Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Blogom, Képtáram,
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 6 
Kiss Irma versei, képei
  2022-05-27 21:30:23, péntek
 
 







KISS IRMA /Szív1/ versei, képei




Versek: Kiss Irma
Képszerkesztő: Kiss Irma








Kiss Irma: GITÁROM SZÓLJ MOST DALBAN


Gitárom szólj most dalban
Békét hozz a nagy világra
Ne engedd elveszni embereket
Háborút ne hozz senkire

Sírj csak gitárom hangosan
Szél vigye zenémet országokba
Hallja minden ember fia
Ne ontsuk egymás életét soha

Gitárom pengjen szózatként
Világ figyelj e dalra
Emberiséget ne engedd háborúzni
Kínok közt kiirtani a népet.

Szólj, szólj gitárom, mint a harsona
Isten áldása legyen rátok
Szívetek dobbanását halljátok
Békét akarjatok a világra!







HARGITAI FECSKEMADÁR
/Dalszöveg /


Hargitai fecskemadár hosszú útra készül
Nem hagyja el piciny fészkét könny hullatás nélkül
Én is, én is úgy el mennék messzi tájra
Ha a szívem a Hargitáért oly nagyon ne fájna.

Nem sírok én édesanyám, csak a szemem könnyes
Szomorú a székely sorsa messze idegenbe
Varjú sereg lepte be az egész tájat
Odahaza gyász borít be minden székely házat.

Fáj a szívem édesanyám, úgy szeretnék sírni
Azt az időt boldog időt, újra vissza hívni.
Amikor még szépen szólt a magyar nóta.
Amikor még a Hargitán nyílt az őszi rózsa

Tamás Gábor: A Hargitai Fecskemadár - A Hargita Alján Lakom Én

Link



Tamás Gábor: Gyere velem a Hargitára

Link








Kiss Irma: A HARGITAI FENYVESERDŐ KÖZEPÉN


A Hargitai fenyves erdő közepén
Bús madár énekli bús énekét
Zeng a táj, sír az erdő
Búsan járja át a szellő

Anyaország felé fújdogál az esti szél
Fenyves erdő dallamát viszi szét
Gyönyörű ez táj, mégis oly szegény
Szabadságát várja itt, egy élő nemzedék

Bús szellő azt dalolja még hangosan,
Honfi társaim, szabadságot kérünk ottan
Szép hazánk, ős hazánk szeretünk igazán
Szívünk értetek dobog még a Hargitán

Lágy szellő dobogtasd meg a szíveket
Nyíljon ki bennetek honfitárs szeretet
Érezzétek súlyát, milyen egy bús madár
Fenyvesek közt, hogyan éli át szomorúságát.

Turul madár szíve, ha megdobban
Gyorsan szárnyal majd el oda,
Bús madarát keresi szép erdő közepén,
Össze fogva lesz majd szabad e nemzedék

Párjával zeng a turul madár a Hargitán
Szívük egymásért dobog igazán
Együtt az erő, a szív, a szeretet
Így élünk majd együtt, egy szabad nemzetet







Kiss Irma: KISMADÁR AZ ÉN SZÓLISTÁM


Ablakom mellett
kis madár,
Vígan dalolja,
szép dallamát.
Azt zengi a lágy szellő is,
Madárka dalol valahol most itt.

Fülem megrezdül
e dal hallatán,
Szívem zongorához
visz talán.
Oly szép dallamát hallgatom,
Zongorám megszólaltatom.

Vígan zeng
lágy dallamunk,
Madár dal lesz,
a mi dalunk.
Ujjam játszik zongorán
Kis madár az én szólistám!







Kiss Irma: MEGVÁLTÓ JÉZUSKA SZÜLETÉSE


Hó borítja künn a tájat
Zúg az esti szél
Ünnepre készül a nép
Várja Jézuska születését

Megkondul az esti harang
Templomba szólít zengő hangja
Imára tesszük kezünket
Várjuk e csodás ünnepünket

Óh, jöjj el kis Jézusunk
Megváltónk, reményünk
Születésed alkalmával
Hozz megváltást a világnak!

Minden földi halandónak
Békét, reményt, hitet, szeretetet
Jobb életet a szegényeknek
Boldogságot az embereknek!







Kiss Irma: NÉVNAPI KÖSZÖNTŐ
/Dáma Lovag Erdős Annának/


Ragyogó napra ébredj
Ünnepelj e szép vidéken
Szíved teljen szeretettel
Költészeted legyen hittel
Kívánom sok szeretettel!







