Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Online		 Profil képem!
Blogom, Képtáram,
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
Hámori István Péter versei
  2020-07-08 21:30:19, szerda
 
 





HÁMORI ISTVÁN PÉTER VERSEI




Hámori István Péter (1945. május 7. - ) kortárs író, költő, nyugdíjas újságíró, eddig több kötete jelent meg, ebből 5 verseskötet.

Élet és korrajzi elemekből áll Hámori István Péter költészete. Bennük bizonyos mértékig szembesülünk tébolygó korszakunkban tévelygő lelki önmagunkkal. Hagyományos formájú verselés a Hámorié, kimért rímekkel, pontos ritmusokkal, s ezeken túl főleg észrevehetően szív közeli szonettekkel. Alkotójuk szociálisan is érzékeny költő, a szegénység százszázalékos pártfogója, szavak vigaszával próbál gördíteni a sorson.


HÁMORI ISTVÁN PÉTER: Szerző vagyok a Hevesinél

Link







AJÁNDÉK VAGY




Nekem szép vagy. És kívül-belül tiszta,
felszikrázóan igaz, mint a fény.
Úgy hullsz reám a magasodból vissza,
akár betegre a gyógyító remény.

Nekem jó vagy. És simogató szellő
ömlik a légbe lépteid nyomán.
Szikes földszívem általad lesz termő,
véled telik meg elhagyott szobám.

Messze vagy még, ám én megérzem jöttöd,
kívánásom okosságoddal őrzöd,
Szuszog szívedben megszelídült szándék.

Ajkad nyílik, ezer csengője árad,
Magamhoz vonlak, megérintem állad,
Mert ünnepemhez te vagy az ajándék.







ALANYI JOGON


Itthon vagyok, miért érezzem vesztem?
Szeretet kötöz e földhöz, semmi más.
Hiába tör rám had, hogy kirekesszen,
tisztelet illet meg, nem pedig hibás

döntések sűrű, masszává vált mocskán
kövérre puffasztott balelméletek.
Aki fel akar kapaszkodni hozzám,
várja ki nyugton, míg hozzá én megyek.

Legyek magamnak járó jog, s ne érdem
szerint porciózzák nekem, mi enyém.
Szerzett jussomat már ne kelljen kérnem
"túl az emberélet útjának felén".

Hitem teremtő, hogy a helyem itt van,
hiszem, a gyeplőt még keményen fogom,
s tudom, nekem szól mindenkor e hittan,
ügyvédek nélkül, alanyi jogon.







ARANYHAL VAGY


Nem úgy, s nem így, valahogy másképp.
Ahogy büszkén a kakas lépeget,
mustrállak és iszonyú szándék
morzsolja rád a bűnös éveket.

Nem így, s nem úgy, valahogy mégis.
Talán a felhők méltóságteli
repülésével ellebeghetnék én is,
amíg a jó sors kedvemet szegi.

Néha tépnélek gyilkos indulattal,
máskor öledbe hajtanám fejem,
egyszer szívemre rászállott egy angyal,

szárnycsapdosását már megismerem.
Aranyhal vagy, a tátogásod szánom.
Hiába minden, nincs már kívánságom.







AZÉRT SZÉPEK A VERSEIM...


Azért szépek a verseim,
mit hozzád írok, mert szeretlek.
Ilyenkor lelkem termein
költők árnyai átlebegnek.

Néha az öröm hangja szól,
aztán meg felvisít a bánat.
Te mindig ott vagy valahol,
ahol gondolataim járnak.

Elég nekem egy kis grimasz,
szemöldököd csöpp rándulása.
Hancúrozó, kissé pimasz
kisördögök emberi mása.

Mosolyod szemembe ragyog,
rálebben arcodra a hűség,
az, hogy most melletted vagyok,
édes, zsongító kényszerűség.

Rímgyermekeim hermelin-
palást bársonyán hemperegnek.
Azért szépek a verseim,
mit hozzád írok, mert szeretlek!







ÁTKELTÉL A HÍDON


Úgy tartozol hozzá az életemhez,
mint katicabogárhoz a hét pettye.
A nagy kavargás szele hozzám rendez,
hogy feljajduljon ködvilágom csendje.

Ráültetem lelkem egy tollpihére,
lebegjen, ringjon szellős óceánon.
S mikor mézért száll ajkaidnak méhe,
nyelvem fográcsos börtönébe zárom.

Szeretlek, mint az emberek a sót,
Te vagy széthulló szívemnek a drót,
minden darabját véled összetartom.

Most versem mégis könnyeimmel írom,
reményeimmel átkeltél a hídon,
s én itt maradtam az innenső parton.







DARABOKBÓL RAKOTT


Csak nagy dolgokról ne kérdezz soha!
Menet közben, elágazáshoz érve,
mindig elfogy az ember összes érve,
okoskodik, akár egy ostoba,
kényszer mozgatta bölcsességet érez,
hát nagy dolgokról engem sose kérdezz!

Szomorúfűz alá rakom be testem
hétvégeken, ha munkámat lerázom
magamról és a földre hulló járom
vasát hétfőig nem kell megkeresnem,
álomköd-szőtte dér a paplanom,
testem szomorúfűz alá rakom.

Szeretném, hogyha mindenki szeretne,
az is, aki a halálomra számít,
ne támadjon már Góliátra Dávid,
jöjjön béke az elhazudott csendre,
legyen lakat a cselszövések rendjén,
szeressenek mindenkor, ezt szeretném.

Mindig legyen legalább egy barátom,
kinek lelkén szálló sóhajom landol,
békét horgol harcomra kedvből, dalból,
s mikor szunnyad, vele alszik az álom,
nem hegycsúcsokra, sokkal többre vágyom,
mindig legyen, legalább egy barátom.

Kísérjen az, akivel együtt kezdtem
utam. Lényege szikla-támaszt adjon,
s ahhoz, hogy engem semmivé tagadjon,
harminc ezüst fülébe sose csengjen.
Ne okozza soha olyan a vesztem,
kísérjen csak, akivel együtt kezdtem.

Én ennél jobban nem tudok szeretni.
A harag pántja szívemről lepattan,
bölccsé emel éveim száma: hatvan.
Indulatból nem ér el senki, semmi.
Dühöm, ha van, picinyke lánggal lobban.
Én nem tudok szeretni ennél jobban.

Éljenek jól, akik utánam élnek,
útjuk szépen, friss lélegzettel fussák,
minden hibám legyen nekik tanulság,
s jelzőfényük: pontos, önzetlen érdek.
Az elvégzetlen munka még temérdek.
Éljenek jól, akik utánam élnek.

Mások fejezzék be, mit félbehagytam,
nem fontos az, nekem mi volt a tervem,
mit végeztem, mennyit sikerült nyernem,
s volt-e haszon, amit végeztem, abban.
Eloltottak vagy megmaradtam égve?
Mit félbehagytam, mások fejezzék be.







