserű az íz. Rá gondolsz, már megáll az ész, A bátorságod oda vész, Ha úgy érzed, már nincsen tovább, De elfutnál, de nem visz a láb. Hálójába belépsz, ha tudsz, A forró vágyba belebuksz, Úgy érzed, már nincsen tovább Te felállnál, de nem visz a láb. Forr a vérem, forr a dalom, A nő vére a forradalom Vágyak tüzében hűsít a víz, Ha eltévedtél, keserű az íz. Forr a vérem, forr a dalom, A nő vére a forradalom, Vágyak tüzében hűsít a víz, Ha eltévedtél, keserű az íz. Forr a vérem, forr a dalom, A nő vére a forradalom, Vágyak tüzében hűsít a víz, Ha eltévedtél, keserű az íz. Forr a vérem, forr a dalom, A nő vére a forradalom, a forradalom Vágyak tüzében hűsít a víz, Ha eltévedtél, keserű az íz. László Andrea - A nő vére Link CSÍKSOMLYÓI MÁRIA-SIRALOM - ŐSI SZÉKELY HIMNUSZ Ó én édes jó Istenem, Oltalmazom, segedelmem, Vándorlásban reménységem, ínségemben lágy kenyerem. Vándor fecske sebes szárnyát, Vándorlegény vándorbotját, Vándor székely reménységét, Jézus, áldd meg Erdély földjét. Vándor fecske hazatalál, Édesanyja fészkére száll, Hazajöttünk, megáldott a Csíksomlyói Szűz Mária. A katolikus székelyek himnuszukként énekelték ezt a Mária-dalt és a csíksomlyói Mária búcsú alkalmával is éneklik. Mára már a csíksomlyói Pünkösdi Búcsú nemcsak a katolikusok búcsújáró helye, hanem az egész Magyar Nemzetünk búcsújáró helye lett. László Andrea - Ősi Székely Himnusz (Csíksomlyói Mária-siralom) Link TRIANONT LEDÖNTJÜK Árpád büszke népe, soha ne feledd: Csonka, rab hazában élned nem lehet, Szégyen lenne sorsod, becstelen halál, Hogyha szolganépként láncot hordanál. Szégyen lenne sorsod, becstelen halál, Hogyha szolganépként láncot hordanál. Ellenség tiporja most a szent rögöt, Melyet hős apáid vére öntözött, Hős apáid vére nem hiába hullt: Nagy, szabad hazáról szól a drága múlt. Hős apáid vére nem hiába hullt: Nagy, szabad hazáról szól a drága múlt. Szép turul feszítsd ki végre szárnyadat, Hosszú téli éjre is jő virradat, Hajnal fénye vár majd, nem sötét ború, Kárpátok hegyorma, égi koszorú. Hajnal fénye vár majd, nem sötét ború, Kárpátok hegyorma, égi koszorú. Új munkába kezdjen milliónyi kar, Új, nagy eskü zengjen, mint a szélvihar, Hisz velünk az Isten és az ősi jog: Trianont ledöntjük, zászlónk győzni fog! Hisz velünk az Isten és az ősi jog: Trianont ledöntjük, zászlónk győzni fog! László Andrea - Trianont ledöntjük Link

0 komment , kategória: László Andrea, & Ilona, &Noémi

László Andrea - Ébredj álmaidból

2011-08-20 20:56:52, szombat

	László Andrea - ÉBREDJ ÁLMAIDBÓL! Árva szegény madár, de nagy ma a gondja Fészket rakni nincs hol, csak a szolgamunka Vendég jött házadba, fehér fekete tolla Hazádat kinézte, fészkedet ellopja Koldusbotra jutva, árva magyar sorsra Befogadott vendég házadat ellopta Kivert kutya lettél, bujdosol az éjben Testvér testvért üldöz keserű sötétben Ne hagyd magad, kérlek, ébredj álmaidból Vedd kezedbe sorsod, ne félj tüzes tróntól Gondold meg, hogy hányszor engedtél a szónak De sokszor hittél jöttment csavargónak Munkádnak gyümölcsét kamat vitte, hordta Idegen nemzetnek építetted volna? Neked már nem jutott tisztesség és szállás Csak a szolgamunka, keserű piálás Nehéz a tarisznya, benne viszed sorsod Új hazát keresni, de nehéz a dolgod Szolgasors mi vár rád, hatalmas a szégyen Elbújni a földbe, felmenni az égbe Ne hagyd magad, kérlek, ébredj álmaidból Vedd kezedbe sorsod, ne félj tüzes tróntól Gondold meg, hogy hányszor engedtél a szónak De sokszor hittél jöttment csavargónak Dicső eleinknek hátadat fordítva Ne hagyd magad, kérlek sírva, ordítva Hátul állsz a sorban reszketve, vonyítva Látod magyar ember, eljön majd az óra Útszéli árokban töltöd éjszakádat Szegény magyar ember, elvették hazádat Ébredj álmaidból, lidérces varázsból Dózsa unokája, trónra ül ki bátor Ne hagyd magad, kérlek, ébredj álmaidból Vedd kezedbe sorsod, ne félj tüzes tróntól Gondold meg, hogy hányszor engedtél a szónak De sokszor hittél jöttment csavargónak Nemesi gúnyába öltözött az ármány Cifra palotában bankot nyitott drágán Nem volt más szándéka, elvenni a földed Ő szabja majd sorsod, mennyit ér az élet Ne hagyd magad, kérlek, ébredj álmaidból Vedd kezedbe sorsod, ne félj tüzes tróntól Gondold meg, hogy hányszor engedtél a szónak De sokszor hittél jöttment csavargónak De sokszor hittél, de sokszor hittél Ébredj álmaidból, ébredj álmaidból! László Andrea - Ébredj álmaidból! Link László Andrea - Magyar ének magyar lélek hangja Link

0 komment , kategória: László Andrea, & Ilona, &Noémi

1/1 oldal

Bejegyzések száma: 3

2023. December

Hét	Ked	Sze	Csü	Pén	Szo	Vas


				1	2	3

4	5	6	7	8	9	10

11	12	13	14	15	16	17

18	19	20	21	22	23	24

25	26	27	28	29	30	31

Blog kereső

Bejegyzések
ma:	0 db bejegyzés
e hónap:	5 db bejegyzés
e év:	235 db bejegyzés
Összes:	4745 db bejegyzés

Kategóriák

Keresés

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum

Látogatók száma

Ma: 1533
e Hét: 7410
e Hónap: 10180
e Év: 934491

Szótár

Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2023 TVN.HU Kft.