2018-12-20 14:15:48, csütörtök
|
|
|
DAPSY GIZELLA
Dapsy Gizella költői álnevén Nil (Losonc, 1885. január 18. - Nógrádverőce, 1940. április 30.) költő, fordító, óvónő.
A losonci születésű művész 1901-ben Hódmezővásárhelyen szerzett óvónői oklevelet, s ettől kezdve Szeghalmon tevékenykedett óvónőként. 1926-tól Verőcén élt, s korán hírnevet szerzett költőként. Férjével, Rozsnyai Kálmánnal együtt közeli barátságban volt Ady Endrével és az Ady családdal. Költeményeit és elbeszéléseit Nil név alatt jelentette meg - elsősorban korabeli lapokban.
ALKONYAT
Ezervirágu vad mandulafám
Japáni lelkű, táncos pelyheit
Ringatva rázza, hinti, szórja rám.
A meleg szájú, piros alkonyai
Lilás arany fátyolra vetkezik
És beteríti sápadt arcomat...
Felsíró vágyak, álmok, bánatok
Múlnak beléje halkan, könnyesen
S állnak szívemben új ravatalok.
(A Jövendő 1910)
CONFESSIO
A szívemet nem adom könnyen,
De akinek egyszer odaadtam:
Azzal feles mosolyom, könnyem.
Ahhoz én mindig hű maradtam.
Úgyis, hogyha csalódtam benne,
Akkor is, hogyha hűtlen lenne.
Arról nekem bármit beszélnek:
Hajszálig meg nem tántorítnak
A vádoló, gonosz beszédek.
S az én szemem, ha rossznak látná:
Nem hinnék a magam szemének
És önmagamtól védeném meg.
Egész világ, ha megkövezné,
És tudnám, hogy megérdemelte:
Az én karom csak fölemelné.
Sebet, hogyha ütnének rajta:
Az én kezem ápolná híven.
Bekötözném enyhén, szelíden.
Rászórhatnának minden átkot,
Gúnyját, szennyét a rágalomnak:
Én csak mellette fognék pártot.
Ha vétkes volna, bűnös volna,
Az ég irgalmából kivetve:
Feloldaná szívem szerelme.
És megbékélne, megtisztulna,
Ha lelkem szent oltára mellett
Egyetlenegyszer leborulna.
CONFITEOR
Mindig csalódtam.
Az a sok-sok álom,
Mely a szívemből titkon kivirágzott
Soha be nem telt.
Vagy ha betelt: másnak.
Engem az élet nem mosolygó szája
Küldött utamra. Befogott, igásnak,
Nehéz robotba s lelkemig fagyasztó
Kemény paranccsal tiltotta el tőlem
Az ifjúságot és az örömet...
Mindig csalódtam... Akihez jó voltam:
Engem csak bántott. Akinek a lelke
Hajnalos fényét bízón megmutatta
Mohó kezével nyomban letörűlte
A szivárványos, tiszta ragyogást.
Aki előtt a szívem nyitva hagytam
Gondatlanul és sáros lábbal lépett
Fehér selyem oltári szőnyegére -
S akiért sírtam: rajtam kacagott.
Mindig csalódtam: önmagamban is...
Hittem, hogy bátor és erős a lelkem
Suhogó szárnya föllendít az égig
S a kék sugártól izzó napközelben
Koldusszívem is megtalálja még
Soha be nem telt, szép álommeséit...
Hittem vakon, botorul, esztelen,
Gőgös bízással... Most tudom : hiába.
Szegény lelkemnek nincs is - és ha van:
Törött a szárnya...
(A jövendő 1910)
CSODÁK
A lelkem, mint egy tűzszínü virág
Tárult eléje szomjas remegőn.
Csodára várt. Harmatról álmodott,
Amely nem bűvös kristálycsepp, hanem
Forró, méz színű, olvadó arany...
Hogy itta volna csöndes, bús szavát,
Milyen mohó, szent, ájtatos gyönyörrel!
Hogy simult volna selymesen, puhán
Sebes röptű, szilaj gondolatához!
Hogy szállott volna szabadon, merészen
Lendülő, finom, diadalmas ívben,
Új csillagok felé keresve utat,
Amelynek végén ő a cél, a vég!...
S fehér viola kelyhű, tiszta szívem
Olyan sugárzón lüktetett felé,
Mint egy lefojtott s titkosan kipergő
Nagy, fényes, néma könnycsepp... Álmodott.
A szívem a csodáról - ó, de másként!
Hüvös, fehér, halottas szomorúság,
Két szürke fátylu apró örömök,
Ujjongó, titkos, tompa remegések,
Opálos fényű, hajnalos mesék
Együttérzőjét, együtt álmodóját,
Osztályos társát várta.... Mindhiába.
Tűzszin virágom idegenül nézte
S fehér violakelyhem meg se látta . . .
Csodát ha vártam: százszor jajj nekem!
1909.
