2023-09-18 21:45:23, hétfő
|
|
|
SZILVESZTER LEVENTE VERSEI
Szilveszter Levente, (Tata 1974. november 27. - )
AZ ÉLET SZÉLÉN
Örömöt nem kapunk.
Csak bánatot.
Töltünk szürke hétfőt s kopott vasárnapot.
Ülünk egy feledett kősziklának szélén,
lógatjuk lábunk a Lét s Halál mezsgyéjén.
Ha gyerekek lehetnénk!
És sohase nőhessünk!
Ártatlanságunk még lehetne fegyverünk,
pajzsunk a bizalom és düh, ha áraszt, vakít,
kacagva leszórni kínjaink hamvait...
Jaj, de azt nem lehet.
Már régen elveszett,
hit, bizalom, öröm tán nem is létezett.
Csak ülünk a kövön, s mikor mindent ununk,
karunkat kitárjuk s nevetve...
...-egy, kettő! ...
háromra leugrunk.
2013.
AZ LÉGY...
Ömlenek örömeid
ezerrel,
nyom sorsod súlya, ezer
keservvel
Rádiók rólad szólnak?
Tekerd el!
Adósságokért hívnak?
Ne vedd fel!
Lenge lány reád kacsint?
Keresd fel!
Gyermeked érted zokog.
Felejtsd el!
Beszélik mocskaidat?
Tereld el!
Rajkó rí morzsáidért,
Nevess fel!
Szid gyámod, gyengén segíts!
Emelj fel!
Azt teszed s vannak még itt
Sereggel.
Dögnek kolbászt, hurkát hordj!
Vederrel.
Töltsd meg a sznobok szívét
Meleggel.
Ellened ellenét áldd!
Veresd el!
Pénzt, amit eddig kapott,
Te tedd el!
...
Mik jönnek agyamba még
e reggel?
Gondviselőm nézz, végre
nevelj fel!
Haragom vidd! Kacajom
ne vedd el!
Gyermekként szaladjak száz
gyerekkel.
2011.
AZ ÜGYES MÉHEK
Méhek, méhek,
Szorgalmas kis lények
Ha megcsíptek, nem bántunk,
Mondjuk, hát így jártunk.
Na, de nem ez a lényeg,
Ügyesek vagytok, méhek!
Dolgozzatok, dolgozzatok
Ne legyen bántódásotok!
A méhész vigyáz rátok,
Cserébe ti is ezt csináljátok.
Nem kell nektek tanulni,
Jobban tudtok repülni.
Megtelik a kaptár mézzel,
S ehetünk kenyeret mézzel.
2011. október. Ezt a verset a 9 éves kisfiam írta, (aki ott van mellettem a fényképen) teljesen önállóan, az iskolában. A tanítónőjétől rákérdezve annyi segítséget kapott, hogy a sorokat a tanci picit átrendezte.
APÁK ÉS UNOKÁK
Még kisgyermek voltam,
Még lomboztak a fák.
Akkor még beszéltek
Apák s unokák.
Mióta ránk szakadt
Ez a szép világ,
Zokognak az apák
És némák az unokák.
Hangtalanul súgják,
Lesz egy szép világ,
Hol mesét mondnak apák
S hallgatják unokák.
Hallgatják megint
A jóra terelő szót.
Látsz még fiam szépet,
Kapsz még fiam jót.
Nem egy napból áll
A bolond világ.
Tágra nyíl' a lelkük! ...
S hiszik az unokák.
2010.
BÁTORTALANOKNAK
Ne fojtsatok el magatokban hangot,
Ami arra buzdít, vívd csak meg a harcot,
Ami talán soha nem lehet a nyerő.
Ám mégis azt kívánja, legyen meg az erő
Benned, hogy kimondd:
Nem hasonulok!
Én vagyok ki legszebben festi a szobát,
Vagy én vagyok ki szívből fújja Ady szavát.
Az én házam tája a legrendezettebb,
S az én kezem közt nőnek felnőtté gyerekek.
Mindeniktök ott van a nyertesek között.
Ez el nem vehető, folytonos és örök.
Keverj, kavarj, formázz, számoljad kvantumod,
Csak fedezd fel, és ne hagyd veszni talentumod...
Bunkó vagy, vak, gyenge, hallottad eleget,
Keményen bővíted a vesztes sereget!
Ámde ott van mégis bennetek a szikra,
Ami ott volt már, ahogy meg volt írva, amikor születtél.
S végre rájöttél,
A bukó nem én vagyok!
Hisz úgy lettek a nagyok, hogy folyton szidalmazták.
Hogy bénaságuk kráter.
Nem voltak ők mások csak pipogya fráter.
Ők meg leküzdöttek ezer nehézséget!
S végül meglelték azt a tehetséget,
Ami csak az övék! ...
És mielőtt végleg meddőnek kell lenned,
Megvan mibennünk is.
De legfőképpen benned!
Hát írjad versed, prózád! Szóljon az az ének!
Vagy akár csuszából állíts műemléket a kései kornak!
Fenékbe rúgnak? Építsd, írd át újra.
Sikerülni fog, de ne nézz vissza újra
A fájó, könyörtelen, lélektelen múltra,
Csak az eljövendő holnapra, az Újra!
Ha mégis úgy érzed, élted kiégett,
Ültess hát egy fát, azt hagyd meg emléknek.
Meglehet, hogy neved feledésbe borul,
De a fa megőrzi, amíg él és virul, hisz nála a lelked!
Csak szívedből ültessed!
2010.
DÜH ÉS DAC . . . . . . . . .
Ahányszor a csillag szikrázik hangtalan,
Legalább annyiszor elbúsultam magam.
No de azt is minek?
