|
2017-05-19 22:00:43, péntek
|
| |
| |
Z. KONKOLY JUCI
Z. Konkoly Juci, Hódmezővásárhely (1949. szeptember 25. - ). Orosházán él, első verskötete, mely egy válogatás az elmúlt 10 év munkáiból Lélekmorzsák címmel 2015-ben jelent meg. Hangulati elemekben gazdag versei témái a természet és az érzelem gondolat világát testesítik meg verses formában. Lélekszirmok címmel 2017 -ben megjelent 2. verseskötete is!
Z. Konkoly Juci portréja
Ő így vall magáról:
1949-ben születtem Hódmezővásárhelyen, általános iskolai tanulmányaimat tanyasi iskolában végeztem Cinkuson. 1970-ben mentem férjhez, 47 éves házasságban élek. Tanulmányaimat felnőttként végeztem el, a Közgé elvégzése után Olaj és gázipari technikus lettem.
Egy leányunk született, kire nagyon büszkék vagyunk, hisz amellett, hogy egy református iskolában vallás tanár, öt unokával ajándékozott meg bennünket.
Az irodalmat nagyon szerettem, bújtam a könyveket, sosem kellett biztatni, hogy tanuljak.
A verseket is korán megszerettem és írogattam is kislány koromban, mivel azonban senkit nem érdekelt, abbahagytam a kísérletezést. Nem voltak kimondott kedvenc íróim, vagy költőim, mindenkit szívesen olvastam, Petőfit. Aranyt, Ady-t, József Attilát, Fekete Istvánt, Móra Ferencet de sorolhatnám a listát, estig.
Nyugdíjas koromban kezdtem ismét írogatni. Nagyon szeretem a természetet sok versem erről szól. Ennek már több mint 11 éve Z. Konkoly Juci néven publikálok, ez a lánykori nevem és a férjem nevének kezdőbetűje.
A kötött versekhez állok közelebb de újabban szabad verseket is írok. Nagyon szeretem a haikukat, szívesen mélyedek bele a tanulmányozásukba. Szeretem a természetet ezért sokat írok róla.
Több irodalmi portálon publikálok: Poet.hu, Héttorony, Hetedik de úgy gondolom, nem ez a lényeg, hanem, hogy az unokáimra itt hagyom a verseimet és ha majd nem leszek, ők örömmel emlékeznek a mama verseire. Nem törekszem babérokra, csupán szeretek írni, a verseim az én lélek-morzsáim, rezdüléseim. Amíg megtalálom az örömömet bennük, addig írok, már erre a ,, kis időre" nem hagyom abba. Búcsúzóul egyik versem befejező versszakát hoztam.
Nekem a vers minden
amit költő adhat,
utókorra hitten
örökségül hagyhat.
*
"Szeretlek élet
bárányfelhőt az égen
virágot réten
és csillogó pókhálót
hajnali szélben
napsugarat harmaton
az esőcseppet
mely gyöngyszem az ablakon"
Z. Konkoly Juci: Szeretlek élet
Versbe foglalt érzelmek, gondolatok
Link
Lélek-szirmok Z. Konkoly Jucitól
Link
AHOL BÚZA KÖZT...
Ó te világ, rejthetsz ezer csodát,
óceánt, tengert, éden szigetet,
szívemben mégis, ,,Kis Hazám" váltott
életembe, örökös bérletet.
Ahol a napfény harmatot hörpint,
pitymallva ébredezik a világ,
hűvösen indul a kora reggel,
réten, rezdül a mezei virág.
Ahol búza közt, konkoly nyújtózik.
lilában pompázik a szarkaláb,
hullámzó hőségben csakis veled,
incselkedve játszik a délibáb.
Ahol gólya fészkel a nádtetőn,
eresz alatt veréb költ fiókát,
Gulya legel a zöld dombos lankán,
lőcsös kocsi kerül: vén diófát.
Ahol iszák, butykos hű útitárs
a napi munkában fáradónak,
és ölelkezik a föld az éggel,
messzi távolból harangok szólnak.
Ahol csend van, ritkán szól az ember
de a lelkében szeretet lakik,
Ó te világ, ő az én ,,Kis Hazám"
ezért magasztalom csillagokig!
APUKÁM EMLÉKÉRE
Kőbe zárt itt a fájdalom,
csend üzenetét hallgatom.
Rád gondolok édesapám,
rést hagytál a szívem falán.
Sok éve már, hogy elmentél
éltedben sokat szenvedtél.
Érettünk dolgoztál sokat,
elvitt egy fáradt alkonyat.
Szólítottak Téged fentről,
nekünk intsz a fellegekből.
Ma is kíséred léptünket,
mi gyertyát gyújtunk éretted.
Fényben lelkünk ölelkezik
szeretettel emlékezik.
Volt egyszer egy édesapa...
ki már többé nem jön haza!
ÁLOM HATALMA
Ciklonként örvénylik a ködös éjszaka,
benne káromlás a barbárok dala.
Tombol a kétely az őrület határán,
Pogány átok őrt áll... álmok világán.
Kiáltanék...de imára se nyílik szám,
rémségek kötele tekeredik rám!
Hajnali fény, mi útvesztőből kivezet,
töri a további kényszerhelyzetet!
Olvad már a jeges érzés birodalma,
felettem megszűnt az álom hatalma.
Ébredek...érzem az ibolya illatát,
örömöm a tudatomon suhan át.
BOLONDOS...
Bolondos április,
szemembe hunyorgó,
széllel kergetőző,
huncut csirkefogó!
Azt hiszed, ha tavaszt
táncolsz, hiszek neked,
mosollyal tömted ki,
dudorodó zsebed?
