Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline		 Profil képem!
Blogom, Képtáram,
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
Gergely István versei
  2019-09-11 19:00:50, szerda
 
 







GERGELY ISTVÁN VERSEI




Gergely István (Debrecen, 1965. december 19. -) magyar költő, orvos, a fizika tudomány doktora, 2005 óta konziliárius főorvos az ausztriai Kismartoni klinikán.

1995 óta ír és közöl verseket, gyermekverseket és verses meséket, melyek antológiákban és önálló kötetekben egyaránt megjelentek.

Versei

Link







AKI VAGY


Ajkad bíbor babér,
bogárszem barna bársony,
bőröd márvány telér,
ízed csiklandó tárkony.
Enyém kezed már rég,
fürtömet fodró ujjad.
Szemem mély nyári ég,
mosolygó hajnal ajkad.
Veled vagyok való,
előtted csak léteztem,
s leszek örökhagyó,
ha pályám elvégeztem.







ALTATÓ


Aludj kicsi lány
Álmodj szépet
Virág mindahány
Álomképed

Virág mi nyílik
De nem hervad
A lelkem fénylik
Bánat sorvad

Érted kicsi lány
Tűzbe megyek
Léted oly talány
Tűzben égek

Anyád szerelmem
S te az élet
Aludj kicsi lány
Álmodj szépet







ÁTJUTNI


Magam útját járom.
Nem tűr meg magában,
nyög s kilök a járom.

Adja meg magát más!
A köd esthomályban
aljas mély gödröt ás.

Mi ez, gát vagy lépcső?
Mindegy, mert meghágom,
ha sír is a légcső.

Gerincén gerincem
töretlen találom.
Tér nyílik előttem.







BESZÉLGETÉS A GESZTENYEFÁKKAL


Éjfél elmúlt, körülvesz a csend.
Fehér ruhámon pihen a fény.
A kórházban dolgozik a rend,
s szellő legyint arcon könnyedén.

Nővér matat valami fölött,
műtét után ébred a beteg,
s ki busz elé lépett hét előtt
már tudata határán lebeg.

Az éji levegő langyos, lágy,
fölém borul, nyugtat, betakar.
Pihentet, mint gyógyulót az ágy
egy hetvenkét éves, nagy juhar.

A kápolnánál tücsök cirpel.
A gesztenyefák, mint a szobrok
állnak ott mozdulatlan kéjjel:
vallatnak, vajon mit gondolok.

Tudom-e vajon, miért jöttem,
mért csináltam orvost magamból,
mért a vita én és én köztem:
mi a baj s hol a kiút abból?

Ti fák, ti boldog szerelmesek,
földnek és égnek gyermekei,
a Napot s Holdat kérdezzétek,
meddig akarnak még fönt lenni!

Ha létük kérdéseket támaszt,
s ismerik a jövőt, a semmit,
s majd ha megsúgták nektek a választ,
várhattok tőlem is valamit.







CSENDBEN JÖTTEM


Csendben jöttem, csukott szemmel.
Sírtam békésen, nyugtatón.
Csendben jöttem, mint árnyékom,
mely megpihent az arcodon.

Csendben jöttem, nyitott szemmel,
évek óta nem sírtam már.
Csendben jöttem, mint hófelhő,
mely alatt már kopár a táj.

Csendben jöttem s csendben múlok,
mint langy eső az ablakon.
S csendben zsibbad majd emlékem,
mint csókom hege ajkadon.







CSIGA ELSŐ ÉNEKE


Hej, ha nekem hasláb helyett
hosszú ujjú kezem volna!
Hosszú ujjú két szép kezem
klarinéton ficánkolna.

Hej, ha nekem hasláb helyett
hosszú combú lábam volna!
Hosszú combú két szép lábam
éjjel-nappal táncot ropna.

Hej, ha nekem hasláb helyett
két szép kezem s lábam volna,
szép kezem és lábam miatt
a nevem sem csiga volna.


CSIGA MÁSODIK ÉNEKE


Hej, ha nekem hasláb helyett
két szép kezem s lábam volna,
szép kezem és lábam miatt
a nevem sem csiga volna.

Nem lehetnék csiga-biga,
házamat sem cipelhetném.
Házam nélkül, ágyam nélkül
nyugovóra hogyan térnék?

Nem kell sem kéz, sem láb nem kell,
ha elveszthetem otthonom.
Fülem úgy sincs, hogy' táncolnék?
Házam szépen elvonszolom.







DECEMBER


Szent Mihály tornyára
felült a ködmadár.
Csendben pihen csendben,
lábánál óra jár.

Kémények szénszaga
a lelkembe toppan.
Járdákon hópaplan
a léptemtől roppan.

Otthon fatündér vár,
s kiságyban kisgyerek.
Mellemben csendesen
lüktetnek vágyerek.

Felszállt a ködmadár,
ónszínű lett az ég.
Hó esik az éjben,
a dacparázs kiég.

A hó mindent takar,
mennynek, szennynek álarc.
Dermedő végtelen:
függve szűnik a harc.

Add meg, Uram, nekünk
a szeretet fényét,
embertilolóban
lelkünkben a békét!







AZ ELSŐ TÉL VÉGÉN


Vezeti babakocsi
lábamat,
napsugár melegíti
hátamat.
Kispajtás nézelődik
csendesen,
arcomat szemlélgeti
kedvesen.
Sugárzó szembogara
antracit.
Tavaszunk lüktetéssel
andalít.
Kihúzzák meggörnyedő
vállamat.
Napsugár melegíti
hátamat.
Mosolyog pajkos pajtás
álmodón.
Boldog vagyok: tudom, nem
álmodom.







ESKÜ


Én,
hosszú útnak pora,
Tokaj arany bora,
apám hűtlen fia
fogadom:

Veletek maradok
míg élet az élet,
oldódnak rejtélyek
s végül velük halok.

Szeretlek. Szeretlek,
mint vágott fű szagát,
mint pékség illatát.
Ízeddel eltelek.

S szerelmedet,
ki bársony bogárszem,
ki szülted gyermekem,
ki részem egészen,
vállalom







ESTHAJNAL


Egyszer volt, ha volt
az Üveghegyen innen...
Kurta farkú túrt
pénzért is, meg ingyen.

Volt hát egy király,
hatalmas és mérges.
Arany volt a szíve,
kívül kicsit kérges.

Volt még egy asszony,
királynői páva.
Meg egy kicsi lány
és hozzá egy bába.

De nem volt fiú.
Örökös nem akadt.
Vénült a király,
olykor sírva fakadt.

Sírt hát az asszony,
fejedelmi szépség,
a lány és a bába,
az udvari népség.

Ne sírj, jó apám,
én nagyon szeretlek.
Lesz örököse
nagy hírű nevednek.

Édes jó dajkám,
engem elvarázsolj!
Ragyogó csillag,
örökké parázsolj!

Az idő eljött,
öcsém, Csillagfiú.
Apánk boldog lesz,
reményem nem hiú.

Ha látni kíván,
nézzen éjjel égre.
Esttől hajnalig
leszek majd vezére.

S az öreg király,
fente fénynél fiát,
ám ha leszállt az est,
csodálta kislányát.

Boldog az öreg,
gondja már nem láncol.
Lányával együtt
örök fényben táncol.







ÉBRESZTŐ


Jó reggelt, jó reggelt, Hercegnő!
Hallod csak, csendül az ébresztő?
Álomtér lassacskán búcsúzik,
napsugár hasadon bucskázik.

Fordulj csak, nyújtózz csak, egy-kettő!
Fény ölel, pilládat rebbentő.
Apu hív, anyu hív, indulás!
Jó reggelt, jó reggelt, kis pajtás!







ÉLETEM


Engem ne sajnáljon senki!
Bajaimat magam kerestem
s ha oda is néz mindenki,
magam lógok a kereszten.

És ne irigyeljen senki!
Boldogságom magam szereztem.
Sírjon torz arcú akárki,
Élet csillámlik szememben.







FERTŐPART


Híg kénszaga átölel,
simítja fáradt idegem,
nyílt víz messze terül el,
szellő mozdul csak szelíden.