Rosszabb már nem jöhet,
Senkinek nem adtak síró oklevelet.
Hát nekem se adjanak!
Nem érdemled világ
Azt, hogy könnyem ejtsem
Mikor szúr, sebez és vág
A keserűen édes, életrózsa ág,
És utána röhög!
Ahogyan a sziklán megfogant virág,
Túléltem már tavaszt, őszt, telet és nyárt.
És most elpusztulok, mert önsajnálatom rág?!
Ez a szemtelen, undok, rusnya féreg!
Hát én ebből soha, soha nem kérek!
Inkább átvigadom, ami nekem jut.
S aki énelőttem a mennyországba jut
Szóljon érdekembe, nyissanak kaput,
Vagy üzenjen vissza, hogy neked... káput! ,
Mint éltedben is lefelé visz az út.
Vállalom, így éltem.
De teszek egy vallomást.
Angyalnak nem kellek.
Hát igyuk az áldomást
Arra.
Nem leszek soha más!
2010.
EGY ÁLOM
Csókoddal ébredni...
de jó volna megint!
Legelgetni remegő tested hajnali szirmait,
és lehelni rá szerelmes meleget.
És kiáltani:
Emberek!
Nevetek.
Ismét nevetek.
Szívemből.
Nagyot.
Halljátok ti kicsik és hatalmasok,
hogy megint szeretnek,
éppen úgy, mint rég,
és megint szép a reggel,
és derűs fönn az ég.
A pillanatok többé már nem ócskák, kopottak,
mert megszólítottak!
Rám mosolyogtak.
Csillog megint sötét szemének sugára,
oh, én nyomorult, nem vagyok már árva.
Élek!
Lélegzek,
és embert, barmot, virágot,
és ünnepet,
újra szeretek.
Ez az.
Ez volt
és ez lesz, mire vágyom.
Ám magány a társam.
Egyedül ébredek.
Megint csak egy álom,
de legalább szép álom.
A legeslegszebb.
Amit akarom, hogy valóra váljon!
2014
EGY UTOLSÓ KARÁCSONY
Csak karácsonyt akart.
Egyszerűet. Tisztát.
Szerzett egy fenyőfát,
nem túl szépet, ritkát.
Felaggatta hát rá
kincsét, emlékeit,
homályos fotóit,
sárgult leveleit.
Több tíz éve őrzi,
csoda, hogy megkopott?
Legfölülre tette,
mit a standról lopott.
Rajta van egy jászol,
jászolban a Gyermek,
Angyal, szülők őrzik.
És barmok hevernek.
Felsejlik egy képsor.
Egyre tisztább s tisztább,
Gyermekként tudta még
a karácsony titkát.
Azóta megjárta a világnak poklát,
Meglátta, kóstolta minden szennyét, mocskát.
Elszántan kibontja az elorzott vodkát.
Nagyot húz. Többször is.
Szelleme egekbe,
rekedten suttogja
...ki vagy a mennyekbe...
Rég volt barát részét
a földre löttyinti,
és a maradékot,
önmagára önti.
Ragyognak szemei!
Úgy érzi felrobban.
Az Áment követve,
gyufa fénye lobban.
Némán, mosolyogva,
lidérctáncát járja,
borzalmas lánggal ég
a karácsonyi fáklya.
2010.
EZ LEGYEN NEKEM
Tegnap.
Derűs volt a nap!
Tegnap.
Nem láttalak!
Tegnap jó volt minden,
hatalmasan szép,
vakító, zöld fű volt,
és kristálytiszta, kék volt
fölöttem az ég.
Borús, szürke napra keltem föl.
Ébredtem.
Csöngetnek az ajtón, és itt vagy te mellettem.
Sötét viharfelhők futnak neki égnek.
A zöld füvek is sárgák,
szárazak.
Kiégnek?
Kiégtek.
Kérem a Fönnvalót,
adja meg azt nekem,
hogy te soha többé ne lehessél velem.
Küldjön borzalmakat álmomban
míg élek,
csak egyet ne küldjön éjszakánként.
Téged.
ÉRTÉKEIM
Azt hittem magamról, de könnyű volt nekem,
Milyen gyönyörű és szép volt az életem.
Hittem ölben hord'nak mindig a csillagok,
Voltak barátaim, voltak, kicsik s nagyok.
Idők teltek, aztán, sok minden lejárt.
Pénz, barát elfogyott, de megmaradt a család!
Az marad! És kapom fiam ölelését,
S asszonyomnak óvó, féltő szeretését.
2011.
FÉLTÉKENYSÉG
Gyűlölöm a hajad
mert omlik rám és rá,
a szemed is gyűlölöm,
mert rám ragyog. És rá?!
Gyűlölöm a tested,
mert tetszik Neki is,
kecses combod, melled
csak Nekem feszítsd.
Gyűlölök szép, kínzó emlékeket,
elképzelt képeket
és azt a gyermeket,
aki nem született.
S nem születhet soha!
Én vagyok ostoba.
Olyanért félek, amit nem tudok.
Most megbolondulok?
De féltlek s remélek,
Idáig nem jutok.
Megvetem magam.
Szegény és elesett.
Kételyek mardosnak.
Gyűlölök? Szeretek?
S amíg ezt nem tudom
Tisztának soha,
Csak mocskos lehetek!
2010.
FIAMNAK (XX.-RA)
Felnőttél, fiam!
Férfiember lettél!
Most volt, hogy egy pokrócon hevertél,
Cicahangon sírtál
Vagy csak néztél némán,
Én meg ledöbbenve bámultalak, bénán.
Benne vagyok én is ebben a kis testben,
Össze fogunk forrni szívben, szeretetben.
Benne vagyok én,
És ő meg énbennem!