ELMEZŰR


A szeget szeggel nem szegezhetem,
a papírosra ráragadt a tollam.
Belepusztultam jövő pénteken:
a szemüvegem, nem láttátok, hol van?

A májam kissé megnagyobbodott,
rosszat tesz néki az a sok halikra.
Doktor főorv. is megmondta, holott
fejemből sosem pattant még ki szikra.

Folyó vagyok, mit mindkét partja mos,
fölém hajlik a szomorúfűz ága.
A memóriám harminckét RAM-os,
elutaznék, de a vonatjegy drága.

Megint szalonna napi früstököm,
szemenszedett nagy hazugság a manna.
A szerencsét ragadom üstökön,
számban fityeg egy félig szítt Havanna.

Érjetek utol, még ma délután,
ne legyek mindig vederből cseber.
Szeret engem a nagyvilág, csupán
egy botnak látszó tárggyal fejbe ver.

Fekszem a saját hátam vánkosán,
fejem hasamtól messzire se lát el.
Az rendben van, hogy ott van egy Auchan,
de mit keres itt ez a pszichiáter?







AZ EMLÉKEMET...


Ha majd az én helyemre lépsz,
az emlékemet kell megölnöd,
s bizonyságul, hogy az a rész
téged illet, megörökölnöd
azt a vagyont, mely sohasem
volt a tiéd, kell birtokolnod,
miközben én meg odafent
konstatálom, hogy nem vagy boldog.
Nem irigyellek, de a harc
csak akkor szép, ha nyerni sarkall,
és hogyha küzdeni akarsz,
elmével, szóval, dallal, karddal,
magadat kell legyőznöd, mindig,
s nem szabad kevéssel beérned,
a mindenségtől tán a sírig
kell ontani tápláló mérged,
kevés ide harag, s a félsz,
hiába vágná belém körmöd.
Ha majd az én helyemre lépsz,
az emlékemet kell megölnöd!







EZTÁN MÁR ÍGY...


Próbálom elmondani azt,
hogy csordultig veled a szívem.
Szép szemed fénye megriaszt,
apró darabbá törik minden

előre elkészített szó,
kiszámított, kerek és pontos
szöveg. Íriszed tiszta tó.
A létezésed ténye fontos.

Mondanám én a mondatot,
megfelelvén a nagy szerepnek.
Hűtlen a hangom, hallgatok.
Nézlek. Eztán már így szeretlek!







HAJNALI KORHELYDAL


Hej, cimborák, az áldóját neki!
Fejem üres, mint ciánozott kaptár.
Orrom ólom, s az aszfaltot veri,
értelmem szid, sok jó tanáccsal traktál.

Mit ittam én meg máma hajnalig?
Borral indult a vidám korhely-móka.
Ettől tántorgok tán faltól-falig?
(Whisky is volt jéggel és némi szóda.)

Mért szaporáz úgy az a pózna ott,
hogy elgázoljon, hol van az megírva?
A reflexem - phű! -, majd cserbenhagyott,
az ijedtségre jól jönne egy szilva.

Azt mondjátok: a deci vodka már
"szétköpő körként" sem hiányzott volna?
Én lennék olyan rettentő szamár,
eme kipróbált, élemedett korba'?

Nekem támad az utca, hol lakom
és bokán rúg a barátom a járda,
milyen fény táncol ott az ablakon,
amely mögött mintha valaki várna?

Ismeritek, hogy: "kiskút, kerekes-
kút van a..." hol is? Ha eszembe jutna,
nem lenne képem ilyen szép veres,
bambára gyártott álarc mögé dugva.

Hej, cimborák, a paci rúgja meg!
Lépteimnek most egy a széle-hossza.
A gyomrom enyhén forog és remeg.
Van itt egy korán reggel nyitó kocsma,

belépek hát... vagy ő lép énbelém?
(Gigám, egy jó sört nehogy elszalasszon.)
Most lekvárfőző kanál jön felém,
s az egyik végén ott kárál az asszony!

Hazajöttem? "Puszika, szép nejem!"
A lekvárfőzőkanál most már piszka-
vassá lényegül, célja a fejem.
Hej, cimborák, várjatok! Megyek vissza!







INKÁBB DERŰ


Velem csak csupa hétköznapi dolgok
történnek, mégis mondhatom, hogy boldog
vagyok, mert körülvesz sok kedves barát.

Ellenségeim nincsenek, s nem gátol
kis harcaimban, hogy mindig más bátor,
s én csak dúdolgatom a hősök dalát.

Egyszer volt párbaj a postás és köztem,
másszor a közértben támadt csöpp vitám.
Ha jól emlékszem az egyikben győztem,
miért ne lehetnék mosolygós, vidám?

Engem gyűlölség sose hívott harcra,
Paplanom jóság, bizalom a párna.
A bűnnek mindig szederjes az arca,
Zsebéből lóg a fojtogató-spárga.

Az én életem nem kalandok árja,
Inkább derű, amely lakatra zárja
Azt, mi bennem indulatokra sarkall.

Mert ha a szívem hőstettekre verne,
Dobbanásait beleírnám versbe,
Nyugodtra izgatnám magamat, dallal.







ÍJJÁ FESZÜLT


Íjjá feszült tested a röpke csóktól,
tőlem akartad, nem adhatta más.
Mikor az ember friss barackba kóstol,
és kicsurran a mohó harapás

nyomán a dús, elfolyó édesség lé,
melynek szökését nyelvemmel fogom
gátolni, mert csöppjei tesznek széppé,
ajkam szökdel így izzó arcodon.

Íjjá feszült tested a röpke csóktól,
elfeledkeztünk udvarlásról, bókról,
de azt tudtuk, hogy ami lesz, az szép volt.

Jövőt kevert a jelenbe a múltunk,
s miközben ájult ölelésbe hulltunk,
nyögött a föld és felrobbant az égbolt.







KÉPZELETTÁNC


Ha vágypárnára fektetném a tested,
kívánás-paplan volna takaród.
S amíg pilláid álomra ereszted,
elsuttognád, hogy te is akarod

azt, hogy ajkadon pihenjen meg ajkam,
ujjam bizsergést hagyjon bőrödön,
és a szerelmes szép szavaktól halkan,
százfelé szóljon benned az öröm.

Te is tudod, szerelmem édes játék,
képzelettánchoz illő alkalom.
Mégis, mielőtt hozzád ér a szándék

szívszorító ábránddá altatom.
Elveszett hitem fészke lett az álom,
remélhetem-e azt, hogy megtalálom?







KÉRETLEN VALLOMÁS




Azért szeretlek, mert szemedbe nézve
Kutathatom a rejtett bánatot,

Azért szeretlek, mert kezedhez érve,
Tapinthatom a furcsa áramot,

Azért szeretlek, mert ha átölellek,
Hallom, amint a szíved simogat,

Azért szeretlek, mert tudom, hogy kellek,
S elviselem a napi kínokat,

Azért szeretlek, mert arcodhoz érve
Ujjamon tiltott, áldott vágy süt át,

Azért szeretlek, mert melletted élve
Megszokhatom az öröm mámorát,

Azért szeretlek, mert lépted zajára
Zaklatott lelkem gyorsan megpihen,

Azért szeretlek, mert nem vagyok árva,
S tőled tudom: a szeretet ilyen,

Azért szeretlek, mert tehetem nyíltan,
Elmondatlan szó bennem nem reked,

Azért szeretlek, mert amit itt írtam,
Sosem kérted, hogy elmondjam Neked.