Nem köd ez, hanem pára,
a Fertő bús lehelete.
Talál fiúra, fára -
- elmúlásunk ígérete.

Mégis otthonom része,
különben akárhol lennék.
Hív a reggel hűvöse
s estfelé cikázó fecskék.

Itt bénult béka mered
villámtól szakadó égre,
s fülembe szúnyog nevet,
ha nézek nyáresti fénybe.

Dombon pihen egy torony,
Árpádok rakta kápolna.
Emlék, Szerb Antal-halom,
sváb nevek márványos sora.

Világom egész kenyér,
Fertőpart nevelte, adta.
Simogat apró tenyér,
csipkedi arcom kacagva.

Híg kénszaga átölel
a hűvös, párás reggelen,
benne lelkem lakra lel
s éled életem, kedvesem.







HAJLÉKTALAN BLUES


Igen, elbújtam s elbújtam ezerszer,
s előbújtam s fújtam a magamét ezerrel.
Hát rámugattak szűkmellű emberek
(emberek?):
,,Ha nem tetszik a rendszer, elmehet!
Elmehet!"

Majd állt a balhé a melóban is,
a szám járt megint, mert kellett ugyanis.
S csak annyit köptek az arcomba:
,,Ki vagy rúgva!" - pedig nem voltam
berúgva.

Majd bántottam az asszonyt,
aki életet adott nekem.
Majd bántottam az asszonyt,
aki szerelmet adott nekem,
majd gyermeket adott nekem,
s nekem nélkülük nem volt semmim sem.

S mert nem volt hova menni,
hát elindultam a világba be,
az életből ki.
Kopogtattam zárt ablakon, ajtókon,
rozsdás és fényes kapuvasakon.

Mentem s próbáltam újra,
s a választalan koppantás hangja
lyukat ütött a mellemen,
amelyen
jeges szél süvít át,
fagyasztva lelkem még meglévő mosolyát,
bár már amúgy is régen
nem találkozott velem.

S hogy megfagytam egészen
és testem elhagyni készen,
tudtam: meghaltam.
,,Hát haljak meg" - gondoltam.

S mert nem tudtam élni az életben,
s az élet nem tudott élni bennem,
így egymással vígan ki nem jöttünk:
,,Fejezzük be" - s végül megegyeztünk.







HARMAT


Pitypang mosolyog a fűben,
vízcseppet dajkál a levél,
bogáncs hűs szellőtől rebben,
a hajnal suttogva zenél.
Nádszegély part felé hajlik,
rétjét rózsás napfény kelti.
Rácsos vízen faág úszik,
gyökét távol pára rejti.

Égtemplomi tornyon trónol,
perzsel az izzó, sóvár Nap.
Harmatcsepp az égben táncol,
s tudja, bár most máglya lángol,
reggelre új fűhegyre kap.







HOLD


Tavaszi éjjelen baktatok,
vigyáznak szikrázó csillagok.
Szikrázó csillagos palástja
sejteti, jön az éj királya.

Csillagok reszketnek hirtelen,
selymes fényt igéző rejtelem,


mint huncut kövérkés ködkobold
felettem felkel a telihold.

Bámul rám közömbös-mereven,
holt arca visszfénylik hidegen.
Holdacska mégiscsak megsegít:
sötét éjt baráttá felderít.







A HUSZADIK SZÁZAD FEJFÁJÁRA


Most sem tudom, ki voltál vajon,
hóesést néztél a fák alatt,
s valahogy mérhetetlen
szomorúság csorgott hátadon,
s megjelölt, mint egyszer volt kamaszt.

Valami kéne, ami tisztít.
A nagy-nagy tüzet megrakták már,
körülötte nem találsz senkit:
elhamvadt, időben messze jár.

Már azt sem tudom, hol volt helye,
térben és időben elveszett,
vége volt, nem tudtuk, hogy vége,
parázs fölött lágy szél neszezett.

Nem lett szebb, s nem lett tisztább semmi,
a nagy-nagy tűz nem nézte, mit öl.
Úgy tűnt, jobb közömbösnek lenni
s biztosnak saját dolgunk felől.

A tűz kimúlt, hamu a szélben,
helyén a gyomot váltotta gaz,
s előállt az, amitől féltem:
egyre inkább nem szép az igaz.

Bár nem tudom, vajon ki voltál,
ugyanazt éreztük biztosan.
Lehettél Te vagy Te is akár,
sírásban és szitokban társam.

Mentség sincsen, nincsen bocsánat:
a bűnt, mit ősünk elkövetett,
csak tetézzük, s bár átsző a bánat,
vereségünk nyilvánvaló lett.

El kéne tépni, ami lehúz,
lelkünkre tekeredő hínár.
S megsúgom, ha kezem felé nyúlsz:
Istenné kellene lenni már!







IMA GYERMEKEKÉRT


Férfi voltam és szerelmetlen,
majd reteszelt kapum megnyitottad.
Hűs szárnyán szélnek, fénysebesen
ragadtad lelkem és simogattad.

Apa lettem s fordult a világ,
Befogadtam, mert helyére billent.
Megköszörült a nagy igazság
és megtalált helyem, amely illet.

Költő vagyok, mint akárki más,
akibe verset vés a szerelem.
Ritmusba kövült igazmondás
tereli lelkén fogva gyermekem.

Boldog legyek csak, mást nem kérek:
amiért küldtek, elvégezhessem.
S ha testtől váltan visszatérek,
legyenek, akikben gyönyörködjem.







INTELEM


Fű alatt a kövek megindultak,
gurulnak titokban szerteszét.
Bomlott falak kínlódva tartanak,
s érzik már omlásuk végzetét.

A kőfalak egyszer leomlanak.
Az nem lesz sátoros vigalom.
Palánkunk kötései bomlanak,
s völgyünkbe fészkel a siralom.

Elvesztjük, mi összetartott eddig,
eltűnünk, mint tóban csepp eső,
mint fűszál, mely a kazalban fekszik,
mint halóból az életerő.

Maroknyi embert morzsol a világ,
magvunkat mozsarában töri.
Lisztünket viszi egy idegen zsák,
belőle kenyerét más süti

Feladjuk, mit ezer évig védtünk.
Elárvulnak létünk kincsei.
Omló falakként romlik nemzetünk,
s egyre többen lesznek nincsei.

Mert szép, aki idegen, szép a más,
nincsen ebben hiba, gyermekem.
S te magyarul álmodsz s nem vitás,
magyarul sírsz majd énfelettem.

Védd nyelvedet, sorsodat, énedet,
s tanulj meg mindent, mi lehető!
Találd meg a világban a helyed,
de csak azt nyeld le, ami ehető!







ISTEN ÚTJAI


,,Ne szülj rabot te szűz anya!"
intette József Máriát.
,,Szabad lesz, hisz Isten adta"
s keresztre szülte egy fiát.








JÓ ESTÉT, VILÁG!


Jó estét, világ! Itt állok s jelentem:
Munkámat tisztességgel elvégeztem.
Kaptam örökül majd még tettem hozzá,
itt hagyom, legyen majd gyermekem naggyá.

Nem kerestem, ezért inkább rám talált,
nem futottam, így hát kísérőmmé vált,
nem ujjongtam, szelíden kézen fogott,
nem jajongtam s kedvesen rám mosolygott.

Örökül kaptam s hozzátettem sokat.
Ütöttem pálcákból karnyi vasakat.
S mit eddig kirótt az élet, jelentem:
A munkámat tisztességgel elvégeztem.







JÓ REGGELT!


Kukurikú,
kotkodács!
Két naponta
két tojás!

Tele bögyöm
örömöm,
kis gazdámnak
köszönöm.

Fényes tollam,
tarajom,
hangom hallom
hajnalon:

Kukurikú,
kotkodács!
Ki az ágyból,
na, ugrás!







JÚLIUS


Emlékszel, nem volt szép idő,
csónakunk csorgott a vízen.
Hajnal, harmatban lebegő -
egyedül voltunk egészen.

Elbújt s elbújt a Nap megint,
árnnyal s árnyalattal játszott,
a fodros folyóvízen kint
tünde tükre meg-meglátszott.

