Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Blogom, Képtáram,
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
Tisztelet
  2016-08-15 12:45:38, hétfő
 
 








Szőke István Attila: TISZTELET
















































































































































 
 
0 komment , kategória:  Szőke István Attila  
Szőke István Atilla
  2016-08-07 21:00:47, vasárnap
 
 







SZŐKE ISTVÁN ATTILA


Szőke István Atilla versíró, aki verseiben, dalszövegeiben a magyar múlt tiszteletét, a műveltség, a lélek, a megmaradás fontosságát, a nemzettudat építését, ősi örökségünk megóvását és a magyar nyelv kiapadhatatlan forrásának tisztaságát hirdeti.


Szívemben nagy érzülettel,
Ősi szittya szeretettel,
Kezemben a tollam tartom,
Eképpen vívám a harcom,

Igazam égig kiáltoz,
Sorsomban vajon ki átkoz?
Törvényem magyarul élni,
Véreimnek ne kelljen félni,
Álmom fényes úton járjon,
Nemzetem fölötte szálljon,

Arany Nap reánk ragyogjon,
Turulmadár hitet adjon,
Igazságunk kiderüljön,
Lóra millió magyar üljön,
Lábnyom szép szarvast idézzen,
Aki hisz, szemembe nézzen!


Link








AHOL-OTT


ahol hajnalt köszönt sok kistorok
ahol őrzik a sárgult képet
ahol faragott bölcső nyikorog
ahol szóból szövik a szépet
ahol késsel friss kenyeret szelnek
ahol rezeg harmatcsepp a hálón
ahol a csodás hegyek ölelnek
ahol a csók csattan a szájon
ahol tüzes lesz a hit a vérben
ahol hullámoz három tenger
ahol tűnik az Idő a Térben
ahol levegőt vesz az ember
ahol lüktet a nyárnak melege
ahol barnul az erdők lombja
ahol enyhül a télnek hidege
ahol könnyül a tavasz gondja
ahol sarjad a magnak ereje
ahol szárba szökkenve megnő
ahol leng dús kalászok teteje
ahol öntözi habos felhő
ahol forog vén malmok kereke
ahol zsákba öntik a lisztet
ahol szent földet hasít az eke
ahol őrzik e magyar kincset
ahol nyílik a bimbó színesen
ahol lebben sok tündér szárnya
ahol szökken a szarvas szívesen
ahol követi madár árnya
ahol futnak a folyók lefelé
ahol nőnek a fák az égig
ahol fordul a lélek befelé
ott jutunk el mi is a Fényig







ANYANYELVÜNK ÖLELÉSE


szavak dunyhájával
takarózom éjjel
puha mondat-párnán
nyugszom édes kéjjel

párnámban a tollak
mind betűből vannak
el-elvarázsolnak
végül elaltatnak

lepedőmet halkan
álmok simogatják
ha összegyűrődik
meg-megigazgatják

így aluszom mindig
tiszta szerelemmel
összeölelkezve
a szép anyanyelvvel







AZ ARADI VÁR FALÁNÁL


Édesapám, kik állanak
az aradi várfalánál?
Édesapám, mért van puska
annál a sok katonánál?
Édesapám, mért esküsznek
büszke arccal tizenhárman?
Édesapám, mért sír a szél
az aradi nagyhatárban?

Holtak csendje, néma árnyék
zuhant le az anyaföldre,
de a lelkük szállt az égbe,
igazságként tündökölve!
Esküt-tartó, nagy hitüket
foglaljuk egy szent imába,
visszatérnek majd az égből
szabad-lelkű szép hazánkba!







ÁLDÁS


Áldom a Holdat és áldom az éjt,
Áldom a Napot és áldom a fényt.
Áldom a lelket és áldom a jót,
Áldom a nyelvet és áldom a szót.

Áldom a csendet és áldom a dalt,
Áldom a kezet, amely betakart.
Áldom Anyámat és áldom a Nőt,
Áldom a Pilist, mely álmokat szőtt.

Áldom Apámat, 'ki fentről figyel,


Áldom hazámat, ezer ősi jel.
Áldom földemet, az ősök hitét,
Áldom a zöldet a remény színét.

Áldom e Népet, belőle növök,
Áldalak Téged, mert vársz, ha jövök.








ÁLDJA MEG AZ ISTEN...


Áldja meg az Isten szép Magyarországát,
Őrizzük és védjük hitét, hagyományát,
Vigyázzunk múltjára, őseink szavára,
Süssön fényes Napunk drága, jó hazánkra!

Életünkre ellen sohase törhessen,
Földünkre az Isten, termő magot vessen,
Nyíljon, virágozzék jövőnknek virága,
Süssön fényes Napunk drága, jó hazánkra!

Nemzetünknek álmát elvégeztethessük,
Szívünket, lelkünket magyar színre fessük,
Figyeljünk a mára, apánkra, anyánkra,
Süssön fényes Napunk drága, jó hazánkra!

Áldja meg az Isten szép Magyarországot,
Örökkön örökké tápláljuk a lángot,
Gondosan ügyeljünk a szent szabadságra,
Süssön fényes Napunk drága, jó hazánkra!







ÁRPÁD SÍRJÁNÁL


Holdvilág-árokban száll az ősi ének,
Magasztosan áldoz Árpád szellemének.
Lelke beivódott a rögökbe mélyen,
Tovább él majd vélünk a Nagy Mindenségben!

Reménység világít a pilisi tájon,
Örök csillag ragyog magyar éjszakákon.
Egymást öleli a valóság és álom,
Árpád hős alakját fényesedve látom.

Ő volt, aki nékünk e földet szerezte,
Turulmadár röpte idáig vezette.
Atilla honába, őseink földjére,
Jó hun-magyar múltú Kárpát-medencénkbe.

Bátor harcosival sok csatát megvívott,
Segítségül mindig égi erőt hívott.
Zengte-zúgta nevét puszta, Pilis, Kárpát:
,,Atilla rokona, Álmos fia, Árpád!"

Eme szép, szent helyen mikor eltemették,
Sírjára az Örök Fogadalmat tették:
,,Árpád fejedelem, neved nem felejtjük,
Veres-ezüst zászlód magasba emeljük!"

Holdvilág-árokban száll az ősi ének,
Magasztosan áldoz Árpád szellemének.
Összeölelkezett valóság és álom,
Árpád üzenetét fényesedve látom!







BELESIMULOK


Belesimulok a tájba
csöndet vigyázva
nyáron napsütésben
ősszel bőrig ázva

tavasszal vígan-vidáman
télen hűs lázban
szélfútta felhőben
csíkos csigaházban

átváltozom fűnek-fának
vad agyarának
szépszárnyú lepkének
ágas-bogas ágnak

napraforgó leszek
szálló párát eszek
Pilis bíborából
könnyű gúnyát veszek

kis dombként heverek
út-port felkeverek
gombák kalapjára
nagy pettyeket verek

mint fény-nyaláb állok
alkonyatkor szállok
földi békességben
harmatcseppé válok

karomba véve az időt
úgy vigyázom őt
hogy véle lelkem már
örökre összenőtt.







CSABA KIRÁLYFI ÜZENETE


Nap és a Hold az ég éke,
csillagok közt jó a béke.
Éljetek jól ott a földön,
emléketek megőrzöm.

Vigyázzátok az országot,
tápláljátok az őslángot!
Őrtűzként égjen sok hegyen,
mellette kopjafa legyen!

Légyen mindig friss az étek,
asszonyt, leányt szeressétek!
Búzakalász sokasodjék,
gyermekzsivaj hangosodjék!

Kemencékben kenyér süljön,
fiatal, mind lóra üljön!
Dalok, versek rímeljenek,
rovásbotok készüljenek!

Az öregek tanítsanak,
székely zászlók lobogjanak.
Ragyogjanak a szép szemek,
az emlékek ne vesszenek!

A múltat jól vigyázzátok,
ne fogjon rajtatok átok!
A jelent jól megéljétek,
kerüljön el minden vétek!

A jövőt csak építsétek,
a világot szépítsétek!
Akárhogy is ütnek-vernek,
maradjatok meg embernek!

Maradjatok meg székelynek!!!







CSILLAGOK KÖZT JÓ A BÉKE


Csillagok közt jó a béke - sötétselyem az éj kékje.
Kevés időm van a földön - bús büntetésemet töltöm.

Nem bántottam soha embert - lám a Nagyúr mégis megvert.
Földi börtönébe zárt be - nem firtatta rossz-e, fáj-e?

Életkor-kalodát kaptam - alig éltem belehaltam.
Csillagok közt jó a béke - gondolatok menedéke.

Itt lebeg a lelkem lágyan - pihe-puha felhőágyban.
Verslantomat itt pengetem - itt zeng vélem a végtelen.

Haj! nem érzek távolságot - innen nézem a világot.
Bölcs nyugodalomban élek - szabadon szárnyal a lélek.

Minden ragyog, minden tiszta - szemem a fényeket issza.
Gyűlölködést sose hallok - kérdezés nélkül is vallok.

Nem sújt sok ostoba átok - nem léteznek álbarátok.
Ellennek se híre-hamva - nem éhezem talmi halra.