DALOK
I.
A titkon, félig suttogott beszédek
Belőlem is kiloptak valamit:
Szelíd, szerelmes, szent alázatom.
Ujjong a lelkem, míg szemébe nézek
S látom a lelke színes lángjait.
De elrejtem, de meg se mutatom . . .
Úgy jönne sokszor, hogy végigsimítsam
Becéző ujjam fáradt, bús szemén
És fátyolpuhán átöleljem én
A boldogságtól roskadó szívemmel . . .
De hallgatást parancsolok magamra
És csókos szájam összeharapom.
Lassan lecsuklik két kitárt karom
S megátkozom a lelkem gyáva gőgjét.
II.
Még úgy csókollak, mint az esti harmat
Hűvös gyémántja éri ajkad szélét.
Még tétovázva, aggódva betűzöm
A szíved titkos, húnytszemű beszédét.
Még bennem reszket ez a sejtő félés,
Még minden úgy jó, mint a hajnalálom,
Még nem merem érezni, hinni, tudni
A boldogságom . . .
(A jövendő 1910)
DALOK AZ ÉJSZAKÁRÓL
I.
Még egyre itt ülök, virrasztva, ébren.
A papirosra néha könny pereg,
A szívem, vádol, lázong, kesereg.
S rohan a gép a fehér havas éjben,
Szikrázva szór ezer tüzcsillagot -
S viszi, ragadja, akit siratok.
II.
... Valami száll az éj hullámzó szárnyán,
Valami csöndes, régi, halk mese.
S én hallgatom, - kifosztva, koldusárván,-
Én, hazug álmok bús szerelmese . . .
És hallgatom, míg lelkem néma kínja
Vergődő, hangos zokogásba fúl
S hazug álmát a szívem visszasírja
De immár - visszahozhatatlanul . .
1908.
DÉRYNÉ ESTÉJE
Sorsának kusza selyemgombolyagját
Gyöngédtelenül markolták a párkák...
Tenyérnyi ablakában balzsaminák,
Bús aszterek álltak virágos vártát.
De tükre hű maradt még: visszabókol
Vigasztaló vidáman, szende szépen,
Pajzán, kecses negéddel néhanapján
És káprázatos királyasszonyképpen.
EGY ASSZONY
Akárhányszor látom: könnyes a szívem.
Melegen simul kezem a kezébe
S a szemünk szótlan, mélytitkú beszéde
Csókolja egymást lopva, szelíden...
Mosolygás ül a szája szögletén,
De szomorúság reszket a szavába.
... A szívemig ér a szomorúsága
És mosolyogni elfedtek én.
És hallgatok, mert csöndes szíveket
Egy hangos szóval felzaklatni vétek
S szürkére tompult kis életmeséket
Olvasgatok a homloka megett.
És úgy érzem, hogy a szívemre hull
Minden nagy, rejtet bánat e világon
S az én sugárzó, szép álomvilágom
A lelkének kitárom: otthonul.
Aranyba mártott, gyöngyhímes mezőn
Ott ezüstpárás, titkos út visz által...
Remegő ajkán sápadt mosolyával,
Ő is járhatja búsat, könnyezőn,
Oda nem látnak idegen szemek
Az a világ hét kulccsal van bezárva.
Oda be nem jut, akinek nincs szárnya,
Mert kapujához ösvény nem vezet...
Neki meleg és puha szárnya van.
... Ó, én is hányszor bújtam meg alatta!
Gyászolva, sírva, ujongva, kacagva -
De mindig otthon tudtam ott magam...
Opálos fényű szányja selymesen,
Enyhén, szelíden most is betakar még -
Sose imádkozni, áldani akarnék
- És nem tudok a könnytől szólni sem.
1910.
EGY ÖREG HÁZRÓL
Rozoga, sánta, kopottas székek,
Barna gerendák, homályos tükrök:
Vágyom közétek.
Mosolygó szívvel gondol az rátok,
Kit odavertek kavargó, színes
Élethullámok.
Áldott békesség nyugalma, csöndje.
Fehér falakról, fakó tükörből
Bólint, köszönt le.
Öreges finom parfümje árad
A gyöngédségnek, a szeretetnek,
A tisztaságnak.
Álmok suhannak tétova szárnyon
Mind ott álmodták valaha őket
A vén díványon.
S a kit igába hajtott az élet:
Ünnepnapokra, bús áhítattal,
Mind oda tér meg.
Hogy ernyedt, fázós lelkét befödje.
Lágyan borítsa álmodni hívó,
Babonás csöndje.
Szomorú szívét ott mindig várja
Egy öreg szívnek, egy igaz szívnek
Halk muzsikája
Barna gerendák s két fakult ablak
Mennyi sok kincset rejtenek titkon
És mennyit adnak
Rozoga, sánta, kopottas székek,
Mosolygó szívvel gondolok rátok:
De jó is nektek!
1909.
