Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline		 Profil képem!
Blogom, Képtáram,
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
Balla Zsuzsanna Aysa
  2018-07-16 20:30:43, hétfő
 
 







BALLA ZSUZSANNA AYSA


Balla Zsuzsanna (1952 - )


Aysa versei

Link

Link

[ink]http://rozsakert.bloglap.hu/cikkek/balla-zsuzsanna-67905/" target="_blank" >rel="nofollow"Link

Link







AHOGY A BŐRÖM A TIÉDHEZ ÉR


A behúzott zsalun túl szentjánosbogarak
rendezik sugarakba a világot,
szemhéjam mögött virulnak pisla lángok,
kék, sárga, bíbor, narancsálmok.
Szín, illat, rezdülés, csak te vagy.
Az ágy mellett levetett melltartóm hever,
te szórtad el, s a köntös úgy omlik el a szőnyegen,
mint a fátyol, sejtelme titkot nem fed el,
Alszom, hozzád érek, szertelen véredényeimben
duruzsol, zsibong a vér, ahogy a bőröm tiédhez ér.







ALSZOM, ÁLMODOM...


Alszom, álmodom, messze járok,
A lélek ilyenkor - mondják -, elrepül,
És körülnéz; ím itt a régi ház,
Itt játszottam gondtalan, gyermekül.

A ház előtt fenséges óriásként emeli
Égbe lombját a két cseresznyefa,
Mályvabokor őrködik az ajtó előtt,
Akácvirágtól balzsamos az éjszaka.

Szőlőlugas bujtatja a kis szoba-konyhát
Mesebeli, nagymamás házikó.
A plafonon gerendák nyújtóznak vaskosan,
Rajzuk ábrándozásra csábító.

A sparheltben friss tűz lobog,
A vasplatnin gyúrt tészta sül,
Magam gyúrtam, nyújtottam!
Mama biztatott: Látod? Sikerül!

Mama, miként mindig, kendőben, és kötényben.
Ruháján kelt tészták, fánkok illata,
Hosszú haját, csak estelente láttam, mikor
Ovi után a kapuban várt haza.

S jöttem copfosan, és illedelmesen,
Az eperfa-lombú, kedves fasoron,
A Roth-sarkon ott állt a benzinkutas,
Ki átvezetett a forgalmas úton.

A másik sarkon a cukrászda állt,
Ízes, egygombócos fagyik birodalma,
És ott térdepelt a kocsma is, a hangos,
Borozós bácsik cseppnyi nyugodalma.

A járda fölé zöld lombok hajoltak,
Olyan volt az árnyékos eperfasor,
Mint titkos, mesebeli erdei ösvény,
Barátságos, biztató, komoly.

Hazaértem. A deszkakapu előtt
Karját ölelésre tárta nagymamám,
Arcomon csókja cuppant:
Csakhogy ideértél végre, Zsuzsikám!

Alszom, álmodom, messze járok,
A lélek ilyenkor- mondják -, elrepül,
És körülnéz; ím, itt a régi ház,
Itt játszottam gondtalan, gyermekül.







ÁLLOMÁS


Ködöt rostál a nap,
Vén fákról könny pereg.
Összekapaszkodnak
füstszagú fellegek.

Álmos az állomás.
Kopott és jó meleg.
Nem leplezi mocskát,
hóvárón szendereg.

Vágyból valóságba
fut a sínvégtelen.
Álmom felé rebben,
és befut a szerelem.







DÉLI DAL


Fülledt nyáridő száll a tóra,'
az árnyék fáradt, fakó, kóka,
tikkadt ajkam szomja óta
nem remeg víztükrön a nóta,
nem remeg víztükrön a nóta,
megáll egy lassú kézfogóra,

arcát mártja a nyári tóba,
tükörképem mereng róla.
Tikkadnak a szomjas növények
mint dzsungelbeli szökevények
kornyadoznak, míg a fények
sejtjeikbe beleégnek,
sejtjeikbe belégnek,

a nyár heve magába réved,
hullám ringatja a mélyet,
lomha pillanat lassít léptet,
lomha pillanat lassít léptet,
hullám ringatja a mélyet,
a nyár heve magába réved,
tikkadnak a szomjas növények.
Nem remeg víztükrön a nóta.
Fülledt nyáridő száll a tóra,
Megáll egy lassú kézfogóra.
Tükörképem mereng róla.







DÚDOLÓ


Hidegben, hóban,
Fagyban, télben,
Illatos tavaszban,
Ölelő szélben,
Esőben, sárban,
Gondban, bajban,
Ömlő fényben,
Dús diadalban,


Botlón, remegőn,
Tétova bátran,
Délceg merészen,
Csókodra vártan,
Levetem ingem,
Levetem inged,
Mossa a vágyunk
Össze szívünket.







ELHAGYATVA


Egy ház, amelynek alvó lelke
meg-megrezdül az emlékek alatt,
ahol nem nyikordul ajtó, pedig
nem olajoz senki sarokvasat.

Egy ház csupán az utcafronton
egy a sok néma ház közül,
ahol már nem fűt a kályha,
és ahol port senki sem töröl.

Egy ház, amelynek kilincsét
nem melengeti a hazatérő keze,
küszöbén nem álldogál senki
aggódva, övéi hazatérnek-e.

Egy ház, amelynek ablakában
nem nyílik viola és nefelejcs,
Az idő fészkel a kemencében,
a szobában odvas csend neszez.







ESTE


Sötétben üldögélünk te meg én.
Te a foteledben, én a kanapén.

Lábad az asztalra tetted,
mint szoktad, hanyagul,
csak úgy vagy,
enged benned a ma,
a rohanás lazul,

de a "mi volt, ,,
a ,, mi és hogyan legyen,"
még nem pihen.
Gondolkodol, mint rendesen.

Kényelmesen elnyújtózom,
párnám a fejem alá gyűröm,
figyelek.
Szeretem az együtt-vagyunk
éjeket.
A beszélgetéseket és beszédes
hallgatásokat.
Szólsz, szavad kisimítja
kedvemen a ráncokat,
ölel, mint szőlőszemben
szunnyadó bort
az őszi nap.
Dédelget, nyugtat, simogat.

Sötétben üldögélünk: te meg én.
Gyere közelebb, elférünk a kanapén!







ÉBREDÉS


A redőny mögött dereng a hajnal
Tintakék éj rebben riadtan,
Akár holmi mámoros vendég,
Ki magában mormolja: én mennék.

Lámpafényt nyújtóztat az aszfalt
Hümmögő sötét marasztal
A házak között dülöng az árnyék
Felhörpintett csendbe szőtt tájék

Ablakunk mögött dereng a hajnal
Fénypászma kúszik át a szobán
kapaszkodik a szemközti falban,
puha és sűrű bent a félhomály.

A redőny mögött dereng a hajnal
Hümmögő sötét marasztal
elbóbiskol, fáradtan hunyorgat,
altatót zümmög a Holdnak.

