Gál János versei,Gál Éva Emese versei, - menusgabor Blogja - Ábrányi Emil,Adamis Anna,Ady Endre,Ágai Ágnes ,Agytorna,Albert Einstein,Alföldi Géza ,Alhana,Ambrus Magdolna,Andók Veronika (,Andróczky Lászlóné ,Antoine de Saint-Exupery,Anyák napja - gyermeknap,Áprily Lajos,Arany János,Arany Viktor,Arany-Tóth Katalin ,Aranyosi Ervin,Artai Zsuzsanna,Árvai Attila & Emil,Átyim Lászlóné ,B. B. Nala,B. Huszta Irén,B. Radó Lili,Babits Mihály,Bagi Tibor,Bajza József ,Baktai Faragó Aranka ,Balassi Bálint,Balázs Béla,Balázs Sándor Turza /B.A.S.A.,Bálintffy Etelka,Balla Zsuzsanna,,

Továbbiak »
- Szótár

Belépés

			menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac /			Menus Gábor 1940.08.11 Offline

Blogom

Blogom,

Képtáram

Képtáram,

1/1 oldal

Bejegyzések száma: 2

Gál János versei

2024-11-17 19:30:48, vasárnap

	GÁL JÁNOS VERSEI ADJ VERSET! Adj valamit most kérlek, valami szépet! Éjembe égetett csillagképet Szobámba kényelmes karosszéket Vagy csak egy verset, valami szépet! Adj vissza hitet, elfüstölgött éveket ... vonásaimnak tiszta éleket valómba szövött érintéseket egy verset... egy szót - mást nem kérhetek. Adj még nekem valami örökké valót Reményt, soha többé el nem halót Didergő testemre jó takarót Szomorkás verset, olyan meghatót... Hisz minden, mi jó, te vagy nekem Minden, mi az életben számít Csenevész fám, ha mégis terem Csak vers, talán könnyeket szárít... Ha bántalak, dobd el a percet, Bocsáss meg, s adj valamit: Adj nekem verset! Csillagpor és Janow közös verse... AZ A TÁNC Álmaim falán Gyerekes rajz csupán ma már... - Esti látomás Csak az a régi-régi tánc, Mikor a vágy dallamát Ezernyi illat járta át Az a világ messze szállt Tavaszi kósza szél nyomán Integet felém Ma is a régi-régi tánc - Mindig rám talál, Mikor a csontkezű magány Kopog az ajtón, de én betörni mégsem engedem, Hisz` az az illat és a dal Örökre itt maradt velem... ÁRVA NOVEMBER Tél tolul őszbe az északi széllel Meztelen ággal fáznak a fák, Zúzmara vonja fehérbe a tájat Hótakarót vágy már a határ. Fullad a ködben a hajnali város Gyűlik a téren a cinke sereg, Árva a hinta - deres korlátján Kékfeketén varjú kesereg. Villamos áll meg, jajgat a sínpár Morcosan ébred a járdasziget, Gémberedett munkások álma A villanydrótra reményt teriget. BÚCSÚDUETT Csendben hangzik el a búcsú, Meg sem hallod álmodban, Halkan őrzöm majd emléked, Könnyes vallomásokban Kulcsként megnyitják a kaput Poros mese árnyaknak. Gondolj rám, ha tavasz hoz Ezer pajkos illatot Eszembe jutsz, majd ha hegy Ölel karmazsin napot Híd alól ha delejező Barna örvény vigyorog... lady2414 (vastagon szedve) és janow közös alkotása. BÚJÓCSKA Ha völgy leszel, Én hűs patak benne Ha te vagy a patak, Én ívelt híd felette Ha út leszel, Én a szekér rajta Ha te a szekér, Én majd a pajta Ha mese leszel, Én gyermek, ki hallgat, Ha gyermek leszel, Én dal ki elaltat. Ha irka leszel, Én majd a lapja Ha te az irkalap, Én a vers rajta. Ha vers leszel, Én toll, mi leírja, Ha te a toll, Én sötétkék tinta. Ha telihold leszel, Én egy kis csillag, Ha csillaggá leszel, Kiválasztalak. EGYEDÜL MAGAM Lassan szivárog az éj az égre A láthatár parazsa is hamvad már... Csendben várom a sok kis lidércet A halál meg remélem nem messze jár Az éjszaka jó; sötét, csendes, betakar De a hajnal, az a hunyorgó hajnal! Katapultál abba az idegen világba hamar Tébolyultként zilált aggyal, s hajjal... Mindegy Régen - éreztem Hogy magányos vagyok, Később viseltem kabátként Mit rám gombolt a sors Mire eljön az idő, hogy meghalok Rájövök: a magány egyedül Én magam vagyok Tehát nem futhatok előle Le sem vethetem, sem Kétségbeesve ki nem öklendezhetem Lehajtott fejjel elfogadom: A magány egyedül Én Magam vagyok ELÉRT A TÉL Hajladoznak már a fák, Elszökött a játszi nyár Körbetáncol most a szél: Követet küldött a csúf tél. Vaskos lábbal jár az ősz, Túl sokáig itt időz Búskomoran mendegél: Pereg a sok színes levél. Hóba fagyva háztetők, Mentsük a még menthetőt Nem születnek lágy dalok: Kezemet nyújtom angyalok. Énekeljetek nekem: Benne szép tavasz legyen Keljenek ki kiscsibék, Cinege szóljon: Nyitnikék! ÉG VELÜNK Az a kis barna matrózblúzos Visszakacsint a sor végén De szépen kezdődik ez a tanév! Szeptemberi nap fellegeket űz Velünk együtt derül az ég A kis piros padon hozzád hajolnék Te zavartan fordulsz másfelé... - Várj még kicsit, sok itt a fény! Búcsúzó bíbor napsugárral Velünk együtt pirul az ég A Tisza-parti májusi éjjel Évekig utolsó szép emlék Boldogan suttogod - Ölelj még! Millió csillaggal kedvünkért Felékszerezi magát az ég Megfordul velem az egész világ, Nem hiszem el a szörnyű hírt; Számodra nincs már többé esély... Iszonyú villám a fekete éjben - Szívemmel együtt hasad az ég Kezedbe virágot többé nem nyújtok Csokrommal kullogok sírod felé A hosszú gyászmenet legvégén... Millió esőcsepp súlyosan koppan Velem együtt zokog az ég FELÉD SZÁLL Titokzatos párát álmodott maga köré A mélyen szunnyadó hajnali hegy Az eső-lakkozta falevelek alatt Hűvös magányt ölel rám a csend Az út mellett menetelő fák közt Tekintetem távolabbra téved A láthatáron ásító lusta világ Lassan úgy dönt, mégis csak felébred Képzeletem ennél is messzebb, Talán sejted, merre is kószál: Egy nevenincs elvarázsolt tájon A két mély-tüzű tónál... A hegy-álmodta párával együtt a hajnali sóhaj is feléd száll Te messzi idegenből melegen Arcomba néző napraforgószál. HÓFEHÉR LILIOM Hófehér liliom, Jelképes üzenet, Angyalok ruhája, Emeld fel szívemet! Emeld fel hozzá, Kihez úgy mennék, Kivel összeköt Oly sok szép emlék. Bánatom változtasd Vágyó örömre Köss össze azzal, Ki elment örökre. Adj egy pillanatot A világosságból! Hozd el őt nekem Az örök távolságból Adj előleget Az együttlétből, Mely minden vágyam, Sőt jussom régtől. Csak addig ne hervadj, Míg elmondjuk egymásnak: - Rohanok hozzád! - Ne félj, én várlak KERESTELEK Az éneklő szélben A bársony szép éjben Azúrkék égben A tündérmesékben A tomboló viharban Szikrázó fagyban Szirteken magasban Ígérő tavaszban Megleltelek A falat kenyérben Az igézet hevében A hulló levélben Isten szemében MA ELKÖSZÖNT Nagy útra készen vár a nyár De menne már, de menne már! Borús esővel jött az ősz Ezüst ködébe vonta őt Dalol nekik a holdsugár A nagy találkozás után Figyel, vigyáz az éjszaka vonúl a csillagok hada Az ember mégis egyre fél Hisz útra kélt a téli szél Ma elköszönt a nap, s a nyár Velük repült a sok madár... MAGÁNYOS FA Szélfútta magból kelt messzi fák gyermeke szikes talajon vagy madarak rejteke. Ha itt a kikelet ünneplőd felöltöd, őszidőn önzetlen kínálod gyümölcsöd. Gyönyörű madárdal tőled nyer ihletet, vándornak hűs szellő lomboddal integet. Viharba kiáltod őserejű vágyad, ölelő folyóra hajlik megtört ágad. Hűséges gyökered anyaföld borítja, feltépett sebeid