És benn a szívünk már súgta
jókedvünk delén, hogy értünk
ritmusát új élet búgja.

És sodródtunk a vízen lágyan,
te és én és ő - mi hárman.
S a Tisza már kacagni tűnt.







A KENYÉR SZAVA


Magvam hideg földbe tették,
fölém az ősz köde borult,
kicsiny testem reszkettették,
csírám rögök közé szorult.
Fáztam éjjel, de délben is,
fáztam, de tűrtem, tűrj te is!

Hajtásomat hó takarta,
fagyott porhó mind befödte,
kérges paplant szél vakarta,
álmom törte varjú lépte.
Fáztam már reggel s este is,
fáztam, de tűrtem, tűrj te is!

Elmúlt a tél, langyult a rög,
borzolta nedveim a szél,
langyos eső megöntözött,
száramat ölelte levél.
Tűrtem az esőt s időt is,
tűrtem, de vártam, várj te is!

Kalászomat nap ápolta,
de morgott már a köszörű.
Testemet szedték marokba,
szalmámból készült koszorú.
Féltem a zajban s rendben is,
féltem és vártam, várj te is!







KÉT PILLANAT


Ülünk kéz-a-kézben csendesen,
csak egy rozzant busz ráz, kedvesem.
Télesti sötétben eldugva
lebeg a ködben egy főutca.
- o -
Hallgatva csendedet hallgatok.
Teredben látnak a csillagok.
Súrlódó auránk sistereg.
Egyesül bennünk egy kisgyerek.







KÖNYÖRGÉSEK


a jóllakottakért

Majd ha minden rabszolganép
éhét megunva harcba lép,
vicsorgó arccal s véres zászlókkal,
fagyott szívvel s csattanó fogakkal
s élet-halálra ölre megy,
míg ott nem marad ölve egy
s az elhulltakat közös sírba hányják,
síró földbe jeltelen elkaparják...
akkor majd, Uram, irgalmazz az embernek!

az éhezőkért

Uram, irgalmazz magadnak,
mert nagy a Te bűnöd!
Szaporodni és sokasodni hagytál,
Enni és megetetni mégsem adtál.
A tudásból almányit markolhattunk
s nagy a kérdés: emberek maradhattunk?
Vadállati sors a mardosó éhség,
tele has tesz embert, nincs semmi kétség.
S ha külső kényszertől szorítva szenved,
ne várj, Uram, benne moccanni lelket.
Itt e földön éhezőknek nincs vigasz...
Adj enni, Uram, s az embernek irgalmazz!







KÖNNYCSEPP MAROKBAN


vigyázz rám hogy le ne essek
kavicson szét ne fröccsenjek
úgy vigyázz rám

vigyázz rám hogy ne szédüljek
nap tüzébe ne repüljek
úgy vigyázz rám

vigyázz rám hogy ne remegjek
sötétségtől ne rémüljek
úgy vigyázz rám

vigyázz rám ha vihar szárnyán
felszürcsölne szörnyű sárkány
úgy vigyázz rám

vigyázz rám ha eresztenél
fakó múltba felejtenél
úgy vigyázz rám

vigyázz rám ha már nem vagyok
emlékedben szemem ragyog
úgy vigyázz rám

vigyázz rám mert amíg ragyog
vagyok ha már nem is vagyok
úgy vigyázz rám

úgy legyen !







KÖZSZONETT


közbú közbaj közbánat
közbűn közjó közbocsánat
közvers közfilm közregény
közerkölcs közlány közlegény
közcsömör közkór közkórház
közadó közpénz közkolbász
közszéna közalom közhatalom
közgebe közgané közbizalom
közkülső közbenső közbelső
köztömeg közönség közelső
közsemmi közlés közzüllés
közszféra közkín közszülés
közpark közszónok közhely
közfal közborsó közröhej







LEGKEDVESEBB VERSEIM

Ildinek


Lásd, eltelt, ami elmúlt,
s ami volt, a múltba hullt.
Elsodródnak, elhagynak
kedvesebb embereim.
Téli estén gagyognak,
simogatnak, ragyognak
legkedvesebb dolgaim,
s mellém bújnak, vackolnak
legkedvesebb verseim.

Kézbe véve a könyvet,
olvasgatva lapjait
visszatérnek az évek
s emléketek felderít.
Megmaradtok lelkemben,
kedvesebb embereim,
felidéznek estéken
legkedvesebb verseim.







MEGKÖSZÖNÖM


Ha megrágod gyökerem,
ha megtéped levelem,
megköszönöm:
ezekkel több vagyok

Ha harcolnak ellenem,
ha súly szorul mellemen,
megköszönöm:
ezáltal jobb vagyok.

Ha arcom simogatod,
ha rám ragyog mosolyod,
megköszönöm:
ezekkel szebb vagyok.

Ha beporzod virágom,
ha felépül világom,
megköszönöm:
így örököt hagyok.







MESSZI MESE


,,Légy kedves hozzám és szeress, te legény!
Régen kíván téged szívem, a kemény.
Te legény, hozzám mindenben kedves légy!
Bármit, mit akarok, a kedvemre tégy!
Legyél csak, legyél csak hajló kedvesem,
dúskálsz majd aranyban, gyöngyben, ezüstben.
Elhalmozlak minden jóval s még jobbal,
jól tartalak virágos varázsszóval."

,,A tisztességet, szegény gazdag asszony
köszönöm, de nem nyerhetsz meg varázsszón.
Ha szegény is vagyok, a szívem szabad.
Cselédnek nem hajlíthat hímes szavad."

,,Választottál magadnak embereket,
megszeretted őket és megszerettek.
Nem szerethetitek egymást, mert tiltom.
Figyelj legény, fejedre átkom mondom.
Innentől míg a világ világ lészen,
nem nyugodhatsz nappal, sem hűvös éjen.
Félelmes erejű szörnyeteg sorsod.
Lelked eltemetve, szíved alatt hordod.
Sorsod örök, mentséged sehol sincsen.
Megváltást nem lelsz sem ingyen, sem kincsen.
Halálod percéig, borzasztó sárkány,
ősgonosz leszel és förtelmes bálvány.
Halálod percében leszel, ki voltál,
leszel szegény legény, ki megtagadtál.
S történjen bármi az utolsó percben,
nem menekülhetsz, végzeted kegyetlen!"
Elkomorult az ég, elszorult a szív.
,,Anyám, bársony szemed már hiába hív."

Lett a legényből iszonyú szörnyeteg,
amerre fordul, a vidék megremeg.
Megremeg a világ, remeg a király,
rezzen minden madár, a griff, a sirály.
Fák kopaszodnak, a búza elsatnyul,
közel-távol, fent-lent sárkányszív az úr.







MI


Én, apámnak képe,
anyámnak szemfénye,
magamnak mindene
már régen nem vagyok.

Te vagy jobbik énem,
végem érted félem.
Nyugalom-tengerben
révben csillag ragyog.

Ő mi ketten vagyunk,
érte csattan szavunk.
Míg a Földön lakunk,
lelkünk nem jár gyalog.







...MILYEN SZÉP A VILÁG!


Ez a világ furcsa,
nem olyan, mint képzeled!
Közömbösen nőnek
fák alatt a kőhegyek.

Az időtlen anyag
csak összeáll hirtelen,
lelket kap valahol
s áttáncol egy életen.

A végén szétesik,
mint hamvadt parázs pora.
A tűz csak elillan,
ám nem tudhatjuk, hova.

Így volt és így is lesz
s az elmúlások fájnak,
s ha maradsz, a búcsúk
égő sebeket vágnak.

Százados tölgy törzsén
mint régi fejsze hegek,
kérges fájdalommal,
de benőnek a sebek.

S amíg te itt maradsz
s a szeretteid mennek,
bámulsz bénult szívvel,
mert fogynak, kik szeretnek.

Végül rajtad a sor,
zenéje hal a táncnak,
hiányzó ritmusod
csak a lelküknek fájhat.

Mert a világ hideg,
nem olyan, mint képzeled!
Az örök atomnak
nem számít röpke léted.