KIFESZÍTVE (grendorf-stanzák)


Én oly sok mindent már megéltem,
dobált az élet szerte-szét,
álltam talpon és voltam térden,
alázva, s dicsben, így, e kép
vegyes. Forgott a sorskerék,
s habár nem volt fényes az érdem,
házamból megvan pár cserép,
amikor szóltam csak beszéltem,

mozgott a nyelvem ám a szó
a mindenségben szertefoszlott,
ugye mesém mily megható?
Szövegem ócska, régi, koszlott,
folyvást légüres térben mozgott,
s nem varrja össze szó-szabó,
hiába fércel bűnnel gondot,
e ruha bálba nem való.

Firkáltam stanzát és szonettet,
és akadt néhány ballada,
elítélhetik bár e tettet,
nálam is szólt a dallama.
Védje meg magát majd maga,
Egy-két jó versem elfeledtet,
hiszen ha szívem játszana,
nem nyerné meg a végső meccset.

Erkölcsileg magasba vágytam,
és most a mélység átölel.
Úgy lettem védő szétlőtt várban,
hogy tudtam, sajnos nem jön el
a győzelem. Pedig közel
éreztem, s mindhiába vártam.
Törpévé tengervágy növel,
homokként, kagylóhéjba zártan.

Az iskolát magamban hordom,
s várom, a lelkem felnevel.
Nem hiányzik Oxford, se Sorbonne,
mindent önmagam értem el.
Mondjátok, az mit érdemel,
kinek vágya Párizs, vagy London,
de Héregen utcát seper,
s gyáva ahhoz, hogy zászlót bontson?

Az én zakómat más ne hordja,
s a törülközőm is enyém.
Akad, akinek rám van gondja?
Talán a Koponyák hegyén
az egyik lator jön elém,
hogy rémülő szemembe mondja:
van hely a kereszten, te vén,
kopott szerkezet, más bolondja.

Maradnék is, amikor mennék,
s amikor mennék, maradok.
Persze ideköt minden emlék:
érzések, tárgyak, alakok.
Néha úgy vélem, zavarok.
máskor meg, hogy hibás a termék.
S azért, mert élni akarok,
úgy teszek, mintha halott lennék.







KI HOZZA VISSZA?

(Nagy László kérdésére)


A szerelem már odaát van,
őhozzá méltó palotában.
Leselkedik a folyó medre,
az evickélő szeretetre.
Az önzetlenség gépe parkol,
átinteget a túlsó partról.
A hűségnek is van ott szállás,
mellette áll a megbocsátás.
A megértés éppen most röppen,
gyülekeznek ott egyre többen.
Sok jó szívünk, ázik és átfagy,
s mióta Te is odaát vagy,


fogyó szavunkra más se rebben,
többen vagytok, s mi kevesebben.
Nincsen már bölcs se, kit kifosszak,
itt maradtak a szűzi rosszak,
nyüzsögve torlódó sorokban.
Ami nekünk kell, nálatok van.
Aki merész, bennetek hisz ma,
a szerelmet ki hozza vissza,
s mindazokra ki kötöz múltat,
akik már úszni nem tanultak?







KITÁRLAK TÉGED


Olyan szép vagy, hogy a szavak
elszürkülnek, ha dicséreted zengik.

Behunyt szemmel megláttalak,
s kitöltötted értelemmel a semmit.

Ott vagy mindig, hová nézek,
pillantásom szelíd lelkeddel látod.

Összekötnek súlyos évek,
mikor rám mostad kelme-tisztaságod.

Te vagy nekem a bűn feloldozása,
kitárlak téged, hogy mindenki lássa:

kitől feslik bimbóból-rózsás kedvem.

Óvlak, akár kisgyermekét az anyja,
kiért ha kell, hát életét is adja.

Egyszeri vagy. Megismételhetetlen!







LEDŐLT A TEMPLOM


Agyamban élsz. De már a régi tűznek
halvány parazsa izzik lelkemen.
Emlékeim gyakorta visszaűznek
melléd és szíved itt van még velem.
Hogy volt? Mi volt? Próbálom összerakni
hozzád kötött féktelen éltemet,
de csillogásod fénye halvány, talmi,
a múlt varázsa rögtön eltemet.
Új hajnal pirkad napunk bűvkörében,
nem szerelem, ám vastagabb kötél
köt össze minket, erősebb, mint régen,
szebb helyett ez most jobbra ösztökél.

Ledőlt a templom, ám még áll az oltár.
Fontos hogy vagy. S már nem számít, hogy voltál.







LEGYÉL...


Legyél boldog, mert boldogság a sorsod,
Légy gondtalan, mert nem kell mást okolnod,

Légy könnyű, mint a hópehely a légben,
Legyél okos, akár sok dajka, régen.

Legyél nemes, mint hosszan érlelt jó bor,
Légy engedelmes, aki ért a szóból,

Légy ugyanolyan, milyen eddig voltál,
Legyél zsámoly, kit megpillant az oltár.

Legyél fény, amely éjszakára támad,
Légy igaz, lépjen bánatra a lábad,

Légy bűnteli, ki napról-napra megtér,
Legyél áldott, mert engem megszerettél!







LÉGY KÖZEL!


Úgy hiányzol, mint levélnek a harmat,
fűnek eső, futó zápor nyomán.
Közelséged nyugodt álomba altat,
hideg tenyér haldokló homlokán.

Fél lélekkel, ijedten botladozva
gyűjtögetem emléked kincseit.
Nincs jó barát, aki elébem hozna,
hisz rajtad kívül senkim sincsen itt.

Nincs esélyem, ha kísérőm a bánat,
ki mint seregnyi megtagadott állat
nyüszít, liheg és szorítva ölel.

Nem várom azt, hogy magadat kifosztván
forró szíveddel siess ide hozzám.
Távolodhatsz, de mindig légy közel!







MIKOR VAGY


Mikor rám nézel beköszönnek
Otthonunkba a víg hegyek.

Mikor mosolyogsz szembejönnek
Mind, akik minket értenek.

Mikor beszélsz felcsilingelnek
Száncsengők rézharangjai,

Mikor szeretsz e néma jelnek
Megszólalnak a hangjai.

Mikor kacagsz, támadhat bárki,
Bennünk épülnek új falak.

Mikor hallgatsz, a palotái
Szavaknak, összeomlanak.







MONDD IGAZZÁ, MI NINCS!


Én nem kértem tetőled soha semmit,
s te mégis adtál valamit nekem.
Olyat, ami hangulatomon lendít,
párna fejemnek, s arcomra selyem.