Ablakunk mögött dereng a hajnal
Elillan az éj, bukott angyal
Nem ébredünk, álmunkban lakunk
takarónk egymás vagyunk.







ÉBREDÉS II.


Elringattál, szárnyára vett
az álom. Gyönyörtől gyötört
testem könnyű volt, s gyönyörű.
Szemérmem tépett köntösét
Bíborpalástként hordta büszke
vállam, szárnyait széttárta
szédült vágyam, mert álmomban
minden olyan egyszerű.

Ha felébredek, nem énekelnek
a madarak. A tintakék éjből
csillagpor pereg. Lepedőm
selymén gyöngyként gördülnek
alá a tengerízű könnyek.
Egyedül vagyok, s nem veled!







FÁZOM


Az éjjel fészkében
Dédelgetett álmom,
Elrebbent derengő
Hajnali homályon.

Lefoszlott testemről
Forró ölelése,
Dermesztő fagypára
Lopódzott helyébe.

Milyen nap lehet most?
Jaj, már meg se kérdem!
Védtelen-álmosan
Didergek - a fényben







FOHÁSZ


Úgy mondanék valamit,
hogy rám figyelj! Hogy tudd,
hogy érezd, itt vagyok!
Leszek és maradok,
ha hamvadó napok
porladó percei omlanak
feledésbe, nem változik,
mi velünk jön a harsanó tavaszba,
tikkasztó nyárba, sárgálló őszbe,
mi nem hervadva szikrázó télben
is tűzként éget. Van, mint minden létező
mely nem adja magát a feledésnek,
míg lélegzete rebben, és nem lehet
megvallani vallásos hittel sem
szebben a szerelmet, amit érzek.







A FOLYÓ FELŐL FÚJT A SZÉL


Borzongás ölel, esteledik,
a folyó felől fúj, s apró
szúrásokkal csíp a szél.

Jól hangozna,
ha azt mondanám,
mesél. De nem!
Csak fúj közömbösen.
S még úgy se!
Csak fúj a folyó felől.

A vízre árny vetül.
Törzsek fehérlenek,
kopár óriások,
nem kísértenek,
csak őrzik
a dermedt délutánt.

A mese, ha van, belőlünk nőtt
egy véletlen napon,
talán április volt a naptároldalon.
de lehetett bármikor, egyre megy,
nem érinti a lényeget.
Amúgy meg? Nem is mese,
és csapda se.
Tény, valódi, sőt igaz.
Te vagy és én vagyok.
Tegyünk úgy, mint a nagyok!
Kéz a kézben, kart karba öltve,
a korlátról könyökölve,
nézzük a vizet, a folyót, a fákat,
a tengert, a kék eget,


vagy azt se, csak legyünk,
vegyünk egymás mellett
lélegzetet. Lehet?

Becsukjam a szemem,
hogy lássalak?

Belső mozi, szélesvásznú
pillanat vetül. Vetíteni tán
kevés a kép. Őrizni elég.

Ha fázol,neked adom
rénszarvasos sálam melegét,
az első beszélgetés forró ütemét,
az álom verítékét egy nélküled hajnalon,
a csokoládéízt az ajkamon,
a csendeket, amikor beszélni
nem kell és nem lehet.

Fázhatnék is, a feltétel adva van.
A folyó felől - még mindig - fúj a szél.

De a remegés forró,
hasztalan gyöngyözi homlokom a láz:
rózsája a legszebb ismert virág.







HELYZETJELENTÉS HELYETT


A létezés tölti ki a napjaim.
Az érzés szendereg.
A perc, az óra
méretlen pereg,
mint a pelyva röppen
számolatlan rohanásban,örömben,
szürkítő közönyben
elveszik a hangom,
bennem kong,
üres tarisznyával nem barangol,
magába gyűrve a hamuba sült jelent,
...
és az élet vize csak palackozott!







HIDEG ÉGEN


Hideg égen árnyak szállnak,
Foszló, rojtos angyalszárnyak,
Koszlott lepel, kongó vágyak,
Karmos ujjak belém vájnak.
Hideg égen hegedülnek,
Hang nélkül is fáj a fülnek,
Fáradt fények feketülnek,
Elhamvadni belém gyűlnek.
Hideg égen gyertyák gyúlnak,
Csillag-rontó fakó holnap,
Bomlott hajnal búcsúszónak,
Ráncos, kérges, kihunyó nap.
Hideg égen kóbor álmok,
Lélek-mentő apró lángok,
Rebbenő kis délibábok,
Ne fuss el, ha őket látod!
Hideg égen bánat-paplan,
Takarózz ki öntudatlan,
Rőzseláng él a szavamban
Mézcsordító virradatban.







IGÉZŐ


Csipkebogyó-csók, igéző parázs,
Nyugtalan nappalok, fülledt éji nász,
Örökkön bennük kószáló vágy
Fohásza betölt, átitat:
Pogány ima, kökény-áhítat,
Szerelmek rejteke, szirom-áldozat,
Virág kelyhében kábulat.







JÁTSSZUNK!


Játsszunk kedvest:
Könnyű léptű
Sóhajtalant!

Játsszunk szerelmest:
Rügyező kedvű
Gondtalant!

Játsszunk örömöt:
Felhőtlen homlokú


Derűt!

Játsszunk ünnepet:
Nem múló, örök
Öröműt!

Játsszunk életet:
Valóságosan
Igazit!

Játsszunk egymással:
Őszintén
Igazat!..







KERETTŐL KERETIG


Emlékszel?
...amikor még nem ismertelek,
nem voltál, én sem voltam neked.
Köd körözött, ágkontúrok
sziluettjei magasodtak.
Lehet, hogy te rajzoltad,
s egy képben vagyunk.
Kerettől keretig tart a létünk,
ha lépünk, le nem zuhanunk.
Bokrok nevét kutattam,
azt képzeltem, ha tudom,
s mint varázsigét elmormolom,
minden valódi, s nem álmodom.
Száz alakban is bennem motoszkált
a kérdés, hová vezetsz.
Vagy én vezetlek?
Vagy csak hív hegy, hogy veled legyek?
Sárkánygerinc. Mutattad, ahol hegyháta
kikandikált a fűcsomók között.
Vállam válladhoz ütközött,
zuzmók aranymorzsáját tapodtuk,
s lágy moha nyelte el lépteink,
visszanéztem, de nem maradt nyomunk megint.
Mert hiába rezdült a levél, hiába
sóhajtott kócos hajamba a szél,
madár rikoltott, szürkén alkonyult,
a halványuló színek megindultak,
a vászon megfakult, nem volt hangunk,
lélegzetünk nem szívta be kíváncsi ajkunk,
csak a palettán ragyogtak fel a színek,
az utolsó ecsetvonással átkaroltad törzsemet.







KULCS A LÁBTÖRLŐ ALATT


Ha hozzám váratlanul érkezel,
hívatlan vendég nálam nem leszel,
tudod egy gesztusból, hogy vártalak,
ott lesz a kulcs a lábtörlő alatt.