gyantakönny gyógyítja. Árnyadban pihenni Sok vándor meg-megáll, Szilaj szél szavának Szép törzsed ellenáll. MENNEM KELL Engedj el újra Feneketlen kútba Ordítva hullva... Ha mégis kimásznék Lökj vissza újra! Szívembe marj heget Hiába kéreget Vesd meg létemet! Legjobb, ha az idő Örökre eltemet... MINDENHOL Szeress, ha lelkedben lakok S rezdülnek éjjel a csillagok Ha fáznak az újabb hajnalok; Úgyis, ha magányod én vagyok Szeress, ha világod itt hagyott, Ha eljönnek érted az angyalok. Szeress, ha én is meghalok; Mert a nemlétben is ott vagyok! MINDENT Jó lenne újra Bűvkörödben lenni, Lelked kandallójánál Átmelegedni. Közben gyönyörű tested, Mint rég várt ajándékot Titokban kibontani, benne Hosszan gyönyörködni. Addig is irigylek mindent: A szellőt, mi hajad kibontja, A zuhanyt, ha tested simogatja, A keskeny övet, mely derekad öleli, A verset, mely gondolatod éppen kitölti, A teliholdat, mert helyettem rád nevet, A kilincset, mi érintheti szép kezed, A szomszédot, ki köszönhet neked, A postást, ki átadja leveled. Mindenkit, ki közvetlen elér, Még saját gondolatom is, Mely azonnal tiéd. Maradtam hát magam, Csendben nélkülözöm: Illatos hajad, Karcsú derekad, Gyönyörű szemed, Bájos kis kezed, Bársonyos tested, Bűvös melegséged, Mindenedet Mindenemet... MINT A FÁK Ha úgy nőnék, mint a fák, toronymagas lennék. Ha úgy tűrnék, mint a fák, melletted hevernék. Ha úgy élnék, mint a fák, semerre sem mennék. Ha jó lennék, mint a fák, mindenkit szeretnék. De úgy növök, mint a fák: ágas-bogas vagyok, úgy tűrök, mint a fák: baltád alatt rogyok, úgy élek, mint a fák: még melletted vagyok, jó vagyok, mint a fák: tüzedben pattogok. MONDÓKÁK Rezgő nyárfa hajlik az ága Százezer ici-pici levele a sátra Pergő málna Illatos málna Nézz ide tele vele kosarad Amálka! Búza-tábla Sárga a háta Száz kasza ide-oda Pereg a kalásza Síró árva Cinke madárka Télire gyere ide Gyere ide már ma! Zengő erdő Titkokat rejtő Bánatot mesebeli Dalaiba zengő Sűrű éjjel Csillagos éjjel Álom a szemeiden Tova fut a fénnyel NE SZERESS! Elment a vonat, Mely meg sem érkezett, Ne várj, Ne kövess, Ne érints, Ne szeress! Enyém az őszi szél, Tiéd a kikelet Ne várj, Ne kövess, Ne érints, Ne szeress! Te kincseket gyűjtesz, Én eldobom mindenem Ne várj, Ne kövess, Ne érints, Ne szeress! Neked a végtelen, Nekem a ketrecem Ne várj, Ne kövess, Ne érints, Ne szeress! Te időben felnőttél, Én maradtam gyerek Ne várj, Ne kövess, Ne érints, Ne szeress! Te gyémántot teremsz, Én csak szemetet Ne várj, Ne kövess, Ne érints, Ne szeress! Tiéd a megváltás, Enyém a kereszt, hát Ne várj, Ne kövess, Ne ítélj, Csak temess! NŐK DICSÉRETE "Világ világa Virágnak virága" Egünk gyémántja Emberség lángja Ti vagytok a remény A virágok illata Az örök élet, a kenyér A végtelen pillanat... NYÁRSZIGET Még viaszos nyári bódulatban Izzadok a kedves kispadon, Szótlan, szelíd szellő Smaragd fátylat lebbent, Vonszolt gondjaim foltozom. A szúnyogra sem tudok haragudni, Hisz nemsokára ugyanitt vacogva Ólmos novemberrel lopakodik Nyirkos, kabátok alá bújó, Szürke ködmacska... A vadgesztenye tenyérlevelével Most önfeledten integet felém Sötét, szigorú csontkezével Parancsolgat majd megálljt A kihalt, sivár park peremén A ma még csodált pezsgő szökőkutak is Kiszáradt torokkal merednek az égre Hol éhes varjúsereg kárál versenyt Kiéhezve a városi szemétre... Kesehajú térdnadrágos gyermek Szívével hatalmam az idő kerekén Fittyet hányva a búvó gondolatra: A tél már régen úton van felém. Megtartom magamnak télire A virágok harsány illatát, színét, Magányosan pörgő, sárga falevéllel, Táncoló pillangó kósza örömét... Magamba szívok mohón Ezer hangot, illatot, színt, Mint útra készülő teve Lenézve az eljövő Ezerféle kínt ÖRÖKKÉ VELED Mióta elsodort mellőlem az élet, A sorstól szerényen annyit kértem, Lássam újra igéző pillantásod, Mint egykori édes első ajándékod. Hát megadatott újra égő szemedbe nézni, Abba az egybe, melyet felbírsz még nyitni... Szó itt felesleges, hisz nem is telne Egyetlen tüdőd így is túlterhelve. Mint egykor, elém sem jöhetsz már Karcsú lábaid kénytelen feladták... Szép kezed ernyedten nyugszik A tolószék karján... Egészségemet irigyelnéd talán, Ha nem éreznéd, titkon Engem is zabál a kegyetlen Programozott halál. Hisz egyazon pohárból ittunk mindketten: Életet, szerelmet, mérget mérhetetlen. A fekete szárnyú angyal ránk vetette szemét, Hogy elrabolja régi vágyaink értelmét. Mindketten tudjuk, mégsem győzhet soha, Szerelmünk örök, hallhatatlan csoda! Mert akkor is, mindig is egymásé leszünk, Ha megszűnik végleg dobogni a szívünk. ŐSZI DAL Új virág nyílt kiskertemben Nem gondoztam, elvesztettem Kikelettel érkeztél Elsodor az őszi szél Labdát dobtál önfeledten Nem figyeltem, elejtettem Kikelettel érkeztél Elsodor az őszi szél Kéz a kézben sétálgattunk Megbotlottam - széjjel váltunk Kikelettel érkeztél Elsodor az őszi szél Futottunk a szivárványhoz Nem értük el ma is bánom Kikelettel érkeztél Elsodor az őszi szél Nevettünk az ezüst Holdra Sűrű felleg eltiporta Kikelettel érkeztél Elsodor az őszi szél Elaludtunk nyári éjjel Jött a reggel csípős dérrel Kikelettel érkeztél Elsodor az őszi szél Köd borítja már a tájat Esőt hord a szürke bánat Lehull minden falevél Sodorja az őszi szél... RAGOZZUK Én voltam Én és te voltál Te. Te lettem én, s Én lettem te Ha nem lennék Te, s te nem lennél Én, Te se lennél Te, én sem lennék Én. SZÁRNYALJ! Lelked akár a fecske, Mely számomra szent! Röptét néznem engedi, Bár meg nem érinthetem... Hát gyönyörködöm távolból Tapadva földi nyomorba; Csodálva szárnyalásod Föl, föl a magasba... SZERESS Több leszek attól, Ki naponta lehetek, Csak te légy, ki Vár, ki érint, Ki szeret... Levetem minden Bűnöm szégyenem, Csak te légy, ki Vár, ki érint, Ki szeret... Terhet, fájdalmat Többé nem ismerek, Csak te légy, ki Vár, ki érint, Ki szeret... A százféle szürke is Szivárvány lehet, Csak te légy, ki Vár, ki érint, Ki szeret... Ha kell, te leszel, Ki oldja végzetem Csak legyél, ki Vár, ki érint, Ki szeret... SZERETLEK Mondd, miért nem tudom tartani szavam; Hogy feledlek, s többé soha nem kereslek! Mondd, miért tagadom meg naponta magam; S kárhozok el veled átkozott szerelmem! Vágyón rajongó gondolataimnak mondd, Miért kell Űzött vadként bujdosnia! Micsoda világ az, hol az őszintének Szégyenében kell meghasonlania? TÉLVÁRÓ Heves szél rázza a fákat Csontkezükkel hadonásznak: Mért nem maradsz inkább otthon? Nincs jobb dolgod, rontom-bontom! Tél tábornok azt üzeni, Úton vannak seregei És ki néki be nem hódol, Szenvedhet majd fagytól, hótól Még mielőtt megijednék Megszólalnak a cinegék Kicsik vagyunk, mégsem félünk Hóban, fagyban is megélünk Hűségesen itt maradtak Dalukkal megvigasztaltak Ezért nagyon hálás leszek: Adok nekik dióbelet