Kiss Irma: ÖRÖK BARÁTSÁG
Dalszöveg


Fehér galamb száll fenn az égen
Gyöngéd szíve megérintett engem
Rideg sivár volt mindig az életem
De Ő szeretetet hozott nekem

Mosolygós arccal, bíbor fénnyel
Közelítette gyöngéden szívem
Napsugárban, esőben, szivárványban
Szárnyai alatt védelmezett engem

//: Örök Barátság de jó hogy vagy nekem
Fehér galambnak megköszönhetem
Tiszta szeretetet hoztál életembe
Áldjon az Isten ezért Téged
Örök Barátság de jó hogy vagy nekem
Fehér galambnak megköszönhetem
Tiszta szeretetet hoztál életembe
Áldjon az Isten ezért Téged ://

Fehér galamb oly szépen kérlek
Csodás lelked tartsd meg végleg
Áldott jó szíved átadod majd nekem
Barátnőként szeretni foglak Téged

//: Örök Barátság de jó hogy vagy nekem
Fehér galambnak megköszönhetem
Tiszta szeretetet hoztál az életembe
Áldjon az Isten ezért Téged: //

Egy igaz barátság sokat mondó lehet
Szép a sorstól hogy utamba ejtett
A lelked és szíved nálam megtaláltad
Köszönöm hogy igaz barátnőd lehetek

//: Örök Barátság de jó hogy vagy nekem
Fehér galambnak köszönhetem végre
Tiszta szeretetet hoztál az életembe
Áldjon az Isten ezért Téged
Örök Barátság de jó hogy vagy nekem
Fehér galambnak megköszönhetem
Tiszta szeretetet hoztál életembe
Áldjon az Isten ezért Téged://

Áldjon az Isten ezért is Téged

Örök barátság - Megzenésítette: Varga László

Link








Kiss Irma: SZENT MAGYAR HAZÁM


Szent Magyar hazám, édes otthonom
Neked köszönhetem itt élhetek
Büszkén vállalom magyar vagyok

Folyó vized aranyat érő a népnek
Szent földed termő kincse a létnek
Búzát termő kalász kenyérnek

Balaton Tenger ország szépe
Tündöklő, kéklő vize az égnek
Magyar emberek büszkesége

Isten áldd meg e szép hazámat
Koronával védett nemzetem földjét
Magyar lakta, magyar ajkú népét!







Kiss Irma: SZERETNÉK ÉN ...


Szeretnék én dalos madár lenni
Erdő mélyén fák között megpihenni
Virágzó tavasz áradatkor
Virágok illatát átölelni

Szeretnék én szépen dalolni
Csengő hanggal vígan vigadni
Élvezni a természet szépségét
Napsugár adta élet örömét

Szeretnék én vígan repülni
Szabadon szárnyalni magas égen
Széles kedvvel, boldogsággal
Mindenkinek adni szívem melegéből

Szeretnék én minden felett lebegni
Eldalolni, milyen szép is a világ
Isten adta gyönyörűségről csicseregni
Emberi szíveket megdobogtatni.

Szeretnék én társaimmal szállni
Szeretetben boldogságban élni
Példát mutatni a világnak
Együtt repülni, énekelni, érdemes







Kiss Irma: SZÜLETÉSNAPI KÖSZÖNTŐ
/Dáma Lovag Erdős Annának/


Ébred a határ, nyílik a virág
Márciusi szép hajnalon.
Szunnyadó tájból kél a kikelet
Parányi hangja messze cseng

Hej, de gyönyörű ez nap
Virág illat messze száll
Vígan dalol a madár
Ünnepet ébreszt e szép Tavasz

Dalolj , énekelj kis madár
Még a pille is táncot jár
Mert tudja meg mindenki
Születésnap lesz ma itt

Felcsendül hangosan a táj
Olyan legyen az életed
Mint a friss virág illata
Tavaszt zengő dallama

Születésed napján
Kérem én a jó Istent
Tavaszi áldást adjon reád
Fogadd el szívem köszöntő szavát







Kiss Irma: TEMETJÜK A TELET


Temetjük a telet
Hideg téli éjszakákat
Jön helyette kikelet
Nyiladozó szeretet

A nap is szebben kél
Természet lágy ölén
Bús hangulatot nyomja el
Amire annyira várok én

Ébredj szép Tavasz
Hozz új erőt népedre
Lelked is nyíljon ki
Mint a természet virágzó mezeje

Pacsirta szól hangosan
Ébredjetek itt a kikelet
Árva nép emeld fel hangodat
Tavasz hozza el reménysugarat!







Kaczor Ferenc: MESSZE AZ ÓCEÁNON TÚL
Dalszöveg


Mesze az óceánon túl, ott van az én hazám.
Mióta nem jártam ott, eltemették az édesanyám.
Barátaim emlékszem még rátok, felsír bennem néha még a múlt.
Ártatlanul üldözött a sors is, idegenföld lett az otthonom.

Ref.:
De eljött a nap mit vártam, hazarepít a vén madár.
És kicsördül a könny a két szememből, mikor átlépem a magyar határt.
Sokszor vágytam kisfalumat látni, mert úgy éreztem nem bírom tovább
Máshogy dalol a madár is otthon, más színű a réten a virág.