ESTE A FELLEGVÁRBAN
A Cenktetőig zug az áldomás
Mikor tort isznak holt hazánk felett.
A sétatéren húzza a cigány,
Sarkantyút penget parfümös zsivány...
Magyar fa hullajt lombot, levelet...
A Cenktetőig sir fel jajszavunk:
Te magyar Isten, hol késik kezed?
A szivünk és a szájunk keserű -
Az arcokon hazugság a derü.
Mind gyászolunk, mert minden elveszett...
A Cenktetőre száll egy holdsugár
Szüzen, fehéren, félőn, reszketeg...
Túlnan idegen puskatüz ropog -
Rabvackok álma ég felé lobog :
Nem ölhetnek meg igy egy nemzetet!
Brassó, 1919.
EZÜSTHÚR
Te nem tudsz róla, hogy mindig velem vagy.
Harmatos hajnal, déli nap sütése,
Fátyolos alkony szívemen találnak
S az első csillag, mely kigyúl az égen:
Ölemben nyugvó fejedre simítja
Sugarát éppen...
Te nem tudsz róla, hogy a homlokomra
Tűzlángos mámort szikrázott az ajkad
És csókod lángja az eremben lüktet
Sorvasztó, titkos lélek-kárhozással.
Te nem tudsz róla, hogy acélkezednek
Hűs szorítását a szívemig érzem
S míg a szemed rám gúnyos gőggel villan;
Én fáradt boldog remegéssel hajtom
Kevély válladra szomorú fejem...
Te nem tudsz róla, hogy követ a lelkem
Halálos vágyú, könnyes suhanással,
Halkan felbúgó szomorú jajszóval.
Hozzád nem érnek fojtott zokogása
Babonás imák sohasem. S ha mégis:
Te nem tudsz róla - Nincsen a szívedben
Ezüsthúr, egy sem...
Ha egy is volna : az égig ujjongva
Csendítné vissza lelkem suttogását -
És a szívemről száz himnuszt dalolna,
Gőgöst, királyit, forrót, diadalmast!
Ha egy is volna: én hozzám beszélne,
Bennem fogant álommelódiákon,
Szelíd szavak kis gyönge, puha szárnyán,
Vagy tört csuklással, a lelkemig marva -
Átkozva, áldva - de hozzám, de nékem!
Ha egy is volna: nem látnád te rajtam
Kopott, szegényes, szürke gondruhámat.
Nehéz pompájú bibort öltenek fel,
Opálos fényű, bomló, lenge fátylat
S aranyszín rózsát tűznék a hajamba
S győztes mosolygás piros hajnalával
Befesteném bús, sápadt ajkamat...
És adnék rád is bűvös csodaköntöst,
Hónál fehérebb, selyem puha gyolcsot,
És skófiummal rakott bársonymentét
És gyönggyel hímes hermelinpalástot
És vert aranyból, szín rubinttal ékes,
Gyémántos, gyöngyös álomkoronái -
És mind, amim van. rejtett sugaram,
Halomra gyűjtött, titkos mesekincsem,
Pazarló kézzel, két marokkal szórnám
A meredek, zord, büszke szikla útra,
Mely fönséges magasba, szűz oromra,
Isten sugárzó közelébe visz, -
De koldusösvény mégis: egyedül...
- Te nem tudsz róla - Nincsen a szívedben
Ezüsthúr, egy sem...
(egyetem 1909)
ÉN
Mohó és önző én sohse voltam,
Múló örömet, kis futó gyönyört
Tépni az úton én le nem hajoltam.
Az utam büszke volt és egyenes.
Hogy szívem hulló vére pergett rája:
Én nem mulattam és más meg se látta.
Lágy, rózsaujjú, bársonyos kezem
Az életharcban edződött keményre
S ha sujtoló ökölként emelem:
Magamat én akkor se védem véle.
Engem bánthat a sok embervarangy -
Mérges tajtékot köphet gyászruhámra -
Én sohse nézek le, az utcasárba.
Erős, suhogó, fehér szárnyaim
Ragyogó ívben visznek a magasba
S a lelkem finom, fényes álmain
Emberszívek tisztulnak csillagosra...
Én: én vagyok - És hozzám el nem ér
Kis mocskos párák irigy röheje,
Elválaszt tőlük egy egész világ -
A lelkem bátor, gőgös ereje.
De szívem mélyén néha bősz utálat,
Rőt lánggal égő, gyilkos gyűlölet,
Titánszerű, vad bosszúvágy támad:
Ha Őket bántják, akik az enyémek -
Harmatos, gyöngéd kis virágaim
S a villám verte, drága, ócska fészket -
Ó akkor vérig marja lelkemet
A hatalomnak forró epedése,
Hogy sújthatnék le a gazok fejére!
És sóvárgom az arany tengerét,
Hogy térdre hulljon hitványul előtte
Ez a lelketlen, gyáva söpredék
S körültáncolja vágyón, reszketőn,
Alázatos, otromba hízelgéssel -
S bárgyú képébe vágjam megvetőn...
