|
2017-05-13 20:30:15, szombat
|
| |
| |
ZÁGOREC-CSUKA JUDIT
Zágorec-Csuka Judit (Göntérháza, 1967- ), szlovéniai muravidéki magyar író-költő, irodalomtörténész. Sok műfajban alkotó költő-író; a vers mellett prózával, tanulmányokkal és esszékkel is jelen van a muravidéki és az egyetemes magyar irodalomban.
"Versek mindenütt teremnek, és ennek örülni kell, minthogy egy ember vagy egy emberi közösség nemcsak azáltal teremti meg otthonát, hogy házat épít, megműveli a földet, műhelyeket és iskolákat alapít, hanem azzal is, hogy verset ír róla: versekben veszi birtokába az életnek és a világnak azt a darabját, amelyen otthont kell teremtenie. Talán ez a szellemi költemény is ösztönzi a kisebbségi sorsban élő fiatal magyar költőket arra, hogy számot vessenek mindazzal, amit szülőföldjük ad számukra, ami ezen a szülőföldön otthonos érték és hagyomány."
(Pomogáts Béla, irodalomtörténész)
Zágorec-Csuka Judit: KIŰZVE AZ ÉDENBŐL
Link
Zágorec-Csuka Judit: VIHARVERTEN
Link
Zágorec Csuka Judit "A családom anyanyelve a muravidéki magyarok tükrében"
Link
AZ ANGYALOK TRÓNJÁNÁL
férjemnek
A fényoszlopok alagútjain
tikkasztó sivatagok és zöld
mezők árnyékában csupán
a szerelem tanított meg arra,
hogy még önmagammal
szemben is megvédelmezzelek,
de ez nem elég az örökkévalósághoz
és a halhatatlansághoz.
Az angyalok trónja előtt majd
valamifajta csodálatos szabadság
enyhíti terheinket, és az angyalok
előtt szeretnék veled meghalni,
tisztelettel.
AZ ANGYALOK ZENÉJE 
Ott fent még zengtek a hárfák,
a rend uralkodott, tavaszodott,
rügyeket bontottak a fák,
friss esők öntözték Kánaán földjét,
szivárványra feszült fel az Isten.
Itt lent csak a győzelem és a siker igazol,
a munka nem ad értelmet a napnak,
második lenni szégyen, vereség,
csak a jelen a fontos, nem kell a múlt
és a jövő sem, naponta haldoklunk.
Nem hallom az angyalok zenéjét,
nem hallom az angyalok zenéjét,
nem hallom az angyalok zenéjét!
ARS POETICA
Ha majd végképpen el
kell mennem,
ha majd nem leszek,
ha bármi is elszakít
tőletek, legyek egy
haldokló lélegzet
közös lélegzetetekben,
időtálló sóhajtás
eltiport életekben,
De, bocsáss meg Uram,
bocsáss meg anyám,
ha nem tudtam szeretni!
AZT AKAROM
Azt akarom, hogy úgy szeress,
ahogy a költő szereti önnön
szomorú gondolatait.
Azt akarom, hogy társam légy,
mint a csillagok a holdnak.
Azt akarom, hogy úgy szeress,
mint nap melegét a virágok.
Azt akarom, hogy úgy emlékezzél,
mint pásztor emlékezik a zöld
rétre és az édesvizű csermelyekre.
Azt akarom, hogy legyen egy
utad hozzám, s ne verj engem
végtelen fájdalommal.
Azt akarom, hogy igazi fény legyél,
hatalmas szívemet perzselő láng,
örök zene.
Uram, te nyitottad szerelemre
szemem, s ne tegyél rögtön
vakká, de legyen ez a szerelem
mégis akaratod szerint.
CSÓKJAIM
Az első csók, amelyet adtam, ügyetlen volt és kevés,
A második csók, amelyet kaptam, hazug volt és nehéz,
A harmadik csók, amelyre vágytam, eltűnt és még igéz,
A negyedik csók, édes volt, még bennem él,
Az ötödik csók, még nem jött el, de félelmet sodor felém.
ESŐVEL JÖTTÉL
Esővel jöttél, esővel mentél,
ködös volt a Mura partja,
esős volt a Mura partja,
tücsökzene szólt,
margarétából fontál
koszorút fejemre, hogy
királynőd legyek.
