Nagy Ilona,Adjon az Isten,Nagy László, - menusgabor Blogja - Ábrányi Emil,Adamis Anna,Ady Endre,Ágai Ágnes ,Agytorna,Alföldi Géza ,Alhana,Ambrus Magdolna,Andók Veronika,Andók Veronika ,Andróczky Lászlóné ,Antoine de Saint-Exupery,Anyák napja - gyermeknap,Áprily Lajos,Arany János,Arany Viktor,Arany-Tóth Katalin ,Aranyosi Ervin,Artai Zsuzsanna,Árvai Attila & Emil,Átyim Lászlóné ,B. B. Nala,B. Huszta Irén,B. Radó Lili,Babits Mihály,Bagi Tibor,Bajza József ,Baktai Faragó Aranka ,Balassi Bálint,Balázs Béla,Bálintffy Etelka,Balla Zsuzsanna,Balogh József,Baranyai Mária,Ba,

Továbbiak »

Belépés

			menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac /			Menus Gábor 1940.08.11 Offline

Linktáram, Blogom

Blogom

Blogom,

Képtáram

Képtáram,

Videótáram

Videótáram,

Ismerőseim

Ismerőseim, Fecsegj

Fecsegj

Fecsegj

1/1 oldal

Bejegyzések száma: 3

Nagy Ilona

2016-09-22 20:20:48, csütörtök

	NAGY ILONA Nagy Ilona /pirospipacs/ költő, ,,pirospipacs" néven publikál "Az ember olyan, mint a gyémánt. Képes mindaddig megbújni a szürke tömegben, amíg valaki felszínre nem hozza belőle a csillogást." Nagy Ilona Link Link ADJ NEKEM EGY PERCET... Sosem kértem semmit, most is semmiséget, küldj egy sort, egy verset, egy ringató mesét, talán csak egy dalt, vagy játszd az én zenémet, keveset adj inkább, és annak is felét, színezd úgy az alkonyt, ahogy még nem láttam, dúdold velem együtt a holnap énekét, fogd a kezem, vigyél, merre sosem jártam, hadd nézzem meg veled milyen a más vidék, járjunk kerek erdőt, olyan lányregényest, ahol pillangókba szédül bele a rét, lopjunk piros almát, abból süssünk rétest, szaladjuk még körbe a világ tetejét, kergessünk csillagot, holddal tekergőset, fessünk kis madarat... Tudod milyet? Kéket, és ha minden meglesz, adj nekem egy percet, s addig ne vedd vissza, addig ne, míg élek... ÁLMODNI SZERETNÉK...! Álmodni szeretnék én is...! mint ahogy más ember álmodik, kergetni színes pillangókat, s hagyni, hogy ringasson egy ladik. Vagy üveggolyókkal játszani, s hajtogatni papírhajót, hanyatt feküdni künn a réten, s hallgatni, hogy mit súg a Hold. Elaludni erdők rejtekében...! barlangok titkával... s álmodni...! soha meg nem lelt, mézédes csodákkal. Benne lennél az álmomban...! s nem tehetnél ellene, mert nem árulnám el sosem, csak magammal vinnélek messzire. Át... tarka, virágzó réteken, s a suttogó erdők felett... hol a csergedező kispatakban tisztára mosnám szívemet. Hallgatnám mesédet, s csak nézném kristályként csillogó szemed... megfognám két kezed, s azzal cirógatnám... megtépázott lelkemet. De mindhiába...! álmodni én már nem tudok, csak kutatok a sok kacat között, amit az életem rám rakott. Találok sok színes, tarka rongyot, s poros, vacak emlékeket... keresem, de nem lelem meg azt... amit szeretek. Ki tudna reám álmot szórni...? hinteni sok színes csodát...? vagy csillagporral elvarázsolni...? minden egyes éjszakát. Ki tud összefogni szétesett szárnyat...? amit a vihar szertevitt... s öszecsomózni arnyafonállal...? egy széthullot élet romjait. Megfoltozni egy olyan kabátot...? mely toprongyosra elszakadt, s újra kergetni azt az álmot...? amit az éjjel elragad. Megint csak rám köszönt a reggel... s halványan szórja fényeit, becsukom ismét a ládikát, mert nem leltem meg kincseit... BÚCSÚZIK A NYÁR... Már gyöngyfénysugarakkal búcsúzik a nyár... a meleg gólyafészek ismét árva lett, aranyát zsákolja a sárguló határ, s leveleket pingál egy ősz színű ecset. Ma még bőkezűen osztogatja kincsét, forró szél kotor a kiszáradt tereken, olykor csak megoldja, majd leveti ingét, aztán majd elszáguld szellőkerekeken. Nem kéri a hajnal hűvös ölelését, a gyümölcsérlelő ősz párakönnyeit, ám hogy újabb évig ne hiányold létét, lángcsókját bőrödön emlékként hagyja itt. CSAK ÖLELJ ÁT...! Csak ölelj át...! Tedd meg csak a máért, hogy ne bánthasson a vaksötét, csak annyira ölelj, hogy érezzem karodnak biztonságos melegét... Ölelj csak úgy, ahogy a fészket az ágak, mikor a viharba beleremegnek a védtelen madárszárnyak, csak addig ölelj, míg az ég sötét, talán csak a semmiért, vagy azért, hogy ne halljam amikor a szél a lombok alját süvítve töri szét... Csak ölelj át...! Csak a máért, csak úgy, csak azért, csak önmagamért... CSEND ÜL ... Mondani akartam, hogy ébredt a nap, sugárban lopózott lombos fák alatt, és a langyos eső csendben csengetett, levelekre pottyant, kicsit reszketett, s azt is, hogy a rigó magányosan várt, aztán padra ugrott, nagy körökben járt, s hogy az orgonákon megcsillant a csepp, és a gyöngyvirágnak sok testvére lett, és a víz hozott egy édes illatot, de a kopasz ágon galamb gubbasztott... Mondani akartam. De most nem tudom, mert épp ez a nagy csend ül a vállamon... CSENDHANGOM (részlet) Az első ölelés baráti volt, de finom, és biztonságot adó, olyan, amiben maradni lenne jó, amíg csak lehet. Bele szerette volna fészkelni magát, mint egy gólya, vagy belebújni, ahogy egy hatalmas jegesmackó hófehér bundájába. Vágyott megsimogatni a férfi arcát, beletúrni ősz hajába, megcsókolni érzékien vagy vadul, őrülten, s nem törődni azzal, hogy mit illik, mit nem. Számára a férfi olyan lett, aki mélybe húz, s az egekig emel, megerősít, majd elgyengít. Aki magával röpít, akiért érdemes nőnek lenni, mert édesen fájó, és fájdalmasan édes. Magával sodor, és elvisz, akiért jó felébredni, s akitől édes az elalvás. Testében, és lelkében, felébredt valami elfelejtett érzés... ELENGEDTELEK... Elengedtelek... mint fényt a csillagok, s nem tudlak követni, mert erőm elhagyott. Úgy engedtelek el... mint csend a sóhajom, könnyekbe fojtottan, tűzpiros hajnalon. Elengedtelek... mint ma a tegnapot, tulipán a szirmát, mit porba hullatott. Úgy engedetelek el... mint levele a fát, alája terítve szeretet paplanát. Elengedtelek... mint árnyék a Napot, nehogy eltakarja, inkább utat hagyott. Úgy engedtelek el... mint csodás pillanat, magamba zárva, mint ládikát a lakat. Elengedtelek... mint éjszakát a csend, hogy elgurult gyöngyként csillogjon a rend. Kérlek hát ne félj...! van még ki Rád vigyáz, hiszen csak én engedtelek el... senki más. EGY