Élvezek zengő zenéket - őstáltosom nem tűr féket!
Meg-megugrunk néha ketten - szavunktól senki sem retten.

Mesénk nem hamis ígéret - minden mondat magyar méret!
Vágtatunk újra a térben - látásunk nem marad éhen.

Remek a mennybéli éden - paripám sörénye ében.
Bosszankodjon, aki mérges - itt nincs gyümölcs, ami férges.

Ülök a végtelen végen - életemnek szűk szegélyén.
A lábamat lelógatom - jó boromat kortyolgatom.

Szél borzolja hajtincsemet - mért mondanék erre nemet?
Ugye, hogy a csillagok közt jó a béke?







A CSODASZARVAS


Zeng a nóta, zeng az ének,
indulnak már a vitézek,
Hunor, Magyar elöl vágtat,
mögöttük nagy felhő támad,

távolban a csodaszarvas,
az agancsa mily' hatalmas,
fején süt a Napnak fénye,
ősapáink ősreménye,

Hold karéja villog szügyén,
követi őt a két legény,
Hajnalcsillag a homlokán,
száguld a mindenség nyomán,

szőrén-szálán tüzek égnek,
föltartja fejét az égnek,
az orrából égi pára,
a két legény csak utána,

sok-sok idő így eltelik,
a két testvér csak követik,
bőg a szarvas, pezseg vére,
így érnek az út végére,

az út végén van egy ország,
úgy hívják, hogy Kárpát-ország,
Hunor, Magyar megtelepszik,
ősi népük itt növekszik,

a szép szarvas már lepihent,
átöleli a végtelent,
óvja, őrzi szép álmunkat,
jó Hun-magyar országunkat.







A CSUDÁLATOS KARD


A Teremtő arca csillog
életünknek ősi fáján.
Hajnal-öröm harmatcseppje
pásztorgyermek furulyáján.

Selyem mező közepében
fényben izzik Isten kardja.
Veres-ezüst lángnyelvekkel
a gyermeket hívogatja.

Odarohan, mozdítaná,
segítségért tekint körbe.
Érkeznek is a segítők,
néznek, néznek le a földre.

Nekiveselkednek rögvest,
kivennék a földből gyorsan.
Húzzák jobbra, húzzák balra,
de a kard az meg se moccan.

Nagy nehezen csak kirántják,
viszik, viszik görnyedezve.
Isten kardja láttán megjő
Atillának harci kedve.

Megemelé jobb kezével,
vág véle négy égtáj felé.
Hun vitézek tornyosulnak
százezren a király elé.

Csillag esik, a föld remeg,
ilyen csudát vajh' ki látott?
Atillának indul népe,
s legyőzik a nagyvilágot!







ESKÜSZÜNK!


Esküszünk a nemzet magyar Istenére,
Piros-fehér-zölddel írjuk fel az égre,
Minden nemes magyar, kinek lelke tiszta:
Ősi országunkat együtt vesszük vissza!

Büszke szemmel nézzük Nimród király fényét,
Az égen győzi le örök ellenségét.
Csodaszarvasunknak követjük futását,
Hunort s Magyart hívó égi vágtatását.

Attila kardjáról csodákat mesélünk,
Ha e kard kezünkben, senkitől se félünk!
Csaba, ifjú király, meghajlunk előtted,
Fényes csillagösvényt az égre te szőtted.

Esztergomi falra festett oroszlánok,
Mint apáink régen: törjük szét a láncot!
Figyeljük a turulmadár érkezését:
A Tudás Népének újjászületését.

Szeretett hazánkat körbeveszi Kárpát,
Ide tértek vissza Álmos s fia Árpád.
Áhítjuk óvó, szent magyar koronánkat,
Ha királyunk fején, ránk senki sem támad.

Nagy-Magyarország, te sosem maradsz árva,
Mindig szívünkben élsz szeretetbe zárva,
Minden nemes magyar, kinek lelke tiszta,
Ősi országunkat együtt vesszük vissza!

Esküszünk a nemzet magyar Istenére,
Piros-fehér-zölddel írjuk fel az égre,
Minden nemes magyar, kinek lelke tiszta:
Ősi országunkat együtt vesszük vissza!


Új Magyar Himnusz - Szőke István Atilla - Esküszünk

Link








EZREK FÉNYBE NŐTT TÁNCA


Hogyan ropja a legény?
Ugrik hajló jegenyén!
Hogyan ropja a leány?
Minden lépte tűz-talány!

Hogyan pihen a legény?
Mellén alszik a remény!
Hogyan pihen a leány?
Szendereg az oldalán!

Hogyan ölel a legény?
Szorítása oly' kemény!
Hogyan ölel a leány?
Vágy ragyog a derekán!

Hogyan csókol a legény?
Ajka sűrű lelemény!
Hogyan csókol a leány?
Béhunyt szemmel úgy bíz' ám!

Hej, így ropják ezren ők!


így pihennek ezren ők!
így ölelnek ezren ők!
így csókolnak ezren ők!

Nézd, alakjuk fénybe nőtt!







AZ ÉGI CSÓK
Anyák napjára


Anyák napjára, jó anyám,
mondok egy igaz-mesét,
hogy simogatta az álom
boldogsága Emesét.

Ráterült az est a tájra,
csöndben várt a pusztaság.
Minden fűszál aprót rezdült,
muzsikált a némaság.

Tűzcsillagok bóbiskoltak
az ég ezüst abroszán
Áldott állapotban aludt
Emese, a nyoszolyán.

Nyugvó kezét keblén tartva
gyermekéről álmodott.
Sóhaj-selymű takaróján
az áhítat csillogott.

Zöld zsarátnok lobbant fénye
pír-parázzsá reszketett.
Szemérmes, szép, szűzi szellő
halk örömmel nevetett.

Szoknyájában perdült egyet,
foszladozott a homály.
Kitárult az álomkapu,
s odaszállt egy Fénymadár.

Csőre csattant, csókja csurrant,
erre várt már réges-rég.
Megáldotta égi ékkel
tündérszemű kedvesét.

,,Anya legyél, magyar anya,
óvjon Isten, aki egy.
Őrizze a valóságot,
eme égből jövő kegy.

Ha útjára indul fiad,
kövesse őt millió.
Légyen népe mindig szabad,
s szeretettel szárnyaló!"

Az álomnak buborékja
elpattant nagy-hirtelen.
Felébredt Emese, s így szólt:
,,Vezér leszel, gyermekem!"

Mikor aztán megszületett,
az ősálom teljesült.
Álmos népének a híre
Örök Létre fényesült.

Anyák napjára, jó anyám,
mondtam egy igaz-mesét.
Így csókolták meg az égből,
mindünk anyját, Emesét.

Pomáz, 2000. május 5.







ÉGŐ HAGYOMÁNY


Gyertyán tulipán
Fényes csudalány
Lángja virága
Élő hagyomány

Tánca hevében
Olvadt-tünékeny
Viasz cipője
Forró törékeny

Cseppje vigasztal
Csókja marasztal
Őrzöm örökre
Égi malaszttal

Reppen ruhája
Bűvös bokája
Tündér dalokkal
Cseng-bong a szája

Hajlik merészen
Mozdul mesésen
Szirmos szoknyája
Libben egészen

Gyöngyös nyakában
Csurgó hajában
Fény-vágy szemérme
Minden szavában

Gyertyán tulipán
Boldog csudalány
Lángja virága
Égő hagyomány







AZ ÉN SZÍVEM, MIKOR DOBBAN...


Az én szívem mikor dobban,
Fönn járok a csillagokban,
Ott keresem a hazámat,
Ég-ölelő életfámat.

Életfának száz termése,
Csillagoknak fényessége,
A kék eget beragyogja,
A lelkemet tartja, fogja.

A hazámat fönn meglelem,
Megcsókolom, megölelem,
Hazafelé megindulok,
Csillagként a földre hullok.

De a fényem nem aluszik,
Magyar lelkem nem alkuszik,
Nem eladó hazám földje,
Sem egészben, sem széttörve.

De még egyszer összerakjuk,
Isten-hittel összevarrjuk,
Úgy lesz, ahogyan volt régen,
Úgy, ahogyan fönn az égben.

Mikor dobban az én szívem,
Fönn lebegek a Pilisben,
Megtalálom a hazámat,
Örök-rügyű életfámat.







FÁJ, FÁJ, MINT MIKOR...