Virággal jöttél, virággal
mentél, te a szegénység
királynője, névtelenül,
időtlenül, a világ elviselhetetlen
valóságával, a tények mögül
száműzött Istennel, aki majd
átvérzi királynői ruhád.
Esővel jöttél, esővel mentél,
fagyos volt a Mura partja,
hogy a szívedbe is beköltözzön
az örökös fagy, hogy ne legyen
virágbontó tavasz, se nyár, se
ősz, se áhított megoldás -
az érzékek és a szellem, a táj és
az anyag birodalmában, az én
és te és az ő birodalmában,
a tiltott paradicsomban, de
kiűzetés se legyen, csak
menekülés a maga szakadatlan
folytonosságában most és
mindörökké.
AZ ÉGBŐL KIBUKOTT LÉLEK
Ó, Istenem, így élni?
Miféle elrendeltetés ez?
Nem egy esztendőt,
hanem életfogytiglant?
Ó, Istenem, kitaszítottság ez,
vagy földi vándorút?
Legalább hazát teremthetnél
e földi száműzetésben.
Ó, Istenem, a feltündöklő
parányi sárpalánták
áthatják majd az Éden
utáni sóvárgást.
ÉROSZ TÜZE
Hiányzol mint fáknak a júniusi eső,
hiányzol mint hóvirágnak a téli napsütés,
hiányzol gyereknek a játék,
hiányzol mint holdfénynek a nap sugara,
hiányzol mint minden, ami pótolni tudná
hiányod, távozásod, kezed melegét,
szemed fényét, érintésed könnyedségét,
mint mindent, ami te vagy, voltál és leszel
nélkülem.
HA...
Ha angyalod lennék,
lilára festeném neked
az eget, kékre az ajkad,
körbetáncolnálak,
röpülnék veled
szárnyak nélkül.
Ha angyalod lennék,
angyalt szülnék neked,
hogy őrizze melegségünk,
belőlünk nőjön, erősödjön.
Ha angyalod lennék, visszatérnék
hozzád, én lennék a kezdet és
a végzet, felmelegíteném hideg
kezed, újjáteremtenélek.
A HALÁLON TÚL
A gyertyák úgyis csonkig égnek,
tövig a fák,
emlékezeted sem élheti túl
magányod, szavaid hiányát.
Isten is számonkéri -
hiábavalóságodat.
HALÁLRA SZÜLETTEM
Halálra születtem, nem kibontakozásra,
vajúdó édesanyám mégis Nagypéntekkor
hozott a világra, reménységnek, vigasznak,
beteljesült örömnek, elszigetelt magánynak.
Lázasan hajszolva, útra készen, zord
fogadók magányától megtépázva, gonosz
vasutasok idegbaját elviselve - én azóta
várom a szent feltámadást, a megváltást.
Ha nem születtem volna, most nem hiányoznék,
nem keresnék menedéket mások igazában, hamis
tanútételében, lenézett röhejében, kitagadott
jussában, hiszen halálra születtem, nem a világra.
HA JÓ LESZEL
Ha jó leszel,
majd beléd bújnak
az angyalok.
Ha jó leszel,
majd felmászok
a felhőkbe.,
könnyeimmel
megöntözlek,
hajammal
betakarlak,
megvetem
ágyadat.
Ha jó leszel,
beléd bújok,
mert én vagyok
az angyalod.
HA LÁTLAK
Ha látlak, megelevenedek,
mint egy terebélyes fa,
virágot bontok, érzem
életed lüktetését.
Ha veled vagyok,
nem félek a haláltól
sem.
HAVAZÁSBAN
Várd a kristályok
közeledését.
Fehér paripák tüzes leheletén,
ringatózom benned,
melegítem zúzmarás ajkad.
Havazásomban
eléghetsz.
Holdfogyatkozáskor
hópelyheid olvadása,
szúrós tüskék,
csillagjáráskor,
hervadó krizantémok.
Nem sütök kalácsot,
havazásodba sem vetek ágyat
Isteneidnek megsúgom,
őrizzék jégkristályaid.
INVOKÁCIÓ
Lehet, hogy elveszítjük hitünket,
kibeszélt küldetésünket, megcsalt
szeretőnket, igaznak hitt énünket,
fellázadt testvérünket.