MINDENT


valami puhát
valami szépet
valami jót
melegséget
ősszel napos padot
szél ellen árnyékot
csak maradhassak
amíg maradhatok


valaki jót
valaki szépet
simogatót
kedvességet
nyári hajló csókot
téli alkonyatot
csak szerethessek
amíg maradhatok







MONDD MEG, KIK VAGYUNK!


Mondd meg Nekem, te Mindentudó,
kit képzelünk, hogy létezel,
mondd meg, ha nem is vigasztaló,
mi a magyarság-feltétel.

Mi a magyar? Nyelv, nép vagy nemzet?
Legkisebb fiú, szárnyas ló?
Vagy házát vesztett bolygó szerzet,
árban vergődő fuldokló?

Sorsavesztett sorsok tömege
tolong ingatag tutajon,
egymást lökik, tapossák vízbe,
csak esélyük még maradjon.

Egynek sincs reménye. Az átok
lelkét nyomja századok óta:
társában nem lel barátot
s nem hallja, ha üt az óra.

Mutat a másikra: ,,Ő nem az!"
s az megfelel rá: ,,De ő se!",
habot fúj, üvölt, vihart fakaszt:
honnan jött a testvér őse.

Mondd meg nekem, te Mindentudó
(bár nem tudom, hogy létezel),
mért vagyunk itt, s nem múltba hulló,
tűnt nép lettünk, ez érdekel.

A tehetetlen történelem
lendülete tartott csak meg,
vagy volna valami fő elem,
mely szilárdan áll, nem remeg.

Bízzunk abban, hogy nem véletlen
a magyar szót hallani még,
s a reánk ömlő szennytömegben
fejét emeli, ami szép.

Kicsi a világ, egyre kisebb
s a nagy nemzetek csak nőnek.
Ápold mentsvárad, nehéz nyelved
alapja lesz a jövőnek.

Mondd meg nekem, te Mindentudó,
ki, remélem, hogy létezel,
az ős vagy a nyelv nemzetadó,
a holnapba melyik visz el.

Nem az a fontos, honnan jöttél,
de magyarságod szép legyen.
Álmod s éned a nyelvedben él
s lelked pihen a nemzetben.







A NAPOCSKA


Kerek, mint a zsemle,
meleg, mint a kályha.
Reggel nézhetsz szembe,
este bíbor máglya.

Délben föntről szemlél,
szöszke fürtön táncol.


Míg alszol, sem henyél:
más földön világol.

Találd ki, hogy ki ő!
Arany csillagocska!
Életünk éltető:
gyönyörű Napocska.







NEM AKAROM


Nem akarom érezni, hiányzol,
nem akarom tudni, nem vagy mellettem,
ha mellemre bújsz hűvös reggelen,
rettenve nyüszít a nyüzsgő pokol.

És nem akarok álmodni veled,
álmaimat meg akarom élni.
Nem akarok soha attól félni,
három óra múlva felébredek.

Önző vagyok, hát előre megyek,
ahol vár ránk az örök mostoha.
Gyermekre száll megint búcsú sora,
akkor találkozom újra veled.








NOVEMBER


Amikor a bogarak lehullanak
s a nappalok a csillagokkal járnak,
sápadt levél sírba hideg földre hull,
csak állsz a ködben árván, anyátlanul.

Versenyt rúgja veled az avart a szél,
nem mond semmit neked, csak beszél, beszél.
Didergő homlokát válladra hajtja,
s csak mondja suttogó ajka, csak mondja.

Fagyott fűnek fagyott harmatcsepp mesél,
fákat, szobrokat lep be reggel a dér.
A szökőkút száraz, álmát alussza,
ám jön a lány a fiúba karolva.

Versenyt rúgja veled az avart a szél,
sejtheted már, megérint megint a tél.
De mint máskor, az év forgószínpadán
közelít a tavasz s el is jön, talán.







Október


Hideg dél van, elkel a kendő, a kalap,
csak keskeny felhőrésen át néz ránk a nap.
A szél sötét felhőt fúj a Fertő felől
s a kereszt árnyéka az úton végigdől.

Eső után már nem gőzölög az úttest,
ködpamacs illan, a tájra tejjel fest.
Igen, az ősz mindent és mindent megérint -
fehér csokor visz fekete nénit megint.

Fehér csokor, fekete asszony - visszanéz
s a régen múlt idő, mint hordón a penész
védi és érleli, mi vált már rég porrá,
az emléket zsongító, aranyló borrá.

Most éled meg öregséged emlékeit,
az időt, mely később majd partra menekít,
ha sodorna, lepne zúgó folyó habja,
mikor más nem vagy már: fogyó idő rabja.

Most még október vagy, élénk, gazdag, bátor,
de nézz magadba már, gyérül a lombsátor.
s lassan majd elpihensz, majd elmúlsz végtelen
és csak vissza lesz mit nézned az életen.







ORSZÁGODBAN


Országodban
Tüzet lelek
Parazsából
Tüzet veszek
Magvát vetem
Hideg földbe
Terméketlen
Temetőbe

Ajkaidról
Tüzet veszek
Szerelmedtől
Lángot vetek
Magvam vetem
Meleg ágyba
Virágfiú
Szökken szárba

Temetőből
Szántóföldet
Parazsadból
Melegséget
Ajkaidról
Kedvességet
Virágszálból
Reménységet!







ORVOS VAGYOK
K.F-nek


Csak néztem, ahogy hullik kezemből,
mint lassított film: egy ház romba dől,
majd viszi sorsa a maga útján
s eltűnik egyszer az élet partján.

Csak néztem, ahogy tőlem várva időt
nézett rám s nem hazudhattam szép jövőt.
Nem mondhattam mást, mint az igazat:
,,Tudásunk a kórtól messze elmarad."

Tudtuk, hogy hol tart, mit szőtt be a rák
s amit tehetünk, nem tesz majd csodát.
Hogy hónapokban mérhető léte,
tudta ő, hisz ésszel élve élte,
míg megadatott, hogy itt lehetett,
életét, s ha tudott, hát nevetett.

Volt idő, hogy volt idő szeretni,
játszani, gyermeket nemzeni,
simogatni, csókolni és adni.
Csak egy cél maradt: Még megmaradni!

Közös ismerős hozta el a hírt,
arca fölött betemették a sírt.
Elment és én itt állok elveszve:
Most ki jön, mi feszít keresztre?







ÖRÖK KÖR


Tudom, engem is, idegen
eljegyeztél már az elején.
Pártatlanul és ridegen
találkozunk egykor, te meg én.

Nem haragszom rád, bár féltem,
törvénytőröd a szívembe szúrt.
Örökké többé nem éltem,
bár kamaszként még rövid a múlt.

Rövidebb már, érzem, a nap,
elsuhannak a fontos percek,
sorok fogynak, telik a lap,
lassacskán beérnek a kertek.

Szüret után, ha jön a hó,
s takarod vele vállaimat,
tengerre visz majd ködhajó,
s feledem régmúlt báljaimat.

De csak nem kapsz meg egészen,
bár teljesen birtokod leszek.
Emlékszik rám gyöngy-lánc-lány-szem,
ahol örökké jelen leszek.







PÁRBESZÉD A SÍRNÁL*


,,Ha bolyongsz sötét erdőben
s rezzensz a reccsenő ágtól,
ülsz magadban, mély gödörben,
leestél megint a falról,
lelked veszve, kiúttalan
réved szemed a semmibe.
Nem lehetsz oly boldogtalan,
hogy ne zavarjon semmi se."

,,Mint leégett tölgy gyökere,
tövestől kitépett virág.
Sosemlesz jövő öröme
némítja el lelkem szavát.
Néma lelkem, süket szívem
vak sorsnak volt játékszere.
Lehetek oly élettelen,
hogy ne legyek már semmi se.

Lelkemből kitépték húsom,
testemből fájdalom szakad,
üvöltő üresség-húron
disszonáns énekem dagad:
Mit tettél velem, te Isten,
mért nem rogy össze a világ,
mért kell minden reggel néznem,
mint kel keletről a világ!"