Fáj,
fáj, mint mikor
sót szórnak élő sebre,
vagy húzzák kínzatásul szélesebbre,
vagy égő, parazsas fát nyomnak belé tövig,
hogy beletörik.
Fáj,
fáj, mint mikor
a sebbe keményedett rongyot kitépik,
hogy kínod földuzzad az égig,
vagy üvegreszeléket szórnak bele,
s a nyers hús tűz-szilánkkal lesz tele.
Fáj,
fáj, mint mikor
éles késsel, rozsdás pengével vakarják a vart.
Fáj,
fáj mikor bántják a magyart!
Fáj, mikor nem tudják e Honban,
hogy mi történt Trianonban,
és alázkodva köpik szembe önmagukat,
s bennük rothad a holnap,
s a múlt is mellé roskad,
eltörölve, ölve, bántva, meggyalázva,
örökké a semmit magyarázva,
mert itt már nem értik a szót,
amely mondaná az igazát,
hogy óvni kell a hazát,
s óvni kell a nemzetet,
mert a Fény felé csak az vezet,
nem vakon kell botorkálni azok között,
akikbe a magyargyűlölet beleköltözött,
'kik elzárják a lélekcsapot,
gyaláznak tegnapot, mát, holnapot,
mert nékik nem volt olyan, hogy ,,még",
mert náluk nem létezik a ,,rég",
s nincs, mint nékünk olyan ősgyökerük,
és Istennel van folyton-folyvást perük,
de véle sem szemközt állnak,
csak néki háttal kiabálnak,
s nem merik a lelkét megidézni,
nem mernek a szemébe nézni,
mert a szem a tükre a léleknek,
s a lélek a magva az életnek,
s ez a MAG, mely a nevünkben hordatik,
élni fog még évszázadokig,
sőt, még annál is tovább,
addig, amíg Isten szeme lát,
addig, míg lesz a világ.
Lám már nem fáj, ha reám bármit mondanak,
az összképen semmit sem rontanak,
s akármilyen rosszat akarnak,
mi megmaradunk magyarnak!







FEHÉR-FEKETE


Az első hó leesett,
idén biz' nem sietett.
Fehér lett a bokor s fa,
kastély, kisbolt, iskola.

Erdő, mező, hegytető,
udvar, cinkeetető.
Sövény, autó teteje,
madárijesztő feje.

A tűzpiros cserepek,
lépcső, az ablakkeret.
A ház előtt a járda,
fenyőfáknak az ága.

Vajh, mi maradt fekete?
A füst, mely száll felfele.
Kéményből száll felfele,
hujj, de nagyon fekete!










A FÉNY SZÜLETÉSE
karácsonyi-kerecsenyi történet


Csillag ragyog madárszárnyon,
várakozás leng a tájon.
Bevilágítja az utat,
a vágyaknak irányt mutat.

Madár repül fönn az égen,
ezüstösen, szép-fehéren.
A valóság jólélekkel,
követi nagy szeretettel.

Az idő csak vonul szépen,
fürdik hajnal s alkony-fényben.
Útja vezet tovább, tovább,
követi a rég várt csodát.

Csillag s madár megérkeznek,
csendben összeölelkeznek.
Kerecsenykor, ősidőben,
világ fénye születőben.

Ősi tűznek lángja lobban,
a föld szíve nagyot dobban.
Megérkezett, megszületett,
az új Fény és a Szeretet.







FÖLDED ILLATA, FÖLDED SZAGA


Akkor érted meg nagyapád igazát,
ha érzed a föld szagát, illatát,
a földnek, melybe búzamagot ő vetett,
s ha szárba szökkent, nevetett.

ha táncolt, hajladozott, nézte azt,
mert ember volt Ő, magyar paraszt,
ki értette a fájón búgó szeleket,
a fába vésett, karcolt igaz jeleket,

ki az állatokhoz is beszélt,
kerülte okosan a szembeszélt,
s megbecsülte a szent rögöt,
az anyait, a zsírosat, az örököt,

s mikor otthon kenyér sült,
kezet mosott, s az asztalhoz ült,
s érezte a sülő kenyér illatát,
s Ő is megértette nagyapja szavát,

mert a vér nem válik vízzé,
csak cselekedjél, bízzál, s higgyél,
mert vannak még nagyapák,
kiknek nem roppanthatták derekát,

kik a múltat őrzik ott legbelül
csak hallgasd őket csendben, emberül,
s mikor a lelked a beszédben elmerül,
s a múlt szava halkan rád terül,

akkor vidd tovább a hírt, a tudást,
s ne csak nézzed, de lásd,
érezd, és tedd, és akard,
mert lehet a kezedben kantár,

kasza, kard
ekevas, pálca, vagy sercegő toll,
s lehetsz bárhol és bármikor,
jussodat, mit kaptál ne feledd,

óvd, mint lelkedet, létedet,
lélegzetedet
mert nélküle élni szánalom,
sajgó keresés, torzult vágy kudarchalom,

s csak fénye-vesztett utakat látsz,
s lassan mindegy már, hogy kivel hálsz,
múltad, jelened, jövőd elveszett,
vakon botorkálsz...élvezed?

ezért vigyázz mindig az ősi szóra,
a mindent óvó tanítóra,
és legyen benned méltóság,
büszkeség, tartás, jóság,

mint őseidben egykoron,
mely átívelt korokon s határokon,
és te is veted majd a magot,
és nézed a messze-szemű csillagot,

az égen ragyogó csodát,
mely millió érzést fon át,
s ha fentről meghallod nagyapád szavát,
te is örökre érezni fogod földed
illatát, földed szagát,

És EMBER maradsz.







FÖLD ÖLÉBŐL ISTEN FELÉ


föld öléből halkan csendben
megbízva az ősi rendben
fénypettyekhez csillagrétre
szél szavára odaérve

föld öléből szárba szökve
nyújtózkodni mindörökre
Hold anyához sóvár-vággyal
égi harmat hullásával

föld öléből gyümölcsözve
felhő-könnyel megöntözve
Nap atyához áhítattal
mint akit a fény vigasztal

föld öléből sóhajtozón
friss-hamvasan, illatozón
Isten felé örök hittel
Pilis lelkét néki vidd el







FÖLDRE SZÁLLT AZ ÉGI LÉLEK
karácsonyi-kerecsenyi dal


Éji égen gyémántkendő,
fogantatik a jövendő.
Fogantatik jóság-szellem,
világos a sötét ellen.

Világ szárnya némán repdes,
Holdnak arca könnytől nedves.
Kerecsenykor madár szálla,
fehér fénybe tollát mártja.

Röpte jelez új világot,
csőrében tart tiszta lángot.
Égi tudás örök fényét,
magyaroknak ős-reményét.

Éji égen gyémántkendő,
megszületett a jövendő.
Megszületett a bölcs élet.
földre szállt az égi lélek.







HAGYATÉK


patanyomban, nyeregkápán
igric ősöm tarisznyáján
kifaragott pipafejen
varrott párnán, szép süvegen

cserzett csizmán, fokos nyelén
övek csatján, nyilak hegyén
pörgő szoknyán, fonott hajon
faladikban, nádon, tavon

hegyen-völgyön, görnyedt hátban
erdőn-mezőn, vászonzsákban
szavainkban, vén dalokban
elsuttogott mondatokban

kaszán, kardon, ködben, füstben
szarukürtben, ősi üstben
életforgós Napkeresztben
tücsökzenés csábos estben

zekén, gatyán, ingem gombján
szkíta halmok füves dombján
sóhajtásos nagy örömben
morzsolódó anyarögben

szakajtóban, sok ajtóban
eke elé kötött lóban
hűs hajnalkor, alkonyatban
tizenhárom almamagban

szarvast-űző szellő szárnyán
sólyommadár áldott árnyán
zászlóm rúdján, anyám szemén
pedert bajszon apám kezén

éledő magyar falukban
képességes csillagokban
titkos, tornyos templomokban
szélfutta, öreg romokban

kiáltásban, néma csendben
küzdni képes jelenemben
lenn a földben, fönn az égben
veres-ezüst reménységben

Atillának hun honában
Álmos vezér lábnyomában
Árpád apánk paripáján
Kárpát-hazánk koronáján

zöld Pilisnek koszorúján
hagyatékot őrzők útján
pásztorboton, rovásjelen
ragyog múltam, az életem

ragyog múltam, az életem
ragyog múltam, az életem
ragyog múltam, az életem
ragyog múltam, az életem...







IGAZ MESE 56-RÓL


Egyszer vót, hol nem vót,
A világ közepén,
Állt ott egy életfa,
Gaz körülölelte.

Alig sütött rá Nap,
Az eső csapdosta,
Vihar tépte ágát,
Szél tépte virágát.

Szomorún állt a fa,
Gyom burjánzott rajta,
Odament egy ember
És leszakíjtotta.

Aztán még több is jött,
Gazt és gyomot szedni,
Ne hagyjuk szép fánkat,
Halálig senyvedni.

Egyszer csak lövések
Hangosan dördültek,
Puskákkal, tankokkal,
Vörös csőszök jöttek.

De sokan nem féltek,
Fa köré húzódtak,
Egymást átölelve,
A testükkel védték.

Óvón rájok borult,
Fa ötvenhat ága,
Így őrződött szépen,
Magyarok világa.

Egyszer vót, hol nem vót,
Magyarországon vót,
Világon először,
Forradalom itt vót.

Ha itt nem lett vóna,
Mesém tovább menne,
Őrizzük emlékét,
Örökkön örökre!