Kell-e több a veszteségből,
kivakart sebeinkből, elégetett
verseinkből?
Lehúz a Föld,
Elringat az Ég.
ISTENEM
Istenem, ha célt adtál,
adjál hozzá utat is,
ha anyanyelvet adtál,
adjál hozzá szavakat is,
ha szerelmet adtál,
adjál hozzá tüzet is!
Istenem, hallgasd meg
imáimat!
JANUÁRI EPIGRAMMA
Ó, ha tudnád, álmaimban
őz voltál, amely tiszta
forrás után kutatva
enyhítette szomját,
megtörölközött
bennem.
JÉZUSNAK
A kunyhóból
fel lehet érni
az égbe, de
sem arannyal,
sem ezüsttel,
nem leszel
méltó
a felemelkedésre.
KÉSŐRE JÁR
Hosszú kételkedés után nem hívod
fel barátaidat, nem keresed őket,
nem akarsz a sok gyűrődés után
megbocsátani, nem kellenek többé
az összefüggések, a hízelgő
beszédek, nem nézel bele többé
a noteszeidbe, fölösleges lesz
az írás is, pedig a szavak sok
mindent elárulhatnak még, nekik
majdnem mindegy, hogy Adyt
idézel vagy Kosztolányit,
reménykedjél, lehet, hogy még
néhányszor szívendöfnek a
blöffölés szlogenjével, ne politizálj,
újabb rendezések helyett itt van
a jól bevált színpadi kép, hogy tanár
vagy, vagy költő, egyre megy, lehetsz
még bohóc is, csak szórakoztass,
adjál újabb szenzációt, legyél gyors
és felületes, de ne legyen megoldás,
a színfalak mögött úgysem rád várnak,
inkább akadjon el a torkodon a
kimondatlan szó, ne legyél többé
letisztult klasszicista, sem
avantgardista, csak hallgassál,
mint az elhagyott sírjel, későre jár,
későre jár...
KÉT FAL KÖZÖTT
,,Ma is úgy élek, két vonat, két szökés,
,,két menekülés" között; mint aki soha
nem tudja, micsoda veszedelmes, belső
kalandra ébred. Megszoktam ezt az állapotot.
Így kezdődött."
Márai Sándor: Egy polgár vallomásai
Két fal közé szorultál,
két kultúrába, két országba,
két nyelvbe, két gyermek
mosolyába, két diplomával,
két úton járva, két keresztre
feszülve, de mégis egy
az anyád, egy az apád,
egy a testvéred, ők azt
akarták, hogy egy legyél,
s cipeld nyugtalanságod,
idegenséged, ők azt akarták,
hogy két fal közé szorulva is
boldog legyél, ők azt akarták.
KÉZ A KÉZBEN
Kéz a kézben, ami ígéret volt
nekem törvény már, te mondtad,
legyen kéz a kézben, legyél
lehetőség egy másik életre.
Kéz a kézben, ami csend volt,
vallomás már, te mondtad szólalj
meg bennem, legyek nyár a te
teledben, legyél hang az én versemben.
KILÉPÉS
Kilépek a szemedből,
hogy ne lássál többé.
Kilépek a szádból,
hogy ne szólíthass többé.
Kilépek a kezedből,
hogy ne ölelhess többé.
Kilépek a homlokodból,
hogy repülhess az ég felé.
Kilépek a lelkedből,
hogy visszatérhessek
önmagamhoz, aki voltam
és vagyok.
KISZOLGÁLTATVA
A Csodafiúszarvas nyomában
Vörösmarty-motívumokra
Vonulunk az éjen át,
ki tudja, honnét, hová,
lassan mindenben
megfogyatkozva, búsan,
hazátlanul, sírjainkban is
határtalanul, furcsa
történelmi időben,
furcsa beteljesedésben,
nyírfaerdők mélyén,
barázdás anyaföldön,
ezerszáz éve űzve,
tatártól, töröktől,
Habsburgtól, Trianon
szabdalta őseid földjén
félredűl a kereszt,
Krisztus markába is
szöget vertek, falakat
emeltek, hogy ne rakd
össze a Vereckei-hágót.
Kit követsz, kinek hiszel,
te maroknyi magyarság?