Napfényt szórsz nevetve,
harmatgyöngyök közé,
tekinteted huncut
mint a kiskamaszé.
Hitegetsz, csalogatsz,
szempillád is rezeg,
vetkőztet ruhámból,
lassan mindkét kezed.
Bolondos április
mégiscsak szeretlek,
gyere a karomba,
hadd öleljelek meg!
CSAK MI SÍRUNK...
Emlékezet fátylán
mécsesek fénye,
enyhe szélben, virágok
ringatják fejüket.
Meghitt csend...
az időkerék forog.
Emlékezünk...
Életünk vonatán,
együtt utaztunk...
...egyedül maradtunk.
Égi utatokat könnyű
fuvallat kíséri,
szférák dala száll,
ott fent semmi se fáj,
könny se csordul már.
Csak mi sírunk,
sajgó űrt foltozunk.
Néma szeretettel,
gondolunk rátok,
léptünket,
Ti fentről vigyázzátok.
CSÁBÍTÓ VÖRÖSBEN...
Kora hajnalban,
csillogó harmattal
mosakodva ébredsz,
napfényben mártózva
piros szőttesben
fénylesz.
Lenge szoknyád
tüzesen ringatózik
a mezőn, szél karján
repülsz kérkedőn.
--Te pár napos,
egyszerű mezei virág,
mosolyodért mégis,
lábad előtt
hever a világ.
Csábító vörösben
éled napjaid,
rétre teríted csipke
fátylaid. Mielőtt
hunyod szemed este,
búcsúzóul megszólal
a tücskök regimentje,
majd cinkosan kacsint,
s tettébe belepirul
a naplemente!
A CSEND...
Hallgasd a hangtalan dallamot,
fénytelen faágat simít a kotta.
Ezüstös kísértés táncot lejt,
a csend, mindent magába rejt.
Csak hallgasd...
szóval vétkezni vétek,
bolyhos takarót hint...
hóesésben világítanak
az éjszakai fények.
Ezüstös kísértés táncot lejt,
a csend mindent magába rejt.
EGYSZER TALÁN...
Esik...
magába fordul,
már zuhog,
vigasztalhatatlanul.
Velem érez...
ablakon hangtalan kopogás,
elhagytál...
Csak ess...
mosd a bánatom,
köröttem zajos a csend.
Üt, ver, kalapál,
taktust játszik a hiány,
fals hang a zongorán,
a fájdalom némán kiált.
Látom a sarokban,
sebzett magányom kucorog.
Hová tűnt a szerelem,
a választ keresem... nem lelem.
Csak ess...
veled könnyezem,
egyszer, talán
igaz dal szól a zongorán.
ERZSIKÉNEK SZÜLETÉSNAPJÁRA
Elszökött az őszi nyár,
vele ment a napsugár.
Hideg hajnal, ködös reggel,
szívünk köszönt szeretettel.
Köszönjük, hogy itt vagy velünk,
és az úton együtt megyünk.
Kutatod a népdalokat,
Dolgozol hosszú napokat.
Elülteted a magokat,
őrizzünk hagyományokat.
Testvérpárt is adtál nekünk
Búzavirág lett a nevük!
Vezeted a két csapatot,
fáradtságod, letagadod.
Mellette még citerázol,
Ki sem látszol a munkából.
Hetvenöt év, te sem hiszed,
bizony, ez most elérkezett.
Hangunk itt már akadozik
a két szemünk könnyben úszik.
Köszönteni jöttünk téged,
a mi kedves Erzsikénket!
Fogadd ölelő karunkat
és a jókívánságunkat!
Elszökött az őszi nyár,
vele ment a napsugár.
Hideg hajnal , ködös reggel,
szívünk köszönt szeretettel.
EVOKÁCIÓ SUTTOG BENNEM...
Suttog bennem a félelem,
útvesztőben kiutat keres,
bolyong, minduntalan megreked,
közben gondolataim újra fércelem.
Kell, hogy találjak kijáratot,
mely az életbe vezet,
szövevényes pókhálóban,
bánatban tenyerelek.
Hol van az út, egy fénysugár,
mi a semmi egén üt rést.
Csak egyetlen jel kell nekem,
,, talán a vers üt át a félelem falán"
Papíron tör fel bennem a fájdalom,
fojtogató légzés szűnik,
Istenem de jó, hogy kiírhatom,
tollammal világgá kiálthatom.
Emberek! Még itt vagyok,
a bénultság láncát töröm,
talán hamarosan ismét megjelenik
életem szürke falán az öröm.
ÉBREDŐ SZERELEM
Gyöngyharmat
csillog mezőn
a fűszálon
kikeleti napfény
hintázik az ágon
tavaszi szél
szerelmet ígér
szemedbe fény
egy titkos remény
homlokod deres
oly ígéretes
az akaratod
döbbenetes
lángoló orcád
izgalmasan
félelmetes
bókod oly
csodás
nem érdekel
semmi más
Te vagy
a mindenem
kár minden
intelem
csókollak kedvesem
éleszt és hív
a szerelem
ÉBREDŐ TERMÉSZET
Harmatot hörpint
fénysugár, kora reggel,
játékos kedvvel,
hintázik virágszirmon
elcsitul a bokrokon.
*
Ébred az árnyék,
még nyújtózik, de cseles
lopva fényt keres,
máris ráül a kertre
napfénnyel incselkedve.
*
Nyílik a jácint,
kecsesen szirmát bontja,
nap csókját lopja,
a kertben kéken virít,
üdesége felvidít.