- így lázong titkon elmém és szívem,
Amíg megtölti szánó, bús bocsánat:
... Maradjon a gyűlölség gyönyöre
Az embervarangy sokaságnak!
(egyetem 1909)
A GYERMEKÜNK
A szemét tőlem örökölte volna...
Rövidrelátó, lélekbenéző,
Mindent szépítő, mély, sötét szemet,
Mely sugaraz és elborul egyszerre
És kacagást rejt könnyes rejtekében.
A szeme éppen úgy tudna mesélni,
Selyem puhán megsimogatva
ígéretes, szép, selymes hazugsággal;
Vagy édes, forró, halk titkú beszéddel
Üzenne néha, mint az én szemem...
A keze is az enyémnek a mása
Lehetett volna... Több, mint hogyha szép.
Mert könnyű, finom, bársony érintésü,
Mindig szelíd és sohasem irgalmatlan.
Meg tudna bújni egy meleg tenyérben
Ijedt, viharzó, riadt szív veréssel,
Mint a fészekből kiesett fióka
S ha megsejtette abban is a szívet:
Belesímulva boldog, szent hivéssel,
Szerelemmel, hűséggel . . .
A homloka, a szája, a növése -
Lett volna mind apai öröksége . . .
S a lelkét épp úgy tőle kapta volna,
Mint - réges-régen - én is az enyémet.
Lett volna büszke, bátor, szabad lélek.
Magasan szálló, új rémeket látó,
Emberférgekkel nem törődő -
Mindent megértő, mindent megbocsátó.
Lett volna a Szépség szerelmese,
Poétaálmok bús futóbolondja -
Lett volna, mint - mi ketten -
...Ha volna ... volna...
(Kultúra 1912)
HALOVÁNY RÓZSÁK...
Halovány rózsák mámortalan kolyhe,
Mintha ma bennem szívesen fakadna,
Lángokra kelne.
Szívem ma részeg a boldogság bortul.
Puha rímekbe, zümmögő sorokba
Halkan kicsordul.
Ma csupa hívó remegés az ajkam.
Álmodott csókok vérvevő emléke
Nem ül tort rajtam.
Ma bele tudnám csókolni az éjbe
Én nagy szerelmem eget vívó vágyát
Hogy lánggal égne...
Ha megvehetnék minden könnyet, átkot,
A boldogságom kincsén megválthatnám
A nagy világot.
Nem is vagyok ma... múlok messze, ködben
S egy ölelés - gyönyörű, véghetetlen -
Marad mögöttem.
(A jövendő 1911)
HOGYHA VOLNÁL
Volnék a múzsád. Márványtemplomok
Pompás, hatalmas, zengő orgonája.
Eget rázó vágy búgna szilajon
Minden dalába.
Volnék barátod. Hű osztályosa
Százszor szent álmok bús igézetének.
Harangkongásra visszakonduló,
Zsolozsmás ének.
Volnék tűz ajkú, csókos szeretőd.
Acéllelkednek titkos aranyérce.
Asszonyéhséges, forró éjszakák
Sápadt lidérce.
Volnék testvéred. Gyöngéd, harmatos.
Fehér violás álmú, tiszta gyerek.
Imádkoznám, hogy meg ne rontsanak.
Átkos szerelmek.
Volnék anyád is... Hűvös, lágy kezű.
Ujjam szívedbe selymesen simulna
És ajkamról az áldás remegőn...
Csak hullna... hullna...
(A jövendő 1910)
ÍGY...
Így... Most te szenvedsz, téged kínoz meg
lelked gyötrő, mardosó lázba' .. .
Te jársz utánam, koldusan, gyáván,
Porig alázva.
És bennem kacag gonoszul, léhán
Ez a kifosztott, elárult lélek! .. .
Lábam a porban izgalom nélkül
Tipor el téged.
Hitszegő csókod mámora, szennye
Ha százszor ért is, nem tapad rajtam !
Hattyufehérnek, kolduskevélynek
Én megmaradtam . . .
Én már röpülök... Elhagylak messze...
Előttem köd van, mögöttem felhő...
S az én egemre. már uj szerelmek
Csillaga nem jő...
1909.
INDULOK HOZZÁD
Indulok... Halk és remegő a léptem.
(A küszöbön megálltam tétovázva
S a kapuból egy percig visszanéztem.)
Indulok, mint a sápadt hold betegje.
Titkos vonzástól delejes a lábam.
(... Hová vezetsz te, ó, hová vezetsz te?)
Indulok, búsan, sötét felleg módra.
Vihart, pusztulást hordozok magamba,
Szomjazva fényre és napsütés-csókra.
Indulok... S bent a szívem rejtekében
Egy ki nem mondott, könnyes kérdés jajdul.
Mi vagy te nékem, ó, mi vagy te nékem?...