Honvágy gyötör minden éjjel, kisfalumról álmodozom én.
Fülembe cseng a templom harangja, a világon sehol nem szól így.
Olyan messze távol vagyok tőled, szülőföldem szép magyar hazám.
Édesapám a kapuban kint állt, öregszíve mindig hazavárt.

Ref.:
-:De eljött a nap mit vártam, hazarepít a vén madár.
És kicsördül a könny a két szememből, mikor átlépem a magyar határt.
Sokszor vágytam kisfalumat látni, mert úgy éreztem nem bírom tovább
Máshogy dalol a madár is otthon, más színű a réten a virág:

Kaczor Ferenc: Messze az óceánon túl - Videó

Link








Mercy együttes: MAGYAR FOHÁSZ
Írta: Hegedűs Erzsébet


Repülj madár repülj keresd ki messze él
Ki hazájától távol van, de erejében magyar a vér
Szívében még tiszta, hol Hun legendát rejt
Egy igaz magyar ember, ki soha semmit nem felejt
Szívében még tiszta, hol Hun legendát rejt
Egy igaz magyar ember, ki soha semmit nem felejt

A láthatatlan bélyeg ott ragyog a homlokán
Ki magyarnak született, nem felejti el talán
Kit ősi vére diktál, hogy védje a hazát
Bár hol él a világban énekli Himnuszát
Kit ősi vére diktál, hogy védje a hazát
Bár hol él a világban énekli Himnuszát

//: Isten áld meg végre a Magyart soha semmi rosszat nem akart
Mégis vérben gázolt a lába a történelem mocsarába
Nyújts feléje védő kart uram, Magyar ne legyen boldogtalan
Bárhol is él a nagyvilágban, adjon Isten áldást reája: //

Ezer felé szakadt a magyar nemzetünk
Hát fohászkodva kérünk segíts nekünk Istenünk
Ne enged el kezünket vezess a jó úton
Hogy szívünkben érezzük, még ma is összetartozunk
Ne enged el kezünket vezess a jó úton
Hogy szívünkben érezzük, még ma is összetartozunk

//: Isten áld meg végre a Magyart soha semmi rosszat nem akart
Mégis vérben gázolt a lába a történelem mocsarába
Nyújts feléje védő kart uram, Magyar ne legyen boldogtalan
Bárhol is él a nagyvilágban, adjon Isten áldást reája: //


Mercy: Magyar fohász - Videó

Link








Szebenyi Judit: MAGYARNAK SZÜLETTEM!


Magyarnak születtem délvidéken,
Anyanyelvemen beszélek, álmomban se feledem.
Magyarságom nem titkolom, meghálálom szép Hazámnak,
Áldd meg magasságos Isten, az én Magyar Hazám!

Könnyel írom, lelkem sajog, látom népem elfogy...
Magyarnak születtem, de rég nem magyar föld már...elvitték!
Kérdezés nélkül, magyar nép akarja-e vagy sem!
Elvitték, elcsatolták, darabokra törték szép Magyarországot!

Lelkembe örökre őrzöm, védem, tovább adom, mit tudok.
Nemzetem, drága magyar hazám: Én téged nagyon szeretlek!
Veled ébredek, rólad szól minden álmom, minden percben.
Szívembe, lelkembe él képed, szép gyönyörű hazám, magyarnak születtem!

Könnyel áztatott sorok, elázott versszakok.
Fájdalmam titkolni nem tudom, és nem is akarom!
Magyarnak születtem, magyar is maradok örökké.
Koporsómat, soha sem nem fedheti magyar föld!

Nem kérdeztek minket itt, akartok elmenni-e?
Nem kérdeznek most sem, örülünk, hogy élhetünk még mi itt!
Nem bánom mi lesz sorsom ezek után, büszkén vallom magyarnak születtem,
Hazámért, bármely percben kell meghalok!
Áldd meg Isten Magyar Nemzetem!







SZÉKELY HIMNUSZ


Ki tudja merre, merre visz a végzet,
Göröngyös úton sötét éjjelen.
Vezesd még egyszer győzelemre néped,
Csaba királyfi csillag ösvényen.

Maroknyi székely porlik, mint a szikla,
Népek harcának zajló tengerén.
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!

Ameddig élünk magyar ajkú népek,
Megtörni lelkünk nem lehet soha.
Szülessünk bárhol, Földünk bármely pontján,
Legyen a sorsunk jó vagy mostoha.

Keserves múltunk évezredes balsors,
Tatár-török dúlt, a labanc rabigát,
Jussunk e honban, magyar - székely földön,
Boldogan éljünk szép szabad hazánk!,

Édes Szűzanyánk, könyörögve kérünk,
Mentsd meg e népet, vérző nemzetet!
Jussunk e honban, székely - magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan!