*
Fehér szoknyában
pompáznak a faágak,
illatos vágyak,
szél szárnyán ébrednek
az éhező méheknek.
*
Ó szép természet,
öledben erő éled,
csodállak téged,
jövőnek vetsz magvakat,
kikeletben megfakad.
ÉDESANYÁNAK LENNI
Mezítlábas suta percek
téblábolnak, nem peregnek,
csöndes árnyak meghúzódnak,
milyen titkot rejtegetnek?
Befelé figyelsz egy jelre,
szempilládon öröm rebben,
méhed puha bársonyában
mocorgó, új élet rezzen.
Istenem, mily édes érzés,
hordani egy piciny testet,
védeni és dédelgetni,
ezt akarja minden sejted.
Együtt dobbanó szívetek
közös hullámhosszon játszik. 
Arcodon pedig fénysugár
és a boldogság tanyázik.
Lelked húrján üzen neked,
nemsokára elhagy téged,
de attól még nem lesz hűtlen,
Ő lesz majd a büszkeséged.
Bölcső ring már a szobában,
szuszogás töri a csendet,
lelki szemmel fényképezel,
boldog pillanatot mented.
Életednek értelmet ad
ez a pihe-puha légzés,
édesanyának lenni, a
legcsodálatosabb érzés.
ÉDESAPÁM UGYE TUDOD...
A korán kelők
fáradt mosolya,
kérgesedett arcodra.
Küzdöttél a szegény
mindennapokkal,
ritkán szóltál,
némán tetted a dolgod.
Emlékszem...
hatalmas telek voltak,
korai munka után,
lovasszánt kértél,
minket a távoli
iskolába repítsél.
Takargattál,
hogy ne fázzunk.
Nem mondtad... de
mozdulataidban szeretet lapult.
Este, madárlátta kenyeret hoztál,
mi, éhes fiókák, vártuk a falatot.
A betegség korán rád talált,
titkoltad...
suttogó éjszakák árulkodtak.
Évek teltek, rád mért
terhet, nehezen viselted.
Roppant a mérleg nyelve,
csendesen távoztál,
a fellegekbe.
Ma már onnan kíséred
lépteink nyomát, álmaimban
suttogom neved, édesapám,
ugye tudod, hogy szerettelek.
FORGÓSZÉL
Ringat, felkap
kedvesen megsimogat,
megpörget, majd
tova szalad.
Búzamezőt ölelget,
ég kékjének,
vall szerelmet.
Itt volt, de már el is
futott, port hintett a
szemedbe, majd a mező
ringó csípőjét kereste.
Csalfa ő, mint huncut
szemű menyecske,
estére, hét határban,
a jókedvű holnapot
is kergette.
Ne higgy neki,
ne hallgasd, hogy
szerelmet súg örökre,
emlékezz rá,
ha percekre is,
de port hintett
a szemedbe!
FÉRJEMNEK
Z avarba ejtett és fogva tartott szemed,
V allomás volt a perzselő tekinteted.
O ly álomszerű, de valós találkozás,
L ehetett egy titokzatos próbálkozás.
E gy életet lebilincselő tüzes tánc,
N em sejtettem, itt kezdődött a nagy románc.
S zámos gondolatok keringtek fejemben,
Z úgó-búgó zakatolás a szívemben.
K ülönös mámor kerített hatalmába,
I rultam-pirultam táncosom karjában.
N em volt visszaút az angyalok közt jártam,
É n csak a párom igéző szemét láttam.
J elet vártam, mely zeneszárnyán érkezett,
U gyanis lelkembe egy képet égetett.
T e voltál már ott, örökre beköltözve,
K i a szívemet érte, cserébe kérte.
A ki még, az életem mindmáig kísérte!
FÉNY VAGY ÁRNYÉK
Mondják, az élet egy örökös játék.
Én azt mondom válassz, fény vagy az árnyék?
A kettő legtöbbször egybefonódva,
Nekünk kell dönteni ráhangolódva.
Nem volt az életem örökös játék.
Míg felismertem: az élet ajándék.
Tapostam tövisen, parázson jártam,
Egyszer csak igaz ösvényre találtam.
Fény és árnyék, vajon melyiken járnék?
Csak azt tudom, az én utam nem árnyék!
Társamnak utamon fényt választottam,
A szeretetet két kézzel osztottam.
Csak adni és adni, ez munkál bennem,
Hogy kapok-e vissza, sosem kérdezem.
Érzem, ez az ösvény életem útja.
Tudom, nem apad a szeretet kútja.
Mondják, az élet egy örökös játék.
Én azt mondom válassz, fény vagy az árnyék?
A kettő legtöbbször egybefonódva,
Nekünk kell dönteni, ráhangolódva.
FURA EGY SZERZET...
Fura egy szerzet a pénz,
szereti, ha becézed,
hiány kabátba bújik,
ha irigyen szemléled.
Felejtsd a panasz szavát,
neki az sötét verem,
mélységek talajában
szaporodni képtelen.
Adjál rá hála köntöst,
szeretettel kényeztesd,
tiszteletért cserébe,
bőségével körbevesz.
Jó szívvel adakozzál,
higgy, bizakodva remélj,
ha kevés van belőle,
azért egy cseppet se félj.
Holnap nálad kopogtat,
pótolja a tegnapot,
küszöb alatt nem szökik,
szeret téged, ha hagyod.
Fura szerzet az igaz,
de ha jóra használod,
áldás lehet a kézben,
csak őrizd tisztaságod.
HAJNALI KÖD...
,,Hajnali köd szürkén gomolyog"
farkasszemet nézek vele.