Születtem, felnőttem és újjászülettem,
Benned!
Bennünk!
Drága, jó gyermekünk!
Láttuk sírni egymást, és boldogan kacagni,
Szilajul szaladni vagy nagyot hasalni.
Ledöntünk falakat,
Egy a szívünk s agyunk,
Vér nem válik vízzé, apa-fia vagyunk!
Huszadikat töltöd.
Erős, szép vagy, okos.
Nem húzhat le téged az iszapos mély!
Ne félj!
Élj és remélj!
Remélj!
Mert ott van ezer esély.
Találd meg szerencséd életeden végig,
Büszke, szép gyermekem, élj még ezer évig!
Békében.
Boldogan.
2022
FÜRDIK A GYERMEK
Hegyi tó vizében fürdőzik egy gyermek,
göndör fürtjei egy hullámon hevernek.
Víznek jég ízétől kis ajkai kékek,
de a sötét szemek lángolóak, égnek.
Tiszták és mélyek...
Hord'nak örökséget.
Legendát és mesét, mit ősök mesélnek,
melyekben még hiszik, tisztelik a szépet,
Regéket, mik talán igazzá válhatnak.
Hol még óvják a jót, s büntetnek rosszakat.
Szárítkozni kiszáll, szép, mint egy Adonisz.
Libabőrbe bújik, s azon gondolkodik,
lubickolni vajon mikor mehet vissza?
Ne gondoljunk rútra, rosszra vagy gonoszra.
Gyorsan pancsikolni, kiszáradhat a tó!
Gyerünk, fürödözzünk...
Mert most épp ez jó.
Fázik, reszket, vacog,
Pocoktól, békától fél,
De úgyis visszamegy!
Belevág, mert él,
És ő még remél, hogy a holnap szép lesz.
Őt nézve elhisszük, istenbizony szép lesz! ...
Hát őrizzük mi "nagyok" e tiszta lelkületet!
Mert bennük még megvan, mi bennünk elveszett.
2011.
HARANGOK
Szólnak örömünkben.
Szólnak, hogyha baj van.
Szólnak, ha születtem.
Szólnak, ha meghaltam.
Hallja őket ember,
ki pusztaságban fut,
hallja akkor is, ha vesztéből kijut.
Kiált`nak viharban,
hagyd el a vizet!
Harsognak,
hogy gyorsan oltsd el a tüzet!
Zengjetek!
Mert kérik ifjak és aggok.
Öntsetek lelkekbe
víg, békés, harmatos,
üde reménységet!
Kongva,
búgó szóval,
tiszta angyalok.
Hát zúgjatok!
Zúgjatok!
Zúgjatok, harangok!
2023.
HORDJ ÉS SZÓRJ!
Szórd szemébe,
holt szívébe,
szórd testére,
zord lelkére.
Hordj elé
és hordj mögé,
hozz most
s hozzál örökké.
Hordj alá
és hordj fölé,
tanítsd újra
emberré.
Hordj neki szép
képeket
és kergess el
csúf rémeket.
Szórd szép lelked
szerteszét,
hozz mosolyt
és ünnepélyt,
sír-csöndben
víg dal fakad
s a mosoly mindig
megmarad.
Hát hordj!
És szórd!
Szerteszét.
2014
HULLÓCSILLAGOK
Hullnak, mindig hullnak égből a csillagok,
Lángmeteoritok. Kicsikék és nagyok.
Valahányszor csíkot húz egy hullócsillag,
Hisszük, na most vége, vége álmainknak.
Elnézve a fényes hírnökök hullását,
Borzongva érezzük időnknek múlását.
S mikor a múlóság majd öröklétre vált,
Akkor a mienk is elhozza a Halált.
Csillag! Akkor kérlek, én önző, gyarló ember,
Vigyél más életet. Az enyém még ne vedd el!
2011. augusztus
ÍGY JÁRTÁL!
reggel merengve kelsz újabb nap jött ember
a munkás terhedet vidáman viseld el.
De üvölt a főnök! Ezt már nem tűrhetem!
Fél nap, mit dolgozol, nem elég a bérre.
S plusz amit adózol. Jussak én a jégre?
nem vagy megfelelő jön egy másik reggel
hüledezhetsz már mert nincsen munka ember
megpróbálsz hát csalni de csak egynegyeddel
kevesebbet vallsz be mit meg sem keresel.
Végre megnyugodtál. Összejött valami,
abból a kevésből mit nem is kell vallani.
de üvölt a finánc - elkaplak te ember
ide összes pénzed amíg a Nap felkel
a boltból bánatodban egy kenyeret veszel el
hazudsz kifizeted csak béred veszed fel.
Örül a család! Végre van mit enni!
S te?... ez csak egy kenyér. De ezt így kell tenni!
mielőtt boldogan s gondtalanul fekszel
üvölt egy sziréna megvagy tolvaj ember
ezüst karpereccel s börtönőrrel kelsz fel
hol lehet családod látod-e még reggel.
Reggel a bíró dönt. És az egyvelegből,
Annyit értesz lop, csal, de csak önerőből,
Saját magáért jut csöbörbe vödörből.
most ocsúdsz fel koma harc kell itt fegyverrel
nem bánhatnak máma így egy jóemberrel
szavad meg sem hallják nyaralnak ezerrel
neked annyi! mi lesz asszonnyal gyerekkel?
* * *
éltél becsülettel gondod volt egy tenger
hát ide jutottál dolgos szegény ember?!
2010.
IHLETHIÁNY
Mit teszel ha érzed,
megkötve a kezed?
Kihez fordulsz, mikor
lebénult szellemed?
Üthetsz nagyot orra,
fejre vagy asztalra.
Földhöz vered magad.
úgysem fakadsz dalra.