(A Jövendő 1910)
JÖN!...
Jön!... Lelkem sötét borúját
E röpke szó hozta derűre, fényre.
Bús, zivataros nagy felhők,
Simuljatok sugaras, tiszta kékre!
Álomba ringatón, halkan
Susogjon a fenyők örökös zöldje.
Jön... Hullongó, könnyű pelyhek,
Lágy szőnyeget borítsatok a földre!
Jön... Megváltás égi üdvét
Lelkem e röpke szóban érti, érzi.
Mondjanak rossznak, szegénynek :
Gyönyörbe fojtja, mámorba igézi . . .
Dalt fakaszt, hangosat, édeset,
Mélységeiből könny termő szívemnek.
Jön... S árnyékai a ködnek
Jöttére elillanak, elpihennek.
Jön... O hát lehet-e ennél
Hirt, ujjongóbbat, szebbet kitalálni ?
Jó... Csak ez a hosszú éjjel
Ne volna még virasztani, kivárni!
Jön... Csak az a holnap reggel
S minden mosolygó üdve, könnye, csókja
Ne röpke, tűnő karácsonyálom,
De örökös, fényes karácsony volna!...
1906
KI HITTE?
Mint a Szeptember forró sugara,
Mely nyarat hazudott: én úgy elmúltam...
A szivéből színtelenre fakultam -
Ki hitte, hogy már tél lesz ?...
Játéknak indult, alamizsnának,
Egy csókolatlan szájra álomméznek.
Ki hitte, hogy majd egyszer visszanézek
Kifosztott szivvel, fájva ?
Ki hitte, hogy bennem Tüzek égnek,
Hamu alatt, lefojtva, öntudatlan ?
(Maradt volna bár inkább csókolatlan
Örökárván a szája...)
Ki hitte, hogy papirláng is éget
És megperzsel a szívem gyökeréig ?
Ki hitte, hogy nem játszhatom majd végig
Szép szordinósan, halkan ?
Ki hitte, hogy sirni fogok érte
Álomtalan, süket, vak éjszakákon ?
Hogy az emléke itt marad és átfon
És megsápad az ajkam ?
Ki hitte, hogy a nyárnak vége van
Aranyporos Szeptember mosolyában?
(Már csak deres avarba lép a lábam
S azután mindig tél lesz...)
1920
A LEGJOBB ANGYAL
Rakosgat a kis Jézuska
Egy nagy tarisznyába,
Leküldi a gyerekeknek
Szép Magyarországba.
Rak is arany almát,
Cukrot, diót bőven,
Játék is lesz, más is akad
Az általvetőben.
Odaszól egy angyalkának:
"Hamar, szolgám, fogjad!
Térj be vele minden házba
S két marokkal osszad.
Ne maradjon sehol gyermek
Angyalfia nélkül,
A Jézuska gondol rájuk
Csillagfényes égből."
A kis angyal a tarisznyát
Veszi a szárnyára:
" Hallgass, Uram, én Jézusom,
Hű szolgád szavára.
Kis ház mellett van egy nagy ház
Szép Magyarországon,
Ahol engem megelőznek
Mindig csak azt látom.
Leghamarább ott ragyog ki
Karácsonyest fénye...
Aki gyújtja, gyújtogatja:
Vásárhelyi gyerekeknek
Kedves Vilma nénje.
Kis Jézuska mosolyogva
Int az angyalkának:
"Tudom, szolgám; Vásárhelyen
Téged nem is várnak.
Vásárhelyi kis árvákról
Gondoskodtam régen,
Angyalt nekik nemcsak egyszer
Küldök egy-egy évben...
Aki könnyes orcájukat
Megtörüli lágyan,
Soha, soha ki nem fárad
A gondoskodásban
És lelkében ott világít
A mennyország fénye:
Az övék a legjobb angyal,
Vásárhelyi gyerekeknek
Áldott Vilma nénje!"
Forrás: Az Én Ujságom, 1906
LEVELET VÁROK...
Levelet irnék, hosszú levelet...
Szerelmem abban haldokolna,
Sugárzó lelkem ráragyogna
Könnyes, halálos vágyódással . . .
S a vergődésem, küzködésem,
Ezer fuldokló szívverésem
Gyötrelmes, hangos zokogással
Mind benne volna, benne volna -
Ha megírhatnám azt a levelet!...
Levelet várok, hosszú levelet...
Föltámadna halott szerelmem,
Fehéren szikráznék a lelkem
S lángolna sápadt lobogással...
Királyi, gőgös álmodások,
Ujjongó, nótás kacagások
Édes, forró melódiákkal
Csendülnének föl a szivemben -
Ha még megkapnám azt a levelet!,,,
1908.
MA
Halovány rózsák mámortalan lelke,
Mintha ma bennem színesen fakadna,
Lángokra kelne.
Szivem ma részeg a boldogság bortul.
Puha rímekbe, zümmögő sorokba
Halkan kicsordul.