,,Nyugodj gyermekem, nincs kiút,
gyermeked vissza nem hozod.
Az életünk csak körbefut
s hogy végül mi vár, nagy titok.
Elmegyek én is és jössz te,
amikor majd itt az idő:
egy utolsó szellem-röpte
s várunk majd reád, én és ő."

*M. Hajni emlékére







PERONON


Dobbanó gépszíve lendül,
sorompón figyelem csendül,
kis kezek buzgón intenek,
ablakok napban fürdenek.

Az erő halkan dorombol,
tengelynek feszül vasmotor.
Indul, állok s nézek árván,
messze repül vágány szárnyán.







RÁM NÉZEL


Rád nézek s csak nézek rád.
Játszik velem egy gondolat.
Nagyon édes, nagyon vén
s már érzékeimben dagad.

Duzzad rezzenő bimbó,
kis fejét fordítja fényre,
simuló vásznon rajzol
mosolygó esélyt a kéjre.

Szívet formáz a combod,
ágyékod hívó mező.
Ajkam inná harmatát
s suttogná szélnek: Ez Ő!

Rám nézel s csak nézel rám,
játszik velem a bódulat.
Elmerülök medredben
s megcsókolom a nyakad.







REGGEL


A fény még ferdén kaszál,
a nád között pára ül.
Friss reggel, álomhalál.
A fák alatt éjcsend hűl.

Varázsvilág már messze,
a valóság még várat.
De álmom ébren lesve
tölti, tölti a tárat.

Két lábbal puszta létben,
keményre tiport földön,
a reális nem tétlen,
kíméletlen földönt.

Elgázol, megtör, szétszór.
Mi megvédhet ellene,
álmotok: mert hozzám szól
hűs, simító szelleme.







SEMMIBŐL SEMMIBE


Léptem hóból hajló fűbe.
Engedett a hideg bakó.
Rideg éjjel, jeges mellel
átölelt egy fakó zakó.

Majd a buja május jósolt
nyarat, napot, termést bőven.
Lett s én nem akartam mást, csak
röggé válni az időben.

S hulltam, levél a dombtetőn.
Pihentem hópaplan alatt.
Barna füvön nyúlt gerincem.
S csak vártam, vártam a tavaszt.







SZERELMESVERS


Ahogy a platánok marka
megfogja az eget,
ahogy a kémények füstje
kapja el a szelet,
ahogy az égő bíbor Nap
felhág a hajnalra,
csókjaim szétszórom
gesztenye hajadra.

Ahogy esti kondenzcsíkok
rózsaszínre válnak,
ahogy izzadt hajnalokon
vége van a bálnak,
ahogy megroppan fagygerinc
végén kemény télnek,
becéző beszédek
tehozzád beszélnek.

S merthogy kicsi Szaffi lányunk
bal hüvelykjét szopja,
s mert az életet a világ
a vén Naptól kapja,
s mert véletlenül te és én
a Földön létezünk,
ez törvény: párunkat
szeretni élhetünk.







SZÉPVERS


Szép a lélek és szép a test
szép aki beszél szép aki fest
szép aki kicsi és szép a nagy
szép az óriás ha békén hagy
szép a fekete szép a fehér
szép ha lemegy aki épp felért
szép aki kövér szép a sovány
szép a zöldség a borsos tokány
szép ki idegen szép aki vagy
szép aki forró szép aki fagy
szép aki szép szép aki csúnya
szép a szmoking a szakadt gúnya
mert mondd mi a szép mondd ki a szép?
Szép ami szép és szép aki szép!







SZÜLETÉSNAPODRA
fiamnak


Megtaláltál, tehát vagyok.
Általad szóltak a világok,
honnan régen én is jöttem,
s - habár mindent felejtettem -
nem felejtettek a csillagok.

Általad világok szóltak,
tanítottak s igazítottak.
s majdnem lettem, aki voltam,
- még ha el is bitangoltam -
hívő penge, kosár, markolat.

Benned hiszek s testvéredben
s ha röpke életem elrebben
s reppen lelkem vissza oda,
- te még tudod, én nem, hova -
vigyétek tovább az életem.







TÁLTOS


Sörénye szelet fésül,
patkója felhőn toppant,
márványfog tűzön szépül,
hátat nyereg nem roppant.

Fordul fényre szép feje,
nyakát a Nap simítja,
szeméből tűz fényrege,
varázst szárnya susogja.

Egy ugrás a hét határ,
hét mérföldet egyre lép.
Nem riasztja száz halál,
ha lovasa lelke szép.

De amikor megvénülsz,
tizennyolc is elmúlsz már
- a világ közepén ülsz -
táltoscsikód messze jár.

Maradsz valódi porban,
reális gondok között,
emberidegen korban,
sikerkovácsok mögött.

Ha csemetéd születik,
lelked múltadba mereng.
Fiókád szeme fénylik,
benne táltosa dereng.

Életed nem áldatlan
lüktet szívednek vérén.
Boldog lehetsz s ártatlan
gyermeked szelíd révén.







TÜNDÉRMESE


Egyszer volt, hol nem volt... Ha volt, az Óperencián túl,
a varázstenger közepén, ahol táltosmalac túr.
Kerek sziget - Tündérország. Tündérföldben tündérfa,
annak ágán tündérmacska s érett tündér datolya.
Virágszirmon tündérbogár tündérnektárt gyűjtöget.
Tündérmadár a Nap alatt simogatja a szelet.
Háromtestű tengertündér, villásfarkú, nagy fogú.
A szíve ébenfekete, lelke homályos odú.
,,Hozzátok fordultam s mondtam: Engedj, tündérnép, fogadj!
Eljöttetek és mondtátok: Nem kellesz! Magad maradj!
Nem kellettem s vajon miért? Nem voltam sem jó, sem szép!
Tündérország átkot mondok: tudj meg mindent, tündérnép!"
S a tündérmese világban nyomasztóan hirtelen -
derült égből villámcsapás - megjelent az értelem.
S nem volt mentség, mindent tudtak, tudtak fájdalmat, halált,
tudtak örömöt s bánatot, tudtak tort s tudták a bált.

Tudták, elmúlt az öröklét, halhatatlanság oda,
s küzdeni kell, ez nem vitás, talán lesz még majd csoda.
Közhírré tétették rögvest: Tündérország fejet hajt
s királyává koronázza azt, ki gyógyítja a bajt.
Lovagok jöttek s hercegek, vitéz legkisebb fiak,
sárkányölők és sárkányok, harcedzett nemes férfiak.
Háromtestű tengertündér mérget kacag, habot fúj:
Minden bátor kihívónak szemére mély álom hull.
Ott hevernek álomtalan Tündértenger fenekén.
Táltosmalac is elfutott, jól tudja, hogy nincs remény.
Ám erős szél jött ég felől, tengerre szállt léglegény,
csónakba ült, vitorlásba s varázs csillant énekén.
Énekelt a halászokról varázszsoltárt hét este
s varázshálóban vergődött tengertündér halteste.
Énekelt a kígyászölyvről tizenkettő napon át
s tengertündér kígyóteste elhullajtotta fogát.
Énekelt a szerelemről hetvenhét szép éjszakán
S tengertündér embertestét felőrölte a magány.

Nyújtóztak és ásítottak, ébredtek a legények,
csak Tündérország lakói szomorúak, szegények.
Szabadok már, mint a madár, de valami elveszett.
Vállalniuk kell a sorsuk, ami rájuk méretett.
Megbékélnek majd idővel s boldogok lesznek bizony,
Mert ész és szív együtt képes átjutni a gátakon.







ÚJABB INTELEM




Apa, az életben
jutalmat hogy' nyerünk,
a világon ismertek,
híresek hogy' leszünk?

Lehetsz fiam, mester
gyakorlott kezekkel,
izmos vállal, karral,
tanuló inassal.

Lehetsz nemes művész,
trükkös-frakkos bűvész,
igazságot bíró
irodalom-író,

mérnök, tanár, vegyész,
belgyógyász és szemész,
színész vagy direktor,
docens, dékán, rektor.

Teljesen légy, ami,
ne csak fél valami,
ha már választottál,
tedd, amit gondoltál.

S hogy ne érjen szégyen,
tedd, amit kell, szépen,
s meglátod, csillagok
kapnak csak csillagot.