Lelkemben cseng némaságom,
melyet e feslett nyirkosság teremt.
Elsöprő szerelemre vágyom,
akkor majd átmelegszem,
ölelésedbe simulok...nem zár burok.
Szívembe rajzollak, enyém vagy
és én tied, mint búzaszem a kalászé.
Körülöttünk oltárcsend, béke,
benne virít szembogarad fénye
lélegzet el áll, vége... és kitisztul végre?
HIÁNYZOL
Hívlak, jöjj el hozzám kedvesem
tomboló viharos szélben is
csak a Te hangodat keresem.
Várlak, a hűs deret csókoló
kora hajnali napsugárral,
ki gyengéden átöleli a
fagyott, didergős rózsaszálat.
Vágyódom, mint harcos amazon
ki nemcsak körvonalakban
tudja, hogy titkos nászra készül
egy sokat sejtető hajnalon.
Hiányzol, mint ahogy levegő
a tengerben fulladozónak.
Ha itt vagy testbeszéded jelez,
gyöngéden simogat a kezed.
Hiányérzetem is megszűnik,
szó elakad, áll a pillanat,
A rohanó világ kint marad!
HOGYAN MONDJAM EL...
Hogyan mondjam el,
talán két szemedbe nézzek?
Vagy hegedű húrján
üzenjek néked?
Mert oly nehéz a szó,
a nyelvemen botladozó.
Mit jelentesz Te nekem?
A zenét, mi a lelkemig hatol,
a napsugarat,
mely beköszön az ablakon,
és vidáman csillog
a reggeli harmaton.
Rózsaszín szemüveget,
melyen keresztül
a világ üzen nekem,
és Te ott vagy
minden üzenetben.
Megbújsz a távoli
hegyekben,
fehéren vakító,
hömpölygő bárány
fellegekben.
A kékséget szuszogó
nefelejcsekben,
a madarak dalában
és a tiszta tó tükrében.
Köszönöm, hogy vagy nekem
és láthatatlanul mindig
fogod a kezem,
csak ezt szerettem volna
elmondani neked,
édes, kedvesem!
HUNCUT A BABÁM...
Huncut a babám szeme,
rám nevet tekintete,
édes szája csókra áll.
a szívem úgy kalapál.
Tücsök nekünk hegedül,
hogy ne legyünk egyedül,
Mosolyog a napsugár,
babám karja ölel már.
Ölelj kicsi kedvesem,
olyan nagyon szeretem,
ha két karod átölel,
sosem hagylak Téged el.
Utunk nyomán virágok,
a szemedben mit látok,
Ámor nyilát rejtette,
benne vagyok Én és Te!
HUNCUT SZEMED
,,Leverte álmaim vackor
gyümölcsét" korán az élet
Csak emlékmorzsákat hagyott
és itt legbelül egy képet.
Emlékszem, villant egy szempár
tavaszunk boldog hajnalán,
huncut szemed mosolyt rajzolt
égő arcomra hajdanán.
Bilincsbe verte lelkemet,
örökös bérletet váltott,
hiszen a szívem húrjain
tüzes tangót játszott.
Velem táncolt éj és nappal,
csókkal ébresztett kedvesem,
mikor hajnal pírja csillant
házunk mellett a fenyvesen.
Itt hagyott egy csendes éjjel,
hiányát még ma is érzem,
maradtak a dolgos napok,
hogy a fájdalmat átlépjem.
Vetettem, arattam olykor
szénaboglyában aludtam,
a szomorú bánatomat
kemény munkába fojtottam.
Megbékéltem a világgal,
,,de nézd a napom oly kevés"
megyek hozzád, két karodban
jár nekem a pihenés.
ÍGY IS-ÚGY IS ELJÖN AZAZ ÓRA...
Őszbe hajlik már az életem ága,
messze már a hajnal aranyvirága.
Napernyő véd a káros sugaraktól,
arcom sem mentes évgyűrű rajzoktól.
Mégis azt mondom, így van jól pontosan,
hányan cserélnének velem boldogan.
Mert még itt vagyok, érthetek a szóból,
kivehetem részem a földi jóból.
Unokáim sorát boldogan nézem,
szenvedés, nem, inkább öröm a létem.
Fakult hétköznapok mosolyra kelnek
mikor szeretetükkel körbevesznek.
Ha száraz-villám cikázik az égen,
csodás fényét megbabonázva nézem.
Vagy időt szentelek az olvasásnak,
örömmel fejet hajtok a tudásnak.
Eddig biztosan ültem a nyeregben,
most bolondozok a fellegekben.
Mert, így is-úgyis eljön azaz óra
amikor porig ég gyertyámnak csonkja.
ISTEN VELED HELENA
Futótűzként terjedt a hír,
nyomában döbbenet,
egy költőtársunk tolla
örökre néma lett.
Dermedt percek,
ajkakon néma csend,
arca rajzolt kérdőjelek,
Istenem, te érted ezt?
Lelke már tovarepült,
az égi mezők virágain
örök nyugalomra
szenderült. Szívünkben
őrzünk Téged, ki szerette
az életet, de elsuhantál
nekünk itt hagytad
a verseket. Járd az utad
békességgel, küldj
néha egy dallamot,
mi tudni fogjuk
ez az a dal, mit
Helena ránk hagyott,
Isten Veled Helena!
JÖHET A NYARALÁS
Kora reggeli napfény
kortyolja a harmatot,
zizegő szél ad hozzá
szerelmes lágy dallamot.
Megjött a nyár, pihenni
küldte a fáradt tavaszt,
jöhet egy jó nyaralás,
mi boldogságot fakaszt.