Bárhonnan jöttél,
Csodafiúszarvas nyomában
nyeregben viszed a hazát,
bár hited még keresztény,
lelked alagútjain feltör
a siralmas ének, s a
göntérházi temetőben
kicserélik a neved,
s nyugatabbra viszik
a kultúrádat, s lassan
idegen lesz itt minden,
mint elmúlt szerelmed
ruhájának az illata.
Pannónia pusztáiban bujdosol,
mint annak idején Mózes,
s a hétköznapokba öltözöl,
félhiten tengődve, félnyelven,
félmagyarként, kiszolgáltatottan
kutatsz fajtád után Alsólendván.
KIŰZVE AZ ÉDENBŐL
Isten is látni akarta a szenvedésedet,
a kiűzetés fájdalmát, a születés
kiszolgáltatottságát, a halál
sejtelmes pillanatát, az elvesztést,
a fenti lebegést, a lenti elnyomást.
A bűnbeesés benne volt a teremtésben,
és benne lesz az elmúlásban is.
Tűz tüzet lobbant, víz vizet áraszt.
Kit ölelsz magadhoz, kegyes Aphrodité,
kedvesed, vagy az elégedett Éden porát?
MEGÉRKEZÉS
Hogy megérkezzél oda,
ahova elindultál,
hogy végre úton legyél,
és meghajoljál
a teremtő előtt,
hogy megadta ezt neked.
MEGJÖTTÜNK...
Megjöttünk, nehéz, agyagos
sár tapadt szekereink kerekére,
mint a ránk nehezedő kor.
Megjöttünk, mint a gólyák,
de félig rakott fészkeinket
lassan belepi az út pora.
Megjöttünk, de utunkon
nem követnek, ösvényeink
szűkülnek, hangjuk bereked.
Megjöttünk, de elkéstünk,
mint minden, ami késve
jön, végre megpihenhetünk?
Megjöttünk, de a messzeségből
még integet dédapám, tekintete
elkísér, megigéz, betakar.
Megjöttünk, hiszen félelembe
születtünk, haldokolva mégis
megérkeztünk, kiszolgáltatottan.
MELANKÓLIA
Szomorú az a harc,
amelyet egyedül vívnak,
mégis várd az Angyalt, amely
szent türelmével sorsodat,
életedet hozza feléd.
Ne kapkodj, ne siettesd útját,
lassan hömpölyögve úgyis utolér.
Te könnyű leszel és személytelen,
ő csodákat láttat, vizet fakaszt,
kenyeret szaporít, ez lesz az ünnep.
Ajkad elkékül, szemedben darazsak zúgnak,
kezedben vérzik a fehér liliom.
Szeme bukásodat tükrözi.
Áhítatos, körülményes szertartással
érkezik: üres szárnyaiban nem lesznek
italok, férfiak, meglepetések, csak
feledkezés és varázslatos rendhagyás.
Készülj fel rá, testben és lélekben -
Ő lesz az igazi Szerelem, az igazi Halál.
MENNI KELLENE
Menni kellene melegebb tájakra,
ki tudja, merre, ki tudja, hová?
Északabbra, zúzmarás, fagyos
télbe, délre, keresztre feszítve.
Menni kellene melegebb tájakra
ki tudja, merre, ki tudja, hová?
Keletebbre, napraforgós nyári
mezőkre, közelebb a Naphoz,
gyökereinkhez.
MINDEN...
Minden, ami elválaszt,
minden, ami összeköt,
minden, ami közeli,
minden, ami távoli
most elér, szíven üt.
Minden, ami emberi,
minden, ami emberfeletti,
minden, ami élő,
minden, ami szervetlen
most elér, szíven üt.
NAPONTA KERESEM
Naponta keresem szétzilált hajad,
gyűrött esőkabátod hajlatait.
Naponta apadnak el gondolataim,
ritkulnak csontjaim, vizesedik vérem.
Naponta kevesebb vagyok,
lassan tűnök el, esek szét,
őrlődöm, mint eltévedt utasok
a Halálba száguldó vonatokon.
NE...