Ki tudja, innen merre visz a végzet,
Országhatáron, óceánon át?
Jöjj hát, királyunk, itt vár a Te néped,
Székely nemzeted Kárpát-bérceken!

Ős szabadságát elveszti Segesvár,
Mádéfalvára fájón kell tekints.
Földed dús kincsét népek élik s dúlják,
Fiadnak sokszor még kenyere sincs.

Már másfél ezer év óta Csaba népe,
Sok vihart élt át, sorsa mostoha.
Külső ellenség, jaj de, gyakran tépte,
Nem értett egyet otthon sem soha.

Maroknyi székely porlik, mint a szikla,
Népek harcának zajló tengerén
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!







ŐSI SZÉKELY HIMNUSZ


Hej, én édes jó Istenem,
Oltalmazóm, segedelmem,
Vándorlásban reménységem,
Ínségemben lágy kenyerem!

Vándor fecske sebes szárnyát,
Vándorlegény vándorbotját
Vándor székely reménységét
Jézus, álld meg Erdély földjét!

Vándor fecske hazatalál,
Édesanyja fészkére száll,
Hazajöttem, megáldott a
Csíksomlyói Szűz Mária!







Kiss Irma: VAJDASÁGI SZÉP, SZÍNES VISELET


Vajdasági lányok, hegyke legények
Népetek ruháját illegtessétek.
Zeneszóra járjátok, pörgős táncotok
Muzsikusok pedig, szépen húzzátok

Nyolc rakott szoknya, színes hímzéssel
Hajatokon, keskeny szalag díszeleg
Párotokon kalap, piros virággal
Bő ujjú inggel, feszes mellénnyel

Ős Anyák és Apák ezt hagyták nektek
Vajdasági magyar öltözetet
Boldog aki felveszi s benne táncot jár
Mert a szívükben régi ritmus muzsikál

Vajdasági szép,színes viselet
Csodálja mindenki e népviseletet
Vígan perdüljetek benne kedvesek
Hagyományotokat őrizzétek meg







Kiss Irma: VIRÁGOS KERT AZ ÉN SZÍVEM


Virágos kert az én szívem
Orchideával ültettem tele
Elküldöm Nektek
Illatát, hogy érezzétek

Orchidea virágok szépen
Pompáznak kis kertemben
Nyíljatok száz színű virágok
Színetekkel varázsoljatok

Kedves, drága barátaim
Virágos kertem hagyom itt
Ha majd én nem leszek
Majd rám emlékezzetek
Ki ültette az Orchideát Nektek
A sok illatos virág
Régi emlékként marad

Virágos kert az én szívem
Orchideákkal van tele
Szívemből minden szál virág
Nyílik majd Ti értetek









 
 
0 komment , kategória:  KisJenő,József,Judit,Irma,Rea   
Kis Rea versei
  2020-12-16 22:15:18, szerda
 
 







KIS REA VERSEI


Csendes percek

Link








ALÁZAT . . . . . . .




ahol a lélek
meghajlik
és nincs már magyarázat
csak csend.







HAZAVISZEL URAM


Uram, mindhiába keresnélek
már nem tudlak
elfáradt bennem a lélek
összekuszálódtak előttem az utak
sárba tiporva kínlódnak az érzések.

Szövevényes ösvényeken
bolyongtam és eltévedtem
pofonütöttek, megaláztak
csendben szíven szúrtak
az igazak velem így bántak,
leütötték csillagaim
vígaszt-adó
kis hunyorgó
apró lámpásaim.

S én ma sötét eged alatt
összetörten ülök és várlak
talán meghallod imámat
talán ma megtalálsz
felemelsz
és hazaviszel Uram.










HEGYEK




Uram, egyedül nem megy.
Terhem gránit-szikla hegy.
Látod: a súly alatt
egy összetört élet
görnyed, szenved.

Nincsenek már könnyek.
Túlcsordult tömlőt tart kezed,
és megpihen rajtam
áldott, szelíd szemed,
kereszten túllátó tekinteted.

És a jövőmet látod.
Melyben nincsenek hegyek.










KEGYELEM
. . . . .




Homokba írtál egykor Jézus,
és adtak volna szádba ezer szót
szilaj gyilkosok
te mégsem mondtad:
Megérdemli.
Tegyétek csak vad farizeusok!

Én álltam ott:
bűnös vádlott
szerencsétlen asszony
megszégyenült, odahurcolt.

Akkor egy-egy kézből a kő kihullt
a tömeg fejet lehajtva elvonult
és csend lett körülöttem, mély,
mikor arcod felémfordult.

Az az óra nem tűnt el nyomtalan
mert lelkemben szavad örök pecsétté vált;
de jaj, most a kövek hullanak
s alig látlak
azok záporán át
csak újra hallom
én, az elgyötört asszony
mit ajkad egykor megformált,
és kő helyett felém szállt
és csak nekem szólt, csak nekem:
"Kegyelem."