Ma csupa hivő remegés az ajkam.
Álmodott csókok vérvevő emléke
Nem ül tort rajtam...
Ma bele tudnám csókolni az éjbe
Én nagy szerelmem eget vívó vágyát.
Hogy lánggal égne.
Ma megvehetnék minden könnyet, átkot,
Megválthatnám a boldogságom kincsén
A nagy világot...
Nem is vagyok ma... Múlok messze, ködben
S egy ölelés - gyönyörű, véghetetlen -
Marad mögöttem...
(A Jövendő 1910)
MENNÉK...
Úgy mennék, mennék!... Érzem: valahol
Egy büszke koldusélet haldokol.
Érzem, hogy tőlem száz mérföldre messze
Utolsót ver egy szív... Forró, dalos.
Érzem: bíborszegélyes viharfelhőn
Száll, száll egy lélek. Gőgös és pazar
S az álma fényes, finom, csillagos . . .
Nem tudom, hol van. Sohse volt közöm
Az életéhez. Nem tudom nevét.
A szívverése nékem sohse mondott
Behúnyt szemű, halk, mámoros mesét.
A lelke színét én sohase láttam -
De örök titkú, mély özvegyi gyászban
Én siratom csak, egyedül magam . . .
Az élete valahogy elkerülte
Lánysorsomat és koldúsan maradt.
Dalos, forró szíve sohsem talált rám
S az én szívem csöndes, finom szaván
Útjára nem hullottak sugarak...
Hívó vággyal, szerelmesen, rajongva
Nem ostromolta lelkemet a lelke -
S enyém volt mégis! Értem volt, miattam:
Dalai, könnye, bánata, szerelme -
Mind nékem szóltak, mind engem idéztek !
... Úgy mennék, mennék! Ott legyek vele.
Mikor utolsót lobban életlángja.
Szegény, szomorú száján megtapadjon
Az ajkam tiszta, lágymosolyú vágya
S halottas színű szemhéján keresztül
Az én szerelmem napja sugarazzon.
Hűlő szívén az én fiatal vérem
Eleven, forró ritmusa remegjen
S a két karomnak bársonyos melegje
- Suhanó, édes, csöpp melódiákra -
Ringassa át az örök ölelésbe,
Mellyel a Végtelenség hívja, várja...
Úgy mennék, mennék! Kerget a szívem
Sebes, szomorú vággyal... És megállok.
... Ha idegenül nézve végig rajtam
És meg nem értené, hogy mit akartam -
... Ha nem hívott, ha nem várt engemet
S hiába vittem hozzá lelkemet -
... Ha párját megtalálta volna rég
S a szája gúnnyal megvonaglanék:
Porig alázná büszke nagy hitem
S megölne bennem egy egész világot! . . .
... De úgy is mennék...
(egyetem 1909)
MÉG
Nagynéha még suhanva visszajár
Kísérteni egy álom-emlék.
Nagynéha még indulni készülő
És mennék, mennék...
Még hívogatják kóbor lelkemet
Ezüstködös fénypászmás éjek.
Néma szívembe dalt a csillagok
Még hintenének.
Valaki még tán fellobbantaná,
szemem kihamvadt, beteg fényét,
Mosolyos, tiszta, halkszavú öröm
Alvó reményét.
Még tudnék lágyan, lopva, remegőn,
Imás gyönyörrel csókot adni.
... Jó Istenem! Még tudnék fiatal,
Fehér maradni...
NEKÜNK NEM JÖN TAVASZ...
Nekünk nem jön tavasz...
Nem fakad a rétek halvány ibolyája.
A mi fájó lelkünk még a temetőnek
Virágtalan, sivár, röges útját járja.
Nekünk nem jön tavasz,
Bimbóbontó álmok rózsás kikeletje.
A mi álmainknak nyíló rózsafáját
Őszi levélhullás mélyen betemette.
Nekünk nem jön tavasz,
Hiába épít az ereszaljba fecske . . .
A mi fészkünk várhat, míg az öreg fészek
Árva fiókáit szárnyra eresztette.
Nekünk nem jön tavasz,
De azért melege, sugara nem vész el!
Anyuskánk az égből mosolyogva néz le,
Megnyugodott szívvel, összekulcsolt kézzel. . .
1908.
NEM TUDOM
Belenézek a titkos mélységekbe,
Rejtett világú, szűk lélekkutakba.
Szívek kétkulcsos zárát fölpattantom.
És gőgös kínban megmerevült ajkak
Síró panaszra nyílnak énelőttem.
A szemem könnyes, szerető nézése
Úttalan, szirtes, kopár szakadékok
Komor sötétjét be-besugarazza
És simogató, halkpuha beszédem
Nyitott sebekre pókhálót terítget
Hűvös, anyás kezem szelíden érint
Sok könnyes, égő, fáradt emberarcot.