ÚJ IDŐKNEK ÚJ FALAIRÓL


Én nem kívánom, hogy
pusztuljon,
haljon,
fulladjon,
fájjon,
sikoltson,
sírjon,
rettegve
fusson,
aki átlép rajtunk
s megtapos.

Törvényt tagadok, hogy
szemével
szemért,
fogával
fogért,
könnyével
könnyért,
bánattal
búért
fizessen, ki neked
így adós.

Elvárom világ, hogy
ne csak az
éljen,
boldogan,
fényben,
aki lop,
sikkaszt,
ki tróger
s rabol,
hanem az is, aki
trógerol.










VÁLASZ


Bandi, már nincsenek Kárpátok
s a vörös csillag is lehullt,
trónolt egy ideig, meguntuk,
kimerült és visszavonult.

A nagy kísérlet nagyot bukott
s három emberöltő vele.
Röpke tavaszunk szirmot bontott
s lelkünk cirógatta szele.

De ártatlanságunk elveszett,
álmainkat deflorálták.
Az eredő bizalmat s hitet
cinikusan eljátszották.

Elitnek tartják önmagukat
s elhiszik sajnos, azt hiszem.
De az a köznek ad jogokat
s ezért a vállamon viszem.

Elit én vagyok s mindenki más,
ki teszi dolgát pontosan,
s biztosan megértesz majd, pajtás:
az elitnek már csömöre van.

Rezzenéstelen, hazug szemek
és cinkos összekacsintás.
Nemtelenné vált neves nevek,
s nem is titkolt, szent kéztartás.

Egyetlen kiút: saját magunk
tartani szabályainkat,
s bár most helyzeten kívül vagyunk,
felnevelni álmainkat.







VERS


- Szeretlek, mint a napot az égen,
mint az eget szikrázó nyárestéken.
- Pusztítsatok csak engem magamat,
s hagyjátok nőni megfogant magomat!

- Szeretlek, mint az asztalon a sót,
elfolyó idő a feszülő rugót.
- Mért gondolod, hogy a fasoron túl,
másik parton más világ, a rend az úr?

- Szeretlek, mint az este a tüzet,
májusi szellő a megindult füzet.
- Mért mennék mégis, ha jó itt nekem?
Tarts vissza bátran, hogyha jó volt velem!

- Szeretlek, mint a felhőt az égen,
a kopott keresztet sírdomb tövében.
- Hogy a határon túl mi vár, titok.
Remélem, majd oda boldogan jutok.

*az életről, a szerelemről







VÉGSZÓ
In memoriam J.A.


... égő ruhám ne oltsátok
szomjúságom ne bánjátok
bilincsemet ne bontsátok
keresztemet ne bántsátok

lázas fejem ne hűtsétek
örömeim ne fűtsétek
jó sorsom ne reméljétek
kínjaim ne enyhítsétek

társaságom elmarjátok
jószágomat elhajtsátok
otthonomat kifosszátok
árva szívem kiadjátok

édes sírom könnyezzétek
lelketeket vérezzétek
erényemet bocsássátok
bűneimet oktassátok







  
 
0 komment , kategória:  Gergely Ágnes & István   
Gergely Ágnes versei
  2019-09-10 21:00:24, kedd
 
 










GERGELY ÁGNES VERSEI - Válogatás


Gergely Ágnes (eredeti neve: Guttmann Ágnes) (Endrőd, 1933. október 5. -) Kossuth-díjas magyar költő, prózaíró, esszéista, műfordító.


Link







AJTÓFÉLFÁMON JEL VAGY

Apám emlékére


Nincsenek emlékeim,
és ha vannak sem őrzöm őket.
Sohasem koslatom a temetőket,
nem rendít meg a szerves kémia.

De néha, így november táján,
ha köd van és a nyirkos ablakok
mögött levegő után kapkodok
- testednek hollétéről mit se tudván -
a vegetatív emlékezés útján
fel-felszivárog egy mozdulatod.

Érzem, hogy hosszú, ideges ujjaid között
termosz forog és rossz konzervnyitó,
zsebkés és tátott szájú hátizsák,
meleg alsónemű és imakönyv,
s a súlytalan teher alatt a hátad
ropogva eszmél rá, hogy bírja még.
Érzem, hogy indulsz. Kilépsz, jól öltözött csavargó,
sohase mész, csak indulsz,
nevetve hátranézel, harmincnyolc évesen,
visszajövök, hamar, bólintod, mutatod
- másnap lett volna a születésnapod -
és vinnyogva, befelé sírsz, mint egy Mednyánszky-kép,
és integetsz - hogy integetsz!

Ajtófélfámon jel vagy: megtapadtál;
a Ferdinánd-híd, a tenyérnyi rács,
a lucskos út, a végelgyengülés, a fűzabálás
vak képzelés csak mind, elmeszülemény,
hiszen hazudtam, látni szoktalak,
a novemberi fojtó ég alatt
velem indulsz, lélegzel, könnyeid
az én torkomat szorítják, és én hagyom,
s ott fönn, ahol nincs keresnivalója,
az a szádból kiütött, vékonyka Memphis cigaretta
átégeti a bőrt egy csillagon.

1963







BÚCSÚ


Menj Isten hírivel.
A Héttorony se jobb.
A földút néptelen,
csak Ő a hírhozód.

Jobb kézre feszület,
bal oldalt lúdcsapat.
Vár Skylla-medrivel
a kőbe forrt patak.

Kharybdis végtelen.
Választanod se kell.
Zizegnek a szegek.
Menj Isten hírivel.

(1997)







EGY EMILY DICKINSON TÉMÁRA


Partra löktek a fények.
Kinn elmúlt a vihar.
A roncshajó alászállt
sötét bordáival.

Maradt-e még kiáltás
a hullámok felett?
Elvégezte a zátony,
ami rendeltetett.

Majd elregéli egyszer
kofa, gengszter, diák.
A történet besároz
minden tragédiát.

Nagy cethalak lebegnek.
A víz választ nem ad.
És nincs örök fogódzó
csak lenn, a víz alatt.







ELSŐ VERSEM


Ha egyszer már a puskatussal
a férfit fejbe vágták
hát dobják le a Tajgetoszról
az özvegyet s az árvát

Tizenkét éves voltam akkor
vagy talán tizenhárom
nem tudtam hogy vétkeim sorsa
fennakadhat egy átkon

De minden férfit hozzá mérek
minden folyót a vérhez
minden pofont minden jelet
a rettentő ütéshez







ÉS NEM LEHET


Kertek nélkül is van bozót
kígyó nélkül kígyómarás
éjszaka nélkül vaksötét
tények nélkül hazudozás

éhínség nélkül éhhalál
rózsa nélkül rózsakaró
hosszú keserves út helyett
tizennegyedik stáció

előbb bődül fel az ökör
mint a hídon a bárd lecsap
a vég felől ha nézheted
a folyamat világosabb

nem láttad a koldus kezét
milyen szegénység nyújtja ki -
rossz pénz rossz lelkiismeret
és nem lehet segíteni







FENYŐTŰ


Megváltódom: vers jut eszembe rólad.
Talán valahol ezért meg is rónak.

Szemedre hányják, hogy közel merészkedsz,
mint a csillag a fenyőfák hegyéhez -

onnét mozdulsz, hol négy táj fut keresztbe,
tobozra simítsz és narancsgerezdre,

megnézel szépet és elnézel ocsmányt,
míg ezek kávéházat, égi kocsmát

vélnek többféle párás, kék sarokban
s osztottságot abban, mi oszthatatlan.

Himbál az Idő: önjogán nemes lét.
Tűhegynyi karca az egyetemesség.

Elférek én ott? Meddig kell itt lengnem?
Nyújtom a verset. Nem fáj. Válts ki engem.