Ma, amikor megállítod majd az utolsó vádló kezet
azt hiszem, csend lesz, újra mély csend lesz...
Te rámtekintesz
és én tisztán látlak újra Jézus
mert bűneimtől szabad leszek!







KINCSED VAGYOK


Kallódunk a nagyvilágban
levegő-óceánban
lebegünk
s homokszemnyi létünk
a szél fújja tovább...
S mondhatnánk:
Uram, mit ér az neked,
ha egy porszem
ebben
a rengetegben
felajánlja
számodra
önként önmagát?

Mit tehetsz egy porszemmel?
Léte oly kicsi, s bár oly csodás
de mára már eltorzult ez az alkotás.

Te mégis tenyeredbe veszed
csendben szemléled
majd megtisztítod,
átformálod.

S én, a porszem
ámulva látom hát
magamon az isteni csodát:
hogy a lebegő homokszem
nálad kikötött
s te kincsként őrzöd
megtisztítva
egy örökléten át.







LÉLEK-LÁNGOK


Azt mondtad: Elmegyek,
hogy helyet
készítsek nektek.
és azóta hozzád megy
minden
áldott lélek,
akinek
lángját idelent
elfújod
és odaát
gyújtod meg.







MEGLÁTOGATTÁL


Meglátogattál.
Sarkig tártam ajtóm
s üres szívembe
betért a kegyelem.
Fénye átjárt
és gazdaggá tette
kincstelen
koldus életem.







NEHÉZ UTAK
. . . . .




Te megígérted: ott leszel velem
mikor át kell majd kelnem
a gyors sodrású folyóvizeken
a gyötrő-tikkasztó lángtengeren,

és az elsodró, mély örvényeken
keresztüljutok majd győztesen
igaz, könnyekkel a szememben
mert széttépett az élet
ronggyá szakadt a szívem,
de rólad valamit mégis megértve
akinek útja
vérzőn, sebesen
haldokolva
a Golgotán át vezetett
a mennybe,
és mégis eljöttél értem.







ÚRVACSORA


A gyülekezet
vacsorára készül
Uram, veled.
Milyen átható
a bor illata!
Ahogy készítem
szívem
az úrvacsorára,
az a gondolatom:
Bárcsak
Úr Jézus, a te véred
"miként illat
a termet"
egészen átjárna!















 
 
0 komment , kategória:  KisJenő,József,Judit,Irma,Rea   
Kiss József versei
  2019-09-27 20:00:28, péntek
 
 








KISS JÓZSEF VERSEI


Kiss József (Mezőcsát, 1843. november 30. - Budapest, 1921. december 31.) magyar költő, szerkesztő, a Petőfi Társaság tagja.

Kiss Józsefet négy évtizeden át egyműves költőként ismertük meg. A Knyáz Potemkin című, az 1905-ös orosz forradalmat köszöntő verse elmaradhatatlan része volt a XX. századi magyar irodalom iskolai oktatásának, más műveiről azonban említés sem esett. Ezt megelőzően, a keresztény kurzus negyedszázada alatt viszont költőnk az iskolában még csak szóba sem kerülhetett, az akkori hivatalosság számára ő többrendbelileg is persona non grata volt. Ma már más a helyzet, mint szinte mindenben, ebben is gyökeres változást hozott a rendszerváltás. Az utóbbi másfél évtizedben liberalizálták a tantervet, így ma már (tisztelet az esetleges ritka kivételnek) általában a magyartanár teljesen személyes, független, szuverén döntése, hogy Kiss Józsefet nem tanítja. (Miért is tanítaná, ha ő sem tanulta?) Így esett, hogy a magyarság számos nemzedéke nőtt fel úgy, hogy nem tanulta meg az iskolában, honnan ered az önirónikus plebejus büszkeség szállóigéje:

Se don, se von, se pán, se sir - csak reb

Legendák a nagyapámról című, élte alkonyán írt főművét Kiss József 1911-ben adta ki először, de ezután még tovább dolgozott rajta, újabb részeket írt hozzá. Be így sem tudta fejezni, maradtak tervezett, de meg nem írt, illetve befejezetlen fejezetei. Egyetlen teljes kiadása 1926-ban, a költő fiainak magánkiadásában jelent meg, mindössze 500 példányban. Az 1911-es, még nem teljes kiadásból csak egyetlen könyvtári példányról, az egyetlen teljes, 1926-os kiadásból pedig két példányról tud a Magyar Országos Közös Katalógus, a MOKKA. Ezenkívül néhány példánya, persze, még rejtőzhet a nem MOKKA-tag könyvtárakban. Az itt olvasható szöveg az 1926-os kiadás 394. példányából származik.

Az ár ellen című verse a tiszaeszlári vérvádra reagál.