Kerékbe törhetnek.
Agyad sötét vadon.
Nehezebb vagy ekkor,
mint sóval töltött vagon.
Gondolkodni sem bírsz,
üres fejed kába.
Itt hagyom most abba,
mert minden hiába.
2010.
JÓ VOLT ÉS...
Csak azt tudom: jó volt.
Harangvirág, méhzúgás, meleg árnyék
S mi feküdtünk.
Azt hittük, csak játék az Élet
Nincs véres valóság!
nincs erőszak...
Csak jóság.
Hallgattuk a csendet. Fűszaga volt...
Egy lepke libbent könnyen, mint egy múló érzés.
Nincs is a világban kín, fájdalom, vérzés!
Akkor azt hittem, őrzöm a békét, a csendet, a virágot s a tarka lepkét,
az őzeket, a fát, magát a Földet!
de nem messze tőlünk vadászpuska dörrent.
Elcsattant!
Tudtam, hogy bennem is elpattant a Jóság fátyla
S megmarad örökre a kínzó Gyötrelem!
KI-BERÚGTUNK!
Még hogy sokat ittunk!
Normális vagy komám?
Alig fogyasztottunk egy-két-négy áldomást.
Előbb fogyasztottunk a nagy fagyasztóra!
S utána billegtünk, másztunk ki a tóra.
Hal az benne nincsen,
De ömlött a sör,
Brrr, drága nagy Isten, most is áll a szőr
A háton, a vállon,
S a pulikutyánkon.
Tényleg a szőrmókból mióta lett három?
Három eb!
Az sok lesz,
Sokból árt a jó...
Dobjunk bele kettőt,
Elnyeli a tó!
Na jó, nem bántom.
Mert jön a dínomdánom.
"kocsmárosné, aranyvirág,
Ide a legjobbik borát..."
Hogy van tovább?
Mindegy!
Húzza nekem, kérem szépen,
S kísérje a zenegépen:
Hogy aszongya, tara-tara.
Dehogy megyek ötkor haza.
Megyek egyet rappelek,
Most indul a Mekk Elek.
Mekk Elek az M'ék Elek?
Így kérdik a székelyek...
Jobb, ha egyet brékelek.
Nem brekegek, ütődött!
Már megint egy nagy sör jött?
Kitől? Tőled? Évitől?
Sarokból a nénitől?
Maga lelkem nagyon rendes,
Nem lehetne tőlem terhes?
Na mi van már megint?
Hogy az arca ragyás?
Elment a szép eszed!
Gyönyörű, csak gyagyás.
Inkább odamegyek, egyet énekelek...
Na és akkor mi van, ha félhétkor kelek?
Jól van, eleredek.
Azért énekelek:
Mekk Elek, Mekk Elek.
Kutya legyek, ha veletek
Még egyszer elmegyek!
2010.
L(ÉLEK)
Megtaláltam magam
patak medrében.
Megtaláltam magam
égnek kékjében.
Ott vagyok a fűben, a lakóházban,
Ott vagyok gyermekben
és ott vagyok anyában.
Lehetek szellem, aki mindig él?
Vagy legyek egy ember, aki sosem...?
Vagy mindig él?!
2021.
LULUaki...!
Léted lélegezni ezer éven át,
illatod érezni az időkön át
vágyom.
Csillag vagy nekem,
mely mindig tündököl,
balzsam sebeimre,
amikor életem szekere kereke
összezúz s meggyötör.
Mosolyod.
Hangod.
A tekinteted.
Álmod, bánatodból
már sok mindent ismerek.
Ahogyan te is az enyémeket.
Tudod az örömöm.
Hallottad zokszavam.
Láttad a napfényes
és sötét oldalam.
Mély a kapcsolatunk,
mint a tengerfenék,
és kéz a kézben együtt
lelkünk pontosan akkora,
mint az Ararát!
Köszönöm! Szívemből köszönöm,
hogy vagy nekem!
Jó barát.?
A jóbarátnak!
2022.
MEGÉRI?
Életem most élni?! ...
Családomért félni,
Jobb létet remélni,
Epét, savat köpni,
Rút szavakat lökni,
És oldalba döfni
A nyomorultakat.
Lényeket, kik rólam
Soha sem tudhattak.
Vért izzadni másért,
Júdásért, Tamásért,
Átokért s áldásért...
Halálért, életért,
Anyagi jólétért,
A nélkülözésért,
Rab - és szabadságért.
Az elkárhozásért
Vagy a megváltásért!
Nem hiszem megéri!
2010.
MEGMARADUNK
Mennyit szenvedtünk, hogy eldobtuk magunk!
Nyelvet, hitet, hazát, mindent oda hagytunk.
Vesztett harc a sorsunk, sok időkön át,
Ez a nép még egyszer, vajon talpra áll?
Átkozott faj voltunk századokon át.
Ha magyart látsz jön a rettenet!
Vélt s valós bűnökért, mi régen lehetett,
Engedik hogy ma is megkövezzenek!
Nyilaink egykor mint zápor úgy hulltak,
Mind leverve azt, mi nekünk ellenáll.
És királyok reszketve elénk borultak
Hogy vajon e nép ezért most megbocsát?
Büszkék voltunk, mint vadak királya.
Hittük, hogy nem veszíthetünk.
De gőgünk túlfolyt mindenen,
S mi legyőzettettünk.
Szolgák lettünk, kutyák, kevés aki áll.
Eltörött gerincünk, súlyt nem bír a váll.
Más nemzetek mégis irigykedve nézik
Hogy él ez a nép, habár inog s vérzik?!
Úgy vezettek, mint egy szelíd paripát
Háton vittünk oszmánt, oroszt és románt!