Csoda voltál, forrongó állandóság,
életemen átfutó pillanat.
Ahogy fuldokló szemléli a sorsát,
levegő nélkül, mélyen víz alatt,

úgy oltanám veled mindennap szomjam,
kérve borzongó érzést még, ahonnan
egykor adtál. Mondd igazzá mi nincs!

Légy észrevétlen napjaimnak része,
hol nem számít már: érkezel vagy mész-e?
Kezünkön ott a látatlan bilincs.







"MONDD, MIT ÉRLEL..."

A kérdések folytatásának a folytatása


"Mondd, mit érlel annak a sorsa,
akinek nem jut kapanyél..."

"És annak a sorsa mit érlel,
aki már mindent feladott..."

"Mondd, mit érlel annak a sorsa",
ki idő után született?
Úgy érzi, lenne itt még dolga,
s övé a kőrből egy szelet.
Tenné, amit kell, tele kedvvel,
a kevésnek is úgy örül,
attól lesz kedveszegett ember,
hogy nyakán hülye főnök ül.

"Mondd, mit érlel annak a sorsa",
aki öreg és elesett?
Naponta úgy áll be a sorba,
hogy ehessen egy keveset.
A nyomorúság bús haragja
szívét szorítja, mint bilincs,
és a kasszánál visszarakja
a két zsemlét, mert pénze nincs.

"Mondd, mit érlel annak a sorsa",
akinek nincs munkája, rég?
Mindenét zálogházba hordta,
s naponta érzi: itt a vég!
Reggel szokásból útnak indul,
mint munkahelyi hontalan.
De soha nem jut álmain túl,
s már nem hiszi, hogy dolga van.

"Mondd, mit érlel annak a sorsa",
akinek nem jut már fedél?
Csak naphosszat az utcát rója,
azt remélve, hogy így megél.
Kéreget és a pénzt elissza,
este ágya egy durva pad.
A régi házat vágyja vissza,
s nézi a lábát, hogy dagad.

"Mondd, mit érlel annak a sorsa",
ki tanult éjszakákon át?
Esténként a szemetet hordta,
de megvédte a diplomát.
Nem kap munkát, emészti kínja,
és keresi az okokat,
de nem leli, s barátja hívja,
aki Londonban mosogat.

"Mondd, mit érlel annak a sorsa",
ki önszántából lett szegény?
És most örök frankhitel-szolga,
mert távolodik a remény.
Kapaszkodik, melózik egyre,
s hiába árfolyamra gát.
Ácsingózik a banki kegyre,
de nem éri utol magát.

"S mondd, mit érlel annak a sorsa",
ki verset ír, mert így fizet?
Tulajdona egy régi Corsa,
ám versével nem szít tüzet.
Úgy érzi, le kell írni mindent,
akkor is, ha hallgat a száj.
Tanúul megidézi Istent,
de nem lesz hős, ha nem muszáj.

Idézet sorok: József Attila: Mondd, mit érlel... valamint Baranyi Ferenc: A kérdések folytatása







MIKOR VAGY


Mikor rám nézel beköszönnek
Otthonunkba a víg hegyek.

Mikor mosolyogsz szembejönnek
Mind, akik minket értenek.

Mikor beszélsz felcsilingelnek
Száncsengők rézharangjai,

Mikor szeretsz e néma jelnek
Megszólalnak a hangjai.

Mikor kacagsz, támadhat bárki,
Bennünk épülnek új falak.

Mikor hallgatsz, a palotái
Szavaknak, összeomlanak.







NEKEM E FÖLDBE


Sok mindenre lennék még képes,
de az idő a földre dönt.
Mért nem lehettem küldetéses,
akit beszippant lent a fönt?

Mért nem voltam tengeren bója,
vagy a bölcsesség hét folyója,
ami ha baj van, hát kiönt?

Terjeszkednék kártyán nyert telken,
öntözném szikkadt lelkemet.
Azt várnám, mit megérdemeltem,
hogy tán valaki eltemet.

Dörgölőznék hitelbe, merthogy
egyszer minden szerelem elfogy,
hát olvassák el versemet.

Törött árboc, ringó hajómon,
testén golyó ütötte rés,
rakományom száz tonna ólom,
mellemen bezárul a prés,

a víz felszíne sima néhol,
csupán a lelkem bugyborékol,
sokká dagad minden kevés.

Ragad talpamra szürke bánat,
sárga remény és barna gond,
locsi-fecsi mozgatja számat,
öreg bohóc, kopott porond.

De a manézs villámlik néha,
amikor lelkem maradéka
tiltakozik, hogy nem bolond.

Nekem e földbe belehalnom
kötelesség, volt haragok
nem emelhetik bölccsé hangom,
mikor örömről szavalok.

Elmehetnek mindenki mások,
s lehetnek export-messiások,
én, mint hűséges, maradok.







NEM AZÉRT ÍROM VERSEM


Nem azért írom verseim, mert olthatatlan vágyat érzek
a halhatatlanság iránt, és büszke mellel állok félszeg
szerénység szülte barikád legtetején, akár a harcos,
kinek homlokán ott a jel: kiválasztottként te csak alkoss!

Nem azért feszülök napok sűrű sodrától felajzottan,
roppant energiák nyomán hajszolva magam egyre jobban
tépelődőn és szörnyű kínban, mondatokat betűkre bontva,
összerakni képtelen dühben reá rogyva a betű-romra,

mert a szent láng sikerbe hajt, s nekem a szürkeség a végzet,
tükörbe kényszerülve arcom, örökkön önmagamra nézzek,
vádolva minden napszakot, melyben meddő-néma a tollam,
arcul-csapván a missziót, bölcs rímeim viharba szórjam.

Engem nem sürget semmi jel, nem vezérelv nékem a rögtön,
nem ösztönöz a szabad tér, nem kell önként börtönbe szöknöm.
Szép új világra kattanok, nyugalmam bölcs, szerelmem röpke,
győztes csatáim nincsenek, röviden élek, ám örökre

megtart engem a hangulat: sorsom jövőbe metsző álma.
Felriadva sem gyűlölök, és hogyha lelkem kiabálna
segítségért, lepisszegem. Barátommá válik a helyzet,
kart-karba öltve ballagunk. Ha fáradok, írok egy verset.

Nem azért írom verseim, mert bennem a vágy olthatatlan
arra, hogy létem fényeit, ragasztva- fűzve, hátrahagyjam.
Amíg apró és súlytalan, magánvádas pereim folynak,
időm nem marad arra sem, hogy üzenjek az utókornak.