0 komment , kategória: Gál Éva Emese & János

Gál Éva Emese versei

2019-04-12 19:30:15, péntek

	GÁL ÉVA EMESE VERSEI Gál Éva Emese (Szatmár, 1955. március 25.) romániai magyar költő, képzőművész. Gál Éva Emese az ötvenes években születettek nemzedékéhez tartozik, igazából grafika szakot végzett a kolozsvári képzőművészeti akadémián, de grafikusi munkája mellett főként költészettel és újságírással foglalkozik, a RMSZ székelyföldi munkatársa. Legutóbbi kötetei révén sikerült elnyernie a Magyar Írószövetség tagságát is. Beszélgetés Gál Éva Emesével Link Versek Link ABLAK A végtelen csak addig otthonom, amíg nyithatom és bezárhatom, hogy biztonságot nyújtson az az űr, ami határtalan marad belül, s csak szívünk galaxisával dobog. Sejtekként ragyognak a csillagok, hogy véges létünkben a végtelen a hiány kiáltójele legyen. Szaporodnak a gondok, mint a csend. Egyre több csillag hamvad idebent, s egyszer az égbolthoz nem lesz elég a kívül-belül rekedt messzeség, mintha a távlat bezárná magát. Ablaktalan lesz az egész világ. ERDÉLYI SZERELEM Már zuhannunk sincs hová, kedvesem. Rendre megcáfoltuk a messzeséget. Nem távolít-közelít értelem: egyetlen helyben hunynak ki a fények. Nem volt kezdet, és nem lesz soha vég. Létünk végtelen meghasonulást hoz, mert a Teremtésben nem volt elég méltóság egy fenséges pusztuláshoz. Hát ne hidd, hogy égbe emel a szó, ne hidd, hogy ringatnak az űri mélyek! Minden áltatás csak arra való, hogy odázza a tehetetlenséget. Odázzuk még? Ha nincs más értelem, haljunk meg részletekben, kedvesem! ESÉLY Ó, gyártsunk még magunknak érveket valami elhihető folytatáshoz! A halálból is játsszunk életet, váltsuk áldássá azt, ami megátkoz! Ne kényszergessünk látatlan ködöt a kételyekben térdeplő világhoz, bármi is van a láthatár mögött, és bárhogyan pusztul a magyarázat, ha értelmünkből már kiköltözött. Magunkból adjunk esélyt a világnak! A ráción túl is van gondolat, a hiten túl újabb fohászok várnak, mert nincs olyan lánc, ami megszakad: a folytonosság megbéníthatatlan, míg van egy következő fokozat, és bennünk még végtelen fokozat van akkor is, hogyha múló perc a tét. Teremtsünk Istent minden mozdulatban a magát vesztegető emberért. ESTI PILLANATKÉP Visszalátom a kis asztalt egy égen, ahogy a lámpa fénye szerteszáll, a fény mögött én ülök a sötétben, és rajtam túl már nincs látóhatár. Mintha az egész világ ködbe veszne, eltűnik a képernyő, a szoba. Ami eddig önmagát teremtette, visszalép oda, ahonnan soha nem folytatódhat többé mint valóság, csak mint torz álom vagy torz képzelet. A tekintetről leszakított rózsát magába öli az emlékezet, s kis asztalom síkja a végtelennek, a saját irányával összenő. A galaxisok csillagot teremnek, nagy múltból kiszakadjon a jövő, de itt marad az asztalon az élet, a mindennapi, hulló gondolat. A papírlap a hónál is fehérebb, míg nem tapossák versek a havat. ESTI VERS Most fésüli a föld haját a szél, Hajlanak, belejajdulnak a lombok. Gubancos korona a sok levél, amit címzett még soha ki nem bontott, bár minden életben van üzenet, s minden parányi részben ég a távlat! Szótagokra bontja az erezet, a méltósággal elhulló csodákat, s minden szótag, perc másképpen törik, másképp sárgul, barnul, bár egy gyökérrel szívja föl az átmenet nedveit, hogy dacoljon az értelmetlenséggel, mert minden létnek önmaga a tétel, s e rendből csak a semmi a kivétel! ÉJSZAKA Nem tehet arról lomb, lugas, se cserje, hogy belezuhan a feketeség, és félelmetes titkokkal keverve az életet, együtt sóhajt a vég a végtelennel, mintha folytatásként élne át minden éjszaka halált. Nem tehet arról a ránk hulló árnyék, hogy arcunkon rejtekére talált! Még van kiút: a lombrezgésnyi égbe belevillan egy csillag reszketése, Pillanat, de a fenség lángja fenn. Míg vele nyernek mélységet az árnyak, nincs hatalma a végtelen halálnak, mert fényforrás marad az értelem! ÉNEK A földre hullt, és összetört az ének, ami lekottázta a messzeséget, a világ némává zsugorodott, és a hatalmát kikiáltó csendben én mégis dallamokra emlékeztem, melyek átölelik a távlatot, s utat köveznek egymáshoz a lélek fennsíkjain átsuhanó igéknek, hogy találkozzon ezer gondolat, s embert emberért éltető vágy, érzés, hogy soha ne szűnjön meg a kísértés, melyben szellem és szerelem szabad! Most a dallamok szilánkjait mentem, illesztgetem össze az életemben, s nem tudom, lesz-e teljes énekem, de te, ki fölhangoltad a világom, s kitől fényévnyi messzeségre fázom, megbocsátod e csendet nekem? ÉRTELEM Tán küzd velünk az életért az ész? De éberen őrködni nem szabadság, hát így is értelmetlen az egész! A végest a mélységek fogva tartják, a végtelen pedig szerte szakít, mert nem egy táj az értelem s a lélek. Ez araszolgatja távlatait, az távlatokon túl nyer üdvösséget. A léleknek lételeme a hit, az értelem lételeme a kétség, mégis együtt alkotnak emberit, hogy a végtelent végessel kísértsék, míg az élet, melyből e szárnyak nőnek, tovább féli a dzsungeli időket! FÉNYHAZA Hazámmá váltom ezt az éjszakát szőlőlugassal, tücsökcirpeléssel itt, ahol egy égő rajzol határt, hogy országként küzdjön a vaksötéttel, mert csak e lompos, nyári éjszakán találok erre az itthoni csendre, amelyben elcsitul minden hiány, ami rátaposott a végtelenre. Míg a szél pengeti a lombokat, és a holdfény szertecsurog a földön, lugasom a világból kiszakad, hogy saját fénykörébe börtönözzön, és