Ismerősként üdvözöl a ház,
tölts teát, csészét majd találsz.
Váratlan jöttél, s mégis vártalak,
ott volt a kulcs a lábtörlő alatt.

Fáradt vagy, elnyúzott a nap,
aludni volna jó, vagy pihenni csak,
párnám ismerős illattal hívogat,
a kulcs téged várt a lábtörlő alatt.

Ha nem várlak többé, valami szétszakadt,
hűlt bizalmam pora vár a lábtörlő alatt.







LELTÁR


Tarkónkon légies vonalra fűz
könnyed vonásaival a Mester.
Pókfonálon hintálja a sorsunk,
mit majdan Moirák keze metsz el.

Szálkás csendet filéznek megfáradt
angyalok, diétát tart a lélek,
Gúzsként kulcsolódtak ránk a vágyak,
tincseinkbe ezüstöt csent az élet.

S egy mély titkos fiók öblén lapul,
minden, ami nem volt, nem lett,
karjavesztett baba, félszemű mackó
sír fel belőlünk, s koldul kegyelmet.







A MÁSIK CSEND


Hangodba kapaszkodom.
Csendezünk és hallgatunk.
Máshol és nem ott vagyunk.
Az ott valahol van.

Az ott nem két külön itt.
Az ott megérkezés:
talán sövényben megbújó kertkapu,
talán hintaszék a kandalló előtt,
talán borostyánnal befutott falak,
talán tisztás, ahol lélegzik a fű,


talán akácillat az éjszakában,
talán homokba rajzolt házban
ünneplő, önfeledt pillanat,
ahol a lélegzetünk egymásba fúl,
s beszélni nem szabad.







MEGHÚZÓDTÁL...


Meghúzódtál a kályha mellett,
Szakadt kabátod homály takarta,
dohányfüst bolygott, az estét marta,
részvétre, vigaszra szó nem tellett.
Meghúzódtál a kályha mellett.







MÉGIS...


Vannak márciusok, mik el sosem jönnek,
Sötét december dermeszti lábuk,
Derekuk roppan január burkában,
Február béklyózza tavaszálmuk.

Vannak márciusok, mik el sosem jönnek,
Szelíd kérgük alól rügy nem kandikálhat,
Vergődő vágyak, el nem indult léptek,
Himnuszát dúdolják a rejtőző csodának.

Vannak márciusok, mik el sosem jönnek.
Gömbölyded árnyékkal, karcsún dideregnek,
Fátyolban moccannak, csendből ébredeznek,
Önző, konok szívvel egy tavaszban hisznek.







POGÁNY POÉMA

(Glossza Babits Mihály Töredékére )


... ahogy magáról az esőt lerázza,
morajos kedvvel borong lován,
elfogadta, de sosem találta
megváltó hitét s néz marconán,

mint keresztvizet egy dacos pogány,
megváltást vett fejére közönnyel,
nője csendes, gyermeke halovány,
hintetlen maradt volna örömmel,

kinek nem csillapul parázna láza,
hiába zeng a Te Deum fohásza,
lelke nem hajlott szent igába,
hullt volna inkább élete virága,

bár a megváltás cseppje homlokán...
üdvösséget mégsem remélhet,
kényszerkeresztény, jó pogány,
áldva is hitetlen kárhozott lélek.







A PECH


A sás között,
a nád mögött,
a tóban harcsa les.

A part alatt
vár kis halat,
ebédet keres.

A part fölött,
a lomb alatt,
Marcsa lépeget.

A lomb alatt,
a part fölött,
körbe nézeget.

A vízhez ér,
hol harcsa les,
ki kis halakra éh.

A vízbe lép,
s a kishal-nép
rebben szerteszét.

A harcsa morg,
a gyomra korg,
éhkoppon maradt.

Marcsa hős,
ki most derűs
vidáman felkacag!
A pech

A sás között,
a nád mögött,
a tóban harcsa les.

A part alatt
vár kis halat,
ebédet keres.

A part fölött,
a lomb alatt,
Marcsa lépeget.

A lomb alatt,
a part fölött,
körbe nézeget.

A vízhez ér,
hol harcsa les,
ki kis halakra éh.

A vízbe lép,
s a kishal-nép
rebben szerteszét.

A harcsa morg,
a gyomra korg,
éhkoppon maradt.

Marcsa hős,
ki most derűs
vidáman felkacag!







SÉTA


Csukott szemmel jobban látlak,
kanyargós, harmatos ösvényen
magas fű között lépünk,
beszélünk, csak csend ne legyen.
Keressük, mit mondhatnánk,
vagy csak én keresem, s hagyod.
Hogy témánk a mellékes legyen.
Pedig mindegy, hogy mi a neve,
nem fontos, nem is értjük,
miért bíbelődünk vele.
Mint a csiga csápjai oly rezdülő
bennem a figyelem.
Ki vagy Te, s ki lehetsz nekem?







SZAVAK NÉLKÜL




Majd egyszer szavak nélkül:
ha a pillantások zenélnek,
ha a kezek beszélnek,
ha a száj csók-tüzű öröme dalol,
ha ódává nemesülnek a simogatások,
testünk határa egymáshoz simul,
vágyunk ritmusa vérünkben dobol...
valahol, bárhol, egyszer,
szavak nélkül, valamikor..







TAVASZI RANDEVÚ


A gátoldal fáit a folyó öleli,
ha jő a tavasz felkeresi,
míg jöttét várja a fűz, szomorú,
bús és áradó e randevú.
A meder nyugtalan,
s mederben a víz , oly zabolátlan,
mint az égő tekintetű kamasz,
kinek mennie kell,
s ha lázad, az nem panasz,
csak az élet sürgető igénye,
hogy vélt vagy valós
béklyóit letépje,
s legyen szabad.
A gátoldal fáit a folyó öleli,
zöld udvarlással kényezteti
hozzájuk simul rég várt szerelemmel,
ringatót dúdol,

nem éri be eggyel.
Andalít, s lágyan csókolja térdüket,
s még fel nem ocsúdnak,
már hajuk is a vízben lebeg,
a folyó vágyát lebírni nem lehet.







TARISZNYÁTLANUL


Elindultunk tarisznyátlanul.
Lepkehálóban vergődő gondolat
repítette súlytalan álmunk.
Ajándék-ünnep voltunk,
nem kapni, adni vágytunk.
Zárt ajkunk mögé szorítottuk
vágyunk dalait,
a szónak nincs helye itt:
egy pillantással szórom eléd
ölelésem bíbor szirmait.







TE


Az étel elomló íze vagy,
virágfürt akác homlokán,
madár csőrében a mag,
ábrándos, lusta délután,

utazónak templomtorony,
szűkölködőnek tányér leves,
rév, hová éjjelre tér a komp,
vigasz, mi bánatban felkeres,

menedéket nyújtó fogadó,
mondatban szó, betűn ékezet,
párna, pille álmokat hozó,

belőlünk táplált emlékezet.
Pillér vagy sorshidam alatt,
bogáncs, mi lelkembe tapadt







TÖBB, MINT...