Gyere a levegőre,
strand, napsütés, víz, meleg
mind ezt a jót, egy helyen
pihenve élvezheted.
A tóparton horgászhatsz
is, ha úgy hozza kedved,
és csendedbe merülhetsz,
míg az orsód nem gerjed.
A napernyőt is visszük,
forróságban árnyat ad
Amíg egy ficánkoló
a horgodra ráakad.
Ha mindez nem elég
neked kedves párom,
gondoskodom, a söröd
is jégkockában álljon!
KÉT NAP A TANYÁN . . . . . . . . . . . . . . 
Feketét festett
égi ecset a fényre,
napsugarat zárta
felhőnek ölébe, napnak
záporozó könnye
mosta a határt,
sártócsa váltotta az út porát.
Érkezők nem hátráltak,
jöttek...
esőben, sárban,
olykor megfürödtek,
távolság sem akadály,
nem korlátoz az
országhatár!
Ki ígérte, ott volt
megérkezett a tanyára,
találkozás központjába.
Ölelkezés...felismerés...
Sándor, Edit, Judit, Péter
mind, hús-vér ember,
nem net ez, a természet világa,
kezed, a kezemnek barátja.
Mosoly, fényesített szemeket,
sejtünkben ébredt a szeretet.
Beszélgetés, versek, dalok
összekovácsol
szemeden néha könnyfátyol,
Rezdült a pillanat,
az emlék örök marad!
Két nap...
ismerkedés vége szakadt...
búcsúzni kellett, maradt a net
barátom add a kezed.
Örülök, hogy személyesen
megismerhettelek,
A szervezésért hálás köszönet!
KIKELET
Tél alkonyán
kopogtat a kikelet.
Zöld szoknyában
táncol a tavasz,
virágszirmát még
rügyben ringatja
tudja a tél ravasz.
Olykor még deret
lehel hajnalban, bár
számolgatja perceit
az ideje lejárt, utolsó
útjához társnak hívja, az
erős szélkirályt.
Mozdulhat a lélek,
lángolhat a szerelemvirág,
táncával magához
ölelhet az egész világ!
KORA TAVASZ
Bíborfényt csókol a hajnal,
még hűs az ébredő reggel,
de már madárdal köszönti
a napot, sok ígérettel.
Bujkál a nárcisz, tulipán,
ibolya, hóvirág nyílik,
szélben táncoló ágakon
várakozó bimbó hízik.
Csak egy jelre vár a tavasz,
a jó tündér már varázsol,
varázspálca intésére,
minden zöld szoknyában táncol.
Ó csodálatos természet,
Te adsz nekünk hitet, reményt,
hogy szívünkbe szeretettel
fogadjuk, az új jövevényt!
LÁNYOMNAK (SZÜLETÉSNAPJÁRA)
(Prózavers)
Ölelkezem a csenddel, puha bársonyával körém gömbölyödött,
belesüppedek emlékeimbe. Istenem, mintha ma történt volna, mily
boldog elfojtott pillanat várni, puha fészkedből adj nekem egy jelet.
Itt vagy velem és létezel, bentről egy üzenet... a csoda beteljesedett.
Ez a jel, hétről-hétre erősödött, lábacskád vagy kezed mutattad nekem.
Néha hatalmas focimeccseket vívtál, máskor csöndben visszavonultál
hiába hívtalak nem feleltél, talán csak mély álomba szenderedtél.
Várakozás tengerén ringott a csónakom, Te megérkezel egy forró hajnalon.
Kisfiam, csak így szólítottalak, azután megszülettél és lányként láttad meg,
a napvilágot, földöntúli boldogság, hogy hallhattam édes szuszogásod.
Göndörödő loknikkal, csillogó szemekkel, ismerkedtél az ismeretlennel.
a tollpihétől, nagyon féltél, ha eléd röppent, remegve segítséget kértél.
vártad, hogy megmentselek az irtózatos szörnytől, karomba dédelgettelek...
Majd felhők takarták a napot...nem lehet testvéred, a szívem megfagyott.
A féltés ördöge táncolt a létbe, vitt magával sötét ingoványba lépve...
Puha kezed ölelése, csilingelő kacagásod, az útvesztőből kivezetett.
Most babát vársz, az ötödiket, nagy merészség mondják...ők nem tudják,
szívedben ott lakott a vágy, mindig is érezted egy jó testvér hiányát.
Mikor összejövünk, akár az olaszok, reng a ház és zajosak vagyunk,
de a nagycsalád boldogságfénye, világit mindannyiunk lelkébe.
Köszönöm, hogy vagy nekem, örömet adtál, egyetlen gyermekem,
Te a nagybetűs Anya, számodra sosem volt fontos a pompa és cicoma,
de mindennél előrébb való, a családi vacsora, jó éjt puszi és esti mese.
Köszönöm, hogy vagy nekem, nélküled sivár és szomorú lenne az életem!
LEÁNY GONDOK...
Tizenhat éves voltam én
vártam rám nézzen a legény.
Mellem lapos, farom sima
mehettem még az oviba.
Mer' a fiú csak azt leste
kinek bögyös már a teste.
Így aztán csak epekedtem,
mikor vesznek észre engem.
Húsz évesen meg is láttak,
nagy nehezen rám találtak.
Dagadott már az én keblem,
apácának nem kell lennem.
LELKEM MOSOLYA
,,Ha kemény vagyok az gyengeségem"
mondta-és felizzott a pillanat.
Pillangószárnyon tűnt félénkségem,
megigézett egy röpke perc alatt.
A világ számomra megszűnt létezni,
elvesztem tüzes tekintetében.