Vittük az osztrákot, tatárt, tótot, szerbet
Ám a népünk nevét törölni nem kellett!
De elkövetkezik majd még a dicső kor!
Megkezdődhetik még egyszer a bál.
Acél lesz gerincünk és tölgygerend' a váll
Ellenségünk szűköl:e nép talpra áll?
Mert megjövendeltetett a régiek által
Villogjon a zsarnok puskacső vagy kard
Egyik nemzet majd egyszer megdicsőül,
S ez a nemzet nem lesz más, mint a magyar!
Akkor lesz az öröm, akkor lesz a nyár,
A tárogató hangja szabadon kószál.
Piros pipacsok közt hófehér a nyáj,
S a zöld füvön a magyar, végre talpra áll!
1999.
MÉLÁZÓ BUJDOSÓ
Rég nem láttam szép hazámat.
Hallgatom a tengermorajt,
És nézem a kerek holdat
Hol összeér víz meg a part.
S ez örökké tart!
Nem ez a hazám énnékem
Nem itt volt a gyerekségem!
Voltak nekem nagy hegyeim,
Patakjaim, bükkerdeim.
Hegyi székely vagyok!
Régen - tanították - örökségem
Juhnyáj, kakukk, szénaillat, hal s vad.
Virág csakis nekem nyílhat
Engem illet a friss levegő! ...
S sírom legyen agyagos temető.
2010.
NÉLKÜLED
Meg szerettem volna enni dühömben!
Üvöltöttem
- Mi rosszat tettem?
Ő csendes volt, halk. Semmit. Férfi vagy.
Én ha kéred szülök
Neked,
Nekünk!
a Világnak!
És örülök a rózsaszálnak, mit Nekem lopsz... csak Nekem! Senki másnak.
Cserébe szeretlek és megmaradok társnak.
Mit mondhattam? ...nyeltem, hallgattam...
de kifakadt nemem rossz, fekete mája
- Hát ki a teremtés koronája?
És támadok, lármázok... tudom, hogy vétkezek,
de belülről pirulok, szenvedek... vérezek.
Már megint üvöltök!
Én nagyobb dolgokat tudok!
Toldit írok, Himnuszt, ha akarok, nem nagy dolog,
s ha akarom, nem lesz rossz a világban,
robbanófej a rakétákban, halott gyerekek az anyákban,
semmi rossz nem lesz! ... - És elmarad az Armageddon... ha akarom!
...csak nem akarom...
jöjjön, minek jönnie kell.
Kéneső, jégvihar... vénasszonypotyogás jöjjön
mert én, én a büszke férfi mindent tűrök s viselek... de én a "Mindentudó"
Nélküled nem élhetek.
1998.
NYÁJBAN
Sikoltva sürget és hajszol a vágy.
Csak menni...
és menni országokon át,
beleheveredni gyógy-tó hűs vizébe,
lemosni valahogy életem sarát.
Burokban születtem.
Éltem tejben, mézben.
Becsületet szoptam,
nőttem tisztességben.
Tartom magam, hittem,
lettem öntelt, "bölcs",
kacagtam azokat, kit más meggyötört.
Aztán lassan-lassan fordult a kerék.
Sírtam. Panaszkodtam.
Az élet mért szemét?
Magamból mindig a legjobbat adtam,
azért bűnhődöm, mert gyengét kacagtam?
Hisz más is kacagja!
Mi van ebben új?
Kacagj bohóc! Kacagj!
Mert rád eshetnek súlyos kezek...
Ember! Én inkább nevetek.
Telibe röhögök, mikor apát rúgtok,
földet csapkodok, ha részeget kirúgtok.
Lám csak!
Ledöngöltek egy hajléktalant.
Boldog vagyok én is, mert mindenki kacag.
Fülig ér a szám, ti bármit tehettek!
Elfordultatok! ...
Ti rajtam nevettek!
...... ... ... ... ... ... ... ... ... ....
Sikoltva sürget és szakít szét a vágy.
Csak menni...
és menni világokon át.
Beleheveredni édeni gyógy-tóba,
lemosni bűnös életem sarát.
2014.
ÖNÁRULÁS
Hogy tudok egy ilyen repedtsarkú lenni,
Nem hittem, ily olcsón lehet engem venni.
Régen azt hazudtam, én nem hasonulok,
Most magamból mindent eladok, árulok.
Van itt önbecsülés, irtó potom áron,
Ajánlatát rögtön elfogadom, várom,
Önérzetem sajnos elfogyott, a múlté,
Hagyományaimat cserélem az újé.
Mikor ütni kéne, tartom másik arcom,
Hunyászkodom immár, lejárt már a harcom.
Lefekszem bármiért, nem bánom a végét,
Megalázva őrzöm a családi békét.
Fizetek bűnömért kamatot és sarcot,
Pedig összetörnék egy jó néhány arcot.
Na, de kuss, mert senki, semmi vagyok. Tartott.
Így hát hajtom én is a taposómalmot.
Nem bántok én embert, nem bántok én majmot,
Fejet hajtva tartom igaznak a falsot.
Nyúlként lapulok, s ha támadnak a vadak,
tátogok, mint vágódeszkákon a halak,
nyomorult csövesként várom, hátha kapok,
sárban, porban kúszva nyüszítek és nyalok.
Azért éjszakánként látok néha álmot,
Úgyis fölrobbantom a rohadt világot.
Itt lent pokoli láng világít az égig,
Odafönt angyalok mosolyogva nézik.
Boldogan fogadnak, aranyba csavarnak,
Megtettem, mit ők már oly régen akarnak.
2012.
ŐSZI, FALUSI ÉJSZAKA
A tehénbőgés elhalt!
Hallgatott kutyánk.