Forró ujjak tapadnak néha hozzá
Gyötrelmes, izzó, öntudatlan vággyal
És lázas , tikkadt csókok perzselék fel -
Olykor döbbenve kérdezem magamtól:
Öröm ez nékem? Megnyugtat? Vigasztal?
Lelkem parancsol és ezért cselekszem?
Vagy tékozolva, keserűn, kevélyen,
Bosszúmat állom? Emberszívvel játszom?
Aki mellettem egyszer is megenyhült,
Aki érezte könnyemet a szívén
S a homlokán gyógyító, meleg ajkam,
Azt mondja rólam: jó vagyok, irgalmas -
S ha mégis játék? bús emberszívekkel? ..
(egyetem 1909)
NINCSEN TOVÁBB
Feledj el édes, bátran, mindörökre.
Mit ér neked az én beteg szívem?
Lázálmaimtól össze van gyötörve,
Ifjúságából nincs már semmisem.
S tudom, te sem szeretsz a régi lánggal.
Didergő, fázós, koldusmódra csak...
Minek kínozzuk egymást késő váddal?
- Ne sajnáld, édes, hogy elhagytalak!...
És ez a vége... Hol is kezdtük?
Akácvirágzás idején ...
Pillangós réten elbolyongtunk
Édes kettősben te, meg én...
A rózsa hullott, hogy elváltunk
És csókod érte ajkamat...
Virág, pillangó, mámor elszállt
De az a csók: az csók maradt ...
(1905.)
ÖRÖKRE CSAK AZ IFJÚSÁG MEGY...
Az ifjúság elszáll fölöttem
És nem hagy itt számomra többet,
Csak egy maroknyi hervadt rózsát.
És nem tudok a szerelemről
Csak egy pár, könnyes koldusnótát.
A csókjaim s az ölelésem
Finom, fehér, szent álmok voltak.
Sorvasztó, lázas gyönyörökben,
Fojtó, halálos mámorokban
Nekem nem volt sohase részem.
Dadogtam én is néha róluk,
De sohasem a szívem hangján.
Az agyvelőmben izzott, égett
Piroslángú mámorszövétnek,
Az vetett egy-egy sugarat rám.
Röpültem én is új mezőkre
A képzeletem csonka szárnyán . . .
És dúskálkodva szedtem ölre
Valamennyi mámorleányát :
Tüzes kelyhű pipacsvirágot,
Nehéz álmú, halovány mákot.
És ittam én is önfeledten
A forradalmos dalok mérgét.
S a hétfájdalmú szomorúság,
Színek és álmok orgiája,
Tűzhalállal pusztuló vágyak:
Még itt zokognak a szívemben . . .
Követni őket nem tudom már
S ha kivetném is: visszatérnek.
Örökre csak az ifjúság megy -
Mikor már nincs egyéb belőle,
Csak egy maroknyi hervadt rózsa,
Csak egypár könnyes koldusének . . .
(egyetem 1909)
TEMETEM A MÚLTAT
Csak a nevetésem, - csak a két szememnek
Ragyogását látták,
Pedig mind a lelkem hangos zokogását,
Jajszavát kívánták !
Szívem vércsöppjeit nem számolta senki . . .
Jobb is azt feledni,
Hány hullott azóta !
Temetem a múltat üvegkoporsóba,
Ezüstkoporsóba, aranykoporsóba. . .
Üvegkoporsója kristályfödelén át
A múlt kikacag rám.
... Sok keserű, könnyem, amit érte sírtam,
Hiába tagadnám !
Azt a tenger könnyet, ha most visszakérném;
Alhatna-e békén
Könnyeim adósa?...
Temetem a múltat üvegkoporsóba,
Ezüstkoporsó ba, aranykoporsóba.
Mennyi imádságom suhant fel az égbe
Fehér galambszárnyon,
Hogy a mennynek, földnek minden üdvössége
Csak ö reá szálljon !
Magamnak nem kértem én az Úr kegyelmét,
Csak az ő szerelmét,
Isten a tudója!...
Temetem a múltat üvegkoporsóba,
Ezüstkoporsóba, aranykoporsóba.
Valahányszor engem forró esküvéssel
Ölelt a szívére:
Szelíden borúlt ránk enyhe tavaszesték
Ezüst csillagfénye...
Kísérteni hozzá hogyha visszajárna
Csillagok sugár:
De szomorú volna!
Temetem a múltat üvegkoporsóba,
Ezüstkoporsóba, aranykoporsóba...
De a könnyemet se, de a csókomat se
Tagadom le tőle!
Ezret hogyha adtam, ezernyit kaptam,
Bőven volt belőle...
Ó, vissza ne hulljon egyszer a szívére,
Vérig marva, égve
A sok hazug csókja!...
Temetem a múltat üvegkoporsóba,
Ezüstkoporsóba, aranykoporsóba...
1908.
A TÉKOZLÓ DALOKBÓL
Én felruházlak
A lelkem hímes csodaszőttesével
És mesebeli királyfinak látlak.