Formás ajkát akartam érezni,
s fürödni a szerelemtengerében.
Vonzó arca lelkemre mosolyt festett,
szívemet örökre elrabolta,
mikor boldogan két karjába rejtett.
Búcsúzóul átkarolva súgta
míg életem virága illatozik.
,,Az erőm a gyöngédségben lakozik"
LESELKEDŐ CSILLAG
szonett
Szerelmes hangulat olyan csodás,
nem a földön a levegőben járok,
mikor ölelő két karodra várok.
Szememben egészséges ragyogás.
Pörgős kacaj, majd halkuló suttogás.
A függöny résén leső csillagot látok,
ahogy tombolnak a cirógatások,
rákacsintok, jöhet a csábítás.
A vágy vérvonala sebesen lüktet
a szerelem boldogságban fürdet.
Fészkünkből megszökött az unalom.
A monoton percek osonva tűntek,
helyükbe meghitt pillanatok ültek,
Csendünkbe lopakodott a nyugalom.
MANDRAGÓRA
Boszorkányos virág,
szőrös levelek között
lila csábítás.
Földbéli teste
emberi alakot ölt,
misztikus tulajdonsága
mondákat költ.
Ha levelét, bogyóját megeszed,
őrjítő gondolatok karistolják,
szántják a velejed.
Lázálom gyötri, homályosan
bódult tekinteted.
Talán kényeztesd egy kicsit,
fürdesd hetente,
szőlőnek nektárjában,
babusgasd ingben és gatyában.
Akkor afrodiziákum lehet,
szép lesz a lelkivilága,
meghozza szerencséd,
így lesz számodra az
angyalok virága.
De vigyázz!
Földágyából őt, ki ne emeld,
mert sikítása velőtrázó
nem más ő
mint mandragóra
a halált hozó.
MÁJUSI ÉJSZAKA
Tétova perc
álmot kerget,
buja érintés,
simít vágyat
Érzéki csend...
remegő pillanat,
boldog sikoly,
az éjjel hálójába...
MÁRTÉLYI MESE
A versemet, Vajda János fotója ihlette.
Tisza partra hajlik
egy öreg fűz ága,
évek száma alatt
Roskadozik válla.
Puha fényben játszik
bukó nap sugára,
aranyat fest vízre,
magányos fűzfára.
Rezzen a pillanat,
mesebeli játék,
valóssággá válik
a fény és az árnyék.
Ringatózik az est
suttogó levélen,
misztikum rejtőzik
pimpófa ölében.
Babonázva nézed
a titkos násztáncot
öleled magadhoz
e csodás világot!
MESE AZ ŐSZI SZÉLRŐL
Őszi szél játszadozik a napsütésben,
válogat, hulló levelek tengerében.
Vajon pirosat, sárgát, vagy azt a barnát,
ugyan repülni melyikőtök akár hát?
Forgószelet játszok, felkapom, megrázom
meglesem, melyik hogyan táncol, megvárom,
Amíg ismét földre érkezik mindahány
felemelem újra a szellő hintaján.
Őszi szél, itt volt, de már messze jár,
tova futott, mezőn s hét határon át.
Szántóföldek bickes-buckás dombjain,
hátha segíthet az emberek gondjain.
Fel-fel néz, a paraszt az eget kémleli,
kiadós esőért az Urat kérleli.
Oh, Uram! Adj kiadós esőt nekünk,
hamarosan földünkbe magvakat vetünk.
Őszi szél, hallottakon elgondolkozik
elmúlás, mégsem az őszre vonatkozik?
Vetés? Jövőben való hitet hordozza,
akkor ez felkészülés a boldog tavaszra.
Megérte, hogy mezőt határt barangoltam
kiscsikómat hajtottam és lovagoltam.
Rájöttem az ősz is tud meseszép lenni,
Mindössze nyitott szemmel észre kell venni!
MESÉS TERMÉSZET
Szivárvány köpenyét
szögre teszi a tavasz,
szégyenlősen, akár egy
megalkuvó nagy kamasz.
Szorgos méhek sebesen
szippantanak még egyet,
mielőtt fehér szirmok
terítenek szőnyeget.
Lassan, érkezik a nyár,
kezében varázsecset,
és láss csodát, a fákon
máris gyümölcs integet.
Mily bátor és féktelen
ez a mesés természet,
levesz a lábamról úgy,
mint zene és költészet.
Ha bú ül a szívemen
és már nyomaszt a bánat,
elég meglátogatnom
az enyhet adó fákat.
Környezetükben ismét
boldog és szabad leszek,
amint egy-egy szépséget
újonnan felfedezek.
MÉG ÁLMODOM RÓLAD
Barangol a nyár tüzes vére
a szerelem íze illanó,
szemedben a meghittség fénye
törik, mint télen a jeges hó.
Zizegő derek hullnak régen,
fényes boldogságunk tova szállt,
én még álmodom rólad híven
de már érzem az ősz illatát.
Hajad bíbora, mint a hajnal,
már csak emlékemben lépeget.
míg küzdök a rágott szavakkal,
addig süvítenek a szelek.
Nélküled ábrándozom, rólad,
lelkem húrján szól a halk zene,
képzeletben ölelem vállad,
Te voltál szerelmem mestere.
MI A SZERELEM
Egy érzés, mely az egekbe emel,
valami, ami szívedre felel.
Csillog a szemed, a nap rád nevet,
tudod, hogy valaki nagyon szeret.
Ha csak rágondolsz, szíved dörömböl,
nem elég a mézédes örömből.
Dalolsz, pörögsz, forogsz és repdesel,
érzed, a világ veled ünnepel.