Ne kopogjatok,
ne telefonáljatok,
ne üzenjetek,
ne szeressetek,
ne sajnáljatok,
ne segítsetek,
ne bántsatok,
ne üssetek,
ne bíráljatok,
ne pletykázzatok,
ne akarjatok most
semmit, mert
gyenge vagyok,
félénk és fáradt,
most végképpen
ne közeledjetek!
NYOMTALANUL
Csak nyomokat szerettem volna hagyni,
kőben, fában, fémben, papíron
megörökített igazságokat, de mégis
nyomtalanul vonulok vissza vén
diófám árnyékába, mintha Babits üzenné;
akikért ragyogtam majd eltemetnek.
ÖNARCKÉP
Nincsen benne semmi krisztusi,
de a töredékek közt ott van
a szenvedése, a tövises korona
helyett néhány vércsepp az
állkapcson.
Így szeretnék meghalni,
Pannónia síkságán, szikes
talaján, a cölöpkunyhók
magányában, szülő asszonyok
jajkiáltásai közt.
De addig,
Uram, ne vedd el tőlem
a szeretteimet, ne vedd el
tőlem őket!
A PARADICSOM MEGHÓDÍTÁSA
Azért vagyok Nő,
hogy te Férfi legyél,
animus, anima.
Mi ketten mezítelenül kiűzve
a Paradicsomból.
Levetkőzve, kibelezve,
kicsontozva - többek és
kevesebbek vagyunk
Isten alkotásánál -
benned rejlik az Élet,
bennem a Halál.
PIPACSOK
Pirosak, mint a vércsepp,
bevilágítják a zöldellő
réteket, mint a katicabogarak,
s elhervadnak, ha megérik
a búza, majd kóróvá
száradnak a sivatagban,
tavasztól őszig, piros,
zöld, sárga, barna,
fekete álarcok
mögött megbújva
megállnak
a télben.
POKOL
Csak az a néhány barát van még,
csak az a néhány lépcső a Pokolig,
csak néhány sóhaj kell a megkönnyebbüléshez,
csak néhány nap van a végső sötétségig,
a végső lemerülésig.
SZELÍDÍTS MEG
Szelídíts meg szavaiddal,
hogy higgyek szavaidban.
Szelídíts meg tekinteteddel,
hogy szemedbe nézhessek.
Szelídíts meg kezeiddel, hogy még
egyszer megfoghassam a kezedet.
Szelídíts meg mosolyoddal,
hogy mosolyoghassak még rád.
Szelídíts meg magányoddal,
hogy én is megszelídíthesselek.
A SZERELEM ODAÁT VAN
A szerelem odaát van,
fölszállt a hegyek fölé,
elbújt a hegyek mögé.
A szerelem odaát van,
csak visszajár a sötét éjszakába,
bánatot hoz, s feledést.
A szerelem odaát van,
nincsen ragyogása, fénye,
elvesztette tüzes erejét.
A szerelem odaát van,
fekete rés a vakolatban,
repedés lett a feledés otthonában.
SZERELMED KÖT
Szerelmed köt,
szerelmed old,
szerelmed elűz,
szerelmed áld,
szerelmed megvált,
szerelmed kiönt,
szerelmed bánt,
szerelmed fáj,
szerelmed vár,
szerelmed fojt,
szerelmed olt,
szerelmed ég,
szerelmed
szerelmemben
megnyugszik.
SZERELMES VERS
Egyszer eljön a te pillanatod is,
mosoly lesz arcodon, mosoly lesz
arcomon, simogatom kezed, simogatod
kezem, szél lebbenti majd őszülő hajad.
Egyszer eljön az én pillanatom is,
a beteljesülés pillanata, angyal
leszek arcodon, betakarlak szárnyaimmal,
lebegek, hogy te is lebegjél a Naphoz.
Egyszer eljön a mi pillanatunk is,
esőtől ázunk, fázunk, kékül el ajkunk,
ölelésünktől emelkednek hegyek, háborognak
tengerek, őrlődnek fel sziklák, kövek.
Egyszer majd egymásé leszünk,
ha az árnyak elégnek, meztelen lesz
a tenger, a mi tengerünk, hogy aranyban
ezüstben fürödjünk meg benne, utoljára
SZÉTSZÓRATÁS
Hiába mondod, kedvesem, hogy az idő, amelyben élek,
a még megnemszületett prófétáknak kedvez, akik
majd napsugaras szőlőhegyek lankáiról gyűjtik
a nektárt, mint az ügyes méhecskék!