teremtett hazám rabja legyek. Tán e kicsi világ nélkül hazátlan. Gondolatok, fény, szőlőlevelek kényszerítnek, hogy a határt lezárjam, s a mindenség csak szomszédom legyen. Mintha kiválni módomban is állna, míg véges és parányi életem rendjének álom minden szabadsága! FOHÁSZ Maradj örök értékünk drága Isten, kétségeinkből támadj újra fel, hevitsd lelkünk a megfeszitett hitben, mert jaj! A testnek egyre hűlni kell , mert tenmagad sem válthatod fehérre, ha hontalanná válik itt a szó, fohászunk mindhiába tör az égre, alatta fájdalmunk mindenható . Jönnek, tünnek korok és forradalmak, ember kiált, elvérzik, avagy halgat, sorsa vétkes, míg bőlcsője hamis; Te mindenütt vagy, most sem lehetsz máshol, hát mensd e tájat, mensd a pusztulástól, hát mensd meg vele, ments meg minket is! GYERTYAFÉNYBEN A szelet már elaltatták a lombok. Égig ér a lusta feketeség. Egy kicsi gyertya fényében szorongok, ami föllázadni nem lesz elég a magába vakult éjszaka ellen, ha minden arcból minden fényt kiolt, és elsatírozza a végtelenben azt, ami végesen önmaga volt. Ezt a kiszolgáltatottságot érzem, valahányszor elhagy a fény, a nap. A sötétség eltaposhat egészen. Szívem, szavam, arcom a sugarak függvénye, tehát része, folytatása, míg a sötétség életemre tör. Még menekít egy kicsi gyertya lángja, de rajta kívül halálos a kör. GYERGYÓI ŐSZ Már éles pengéjű szelek borotválják a tájat, átmotozzák a testedet és csontig belevágnak. Eléd szalad a sáros út, portenger nem oly rég volt, tócsáiba belevakult az ezerszemű égbolt. Ebben a sárban süllyed el fél életed, hazáig,. Az idős, bölcs lépteivel vezet, avagy csak játszik, de ígéri, hogy hazaérsz sáron illúziókon átgázolva,mert az egész világ minden csupa otthon, s ahogy dermedten közeledsz a házhoz, minden lépted mindegyre távolabbra vet, hogy soha meg ne érkezz, és mind idegenebb a kép, már a semmibe olvad, mikor kis lapi hull eléd és kényszerű, hogy olvasd világtalan üzenetét egy rozsdamart levélnek ami lombja hitében élt, akár az emberélet, míg cserben nem hagyta a hit s lomb ki nem vetette, hogy gyilkos körforgásait a világ megtehesse. HARMÓNIA Itt, ahol a lelkiismeret önnönmagával méretik, maradj velem. Nincs a versemnél szebb szobám, nincs a szavaknál melegebb karom, nincs testem, ami hervadjon boldogan. Higgy nekem, keress meg magadban, és ne félj : zuhanni késő már nekünk, csekély elveszíthető életünk, ameddig bátrabban megcáfolható, mint ahogy benne létezünk. Ne törjön hát arcodra kétség, mikor a tornyok talpra állnak, mert ha égig érnek is, csak játékai a magasságnak, és mi ahhoz se tartozunk. Virradjon fölénk bármilyen világ, törvényei meg nem gyalázzák azt a harmóniát, amit magunkból alkotunk, kedvesem. Látod, mennyire szeretlek? S hogy maradj, mégsem mondhatom neked, mert nincs a versnél szebb hazánk, s benne szabad az emlékezet. HATÁRSZONETT Határol: az emberi értelem. Nagyon kicsi, mégis hatalmas ország, mert minden szomszédja oly idegen, mintha nem is világok határolnák. Hiába eseng az ész vízumért egy jól elképzelt világútlevéllel, önmagán túlra ember még nem ért, ahogy maga fölé a csönd sem ér fel, s minden utazás tétje az a táj, ami a határokon túlra vár, hogy ismerős legyen az ismeretlen. Ahol végtelentől szakad a vég, a képzeletünk átsuhanna még, de értelemmel már követhetetlen. HIÁNY A hiány érték: egy világot őriz, ami kihullt magából, elveszett, míg a semmi nem ér föl az időig, nincs benne élet és emlékezet. A vesztés hát úgy osztogat kegyelmet, hogy magával méri a többletet. Itt minden annyit ér, amennyit vesztett, amennyi fájdalommal vértezett az eljövendő vereségek ellen. A végső szembenézés béke már, ha kóborolsz a kiürült egekben, s a világűr az egyetlen határ. Fenséges kép: amit látsz, elmúlt régen. Minden messzeség, ami hív, halott. A végtelen nagy kiteljesedésben az idő már kijátszott, elhagyott, s míg kísérted a jelened hiányát, a távlatok bármerre vonzzanak, a felismerés hideg szele jár át, hogy életed csak hely és pillanat. IDÉZET Tűnnek a boldog, nem létező tájak. Hullám kövül a tenger felszínén. Nem voltunk ott, ahová visszavártak, soha nem vagyunk ott, ahol a fény. Arcunk csonka idézet az időből, mondat, amelyről lehullt egy regény, szó, melytől jelentése visszahőköl, hang, ami akkordjaiból kilép, és menedékért esdekel a csöndtől, hogy uralja hiánya édenét. A szerelemnek nem lesz soha ára. Hitünk már ronggyá feslett öltözék, ami lelkünkkel testünk is kitárja a ragadozó fohászok előtt, hogy áldozati oltárosdit játszva égesse föl magában a jövőt. Tűnnek a boldog, nem létező tájak, és élni még soha nem volt időnk! A pót-időkben teljesül a látszat. Énünk már gyöngébb annál, amit ér. Soha nem leszünk ott, ahova várnak, és elmúlik az utolsó esély. IDŐVÁROS Álmomban nem tudtam, hogy álmodom. Úgy éltem át, mintha valóság lenne, ahogy kószáltam át a városon, s fölismertem az idővárost benne. Minden utcájából nyílt utcasor, az irányok egymásba kapaszkodtak, hogy együtt éljen valamennyi kor, s a tegnaptól ne szakadjon a holnap. A városban nem volt központi tér, s kültelek sem: egyformán zárt magába, mint az ég, ahová minden befér, s csak megjátssza, hogy van látóhatára. Elfáradtam. Az idő nem pihen. Sehol nem találtam padot, se parkot. Az utcákat sűrű történelem lakta: fájdalmak, háborúk és harcok, de néhány ház csak állt kietlenül. Belestem, s megláttam a bent