Fejés után bejött s lefeküdt
Nagyapánk.
Mi még ébren voltunk,
Rossz, városi kölykök.
Rettentünk a neszre
Tán csak nem az Ördög jött elvinni lelkünk,
Amikor rájöttünk!
A diófák sírnak.
Segítséget hívnak és engednek a kínnak
Ha szélzsandár vallatja,
Megtörnek és rínak.
Fagybilincsbe verve, dérkalodába,
Könnyük az utolsó levelük hullása.
Fújt a szél!
Ám nekünk, megnyugodott lelkünk,
S a félelmünk egyből, hipp-hopp! kihevertük...
Üdvözölt az árnyék, s már nem sírtak a fák,
Éreztük a falusi ősznek illatát.
Nem fenyegetett, hogy hajoltak az ágak,
Láttuk fejünk felett a vastag gerendákat.
Jöhet tűz, szél, árvíz.
Földrengés, ha ráz,
Mindig vigyáz reánk, megvéd ez a ház!
Bátorító szavunk igazolni látván,
Fellobbant a tűz a vén, rozoga kályhán.
Kutyát, kacsát festett plafonra és falra,
Lángja lovat lövellt, s ismertünk angyalra,
Kit már régen vártunk.
És a bizonyságunk,
Hogy szikra hullt a fényből,
Félálmunknak sűrű, óvó tengeréből,
És csak úgy egyszerre meleg lett az odú!
Éreztük elkerül bánat, bú és ború.
Álom s ébrenlét közt egy őzbak ugatott,
Elkéste szegény az alkonyatot.
Félig csukott szemmel lengettünk útlaput,
Ide álommanó, nyisd ki azt a kaput
Amin bemehetünk Álomországba...
Abba ahol nincs zűr, nincs zavar és lárma.
Harmatos hajnalon, mikor az ébresztő
Kakaskukorékos, zimankós, dermesztő,
Kinn a madárijesztő mosolyog és él,
Fújja szalmahaját a novemberi szél.
Vigyorog a balga,
Mert tudja és vallja:
Lehet, hogy most ősz van,
De nem tart míg a tél!
2010.
PÉNZISTEN VAGYOK!
Túl nagy itt a nyüzsgés!
Leszűkíteném.
Maradjanak ketten,
JÓMAGAM és ÉN.
Minek ide annyi multimilliomos,
Úgyis, a sok nővel csak NEKEM ildomos lenni.
Ha csak ÉN maradnék, mennyivel szebb volna,
Csak NEKEM dolgozna milliárd rabszolga.
Szakszervezet nuku, nincsen villogás,
Csak két munka lenne,
Ostoros és igás!
Mert ÉN olyan vagyok, hogy munkát, azt adok!
Plusz, adnék szabadnapot...
Hajnali háromtól, el egészen hétig,
s ez még túl sok is, mert a gyerekek megérzik, ha lazsál a papa.
S ha kérdőre vonják, hogy lesz ebből kaja?
Szegény kis fejükben pörögnek a számok,
Hogy-hogy az én apám nem vetett még számot
azzal, hogy például:
Ha éjfélkor kezdne,
Nyomná reggel, délben, délután és este,
És csak akkor állna, hogyha szépen kérnék,
- amit várhatna-
Sokkal jobban élnénk.
Maradna még idő, evésre, alvásra,
S aztán visszamenni,
Bányába, gályára,
és gondja sem kéne legyen fogmosásra,
Hisz hamarosan úgyis ott hagyja a fogát
ha nem szolgálja hűen munkaadó urát.
Kis lelkük felizzna...
Mi már másképp tennénk.
Hamarabb felkelnénk, és később feküdnénk.
Mert, ki így dolgozik, az valamire jut,
s nem kell üsse mindig a Főnök kaput,
Fáért, puliszkáért,
Alamizsnáért.
Közköltségért sírni,
Srácnak pelenkáért.
Hanem büszkeséggel kiáltja világnak,
Dolgozok, és élek a Mindenek Urának!
Ott, ahol kapok egy betevő falatot,
Na meg egy korty vizet.
S még ott is lakhatok!
Jaj, de boldog vagyok, hogy neki dolgozhatok!
S ezt ÉN tuningolnám,
Mert köztudott jó vagyok.
Nemcsak egyet adnék, hanem két falatot.
Megtenném ÉN bizony, önzetlen szívvel.
S plusz még táplálnám is finom ivóvízzel,
Igaz, hogy abból szűkösebben kapnak.
De nem tehetek róla.
Kell a díszhalaknak.
És nem vágnám ereik, az már rég nem menő.
Mert abból a munkától elvett vér tör elő,
De annyi!
Hogy a végén még arra sem lesz erő,
Hogy megásd a sírod!
Nekem nyolc!
Csak mondom, addig, amíg bírod
hallgatni, az igazságokat
amit mindig mondtam!
És komolyan gondoltam!
Elégedett vagyok.
S mikor odajutok, hogy nyújt az Úr egy kezet,
Gyere drága testvér, átadom a helyet...
Akkor aggódhatok.
Hogy ez a Teremtő, aki mindent tud,
Remélem, nem leli meg a kiskaput
amin elslisszolhat,
S tovább szabad az út!
Törhetem a fejem, mi az, min nem bukok,
Na neki most milyen munkát adhatok?!
2010
RÁD VÁRVA . . .
Mint a villám úgy ért!
Kába voltam, szótlan, majd lassan felfogtam!
Megtörtént velünk! Jön a régen várt
Drága gyermekünk!
Elgondolkodtam...
láttam anyád s magam kisdedként pihenni, kacagni boldogan,
a bizonytalan, apró lépéseink,
s láttam mögöttünk óvón a szüleink.
S már diákok vagyunk!