Megmunkál engem a jelen, körülöttem vadul az élet,
kimondani bár nem tudom, de leírom, hogy néha félek.
Gyakran rám tör a zivatar, végigvág rajtam szele sodra,
didergek hűs papír felett, golyóstollamba kapaszkodva,

reménykedve, hogy tán a baj énvelem távoli rokon csak,
s esélyem lehet bár merész, nem tehetek olyat, hogy rontsak
ezen. Talán a sorsomon rajtam kívül nem ronthat senki?
Ígérem és meg is teszek, mindent, amit meg lehet tenni,

hogy a világ olyan legyen, amibe én is beleférek,
s ha néha megmar az idő, tisztuljon véremmé a méreg.
Tar fejemre nem hull babér, lábam nyomán nem bomlik mirtusz,

bennem világos rend dohog, kavarogjon hát kint a cirkusz.
Szeplőtelenné fényesít, hogy elkerülnek holmi díjak.
Hisz azért írom verseim, mert nem tehetem, hogy ne írjak!







NEM TUDOM, KIÉ A VERSEM


Hogy az én kezem ki vezérli,
ha verset írok, nagy titok.
Új csodákra érzek, vagy régi
rozsdás nagy kapukat nyitok,
ahonnan ódon hangulattal
lelkembe szivárog a láz,
szívemre ül lanttal az angyal,
mellemen száz ördög bokáz,
én nem tudom. Szállok a légben,
könnyű vagyok, mint tollpihe,
nem alszom, és nem vagyok ébren,
és nem emlékszem semmire.
Talán néhány kóválygó ősöm
készsége bennem él tovább,
talán akiknél itt a földön
sem vagyok mindig ostobább,
lehet. Ám a sorok íródnak,
tülekednek egymás alatt,
értelme támad minden szónak,
és összeáll a gondolat.
Úgy tör elő versem, mint vulkán,
forró lávát, s tüzet fakaszt.
Csodálkozom. Hiszen nem tudnám
máskor leírni ugyanazt.







ÖREGAPÁM




Öregapám pödört a bajszán,
vidult, s nem tudta mi a TAJ szám.
Zsebében pipadohány-zacskó
lapult. Ugatott rá a tacskó.
Ő csak szemlélte bölcs derűvel,
hogy a virgonc eb miket művel.
Elkerülte messzi a bánat.
Megölelgette nagyanyámat.
Hömpölygött túláradó kedve,
soha nem láttam keseredve.
Borból két liter volt a kvóta,
melytől már megeredt a nóta.
Lelkembe ragadt annyi sok dal,


megtelt a házunk népdalokkal.
Legenda néhány hősi tette.
Sajnos az idő mind megette.
De mintha tegnap volna, nemrég,
tör fel belőlem annyi emlék.
Pedig hát véget ért a pálya.
Gyászolom én, az unokája.
Szép halott volt a vetett ágyon.
Öregapám, az Isten áldjon!







ŐRZŐD VAGYOK


Szerelmet szül az éj a pamlagon,
Mikor a menny csillagágyára robban.
Reád terítem pelyhes paplanom,
Lekuporodva egy csendes sarokban.
Vigyázom álmod, mert őrződ vagyok,
Hozzád rendelt jókedvében az Isten.
Éberségemtől félnek a bajok,
S szeretetem az egyetlen kincsem
Ami megóv attól, hogy arcodon
Könnyfüggönyét leeressze a bánat.
Idegenként is hozzád tartozom,
Neked taszít a tőled csent alázat.

Békén aludj, most én virrasztok ébren.
És ölelésed álmodban remélem.







PICURKA


Picurka reggel
odaült
szívemre.
Bús volt, s kimerült.
Azt mondta: mától
itt lakom,
s belakta
mindkét pitvarom.
Picurka drágám,
aranyom,
lassan ki-
vívod haragom.
Ne rúgd úgy fájó
szívemet,
(huncut a
szeme, kinevet.)
Picurka, hogy bánsz
Te velem,
szerinted
ez a szerelem?
Okozod tán a
vesztemet,
ragaszko-
dásod eltemet.
Picurka menj el
íziben,
nem kell i-
lyen lány kicsiben.
Találok szebbet
magasat,
karcsút de-
rékban darazsat.
Picurka halkan
kesereg,
mákkönnye
arcán lepereg.
Belőlem röppen
tovaszáll,
nem jön ő
vissza soha már.
Üresek kamrák
pitvarok,
Picurka
hűtlen itt hagyott.
Azóta mindig
keresem,
de ő nincs arra,
erre sem.
Úgy tűnt el,
ahogy érkezett.
Nem is volt tán, csak
képzelet.







SEJTJEIDBEN


Ha nem látsz, akkor is veled vagyok,
láthatatlan, szeretteid körében.
Ha pedig sűrűn jönnek a bajok,
forró poklodban emlékem az Éden.

Szeretlek, hogyha nem fogom kezed,
részeddé váltam, sejtjeiddé, régen.
És ha rémülsz, hogy nem leszek veled,
benned szunnyadok, agyad szegletében.

Ott lapulok a kötényed alatt,
én vagyok a szádban az első falat,
és ha megbotlasz, itt a két kezem.

Ijedve hív az aggódó barát,
ám ha meghallom lépteid zaját,
futok előled, s hozzád érkezem.







SZÁMLAJOBBÁGY - Részlet


"Üldözi őt a villanyszámla gondja,
a gyenge izzó sárga fénye hull
a gépi számlán futó számsorokra,
szívére lép az összeg ott alul".







SZERETET-KÖNNY, TÜZET OLTÓ


A szeretet, az rendszer-semleges,
és nincsen neki se cége, se pártja,
nem vádol, nem véd és magát peres
ügyekbe még csak véletlen se ártja.

A szeretet jó állást sem keres,
és nem köti az eszmehűség gátja,
nem bizonygatja, hogy mily hiteles,
s ami kicsi, hát azt annak is látja.

A szeretet az mindig arra gondol,
hogy szabadítson mindenféle gondtól,
mert öröktől ez a reá mért sorsa.

Ha gyűlöletnek lángja fut az égre,
hogy csillagát a jónak eleméssze,
siet rögtön, hogy könnyeivel oltsa.

Szeretet









SZERETLEK


A bánat játszik vélem, kedvesem,
mikor közénk áll irigyen a távol.
Kinevet, gúnyol, tűröm csendesen,
szívem borul fölém - esőben sátor.
Még számon érzem búcsúcsókodat,
s fülemben hallik andalító hangod.
Arcomon kezed, döccen a vonat,
úgy hagytál itt, hogy sikerült maradnod.
Papírom, tollam az íróasztalon.
Nézem szemed, és visszanéz a fénykép.
Gyorsuló patakként indul meg dalom,
versbe formázlak, hogy enyém légy végképp.

Friss vér vagy te e vénülő ereknek,
szívembe juss és érezd, hogy szeretlek.







SZÖKTETŐIM


Nekem nem kell több fájdalom,
A kínjaimat rád hagyom.

Hullámozzon a tenger és
Legyen tajték a szenvedés.

A szeretet, a szerelem,
Ez maradt, nincsen egyebem.

Néha legtöbb a semmi-sem,
Megmarkolom és elviszem.

Mindig enyém a hatalom,
Boldog vagyok, mert akarom.

Szabadság ez, meg bölcs öröm,
És ha börtönbe költözöm,

A vágy, a szép, a kedv, s a hit,
Mely mindennap kiszabadít.