Látjátok, milyen szép is az élet,
eső, szél sem zavarja békédet.
Ugyan kit érdekel, hogy épp esik,
hisz Ő, hamarosan megérkezik.
A szerelem, egy különös kincs,
amit örökké keresel, ha nincs.
Őrizd és vigyázd, ha megadatott,
szeresd, ez legyen a feladatod.
Mert ez a kincs lepkeszárnyon jár,
könnyen elröpül, mint a madár.
Te tudod csak a titkot egyedül,
hogy a dal, mindig szóljon legbelül.
MIKOR A NAPFÉNY ÖLELT...
Simogató napfény ölelt, nyár volt,
a hínáros parton üldögéltem.
S a távolban lenge szél táncolt,
csitult, megült egy korhadt csónakon.
Megpihent, bukdácsolt a tó vízén,
halkan sustorogva életre kelt,
közelben zöldellő nádas ölén.
Szemmel kísértem, csodás játékát.
Nyugalmas béke honolt a tájon,
a tó közepén, azúrkék égbolt
tükröződött, hófehér párnákon.
A bárányfelhők némán ballagtak.
Kedves énekszó gördült a csendbe,
lágyan, "Bóbita, bóbita táncol"...
Dallam szárnyán távozott sietve,
a porcelánszínű fellegekbe.
Egy autós csikorogva fékezett,
sikoltva megpördült a kavicson.
A varázsos pillanatom elveszett.
A lidérc, betörte csöndem falát.
Elrabolta a meghitt perceket,
de lelkembe zártam az emléket.
Mikor napfény ölelt és szeretett,
a diadal, csak az enyém lehetett.
MINT A VÉGTELEN A FÖLDET...
Ruhát váltott az ősz,
narancsos kiskabátot
vett, a kapuban
mosolyt villantott.
Megrészegített,
mint a fény,
boldogság ölelt.
Azóta táncolnék,
törném, harapnám
az élet
kemencés kenyerét...
ízét, csak nyelném
nyelném,
míg gyökeret ereszt...
vérem forrni kezd.
Te narancsos ősz,
lángoló erő,
karodban elégek!
MIT SZERETNÉK...
Szabadon szárnyalni
űzni a felhőket,
ölelni magamhoz,
a mindenséget.
Táncolni esőben
versenyt futni a széllel,
csak azzal törődni
mit belülről érzek.
Fittyet hányni arra,
mit mondanak mások,
hisz nem rajtuk múlik
az én boldogságom.
Szenvedélyes szerelemben
élni életfogytig,
s látni, hogy a világ
minden szépségével
lábam elé omlik.
Harmatos hajnalban
a nappal nevetni
szemed sarkában
MÚLT ÉS JELEN
Torokszorító pillanat,
születésemkor ajkam
néma maradt, farral
igyekeztem a világra,
orvosok küzdöttek, nem hiába.
Szegény évek voltak,
ruha és étel alig,
de szeretet kabátba
gomboltak nyakig.
Becsületre, munkára neveltek
kevés miatt sose keseregtek.
Majd, Ámor nyila
sebezte szívemet,
a felnőtté válás edzette
tűrőképességemet.
Öröm és bánat egymásnak
adta a kilincset, félve nyitottam
ajtót, vajon melyik látogatott meg?
Megtanultam: Magadban keresd
a megoldás kulcsát,
így találod meg a boldogság útját!
Most már észreveszem,
ha döglött lóra ülök,
átnyergelek és máris
megkönnyebbülök.
Felismerem kicsiben a szépet,
és értékelem-e földi létet.
Nem tudom mennyit
szánt nekem az élet,
ezért, élvezem minden
percét, amíg élek!
Bölcselet: Magadban keresd a megoldás kulcsát
így találod meg a boldogság útját!
Sírfelirat: Az életem egy pillanat volt csupán
boldogan zártam a kaput magam után.
NEKEM TÁNCOL...
Puha bársony hintóján
érkezik az este,
selymes köntösét,
a kertre terítette.
Lágyan ringatja csípőjét
csak nekem táncol,
szerelmes évődésével
magához láncol.
Fekete haja lebbenve
kíséri, csípőjének
mozgását idézi.
Majd belecsókol,
a hajladozó fákba
és ingéből kibújik
huncutul tekint a szobámba.
Csillagok báját
hívja kísérő társnak,
vágyálmát kergeti
a vén holdsugárnak.
Szégyenlős percek
vajúdnak, szerelmes
órákká bódulnak.
A hajnal vállára
dobta a gátlását,
megteremtve véle,
a holnap ragyogását.
Derengő bíborral
osonva távozott,
fülembe súgta, szeress,
az idő korlátozott.
Ha kell, táncolj
minden este, ne félj
Ő a szívedet kereste.
NYÁRI EMLÉK
Egy hét a tengernél, sok csodás emlék.
Vajon melyik legyen mit kiemelnék?
Álltam és vártam, izgalommal lestem
a nap lebukó sugarát kerestem.
Tarajos hullámok elcsendesedtek,
az emberek sötét árnyakká lettek.
Az égbolt már bíborpirosra váltott,
a napsugár utolsó táncot járt ott.
Majd nyugovóra tért a hegy ölében,
és megjött az est sötét öltönyében.
Puha sötétség ölelte a tengert,
béke, nyugalom lepte meg az embert.
Szívesen idézem e mesés estét,
elhoztam magammal a naplementét.
Ó TE SZESZÉLYES...
Ó te szeszélyes április,
ki bolondítja a tavaszt,
hozol csodás virágözönt,
később jéggel borítod azt.