2004. március 6.
Válas György



Válogatott versei

Link








ALKONYSUGÁR


Alkonysugárból is kivettem részem,
Hogy teljes legyen életem egészen.
Nem csonka töredék, mint a legtöbb élet,
Hol nem sokat számitanak az évek.

Csöpp kis unokám ostromolja vállam,
Meg-megsimogatja, tépi a szakállam,
Mesét kunyorál, folyton csak meséljek,
A mese a minden, a mese az élet.

S nem sejti, hogy amit gondol magában,
Abban de mennyi és mily igazság van,
A valóság mind hazugság egy szálig,
Mindent a feje tetejére állit.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy csöppség,
Már bölcsőjében tündérek nevelték,
Lábaihoz raktak mindent, mi drága,
Virágos kert nyílt a mosolyába.

Kicsi agyából tűzcsóvák pattantak
Bármely óráján bármelyik napnak,
Ez egy valóság volt, érdemes arra,
Hogy betekintsen a ragyogó napba.

Nekem tudniillik, bolond nagyapának,
Kire más örömök már nemigen várnak,
De ez az egy felér, hogy nagyot ne mondjak,
Gombjával a Szentistván toronynak.







AZ ANYASZÍV

Ófrancia dal


Egyszer egy legény az eszét vesztette,
- Hallga csak, hallga! -
Egyszer egy legény az eszét vesztette,
Szeretett egy asszonyt, de az nem szerette.

Küldte az asszony: Menj, öld meg anyádat:
- Hallga csak, hallga! -
Küldte az asszony: Menj, öld meg anyádat:
És hozd el a szívét ölbéli kutyámnak.

Ráállt a legény, hazament... megtette...
- Hallga csak, hallga! -
Ráállt a legény, hazament... megtette...
Megölte az anyját s a szívét kivette.

Hát amint vinné futva, iramodva,
- Hallga csak, hallga! -
Hát amint vinné futva, iramodva,
Felbukik és a szív elgurul a porba.

És amint gurul... egyszer csak fennszóval
- Hallga csak, hallga! -
És amint gurul... egyszer csak fennszóval
Ím hallja a legény, hogy a szív megszólal.

Megszólal a szív, sírva panaszosan
- Hallga csak, hallga! -
Megszólal a szív, sírva panaszosan:
,,Jaj! - Nem ütötted meg magadat, fiam!"







AZ ÁR ELLEN


Felhőgomoly az éj felett -
Virraszt-e isten odafenn?
Ne kérdezd tőlem - nem tudom,
Eredj aludni, gyermekem!
Zord századokból éji rém
Jár szerte a föld kerekén,
Szemében máglyafény lobog,
Lehet, ide is bekopog...
- Eredj aludni, gyermekem!

Országról jár országra szét,
Miként a pestis - útja vész,
Meghal nyomán az irgalom
S elveszti ősjogát az ész.
Téboly dühöng fent és alant,
Megszáll boldog-boldogtalant,
S az emberből, kit elragad,
Csupán a puszta név marad...
- Eredj aludni, gyermekem!

Meg-megújul a régi vád:
Azt mondják, vért iszik apád,
S ha felnősz, ott, ahol:
Majd te is, te is vért iszol!
Felhőgomoly az éj felett -
Virraszt-e isten odafenn?
Tagadnom: kín - elhinnem: vád,
Ő mindenképpen súly nekem!
- Eredj aludni, gyermekem!

Mi nem szeretjük e hazát,
Ránk olvassák oly könnyedén,
Madár fészkét, odvát a vad
Szeretheti - nem te, nem én!
A gályarabnak bélyege,
Mit hóhér homlokára süt,
Nem oly gyalázó, mint e vád,
Mely ólálkodik mindenütt...
- Eredj aludni, gyermekem!

Ha védekezel - ingerelsz,
Ha szótlan tűröd - gyávaság!
Feljajdulsz: érzékenykedel
S a néma jaj is vall reád!
Egy törvényre dobog a szív,
Kering a vér, eszmél az agy,
Kivétel nincs - csak egy, csak egy,
Ez a kivétel az te vagy!...
- Eredj aludni, gyermekem!

Ó húnyjatok le, húnyjatok,
Ti ragyogó, szép csillagok:
Kis fiam édes szemei! -
Minek ily éjben fényleni?
Ó hisz e fény is ellenem
Fordulhat egykor, úgy lehet,
Ha sírva megemlegeted
Végzetes örökségedet,
Én édes, drága gyermekem!







BEKÖSZÖNTŐ


Jőjj, szombat csöndje! Lelkeinkre
Áhitat szárnyin szállj alá!
Saruiról a port leverve,
Jöttödet ki ne áldaná?
Nyugasztalónk te! nyájas! enyhe!
Áhitat szárnyin szállj alá!

Munkában hat napunk törődve,
Verejtékünkből folyt elég.
A hetediket pihenőre
Isten-atyánk te rendeléd,
Munkában hat napunk törődve,
A hetedik legyen tiéd.