INDULJ EL...


indulj el egy úton
én is egy másikon
te balra én jobbra
egy irányba megyünk

mikor távolodunk
akkor közeledünk
mikor közeledünk
akkor távolodunk

amikor meglátlak
csukva van a szemem
kinyitom a szemem
eltűntél mellőlem

ha újra lehunyom
lelkemben megjelensz
ha újra meglellek
elmegyek melletted

indulj el egy úton
én is egy másikon
ha egymást találjuk
akkor távolodunk

amikor elmentél
én is elindulok
idő mellett lépve
örök kört így járunk







KALAPEMELŐ


Omlik az alkony, az este jő,
szél furulyázik, álmokat sző,
Nap apám lassan szenderedő,
homlokán borzong enyhe redő,

ragyog az égbolt, az ég dalol,
csillag az égen fényt csomagol,
Holdnak karéján ősanya áll,
a Pilis fölött reménye száll,

szárnyas csönd bújik a föld alól,
a szirmos éjfél szellőt szagol,
távoli tájnak illata jó,
halk csobogással lüktet a tó,

ember és állat teste pihen,
ami fönn van, az van idelenn,
én csak mosolygok, szívem nyugodt,
Isten előtt emelek kalapot.







KOCCINTÁS AZ ŐSI MAGYAR NEVEK TISZTELETÉRE!
(vidám anyanyelv-vigyázó és névmentő mondóka)


Csongrádi Csongor - csodákat csókol
Bokrosi Bottyán - boldogan bókol
Dabasi Déva - dalokat dúdol
Békési Bese - bankákat búbol

Tavaszi Tündér - tavakon táncol
Légéndi Lehel - lovakat láncol
Rejtelmes Réka - ruhákat ráncol
Véle Vidorka - vadul viháncol

Nyárádi Nyakas - nyilat nyalábol
Törteli Torda - topog-téblábol
Lepsényi Lilla - lebegve landol
Gömöri Gejza - gombákra gondol

Bihari Bódog - békákat boncol
Galgai Gerle - görcsöt gubancol
Hídvégi Huba - hevesen harcol
Kálnoki Keszi - kőrisfát karcol

Becsei Bíbor - bérceket bájol
Tolnai Táltos - titkokat tájol
Tokaji Tomaj - tüneményt tárol
Áldásos Árpád - álmokat ápol

Tárnoki Taksony - tetőkön tombol
Rádai Regős - rútságot rombol
Galambos Gerjén - gombokat gombol
Dudás Devecser - délig dorombol

Harmatos Haláp - hangosan horkol
Hargitai Hős - hurkokat hurkol
Bujáki Bulcsú - bundába burkol
Szőke Szilárdka - szelíden szurkol

Hernádi Horka - hunoknak hódol
Jelesi Jutas - jövendőt jósol
Ártándi Ákos - áltetőt ácsol
Vitézes Vászoly - vércsét varázsol

Dicső Délibáb - dombot darabol
Romhányi Rova - réteket rabol
Miskei Mátka - magvakat markol
Padányi Pungur - Pilisben parkol

Lelkes Levente - lovon lovagol
Csillagos Csilla - csendben csomagol
Monori Marcal - mérgesen magol
Szatmári Szellő - szirmokat szagol

Putnoki Pintyő - pontyokat pucol
Pozsonyi Pöszke - pisztrángot pácol
Petendi Póka - pityókát párol
Pomázon Pisti - pajeszost páhol...

...Karsai Kincső - kedvesen korhol
s az ősi magyar nevek tiszteletére kortyolunk a borból!







KONGAT HÍVÓ ZENÉT
A kommunizmus áldozatainak emlékére


Harangok borús érc-hangja sikongat
hívőt hívó mámor-szirmú ó-zenét,
mely foszlányokra szelve száll szerteszét,
hallják az élők s meghallják a holtak.

A történelem megretten, vészt kongat
s könny-fényesen hunyja szomorú szemét,
magába olvasztva a rég-várt reményt
s a félelem falai leomolnak.

Milliónyi embert vigyáz a harang,
égből száll szava és égbe száll a hang,
a remény húzza a harangkötelet.

Álmainkat valósággal ötvözi,
sorsunkat öröklétbe öltözteti,
így védi a hittel-teli Életet.







KÖSZÖNTEM IS HETVENHÉTSZER


Láttam élni
láttam félni
mindörökre
fényt remélni

láttam rendben
láttam csendben
bujdosni a
rengetegben

láttam adni
láttam kapni
a ,,kor"-úton
áthaladni

láttam szállni
láttam állni
hajló búzát
lekaszálni

láttam ülni
láttam szülni
fehér hajjal
megőszülni

férfiakat
láttam s nőket
egymás mellett
láttam őket

láttam egyszer
láttam kétszer
köszöntem is
hetvenhétszer







KÜLDETÉSES NÉP A MIÉNK...


Érezni kell azt az érzést,
'mit az Ég küldött nekünk,
mikor s miképp cselekedjék,
küldetéses nemzetünk.

Mert e népnek feladata,
a Világot menteni,
érezni kell minden nap, hogy
a feladat isteni.

Babba Mária koronáján,
lélek-óvó Fény ragyog,
megvilágítják a földet,
csend-őriző csillagok.

Isten bízta ránk e földet,
s mindent, ami rajta van,
magyarul hangzik legszebben:
"Éljetek jól s boldogan!"

Hinni kell a szépben, jóban,
mert a lelkünk mélyén él,
felemelni a Fény felé,
azt, aki már nem remél!

Reményt adni, hitet adni,
és mondani százszor azt:
"Küldetéses nép a magyar,
s a Világnak nyújt vigaszt!"

Áldozatot is kell hozni,
mindenkiért, Istenért,
mikoron ezt cselekedjük,
rájövünk, hogy Isten ért.

Mert akkor kell cselekedni,
mikor ideje vagyon,
biz' akkor kell segíteni,
mikor van rá alkalom.

Küldetéses nép a miénk,
s megmenti a Világot,
felemeli s égre tartja,
mindörökre a lángot!







LÁGY-CSÖNDŰ SZAVAKKAL


lágy-csöndű szavakkal
becézted a lelkem
karjaid közt édes
nyugodalmat leltem

kialuszik a tűz
hogyha rá nem raknak
testem, lelkem, szívem
mind téged akarnak

úgy akarnak éjjel
mint akarnak nappal
szemérmetes fénnyel
hites hódolattal

úgy akarnak nappal
mint akarnak éjjel
elreppenni vágyó
szelíd szenvedéllyel

rakjunk hát a tűzre
lengjenek a lángok
utazzunk bé együtt
ezer új világot







A LELKEMET, SZÁMŰZNI INNEN NEM LEHET!


A lelkemet, tudjátok a lelkemet,
száműzni innen nem lehet,
mert ott van minden fűszálban,
gyümölcsben, bokorban, fában,
a házak piros tetejében,
az édesanyák fénytejében,
víg gyermekek zsivajában,
búzakalász szakállában,
az izgatott méherajban,
a kiszűrődő báli zajban,
arczordító téli szélben,
falra kitett oklevélben.

Ott van a vad ősménesben,
elmélázó vadászlesben,
a rotyogó húslevesben,
szerelem-csillagos estben,
a szilajul, szép pusztában,
halkan szóló orgonában,
rést reccsentő rianásban,
álmos bagolyhuhogásban.

S benne van a szürke ködben,
ahogyan a szarvas szökken,
a mámoros pillantásban,
száguldásban, rohanásban,
bússzavú tárogatóban,
pikkely-kincsű kicsiny tóban,
fadobozban, bicskatokban,
a megszentelt népdalokban.

S benne van sok pohár borban,
mikor kortyolgatod sorban,
a hosszúhaj-fésülésben,
fészekrakó ölelésben,
a végtelen vágyódásban,
hiszen reggel kertet ástam,
ott van bíz' a héthatárba',
ahogy a MAG szökken szárba...

A lelkemet, tudjátok a magyar lelkemet,
száműzni a Kárpát Hazából nem lehet,
soha nem lehet!










LETÉRDELEK ÉS MEGCSÓKOLOM


Letérdelek és megcsókolom a Kárpát-medencét,
ezt a friss-kenyér illatú kemencét,
gyönyörűségből vésett szelencét,
mely köré a Nap bíbor koszorút kerített,
és selyemsugárból fölé finom felhőszőnyeget terített.
Könnyem rácsorog Atilla földjére,
miként csorgott egykor az elődök vére.
Kedves kínok közé szorít a Lét,
mellemet ösztön-örömök feszítik szét.
Lassan felállok, és a felhők fölé nézek,
ott szikráznak hét gyémánthegycsúcsán a magyar csillag-vitézek.
Aztán két kezemmel tartom a bársonyos eget,
feszesen állok, nem remegek! Nem remegek!
A Föld vélem fohászkodik engesztelő-halkan,
percek múlva már nem érzi talpam.
Mesés táltos-paripámon ülök, nem szédülök,
megrészegülök, sebesen szárnyalok, repülök!
'Hol az imént álltam már csak egy apró rög,
lelkem, mint szilaj ménes dübörög.
Sárga-arany esőcseppek hullanak rám,
egyre forróbb lesz lila lángruhám.
Elvágtatok a Nap mellett, gerincemen melege,
előttem a végtelenség mámorító tág tere.
A titokzatos Idő köröttem kereng,
s távol őseim szabad, üdvözült lelke leng.
Megkerülöm a Napot, és szemből csodálom,
szívem zakatol: ,,Valóság ez, mert álom!"
Boldog jövőt csókol homlokomra a remény,
igaz hajnal van, újjászületett a Fény.
Ragyog az égi tűz, zúgnak óriás harangok,
majd elcsendesedik minden, nem hallatszanak hangok.
Az áhított csönd teljesen átölel, simogat, simogat millió ősi jel!
S ekkor látom, száll felém, - csőrében Élet-ággal -,
áldást-hozó szent madarunk a Turul.
S megszólal az Isten - anyanyelvemen beszél - magyarul.