TALMI SIKER

Mottó: Ha már az összes könnyed elapad,
jobb híján röhögd halálra magad!


Nem kell, hogy én a verseim szeressem,
találják mások jóra érdemesnek,
nekem nem jár a műért tisztelet sem,
talmi siker, ha versemért szeretnek.

Csak én tudom, hogy mennyi szenvedéssel,
gyötrelmes kínnal szültem a papíron,
s mint ki tudást rímes szavakba présel,
magam naponta vers-tetemre hívom.

Magánügyem a görcsben szült eredmény,
hisz vajúdásom senki más se látta,
s már új kalandra repít a szerelvény,
jövőbe tart, hát mért tekintsek hátra?

Nem kell, hogy én szeretgessem a versem,
egységnyi hő ezerfelé elosztva,
faggyá fakadt, és minden dermedt percen,
kihűlt kedvem verstörmelékét hozta.

Gyermekeim e szanaszét világban,
combig taposnak visszahúzó sárban,
míg én tobzódva a költőlétem élem.

Annyi mocsok, szenny, árulás és ármány
hullik fejemre, Canossámat járván.
Nem tulajdonom a kedv, csak bérleményem.







TISZTA ÉS MÉLY


Szeretlek akkor is, ha ritkán
rezeg kezemben pompázó virág.
Enyém vagy akkor is, ha hitvány
dühökkel törnek miránk a viták.

Ne hidd, hogy azért, mert a szépség
megkopott rajtad az évek során,
lelkemben változott a mérték,
s feledve van az akkori leány.

Kristály-szerelmem tán nem oly heves,
csak azt kívánom, hogy te is szeress,
mert hisz az égtől én rendeltelek.

Szívünk tüze nem pusztítva lángol,
hit támad már az izzó parázsból,
tiszta és mély, mint a tengerszemek.







ÚGY DÖNTÖTTEM, HOGY ÉRTHETŐ LESZEK


Úgy döntöttem, hogy érthető leszek.
Komoly, tapasztalt, célra érett férfi,
kire felnéznek táguló egek,
kinek beszédét még az is megérti

akit a mennybolt semmi csillaga
nem lelkesít fel és a tudás fátyla
tovalebben fejéről, így maga
magától fedve még magát se látja.

Úgy döntöttem, hogy sajátom a mersz,
s remélhető a bizalom irántam.
Önjáróvá lesz tollamból a vers,
amely eljut tán oda, hova szántam.

Nem dob fel engem megdöglött kötet,
se műítész, ki Parnasszusra rakna.
Ha a közöny dönt művemre követ,
nem vigasztal, hogy feldicsér a szakma.

Nem nyűgöz le a posztmodern csoda:
titkokba göngyölt, ó-vajszínű gondok.
Legyek bár ósdi, ócska-ostoba,
mit számít az! Csak értsék, amit mondok.

A kell parancsa mondja mit szabad,
botolhatok így emberes hibába.
Ám ha egyetlen sorom fennmarad,
békén nyugszom, mert nem írtam hiába!







VERSET ÍRNI CSAK ÚGY...




Verset írni csak úgy lehet,
ha nyakon ragadod a titkot,
megzabolázod szívedet,
és mersz hazudni néha itt-ott.
Haragszik rád a nagyvilág?
Meredélyeden hit a mellvéd,
és rímeid, a banditák,
akiktől józanságod megvéd.
Verset írni csak úgy szabad,
ha költőséged nem csak érzed
és úgy mutatod meg magad,
hogy meg se hallják döngő lépted.
Azok, akikre ráfigyelsz,
mindenkoron viszont-figyelnek,
ám amikor gyávul a mersz,
jelet tudsz adni minden jelnek.
Ne kezdj versbe, ha torz a hit,
vagy gyűlölet mozgatja tollad,
és a Parnasszus csúcsait
szeretnéd elnevezni rólad.
Verset ne írj, csak, hogyha majd
őszintén tárul ki a lelked
és a szenvedést meg a bajt
legalább egyszer átölelted.
Belülről épüljön a hit,
s templomodban te légy az oltár,
mindig annak írd vágyait,
aki most vagy, nem az, ki voltál.
Ne felejtsd azt: gyakran akad
olyan, aki elvekbe kerget,
soha ne írd meg önmagad,
amikor másról szól a helyzet.
Készülj fel arra, hogy a rend
felkent papjai hívni fognak,
lehet csábító bár a fent,
téged alul lássanak jobbnak.
Verset írni csak úgy szabad,
ha megvan benned a merészség,
s ha a hatalom megtagad,
akkor sem tántorít a kétség.
Soha ne számíts arra, hogy
a műveidért megdicsérnek,
ahhoz, hogy dúsulj, gazdagodj,
nagy ára van mindig a bérnek.
Akard, hogy hallják hangodat,
merthogy a nép szólal meg véled.
Hajnal légy, soha alkonyat,
mindenkié a tehetséged.
Figyelj arra, hogy értsenek,
a közöny jege gyorsan olvad
akkor, ha vállalt érdemed
szerint napfénnyel ír a tollad.
Verset írni csak úgy lehet,
ha nem maradsz önmagad rabja.
És ha olvassák versedet,
amelynek talán egy darabja
valakinek új gondolat,
nem szertefoszló irka-firka.
Versed forrás lesz, s torkolat,
még ha nem tudják is, ki írta.







A VERSÍRÁS, NEKEM


Nekem a versírás játék,
lépkedés hideg tűzön.
Ihletett órámban, tán még
lábam kapkodva űzöm.

Nekem a versírás sport is,
akadályfutó verseny.
Adok magamnak fórt is,
csak hogy lehagyjon versem.

Nekem a versírás fix pont,
akár a munkás a gyárnak,
betűkkel megtömött diszkont,
ahol szavaim várnak.

Nekem a versírás börtön,
itt már magamra hagynak.
Boldog éveim töltöm,
s mindent szabad a rabnak.

Nekem a versírás templom,
fedetlen fővel lépek,
lehalkítom a hangom,
lenyűgöznek a képek.

Nekem a versírás élet,
megszédít minden perce.
Bizonyítja, hogy élek,
s kész vagyok mindig versre.

Nekem a versírás fekhely,
melyen szenvedve alszom,
ahol majd remélem egyszer,
kisimul végül arcom.