PILLANAT... A pillanat az semmi más, fénysugár, tán látomás, egy hangfoszlány, villanás, csak rezzenésnyi dobbanás, Pilleszárnyon szállt az idő, felvillanó csöppnyi kő, alabástromragyogás, tiszta gyémánt... csillogás. Ködbe rejtett mély varázs, kósza felhőcsobbanás, káprázatos képzelet, hiszed mégis... Létezett! Apró csoda, gyöngyvirág, hálón ringó képvilág, tökéletes és számtalan, ám tova szökik... hangtalan. EGYETLEN LÉPÉSRE... Az autó mellett sebesen suhan a táj, szól a zene, s együtt énekelünk a dallal. Váratlanul megcsillan a szememen egy szivárvány... s a látkép lassan kezd elmosódni. Érzem... sőt tudom, hogy a dalnak semmi köze hozzám... mégis némán gördülnek le arcomon a könnycseppek... s lassan visszapereg bennem az idő. Az esti szellő szelíden cirógatja arcom, s hallom, amint a szívem hangosan kalapál. Számban érzem még a só ízét, s testemben a víz erejét. Látom a kikötőben ringatózó hajók lassú románcát, és a hullámok táncát. Csodálom a tengervíznek szilva, és mazarinkék sötétjét... amellyel fogadott, és a napfényben csillogó, tüzkizkék, turmalinzöld víztükröt... amivel elköszönt tőlem. Talpam alatt a tengerfenéknek süppedő kavicságya, s testemet szelíden ringatja a hűvös víz. Az esti part szikrázó fényei, a galambvérpiros... a neonzöld... és a nápolyisárga, mind itt cikáznak még a szemem előtt... s visszatükröződve megduplázódnak, a hatalmas, ringó kékségen. Hajladoznak a pálmafák a sétányon, s kacéran integetnek, az égig érő... toszkánzöld tujáknak. Hallom puha lépteinket a sikátorokban, s ahogy halkan sóhajtanak talpunk alatt a sétány törtfehér, megkopott kövei. A lenyugvó Nap kardinálpirosan ráborul a vízfelszínre, s utolsó sugarai úgy pattognak vissza az ég aljára, mint a csillagszóró gyöngyei... aztán lassú méltósággal eltűnik a sziget mögött. Bámulva nézem a kasmírkék éjjeli égboltot, ahol magányosan ragyog egy hatalmas, kovaszürkén fénylő csillag... Mégis hiányzik valami... ami bizonyára ott rejtőzött mindvégig a hosszú sziget mögött. Igen...! talán a szigetre haragszom... mert eltakarta előlem a végtelent... pedig egyetlen lépésre voltam csupán... ÉRINTS MEG...! Érints meg lágyan...! mint harmatcsepp a szirmokat, csordogálj le rajtam...! mint hegygerincen a patak. Találj meg csendben....! mint csillagfény a kincseket, simogass végig...! mint tengervíz a szirteket. Csak úgy ringass el...! mint kószaszél az ágakat, suttogj majd halkan...! esztelen, őrült vágyakat. Kápráztass el úgy...! mint szivárvány a kék eget, mutasd meg nékem...! a legcsillogóbb gyöngyöket. Takarj mint a köd...! a legrejtettebb tájakat, s égess el lassan...! mint rőzseláng a parazsat. FELSZAKADT ÉRZÉS... Ringató dallamot sodor az est, mielőtt szívem aludni tér, s a bokrok tövére szalagot fest holdsugárral, a bús déli szél. Csillag hátára ugrik egy sóhaj, égre rajzolva viszi az éj... lelkemet mossa millió óhaj, s temetett múltam is visszatér. Fű ciripel a nyáresti csendben, távoli tűztől csillan a tó, gitár hang száll át éteri percen, halk zene kél, és hallik a szó. Vonat robog a pataknak hídján, kattan a sín, és sír az ütem, árny suhan átall lomb koronáján, álmomat mégis messze viszem. Aludni csábít gyolcspuha ágyam, paplan melege sírva takar, makacsul viszi messzire vágyam, ám lelkem békét, s csendet akar... Levelek ringnak lágy, esti szélben, csepp gurul elfáradt arcomon, felszakadt érzés hallgat az éjben, lakat ül néma sóhajomon... HARMATCSEPP... Tudod... én már nem félek, csak tiszavirágként élek. Nem fáj semmi, nincs talány, egy szív sajog még néha tán... s éjre éj jön... nap után. Vagyok... tán egy gondolat, egy csöppnyi kő a part alatt, mint álomkép létezem... kezem nem fogja senki sem, harmatcsepp az életem. Élek... mint egy kis levél, csak lebegve az életér' kapaszkodom lét után... mit elsodor egy szél bután, s éjre éj jön... nap után. HIÁNYOZNI FOGOK... Tudod, ami nem volt, úgyis visszafáj majd - ha elcsitulnak az értetlen nemek -, öböl kell a dölyfös, duzzadó dagálynak, hogy fodorrá nőjön... Hát kerestelek. Arra, ahol a fák égperemre nyúlnak, visszhangot sírnak a kietlen hegyek, források apadnak és erednek újak életsziklák között... Ott kerestelek. Dideregve álltam jeges szélviharban, - ha erre fújna majd, el ne vétselek - ősznek avarában körömmel kapartam, hogy nyomodra leljek... Úgy kerestelek. Szomjazóan kies, kérges pusztaságról felhőkkel, utakkal üzentem neked, és teli torokkal ordítottam gátról, hogy biztosra halljad... Még kerestelek. Mára elfáradtam. Szélmalomharc-szándék. Lehet, azt sem tudnám, hogy szeresselek. Talán keresel most, vagy valahol vársz még... Hiányozni fogok... Nem kerestelek. KELLENÉL... Csak kellenél... mint kiszáradt fának az abszintzöld levél, szomjazó virágnak vízcsepp az életér' ezüst eső tikkadó földekér' úgy kellenél... Csak kellenél... mint a nyári nap a mézízű cseppekér' a bő vizű folyók végtelen tengerér' örömök a szomorú percekér' úgy kellenél... Csak kellenél... mint megkopott hangszer elárvult dallamér' felcsengő húrok a némuló hangokér' melegség megfagyott pillanatér' úgy kellenél... Csak kellenél... mint gólyapárnak egy fészek a gyermekér' ringó búzatáblák aranyló magvakér' ahogy mai nap kell a holnapér' úgy kellenél... Csak kellenél... mint papírsárkánynak ringató Kószaszél, árva pillanatnak remény az évekér' Te Vacak Boldogság...! minden napér' úgy kellenél...! KINYÚJTOTT KEZEKKEL... Emlékszel? Vártalak... napmeleg kinyújtott kezekkel, s titokban reméltem, majd egyszer megfogod, és úgy csúsztatod át kezedet kezembe, hogy nappal felébredjenek a csillagok. Azt akartam, hogy beleremegjen a csend, amikor tenyerünk szeretve összeér, s olyan meleg legyen majd köröttünk a perc, mint kemencéből frissen kibúvó kenyér. Hogy ölébe vonja lágy szellő a fákat, mert ujjunk összefonódva pihenni tér, s üstökös csóva szakítsa át az árnyat, mikor egymásra simul két nyitott tenyér. Emlékszem... Vártalak... s tusfeketébe fordult az ég, lassan a kezem is elkezdett remegni, ujjaim oly fagyosra hűltek, mint a jég, s csak arcomat tudtam kezembe temetni... A MÁSAIK PARTON... A másik parton minden perc szebb