lakókat: földrészt, nemzetet, ami elmerül, ami soha sehol nem folytatódhat. Éreztem: már álmodni sincs erőm, ha álmomban is valóságon lépek keresztül időn, időtemetőn. Bármerre megyek, vissza már nem érek! - hasított belém a felismerés. Járhatok elmúlt, és jövő utcákon, az én időm közöttük oly kevés, hogy azt a percet meg már nem találom, ami értem akkor is élni mer, mikor cserben hagyom egy álomképért. A perc mindég önmagát hagyja el, miért várná hát saját ébredését? Már jövőben kószáltam, s hirtelen rájöttem, hogy a múlt a jövőt váltja, mert a végtelen oly kezdettelen, hogy egyetlen utca fordul magába minden sarkon, minden utcasoron, és végtelenszer ugyanaz a város. Hogy hol ébredtem fel, már nem tudom, mert a pillanat leláncolt magához. IMA AZ EMBERÉRT Adj, Uram a léleknek fényvilágot, a sötétségből tiszta kiutat, amelyben megsemmisülnek a gyászok, és irányra talál a gondolat. Ha a fájdalom megnevezhetetlen, a végtelen vele szerteszakad, s elvesztegeti magát minden versben, bárhogy őrködnek a hívó szavak. Minden kusza, hogyha a cél homályos, ha élni létezésnél nehezebb, ha gondba satíroznak a hiányok, és vergődik a lelkiismeret. Azt add, Uram, amit egyre csak vettél: a teljességet teremtő erőt, ne legyen gyatrább a tökéletesnél ember előtted s önmaga előtt. Mondd! Te az örök tökély birtokában miért teremtettél esetlegest? Mért hagyod kínlódni ezer hiányban, s ezer jajban az emberi nemet? Mért adtál értelmet kérdőjelekhez, ha kérdésre csak kétség válaszol, s a gondolkodás, mint egy kapott jelmez, hősét, s szerepét nem leli sehol?! Hát azt add Uram, amit már nem adhatsz, más világban más embert, más jelent, s olyan lelket a fénylő virradatnak, ami sokszorozza a végtelent. IMA SZÉKELYFÖLDÉRT Ne engedd, hogy letarolják a lelkünk, ne engedd, Uram, hogy ők győzzenek ! Glóriádból a messzeség már eltűnt, arcodon kopaszodnak a hegyek, ahogy szemedből lopják a világot a szülőföldünk úgy zsugorodik, mintha egy terebélyesedő, álnok sötétség árnyékolná napjait. Uram, űzd ki magadból azt az árnyat, ami gátat vet a székely hazának, hogy otthonunk maradjon ez a föld, s ne hatalmaskodjanak sarlatánok itt, ahol menteni kell a világot, hogy lelkünk örökzöldjét örököld JELEN IDŐ Hát föladjam? ahhoz már túl sokat veszítettem, hogy lemondani tudjak. Hitnél is erősebb az akarat, ha a célok ösztönökké fajulnak, és mert belefásul az értelem, megtagadom, amit be kéne lássak: hogy csak a pusztulás tart ki velem, bármit ragyogtatnék föl folytatásnak. Tudom, hogy minden szó erőltetett, tudom, hogy minden mozdulat erőtlen, tudom, hogy így is, úgy is tévedek a nem tudom, hová tartó időben, ami a hantokat halmozza rám, de nem fogadom el, hogy nincs hazám! KÍVÜL? Úgy érzed, veled már történhet bármi, te régen távoli nézője vagy, aki alig tud a színpadig látni, ahol lejátszódik a színdarab, s ahogy szereped hiányát megéled, kötődésed lesz egyre drámaibb, mert a távolsággal nő az ítélet, ami rádruházza fájdalmait. A történés, amelyből kiszakadtál, a drámában csak cselekmény, eset, míg tartalma akkor is te maradnál, ha nélküled történne meg veled. Oly kívülre kerülni nincs esélyed, hogy élve levethesd az életet. Egy világ van. Hát mellette nem élhetsz, bármennyire nincs benne szereped. Ha két fal magasodik egymás mellett, közös lesz az a börtön ott belül, ahol a falak egymásra merednek. Látod? Nincs sehol semmi egyedül. KÖZÖNY Mennyi közöny épül körénk! A távlat a falon túl él, láthatatlanul. Ablaka sincs a kiábrándulásnak: a tekintet magára visszahull. És azért sem mi vagyunk a felelősek, hogy nincs különb erkölcsi menedék, mint zárt falat mutatni az időnek, ha jövő helyett hazugság a tét! Kívülről közöny ez a hitetlenség, de belül hiány, vesztés, fájdalom, ami úgy tapogatja körül csendjét, mint oltárt a sugár, ünnepnapon, mert kívülről űzik a veszteségek a fal mögé, ahol mindent sirat, s mert csak az élő tudja, mi az élet, csak ő emelhet rá védőfalat. Oly furcsa, hogy a közöny arca menti az emberben azt, ami emberi, egy olyan világban, amit már semmi nem tud magához visszamenteni! Ahol a szó álarc, s az arc alatta bárgyú korong, de mély árnyéka van, sötétje az időt is fogva tartja: a nyomor börtön, rabja hontalan. Egy olyan világban, ahol a szellem, hit, érzés, álom eladó lehet, és számláit a lelkiismeretben kiegyenlíthetik sötét egek, hogy az égbolt súlyától megroppanjon, vagy elsüllyedjen a látóhatár, s ne legyen távlat, ami összetartson, Isten, ami a körívébe zár. Egy olyan világban már nincsen ember, csak az embert hamisító vadak, s ha nem vonítsz együtt nem-emberekkel, rád épülnek maguktól a falak. LABIRINTUS A fehér egerek kitalálnak. A ráció labirintusának nem rabjai az ösztönök. De az embernek nincs kijárat. Becsapja fény, és hit, és látszat, hogy célja is van az iránynak élete falai között. Ámítja, élteti a távlat, amit sejt, vagy képzel magának, hiszi, valahol reá várnak, valahol szabad lesz, örök, de a távlatok fallá válnak, s gyűlnek, gyűlnek a börtönök. A fehér egerek kitalálnak, de az embernek nincs kijárat, olykor hiszi, hogy utat választ, de csapda az útelágazás, mert soha nem volt két iránya, látszat a tér: hiába járja keresztül-kasul, bolyongása helyben topogás, semmi más. Balra, jobbra, előre, hátra indul, kétséget, hitet járva, s minden út egyetlen halálba vezet, és kívüle nincs sehol kiút a kétségből, se válasz arra, hogy