  
 
0 komment , kategória:  Hámori István Péter & Zsóka  
Hámori Zsóka versei
  2020-05-24 19:00:24, vasárnap
 
 







HÁMORI ZSÓKA VERSEI


Hámori Zsóka vagyok 1981-ben születtem Budapesten. Az érettségit követően adminisztrátorként helyezkedtem el egy pénzintézetnél. 2003-ban megszületett életem értelmek is fiam Barnabás. Jelenleg egy kis faluban élünk a Férjemmel és a Kisfiammal. Gyermekkorom óta érdekel a színház és a táncművészet. Az írás csak mellékszereplőként állt mellettem, majd később fontos szerepet kapott az életemben, az érzelmeim és a gondolataim kifejező eszközévé vált. Az első verses alkotásom Édesapám halála után született. Főbb motívumai, tartalmi forrásai verseimnek, a tragédia és a veszteség hatására a bennem egyre erősödő érzelmi kötődés kifejezése egy jó Barátom felé, valamint önmagam és a világról alkotott elképzelésem. Szerepet kapott műveimben a lét kérdése és az elérhetetlen iránti vágyakozás is.
Hámori Zsóka Szigetmonostor







A CSÓK


Kedves és finom;
Édes érintéssel;
Kezeimet fogtad;
Hogy elvihessél.
A lángot nem éreztük;
Csak a vágy, ami utolért.
Huncut játék;
A nyulak szigetén

Forró és tüzes;
Édes ajkaiddal;
Számat csókoltad;
Hogy szólhass.
Nem beszélt a szánk;
De édes érintése utolért.
Huncut játék;
A nyulak szigetén.

Heves és izgató;
Mézes száddal;
Nyakamat simogattad;
Mert kívántad.
Csókjaid közt sóhajtottam;
S szád újra a számhoz ért.
Huncut játék;
A nyulak szigetén.

Vágy és élvezet;
Testünk játékával;
Sóhajok közt;
Halkan kiabálva.
Csak a csókjaidtól éreztem;
Hogy a gyönyör utolért.
Egy huncut játék;
A nyulak szigetén







ÍGÉRET


Egy ígéret, valami ami fontos Nekem.
Egy ígéret Neked amit nem felejtek el.
Egy ígéret betartom örökre, bízz benne!
Csak Egyetlen érzés amiért így teszek;
Mert szeretlek!







A KATICABOGÁR


Egy szomorú napon,
az utolsó utadon
koporsóba zártak,
az örök nyugalomba.
Fájdalmam elnyomva,
gyászom, csak a fekete fátyollal
takart arcom mutatta!
Sírásom nem hallatszott,
csak egyetlen egy könnycsepp,
mi elhagyta arcom.
Gondolatom elterelve,
pillantásom
egy másik sírra esett
nem akartam látni,
hogy eltemetnek!

Piros, s fekete pöttyök,
mint egy katicabogár!
Szemeimnek nem hittem,
hiszen fagyos volt minden!
Erősen nézve,
a leheletét keresve
csak látni akarom, hogy él!
Emlékszem!
Apa! Te is?
A félelmük bennünk élt,
kapálóztak a levegőért!
egyet sem elveszítve,
apró életeket mentve,
a víz fogságából;
a halál karmai elől

Testünk, már lila volt,
annyira kihűlt,
de mi nem hagytuk veszni őket
átérezve félelmüket,
Mi sajnáltuk az életüket,
s szárnyaikat szárítottuk,
hogy újra repülhessenek!

Gondolataimból ébredve,
fejemet fölemelve
homokot szórnak az emberek,
egy idegenre!
Gyorsan, a katicát!
Mentsd az életét,
talán még nem késő!
Tenyerembe zárom,
hogy átmelegedjen,
Újaim közt kis rést hagyva,
csak hogy levegőt vegyen!
Finoman érintve törékeny,
apró testét, de mozdulatlan,
hisz az előbb még élt!
Kezüket nyújtják az emberek,
nem értem miért?
Nem is ismerem, csak egy idegen!
A koporsó, a koszorúk!
És a név?
De hisz ez az Édesapám neve!
És a Katica?
Meghalt!







OLY TÁVOL VAGY!


Oly távol vagy!
Megérinthetetlen!
Vagy csak nekem nem engeded?
Soha nem bántani,
Csak szeretni téged;
Úgy akarlak megérinteni!
Simogatni a szíved;
Ölelve, elveszni benned!

Oly távol vagy!
Már láthatatlan!
Vagy csak én nem láthatlak?
Előlem bujdosol?
De hisz tudom;
Hogy a közelben vagy;
Érzem az illatod,
Csak követnem kell;
Úgy találva rád.

Oly távol vagy!
Had érintselek!
Most én suttogok:
Soha nem bántani;
Csak szeretni Téged!
Hívj magadhoz, kérlek;
Engedd, hogy szeresselek!







51 ÉV MÚLVA


Fekszem. A tél dermesztő hidege húz be
az ajtón, ordít, úgy süvít be, dideregve össze-
húzom sajgó testem. Túlélem ezt a telet?
a fagyhalál kerget, a kályhára nézek,
a tűz elaludt velem.
Szobám ablakának korhadó párkányát
millió szú eszi, rágcsálja, motoszkál
fülemben, álmaimból vezérük hangja
fölver, szembeszáll velük, sorsuk ennyi,
az idő végezetéig.
Fejemet átfordítom, a plafont bámulom,
besárgult falak, körülöttem kábultan
tekeregnek, a múlt képei előttem.
Eszeveszett rohanás, az idő elszállt
fejem felett.
Minden ugyanaz, a bűz kering körbe,
szagolgatom a penészt, omladozó falak,
közelednek felém, pislákoló fény,
bevillant limlomok a sarokban, pók szövi
hálóját emlékeimre.
Recseg ropog hullámzik alattam,
öreg hajópadlóm, egy végtelen utazás,
téveszméim a távolba ringatnak.
Azt mondták demens vagyok, pedig egy vitorlás
hajó, ahol lakom.

Polcomon porosodó fényképek, generációk,
kik elfeledtek. Az ígért gyermekkorom,
önfeledt arca, visszales árva szemekkel.
Betekint rám lehelve, így elszállt, elmosódik
előttem.
Oly sok éve már egyedül, elzárt fájdalmam,
hordozom, önsajnálatomban elvesztem,
már 51 év telt el, hogy meghalt bennem minden.
Belém hasít, tébolygó őrület lesz úrrá rajtam.
Kényszergondolatok.
Árny szülötte hús-vér alakzatok körülöttem,
ronggyal borított bútordarabok, botladozó
lépteim, leizzadok, törött tükröm előtt állok,
egy szörnyeteg bámul rám, csak egy
érzéki csalódás.
Összeáll egy kép, az énképem.
Álarcom ledobom a többi emlék közé,
kopognak, felvert végzetem, de büszkén
állok bevégezve, a halál lehajtja fejét
előttem.
Sorsot húzott. Közömbösen állok előtte.
Hangos kacajjal távozik el tőlem, látomásom
reménnyel kecsegtetett. Visszatalálok, toporgok
egy helyben, a magam koromfekete világában,
az én nyomoromban.







ŐRIZD ÁLMOM


Árnyakat szült az éji szellő,
A Holdat takarta viharos felhő.
Elmosódott a fény az égi képen,
A Göncöl is felborult az égen.

Riadtan esett össze testem,
Félelmeim elől álomba menekültem.
Imádkoztam, simítson újra lelked,
Nyugodt álmom őrizze szemed.