(1989)







FIRENZE NEHÉZ NAPJA


Amikor Firenzébe ért
Avram Judah, az egykori,apja,
Yehiel már nem élt.
Toscanában bealkonyult.
Avram Judah háza felett
alkonyatkor megállt a nap.
Két gyertya közt az asztalon
lassan forgott a sorskerék.
Csak szeretetbôl ér vagyon.
Gerinced pénz veri agyon.
Rossz jellembôl lesz gyûlölet.
Gyûlölködés nyomorba vet.
Szegénység alázatra int.
Megaláznak, szeress megint.
Hogy kilobbant a gyertyaláng,
éjfélre kelve jött a hír,
hogy egy legendás, vad spanyol
fölfedezte Amerikát.
A Vízöntô és a Halak,
a tekervényes tengerek,
martalócok és zsoldosok,
markotányosnôk, koldusok
nyomán jön a kalmárvilág.
Csak szeretetbôl ér vagyon.
Gerinced pénz veri agyon.
Rossz jellembôl lesz gyûlölet.
Gyûlölködés nyomorba vet.
Szegénység alázatra int.
Megaláznak, szeress megint.
És utcahosszat vér csorog.
A hírek lenn száguldanak.
Avram Judah háza felett
alkonyatkor megállt a nap.
A kormos gyertya csonkjait
egy kis cselédlány vitte ki.
A tornyok összehajlanak.
És megépült az Uffizi.

1999







FOHÁSZ LÁMPAOLTÁS ELŐTT


Uram, óvj meg a tökéletességtől.
Mint vasalópokróc szélén az ékalakú
égésnyom: hagyd meg rajtam
hibáimat, kezed nyomát. E városban,
hol a két part egymást vicsorogva nézi,
rajzolj rám holland tulipánmezőt. S ha
tárgyaidra írod: ,,vigyázat, nagyfeszültség",
helyezz el cinkosként áramkörödben. Olyan
ritkán látható az esthajnali csillag, régi
juhnyájak őre. Kumuluszok közt, a
szétragadt világban nem látjuk egymást.
Perzselt, pusztuló, zárlatos csontjaimban
őslények emlékezetével
add világítanom, míg besötétlik.







HALAK


Sohasem értettem őket:
a szökdelőket, vízből menekülőket.

Ha kopoltyúval természetesebb,
minek - fulladni - a másik közeg,

a légnemű, a foghatatlan,
az összeütközésnél csobbanatlan,

minek? Minek, minek.
Csillogtatni a pikkelyeiket.

Egy perc megállás a Nagy Vízkeréken.
Egy perc az égben.

Aztán a törvény működésbe lép.
A gravitáció. Süllyed az ég

és alakot vált az elérhetetlen,
ott hintázik az ismerős közegben,

hatalmas vízcsepp, kénytelen mennyország,
reménytelen szerelem, Magyarország.







A HÁZ


A ház a tiéd
kószálj benne ahogy tetszik
William Carlos Williams


A ház a tiéd
ha csakugyan kószálsz benne
megpróbálom a szőnyegen
kitapintani lépteid
s a lábnyom fölött a bokádat.

Suhanás? Kopogás? Menetelés?
Milyen szó illik jöveteledre?
Honnan fogom tudni hogy
örökbe vetted birtokod ha egyszer
a vendégváró serlegből egy cseppnyi
bor sem párolog el mint egykoron
hittük? Kérlek a küszöböt
lépd át hiszen emelkedni
számodra nem nehéz.

De mi történik ha a lépés
nem jár hangerővel? S ha
nem is létezik mint magánvaló?
Ha foszlánya csupán a jövetelnek
mely átkerült egy más dimenzióba?

Találgatok hallom az eső elvont
neszét az ablakon s hogy itt járt
arról másnap az üveg foltokban
tudósít. Hanem a létezés ilyen
alpári szintje nem kell.

Ne érzékeljelek de birtokolj.
Nem figyelem a villanásokat
a váratlanul meglelt dolgok
puhább felületét a bútorreccsenést.

A jelek járulékosak.
Töltsd ki a házat
legyen bár léptek és csont
helyén valami ismeretlen
s mindeddig gyakorlatlan formában
megnyilvánuló erő
töltsd ki a házat teljesen
a lépteim fölött is

csak a küszöbre vigyázz
nehogy felolvaszd sárgaréz
számomra teljes országhatár
neked csak parányi
jelzés egy darab a térből
amelyet végleg befogadtál.
Óarany késhegyvillanás
lehetne világítótorony is
forog bemélyed recseg trombitál
lábhoz tett harsona
feltámadás ígérete
magas frekvenciájú hangok
töltik be a házat

a ház a tiéd
kószálj benne ahogy tetszik
boltozódik a kő
épül tovább.

1989.







KILENC DOBÜTÉS


Maranathá
Jordán patakja árad
Maranathá
völgyében a halálnak
Maranathá
hegyek kosokra válnak
Maranathá
dombok bárányra válnak
Maranathá
nem visz tovább a lábad
Maranathá
körülvesznek az árnyak
Maranathá
követhetetlen árny vagy
Maranathá
rekedten mint a dámvad
Maranathá
szórvány vagy és halál vagy

(1996)







KIÚTTALAN


Már jelt adott a csészekürt,
az est leszáll talán.
Hallod-e, ami hangtalan,
tündér keresztapám?

Látod-e, ami elvakít,
ha fény burkolja be,
s a rétegeken áthatol
a békák éneke?

Tévelyegnek a jóslatok,
a sors halálra szán.
Hová vezetnél, Marc Chagall,
tündér keresztapám?

Tiszatáj 2019







MAHLER A TEMPLOMBAN


Ahogy a szobrot átjárja a Semmi
és mégsem válik semmivé a test
ráépült múltját nem lehet feledni
mint a hóesés oly tökéletes

ahogy a hosszú ablak rése lassan
ráélezi az éjszakai fényt
mely csigolyák közt dárdavég alakban
naponta újrakelti életét

a szobor előtt eltompulva térden
míg a távolban kapu nyikorog
az ablakrésben és a hóesésben
s a dárdavégben ő is érzi hogy

ráépült múltját nem lehet feledni
ahogy a szobrot átjárja a Semmi

(2001)










ORFEUSZ


I
Eltakarják a partot a fehér olajágak
a homoksíma vízen nem lengenek vitorlák
Valahol erre járhatsz néha érzem
hogy az óriási eolhárfán végigfut a szél
A sziklák közt ilyenkor egy-egy pillanatra
fellélegeznek a fűcsomók
Ötezer éve várlak

II
Hiába ring az utcán a csillogó karének
hiába vibrálnak a szürkületi fények
ha nem vagy itt minek a naplemente
minek kezdődik újra a vizek mormolása
minek bámulnak rám a jámbor állatok
és a szelíd kövek

III
Terített asztal várhat kobaltkék ég alatt
dalok széplábú nők nagy bűvölések
egy korsó vízben is szád hűvösét keresném
ó ifjúság egyetlen és utolsó jaj utolsó
ibolyántúli lobbanása
minden fajankó nagy szavakkal vár rád
ha megfordulok egy március estén
vedd el a szemem világát


1962







SZAKURAÁG


Hogy lejuthassak a völgybe utánad,
küldök neked, szívem, küldök szakuraágat.

Lemorzsolom a sziklát, akár a lepkeszárnyat,
félreborítom a bambuszerdőt,
átugratom a szentély-kapufákat,
lefelé úszom a kő-vizesésben,
mindjárt elérem a lakkhidat, állj meg,
megyek utánad,
nedves hajamban viszem a szakuraágat,

kicsoda is vagy te, hogy előtűnsz
itt, ahol a vadak se járnak,
sárga arcodat feltartod
teljesült holdvilágnak,

tetők szerencsebűvölő rézszarva közt kibukkansz,
szobrok üreges fejében megpendülsz,
te vagy a lámpás,
gyöngyöző, mohazöld ének, félbemaradt, erős kiáltás,
hol az a völgy! a térség visszadob,
a hegyek körben fölédhajolnak,
szétszed a mesterséges tó, gyűrűkre, pöffedt
halakra szétránt,
napjaimat egy molekuládért, csak ne ezt a vég nélküli
sétát

ezerszer megjelölt utakon,
hegy-völgy hintáján lógva,
ahogy lennem adódik fél évtized óta,
te kellesz nekem mostmár, gyűszűnyire zsugorodott
méreg, halott madárdal -

futok, hajamban zörgő szakuraággal.