lehet... Még lépted nyomán is csillagok fénylenek, ezüst hullámokon elringat a vén hold... Mindent mások kapnak, ami az enyém volt. A másik parton nem fáznak a szívek... Vidámak a lányok, fürgébbek a vének, mosolyod szétszórja zsemleszín melegét... Szerető kezed, már nem nekem menedék. A másik parton álmok teljesülnek... Könnyebb ott a lépted, nem fájnak az évek, ezüstös hajadon a holdfény cikázik... Arcodat kutatom, szemem könnyben ázik. A másik parton mind örökké éltek... Megfáradt szemedben csillognak a fények, ott a boldogságod már végtelenig tart... Apu, ugye létezik a másik part?! MEGŐRÜLT A SZÉL... Azt hiszem, ma megőrült a szél, kotort, kavart, vitte a mocskokat, jajongva repült a rozsdamart levél, s nem találta párját a fák alatt. Kapaszkodtam én is - magamba tán -, mert sehol sincs a tíz-ujj- összeér... Ketten siettek, úgy bújt a lány, s a férfi szólt. Kedvesem, ne félj! Ordítanék, de csak repül a sál, kabátom alatt felsikít a szél, kócolt hajamba beletúr a fáj... s könnycsepp repül tovább a semmiér'. MESÉLJ... Mesélj, milyen ébredni reggel, ha párnádon érzed illatát, és megtalálod a napmeleggel együtt, ahogy a fény a fát, s amikor féltőn int utánad, ha messze mész el, ha nem leszel, szemén látszik-e mint őrli bánat hiányodért... s ha érkezel, tenyere selyme ad-e csendet, kondul-e szívedben dalharang, érzed, ő az, kit neked teremtett... s tudod hogy halsz, ha elmarad az érted él, a veled fekszik, s hogy kérdésedre ráfelel, kell-e nélküle egyetlen percig bármi is, vagy csak létezel. hogy forrásod ő, vagy ékszered, tán vezércsillagod fényúton, milyen az együtt, ketten, a veled mesélj, milyen, mert nem tudom... MÚLT-BOLYGÓ Esni fog. Nem baj, akkor is hazamegyek. Már érzem a falevelek különös illatát, és azt az esőét is, amit most nem tudok leírni, csak azt, hogy vízillatot hoz a levegő. A fű zöldje most haragos, mint a házfalra felfutó vadszőlő tavasszal. A téren még dúslombúak a fák, kövérek és húsosak a levelek. Mentazöldek, mint a borostyán a kerítésen. Nem tudom, milyen fák ezek, de lombformájukat tekintve hasonlítanak a pálmákra. A főtér kövei nedvesek a reggeli harmattól, és van valami végtelen nyugalom ebben a napfénynélküli szakban. A buszon sokan ismernek. - Anyudékhoz mégy, Icukám? - kérdi Marika néni. Hirtelen válaszolni sem tudok, mert egy gombóc gurul a torkomra... - Iiiigen, illetveee megnézem, hogy a háznál minden rendben van e - dadogom ki végül. Ekkor többen is rám mosolyognak, én pedig gyorsan felnézek a felhőkre, hogy ne sírjam el magam. Azok velünk rohannak. Lenn az égperemen a gyapjas bárányok, felettük hatalmas vattacukrok és egy kimagasló, hófedte hegyorom. Az égbolt még mindig iszapszürke, de néhány foltban már megjelent a nefelejcskék, tökéletes kontúrt adva a felhők kócsagfehérjének. Mégis esni fog. A kerttel kezdem. Már a dió is potyog... Végtelen ez a csend. Csak a diók koccannak egymáshoz a piciny faládikában, miközben szedegetem őket. Senki sem szól hozzám, hogy előbb ezt, aztán majd úgy... Hiányzik. Néha még koppan egy-egy dió a földön, de már a Tappancs kutya sem focizik velük. Ő még a Mama előtt ment el... Már mindenki hiányzik. Mégis... itthon vagyok. Felismerem a levelek csilingelését a szélben, és szeretem a kerekes kút vizét is. Most felhúzok egy vödörrel, és két pohárral is iszom belőle. Jólesik. Ekkor váratlanul felragyog a Nap, én pedig körbeforgok a seprűvel és megtáncoltatom a leveleket. Persze a felhők is velem forognak. Úgy, mint gyerekkoromban. Olyan az egész, mint a mesékben. Az égbolt habos, hihetetlenül kék és káprázatosan fehér. A napsugarak átcsillognak a lombokon, körbecsókolják a kavargó faleveleket, én pedig énekelni kezdek. ,,Odaérsz, ahol eleven a múlt... nincs még rá szó, milyen az a múlt-bolygó..." Hát én tudom. Ilyen. NYÁRBÚCSÚ Láttam ahogy indul, de még visszaint, mosolyától pirosabb lett a pad, vállán általvetett hosszú ujjú ing jelezte felém, tovább nem marad. Majd elsétált a kitaposott nyomon sovány melegét húzva a gyepen, s fülembe súgta, jön már a rokon - hogy bánatomból csöppnyit elvegyen. Úgy ment, mint nincstelen, se zsák se csomag, körötte szelet dúdoltak a fák, aztán, minként egy láthatatlan vonat úgy robogott tova, a semmin át. PEREGSZEM... Néha úgy folyik át a kezemen az idő, ahogy homokszem szökik a szitaszöveten, nem látom hol a volt és merre a jövő, figyelem a távolt, de már nem követem. Látod, elvesztek a régen-volt hitek, a tegnap elaludt, a holnap messze még, a nincsből nem adhatok - nem kell senkinek - és a van oly ritka, amilyen távoli a rég... RONGYSZÍV... Valahol ott vesztettem el a sarkon túli fák alatt, azon az esős korareggel, mikor a sár is rám ragadt. Vagy csak a víz vitte messze, ahogy megáradt a folyó, lemosta, letette keresztbe, s belőle duzzadt ki a tó. Talán a nyár volt a bűnös, meg az a gyilkos nagykanyar, mitől a meleg olyan hűvös, és minden új szív megzavar. Lehet a vándor vitte messze, mikor a tücsök még zenélt, aztán az ősz is összekente, s akkor a télben már nem élt. Ha tudnám hol veszhetett el, és összeraknám... Nézd, dobol! Talán még megdobbanna egyszer egy vacak rongyszív, valahol... ŐSZT RAJZOLOK... Tudod, ha festhetek egyetlenegy percet, akkor őszt rajzolok színes fák alatt, amiben a napfény levelet ölelget, és még szalmasárgán ébred fel a Nap, lábam alá avart, olyan zizzenőset, melyben süncsaládok álmot alszanak, arany lombesőt a kéregbarna földnek, mi megvédi majd a vattahó alatt, harmatlepte gyepre bazsalikom zöldet, hogy a rőt levelek jobban látsszanak, fák alá terítőt, tarka-avarszőttet, amin napsugarak festőt játszanak, színes levelekből vidám asztalcsokrot, álmodó sétányra barna gesztenyét, fák alatt lapuló galagonyabokrot, levélejtőernyőt, madárberkenyét, őszi szélkeringőt, levelekkel pergőt, piros padra fényt, magam mellé téged, körénk csendet rejtő, szantálvörös erdőt... ha megfesthetek egyetlenegy képet. TEÉRTED REMEGNI... Nézd, hogy gyilkolja a szél a fákat... - hol tavasszal még fészket ringatott - most porhóba fulladnak a száraz ágak, fájós törzsük jajgatva ropog. Sehol egy madárdal, vagy szikrányi élet, a