S már szorít a pad!
Már társak vagyunk az élet tengerén,
És révbe is érünk.
Jó anyád meg én.
Mert már van egy fény, egy világítótorony,
mi vezeti hajónk,
Irányt mutat nekünk
Az pedig te vagy, édes gyermekünk!
Majd kezedet fogjuk, mint nekünk apánk, anyánk.
Kijárunk együtt majd minden iskolát,
S mind nekünk a szüleink majd toljuk a hajód,
Hogy ne láss a világból, csak szépséget és jót!
Én gyenge ember vagyok, s te még nem vagy erős...
De lelki éhségünkre van már eleség.
Egy asszony. Neked anya,
S nekem a feleség.
Ő a kormányosunk. Vezeti a hajónk
zúgókon és örvényeken át,
áttör kősziklákon ha kéri a család,
hogy boldogok legyünk...
Ez az édesanyád.
Életünkben mégis van még meglepetés,
Álnok hitszegés, hitvány cselszövés.
S meglehet hogy hajónk félig elsüllyesztjük
De édesanyád, te s én újra kiemeljük.
Duzzadt vitorlával haladunk majd tovább
Mert nem fenekelhetünk!
Csak gyere, csak légy velünk
Várva várt gyermekünk!
kisfiam születésére
REMÉNY
"Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!"
Öreg koldus vár egy darabka kenyérre.
Elhagyott feleség az eltávozott férjre.
Haldokló beteg vár szívre, a vesére.
Árva gyerek vár szép esti mesére.
Öreg koldus fekszik. Nem lett ma kenyér.
Este van, és ma sem jött haza a férj.
Nem kaptak donort, a mese csúf, mint rég,
Lemondani s hinni, ez itt már a vég?
Nem volt még elég?
Holnap mi jön még?
Teljesülnek álmok, vágyak,
Amit képzeletek gyárt`nak.
Lásd! Már oszlik a sötét.
Nézd! Már körülvesz a fény.
Karok ölelésre tárnak,
Némák szitkozódó szájak.
Fejed felett lebeg üde, égi lény,
Hitet lélegez, s csókja a remény,
Csókja a remény.
Száraz pusztaság csapadékra áhít.
Kivert vén kutya oda, hol nem fázik.
Hanyagolt gyerek apára, ki játszik,
A láthatatlanság arra, ami látszik.
Harag, düh, ideg, megnyugvásra vágyik,
A tehetetlenség cselekvésre számít.
Sivár, csüggesztő, mérgező a lég.
Lemondani s hinni, ez itt már a vég?
Nem volt még elég?
Holnap mi jön még?
Teljesülnek álmok, vágyak,
Amit képzeletek gyárt`nak.
Lásd! Már oszlik a sötét.
Nézd! Már körülvesz a fény.
Karok ölelésre tárnak,
Némák szitkozódó szájak.
Fejed felett lebeg üde, égi lény,
Hitet lélegez, s csókja a remény,
Csókja a remény.
Pogány ivadék keresztet szeretne.
Nehéz bűnözök vágynak szeretetre,
Meddő asszonyok három-négy gyerekre,
Kicsi költségvetés vár nagyobb keretre.
A siralomházban: lesz-e kegyelem?
Tanár, rossz osztályban: lesz-e fegyelem?
Alkalmazott sóhajt: kegyetlen a cég.
Lemondani, s hinni ez itt már a vég?
Nem volt még elég?
Holnap mi jön még?
Teljesülnek álmok, vágyak,
Amit képzeletek gyárt`nak.
Lásd! Már oszlik a sötét.
Nézd! Már körülvesz a fény.
Karok ölelésre tárnak,
Némák szitkozódó szájak.
Fejed felett lebeg üde, égi lény,
Hitet lélegez, s csókja a remény,
Csókja a remény.
Folytassa pályázat - Az idézet Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez című verséből való.
2013
SZÉKELYFÖLD ÜZEN
Szép Magyarországom!
A Székelyföld köszönt.
A sokszor sárba-tiport
s még többször meggyötört.
Hallgasd sebzett szívem halk?...
harsogó szavát.
Századokig sorsunknak a közös kocsiját
együtt toltuk, vontuk,
vállat vállhoz vetve,
nem értem miért vagyok belőled kivetve...
s megvetve!
Részed vagyok haza!
Szólj:
Most kell a véred!
Őrizem és védem
a Szent országvéged,
s hogyha, ne adj Isten,
úgy érzed, hogy véged,
kürtszavadra ugrik,
jön a székelységed.
Legyőztek bennünket.
Sok volt az ellenség.
Mindenféle-fajta
nevesincs népesség,
kiknek testrész`idért nyáladzott a szája.
Széttéptek, felfaltak Világ szép virága.
De most drága testvér,
emeld föl a szavad!
Kérjed!
Követeljed!
az udvarhelyi nyarad,
Téged illetnek az Aranyos tavaszok,
hósipkát lengetnek a csíki havasok.
Kopár szemmel kémlel
az Egyes s a Likas kő,
Téged vár Olt, Maros,
Szent-Anna, Küküllő,
Hagymásnak medvéje, a görgényi őz.
Neked ölt díszruhát a háromszéki ősz.
Szereda, Keresztúr, Barót Érted eped,
Érted sóhajtoznak a bodzai hegyek.
A Bucsin is Téged hív. És az Öreg-tető.
Zúgva Érted kiált Hargitán a fenyő.
Pityókának eső Delnén Neked zuhog,
a borszéki borvíz is szintén Neked buzog.
Sóvidék, Csíksomlyó.
Ez is az én hazám,
s a dús füvet legelő bivalyok Énlakán.