A 137. ZSOLTÁR


Ültünk Babylon folyópartjain.
Sírtunk. Babylon tenger nélkül él.
Hárfánk a fűzfán. Másképp szól a kín.
Tőlünk verejték kell, nem szenvedély.
S nem érv, erünkből mért dőlt itt a vér.
Hát kihult jobbom legyen rá az ámen,
ha elfeledlek egyszer, Jeruzsálem.

Jelünk itt falba karmolja a nép.
Kik biztatják, sem tudják, mért teszik.
Királyi jel, sok más jelet túlélt.
Ne ródd fel, Uram, vétekül nekik!
Ne vágasd falhoz szép kisdedeik...!
És fájó orcám rángjon majd a számhoz,
ha elfeledlek egyszer, Arany János.

(1992)










SZERETEK VÁRNI RÁD


Eső kering az utcán, s idebent
a lámpa körül gyűrűzik a csend,
ahogy ülök és várlak.
Nincs más világ: magamba búvom el.
Ilyenkor nem hiszem, hogy látni kell,
ilyenkor óriás vagyok,
aki elég magának,
lebegek fönn, a csont-palack felett
és az sem érdekel,
hogy kerek szemmel figyelnek a tárgyak.

Ülök és várlak.
Mióta várok így?

Emlékszem, meggyűltek az évek,
feltornyosult a megvárattatás,
közben mosoly fürösztgetett, közelség,
jó szó, szívesség és kézfogás,
lassanként gyanús lettem önmagamnak
s előrebukván a jövő felé
(hogy ki jön még és ki az, aki nem jön)
belémfagyott a maradék lehellet
és meggyűlöltem, akit várni kellett -

és most eszméletem hideg falára
kikönyökölve nézek innét,
s mint az igazi boldogok,
a tétovázó ifjúságra
s a lépteidre gondolok.
Te vagy bennem a bizonyosság,
az önvédelem és a gőg,
a különbség, az azonosság,
a fejtartás mások előtt.
Ha jössz, a padló is megéled,
körvonalat kap a világ,
a tárgyak előrefeszülnek,
türelmük szétveti az ajtót,
lebiccenő fejem fölött
a lámpa lélegző virág,
jaj, nézd, hogy szeretek,
szeretek várni rád,

nézd, én, az egykori csavargó,
hogy ülök itt, nyugalmi lázban,
e mozdulatlan mozdulásban,
ülök és várlak, várlak -
állj meg! egy perccel előbb, mint belépsz,
még felmutatlak a világnak.










TÜKÖRPILLANAT


Hogy tűnnek el a szarvasok,
ha a szerelem messze már?
Hogy lobog át az éjszakán
észrevétlen a félhomály?

Hogyhogy az őr nem imbolyog?
Maga is ellobogva él.
Csaka mélypontot kémleli,
ánemóne táncát a szél.

A hídon léptek konganak,
és kizuhog a vak sötét.
Eltűnnek majd a szarvasok,
de agancsuk közt ott az ég.

(Bárka, 2007)







AZ UTOLSÓ PILLANAT


Lógni fogsz - súgta vigyorogva.
- Ma éjjel szökj át a határon...
De ő tudta, itt kell maradni,
erővel, át a gyávaságon,

a pillanatot megragadni,
mert nem lesz többé, nem lesz holnap,
nincs trianoni végítélet,
az ország végre összeforrhat -

Istenem! én láttam az arcát,
és láttam, hogy majd megbocsáthat,
mert részese volt Magyarország
utolsó szép pillanatának.







A VÉDTELENSÉG


Csak szeressenek, akármerre vagy.
Négyzet formájú kertek rejtélyes
ágbogán, harkálykopogásos erdők
napvillogása közt, Bach-zenében,
ha egy másodpercre kihagy a cembalo
pedál-lélegzete. Míg Isten ilyen
messze van, szünetjelnek képzellek el,
kicsinynek, tollpihésnek, védtelennek.
Olyan áttekinthetetlen körülöttünk
a rengeteg, oly sok benne a dísz,
a hang, a felesleges gőzölgés,
a figyelem szétszóratása hasztalanra.
Amíg érezlek, bennem csend van.
De hagyjanak romokban engem: nem több,
mint látvány. Csak fölüled ne távozzék
s ne múljék el az az árnyékos
nagy Tenyér. Napégetés, holdőrület
megszűrve érjen hozzád. Sorsod ellen,
napjaim ellenében áthatolható, valódi fény
vigyázza mozdulataid, s ne fényképezhető
és leletté képezhető, művi sugárzás. Minden
ösvény ismerjen rád, és nyomodban
nyugodjék meg a por, az átforrósult
kősziklák, a sivatagi kaktuszok közt
ágáló, hatalomvágy verte részegek.
Zuhantában torpanjon meg a sérült
meteor. És váljék újra műhely a világból.
Csak szeress benne lenni, ez itt a rendelésed.
Csak szeressenek, akármerre vagy.










VISSZHANG


Voltál-e megbűvölt bogár?
Függtél-e férfi mondatán?
Éltél-e páfrány-életet
az aljnövényzet oldalán?

Vertél-e képzelt gyökeret
egy képzelt patakpart felett?
Nem volt gyökér, csak léggyökér,
azt hitted-e, a földig ér?

A föld mélyén, kuszán, vadul,
a lélek-dzsungelt szelve át,
mikor kidől a képzelet,
érezted-e a szél fogát?

Hallottál hamis híreket,
hogy a szántóvető rokon?
És nemcsak az, ki itt rekedt,
s akinek háza tiszta rom?

És tudsz-e még statisztikát,
hogy merre jártak őseid,
kit és mit fogsz követni hát,
népszámlálást vagy Kölcseyt?

Ki lesz és hány lesz a legény?
Mondják: ,,jelöld", mondják-e: ,,öld"?
Tudják-e, Istentől való
lábad alatt a honni föld?

Tudod te is? És merre jársz?
Azt hitted, megvált a halál?
Holt mondataid ágain
függök, mint megbűvölt bogár.

És október és március,
és álmok és országhatár.
,,Ha lőnek, én rád zuhanok."
És ha a fegyver nem talál?

Mert nem talált, az nem talált.
Golyóként égnek a szavak.
De köszönöm a zuhanást.
Seb nélkül is megáldalak.







William Butler Yeats: HA ÖREG LESZEL


Ha öreg leszel, ősz és álmatag,
S bólongsz a tűznél, vedd le könyvemet,
Olvasd lassan, míg lágy tekinteted
S szemed mély árnyát visszaálmodod;

S hogy hányan szerették a pillanat
Fényét, szépséged, hívek s ál-hivek,
De bolygó lelked egy szerette meg,
S a bánatot az illó arc alatt;

A rács felizzik, lehajtod fejed,
Hát mormold búsan, hogy a Szerelem
Megszökött, ott jár fönn a hegyeken,
S arcát elrejti a csillagsereg.

Gergely Ágnes fordítása








ZARÁNDOKOK


Kevés az útjel a mezőn.
Kevés a fényjel is.
Kevés az azonnali arc.
Kevés az angyal is.

A suhogás csak lepkeszárny.
A tenger messzi még.
Kevés a szél, a szélmalom.
Szűk sátrat tart az ég.

Az összepréselt fájdalom
próbálni jár ide.
És lépni kell, mert lépni kell,
mert szó nem jár vele.

A hallgatástól elszokott
a megriadt tömeg.
Kevés a kéz, a némaság,
a szótlan épület.

Káprázat ez vagy szólítás,
a tölgyerdő morog.
Megszállottan kialszanak
a metszett csillagok.

Kevés az útjel a mezőn.
És kenyérbél alig.
Csak tartson el a suhogás
még holnap hajnalig.







  
 
0 komment , kategória:  Gergely Ágnes & István   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
2024.12 2025. Január 2025.02
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031 
Blog kereső
Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 11 db bejegyzés
e év: 11 db bejegyzés
Összes: 4964 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 999
  • e Hét: 7442
  • e Hónap: 24873
  • e Év: 24873
Szótár
 




Blogok, Szótár,
© 2002-2025 TVN.HU Kft.