kegyetlen vihar csak kotorva tép... - arra gondolok, mennyire vérzett - sodorja magával az utolsó reményt. Nem emlékszem arra, milyen volt szeretni, - csak rémlik, hogy ragyogtak a csillagok - megfakult bennem a teérted remegni... - akkor is vihar volt - mégis itt vagyok. TUDOM, HOGY ELJÖSSZ... Látod, már várom; ébred az álom, vattacukorrá foslik az ég, lucskos csizmámat sarokba vágom, tél szele száguldj, ennyi elég... törne a földből fényre virágom, duzzad a hagyma, nap fele húz, fázik a kertem - édenit vágyom, mert ez a szürke betegre nyúz, hasad a háncs, a fák ere táncol, szikkad az ázott őszi levél, lomból az élet újra kitárul, bizsergő szívem tavaszt remél, ébred a pinty is, bújik a jácint, ibolya szédül át a kövön, szárad a vén föld, a szomszéd is átint... tudom, hogy eljössz, s megköszönöm. ÚGY KÉNE SZERETNI... Egyszer mindenkinek úgy kéne szeretni, mint alkonyát a Föld, forrását a tó, tisztán, nem hazudva, odaadón tenni - ne válhasson soha hamissá a jó, gyengéden, mint a fény simítja a földet szerényen virágzó dombok oldalán, égve, ahogy tűzcsók fellegekbe törhet, s elhamvadni benne, mint a gyertyaláng, őrülten, miként szél csavarja a fákat, gondolkodás nélkül, ahogy tép a szó, várni nappalokat, vágyni éjszakákat, amíg édes vizét viszi a folyó, sosem félni a mát, akarni holnapot, épp csak egymásért, önzetlenül - lenni lélek-csupaszon - mert önmagad adhatod: legalább egyszer úgy kéne szeretni... ÚTON VAGYOK... Most is valahol úton vagyok... Megyek, s időnként nagyon fáradt a lábam. Feltörte már a sok cipő, melyeknek talpát rongyosra koptattam. Hová megyek...? Ki tudja, de megyek, mert valahol biztosan vár még rám valami. Mennyi úton jártam már... hegyre fel, völgybe le, végig a gesztenyesoron, a liget fái alatt, s át, a síkság unalmas útjain... Néha tennem kellett egy-két kanyart, és olyan is volt amikor a fékre léptem, hogy megálljak, vagy visszaforduljak. Időnként rátapostam a gázpedálra, hogy el ne késsek... Mégis, oly sokszor késtem le fontos dolgokat, és egyszerűen nem vettem észre, az útszélén szétszóródott papírfecniket. Előfordult, hogy virág helyett bogáncsokat szedtem, melyek véresre szaggatták tenyeremet. Néha persze bekötözte valaki, de legtöbbször csak lassan gyógyuló, heges seb maradt a helyén. Sokszor égette vörösre a bőrömet a nyári nap, és szárította ki a kegyetlen szél. Cserepes volt a szám a láztól, és bedagadtak a szemeim a könnyektől. Fájtak a vállaim a rárakodott terhek súlyától, és amikor lehajoltam, előfordult, hogy nem tudtam felegyenesedni. De úton vagyok... Tudom, hogy tovább forog a föld, és egyszer megpillantom majd azt a holdat, amelyiket keresem. Akkor majd újra hazaérek, és azt mondom... Itthon vagyok...! Addig pedig csak lépegetek, előre és hátra, s várom azt a hajnalt, amelyik rám vetíti fuksziaszínű bíborát... Még a régi úton járok, de vettem új cipőt, esernyőt, és viharkabátot. Egyszer majd, újra hazatalálok... VAJON KI GYÓNJA MEG ... Tudod, ott a felhő rásimul a hegyre, és a fenyők zöldje talán égig ér, párát lehel a föld, megbújik a medve, sólyom száll feletted, körözve kísér. Forrás tör a mélyből, patak zúg a völgyben, kaszáló fennsíkon hízik a tehén, birkanyáj hömpölyög kövérre nőtt körben, és a felhők színe vakít, cinkfehér. Széles a szivárvány, messze hall' az ének, elszokott fülednek ízes a beszéd, hitetlen szívedbe visszatér az élet, s megérted a régről íródott mesét. Kristálytisztán csordul testvéreid könnye, lépted nyomán a föld sírva visszaremeg, benne rejlik múltunk minden kis göröngye... Trianon bűneit vajon ki gyónja meg... VALAMI HIÁNYZIK... Amikor a fájdalom az arcodra feszül, s a kín ezer karmával kaparnád a falat, senki sem segíthet - neked fáj egyedül - süket csendet dönget minden hívó szavad, mert a magány, mint a megveszett vadállat, szétmarcangol, szétrág, tombol a romokon, de nem körülötted él és nem benned lázad, - csak épp minden napod annyira monoton - senkitől sem kapod, mégis nálad motoz, nem látod, nem hallod, nincs tátongó sebed, de bekattint egy zárat - lakattal zárt doboz - pedig csak egy érzés, ami annyit jelent; valami hiányzik... VÁRUNK... Várunk... egy véletlen percet, egy órát, egy napot, hogy előbújjon valami a domb mögül, történjen velünk olyan, ami nem szokott, vagy megtaláljunk egyetlent, a sok közül. Várunk... hogy megmozduljon az, ami mozdulatlan, mikor lelkünkön a fárasztó csend megül, mint a tenger mossa partját lankadatlan, s meglelt kincseivel sötét mélybe merül. Várunk... mert az utcák kövei hangosan nyögnek, és alszik a por a szúrágta polcokon, hegytetőre vágyunk, hogy láthassunk többet, s virágot keresünk lehervadt lombokon. Várunk... hogy a föld, még egy nagyot forduljon velünk, s megnézhessük mi van a túlsó oldalon, s tán egy újabb csodát mutasson majd nekünk, a még ismeretlen, abszintzöld partokon. Várunk... egy újabb hetet, egy hónapot, egy évet, mert nem hisszük el, hogy az, már rég elfogyott, kiradíroznánk olykor az összes képet, hisz festékük fénye, már ócskán megkopott. VOLT EGY SZERELEM... Úgy fakultál bennem, hogy észre sem vettem, mert az örök fényű, tűzlángú csillagok elhamvadnak mind a lassú napmelegben, s helyükre lépnek a bíborszín hajnalok. Mikor a napkelte harmat-fonta csendben, sötét házfalakra aranybarnát ragyog, illatfelhőn úszó tavaszi ligetben üres a hiányod, többé már nem sajog. Nincs oly erős fény, mely ne hullna a földre, s mikor sugara már elgyengül idelenn, mélység nyeli el, mint bánatot a könnye, így hal meg az egyszer volt..., volt egy szerelem. VOLT ÉS NEM VOLT ... Megint sunnyogva szökik el a nyár, megcirógatva néhány vén padot, a fák közötti csenden körbejár, s visszatekint, a gyepen mit hagyott. Sovány melege még meg- megsimít, szembehazudva minden csillagot, visz pipacsot és sárga gólyahírt, mézszín kalászból fésült színpadot. Oly gyenge már... A folyó is sekély, bár békalencsék ringnak a vizén, és üde zöldben él a partszegély, de kövein már megvakul a fény. Keringőt szédül egy kénszínű levél, hisz táncpartnere csak az ősz lehet, itt egy tüske, ott egy kerge szél, volt és nem volt emlékeket temet...