Ne mondd, kedvesem, hogy él még bennünk
valami abból a tűzből, amelyet Prométheusz
lopott el az Istenektől, ha reggelre már
belefulladunk mozdulatlan önmagunkba!
Ne mondd, kedvesem, hogy kezeink nyomain
járkál a jóság arkangyala, ha meddő újsághírek
és lázadó gyűlések zajától hangos a századunk,
ha álmaink helyett káromkodások visszhangjába
temetkezünk!
Hiába mondod, kedvesem, hogy kizökkenthetetlen
az örökös anyag szerkezete, ha az emberek
hirtelen összetört oszlopaik alá fekszenek,
este már nem akarják látni a fák porbahajlott
ajándékát, a csillaghullást.
SZÍVEM SZÍVEDBEN
Engedd, hogy öleljelek szilajon,
hogy lüktessen szívem szívedben,
folyjon a vér ereimből ereidbe, hogy
benned ébredjek, keljen fel a napom
homlokodon, s járja át a fény!
Engedd, hogy megtaláljam benned
az elveszett csendet, a fagyos szeleket,
hideg madarainkat, amelyeket szerettünk,
dédelgettünk, takarjon be a havazásod,
elveszett fiatalságod!
Engedd, hogy veled szülessen meg ez a perc is,
hiszen győznöd kell, győznünk kell ezen a reggelen,
zengjenek hárfák, háborogjon azúr tengerünk,
vergődjenek habjaink, s öleljen át a kék égbolt!
SZOLGÁLAT
édesapámnak
"Én úgy akartam élni,
mint aki szolgál az embernek.
De nem engedték, hogy
szolgáljak nekik: mindig
szolgaságot követeltek,
ami nem ugyanaz.
Szolgálni tudok, szolga
lenni nem tudok.
Ezért félreálltam
útjukból, megbuktam."
SZÓTLANUL
Somos Béla költőnek
Ars poetica helyett azért kell a vers,
hogy kijöjjek a gödörből, de nem kell
a tragikus póz, sem a hamleti monológ,
de kell a szavak néma simogatása,
csendes eső zivatar nélkül, te is mondtad,
hogy nem kell haragudni, de megbocsátani
sem, nem kell a Kései sirató József Attilától,
ha már megszülettünk, verseinket sem kell
lefordítani, be sem kell fejezni, de kell az elégia,
a befelé szivárgó könnyek, a visszanyelt szó,
az elrejtett arc, de jó emlékezni, még jobb
felejteni, nem kell futni mások elől,
mert a vers kihúzhat a gödörből, de nem
menthet meg, a szó, a szó, a szó nem
menthet meg.
.jpg)
SZÜLŐFÖLDEM
Kőbaltákat látok,
élesednek e föld gyomrában,
megbújva évezredeken át
a cölöpkunyhók sövényfalai
mögött.
Utak kereszteződnek
Pannónia szívében,
szlávok és avarok,
kelták s hadat üzenő
rómaiak keresik az utat
Halicanum felé.
Gyepűvidék, senkiföldje,
évszázadokon át őseim
szemfedője, buja termőföld,
apám búzaföldje, szülőföldje,
Muravidék.
TAVASZI SZERENÁD
Tűlevelű fenyőfák illatával
belopta szívembe magát
a fény...
Virágot bontott,
s belém zuhant,
mint magányos sirály
az Adria kék habjaiba.
Zuhanása szétzilálta
őszülő hajamat, s elaludt
szempilláim feketeségében.
Sirálysikoly a szememben,
havazás számban.
TÁVOZÁSKOR
Távozáskor feketébe öltöznek
a fáid, elnémul a hangod,
lebénul a kezed, megdermed
a lábad, már nem integetsz,
nem nézel vissza, becsukod
a szemed, becsukod az ajtót,
gyilkos lesz a szó, gyilkos lesz
a tekinteted, meghalsz e percben.
Újra kellene kezdeni mindent,
a születéstől a halálig,
hogy isteni és emberi legyél.
Újra kellene élni a szerelmeket,
kiásni az elásott kincseket
a szemedben, forrón homlokon
csókolni, hogy isteni és emberi
legyél.