Ragyogja be fényed a Világot,
Fesse újra az eltűnt égboltot.
Teremtői csodákat alkosson,
S minden akaratod legyen sorsom







REPÜLJ FELÉM!


Bárcsak tudnám, de mit is mondhatnék;
Ha csak egy pillanatra visszajöhetnél?
Nem kell! Nem kell a pillanat!
Én örökre téged akarlak!
De csak egy pillanatra?
Mit mondhatnék?
Megtennéd?
Repülj felém!







SZERETETTEL


Születésnapodra fűzöm e gyöngysorom.
Szívem virágoskertjéből szedem dalom.
Minden nappal Neked gyűjtöm gondolatom,
álmaimban szivárvány színeit válogatom.
Mindent, mit -Atyám -e napon kívánhatok,
úgy ragyogjon rád, mint égen a csillagok.
Mindent, mit örökre Neked nyújthatok:
mit szárnyaikkal őriznek az angyalok,
s virágok könnyeit szárítva a nappalok.







SZÉPSÉGED


Örök fiatalságod, szépségedet, melyet
évről évre a tavasz megannyi varázsa
hordoz, elfeledtetve a hosszú őszt, s a
bús telet. Kincset őriztet megannyi szívbe,

reményt, a tavasz gyermeke benned él,
varázsod kelti életre, úgy válik egybe
olvad vele. Egy százszorszép.
Szépséged? Az első hóvirág.

Kedves ajándékod az Édesanyáknak.
Tiszta szíveddel tekintesz, mint nőkre
ránk, így hat, siet előre boldogan
tovább. Egy remény, összetört lelkekben,

az őszt, s a bús komor telet hátrahagyva
halvány rózsaszín, mint puha bőröd,
a harmatcseppéi olvadnak el, simogatva a nyári
napsugárral, úgy csordul végig a szerelem

virágán. Egy rózsa? A lelkembe fagy
csak forrón égeti tüze, ha szemeidbe nézek,
örökké lángoló, szívemben érzem.
A folyón, mint zuhatag a mélybe,

visszavetve, mint felhők porzása
az égből. Így szóródnak rám
parányi hűs érzés, a vízesés
zuhataga frissít, egy testi kéj.

Tovább csordogál, úgy áramlik mederbe
hömpölyögve, egyenletes hullámokkal a
tengerbe vezet. Millió lelket nyugtat.
Szépséged? Egy végtelen érzés.

Végtelen? Univerzum sötétjében,
üstökösök csóvája, csillagok fénye.
Titkon őrzik szépséged, ragyognak
rám, simogatva úgy bújnak hozzám.

A gyönyörű tiszta égbolt, egy
tavaszi éjszakán. mellyel betelni
ember nem tud, Te, mint a Föld
ezernyi szépségét hordozod magadba

Phtolemaiosz hite rendületlenül
hatol belém, így őrzöm szépséged
a szívem közepén. Örök?
Határtalan. Arcod kör-vonalai

meg babonáznak, leírhatatlan.
Giotto, ki oly hűen ábrázolta,
az emberi szépet, vászonra nem
fog ecset, kezei beleremegnének

a Te szépségedbe. Nincs oly művészet,
mi visszaadná, e Testi szépet,
megszólíthatatlan, csak száll
s jő a tavaszi széllel.

Pillanatok képei, arcod rezdülései
a természet ezer arca mutatkozik,
szívek öröme találtatik elrejtve
benned, egy Varázslat







SZÍVED


A Tested látom erős!
De a szíved? Titok még!
Szeretném megismerni.
Mutasd kérlek;
Látni szeretném!

Gondolok rá;.
Jó és szép!
De ami a legmélyén van;
Titok még!

Ha két kezemben tarthatnám;
Ki nem ejteném!
Bízz bennem kérlek;
Az érzéseim őszinték!







ÚGY AKAROK VALAKIT




Úgy akarok valakit:
Valakit,
akihez, ha nagyon
félek, bújhatok,
ameddig csak akarok,
amíg, csak sírok, amíg,
meg nem nyugszok..

Akit, ha csak azért,
mert én szeretem,
csak úgy ölelgethessem,
csak, hogy érezhessem,
s, hogy egészen
a közelemben
lehessen...

Ha nem ölelem,
csak, mert titkolózok
zaklatott vagyok.
Csak rá nézhessek,
ott legyen mellettem,
s a nyugalmát árassza
nekem.

Akihez, ha baj van
elmehessek,
egy okos emberhez
aki nekem tud
segíteni,
aki a helyes útra
vezet.

Akihez, ha pajkos
szívem közeledik,
a gyermeki játékomat,
szívesen vegye,
s játszani kezdjen
velem..

Aki, ha rosszat teszek,
Apai szigorral illessen,
hogy tudjam,
hogy valóban
rosszat tettem,
s hogy ez ne
forduljon elő többet.

Akiben megbízhatok,
annyira, hogy bármit,
elmondhatok
Hogy kiönthessem szívem,
bármit is érezzen
A valaki az nem csak
valaki, az Te vagy,
akit, így akarok.







VAKVÁGÁNYOK


Hová tűnt az énem? Vakvágányra vezetett
kattogó zaja eltévedt síneken. Állomások,
évek, boldog gyermekkor, de mit hozott
az élet? Kopogó cipőm, kocsma zaját elnyomva,
felverten, a nyálcsorgató részeg alázó hangja.
Szoknyám alá nyomott hagyott az erkölcs
énképem torzult, a hosszú magány jött.

Egy füstölgő kémény, tégla oszlop közé szorított,
levegőtlen otthon, mit az elviselhetetlen tél
fájdalmas reszketései kormossá tettek,
a testek szabadulása lettem.
egy fészek. az elferdült, bélelt kéményem,
a változó évszakok, a koszos tél és a kisepert
tiszta tavasz, az élet körforgása koptat.
Egyhangúság? Egy sín. Fásultság?

izzik, mint a levegőtlen rakás, kivágott
rőzse sír, gyanta fakad. lángoló tüze ég,
a szerelem forrongó melege hűl,
fullasztó füst gomolyog, pernye alá temetett
hasztalan évek, az idő olt, egy megfojtott
szerelem lassan fogy, elalszik a tűz.
Most hajnali parázs?

Keserű lett az élet, egy jelmezbe bújtatott,
bohóc lettem. arcomra mosolyt festettem,
cirkuszi játék lett, porondra került életem.
kinevetnek egy könnycsepp az arcomon
a festék elmosódik rajta. siratom
kisiklott énem, jelmezem alatt reszket
félelmében. az utazásnak vége, függönyöm
behúzom a színpad mögé bújok.








  
 
0 komment , kategória:  Hámori István Péter & Zsóka  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
2024.11 2024. December 2025.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső
Bejegyzések
ma: 1 db bejegyzés
e hónap: 5 db bejegyzés
e év: 182 db bejegyzés
Összes: 4942 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1596
  • e Hét: 3938
  • e Hónap: 22056
  • e Év: 664758
Szótár
 




Blogok, Szótár,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.