Dühödten rázod a fákat,
vadul dörömbölsz ablakon,
kuporognak a madarak,
miért tombolsz ilyen vakon?
Ó te szeszélyes április,
látom, megbántad tettedet,
jó kezeddel simítod már,
az elkövetett bűnödet.
Mosolyt rejtesz virágokba,
a csilingelő réteken,
ember aki arra sétál,
derűs kedéllyel megpihen.
Gyümölcsöket raksz a fákra,
májusnak stafétát adod,
színezze be ruhájukat,
Úgy köszöntsék a holnapot!
ŐSZI REJTELEM
Változó évszakok,
körforgás, hol vagyok,
most sápadt ősz integet.
A nyártól búcsúzik,
dérgyöngyökön csúszik,
lopva könnyet ejteget.
Mondják, hogy elmúlás,
vagy csak megújulás,
rád bízom mit rejteget.
ŐSZ KARJA...
Fakul a kertnek nyári ruhája
kicsit szűkös lett, összement talán,
rozsdállik az ékes rózsafája,
hullik levele élet alkonyán.
Ősz karja ringatja a nyarat.
Sárga levél váltja a pirosat,
meleg színek bújnak az avarba,
gyöngyöt szülve sírják bánatukat,
álmukat majd a tél sem zavarja.
Ősz karja ringatja a nyarat.
Hűvös hajnal ringatja a reggelt,
napsugár még melengeti kezét,
de homlokára csókot, ősz lehelt,
szomorúan veszi üzenetét.
Ősz karja ringatja a nyarat.
...RÁM DOBOTT INGEM
Fogak közt szűrt szitok.
Vádol a szó.
Kemény köpet
karcolja arcomat.
Izzó lávaként
csorognak a szavak.
Égetnek, sértenek,
mint kőzápor
sodornának földre...
megsemmisítve.
Számban válasz íze érik
... nem veszem fel,
rám dobott inged!
Hagyom csúszni,
'míg földet ér,
úgy nem fojt
a tehetetlenség szava...
a gyűlölet nyála sem csordul
... áradata porba hull;
fullánkja
erőt vesztve
tűnik el az enyészetbe.
SELYMES LÉPTEKKEL...
Álmatlan éjen
selymes léptekkel
suhan a csend,
falán egy rég hallott
dallam hatol át,
emlékszem...
csillagporos éjszaka volt,
kettőnket a hold átkarolt!
Kacagó szerelem
cikázva gyújtott tüzet,
küzdöttünk...
Száműztük a tiltakozást,
ajkunk egymásra talált!
Leomlottak a falak,
egész éjszaka karomban
tartottalak!
SZERETLEK ÉLET
Imajo
Szeretlek élet
bárányfelhőt az égen
virágot réten
és csillogó pókhálót
hajnali szélben
napsugarat harmaton
az esőcseppet
mely gyöngyszem az ablakon
A TAVASZ MOSOLYA
Sétálni indulok,
hosszabbak a nappalok,
talpam alatt avar,
erdőszélén baktatok.
Szippantok mélyeket
a csípős levegőből,
életre kel testem,
az ébredő erdőtől.
Szétnézek, még álmos
pilláit dörzsölgeti,
az avarban tavasz
hírnökét rejtegeti.
Nyújtózkodva ébred
a hétalvó természet,
földanyánk méhében
már mocorog az élet.
Itt-ott még hófoltok
csusszannak lopakodva,
a hóvirág már fejét
nyújtja óvakodva.
Testemben, lelkemben
már a tavasz mosolyog,
szívemben új reményekkel,
most hazaindulok.
TE ÉS ÉN
Ablakon kacsintott a csillagos este,
amikor a kezed, kezemet kereste.
Ajkad íze nektár vagy cseresznye talán,
szemed villanása huncut az éjszakán.
Vágyunk szűkölése már szántja ereink,
a szemünk tükrében a hívójeleink.
Tüzes lávaként fut az érzelem sugár,
kéj hintóján repül velünk a kék madár.
Hömpölygő nyugalom terül a szobában
mi boldogan bújunk meg egymás karjában.
Együtt lebegünk az álmaink tengerén,
összetartozunk már örökre Te meg Én.
TÉLI ÜZENET
Lombasszony vállán
ezüstben csillogó
dér didereg...
Sejtelmes fény
ködfátylat oszlat,
mint lidérc,
úgy imbolyog.
Titokzatos üzenet,
őszből a télbe vezet.
TÖBBET NEM...
Emelt fejjel, sértődve távozok,
többet nem, többet soha érzéssel.
Nem hiszed, hogy Te vagy az egyetlen,
radarom téged már nem érzékel.
Na végre, szabadon bilincs nélkül,
arcomra megnyugvást rajzolhatok.
De gyűrött szomorú tegnapokat,
többé simára nem vasalhatom.
Várom az érzést, mi felszabadít,
nem jön, csak hónapokat kergetek.
Hiánytól gubbasztanak a napok,
fénytelen gondolatba dermedek.
Magányom szűkölve sóhajtozik,
és gombóccá gömbölyödve szenved.
Szívembe a jég festett virágot,
ébredek, boldogabb voltam veled.
VÁGYAKOZÁS
Hiányod éget,
létezel, vagy még sem,
párnámon kunyerál a nincs
ha itt lennél...
Válladba varrnám
sóhajom szálát,
hajadba szőném
beszédes csendünk.
Messzire űznénk,
ezerszínű Világ zaját,
leráznánk a múltnak
minden bilincsét.
Talán...
eltűnne a szakadék.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Z. Konkoly Juci |
|
|
|
|
|
Offline