Újra kellene kezdeni mindent,
a gyermekek mosolyát,
újjáalkotni a forrást,
amely vizet fakaszt megváltásra,
keresztségre, hogy isteni
és emberi legyél tövises
koronáddal.
-
TE ÉS ÉN
Mi ketten együtt,
sivatagi magányban,
kalitkában őrzött madárként,
kietlen utakon járva,
felszántott réteken repülve,
égető nap alatt elbújva,
tekintetedbe merülve,
örökös harcban és kételyben,
teremtésben és gyászban,
ott bent és itt kint,
sem élni, sem meghalni
nem tudok nélküled.
A TENGERT HOZTAM EL NEKED
A Tengert hoztam el Neked,
hogy betöltse hiányomat, árvaságom.
De mindig megérkezett valaki, aki
elvitte óceánjaid, megcsodálta
szemed kékségét.
Tengereim elapadtak,
virágaim elhervadtak.
Kerestelek máshol, másban,
a Gibraltári-szoros magányában,
Casablanca és Párizs fényében,
sötét kamrákban, harangzúgásban,
szülőasztalon, a félelem golyózáporában.
Veled, vagy valaki mással
nevettem, mégis idegen maradtam
benned, vagy valaki másban,
ólmos esőben, reggeli zokogásban.
Ünnep volt, ha jöttél, hiszen
én beszéltem rólad tízezer
méterrel a svájci hegyek felett,
én ringattalak az Adriai tenger
hullámaival.
Te voltál a ködösítő lélegzetben,
a megelőző percben, emlékezetemben,
te leszel a kék felhőkben, sárga
búzatengerekben, halálomban.
A Tengert hoztam el Neked,
hogy téged öleljen, ringasson,
mint Agamemnón ölelte Klütomanesztrát,
amikor Trója kapui várták a végső
küzdelemre.
A Tengert hoztam el Neked, hogy
pásztortüzekkel perzselje szét
lázadásod, mint Agamemnón mükéni
tüzei, amikor kilépett a fellegvár
oroszlánkapuján.
A Tengert hoztam el Neked, zöld
oázisaival, fehér szikláival,
hogy csak te lásd könnyedségem,
kékségem, hogy bennem mérd le
önmagad.
Lendva, 1997.
TÉLUTÓ
Valami mégis kimaradt ebből a télből,
pedig kellett volna még valami biztató,
mint kenyérnek a só, földnek az eső,
nárciszoknak a napfény.
Valami mégis kimaradt ebből a télből,
telefonhívásaidból, egy feléd nyúló
férfikézből, gyermekded mosolyodból,
önfeledt pillantásaidból.
Valami mégis kimaradt hosszú utadból,
a házfalakról leomló vakolatból,
félelmeidből, zakatoló szívedből,
mindenből, ami szárnyakat adhatott
volna, de hideg és fénytelen télutó volt,
fehér hóesés fekete szívedben.
TITOK
Titkos kapocs, láthatatlan kötelék,
bennem és benned, együtt rezdülés,
csillagot hordok szemedben,
dédelgetlek, hegyekből zúduló eső,
feléd irányítom, mint a hófehér
viharok lángra lobbanó tüzét,
távoli dalod semmivé foszlik,
ha távol jársz tőlem,
ha távol járok tőled,
jó volna meleg szemeidbe nézni,
elfáradt öledbe bújni, mint
az eső, pusztító örvény vonz
magához, gondolsz-e rám,
benned élek, mint a titok.
TUDHATTAD VOLNA
Tudhattad volna,
hogy az esték
reszketéssel töltenek el,
mint az elvetélt anyák
sirató magzata,
mégis szalmával töltöd meg
az ágyam,
kezeimen hangyaáradat
vet ágyat,
szememben másokat látsz, láttatsz,
érintésed Krisztus töviskoszorúja -
álmaim zivatara csendes patakokban
ver gátat.
AZ UTOLSÓ VERS
mindenkinek
Eljön az utolsó pillanatod,
az utolsó lépcsőfok,
az utolsó esélyed,
hogy véget érjen
e reménytelen
utazásod, eljön
a kiszállás,
az üresség,
ahol szétválik
a fent a lenttől,
a színek a formától,
a mosoly a keserűségtől,
a hangosság a csendtől,
a hegyek a vizektől,
a világosság a sötétségtől,
én tőled,
az anya
az anyaméhétől,
a gyermekétől,
mindentől és mindenkitől.