Több, mint sejtelem, vagy megérzés,
több, mint teremtett gondolat,
több, mint szunnyadó vágyból
kibomló élő, izzó akarat.

Több, mint keserédes cseppekben
rejtező mézízű pillanat,
több, mint szirom puha érintés,
mint lehulló rozsdás lakat.

Több, mint sodró, s türelmetlen
áramlása az éltető vérnek,
több, mint a megfáradt utazók
csókja, mikor hazatérnek.
...
Több mindezeknél...
s el nem mondható.
Miért próbálom mégis?
Hogy lásd mily kevés a szó!







TUDOD?


Tudod, mi kéne?
Játszi vidámság:
Szökkenő, csókos öröm.

Hetyke kedvű,
Szelíd vagányság:
Tavaszígéretű szerelem.



Cinkos pillantású,
Könnyűléptű vadság:
Mámorító veszedelem.

Bársony érintésű,
Dédelgető kívánság,
Nekem veled, neked velem







UJJLENYOMAT


A völgyünkre már ráhajolt az esti csend,
Mézízű szél csókolta a bódult hársakat,
Ébredt a szendergő szemérmes-buja vágy,
S forró ölembe hívtam mohó, vad ajkadat.
És mint jó adós, megadtam minden tartozást,
Becéző csókokat, gyönyört, simogatást ...

Azóta rólunk fecsegnek a fák s az árnyak,
Azóta rólunk pletykál a cserfes patak,
S a tisztás, hol földig hajolt a fű,
Ránk vall, akár az ujjlenyomat.







VANNAK MÁRCIUSOK...


Mégis...

Vannak márciusok, mik el sosem jönnek,
Sötét december dermeszti lábuk,
Derekuk roppan január burkában,
Február béklyózza tavaszálmuk.

Vannak márciusok, mik el sosem jönnek.
Gömbölyded árnyékkal, karcsún dideregnek,
Fátyolban moccannak, csendből ébredeznek,
Önző, konok szívvel egy tavaszban hisznek







VÁRTALAK...


Vártalak,
mint egy régről ittfelejtett állomás,
egyetlen esti vonatát, amely
ha megáll, még akkor sem teszi le
fásult, soha el nem indult utasát.

Vártalak,
mint akácos mélyén megbúvó tanyán
nagymama a rég látott unokát,
kinek szeme rajta meg sem pihen,
s mintha taszítaná, úgy öleli át.

Vártalak,
mint apák a közönyízű láthatást,
dohányszagú, reszkető kezükkel
simítva sorsuk kusza fonalát, s
kóstolva a viszontlátás illatát.

Vártalak,
mint, ahogy rád csak én várok, várhatok,
csöndbe fúlt kiáltással ajkamon,
mert azt nem lehet, hogy érezd, hogy tudd,
mennyire vágyom, mennyire akarom!







VÁSÁRFIA


Tessék, tessék! Áll a vásár!
Jöjjön bátran közelebb!
Ha a portékámat nézné,
nem árulok, csak veszek.
- Hogy mit? - ezt kérdi:
nem szokványos az eset,
- Önbizalmat keresek!
Lehetne az antik, ócska,
mint használt gönc, levetett,
licitálnék rá, mert az enyém,
ha volt is rég elveszett.
Valahol a Tiszaháton
hagytam el egy keveset,
aztán némely délibábon
vált köddé, s szólt, ne keress!
Szóval apadt, mint a jó bor
a pincének rejtekén.
palackoztam volna egykor,
nem lennék ma szomjas én.
Szomjas vagyok és hiába
kémlelem a kék eget,
fekete az viharfelhős,
a Nap nem jő közelebb.
Pedig hogyha rám ragyogna,
félszeg mindenség közül,
hinni tudnám, hogy a vágyam
elém jön, el nem kerül.







VÉGRE...


Zörren az ablak,
Lebben a függöny,
Csörren a kulcs,
És enged a zár,
Pillanat illan,
Rebben a pillám,
Szép ölelésed
Karodba zár.

Dobban a szívem,
Lobban a vérem,
Izzik a csókunk,
Ajkunk tüzén,
Csusszan a szoknyám,
Surran az ingem,
Vállamon villan,
Borzong a fény.

Kebleim halma,
Érett két alma,
Duzzadó bimbót,
Kínál eléd,
Vad vérem árad,
Vágyom a vágyad,
Vagyok, ki lettem:
Végre Tiéd!







VISSZASZÁMLÁLÁS, AVAGY EGY ÁLOM


Zöld lepel, fehér falak.
Lélegzem, lé-leg-zem.
Ki-be, ki-be, be. Ki?
Öntudat.
Tudatom mindenkivel,
hogy a mai napon...
Mi ez? Mit is? A karom
szinte lefagy...
Visszaszámlálás.
Tíz, kilenc, nyolc, hét, hat
... a koktél íme hat...
Öt, négy, három, ... a tényt
hiába konstatálom, tovareng
egy sötét batáron, a bakon egy
tarka macska ül, ködhárfán
vartyogva hegedül, itt legbelül.
Az állomáson pára száll,
Krampácsol egy sirály,
Fején bojtos hálósapka.
- Vigyázz! Legjobb sajt a lapka!
Így kiállt. S a vámház előtt
Hideg bólét mér a délelőtt,
Vagy a délután.
Frissen csapolják
a szót a kricsmiben,
aki tud, az hisz miben,
vagy abba, vagy abba se,
nem törödöm vele,
hajókürt hangja lékeli a levegőt
nedve kicsordul, jó piros
takaró melengeti a mezőt,
s mint kés a vajba, érzem,
úgy szalad, pengeként hasít
a gondolat, juszt se fáj,
nem én vagyok,
aki itt hanyatt fekve
tiktakkokon tovaszáll,
és repül, villanypóznán
láblógázva ül, szertenéz kacéran,
miért van az, hogy nem száguld erre
James Bond facéran, pedig
ha az a jégverem megtelik
gomolygó félelemmel,
kimerhetné dúdolva,
s selyemingbe csomagolva
elvinné a légiposta messzire,
hogy ne lássam,
amikor ... mikor is. ...
Valahogy úgy van, hogy
ahol ő van, ott én már nem vagyok,
vagy fordítva,
nem háborog a lélek,
most én mesélek, megint,
majd hallgatok, csak hallga-tok.
Mit tegyek bele?
Üresen nem maradhat ...
Hat, hét, nyolc, kilenc, tíz
A test merő víz.
S remeg...

Ébredek!







VIRÁGÉNEK MOSTANSÁG


Milyen lehet téged várni,
szép örömben térdig járni?

Milyen lehet elindulni,
két karodba belebújni?

Milyen lehet hozzád érni,
csókjaiddal be nem érni?