Én odahívlak
Az élet dús, terített asztalához
És pergő rózsaszirmokkal borítlak.
Én rádköszöntöm
A gyönyörűség habzó mámorkelyhét
És lábad elé szórom minden gyöngyöm.
Én felkínálom
Egyetlen, sápadt, tiszta csókban néked
Mind, ami szépség, szomorúság, álom.
A TITKOLT DALOKBÓL
I.
Szíven találtak gyilkos, gonosz váddal,
Hogy megmérgeztem ifjú életed.
Hogy hitegettelek e boldogsággal
S a szenvedésből adtam csak neked.
Hogy kiégettem a lelkedből a lángot
És ott hagytam a pernyét, salakot -
... Csak arról nincs szó, hogy én mennyi álmot,
Ah! mennyi büszke álmot siratok...
II.
Az én szerelmem hófehér selyemből
Ezüsttel, gyönggyei varrott szemfedél.
Föléje apró, csillogó pihéket
Szitál hullongva, szüntelen, a tél.
S alatta, fényes kristálykoporsóban
A lelkem könnybe, kínba fojtva ég
Míg ellepi halálos dermedéssel
A hópihe, a zúzmara, a jég . . .
III.
Ha szívemet kéne helyéből kitépni
S hulló vére árán megváltani téged :
Odaadnám néked.
S ha tépett szívemmel nem tudnád beérni
Én beérném tőled egyetlenegy szóval,
Egyetlenegy csókkal . . .
1906
TÍZ ÉV UTÁN
Tíz év után kerültek újra össze.
Zsúron e vagy másutt, ki tudja?
Más asszonyhoz, más férjhez voltak kötve,
S a régi lángnak minden kínja, üdve
Feltámadt bennük újra...
Halkan, merengve szólalt meg a férfi:
Ki hitte volna, hoqy ma lássam?
Maga most is épp oly bájos... a régi!
Varázsának ma sem tudok kitérni,
Érzem a régi lázam...
Felel az asszony, pajkosan nevetve:
Én sem tudtam magát feledni !
Sokat mulattam, egyre ünnepelve,
De szomjaztam az első szerelemre...
Akar-e még szeretni ?
De ne legyen filiszter, jóbarátom!
Oly rosszul áll a körszakála!...
- És lassan tovatűnt a régi álom:
Egy pajkos, léha, ledér kacagáson
Megkopott a varázsa...
Békésmegyei Közlöny 1910.
TUDOM...
Ó hány pillantás simogat végig!
Hány mosoly röppen felém ragyogva -
Hány hizelgésnek szívom be mérgit!...
Mondják a lelkem hattyúfehérnek.
Könnyes mélységnek szememvilágát,
Amelyben titkos, szent lángok égnek.
Az ajakamról mosolygást várnak,
Hívén, hogy akkor nyugodni hagynak
A gyötrő álmok, kisértő árnyak.
S a homlokomra csodálva néznek:
Keresik rajta - szeretve, szánva -
Finom redőit a szenvedésnek.
... Csak egy tekintet kerül vigyázva
Egy sápadt szájat összeharapnak
Dühös, vad kínba, emésztő lázba.
S én úgy megértem szótlan beszédit!...
Tudom, hogy a múlt életre támadt
S a szívén most nagy, nyitott seb vérzik.
1908
VALAMI...
Valami rontás űz tova engem
Bús szerelemben
Gyötör a szívem haragos váddal
Halálos vággyal.
Egyetlen csókját esdi az ajkam
Remegve, halkan.
Mérgező gunnyal, nevet a szája
Nincs szava rája.
Hideg lángjában sötét szemének
Mégis elégek.
S megvetett szívem hamvadó üszkén,
Tipor majd büszkén!
Te nem tudsz róla, hogy homlokomra
Tűzlángos mámort szikrázott az ajkad.
És csókod láza az erembe lüktet,
Sorvasztó, titkos lélekkárhozással...
Te nem tudsz róla, hogy acélkezednek
Hüs szorítását a szívemig érzem
S míg a szemed rám gőgös gúnnyal villant...
Én, fáradt, boldog sejtéssel hajtom
Kevély válladra fiatal fejem!
VISSZAJÖTTEM...
Én ittam a Halál poharábúl,
Egy őszi éjen, csöndesen, magátúl.
Lassú veréssel megállott a szívem.
Szemem tükrén rút, vérvörös, vad árnyék
Szilaj, kavargó haláltáncot járt még.
Aztán megsimult halványan, szeliden.
Aztán sötét lett. jó volt így pihenni,
Érezve, hogy már nem jön semmi, semmi.
A szenvedés hogy elmarad mögöttem . . .
Akkor jajongva, sírva rám borultak,
Halott szívemre könnyek, csókok hulltak
S én kárhozottan, búsan - visszajöttem.
1908
|
|
|
0 komment
, kategória: Dapsy Gizella |
|
|
|