0 komment , kategória: Nagy László & Ilona

Adjon az Isten

2016-09-21 22:50:47, szerda

	Nagy László: ADJON AZ ISTEN Adjon az Isten szerencsét, szerelmet, forró kemencét, üres vékámba gabonát, árva kezembe parolát, lámpámba lángot, ne kelljen korán az ágyra hevernem, kérdésre választ ő küldjön, hogy hitem széjjel ne düljön, adjon az Isten fényeket, temetők helyett életet -- nekem a kérés nagy szégyen, adjon ugyis, ha nem kérem. Kormorán - Nagy László - Adjon az Isten Link

0 komment , kategória: Nagy László & Ilona

Nagy László

2016-09-20 20:59:59, kedd

	NAGY LÁSZLÓ VERSEI Nagy László (Felsőiszkáz, 1925. július 17. - Budapest, 1978. január 30.) Kossuth-díjas magyar költő, műfordító, a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja, Szécsi Margit (1928-1990) költőnő férje. "Nagy Lacinak különös fénye volt. Az arcának, a tekintetének, a mosolygásának, a mozdulatainak. Ezt a fényt a feje feletti glória adta, aranyozta be vele lényét. Mint a szentekét. Mert Nagy László szent ember volt. Egyetlen mindmáig, akinek a nevét az írószövetségi választólapon szavazáskor nem húzta át senki. Ha valaki népi író-költő volt valaha is ebben az országban, hát Nagy László az volt. De én soha urbánusabb, entellektüelebb lélekkel nem találkoztam, mint ő. Lám, milyen jól megfér egyazon testben kétfajta lélek: és hogy a kétlelkűség is lehet egy, sőt három is lehet egy; miként az Atya, a Fiú, a Szentlélek is egy az Igazisten képében..." (Végh Antal) Link ADJON AZ ISTEN Adjon az Isten szerencsét, szerelmet, forró kemencét, üres vékámba gabonát, árva kezembe parolát, lámpámba lángot, ne kelljen korán az ágyra hevernem, kérdésre választ ő küldjön, hogy hitem széjjel ne düljön, adjon az Isten fényeket, temetők helyett életet -- nekem a kérés nagy szégyen, adjon ugyis, ha nem kérem. AKAROM... Akarok, szemeid tüzében égni. Akarok, orcád mosolyából kapni. Akarok sétálni fák alatt, bőröd illatát érezni, És NEM! Nem akarok, nélküled létezni. Akarom, végigjárni utam, mi nekem lett szánva, Mert te is ott vagy az úton, karjaid kitárva. Leborulok lábaid elé, csak szemeim emelem arcod felé, Nincs ember, ki gyönyörű emlékeim elvehetné. Akarok minden percet, mit tőled kaphatok, Nálad nélkül, lélekben is koldus vagyok. Hajótörött vagyok a tengeren, Vízbe dobott palackba nem írtam semmit, csak bánatomat leheltem. Ha valaki egyszer megtalálja, s kinyitja, Hallja a szívem, mi kettészakadt, mert hiányodat nem bírta. Miközben büszke és boldog vagyok, hogy megismertelek, Lelkembe jeges karmok karcolnak jeleket. Mélyen felszántva húznak árkokat, Te belevetsz egy magot, mely kikelve, megmutatja arcodat. Kínoz a félelem, hogy véget ér, Nem teljesül, mit szívem remél. Mit adhatnék én neked, mit más nem adhat meg? Cifra palotát, díszes ruhákat nem, csak a szívemet. Egy szívet, mely nélküled nem egész, De ha mégis kell neked, elkísér, bármerre mész. Míg, nem láttalak, nem fájt, hogy egyedül vagyok, Úgy tettem, mint ki még nem látta a ragyogó napot. Csukott szemmel jártam egy ragyogó világban, Melyet akkor vettem észre, mikor rád találtam. Őszi erdő is kívülről szép, de mégis haldoklik, aludni készül, Mit mutatok fel, ha holnap nálam pihen meg a halál, mit hagyok emlékül? Mint a vizét vesztett patak, mint félrerúgott kő, Úgy érzem magam, s hiányod is egyre nő. Halott lelkemről lehull a szemfedél, Mikor újra láthatlak, a te lelked is bennem él. ÁLOM ÉS VALÓSÁG Egy angyal szállt most le a földre, Csodálatos, égi tünemény, Szívem hevesen dobog tőle, Otthont talált benne, lobogó tűz és remény. Álmaim, idegenek kezében összeszorítva, A feléd vezető út rózsaszirommal borítva. Vajon benned is hangok szólnak? Képzelem csupán, vagy higgyem valónak? Egy csoda, mit együtt élünk át, Hol leomlik, átszakad minden gát. Fogom kezed, nézem mosolyod, Boldogságom élteti, minden sóhajod. Térdelek előtted, szemedet nézem, Benne a fényt és a tüzet érzem, Ne gondold, hogy elmúlt már, Most kezdődik, az élet vár! Legyél, Anyám, szeretőm, kedvesem, gyermekem, Lábaid elé borulva, életem kezedbe helyezem. Mint festett kép, ragyogsz előttem, Álmaimból elém léptél, boldoggá lett létem. Ez nem vak szerelem, hisz mindent látok, Látlak téged, a szép világot, Hajnali ködben egy fa alá állunk, Megszületik, egybeforr a legszebb álmunk. Mire várunk? Mire még? Ezt a fényt nem fedheti sötét. Álmaimban is érzem bőröd illatát. Köszönöm a teremtőnek, átélhetem ezt a csodát. Várok rád, akár, míg életem tart, Nélküled, üres és lakatlan a part. De érzem, jön egy hajó és felvesz, Létemhez, mint levegő, ugyanúgy kellesz! Te vagy nekem a fény, a ragyogás az élet, Minden percem, bár tölthetném véled! Látni vágyom mosolyod, simítani ragyogó hajad, Ne adj nekem semmit, csakis önmagad. Lépj olyan útra, mely elvezet hozzám, Menjünk együtt a végtelenbe, hol senki nem szól ránk. Hol nem számít más, csak mit érzünk, Szeretnék veled...addig, míg élünk. BÁNATOT VÁLTUNK Bánatot váltunk szerelemre, apadj le szívem ijedelme, ne esedezz holdatlan estért, világossággal jön, ki megtért. Akit oly sokszor megdaloltál viharból jövő liliomszál, piros liliom, nem fehérlő, letörni nem tudta a ménkő. Tekintetemtől megszelídül, szívzuhogástól földre szédül, szemeit ájultan behúnyja, szeretni kell újra, meg újra. BALATONPARTON Balatonparton a nádi világban megbújtam egyszer, s csodaszépet láttam: bóbitás nádon nádiveréb-fészket, sásbokor alján kis vizicsibéket. Vadruca moccant, topogott a vízre, barna liléit vízi útra vitte. Senki se látta, csak magam csodáltam, ott a vízpartján még sokáig álltam. Játszott a nádas széllel és derűvel, s hazaindultam nádihegedűvel. CSONTVÁRY Ő: a bábeli magasba emelt fej, gigászi vörös szemgolyó a kételyek fölött, világnagy vásznon ecset- és üstökös-egység, ágyúzzák lentről a köznapi méretek, kicsi királyok, erőtlenek és nevetségesek, mert ISTEN SZÖRNYETEGE, emberkék végzete ő, temérdek sugár-erő, transzformált őrület, kapcsolják rá uraim a várost: a lámpa mind kigyúl, egyszeri csoda, a Nap fia ő, aki agyára fölveszi koronának a lángoló Kárpátokat! Rágalom, hogy a szoba sarkába a százszor kifőzött teahalomra buktatja el a halál - északról délre zuhan, elrúgva úgy a mediánt, hogy billen a láthatár, minden egyensúly fölborul, rágalom, hogy Tivadar festőt a cicái kikezdik, máig is oroszlánok vesződnek izmaival! Vigyázat, itt jön, mint féreg nélküli dicsőség, hús-valósága csak emlék, arra már szüksége nincs. Átörökítve magát a világ velő-kötegébe, lett magaslati hó, szűziség, lombzene, bilincstelen, agyaras hegyi folyó, azúr vadkanok rohama, új látomás a rónán, délibáb-rontó vihar, tűnődve is őrlő jelenés, lidérc a tükörben, fehéren rémlő bika, aki márvány és patyolat. Figyelem! beszél az elárvult aszkéta mester, sivatag korban új szépség, szakálla rostolt acél, keze a nagy korszakok lapjait fordítja kínba, Mona Lisa arany méhe már villámló görcs és aszály. Rikolthat a művész az égen kén s kobalt páváiból, törvény, hogy cédrussá váljon a milliógyökű magány. Itt áll, mennydörgő teteje a csillagoknak hinta, termi magának a kínt örökre, fejünknek a szédületet. Kép : Csontváry Kosztka Tivadar : A magányos cédrus CSÖND VAN Csönd van, a láp se zizeg, szél ha járja, fekszik a