Cseppkönnyek Súgóból
Tekerőpatakon,
sárga szalmakalap
Kőrispatakon,
Gyilkos-tó, Kászonok, Tusnádok, Gelence,
Vásárhely, Szentgyörgy s a gyergyói medence
mind csak Téged szólít.
Mind csak Téged hív.
Mert Tiéd vagyok haza!
Neked vagyok hív.
2013.
SZÉP AZ ÉLET
Katicabogár van
a kezemen.
El nem hessegetem.
Pont hogy neki vétsek?
Piros-feketében hordoz
zöldet, kéket!
Szép a földi élet!
Sötét, komor felhők fönt, a magas égen.
De ott van a Napom!
Lentről csodálom,
ahogy feketék és aranyozottak
és szürkék összeérnek.
Baljós színkeverék!
De valamiért nem félek.
Szép az égi élet!
Vágott fű illatát,
halott pernye szagát
orromban!
Itt bent,
lényemben.
Itt érzem.
Beszívom.
Tüdőzöm s tűnődöm,
nekem?
Nekünk?
Nekik?
Ugyanígy ér véget?!
Vajon odaát is ilyen szép az élet?!
Akiknek vétettem, s
kik a sírba kérnek,
hagyjatok még élni!
Még szeretnék maradni.
Mert gyönyörű az élet!
Hát nem csodás az élet?!...
2023
RÉG VOLT NAGYANYÁKNAK
Ezer és egy száz
Szentjánosbogár,
Remegve pulzál
A sok gyertyaszál.
Azt hirdeti, hogy itt
Volt egyszer egy élet,
Kapott sok sorscsapást,
De adott melegséget.
Pont úgy, mint a gyertya!
Ha fázik a kezed,
Amíg el nem olvad
Adja a meleget.
Fázó ujjad, kezed
Megmelegítheted
S nagyszüléd ölébe
Lehajthattad fejed.
Hogyha bajok jöttek,
Ha gondok gyötörtek,
Mivel azok sokszor,
Sokszor reád törtek.
Lelked kiönteni
Fájó panaszszóval,
Ott volt a nagymamád,
Élő siratófal.
Utána kaptad is
Tőle a megnyugvást,
Számba vettél akkor
Halált és elmúlást?
Gondoltad, hogy egyszer
Elmennek tündérek?
S vége lesz örökre,
Vége a mesének?!
Túl rövid ideig
Létezett itt velünk,
Túl kevés volt nekünk,
Segít'ni életünk.
És túlontúl hamar
Elengedte kezünk,
Nem várhatta be, hogy
Kisből nagyok legyünk.
Szívem még akarja
Hogy hallja a szavát,
S alakja takarja
A kopott kopjafát.
Gyengéden mosolyog,
Lelkedet bú őrli,
Potyogó könnyeid
Szellővel letörli.
Áldó szellemétől
Gondod reszket, ráng.
Fényesen világít
Ezer gyertyaláng.
2010.
SEGÍTSÉG!
Ott hullanak reám a sötét fellegek,
Ott, ahol már voltam és ahová megyek.
Szélbombák sújtanak, ellepnek tengerek,
Közönyösen állnak, vagy röhögnek emberek.
Gyenge nyári ruhám reped, hasad, szakad.
Erőtlen életem eltel, apad, szalad.
Segítség! Üvöltök... nem hallják emberek,
Hangomat csend fojtja s az üvöltő szelek
hol vagytok ilyenkor, hatalmas Istenek?!
2011.
SZABADULÁS
Egyszer csak vége lesz.
Betódul a jó.
Néma pusztaságban
Felhangzik a szó.
Bilincs kettétörik.
Szabad lesz a rab.
Éjszaka homályát
Szétvágja a Nap.
2011
VAN MENEKVÉS
Elmém súlyos gondok
Szövik át szüntelen,
Amikor hirtelen,
Kisfiam szól nekem.
Édesapám láttad,
Azt a nagy hullámot,
Amit menekülő
Kishal szárnya szántott,
Az elterülő tó, sima vizébe.
Úgy gondolod te is,
Szegénynek, már vége?
Miért is nem úszott,
Lefelé, a mélybe?
Mert, hogy felszínre jött,
Annak van egy oka...
Lenn maradj! Itt fenn,
Nagyon mostoha.
Ott még szabad lehetsz,
De idefenn soha!
Éhes szájba mehetsz
S leszel a vacsora!
De, nem! ott villódzik,
Szikrázik a teste,
S szürke hálójával,
Elrejti az este.
2010.
VÉGSŐ ELSZÁMOLÁS
Mikor? Azt nem tudom,
de elkövetkezik.
Mindenkinek jegyzik földi tetteik.
S egyszer rám is mutat az isteni ujj,
fizetni kell fiú! S nem lehet az úgy,
hogy elnézem vétked.
Egyik szégyene vagy te, a Teremtésnek!
Atyám! Megalkotóm! Vagy akárki vagy.
Mielőtt engeded a sújtó sugarad
nézz az életembe...
a tükör kétoldalú.
Neked mi domború,
én úgy láttam homorú.
Nem célod ugye a kicsinyes bosszú?
Te tudod, hogy éltem.
Tagadtam a léted.
Ám bevallom féltem
és hittem Istenséged.
De nem tudlak fogadni,
Egybe... Úgy... hogy Vagy,
mert én tehetek széppé,
vagy rontok napokat.
Neked azok végül csak pillanatok.
Az egészet nézve, vegyük az alapot?!
Milyennek lettem,
és mivé váltam,
jó búzát arattam?
Vagy csak gazban háltam.
Kérlek mindezeket
vedd majd figyelembe,
s utána küldjél
a luciferi lerbe.
2010.
|
|
|
0 komment
, kategória: Szilveszter Levente |
|
|
|