A LÉLEK ÚTJÁN


Bölcső vagyok, ringatózó,
Fakoporsó, holtat-óvó,
Élet vagyok, rezgő ruhás,
Halál vagyok, dévaj dudás.

Bús Ősz vagyok, barna vállú,
Morc Tél vagyok, hó-szakállú,
Tavasz vagyok, rügyet rázó,
Víg Nyár vagyok, fényt vigyázó.

Szarvas vagyok, pír-agancsú,
Medve vagyok, lomha mancsú,
Sólyom vagyok, érző szárnyú,
Bagoly vagyok, éji árnyú.

Hajnal vagyok, madárfüttyös,
Lombos tölgyfa, ága bütykös,
Hordó vagyok, donga-butykos,
Pipa vagyok, tajték-szutykos.

Tenger vagyok, vad verésű,
Szikla vagyok, csipke-fésű,
Apály vagyok, szelídültem,
Dagály vagyok, sose tűrtem.

Rőt Nap vagyok, sugárontó,
Ezüst Hold, a haját bontó,
Csillag vagyok, kép-óhajtó,
Kék Ég vagyok, felleg-tartó.

Hűs Víz vagyok, csepp-sokaság,
Tűz vagyok én, veres virág,
Nagy Szél vagyok, ős-nyikorgó,
Vén Föld, amely körbe-forgó.

Torony vagyok, vihart álló,
Harangszó, mely messze szálló,
Fohász vagyok, népet védő,
Ihlet, amely folyton égő.

Szikra vagyok, szétröpülök,
Mélység vagyok, de fönt ülök,
Csoda vagyok, valóságos,
Álom vagyok, kívánságos.

Zene vagyok, táncra hívó,
Hagyomány, mely sosem síró,
Dallam vagyok, ősi ének,
Ünnep vagyok, felednétek?

Csizma vagyok, keményszárú,
Kancsó vagyok, öblös szájú,
Derű vagyok, sosem ború,
Jó bor vagyok, gyöngy-homlokú.

Búza vagyok, elvetettek,
Kenyér vagyok, megsütöttek,
Karéj vagyok, mert leszeltek,
Új ház vagyok, kimeszeltek.

Ember vagyok, Istent látó,
Ösvény vagyok, vágykiáltó,
Remény vagyok, törhetetlen,
Szeretet, mely 'győzhetetlen.

Szép Múlt vagyok, hitet adó,
Jelen vagyok, szétáradó,
Jövő vagyok, lélek-szőttes,
Magyar vagyok, örök győztes!

Magyar vagyok, örök győztes!










MAGYAROK MADARA


Magyarok madara
Segítsed e népet
Simogasd a Hittel
Ki utadra lépett

Ne légyen az úton
Múlt-veszejtő homály
Ragyogjon a Fényed
Repülj Turulmadár

Szárnyaiddal érintsd
Érintsd meg az eget
Óvjad és vezessed
Magyar nemzetedet

Úgy sarjad a növény
Ha időben vetünk
Véled légyen boldog
S termő az életünk

Magyarok madara
Segítsed e népet
Simogasd a Hittel
Ki utadra lépett

Ne légyen az úton
Múlt-veszejtő homály
Ragyogjon a Fényed
Repülj Turulmadár







MAGYAR MESEBESZÉD


Ha a mesék találkoznak,
Szerencsét, jókedvet hoznak.
Örül gyermek, örül öreg,
Csacsognak a csodakövek.

Csendben csobog a kispatak,
Hunor s Magyar arra szalad.
Fény-agancsot ünnepelnek,
Hajnal-fohászt énekelnek.

Rőt sugár a fákra feszül,
Nagy griffmadár ottan repül.
Hátán hasal ifjú vitéz,
Lángok gyúlnak, amerre néz.

Jól látom?...Fehérlófia!
Büszke minden mozdulata.
Szőnyegen száll a varázsló,
Pírsipkája, mily parázsló!

Fodor bárány jő az égből,
Láthatatlan messzeségből.
Gyulladt gyertyák körben égnek,
Hunyt szemmel is látom szépnek.

Hun Csaba faíjat feszít,
Vén boszorkány seprűt veszít.
Világszép Ilonka nevet,
Talán piros szőlőt evett?

Aranyhajszál tekerőzik,
A királylányt heten őrzik.
Megmenti a bátor herceg,
Illannak a csábos percek.

A palota kacsalábon,
Kacsalábon, köröm három.
Hej, úgy forog oly sebesen,
Tátott szájjal csendben lesem.

Nap ül a smaragd-szekéren,
Úgy ragyog a bársonyszéken.
Varázs-vessző felleget fúr,
Vadkan-agyar ősföldet túr.

Jertek, jertek mesehősök,
Réges-régi ismerősök.
Itt nyílik az örök virág,
Itt vígad az egész világ!

Fészekben gólya kelepel,
Suhog sárga selyem lepel.
Fa odvában kincs rejtőzik,
Üstben a lebbencset főzik.

Lidércek vadkörtét esznek,
Leve cseppen, összevesznek.
Manók s koboldok lármáznak,
Bűvös ujjak szélhárfáznak.

Méhecskék gyűjtik a mézet,
Zümmögésük lágy igézet.
Zöld gombák kalapot fognak,
Lila lepkék mosolyognak.

Terebélyes fa! Mit rejthet?
Éhes madár étket sejthet,
Szellő szökken csókra várva,
Színek szivárványba zárva.

Gyémánt-kígyó siklik amott,
Ló nyerítve köszön zabot,
Öreg pásztor bajuszt peder,
Felborul egy üres veder.

Jertek, jertek mesehősök,
Réges-régi ismerősök.
Itt nyílik az örök virág,
Itt vígad az egész világ!

Délceg vitéz titkot kutat,
Bíbor erdőben tör utat.
Kívánságok álmot szőnek,
Szerelmek az égig nőnek.

Bohóc-sipkán csengettyű cseng,
Remeg a föld, s nagyokat reng.
Az óriás megérkezett,
Hogyan fogunk véle kezet?

A hétfejű sárkány szerint:
"Kinő a fejem már megint!
Mit kezdjek én ennyi fejjel,
Hogy etessem anyatejjel?"

Jertek, jertek mesehősök,
Réges-régi ismerősök.
Itt nyílik az örök virág,
Itt vígad az egész világ!

Délibáb magyar dalt dalol,
Csörsz király arra lovagol.
Hosszú haját megcsodálja,
Ölelését mindig várja.

A távolban vajh' mi béget?
Kapálókat hőség éget.
Mátyás király ott jár éppen,
Igazságot hord szívében.

A kis gömböc gurul tovább
Mi nyomhatja az oldalát?
"Hamm bekaplak, hamm bekaplak,
Hó, a bendőm nem pukkanhat!"

Gallyat sodor az őszi szél,
A hóesés halkan beszél,
A tavasz a rügyeken él,
Nyár van, villan a kaszaél.

Táncolnak vízi-tündérek,
"Csókjaikból sokat kérek",
Az Üveghegy illog-villog,
Minden szem huncutul csillog.

A Hold növő, a Hold fogyó,
Csillagfürtön érett bogyó.
Hátán az Égi Bikának,
Fényangyalok muzsikálnak.

Otthon vagyunk minden házban,
Éjjel-nappal meselázban,
Eme lázban élünk-égünk,
Legyél te is a vendégünk.

Jertek, jertek mesehősök,
Réges-régi ismerősök.
Vár rátok a Csodavilág,
Itt mesél az egész világ!







A MAGYAR SZAVAK LELKÉT KERESEM...


A szavak értelmét keresem
és nem nyugszom, amíg nem lelem,
mert elrepít, visz a végtelenbe,
színt varázsol ,,percnyi" életembe,
ünnepi ruhát szab rám, díszeset,
reményt és tartást ad, feszeset,
megigéz, elbódít, elvakít,
látom benne önmagam s valakit,
játszik vélem, sokszor átkarol,
korokon s határokon áthajol,
aranyra festi minden bánatom,
cirógat hosszan, hallgatom,
fölszárítja nehéz könnyemet,
versekkel tölti meg a könyvemet,
gyöngéden-gyönyörűn átölel,
pirulok, mint félénk siheder,
orcámra mosolyt csalogat,
megvalósítja az álmokat,
vágyaim pejlovát ugratja,
dobogó szívemet áthatja,
zenél, táncol, körbe jár,
fészekre szálló kismadár,
megcsókol, megsimít, elfogad,
éjjel is gyakran meglátogat,
megigazgatja gyarló lényemet,
mutatja az élet-fényeket.
A magyar szavak lelkét keresem
s nem nyugszom, amíg nem lelem...







MAGYAROK SZENT HEGYÉN
dalszöveg


Az Isten tenyerén, magyarok szent hegyén,
Dobog az ősi kő, dalol az ősidő.