nádas: hóbafojtott cicomás ezred. Fölötte tépett ruca-pihe tétova repked s piheg, ha ráakad egy bóbitára. Távol a bazalt-hegy is süket-néma, minthacsak mára hűlt volna le benne a láva, s letagadná, hogy kövein a bort danolászva itta a jó katona, víg poéta. Ráfeszült hidegen a csönd a tájra, hitetlen lélek lehet ilyen búba alélva. Vadmadár éles riogása fölveri néha, szárnyával megpofozza, de hiába. Baktat a tehervonat, tűz a csokra, mint üvegfalnak, nekimegy a fagynak, a csöndnek, s nézd: amik pengve, sisteregve ízekre törnek, tűntével fölépülnek mégnagyobbra. Szoborrá alkot ez a téli szemle, menj haza gyorsan, hívogatnak otthoni fények. Asszonyod teste, mint a tavasz kivirul néked, tájad lesz, tűz-eged a szív szerelme. Gyönyörködj s dalaid is megerednek, álmodd ki szépen magadat a fagyból, a csöndből, lásd meg, hogy lázban tündököl az izgága Göncöl: álma a hóbarekedt szekereknek. DIÓVERÉS Elsuhogott az a füttyös sárgarigó délre. Sárgul az árva diófa zöld terebélye. Levelek lengnek, akár a színarany rigó-szárnyak, elszállnak ők is a szélben puszta határnak. Áll a diófa, és érett kincsei válnak tőle: szellő ha bántja az ágat, buknak a földre. Szaporább kopogás, csörgés támad, ha jön az ember, s bottal az ágak bogára boldogan ráver. Földre, fejekre, kosárba kopog a dió-zápor, burkos dióra a gyermek kővel kopácsol. Már, mintha álmodnék, hallom zaját a jó örömnek, darálók forognak, diós mozsarak döngnek. Fagyban és nagy havazásban meg kell maradnunk jónak s tisztának is, hogy örüljünk csörgő diónak. Majd csorgó hó levén ring a picike dió-csónak, s lomb zöldül újra a füttyös sárgarigónak. EGYEDÜL Jaj április, te április, ló-lábak, tüzek, trombiták, szalagok, buja tekervények, virulnak taknyos kis remények, a hóhérnak is nyit virág. Jaj április, te április, szívemen ez a marok hó, mintha csöngetne valaki, nyitom - üres a folyosó, megcsaltad lélegzetemet, nem vagy te test, csak képzelet, csontod a fény, húsod az álom, ó, halhatatlan rosszaságom! ÉN IS DRÁGA, TE IS DRÁGA Én is drága, te is drága, Egyetlen fa két virága. Minek nézünk mégis másra, Én is drága, te is drága? Nem egymásra, mindig másra, Én is drága, te is drága. AZ ÉN SZÍVEM Az én szívem játszik, ingemen átlátszik, másik szívvel tündérkedik hajnalhasadásig. Születtem, felnőttem durva gaz-erdőben, virág vagyok, attól félek: csalán lesz belőlem. Szaporodik évem fényben, égdörgésben, ecetért kell elcserélni minden édességem. GONDOLTAM EGY ÁLMOT Gondolatok és álmok útjába állok, Érezem, nem lehet, nem teljesülhet, mire vágyok. Szép és tiszta érzés, mit ezer sóhaj kísér, Egy csodás emlék, mely még mindig, szívemben él. Álmomban egy angyalt láttam, Sötét, de csillagokkal teli éjszakában, Magával vitt egy pillanatra, Folyóparton leültünk egy üres padra. Térdelek előtted szemedet nézem, Felállni nem tudok, gyenge vagyok, érzem. Megfogom kezed, lágy csókkal illetem, Boldog vagyok, értelmet nyert életem. Ezer kéz húzna el tőled, koldusként kidobva, De nem tudnak, e történet meg lett valahol írva. Égi dallam kisér minden gondolatom, Sóhajtásod, jutalmazza gyengéd mozdulatom. Még soha nem volt vágy kel útra lelkemben, Elfoglaltad számodra fenntartott helyet, szívemben. Tiszta szemed, s lágy mosolyod megigéz, Boldogság fut végig azon, ki reád néz. Törött üvegcserép döfi át dobogó szívem, Millió gondolat repül, mint színpadi színen, Ahol a közönség vért látni óhajt, Senki meg nem hallva egy fájdalmas sóhajt. Százszor jutva el legmélyebbre, Ezerszer is veled a mennybe, Kopár pusztaság, mit szívem nélküled érez, Az üvegtüskét kihúzva lassan el is vérez. Egy világító torony mi, hajóknak utat mutat, Számomra semmi, nem marad más, csak a tudat. Várom, hogy újra elnyomjon az álom, Addig helyem nem találom, e világon... HIÁNY Fagyos kezeivel ölel át a csend, a magány, Gondolataim ezerszer járja át kétely és talány. Egyszer repülök, madárként szállok az égbe, Majd sötét felhők taszítanak le a mélybe. Ha itt vagy velem, hívnak, várnak a csillagok, Ragyog a nap is, dalolnak az angyalok. De nélküled kietlen tájon találom magam, Kiáltásom nem hallja senki, nem értik szavam. Lelkem, koldusként kidobva fekszik az utca kövén, Ki arra jár, nevetve belerúg, vagy átlépi könnyedén. Aztán eső áztatja, ellepi a sár, a város mocska, Ha jön a fagy, nem lesz más, mint apró jégkocka. Ha megtalálod, emeld magadhoz és felolvad, Fényesen világít, lesz saját holdad. Üstökösként repül át az égen, Ha velem vagy, az maga az éden. Akkor ezer virág nyílik a réten, Fény gyúlik a mély sötétben. Nincs fagy, hideg, fájdalom, Valóra válik, miről álmodom. Arra kérlek, maradj még soká, Repítelek, elviszlek bárhová, Csak hiányodat nem bírja szívem, Megszakad, és elveszítem hitem. HIMNUSZ MINDEN IDŐBEN Te szivárvány - szemöldökű, Napvilág lánya, lángölű, Dárdának gyémánt köszörű, Gyönyörűm, te segíts engem! Te fülemülék pásztora, Sugarak déli lantosa, Legelső márvány-palota, Gyönyörűm, te segíts engem! Siralomvölgyi datolya, Festmények rejtett mosolya, Templomi arany-kupola, Gyönyörűm, te segíts engem! Díjra korbácsolt versenyló, Lázadásokban lobogó, Csillag, dutyiba pillantó, Gyönyörűm, te segíts engem! Harctéri sebek doktora, Hazátlanoknak otthona, Mézes bor, édes babona, Gyönyörűm, te segíts engem! Piaci csarnok álmosa, Nyomorúságnak táncosa, Szilveszter-éji harsona, Gyönyörűm, te segíts engem! Béta-sugárban reszkető, Sok-fejű kölyket elvető, Tengerek habján csörtető, Gyönyörűm, te segíts engem! Minden időben ismerős, Mindig reménnyel viselős, Bájokkal isteni erős, Gyönyörűm, te segíts engem! Öröktől belémkaroló, Vánkosra velem hajoló, Varjakat döggé daloló, Gyönyörűm, te segíts engem! Jog hogyha van: az én jogom, Enyém itt minden hatalom, Fölveszem kardom, sisakom, Gyönyörűm, te segíts engem! Felragyog az én udvarom, Megdicsőül a vér s korom, Galambok búgnak vállamon, Gyönyörűm, ha segítsz engem! ITTHON VAGYOK Csípős szélben jöttem, bolond idő volt, a Somló-hegy ködben hóval villogott. Zúgott szálas erdő ibolyák fölött, vadvizekben felhő, bibic fürdött. Lenyargaltunk gyorsan domboldalakon, átdobogtunk lassan deszka-hidakon. Állt a láthatárra kék csákós torony, kertünk alatt nyárfa nyújtózott nagyon. Láttam a ház vedlett mész-pikkelyeit, sár-udvara tetszett, régen jártam itt. Megláttam anyámat, kormot seprűzött elrepült a bánat szeles fák között. JÁRTAM ÉN KOROMBAN, HÓBAN Jártam én koromban, hóban, húzott az álom. Mást kerestem s mellém te álltál, kardél mellett felnőtt virágszál, sebzett virágom. Húszévem elveszett, s érzem, te lész a vígasz. Mord kültelken, hol a füst szárnyal, szádról szóló harmonikáddal föl-fölvidítasz. Engem a szépség, a vígság csodásan éltet. Érte égek, hogy megmaradjak, bár úgy kelljen szívnom, mint rabnak kócból a mézet. Köröttem kúsza az élet, kúsza a sorsom. Vértezz hittel, hűséggel állig, akkor én a haláloságyig belédfogódzom. KISCSIKÓ SIRATÓ Fehér volt az anyád, te meg fekete, anyádat elásták, de te nem tudtad, lefeküdtem melléd, simogattalak, sajnáltalak téged, bársony-kiscsikó, puha volt a füled, mint a kisnyulé, nyakadon a csengő piros szalagon, de te nem csengettél, bársony-kiscsikó, szívedet hallhattam, alig dobogott, tartottam orrodhoz gyenge