Milyen lehet megérkezni
ölelésben eggyé lenni?









  
 
0 komment , kategória:  Balla Zsuzsanna  
Balla Zsuzsanna
  2018-03-25 21:30:09, vasárnap
 
 




BALLA ZSUZSANNA

Balla Zsuzsanna (1952 - )


Link

Link







AHOGY A BŐRÖM A TIÉDHEZ ÉR


A behúzott zsalun túl szentjánosbogarak
rendezik sugarakba a világot,
szemhéjam mögött virulnak pisla lángok,
kék, sárga, bíbor, narancsálmok.
Szín, illat, rezdülés, csak te vagy.
Az ágy mellett levetett melltartóm hever,
te szórtad el, s a köntös úgy omlok el a szőnyegen,
mint a fátyol, sejtelme titkot nem fed el.
Alszom, hozzád érek, szertelen véredényeimben
duruzsol, zsibong a vér, ahogy a bőröm tiédhez ér.







ALSZOM, ÁLMODOM...


Alszom, álmodom, messze járok,
A lélek ilyenkor - mondják -, elrepül,
És körülnéz; ím itt a régi ház,
Itt játszottam gondtalan, gyermekül.

A ház előtt fenséges óriásként emeli
Égbe lombját a két cseresznyefa,
Mályvabokor őrködik az ajtó előtt,
Akácvirágtól balzsamos az éjszaka.

Szőlőlugas bujtatja a kis szoba-konyhát
Mesebeli, nagymamás házikó.
A plafonon gerendák nyújtóznak vaskosan,
Rajzuk ábrándozásra csábító.

A sparheltben friss tűz lobog,
A vasplatnin gyúrt tészta sül,
Magam gyúrtam, nyújtottam!
Mama biztatott: Látod? Sikerül!

Mama, miként mindig, kendőben, és kötényben.
Ruháján kelt tészták, fánkok illata,
Hosszú haját, csak estelente láttam, mikor
Ovi után a kapuban várt haza.

S jöttem copfosan, és illedelmesen,
Az eperfa-lombú, kedves fasoron,
A Roth-sarkon ott állt a benzinkutas,
Ki átvezetett a forgalmas úton.

A másik sarkon a cukrászda állt,
Ízes, egygombócos fagyik birodalma,
És ott térdepelt a kocsma is, a hangos,
Borozós bácsik cseppnyi nyugodalma.

A járda fölé zöld lombok hajoltak,
Olyan volt az árnyékos eperfasor,
Mint titkos, mesebeli erdei ösvény,
Barátságos, biztató, komoly.

Hazaértem. A deszkakapu előtt
Karját ölelésre tárta nagymamám,
Arcomon csókja cuppant:
Csakhogy ideértél végre, Zsuzsikám!

Alszom, álmodom, messze járok,
A lélek ilyenkor- mondják -, elrepül,
És körülnéz; ím, itt a régi ház,
Itt játszottam gondtalan, gyermekül.







ÁLLOMÁS


Ködöt rostál a nap,
Vén fákról könny pereg.
Összekapaszkodnak
Füstszagú fellegek.

Az álmos állomás
kopott és jó meleg.
Nem leplezi mocskát
hóvárón szendereg.

Vágyból valóságba
fut a sínvégtelen.
Álmom felé rebben,
és befut a szerelem.







DÉLI DAL


Fülledt nyáridő száll a tóra,'
az árnyék fáradt, fakó, kóka,
tikkadt ajkam szomja óta
nem remeg víztükrön a nóta,
nem remeg víztükrön a nóta,
megáll egy lassú kézfogóra,
arcát mártja a nyári tóba,
tükörképem mereng róla.
Tikkadnak a szomjas növények
mint dzsungelbeli szökevények
kornyadoznak, míg a fények
sejtjeikbe beleégnek,
sejtjeikbe belégnek,
a nyár heve magába réved,
hullám ringatja a mélyet,
lomha pillanat lassít léptet,
lomha pillanat lassít léptet,
hullám ringatja a mélyet,
a nyár heve magába réved,
tikkadnak a szomjas növények.
Nem remeg víztükrön a nóta.
Fülledt nyáridő száll a tóra,
Megáll egy lassú kézfogóra.
Tükörképem mereng ró







DÚDOLÓ


Hidegben, hóban,
Fagyban, télben,
Illatos tavaszban,
Ölelő szélben,
Esőben, sárban,
Gondban, bajban,
Ömlő fényben,
Dús diadalban,
Botlón, remegőn,


Tétova bátran,
Délceg merészen,
Csókodra vártan,
Levetem ingem,
Levetem inged,
Mossa a vágyunk
Össze szívünket.







EGY ESTI IMA


Istenem, te tudod
Milyen bolond vagyok.
Néha ködös útért
Mindent hátrahagyok.

Istenem, te láttál
Felnőni: nevetni,
Sírni, álmodozni,
Gyűlölni, szeretni.

Istenem, te érted
Minden furcsa léptem,
Mégse hagytál soha
hátra semmiképpen.

Istenem, te tudod,
Kik járnak fejemben:
Zárt karodba őket
Kicsit a nevemben.

Istenem, te áldd meg


Őt, akit szeretek,
Ha már közelében
Most úgysem lehetek.

Istenem, ez hosszú
Nap volt, mégis eltelt
Egy mosolyra vágyom,
Ami holnap felkelt.

Jézusom, köszönök
Mindent, amit adtál:
Életed legfőképp,
És hogy feltámadtál.

Veled csupa szín az élet;
Türkiz, vörös, ciklámen;
Ilyen színes álmot kérek,
Ám fehér szívet, Ámen.







ELHAGYATVA


Egy ház, amelynek alvó lelke
meg-megrezdül az emlékek alatt,
ahol nem nyikordul ajtó, pedig
nem olajoz senki sarokvasat.

Egy ház csupán az utcafronton
egy a sok néma ház közül,
ahol már nem fűt a kályha,
és ahol port senki sem töröl.

Egy ház, melynek kilincsét
nem melengeti a hazatérő keze,
Küszöbén nem álldogál senki,
aggódva, övéi hazatérnek-e

Egy ház, amelynek ablakában
nem nyílik viola és nefelejcs,
Az idő fészkel a kemencében,
a szobában odvas csend neszez.







ESTE


Sötétben üldögélünk te meg én.
Te a foteledben, én a kanapén.

Lábad az asztalra tetted,
mint szoktad, hanyagul,
csak úgy vagy,
enged benned a ma,
a rohanás lazul,

de a "mi volt, ,,
a ,, mi és hogyan legyen,"
még nem pihen.
Gondolkodol, mint rendesen.

Kényelmesen elnyújtózom,
párnám a fejem alá gyűröm,
figyelek.
Szeretem az együtt-vagyunk
éjeket.
A beszélgetéseket és beszédes
hallgatásokat.
Szólsz, szavad kisimítja
kedvemen a ráncokat,
ölel, mint szőlőszemben
szunnyadó bort
az őszi nap.
Dédelget, nyugtat, simogat.