ennyi bolyongásnak mi volt a célja, s ennyi távlat miért börtönfalat vakol? LEHETŐSÉG Őrizni bátran, hogy megszépüljön a feltámadásban, a csendben ami közénk zuhan falnak, hídnak, jajtalan jajnak, e földért, ahol vesztésre ítélt századok méltósága hallgat, megőrizni a vissza-arcban, e sebben, amelyre nincs kötés, az öntudatban, ha visszatorpan benne a megsemmisülés, a gondolatban, ha szembe ébred mindennel, ami megtagad, megőrizni, csak megőrizni arcodat és arcom. MÁS Átgondolom, mert át nem élhetem, mivé lennék egy másik küzdelemben, ahol nem magammal kell védekeznem, és egy világgal együtt vesztenem. Mitől fosztott meg a nagy rendező, mikor a többletet hiánnyal mérte, hogy ne törhessen tökéletességre csak az, amit elvetél az idő? Lám, minden rímben másként hat a szó, nincs jelentés, amit ne marjon kétség, mert hitek szerint változik az érték, csak a harc érte örökkévaló. Mivé lennék hát, mondd, mivé a másban, ahol más élet szerint más halál van? MINDENSÉGBEN Nem csak köröttünk van a végtelen, de belülről is űrt teremt a lélek, s az űr csillagrendszereket terem, hogy kitöltse a fájó ürességet. talán belülről kezdődött az űr, s a mindenség a lélek ráadása, talán nincs semmi sehol egyedül, csak szerteszaggat a haza hiánya. de van hazánk! ott mélyen, legbelül, ahol a csend álmokat köszörül, hogy kifaragja lelkünk tiszta arcát, s kezdjünk magunkra hasonlítani! Bennünk nyílnak az idő szirmai, hogy ne tépjük ki szívünkből a rózsát NOSZTALGIA Emlékeztek-e még a régi nyárra, mikor a lelkünk végtelenre tört? A pillanatnak nem volt még határa, nagyon mélyen alattunk volt a föld, és minden salak úgy égett a tűzben, amelyben arcunk megmosakodott, hogy sorsunknál igazabbá hevülten őrizhesse nekünk a holnapot. Nem tudom már, hogy mi volt az ígéret, de kevés volt hozzá ez a világ. Egyre hunytak benne a hívó fények, mintha megsemmisítené magát, és hitünk, lelkünk lassan belefáradt, hogy napot teremtsen a semmiből. Elhamvadt bennünk ez a furcsa század, ami múltat, jövőt egyszerre öl, és soha nem békül meg jelenével, csak áttapos a hulló perceken. az elmúlás csonka időkkel érvel, s megsebesül minden történelem. A csöndet most szakítja el az óra lüktetése: késő van és korán. Egy régi elmúlt nyár konok mutatója körül pörög az örök délután. NYÁRI PASZTELL Ha pasztellképet rajzolnék a csendről, kiválasztanám ezt az éjszakát, ahol a holdfény kiszakad a mennyből, s ragyogása az égre visszahág. Mintha fénye a föld paplana lenne, az egész világ alatta szuszog. Puhán domborodó lélegzetekre írnak sebet a hullócsillagok, de a takarók lassan szertemállnak, mint szirmai az ébredő csodáknak, s teljes arccal feltündököl a hold. Ezüstbe önti, árnyalja a tájat, ami létet nem választhat magának, csak örökli a mennyet és pokolt. OTTHON Úgy szédülök a nyári éjszakába, mint lámpa fényébe a kis bogár, ki céljait a vesztésben találja. Forró csöndjével ízzik rám a nyár a régi kertben, ahol szökő évek éltetik és tarolják az időt. A múltban úgy találok menedéket, ahogy a lomb árnyéka összenőtt az alázuhanó feketeséggel, hogy rejtve megőrizze önmagát. Rejtekéből a végtelenre néz fel, s menedéke lesz az egész világ. Ez az otthon nyugalma, biztonsága. Az egyetlen, ami nem átmenet akkor sem, ha elhagyom nemsokára. Ide a világ velem érkezett. Csillag-szívek lüktetnek fönt az égen, kerengenek hatalmas vérkörök az életünket rejtő mindenségben a pillanat és öröklét között, de állócsillag közöttük az otthon. Tudom, hogy ő forgatja az eget, s úgy világít át az örökös gondon, mint arcunkon a lelkiismeret. ÓDA A FÁKHOZ A fák írják a legszebb verseket. A szüntelenül múló kezdetetek rímeit belesóhajtják a szélbe, ha ujjaikról rázzák a havat, ha virágzik szirma ráhavaz a kert elmerengő tekintetére. És írják a helytállás verseit! A földet megszökni nem engedik, gyökerük tartja össze a világot. A látóhatárnyi, kicsi hazák álmukban minden szent lomb-koronát óvnak, mint egy valódi királyságot, ami egymásba ment négy évszakot, hogy folytathassa mindég ugyanott a toborzást a nyári diadalra, és túlharsoghassa az életet egy tűnő, mégis örök pillanatra. Most tavasz van: szerelmesek a fák. Virágok vonnak rájuk glóriát, s messze űzik a téli némaságot. Lesz ősz is, mikor szerelmük elég, és hamuszínűvé válik az ég, hogy közönybe fulladjanak a lángok. A helyben állásra ítéltetett fák verssel róják tele a szelet, betéve szavalja őket az élet. Akkor is írnak, mikor fáj a fagy, és ezer karjukba az ég szakad, hogy ringassák a hűtlen messzeséget. ÖRÖKÖLT CSEND Tested: idő szántóföldje, tavasz illatú föld, fények útvesztője mindegyik barázda, s fönt, a homlok forró lombjain átsüt a kék, a végtelen. Engedd, hogy a körülkerített nappalokból bár annyi maradjon szabad, amennyit rábíz a képzeletre a körülhatárolt értelem. Fáj a csendnek, ha éles penge gyanánt metszi ketté a szó, mert van csend, ami legyőzhetetlen, van csend, ami kimondható, van csend, ami olyan hatalmas, mint az egész bolygó világ, és van csend, amit viselned kell, mint örökölt egyenruhát. Állunk a csendben, várunk csendben, Ahol ennyi vágy együtt hallgat, ott a csend nem kimondhatatlan, és rejteni már nem lehet hatalmad. PART Lelkünk a part: tengereket ölel. Minden hullámzás medre, menedéke, amit a semmi nem sodorhat el, ami saját fényével lát az égre. Már minden távolság menekülés a kísértésből újabb kísértésbe, mintha üzetés