tollpihét, tollpihén a lelked alig remegett, sirattalak téged, bársony-kiscsikó, nem kellett már neked a dudlis üveg, inkább földhöz verted halántékodat, tejfoggal haraptad piros nyelvedet, siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó, bőrödet lehúzták, szárítják napon, sírodat megásták a meggyfák alá, gyönge a te csontod, mint a babáké, a hajnali harmat széjjel őröli, bőrödből csinálnak fekete sipkát, drága bőrtarisznyát borosüvegeknek, siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó, a gyenge lucernát nyulak csipkedik, ott ficánkolsz te a csillagok között, onnan megrugdosod az én szivemet, minden reményünket befödi a hó, siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó. KI VISZI ÁT A SZERELMET Létem ha végleg lemerűlt ki imád tücsök-hegedűt? Lángot ki lehel deres ágra? Ki feszül föl a szivárványra? Lágy hantu mezővé a szikla- csípőket ki öleli sírva? Ki becéz falban megeredt hajakat, verőereket? S dúlt hiteknek kicsoda állít káromkodásból katedrálist? Létem ha végleg lemerűlt, ki rettenti a keselyűt! S ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra! Nagy László: Ki viszi át a szerelmet? (Latinovits) zenével Link KIVÜL NAP SÜT Kívül nap süt, ágak kigyúlnak, égre meresztett gyűrűs ujjak, most esküsznek életre, gyümölcsre, hó hull, virágpor zúdul, őrült szélben keveredik össze. Nem olvasztok neked havat, hogy abba mosd barna hajad, nem hajolsz le szivárványos gőzbe. Nyakadat se borotválom, attól félek, hogy levágom: Jaj nekem, jaj nekünk, belehalunk, mert nem szeretünk, elvérzik örökre minden álom, örökké fenn bolyong nagy magányod s elvetemült fekete árvaságom. KRIZANTÉM Fehér vagy, mint a habcsomó, nehéz vagy, mint a bánat, sokasodnak a csattogó, vicsorgó őszi á-rnyak. Krizantém, havas zivatar készül, s a föld lesz ágyad, isten haragja betakar, és vége a világnak. LILIOM-DAL Télen sírtál te vékony liliom, torkodig felért a hó. Aranyfoltos pázsiton, liliom, hajladozni ugye jó! Tünemények előtted játszanak: fény s levelek sűrűi, sárgarigó szárnya ha föllebeg, delelő nap átsüti. Alkonyatkor öldöklő angyalok táncolnak a tűzfalon. Alkonyatkor bújj hozzám, liliom: vállam árnya: oltalom. MÁJUSFÁK Hajnalban állnak már vitézül, szökik az égről a felhő, haragos fejükön vigyázva szallagot ingat a szellő. Ünnepi ruhádat vedd elő, danolhatsz, fütyülhetsz békén, rögökön kapavas ne csengjen, gyáron se füstöl a kémény. Mióta a mezők nyugodtak, s nem ragyog fű között töltény, azóta viruló ünnep ez, minekünk eleven törvény. Pernyévé égett a papiros, amire tilalmat írtak, májusfát magasat állítunk, szegfűink szabadon nyílnak. Májusfák suhogják magasan az ember szabadult kedvét, tövükben a táncot ne járják sarkantyus csizmájú medvék. MÁJUS HAVA Május hava, de szomorú, Bakonyból fújnak vad szelek, zsákokkal befödött hasú tehenet rétre vezetek. Már abrakot, szénát se kap, de kell a tej, sokan vagyunk, tej nélkül nem teljes a nap, rózsánk beborul, nincs dalunk. Hideg van, fázna két kezem, de nem akarom, szép a dac, ha világra jött, hát ne legyen az ember kényes kiskukac. Mohó a szegény kis tehén, majd záporoz meleg teje, hajlongva azt figyelem én, rózsaszín tőgye dagad-e? Harmat-szemekkel égbelát a rég, a fű ágaskodik, a lányok itt fölrántanák a féltett szoknyát szívükig. Távol egy torony didereg, itt én őrködök hidegen, fölrepül bárányfellegek gyapjára kék leheletem. MŰVEM A TAVASZ Gondoltál- e a tömör virág-szobrokra, az akarat műveire, márga vörös hegyoldalak izzó alakjaira, alma virág Mózeseire, kökény fák habzó méneseire, a duzzadt aranyeső Léda-ölére ahogy renget Ady-hajú árnyat! Gondoltál-e a verő eres tavaszi nászra mikor beborított engem a világ hava s torlódó paplanon árvult el erős kezem? Gondoltál- e a tömör virág szobrokra mikor hó emberhez féltékenyen adtalak férjhez, s násznagynak hívtál érces varjakat, zúzós csókákat koszorúslánynak lakodalmadba hol fúvóka szélben hóesés a te fátylad s bánat-süteménnyel, ólom nehéz bánat-borral torkodig eltelsz elhagyott szerelmem a télben! Nem jött el hozzám, én indultam el a Virághoz vízszintesen, kúszva-úszva hóba zuhant zászlaimon át, a tuskóvá dermedt sasokon: tegnapi lelkesítőkön, szétdurrant szívű tölgyeken át, szilánkon, kormon, át csipke bokron hol jég bohóc a lángoló isten, kúsztam a vérrel-fölpumpált nagy hold alatt, halottak házain át, a pléh-tepsik tél-sikolyában egyenest ama síkon az elképzelt Virág iránt - Ki látta az éjben a vér izzadó tusakodást? Mikor a krónikások hasukig sipkában ültek, ki látta homlokom harcát üstökösével a télnek! Jég csillag-fejébe az élet rózsája fagyasztva volt, uszálya havába mint hulla az édeni kékség, s míg vívta belőlem mesebeli habomat, epémet, végzet-lassan a szörnyet dög kertig fejem elnyomta. Virág, nem is voltál, nem nyíltál, kínom a tanú, én alkottalak téged, az én művem ez a tavasz, legyen vigasz, ha érte jövendő napjaim is előre megtizedelve - hát megtalált szerelmem, gyere, a zimankó görcséből feloldozlak, ökleidet kinyitja egyetlen csókom, viruljon a teljes világ, ahol csak erek beszélnek, s boldogul minden vércsepp, ahol riadalom nincs, de bölcső a szerelem álma, álljunk ki az arany szélcsendbe a nagy víz fölé, hallgatag tükre fölé a tömör virág szobroknak, ahol szétsugarazva megkettőzi magát a gyönyör, s zajtalan fejre áll előtted, mókázik a boldog tavasz, itt magasság, mélység nekem töretlen azonosul s tükréből tűzzel igéz gyönyörűen domború szíved! NYÁRI ÉNEK Vígan jött meg, szóval se mondta, hogy fáradt, csak elszunnyadt szépen. Végignézem: gyönyörű, gyönyörűbb lesz, ha megújul erőben. Parázs-szívem nem nyugszik, égeti mellem, de föl nem ébresztem. Fájna ám, ha álomba merevült arcát rámvetné ijedten. Békülj szellő, alszik az elfáradt asszony, az én boldogítóm. Légy te szellő szerényebb, lélegzetemet én is lehalkítom. Ó, CSODÁLATOS JÉGVIRÁG Ó, csodálatos jégvirág, táncolva megdermedt leány, fátyolos, csipke-kombinés, napvilágomnak ablakán. Csillag-kripta a két szeme, kialudtak a csillagok, lángudvarukba éjjelre meghíva nem ballaghatok. Ó, csodálatos jégvirág, mi lesz így velem s teveled? Ha rádlehelek: tovatűnsz, ha megbűvölsz: megdermedek. ŐSSZEL Mennyi csöndes szépség, mennyi tünemény! Állok a kökényes halom tetején. Cigarettám füstje vékony lobogás, merengek, míg végig sajog a parázs. Vörös erdőkön át idekéklenek sötéten a vaskos rendeki hegyek. S mintha dúlna harc, ott túl a halmokon: égi fényt az égre szór a Balaton. Két szemem bogára mégis itt időz közel a mezőben, korán jött az ősz. Embernek, madárnak ami drága volt: levelenként földre pilléz már a lomb. Termő növényeknek sorsa már betölt, nedvek elapadnak, elpihen a föld, lesüllyed az ég is, de az én szívem most akar teremni, azért nem pihen. Serényedem egyre, így vagyok erős, csak gyümölcsözésben lehetek én hős, olyan fa, mely bírja, ha a jég ömöl, az én szelíd szívem nem fél semmitől. ŐSZ VAN ÚJRA Ősz van újra, lehervad a környék, fenn a dombháton sövények zöldjét elönti halálos pirosság. De szöllő és körte édesebbek, állatok hízva vérmesednek, a rétet jóllakva tapossák. Megmérhetetlen verejték elfolyt, ez a nyár mégis gyönyörűszép volt, gyümölcsöt nevelő szerelem. Sürög az ember nekigyürkőzve, kincseit