Amíg a Nap ragyog, a szíve itt dobog,
Amíg a Föld forog, őrzik a táltosok.

Ez a kő kegyelet, végtelen szeretet,
Behunyom szememet s ráhajtom fejemet.

Érzem a lüktetést, várom az ébredést,
Magyarok szent hegyén, az Isten tenyerén.







MADÉFALVI SEBEK
1764. január 7.


Szomorúság ül a vén fán, sír a hajnal Madéfalván,
Sikolyt-tépő téli álom, veres ing leng a halálon.
Vércsepp csepeg le a hóra, szemhéj zárul pusztulóra,
Küzdés zihál székely mellet, holt és élő egymás mellett.

Sokan télbe-vérbe fagyva, ,,pusztuljon a szittya fattya",
Jajkiáltás szerte szálla, rémes hang zúg: ,,hátha, hátha".
Ölnek, döfnek, csontot tépve, gyász borul a székely névre,
Ki érti az ember elmét, magyar népnek veszedelmét?

Kétfejű sas vijjog, húst tép, januári halott húsvét,
Konok kérdés túl a vészen: ,,föltámadás mikor lészen?"
Szűzhó párolog vereslőn, test gurul lomhán a lejtőn,
Kétszáz bizony ,,dalolva" ment, földet-őrző hun regiment.

Akkor azt, most ezt kiáltva: ,,Átkozott vagy! Legyél áldva!
Legyél áldva mindörökre, véred hullott ősrögökre,
De a vérből virág sarjad, elkerülik mind a varjak,
Virág! Ne félj, sokan védünk, élj még soká székely népünk!"

Áhítatom ül a vén fán, itt állok most Madéfalván,
Sikolyt-tépett téli álom, veres ing volt a halálon,
Vércsepp csepegett a hóra, szemhéj zárult pusztulóra,
Nem történhet soha többé, emlékezzünk mindörökké.
Amen







MÁSZTAM FAHEGYÉRE


Másztam fahegyére
fölszöktem az égbe
csillaghoz simultam
megöleltem múltam

halkan énekeltem
az Istent figyeltem
hosszan fohászkodtam
esküvést fogadtam

a jövőbe néztem
sorsom megidéztem
ezer éves lázban
népemet vigyáztam

ősök kezét fogtam
lassan megnyugodtam
Istennek köszöntem
csöndben visszajöttem.







MEGMARADUNK!


Fáj,
fáj, mint mikor
sót szórnak élő sebre,
vagy húzzák kínzatásul szélesebbre,
vagy égő, parazsas fát
nyomnak bele tövig,
hogy beletörik.

Fáj,
fáj, mint mikor
a sebbe keményedett rongyot kitépik,
hogy kínod földuzzad az égig,
vagy üvegreszeléket szórnak bele,
s a nyers hús tűz-szilánkkal lesz tele.

Fáj,
fáj, mint mikor
éles késsel,
rozsdás pengével vakarják a vart.
Fáj,
fáj, mikor bántják a magyart!

Fáj, mikor nem tudják e Honban,
hogy mi történt Trianonban,
és alázkodva köpik szembe önmagukat,
s bennük rothad a holnap,
s a múlt is mellé roskad,
eltörölve, ölve, bántva, meggyalázva,
örökké a semmit magyarázva,
mert itt már nem értik a szót,
amely mondaná az igazát,
hogy óvni kell a Hazát,
s óvni kell a nemzetet,
mert a Fény felé csak az vezet,
nem vakon kell botorkálni azok között,
akikbe a magyargyűlölet beleköltözött,
'kik elzárják a lélekcsapot,
gyaláznak tegnapot, mát, holnapot,
mert nékik nem volt olyan, hogy "még",
mert náluk nem létezik a "rég",
s nincs, mint nékünk olyan ősgyökerük,
és Istennel van folyton-folyvást perük,
de véle sem szemközt állnak,
csak néki háttal kiabálnak,
s nem merik a lelkét megidézni,
nem mernek a szemébe nézni,
mert a szem a tükre a léleknek,
s a lélek a magva az életnek,
s ez a MAG, mely a nevünkben hordatik,
élni fog még évszázadokig,
sőt, még annál is tovább,
addig, amíg Isten szeme lát,
addig, míg lesz a világ.

Lám már nem fáj, ha reám bármit mondanak,
az összképen semmit sem rontanak,
s akármilyen rosszat akarnak,
mi megmaradunk magyarnak!







MIKOR ERDÉLYT...


Mikor az ISTEN ERDÉLYT teremtette,
körülötte víg tündérek daloltak.
Font hajuk lobogott, vidámak voltak,
ruhájuk a kék eget legyintette.

Egyik hegyet a másik után tette,
s közöttük patakok, folyók táncoltak.
Sziklát, követ kerülve viháncoltak,
s fehér habjuk a partot érintette.

A levegőégben madarak szálltak,
bölények bőgtek, szél-kaszák kaszáltak,
repkedtek boldog-illatú örömök,

és érezték, hogy ez a tájék ÖRÖK.
Érintetlen, szép, szűzies volt minden,
mikor ERDÉLYT teremtette az ISTEN.







MIKORON ELMEGYEK...


mikoron elmegyek a lelkem itt marad
és megtölti illattal a kazlakat
és színt ád a szépszirmú virágoknak
melyek innentől pompázni fognak
és megbarnítja a falevelet
mely elszáradva aztán lepereg
s a földet avartakaróval óvja
aztán lelkemmel hoz csudát a gólya
s tőlem ontja melegét a nyár
vélem repül az égen a sasmadár
és benne leszek a piros almában
a molnár forgó kerekű malmában
tőlem lesz omlós, foszlós a kenyér
én leszek a dideregtető dér
a suttogásban is elrejtőzöm én
és elbúvok a Pilis rejtekén
mindig, mindenhol, mindenkor megtalálsz
a búzában, amit nyáron lekaszálsz
a teherben, mit cipelni alig bírsz
a csillongó könnycseppben, mikor sírsz
az alkonyi versben, mely mereng
a hajnali napfényben, mely dereng
a kéklő, kerek, kicsiny tóban
regös dalban, déli harangszóban
az imára kulcsolt kezekben
az órákban, napokban, hetekben
lelkem forgatja az idő kerekét,
miattam veszel fel dolmányt, zekét
én nyitom a tavaszi bimbót a fán
miattam csúszik a havon a szán
folytathatnám még tovább a sorokat
mikoron elmegyek a lelkem itt marad...










MINDIG S ÖRÖKKÉ!


Nem feledjük, nem feledjük azt az esztendőt,
amikor szép Magyarország darabokra tört.
Szomorú szél rohant-rohant hegyen-völgyön át,
fekete felhőkbe vonta a magyar Hazát.

Anyák sírtak apák vállán, millió zokogott,
bús öregek némán néztek, szívük sajogott.
De volt néhány, aki mondta:
"Nem és nem, soha,
nem így van a kőbe vésve eme nép sorsa!

Ama kőbe az van vésve,
mindig s örökké!
Azt a követ kell keresni,
mindig s örökké!"

Nem feledjük, nem feledjük azt az esztendőt,
amikor szép Magyarország darabokra tört.
Szomorú szél rohant-rohant hegyen-völgyön át,
fekete felhőkbe vonta a magyar Hazát.

Ismeretlen, szép emberek egymást ölelték,
bánatukat könnycseppekben földre ejtették.
De volt néhány, aki mondta:
"Nem és nem, soha,
nem így van a fába róva eme nép sorsa!

Ama fába az van róva,
mindig s örökké!
Azt a vén fát kell keresni,
mindig s örökké!"

Nem feledjük, nem feledjük azt az esztendőt,
amikor szép Magyarország darabokra tört.
Szomorú szél rohant-rohant hegyen-völgyön át,
fekete felhőkbe vonta a magyar Hazát.

A harangok sok templomban nagy bút kongattak,
utána lassan, halkulva, csendben álmodtak.
De volt néhány, aki mondta:
"Nem és nem, soha,
nem így van a könyvbe írva eme nép sorsa!

Ama könyvbe az van írva,
mindig s örökké!
Azt a könyvet kell keresni,
mindig s örökké!"

Nem feledjük, nem feledjük azt az esztendőt,
amikor szép Magyarország darabokra tört.
Szomorú szél rohant-rohant hegyen-völgyön át,
fekete felhőkbe vonta a magyar Hazát.

Ma már sokan érzik azt, hogy vannak testvérek,
elszakítva a törzstől, mint tépett testrészek.
És van néhány, aki mondja:
"Nem és nem, soha,
nem így van szívbe szorítva eme nép sorsa!

Ez a szív csak azt dobogja,
mindig s örökké!
Ezt a szívet kell őrizni,
mindig s örökké!"

Mindig s örökké!


Szőke István Atilla: Mindig s örökké! MIHI 2016

Link








A MUHI CSATA
1241. április 11-12.