Sötétben üldögélünk: te meg én.
Gyere közelebb, elférünk a kanapén!







ÉBREDÉS


A redőny mögött dereng a hajnal
Tinta kék éj rebben riadtan,
Akár holmi mámoros vendég,
Ki magában mormolja: én mennék.

Lámpafényt nyújtóztat az aszfalt
Hümmögő sötét marasztal
A házak között dülöng az árnyék
Felhörpintett csendbe szőtt tájék

Ablakunk mögött dereng a hajnal
Fénypászma kúszik át a szobán
kapaszkodik a szemközti falban,
puha és sűrű bent a félhomály.

A redőny mögött dereng a hajnal
Hümmögő sötét marasztal
elbóbiskol, fáradtan hunyorgat,
altatót zümmög a Holdnak.

Ablakunk mögött dereng a hajnal
Elillan az éj, bukott angyal
Nem ébredünk, álmunkban lakunk
takarónk egymás vagyunk.







FÁZOM


Az éjjel fészkében
Dédelgetett álmom,
Elrebbent derengő
Hajnali homályon.

Lefoszlott testemről
Forró ölelése,
Dermesztő fagypára
Lopódzott helyébe.

Milyen nap lehet most?
Jaj, már meg se kérdem!
Védtelen-álmosan
Didergek - a fényben







FOHÁSZ


Úgy mondanék valamit,
hogy rám figyelj! Hogy tudd,
hogy érezd, itt vagyok!
Leszek és maradok,
ha hamvadó napok
porladó percei omlanak
feledésbe, nem változik,
mi velünk jön a harsanó tavaszba,
tikkasztó nyárba, sárgálló őszbe,
mi nem hervadva szikrázó télben
is tűzként éget. Van, mint minden létező
mely nem adja magát a feledésnek,
míg lélegzete rebben, és nem lehet
megvallani vallásos hittel sem
szebben a szerelmet, amit érzek.







A FOLYÓ FELŐL FÚJT A SZÉL


Borzongás ölel, esteledik,
a folyó felől fúj, s apró
szúrásokkal csíp a szél.

Jól hangozna,
ha azt mondanám,
mesél. De nem!
Csak fúj közömbösen.
S még úgy se!
Csak fúj a folyó felől.

A vízre árny vetül.
Törzsek fehérlenek,
kopár óriások,
nem kísértenek,
csak őrzik
a dermedt délutánt.

A mese, ha van, belőlünk nőtt
egy véletlen napon,
talán április volt a naptároldalon.
de lehetett bármikor, egyre megy,
nem érinti a lényeget.
Amúgy meg? Nem is mese,
és csapda se.
Tény, valódi, sőt igaz.
Te vagy és én vagyok.
Tegyünk úgy, mint a nagyok!
Kéz a kézben, kart karba öltve,
a korlátról könyökölve,
nézzük a vizet, a folyót, a fákat,


a tengert, a kék eget,
vagy azt se, csak legyünk,
vegyünk egymás mellett
lélegzetet. Lehet?

Becsukjam a szemem,
hogy lássalak?

Belső mozi, szélesvásznú
pillanat vetül. Vetíteni tán
kevés a kép. Őrizni elég.

Ha fázol,neked adom
rénszarvasos sálam melegét,
az első beszélgetés forró ütemét,
az álom verítékét egy nélküled hajnalon,
a csokoládéízt az ajkamon,
a csendeket, amikor beszélni
nem kell és nem lehet.

Fázhatnék is, a feltétel adva van.
A folyó felől - még mindig - fúj a szél.

De a remegés forró,
hasztalan gyöngyözi homlokom a láz:
rózsája a legszebb ismert virág.







HELYZETJELENTÉS HELYETT


A létezés tölti ki a napjaim,
az érzés szendereg,
a perc, az óra méretlen pereg,
mint a pelyva röppen,
számolatlan rohanásban,
örömben, szürkítő közönyben
elveszik a hangom,
bennem kong,
üres tarisznyával nem barangol,
magába gyűrve a hamuba sült jelent,
...
és az élet vize csak palackozott.







HIÁNY


Vállkendősen
közeleg a hajnal.
Pír nélküli a pirkadat.

Az aszfalton
fény-melír szalad.

Ha nem vagy itt,
didereg a reggel.

Szikkadt a kávé.
Keserű a zsemle.

A lépcsőház kong
a lépteim alatt.

Borzongok, akár
a nedves tűzfalak.







HIDEG ÉGEN


Hideg égen árnyak szállnak,
Foszló, rojtos angyalszárnyak,
Koszlott lepel, kongó vágyak,
Karmos ujjak belém vájnak.
Hideg égen hegedülnek,
Hang nélkül is fáj a fülnek,
Fáradt fények feketülnek,
Elhamvadni belém gyűlnek.
Hideg égen gyertyák gyúlnak,
Csillag-rontó fakó holnap,
Bomlott hajnal búcsúszónak,
Ráncos, kérges, kihunyó nap.
Hideg égen kóbor álmok,
Lélek-mentő apró lángok,
Rebbenő kis délibábok,
Ne fuss el, ha őket látod!
Hideg égen bánat-paplan,
Takarózz ki öntudatlan,
Rőzseláng él a szavamban
Mézcsordító virradatban.







HOLDNÉZŐK


Tetőre ültünk a macs meg én,
lógáz a lábunk a tető peremén,
Tetőre ültünk, lógáz a láb,
a szem égbe les, kémlelődik
két, kíváncsi szemfüles.

Lógáz a láb, s az éjbe rúg,
az égbe fel kanyarg a Tejút.
A Tejút az égbe fel kavarg,
kalimpál feléje két kíváncsi talp.

Kíváncsi talp, ámuló nagy szemek
kémlelődünk, a "Hold ma oly kerek"
Pufók képpel csillagporba fúj,
petymegődő fény pihéje hull.







JÁTSZUNK


Játsszunk kedvest:
Könnyű léptű
Sóhajtalant!

Játsszunk szerelmest:
Rügyező kedvű
Gondtalant!

Játsszunk örömöt:
Felhőtlen homlokú


Derűt!

Játsszunk ünnepet:
Nem múló, örök
Öröműt!

Játsszunk életet:
Valóságosan
Igazit!

Játsszunk egymással:
Őszintén
Igazat!...