Mint vőlegény eseng a kedves
Óhajtva várt ara elé!
Ugy, szombat csöndje, lelkünk repdes
Nyugalmas révpartod felé;
Boldog, ki nyugtát gonddal terhes
Napokra benned föllelé.

Gyulladjon láng ki! zöngjen ének!
Simuljon el minden redő!
Felejtse bánatát a lélek
És fájdalmát a szenvedő.
Gyulladjon láng ki! zöngjen ének!
Simuljon el minden redő!

Ó ejts, kinek derü a lénye,
Ejts egy sugárt reánk, istenünk!
Te vagy az est békéje, fénye,
Te vagy magasztos reggelünk,
Sivár pusztán szivünk reménye,
Amelytől ujra éledünk.

Jőjj, szombat csöndje! Lelkeinkre
Áhitat szárnyin szállj alá!
Saruiról a port leverve,
Jöttödet ki ne áldaná?
Nyugasztalónk te! nyájas, enyhe!
Áhitat szárnyin szállj alá!...







BÚCSÚ SÁRIKÁTÓL


Sárika szentem, drága unokám,
Édes kis mókus, hallgass ide rám.
Én nemsokára innen elmegyek
Oda, hol nincsenek völgyek se hegyek,
Örömek sincsenek se bánatok. -
Ne sirj, hogy nagyapa hűtlen itt hagyott,
Vigyázni fog reád, ha senki se vigyáz,
Utána ne emésszen téged semmi gyász,
Szeretni fog téged onnan messziről
Akkor is, ha minden már romba dől.
Lehet, hogy lesz, de az is meglehet,
Uj tüzek égnek a régi helyett.
Az asszony egy csókért mindenről lemond,
Azt tartja Hamlet, a dán bolond.
Majd egykor megértesz, kicsi csibém,
De akkor már rég nem leszek én.
Szemem csupa könny, hogy írom ezeket,
Még jobban, ha arcocskád rám nevet.







DÓZSA GYÖRGY


Temesvári szabad határon
Jegenye áll egy sorba' három,
Tollaszkodni varju megszállja,
Ősidőktől varjak tanyája.

Állnak sötét századok óta,
Nem áldás - az iszonyat óvta;
Vész kimélte, ember kerülte,
S nem akadt fejsze, hogy ledűtse.

Állnak zordon, meredve égnek,
Mintha ujjal fenyegetnének,
Lombjuk közt sír, ha lombjuk rezzen,
Egy bolygó lélek, temetetlen,

Ki koporsót és sírt nem látott...
Itt Dózsa Györgynek trónja állott
Sistergő, izzó, gyilkos fénybe'...
Itt nyomtak koronát fejébe.

A trón helyén engesztelésül
Idővel itt kápolna épült,
Szerény kis fülke - minden éke
A szelíd szűz Mária képe.

S akiket üldöz titkos bánat,
Imádkozni ide kijárnak.
Pórnő mellett térdelni láttam
Úri asszonyt selyem ruhában.

És minden istenáldott este
Mécsek gyúlnak - pirosra festve
A színehagyott, halvány képet,
Oltárt, fülkét, egész környéket.

Túlnan az országút szegélyén,
A nyesett akácfasor végén,
Ott szoktam korhadt kis fapadon
Elmerengni nyári alkonyon;

Nézni, amint a villó pára
Szakadozott fehér foszlánya
Lingve-lengve, kisértő rajba'
Ráfekszik a mocsártalajra,

S hallgatódzni... ki a mély csendbe...
- A kápolnával éppen szembe' -
Gondolatok hálóját fonva,
Multon, jövőn el-elborongva.

Mint sebes ölyű jött az éjjel,
Szárnyát hirtelen bontva széjjel:
Se láng, se csillag, se szövétnek,
Csak a fülke mécsei égtek

Vöröses izzó lánggomolyba',
Mikéntha parázs láva folyna,
És a káprázat közepében
Ott ül Dózsa királyi széken!

Parázsból, gúnyból koronája
Kivillan a nagy éjszakába,
Hogy belepirul még az ég is,
Mely látta, nézte, tűrte mégis!

- Te kárhozott, gyűlölt árnyalak!
Se hős - se mártír - se áldozat:
Rém csupán, kit mindenki retteg -
Hányszor jelentél itt nekem meg!

Arcodon dölyf - szemedben átok:
,,Rút ráfogás a koronátok!
Emberjogért keltem én harcra,
Küzdelmem egy nagy eszme harca!

De jönnek-múlnak évszázadok,
És - reszkessetek - feltámadok!
Szellemem a földet bejárja,
S rám ismertek: - ez Dózsa árnya!" - -

Mig emberjog tiporva senyved
S hazugság marad a legszentebb,
Mig könny és vér patakba folynak,
És átka lesz csak a nyomornak;

Mig egy szív lesz, amely fellázad,
Hogy a születés megalázhat,
Megalázhat, poklokra vethet:
Dózsa lelke meg nem pihenhet.