Mint keselyűcsapat, mely zsákmányra száll,
a szekérvár körül bősz tatárhad gyűlt.
Az éj sötétsége rút félelmet szült,
és nagy-nagy veszélyt érzett Béla király.
Vijjogva támadt a keselyűmadár,
vad rohamától ember emberre dűlt.
A magyar hadból csak néhány menekült,
köztük a király csatakos paripán.
A Sajónak vize dús-veressé vált,
körötte bú, s rijjadó szomorúság,
és hangos győzelmi tort ült Batu kán...
...de Isten az égből magokat hintett,
reája esőből reményt legyintett,
s nőni kezdett egy új, magyar tulipán.




+


A NÁNDORFEHÉRVÁRI DIADAL
1456. július 4-22.


Néma csönd honol csont-szürke homályban,
az égen a veres hold titkokat sző,
és üvölt százezer vad homlokredő,
hétezer lélek hallja ezt a várban...
A véres öldöklés már tíz napja tart,
és nagy tűzön-vízen át Hunyadi jő.
Romos falak közé szorult az idő,
de még sem tudja legyőzni a magyart.
A Kereszt s a Félhold egymásnak feszül,
Kapisztrán segélye győzelmet szül,
s a reggel törököt már ott nem talál.
Zúgnak a harangok, a világ örül,
a Jézusba vetett hit megmenekül,
ám jő a pestis, a fekete halál...







NAGYANYÁM ÉNEKE


Szelíd lankák édes-búgó alkonyán,
mikor a Hold világított könnyedén,
egy dalt hallottam, soha nem feledém.
Egy dalt énekelt nékem a nagyanyám.

Remegve reppent dallama a dalnak.
A lebegő hang bús-titkú táncot járt.
Regélt azokról, akik sohasem halnak,
szép-büszke dal volt, nem félte a halált.

Az ősökről, a Hazáról szólt az ének,
és a hangok nyújtottak menedéket
nékem, ki fiatal voltam s szertelen.

Sokszor eszembe jut ma is az emlék,
mikor köröttem tobzódik a,,nemlét",
s a jövő hite zendül a lelkemen.







NYÁR VAN


Nyár van, éppen sír az Isten,
könnycsepp zápor zúdul rám.
Tűlevelem sajgó zöldjén,
ring rajtam időruhám.
Fenyő vagyok, szúrós körmű,
toboz termő tű-titok.
Örök életet remélve,
gyöngy-gyantává gyulladok.







NYÍRŐ JÓZSEF NÉMA KÜZDELME
Székelyzsombor, 1889. július 28. - Madrid, 1953. október 16.


Találkozott a nagy Égi Csodával,
s húzta Isten gyönyör-terhű igáját.
Tisztelte a földet, népét, családját,
s ezer Jézust faragott ki szavával.

Öreg kopjafák jelei vezették,
s értő tudását örömmel mutatta.
Gondolatát mondatokba hullatta,
s könyvei az ősi jussot perelték.

Csönd-havasok fonták körbe életét,
aztán reá hullt az idegen sötét,
széttépték hazáját gúnyos emberek.

Hej, a könyvek ekkor lettek fegyverek:
"Derék népem, bírj ki minden bősz vihart!"
Tudjad, néma küzdelme még ma is tart!










ONNAN
(a székelyek tiszteletére)


Az öreg székely lágyan pillantott rám:
"Fényszövetből szőtték" - szólt - "a ruhám!"
Kis kulacsából óvatosan kortyolt-nyelt,
csizmájából éles "igazság" figyelt.

Nagy tenyerét ökölbe roppantotta:
"A székelyt" - mondta - "Isten alkotta!"
Hosszan hallgatott, halkan felnevetett,
s a fáradt tűzre száraz faágat vetett.

Az éj szürke szele lángokat kavart,
s az ágacskákra sárga nyelveket varrt.
Ezer aranypillangó repdesett ott,
forróság szárnyuk árván álmodozott.

A gyémántos szikrák magosba hulltak,
s az égboltján lila égkövek gyúltak.
"Nem hiszel az ég őrzött igazában,
Nem hiszel nékem!" - dünnyögte magában.

Az öreg székely ismét felnevetett,
sóhajtott s eltűnt a fellegek felett.
Fák ágán már a szép hajnal dalolt,
s piros kendőt kötött magának a Hold.

Néztem utána szédült-epekedve,
mikor visszatért derűsebb volt kedve.
Nyújtotta a kezét s valamit átadott,
valamit, amit csak Onnan hozhatott.

"Adok most én is Néktek egy csillagot,
lelkem az imént az égben vágtatott.
Sokszor jártam ott s láttam a Tiszta Fényt,
fogadjátok tőlem e csillag-költeményt!"







ÖNMAGAMBÓL ADNI


szép versekbe bújni
népemhez simulni
szavakat becézni
a távolba nézni

sokszor találkozni
múltat idehozni
mindenből okulni
holtomig tanulni

rímeknek örülni
közös körben ülni
embernek maradni
önmagamból adni







AZ ÖREG KOBZOS BEFEJEZETT DALA
Arany János emlékére


,,Fegyver csörög, haló hörög,
A Nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad,
Te tetted ezt király!

Levágva népünk ezrei,
Halomba, mint kereszt,
Hogy sírva tallóz, aki él,
Király, te tetted ezt!"

Feketélőn zúg az égalj,
Sötéten zihál a táj,
Lelkünket a gyász szorítja,
Te tetted ezt király!

Színeink ős-tisztasága,
Nem ragyogtat inget, mezt,
Törött csontokat takarnak,
Király, te tetted ezt!

Mozdulatlanul fekszik mind,
Szemünknek látni fáj,
Tépett sebük tüzes tócsa,
Te tetted ezt király!

Hány családnak hullott sarja?
Emlék-képük nem ereszt.
Alig éltek... sosem féltek,
Király, te tetted ezt!

Volt közöttük ősz, bölcs öreg,
Egyikük sem volt lakáj,
Unokák siratják őket,
Te tetted ezt király!

Parancsszóra nem zeng a szó,
Hatalmad, kezet dermeszt,
Nincs ki dallal dicsőítsen,
Király, te tetted ezt!

Ruhád pompás, puha bársony,
Mennyi kellem, mennyi báj!
Keselyűk köröznek amott,
Te tetted ezt király!

Vadult vijjongással jönnek,
Mindük csúf szemet mereszt,
Perlekednek a zsákmányért,
Király, te tetted ezt!

Nézd csak mennyi rabló madár!
Horgas csőrük testbe váj,
Mögöttük dögevők hada,
Te tetted ezt király!

Látod köztük azt a nagyot?
Jóllakott, mellet dülleszt,
Olyan hiú, mint tenmagad,
Király, te tetted ezt!

Kobzom húrja peng örökké,
Szomorú a szív, a száj,
Hangom mégis vádlón sikolt,
Te tetted ezt király!

Csontod forróság járja át,
Lelki üdvért vágy epeszt?
Álmodban is csak ezt halljad:
,,Király te tetted ezt!"

Pattanj fel gyorsan fakódra!
S a határig meg ne állj!
Mi majd mutatjuk az utat!
Tűnj el idegen király!




-


AZ ÖRÖK ÉLETFA
(2004 december 5. után)


Ti, 'kik NEM-et mondtatok IGEN helyett,
mert gyűlöletet szült a tudatlan közöny,
hiába volt annyi bántás, könnyözön,
kellett volna, nem emeltetek fejet.

Ti, 'kik az IGEN helyett el sem mentetek,
mert gyalázatot szült a bűnös lustaság,
önvackába bújt a gyarló gyávaság,
kellett volna, nem emeltetek fejet.

Vajon láttatok-e nyíló virágot,
ti, 'kik elhittétek a sok hazugságot!
S ti, 'kik harsogtátok, mondjatok nemet,

vajon láttatok-e magyar életfát?
Azon a fán ezernyi rügy és láng,
mely mind tovább élteti e nemzetet!







ÖTVENHAT CSILLAG




...úgy hordozta terhét megszáradt vérének,
hogy csontjáig hatolón fájt a jelen,
ütések zúgtak mellen, arcon, fejen
s akkor megszületett benne az ének.

Nem is ének volt, inkább egy makacs dal,
mely áttörte falát a vallatásnak,
ellenállt az esztelen vérontásnak
s zengett, mint örökbe kapott diadal...

...és a korbács a verőkézből kihullt
és a jelen mellett a múlt tornyosult
s a jövő szabadultan intett nékik,

a dal zúdult, áradt, föl, föl az égig
s látta Isten, küzdenek a magyarok
és küldött nékik ötvenhat csillagot...







PILISBŐL KIÁLTOM
dalszöveg


Földet átölelve szaporodni látok,
Éjfekete égen csillagból virágot,
Színezüstből Holdat, tele-arcú lángot,
Ékes fényessége Idő óta áldott.

Ábránd-áhítattal, mozdulatlan nézem,
Éj-égbolt illatát ezer éve érzem,
Tarsollyal övemen várok útra készen,
Csillagok kertjébe lészen érkezésem.

Fölugratok oda 'hol várnak a lángok,
Fényemmel őrizni az egész világot,
Közelről ismerni égi boldogságot,
S majdan egyszer onnan néktek lekiáltok.

Pilisből kiáltom: ,,Jó magyarnak lenni,
Hold mellől a földre csillag-magot vetni,
Szárba szökkenését boldogan nevetni,
Szép Magyarországot örökre szeretni!