KERETTŐL KERETIG

Emlékszel?
...amikor még nem ismertelek,
nem voltál, én sem voltam neked.
Köd körözött, ágkontúrok
sziluettjei magasodtak.
Lehet, hogy te rajzoltad,
s egy képben vagyunk.
Kerettől keretig tart a létünk,
ha lépünk, le nem zuhanunk.
Bokrok nevét kutattam,
azt képzeltem, ha tudom,
s mint varázsigét elmormolom,
minden valódi, s nem álmodom.
Száz alakban is bennem motoszkált
a kérdés, hová vezetsz.
Vagy én vezetlek?
Vagy csak hív hegy, hogy veled legyek?
Sárkánygerinc. Mutattad, ahol hegyháta
kikandikált a fűcsomók között.
Vállam válladhoz ütközött,
zuzmók aranymorzsáját tapodtuk,
s lágy moha nyelte el lépteink,
visszanéztem, de nem maradt nyomunk megint.
Mert hiába rezdült a levél, hiába
sóhajtott kócos hajamba a szél,
madár rikoltott, szürkén alkonyult,
a halványuló színek megindultak,
a vászon megfakult, nem volt hangunk,
lélegzetünk nem szívta be kíváncsi ajkunk,
csak a palettán ragyogtak fel a színek,
az utolsó ecsetvonással átkaroltad törzsemet.







KULCS A LÁBTÖRLŐ ALATT


Ha hozzám váratlanul érkezel,
hívatlan vendég nálam nem leszel,
tudod egy gesztusból, hogy vártalak,
ott lesz a kulcs a lábtörlő alatt.

Ismerősként üdvözöl a ház,
tölts teát, csészét majd találsz.
Váratlan jöttél, s mégis vártalak,
ott volt a kulcs a lábtörlő alatt.

Fáradt vagy, elnyúzott a nap,
aludni volna jó, vagy pihenni csak,
párnám ismerős illattal hívogat,
a kulcs téged várt a lábtörlő alatt.

Ha nem várlak többé, valami szétszakadt,
hűlt bizalmam pora vár a lábtörlő alatt.







LELTÁR


Tarkónkon légies vonalra fűz
Könnyed vonásaival a Mester.
Pókfonálon hintálja a sorsunk,
mit majd Moirák keze metsz el.

Szálkás csendet filéznek megfáradt,
angyalok, diétát tart a lélek.
Gúzsként kulcsolódtak ránk a vágyak,
tincseinkbe ezüstöt csent az élet.

S egy mély titkos fiók ölén lapul
minden, ami nem volt, nem lett,
karjavesztett baba, félszemű mackó
sír fel belőlünk, s koldul kegyelmet.







A MÁSIK CSEND


Hangodba kapaszkodom.
Csendezünk és hallgatunk.
Máshol és nem ott vagyunk.
Az ott valahol van.
Az ott nem két külön itt.
Az ott megérkezés:
talán sövényben megbújó kertkapu,
talán hintaszék a kandalló előtt,
talán borostyánnal befutott falak,
talán tisztás, ahol lélegzik a fű,
talán akácillat az éjszakában,
talán homokba rajzolt házban
ünneplő, önfeledt pillanat,
ahol a lélegzetünk egymásba fúl,
s beszélni nem szabad







MÉGIS...


Vannak márciusok, mik el sosem jönnek,
Sötét december dermeszti lábuk,
Derekuk roppan január burkában,
Február béklyózza tavaszálmuk.

Vannak márciusok, mik el sosem jönnek.
Gömbölyded árnyékkal, karcsún dideregnek,
Fátyolban moccannak, csendből ébredeznek,
Önző, konok szívvel egy tavaszban hisznek







POGÁNY POÉMA

(Glossza Babits Mihály Töredékére )


... ahogy magáról az esőt lerázza,
morajos kedvvel borong lován,
elfogadta, de sosem találta
megváltó hitét s néz marconán,

mint keresztvizet egy dacos pogány,
megváltást vett fejére közönnyel,
nője csendes, gyermeke halovány,
hintetlen maradt volna örömmel,

kinek nem csillapul parázna láza,
hiába zeng a Te Deum fohásza,
lelke nem hajlott szent igába,
hullt volna inkább élete virága,

bár a megváltás cseppje homlokán...
üdvösséget mégsem remélhet,
kényszerkeresztény, jó pogány,
áldva is hitetlen kárhozott lélek.







A PECH


A sás között,
a nád mögött,
a tóban harcsa les.

A part alatt
vár kis halat,
ebédet keres.

A part fölött,
a lomb alatt,
Marcsa lépeget.

A lomb alatt,
a part fölött,
körbe nézeget.

A vízhez ér,
hol harcsa les,
ki kis halakra éh.

A vízbe lép,
s a kishal-nép
rebben szerteszét.

A harcsa morg,
a gyomra korg,
éhkoppon maradt.

Marcsa hős,
ki most derűs
vidáman felkacag!
A pech

A sás között,
a nád mögött,
a tóban harcsa les.

A part alatt
vár kis halat,
ebédet keres.

A part fölött,
a lomb alatt,
Marcsa lépeget.

A lomb alatt,
a part fölött,
körbe nézeget.

A vízhez ér,
hol harcsa les,
ki kis halakra éh.

A vízbe lép,
s a kishal-nép
rebben szerteszét.

A harcsa morg,
a gyomra korg,
éhkoppon maradt.

Marcsa hős,
ki most derűs
vidáman felkacag!







SÉTA


Csukott szemmel jobban látlak,
kanyargós, harmatos ösvényen
magas fű között lépünk,
beszélünk, csak csend ne legyen.
Keressük, mit mondhatnánk,
vagy csak én keresem, s hagyod,
hogy témánk a mellékes legyen.
Pedig mindegy, hogy mi a neve,
nem fontos, nem is értjük,
miért bíbelődünk vele.
Mint a csiga csápjai oly rezdülő
bennem a figyelem.
Ki vagy Te, s ki lehetsz nekem?







SZAVAK NÉLKÜL


Majd egyszer szavak nélkül:
ha a pillantások zenélnek,
ha a kezek beszélnek,
ha a száj csók-tüzű öröme dalol,
ha ódává nemesülnek a simogatások,



testünk határa egymáshoz simul,
vágyunk ritmusa vérünkben dobol...
valahol, bárhol, egyszer,
szavak nélkül, valamikor...







TARISZNYÁTLANUL


Elindultunk tarisznyátlanul.
Lepkehálóban vergődő gondolat
repítette súlytalan álmunk.
Ajándék-ünnep voltunk,
nem kapni, adni vágytunk.
Zárt ajkunk mögé szorítottuk
vágyunk dalait,
a szónak nincs helye itt:
egy pillantással szórom eléd
ölelésem bíbor szirmait.







TAVASZI RANDEVÚ


A gátoldal fáit a folyó öleli,
ha jő a tavasz felkeresi,
míg jöttét várja a fűz, szomorú,
bús és áradó e randevú.
A meder nyugtalan,
s mederben a víz , oly zabolátlan,
mint az égő tekintetű kamasz,
kinek mennie kell,
s ha lázad, az nem panasz,
csak az élet sürgető igénye,
hogy vélt vagy valós
béklyóit letépje,
s legyen szabad.
A gátoldal fáit a folyó öleli,
zöld udvarlással kényezteti
hozzájuk simul rég várt szerelemmel,
ringatót dúdol,
nem éri be eggyel.
Andalít, s lágyan csókolja térdüket,
s még fel nem ocsúdnak,
már hajuk is a vízben lebeg,
a folyó vágyát lebírni nem lehet.