lenne az egész élet egy önámító pusztulásba, ahol beteljesül a tévedés, hogy végtelennek vég legyen az ára. De lelkünk part: sziklákkal vértezett! A sodró, nagy semmivel szembeszállva menti meg a világtérképeket, érjen partot az idő minden perce, hogy révbe jusson az emlékezet, mielőtt belehalkulna a csendbe. Itt törik meg az égbolt gőgje is. Az erőszakba, harcba, gyűlöletbe, hatalomba torzult világ hamis tajtékai torpannak, szétperegnek. A sodrás előre vagy hátra visz, örvény ránt, habok emelnek, temetnek, a part rendíthetetlenül ölel. Hozzánőttek a teherbíró medrek. Rombolja minden, mégsem tűnik el. A partok csak ölelnek, és szeretnek. Így küzdenek a tenger semmivel, s a világgal is így küzd meg a lelked. A SEMMI LAPJAI Most írom meg a semmi lapjait. Egyszer ez lesz a legigazabb versem: a lap hófehérsége úgy vakít, mint nagy telek a lelkiismeretben, s ahogy az űrt fölszántják a sorok, megtelik a szó a csend illatával, ami összetartja a távlatot, és pusztulást is végtelennel árnyal, mert tökéletlen minden, ami van: csak születni és elpusztulni képes, s fényénél súlyosabb árnyéka van, hogy magán túl mentse az ürességet. Lehet égitest, lehet gondolat, vagy a rét füveinek pengeéle, bármi, mi a semmiből kiszakad, hogy múló létezését végigélje, számol a céltalanságával is. Csak az értelem perel önmagáért, nem hiszi el, hogy a léte hamis, és tovább küzd egy értelmes világért, míg egyszer csak a semmi lapjait kezdi önmagából kiteregetni, mintha rendre feladna valamit, hogy végül ne maradjon, csak a semmi. SEVERS És egyszer minden ajtó zárva lesz. Sehonnan nem indulsz, és sehová nem érkezel meg, csak egyre kint rekedsz, még azt reméled, hogy valaki vár benn, de a ház egyre ismeretlenebb, hiába kopogtatsz, magad se hallod, emlékeid se tartanak veled, világod hiányát mintázza arcod. Makacsul vársz, vagy bolyongsz, egyre megy, nem változik se kint, se bent a semmi. Nemlétedben a lét se lesne meg, miért kellene neked észrevenni? Szabad vagy! Ez se élet, se halál. Dörömbölsz? Rúgsz? Az ajtónak se fáj. SORSKÉP - Valamit elloptatok tőlem, hogy szegényebbek legyetek. Ebben a vers nélküli csöndben ti maradtok a vesztesek! - szólt az a senkiházi költő, akire senki sem figyelt, kopott volt már az emberöltő, sóhajig taposott a kert, és olyan arctalan a nemzet, mint a pusztán a délibáb, ami csalogat, biztat, kerget mindent a semminél tovább, és a semmin túl az irányok medrében a gond megrekedt. Hitek koldultak igazságot, de a világ mind ékesebb, és nyomorultabb volt. Az éden minden regéből kikopott. Bábelek imbolygó ködében dőltek romba az otthonok. A családtagokat szétseperték cél nélkül hömpölygő szelek. Dideregtek az üres esték, velük fáztak az istenek. Minden csak pénz volt már, és érdek: rablás, politika, nyomor között tengett az emberélet, a lelke nem volt már sehol, s míg a nagy Bábel, Európa csöndben rabolta önmagát, szótlankodott a nemzet sorsa, a délibáb kanyargott tovább, és az a senkiházi költő, kinek még szíve volt a szó, kikopott, mint a nyűtt felöltő: viselni hiábavaló. SZÉKELYFÖLD Itt, ahol már minden út járhatatlan, és céltalanná vált minden irány, egy végtelen semmibe falazottan közösségért esd millió magány. Mondd Istenem, hogy mit jelent a holnap, ha a jelenhez sincs elég időnk? A pillanatok szálfákat tarolnak, s kiáradnak a zsúfolt temetők, hogy múltba hantolhassák az utókort. A jelen csalfa igéknek behódolt, s szétsodródott üres térképeken. Uram ! Azt a szülőföldet add vissza, ami az ég verejtékét beissza, hogy folytatódjék a történelem! SZÉL Arcomat szembe fordítom a széllel, mögöttem árnyékokból nő a csend. Talán a saját árnyam sosem ér el, halkan kijátszhatom a végtelent, s fölszabadíthatok egy tiszta percet, a parttalanságból velem kitör, hogy ne legyen rabszolgája a rendnek, ami múltat örökít s örököl. Egyetlen perc, időből kiszakítva, amelyben a szabadság úgy ragyog, mint a létezés elfelejtett titka, amit nem torzít halálfélelem, mert a távlatok kapuit kinyitja, mikor a szél szembefordul velem. SZONETT Mind több az űr és kevesebb a lélek, a test oly fáradt, mint a gondolat, átmasíroznak már rajta az évek, hogy sehová tapossanak utat. Még fölriaszt a konok kötelesség, hogy kutasd vagy teremtsd a holnapot akkor is, ha az időt lefejezték, és szíve csak emlékekben dobog, de fogy a táj, s egyszer elfogy egészen. A tehetetlenségbe vakult égen vész minden irány s minden akarat, ami jövőt földerengetni merne, a szó árnyéka visszahull a versre, s megfogan a csend a hantok alatt. *** SZONETT Talán soha nem írtam volna verset, hogyha egyszer kimondhatom: hazám. Ha úgy nő fájdalommá a hiány, hogy mindenséget bűvöl maga helyett, csak ahhoz tartozhatom, amit vesztek. Belülről óv egy tágas tartomány, ami a kisemmizettség jogán fölajánlja magát a végtelennek. Nem haza, csak szülőföld, vagy csak nemzet! Torzóivá váltunk a részleteknek! a teljességhez egyetlen irány ami a nincsből világot teremtget. Talán soha nem írtam volna verset, Hogyha egyszer kimondhatom: hazám. SZONETT A SZÜLŐFÖLDHÖZ A szülőföld nem költöztethető. Bárhová hurcoljuk magunkkal arcát, emlékben másképp múlik az idő, mint ott, ahol gyökerek fogva tartják. Bár belénk épült, mint a sejtkövek, hogy bástyaként óvjon a világ ellen, hiánya fölsebzi az éveket a hánykolódó lelkiismeretben, mintha életünk újrakezdenénk minden úttal, és minden költözéssel. A pillanat