Szép Magyarországot örökre szeretni!"










PILISI ÉVSZAKOK


ősz
égbolt barnáján ősz-illat táncol
göcsörtös fákon falevél lángol
szárazra görnyed s hull tekeredve
fáradtra görbül elgyötört teste

tél
égbolt szürkéjén tél-illat lebeg
duzzadó dunnák már fehérlenek
tartják a terhük reggeltől estig
aztán a földet fehérre festik

tavasz
égboltnak kékjén tavasz-szag árad
ámuló ágon rügypihe lázad
szellők szavára ég felé réved
szirmosra nyílik benne az élet

nyár
égbolt aranyán nyár-illat rebben
szőke kalásznak szép haja lebben
szél fúvására hullámzik minden
termő magvakkal áldotta Isten







RÖPÜLJ SÓLYOM...


Röpülj sólyom, szállj magasra,
Szárnyad tárjad nagyra,
Lángsugarak gyűrűjében,
Röpülj fel a Napba.

Szárnyalásod szívrepesve,
Üzeni, hogy ÉLET,
Voltunk, vagyunk s újra leszünk,
Mert örök a LÉLEK.

Eljő majd a nap amikor
Földünk lesz az éden,
Megmossuk az arcunkat az
Igazság fényében.

Suhanj sólyom szélsebesen,
Szárnyad nagyra tárjad,
Napsugarak bölcsőjében,
Ringassad hazámat.

Óvjad ősi Hunniánk,
Égbe szálljon hű imánk,
Isten trónusához.

Óvjad ősi Hunniánk,
Égbe szálljon hű imánk,
(a) Mindenség Urához.


Szkítia - Röpülj sólyom

Link











SZÉKELY TÜZEK


Székely tüzek égnek,
üzennek az égnek.
Van, akik nem félnek,
és örökké élnek!

Székely tüzek fénye,
múltunk szép reménye.
Mind azt mondja, végre,
s jövőt fest az égre.

Székely tüzek lángja,
kinek szemét bántja?
Ezer fényes fáklya,
büszke, aki látja.

Székely tüzek égnek,
üzennek az égnek.
Van, akik nem félnek,
és örökké élnek!







SZÉP ÉS SEGÍT


Nyelvünk nyugodalmas nyoszolyáján
megpihenni jó,
mert szép és segít a szó!
Szavainknak szentséges szőttesét,
megcsodálni jó,
mert szép és segít a szó!

Betűink boldogító bájait,
megölelni jó,
mert szép és segít a szó!
Titkaink tündöklő takaróját
igazít'ni jó,
mert szép és segít a szó!

Dalaink dagadó dunyhájával
takarózni jó,
mert szép és segít a szó!
Verseink varázslat-vánkosára
fejet hajt'ni jó,
mert szép és segít a szó!

Álmunkat áhítattal álmodni
csodálatos-jó,
mert szép és segít a szó!
Régi regéink ragyogásával
elrepülni jó,
mert szép és segít a szó!

Mondataink míves meselován
száguldani jó,
mert szép és segít a szó!
Lelkünk láthatatlan lebegése
boldogító-jó,
mert szép és segít a szó!

Szép és segít a szó, mert JÓ!







A SZIKLÁK


Állnak a szép sziklák
vízből kimeredten.
Hullám veri őket,
vadul, önfeledten.

Tajtékos hab lepi
őket reggel s este.
Vízcseppekből árkos
minden szikla teste.

Kék tengernek partján
izgága az élet.
Felhő szürkít tájat,
most nincsenek fények.

Aztán csend lesz, nagy csend,
majd vihar jő, másik.
Állnak a szép sziklák,
még mind el nem vásik.







SZOLGÁLOM ÉS MEGBECSÜLÖM


Ha az égre föltekintünk , meglátjuk a csodát,
A Hazánkat átölelő Magyar Szent Koronát,

Dőlt keresztje jelzi nékünk, hogy véletek vagyok,
Szépen szikrázó kövein az arany Nap ragyog.

Kárpát-hazánk ősi földjét függői tartják meg,
Ha megérzem az erejét, a szívem megremeg,

Szolgálom és megbecsülöm nemzetemet önként,
Örökre lelkembe vésem ezt az Égi Törvényt!







SZŰKSZAVÚ NAPLÓ 56-RÓL


Nem üzentek
beárultak
elhurcoltak
fejem zúzták
fülek zúgtak
megrugdostak
körmöt téptek
pofont adtak
kínvallattak
vérem csorgott
évek vártak
falba zártak
hajam hullott
kiröhögtek
elengedtek
hazamentem
tele hittel
becsülettel
ma is élek
ők is vannak
kikacagnak
bűnük évül
törvényt hoznak
hazudoznak
a papírok
beszélnének
de mind zárva
forradalmunk
tisztasága
miért árva?










TAMÁSI ÁRONNÁL

Farkaslaka, 1897. szeptember 20.
Budapest, 1966. május 26.

Mint ki nem húnyó csillag az égen,
mely otthonról világít mindig haza,
s melyben benne él a bölcsesség maga,
úgy áradnak szét, szent szavai szépen.

Úgy csillognak a mesék és legendák,
mint székely kapu, mit fénnyé faragtak.
Mögéje udvart, kertet, hazát raktak
s házat, mit tartanak élet-gerendák.

S hív minden mondatával Áron bátyám:
,,Gyertek, innen bentről csuda a látvány!"
S kitárja a végtelenség ablakát.

Mi mámorral nézzük a messzeséget,
s fogadjuk, hogy óvjuk az örökséget
és hálával vigyázzuk Farkaslakát.







WASS ALBERT


Dönthetetlen fa, melyen rügy a honvágy,
dacolva sorssal, viharban és vérben,
örök hazátlan, időben és térben
űzött vándor, kinek betűit fosztják.

Magyarul küzdöttél a világ ellen,
minden szavadban igaz, könnycseppes fény,
bölényes ősöktől örökölt remény,
becsület vagy, követendő jellem.

Hűségőrző, aggódó és bolyongó,
könnyed nélkül az élet üres, kongó,
lelked már velünk s kopni nem fog neved.

Óvjuk utolsó, szent jussodat a szót
és tartjuk a láthatatlan lobogót,
jer, jer, hazádat szívünkben megleled.
















 
 
0 komment , kategória:  Szőke István Attila  
Egy kis nyelvi bolondozás
  2011-03-10 22:00:56, csütörtök
 
 




EGY KIS NYELVI BOLONDOZÁS


Szőke István Atilla : KOCCINTÁS AZ ŐSI MAGYAR NEVEK TISZTELETÉRE!

(vidám anyanyelv-vigyázó és névmentő mondóka)


Csongrádi Csongor - csodákat csókol
Bokrosi Bottyán - boldogan bókol
Dabasi Déva - dalokat dúdol
Békési Bese - bankákat búbol

Tavaszi Tündér - tavakon táncol
Légéndi Lehel - lovakat láncol
Rejtelmes Réka - ruhákat ráncol
Véle Vidorka - vadul viháncol

Nyárádi Nyakas - nyilat nyalábol
Törteli Torda - topog-téblábol
Lepsényi Lilla - lebegve landol
Gömöri Gejza - gombákra gondol

Bihari Bódog - békákat boncol
Galgai Gerle - görcsöt gubancol
Hídvégi Huba - hevesen harcol
Kálnoki Keszi - kőrisfát karcol

Becsei Bíbor - bérceket bájol
Tolnai Táltos - titkokat tájol
Tokaji Tomaj - tüneményt tárol
Áldásos Árpád - álmokat ápol

Tárnoki Taksony - tetőkön tombol
Rádai Regős - rútságot rombol
Galambos Gerjén - gombokat gombol
Dudás Devecser - délig dorombol

Harmatos Haláp - hangosan horkol
Hargitai Hős - hurkokat hurkol
Bujáki Bulcsú - bundába burkol
Szőke Szilárdka - szelíden szurkol

Hernádi Horka - hunoknak hódol
Jelesi Jutas - jövendőt jósol
Ártándi Ákos - áltetőt ácsol
Vitézes Vászoly - vércsét varázsol

Dicső Délibáb - dombot darabol
Romhányi Rova - réteket rabol
Miskei Mátka - magvakat markol
Padányi Pungur - Pilisben parkol

Lelkes Levente - lovon lovagol
Csillagos Csilla - csendben csomagol
Monori Marcal - mérgesen magol
Szatmári Szellő - szirmokat szagol

Putnoki Pintyő - pontyokat pucol
Pozsonyi Pöszke - pisztrángot pácol
Petendi Póka - pityókát párol
Pomázon Pisti - pajeszost páhol...

...Karsai Kincső - kedvesen korhol
s az ősi magyar nevek tiszteletére kortyolunk a borból!

Pomáz, 1998. október 1.




 
 
0 komment , kategória:  Szőke István Attila  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
2024.11 2024. December 2025.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 6 db bejegyzés
e év: 183 db bejegyzés
Összes: 4943 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 981
  • e Hét: 7059
  • e Hónap: 25177
  • e Év: 667879
Szótár
 




Blogok, Szótár,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.