TE


Az étel elomló íze vagy,
virágfürt akác homlokán,
madár csőrében a mag,
ábrándos, lusta délután,

utazónak templomtorony,
szűkölködőnek tányér leves,
rév, hová éjjelre tér a komp,
vigasz, mi bánatban felkeres,

menedéket nyújtó fogadó,
mondatban szó, betűn ékezet,
párna,pille álmokat hozó,

belőlünk táplált emlékezet.
Pillér vagy sorshidam alatt,
bogáncs, mi lelkembe tapadt







TÖBB, MINT...


Több, mint sejtelem, vagy megérzés,
több, mint teremtett gondolat,
több, mint szunnyadó vágyból
kibomló élő, izzó akarat.

Több, mint keserédes cseppekben
rejtező mézízű pillanat,
több, mint szirompuha érintés,
mint lehulló rozsdás lakat.

Több, mint sodró, s türelmetlen
áramlása az éltető vérnek,
több, mint a megfáradt utazók
csókja, mikor hazatérnek.
...

Több mindezeknél...,
s el nem mondható.
Miért próbálom mégis?
Hogy lásd mily kevés a szó!







TUDOD?


Tudod, mi kéne?
Játszi vidámság:
Szökkenő, csókos öröm.

Hetyke kedvű,
Szelíd vagányság:
Tavaszígéretű szerelem.



Cinkos pillantású,
Könnyűléptű vadság:
Mámorító veszedelem.

Bársony érintésű,
Dédelgető kívánság,
Nekem veled, neked velem







UJJLENYOMAT


A völgyünkre már ráhajolt az esti csend,
Mézízű szél csókolta a bódult hársakat,
Ébredt a szendergő szemérmes-buja vágy,
S forró ölembe hívtam mohó, vad ajkadat.
És mint jó adós, megadtam minden tartozást,
Becéző csókokat, gyönyört, simogatást ...

Azóta rólunk fecsegnek a fák s az árnyak,
Azóta rólunk pletykál a cserfes patak,
S a tisztás, hol földig hajolt a fű,
Ránk vall, akár az ujjlenyomat.







VÁRTALAK


Vártalak,
mint egy régről ittfelejtett állomás,
egyetlen esti vonatát, amely
ha megáll, még akkor sem teszi le
fásult, soha el nem indult utasát.

Vártalak,
mint akácos mélyén megbúvó tanyán
nagymama a rég látott unokát,
kinek szeme rajta meg sem pihen,
s mintha taszítaná, úgy öleli át.

Vártalak,
mint apák a közönyízű láthatást,
dohányszagú, reszkető kezükkel
simítva sorsuk kusza fonalát, s
kóstolva a viszontlátás illatát.

Vártalak,
mint, ahogy rád csak én várok, várhatok,
csöndbe fúlt kiáltással ajkamon,
mert azt nem lehet, hogy érezd, hogy tudd,
mennyire vágyom, mennyire akarom!







VÉGRE...


Zörren az ablak,
Lebben a függöny,
Csörren a kulcs,
És enged a zár,
Pillanat illan,
Rebben a pillám,
Szép ölelésed
Karodba zár.

Dobban a szívem,
Lobban a vérem,
Izzik a csókunk,
Ajkunk tüzén,
Csusszan a szoknyám,
Surran az ingem,
Vállamon villan,
Borzong a fény.

Kebleim halma,
Érett két alma,
Duzzadó bimbót,
Kínál eléd,
Vad vérem árad,
Vágyom a vágyad,
Vagyok, ki lettem:
Végre Tiéd!







VILLAMOS A KERTBEN


Fűcsomó-szigeten horgonyoz
egy hercig antik villamos.
Sínjét vesztett ékes pagoda,
kerekein sárkolonc kaloda.

A panoráma valóban remek:
facsoport, cserjés, fellegek.
Ráérősen néz ki ablakán,
káposztaföld sandít rá sután.

Lépcsőjén fel csak köd lépeget,
álmukban jajdulnak a kerekek.
Kiszolgált hajóként vesztegel,
magányát a kertész oldja fel.







VIRÁGÉNEK MOSTANSÁG


Milyen lehet téged várni,
szép örömben térdig járni?

Milyen lehet elindulni,
két karodba belebújni?

Milyen lehet hozzád érni,
csókjaiddal be nem érni?

Milyen lehet megérkezni
ölelésben eggyé lenni?







VISSZASZÁMLÁLÁS, AVAGY EGY ÁLOM


Zöld lepel, fehér falak.
Lélegzem, lé-leg-zem.
Ki-be, ki-be, be. Ki?
Öntudat.
Tudatom mindenkivel,
hogy a mai napon...
Mi ez? Mit is? A karom
szinte lefagy...
Visszaszámlálás.
Tíz, kilenc, nyolc, hét, hat
... a koktél íme hat...
Öt, négy, három, ... a tényt
hiába konstatálom, tovareng
egy sötét batáron, a bakon egy
tarka macska ül, ködhárfán
vartyogva hegedül, itt legbelül.
Az állomáson pára száll,
Krampácsol egy sirály,
Fején bojtos hálósapka.
- Vigyázz! Legjobb sajt a lapka!
Így kiállt. S a vámház előtt
Hideg bólét mér a délelőtt,
Vagy a délután.
Frissen csapolják
a szót a kricsmiben,
aki tud, az hisz miben,
vagy abba, vagy abba se,
nem törödöm vele,
hajókürt hangja lékeli a levegőt
nedve kicsordul, jó piros
takaró melengeti a mezőt,
s mint kés a vajba, érzem,
úgy szalad, pengeként hasít
a gondolat, juszt se fáj,
nem én vagyok,
aki itt hanyatt fekve
tiktakkokon tovaszáll,
és repül, villanypóznán
láblógázva ül, szertenéz kacéran,
miért van az, hogy nem száguld erre
James Bond facéran, pedig
ha az a jégverem megtelik
gomolygó félelemmel,
kimerhetné dúdolva,
s selyemingbe csomagolva
elvinné a légiposta messzire,
hogy ne lássam,
amikor ... mikor is. ...
Valahogy úgy van, hogy
ahol ő van, ott én már nem vagyok,
vagy fordítva,
nem háborog a lélek,
most én mesélek, megint,
majd hallgatok, csak hallga-tok.
Mit tegyek bele?
Üresen nem maradhat ...
Hat, hét, nyolc, kilenc, tíz
A test merő víz.
S remeg...

Ébredek!















  
 
0 komment , kategória:  Balla Zsuzsanna  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
2024.11 2024. December 2025.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső
Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 7 db bejegyzés
e év: 184 db bejegyzés
Összes: 4944 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 735
  • e Hét: 10094
  • e Hónap: 28212
  • e Év: 670914
Szótár
 




Blogok, Szótár,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.