Az utolsó verstől.
Átlépek az ismeretlenségbe.
-
ÚTKÖZBEN HOZZÁM
Amikor eljössz hozzám,
kinyílnak a virágaim,
az eső is eláll, a madarak
megrázzák tollukat,
köszöntenek, tavaszodik
bennünk az idő.
Amikor eljössz hozzám,
elengedhetetlen világodban
járok mint elalvó lányok
arcára nehezedő árnyak,
hegyeid közt állok.
Amikor eljössz hozzám,
kezedbe hullva
nyomodban járok,
hogy senki se lásson,
összecsukom előtted
a szárnyam.
ÜZENET
Kedvesem, nélkülem arcnélküli holnapra ébredsz,
de az idő majd összemossa távolságunk, szemed
kéksége veszik el közös tengerünkben, a föld
kiégett barázdái integetnek feléd, míg nézed
magányomat, távozásom erősíti hiányodat.
Így tisztábbak lesznek a nappalaid, és
sötétebbek az éjszakáim, a hold mégis hitet
kovácsol homlokodra, de ne félj, ne félj
kedvesem, még átölelheted a szelíd nap
melegét, én visszatérek álmaidba,
megtisztellek és felemellek.
VERGŐDÉS
Vergődés
a Jó és a Rossz
között,
a racionális és
az irracionális
között,
a tudás és az
öntudatlan
között,
a rend és a káosz
között,
a kiszámítható és
a kiszámíthatatlan
között,
az ellenőrizhető és
az ellenőrizhetetlen
között,
a megzabolázó és
a megzabolázhatatlan
között,
a bizonyosság és
a bizonytalanság
között,
a világosság és
a sötétség
között,
a kizáró és az egymást
mégis feltételező
erők között,
keresztre feszítve,
nem önmagamban,
hanem párban
létezve, így állok
előttetek.
VÉGRENDELET
Nem viszek magammal semmit,
csak legyen, aki integet,
aki még egyszer visszanéz,
mint Vergilius Dante pokla előtt.
VIHARVERTEN
Legyen már ez a tél is a tiétek,
a nyerteseké, a befutottaké,
legyek mint áldozat a tiétek,
ha üldözőim helyett engem mar a
rozsda.
Kezdetben mintha kihagytak volna,
aztán kikerültek, csak a Mura menti
erdők szerettek, a Lendva-hegy feletti
tüzesedő Nap, a göntérházi búzamezők
ringása.
Ebben a félelmetes télben erős
villámok verik szét aszályos paraszti
arcod, kenyeret dagasztó kezed.
Reggelre lehet, hogy elalszanak a
szénakazlakban a csillagok, s
szunnyadásukkal eláll a vihar.
VISSZANÉZVE
Távozáskor feketébe öltöznek
a fáid, elnémul a hangod,
lebénul a kezed, megdermed
a lábad, már nem integetsz,
nem nézel vissza, becsukod
a szemed, becsukod az ajtód,
gyilkos lesz a szó, gyilkos lesz
a tekinteted, meghalsz e
percben.
Újra kellene kezdeni mindent
a születéstől a halálig, hogy
isteni és emberi legyél.
Újra kellene élni a szerelmeket,
kiásni az elásott kincseket
szemedben, forrón homlokon
csókolni, hogy isteni legyél
és emberi.
Újra kellene kezdeni mindent,
a gyermekek mosolyát,
újjáalkotni a forrást, amely
vizet fakaszt, megváltásra,
keresztségre, hogy isteni
és emberi legyél tövises
koronáddal.
A ZUHANÁS
Mennyi esés, landolás,
zuhanás a semmibe.
Mennyi újrakezdés, áhitat
a jóra, virágbontásra,
kijózanodásra.
Mennyi elveszett pillanat,
elfojtott érzés, gyáva
visszavonulás.
Mennyi kietlen út, sivatag
trópusi erdők helyett.
És mégis a zuhanás erősít,
felemel.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Zágorec-Csuka Judit |
|
|
|
|
|
Offline