hordja pincébe, csűrbe, s mosolya ragyog e kincseken. Majd altató fény szitál az égbül, erdő és mező pihenni készül, suhogó ruháját leveti. Én nem alhatom át ifjuságom, deres és havas lenne az álom, a halál az alvót szereti. SÓLYOM-ÉNEK Ó, szállj le ide sólyom, ó, szállj le ide sólyom, csak szállj le, szállj le, szállj le, ha mondom, csak szállj le, szállj le, szállj le, ha mondom. Te sólyom, aranycsőrű, te sólyom, aranycsőrű te sárga, sárga, sárarany körmű, te sárga, sárga, sárarany körmű. Hasítsd fel selyemingem, hasítsd fel selyemingem csak tárd ki, tárd ki, tárd ki a szívem, csak tárd ki, tárd ki, tárd ki a szívem. Ha élek, veled éljek, ha élek, veled éljek, ha égek, égek, égjek el érted, ha égek, égek, égjek el érted. SZÁRNYAK ZENÉJE Dobognak, tündöklenek, érnek a teremtmények. Ösz fele fordult arccal pirulnak tudatlan lázban, még nyár van. Idesodródtam, aranyba, hőbe, ide az áldott mezőbe. Semmi bajom, csak más a tekintetem, s néha a szívem fölé téved kezem. Nem érdekes. Tüzes a föld, levegő, éden s pokol az ingem. Idegeimben zeneszó jár. Tudom, hogy törvény szerint betölti sorsát minden. Gyötrelmes és gyönyörű ez a nyár. Csupa sujtás az ég, dicsőség-sugarat hány özönnel a nap, szurony-él minden irány, madár is belevakul. De alul állkapcsát szörnyen kitárva nyeli a homokbánya a hőt. Nyelve: a csillámos út szélesedik, tüzesen a fűre tolult. Eperfa bódul, szemereg barna vére, elvárásul. Árva fa, árva bokor ön-árnyékába bújna, gyötrődik zajtalanul. Dolgozik minden, nincs kegyelem. Fény zaklatja a földet, szűköl a táj, de terem. Rozs, búza, árpa levágva megindul, kukorica izgul, sajog a tarló virága, millió méh fuvaroz, az ég, meg a méz arany-háza zajos. Almafa piros koloncot nevel, a szilvafa kéket, páncélosodnak a magvak, ha nedvek apadnak. A gének találnak fészket. Megőrzi magát az élet. Ropogás, bongás, küllők kerepelése — nem a lemondás érik, lerogyni nem szabad élve. Gép tüzesül, forrón futnak a szijjak — a ló homlokán eresen lüktet a csillag. Szakad az ember veséje, de az űrt álma belengi, muszáj dicsőnek lenni, nincs kegyelem. Ez itt a szárnyak zenéje, ne feledd. Soha nem feledem. SZÍVEM ÖRÖKÖS ÉTELED Szívem örökös ételed, pünkösdirózsás életed. Eső, hóharmat ránkszakadt, gőzölgünk vörös fák alatt. Az égi gyöngy hideg, rideg, hajról bokáig lecsereg. Minket az ősz hiába ver, hevünket nem hűtheti el. Lehetünk térdig sárosak, tüzesen vagyunk párosak. SZERELEM EMLÉKE Szerelem emléke, viráglámpa tabáni tulipánfa világíts belső éjszakánkba mert szívünk megvakult beborult, elvadult kitörve édes vonzalomból átkozott csillagként csak rombol tördeli párját szeretőjére halált gondol viráglámpa tabáni tulipánfa ragyogd be szívünk éjszakáját! SZÉLLEL SODORT Széllel sodort levelek, elsodródok veletek. Deres mezőn szent egek, kibékülnék veletek. Nem tüzesít szerelem, ami elmúlt feledem. Délnek elszállt mosolyom, gyászosakat álmodom. Fehér mezőn kék egek szétbárdoltok engemet. TAVASZI DAL Pártom te kardos angyalom öledben én sem alhatom tüzes csikódat ellopom kényesek kertjét tipratom. Nem kötöztök le gazdagok foszló aranyos madzagok szegények fejét emelem ballagj utánam szerelem. Oly undok ma a búsulás mint sötét csuha- hurcolás és oly szép ma az öröm mint leányokon a piros ing. A TAVASZRÓL Az ember természete olyan, hogy mind a négy évszakban megleli a kedveset, a szépet, de természeténél fogva a telet hamar megunja, mert klímánkban a tél egyáltalán nem mondható humánusnak, drámaian fehér és fekete, az embert nagyon is kifárasztja - ezért lehet nálunk a tavasz a megváltás és a forradalom örök jelképe. Egyéni megújulásunk is reményteljesebb, ha a hullámzó füveket, vetéseket látjuk, meg a sokszínű lepke- és madártüneményeket a tapsoló levelek közt. Szenvedélyes, teremtő évszak a tavasz, igája is édes. Gyermekkoromban a tavaszok a legboldogabbak. Ha csak néhány szín villan fel előttem: a zöld, a sárga, a piros, máris látom az aranyosan zsibongó kislibákat a zöldben, a mezítlábas versenyfutásokat, a piros szalagos kiscsikót, aki holtfáradtra szaladgálja magát a szabadban, s kezdetben fél még leheverni a szokatlan fűre, segítek neki: behajlítom a térdeit, melléje fekszem, szuszogunk boldogan, mint a testvérek. Pápai diák koromban kimentem a város szélire festeni. Tornyokat, jegenyéket, hömpölygő fehér felhőket festek: ábrándokat. Pihentetni magam hanyatt fekszem. a zöld réti úton, a felhők ingyen-cirkuszát ámulom-bámulom, s közben átlép fölöttem egy sárga szoknyás cigánylány. Máig se tudom, hogy valóság volt-e vagy álom. Legelső pesti tavaszom 1947-ben sütött rám. Népi kollégisták voltunk. Ott éltünk egy majdnem-rom épületben a Ligettel szemben. A tél nagyon meggyötört bennünket. Rosszul záródó ajtó, papírablak, repedezett fal, tüzelő semmi. Majd jön a tavasz, biztattuk magunkat, s jött is, mint a mi országot és világot megváltó akaratunk szimbóluma. Lélekben erősek voltunk, de testben gyengécskék. Emlékeztek-e, barátaim, mi volt a mi vitaminunk? Bekötött szemmel haraptuk az óriás vöröshagymákat, mint az aranyalmát. Szép volt a tavasz, mi is igyekeztünk, hogy szépek legyünk. A lányok segítettek, vasalták, foltozták szerény kis ruháinkat, fölvarrták ingünkre a gombot. Emlékeztek, milyen boldogan készültünk az Ünnepre és a szerelemre? TE SEM VAGY FEHÉREBB Érzem halántékom kék ütőerének ugrálását, belső dörgését a vérnek. Kint levél se csattan, a világ elhallgat, vadmadár a szívem, valakiért jajgat. Bolygó szemeimmel keseredek érted, ideszívlak hozzám, gyújtva megidézlek. Én lélegzek benned, élsz bennem, te bátor, vagyunk mi egymásnak fölvirágzott sátor. Te sem vagy fehérebb, te sem vagy ártatlan, édes elszánásban nem vagyok páratlan. Szerelem, arannyal befújt hársfa-teknő, rengess minket, födj be tüzes bárányfelhő! TŰZ Tűz te gyönyörű, dobogó, csillag-erejű te fűtsd be a mozdonyt halálra, hajszold, hogy fekete magánya ne legyen néki teher, tűz te gyönyörű, ihlet, mindenség-gyökerű, virágozz a vérző madárban, égesd hogy a sorsot kimondja, nem a hamuvá izzó csontja, virrasztó igéje kell, tűz te gyönyörű, jegeken győztes-örömű, ne tűrd, hogy vénhedjünk sorra lélekben szakállasodva, hűlve latoló józanságban, ahol áru és árulás van, öltöztess tündér-pirosba, röptess az örök tilosba, jéghegyek fölé piros bálba, ifjúság királya, tűz! ÜSTÖKÖS TÜNDÖKÖL Márciusi fények, havazó zegernye, éles böjti szelek, mit zúgtok fejembe! megőrült a világ, tajtékos a szája s valahol vér csörög fűre, ibolyára. Pirosra dagadnak zöld vesszőn a bimbók, korhadt fán véresre megérnek a ringlók. Üstökös tündököl, hallik suhogása, vérhörpölő fejét hajtja vértócsákra.

0 komment , kategória: Nagy László & Ilona

1/1 oldal

Bejegyzések száma: 3

2023.08

2023. Szeptember

2023.10

Hét	Ked	Sze	Csü	Pén	Szo	Vas


				1	2	3

4	5	6	7	8	9	10

11	12	13	14	15	16	17

18	19	20	21	22	23	24

25	26	27	28	29	30

Blog kereső

Bejegyzések
ma:	0 db bejegyzés
e hónap:	12 db bejegyzés
e év:	187 db bejegyzés
Összes:	4697 db bejegyzés

Kategóriák

Keresés

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum

Látogatók száma

Ma: 644
e Hét: 644
e Hónap: 66187
e Év: 755978

Szótár

Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2023 TVN.HU Kft.