csak létezni elég, a folytonossághoz már sosem ér fel, hogyha az a konok út megszakad, amelyen hazajár a gondolat. SZÜLETÉSNAPOMRA Nem én akartam hatvan éves lenni. Az idő játszotta el életem, mert nem óvott az elmúlástól semmi: halk volt a vers, néma a szerelem. Most sem érzem, hogy beleöregedtem a hiányba, ami szertehasít, de a végtelen megroppan felettem és összekuszálja csillagait. Már nem csak az számít, hogy miért éltem, de az is: élt-e velem a világ, vagy ide-oda tengődött az éden, hogy lassan szerte sodorja magát? Parányai vagyunk a mindenségnek. A csillagban felrobban a halál, az emberből csak kisétál az élet, mintha rádermedne az, ami fáj. SZÜLŐVÁROS Elhiszed-e, hogy él bennem egy város, amelyben minden múlt idő jelen? Itt alszik, virrad, ami meghatároz, mert belőle bomlott ki életem. Lelkem lüktet az utcák vérkörében, amíg az emlékezet körbejár, hogy bolyongásaiból hazaérjen. Az otthon csöndje egy kicsit halál, mintha az üzetést tagadná benne a falakat számláló oltalom. Kezdet és vég itt hág a végtelenre: ez a város a szülővárosom. Se több, se jobb, mint akármelyik város, amit az idő rombol, épít, öl, de az egyetlen, ami értem áldoz, az egyetlen, mely engem örököl, s az egyetlen, amit hordok magammal, míg létezem: a megtartó teher. Bárhol megszokjuk egymást a falakkal, de otthont beléjük csak ő lehel. SZÜRKÜLET Szürkülsz te is, egy lassú szürkülettel, ahogy csöndben mögéd süllyed a nap. Törvények rabja az ég, föld, s az ember, csak ami keringést veszít, szabad. A kör bezár. Nincs karja messzeséghez. Magát öleli. Minden mást tagad, és amit tagad, lassan ki is végez: a semmi bármi parancsot kitölt, és parancsát életed viszi véghez, ha nem bír minden terhet, mint a föld. Ha nem vonz, mint a föld, mindent magához, hogy zuhanásokból gyűjtse erőd egy kerengésen túli magassághoz, ami törvények fölött élni mer, amit minden kör magából kiátkoz, még nincs körön belül a semmivel. Minden kísértés egyetlen kísérlet, hogy a kört fényeivel metssze el, hogy túlnőjön a parancson az élet, és magánál egy éggel több legyen. Ezt csak akkor éred fel, mikor érzed: a rabságon túlnő a szerelem. Mintha a mérhetetlen szerelemmel győzhetne az élet törvényeken! Önnön rabja az ég, a föld, s az ember. Kerengése egy végtelent tagad. Szürkülsz te is, oly lassú szürkülettel, mint hogyha benned hunyna ki a nap. TÁJKÉP Nehéz függönyökben lóg le az ég, és nincs sehol a függönyökhöz ablak! A rongyokat kavaró szürkeség táncába a fák bele-belehalnak. Reccsen a törzs, a korona, az ág. Valami nagy súly nyomja le a tájat, hogy térdre kényszerüljön a világ, s meggyónjon mindent, ami ellen lázad. A levegőben a csönd megremeg, mint a sikoly hangtalan utóképe, mint lelkét vesztő lelkiismeret, ha nem marad világa büntetésre, s mégsincs eső! Már rég könyörtelenül alánkhullott az ég illúziója! A feszültség bölcs közönybe merül, mint hulló tárgy a feneketlen tóba. TÉLI FOHÁSZ Az ég a hómezőre térdepel, és fohászában szinte köddé válik, hogy a magasság hol kezdődik el, s hol folytatódik végtelen halálig, most épp oly láthatatlan, mint a csend, melyen átnyilall a hó roppanása, ahogy a rászakadó végtelent vakon méri, és jajjal fölvigyázza. Az életünk ilyen bizonytalan. Nem látjuk át, csak vonszoljuk a terhet, melynek ködön túl folytatása van, mert részei vagyunk a végtelennek, de soha nem tudjuk meg, hogy miként változtat nyomorunk az égi renden, mit tesz a parányi a mindenért, és sorsa miért fellebbezhetetlen? Az egész is oly kiszolgáltatott a résznek, mint a rész a mindenségnek, amit teljessége cserben hagyott, hogy megjátssza a tökéletlenséget, és így lesz a hiány tökéletes?! A hómező gerince roppanása alig remegteti meg az eget. A végtelen a véget meg se látja. UTCASEPRŐ A könyvkiadás figyelmébe A költő olyan, mint az utcaseprő, de a munkája még annyit sem ér: seprűjéből száll a gondolatfelhő, és porrá válik, mire földet ér. A világot hiába tisztogatja, mind végtelenebb a szeméttelep, hordalékát hordalékára rakja benne a vívódó emlékezet, és mindhiába sepri, újra felgyűl a rendet megbénító friss salak, míg a seprű ereje egyre gyengül, s lassan szemétbe hullnak a szavak. Oly mindegy, hogy költő vagy utcaseprő. ha soha nem lesz boldog tisztaság, ha cél nélkül éhezik mind a kettő, mert éhbérre méltatja a világ! VIDÉK Lehet, hogy tőled mindent elvehetnek, mert semmid sincs a fényeken kívül, de azok lesznek veled kevesebbek, akikben lassan életed kihűl. Fölébredsz. Ím, a valóság marasztal, a gyermek követeli a mosolyt, körbekerít egy törékeny vígasszal, s már az bánt, ami lesz, nem ami volt. Már ő fáj, ki még nem tudja, mi végre göngyölgeted mosolyok melegébe, kísérje hűen egy igaz mese, amelyből teremthet olyan vidéket, ahová sehonnan is visszatérhet, ha majdan mindent elveszítene.

0 komment , kategória: Gál Éva Emese & János

1/1 oldal

Bejegyzések száma: 2

2024.11

2024. December

2025.01

Hét	Ked	Sze	Csü	Pén	Szo	Vas


						1

2	3	4	5	6	7	8

9	10	11	12	13	14	15

16	17	18	19	20	21	22

23	24	25	26	27	28	29

30	31

Blog kereső

Bejegyzések
ma:	0 db bejegyzés
e hónap:	7 db bejegyzés
e év:	184 db bejegyzés
Összes:	4944 db bejegyzés

Kategóriák

Keresés

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum

Látogatók száma

Ma: 791
e Hét: 10150
e Hónap: 28268
e Év: 670970

Szótár

Blogok, Szótár,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.