EGY SÍR


Valahol messze,
Valaha régen,
Megástak egy sírt
Temető-szélen.
Fája elsüppedt,
Hantja behorpadt,
Ki nyugszik ottan,
Azt én tudom csak -
Én tudom csak.

Nem jártam arra,
De odaszállnék;
Nem láttam soha,
De rátalálnék:
Valami titkos
Erő él kennem,
Az megmondaná:
Merre kell mennem -
Merre kell mennem.

Te alszol ottan,
Édes jó anyám!...
Kietlen gond közt,
Sivár éjszakán. -
Ha éltem sorát
Meghányom-vetem:
Hej, azt a sírt be
Meg is könnyezem -
Be megkönnyezem!







EPILOG


Ha visszanézek megfutott pályámra,
Hol, merre járt ez ütött-kopott gálya,
A futó szelek hogy játszottak véle,
Sodorták, vitték kényükre, kedvére,
Hogy törtem össze rakományvesztetten,
Aranyásóból vak koldus hogy lettem,
Kincseim lassan hogy eltékozoltam,
Valamicskét alig hogy hazahoztam:
A szivem fáj és szorongat nagy bánat
Azért, mi soha többé fel nem támad.
Egy elfecsérelt élet kéri számon
Termést igérő nagy szép ifjuságom.
Mert üres a szérü, fogytán az asztag,
És uj terméssel többé nem biztatnak.
Szerencse hogy jön a nagy téli álom,
Nyomortól megváltó - alig is várom. -
A medve elalszik, szénája rendbe',
A te szénáddal ugyan furcsán vagy te.
Uj ébredésed te hiába várod,
Örökkön eltart a te téli álmod.






HEINE

Halála évfordulóján


Engedd, ó mester, hogy e síri márvány
Tövén leadjam nálad vizitkártyám.

Montmartre tetőin, hol üdébb a gyep,
Ezt így kivánja rend és etikett.

Hogy soha árván ne maradjon sírja
Harrynak, ki a Két gránátost írta.

Adó ez néked, poéta-adó,
Te kétszer hontalan, száműzött zsidó.

Tömjénfüst, mely csak isteneket illet,
Mely száll, kering, míg dalaid keringnek. -

Eljár sírodhoz svéd és angol és dán,
Ha végigcsetlik szárazföldi útján.

S olykor németnek is megbotlik lába,
A Szajna partján sírodnak halmába.

Ha német volnék, nem merném megtenni,
Nem mernék én a sírodhoz elmenni.

Félnék, bosszúdban nem ismerve gátat,
Menten fejemhez vágod a fejfádat.

Tudom, ó mester, ezt is, mely reád vall:
Tennéd bűbájos édes gráciával.

Póz, pátosz nélkül, úgy, mint tetted hajdan,
Ha ingereltek, vagy ha voltál bajban.

És bajaid még ma sem értek véget,
Még mindig tengersok az ellenséged.

Síri nyugalmad megbontja egy átok,
Az a magányos könny egyre szivárog.

A régi sebek nyílnak, megújulnak,
Vandál kezek hűlt poraidhoz nyúlnak.

Meg-megpiszkálnak, szennyesedet mossák,
A régi bűnöd újra rád olvassák.

És lángnál, hőnél a fagy még erősebb -
S akik gyűlölnek, azok az erősek...










JANÓ ÉS HANKA


I.

Verébfiókák nőnek mindenütt,
S van gondja rájuk a jó Istenkének.
Az Isten napja mindenhova süt,
S egyformán kikel szerelem és ének.
Janó, Hankáról szól e történet,
A tótságról, hol zabkenyéren élnek,
De omlósabb a krumpli, a fenyő zöldebb,
S a gerlicék is szaporábban költnek.

Mint egy vadrózsatőn két szál virág,
Úgy nőtt fel együtt a két bogárka.
Honnan csöppentek, arról számot nem ád
A kis tót falu rongyos krónikája.
A nagyja elszéledt, e kettő maradt,
S valahogy számukra kenyérke is termett;
Tíz év, tizenöt - az idő szalad,
És ím egyszer csak felcseperedtek.

A lány, az titok - ámde tudatik,
Hogy Janónak kétes származása,
Legalább inog, miként a ladik.
Mondják, zabiként pottyant a világba.
Zabigyereknek szánta a természet,
Ő maga fel sem vette az egészet,
Gondolta így is, úgy is egyre megyen,
Fő, hogy a bendő mindig tömve legyen.

Összebújtak egyszer vecsernye tájba,
Mikor a harangláb végsőt kongatott.
(Micsoda ördög bújhatott a lányba,
Hogy pillanatig meg nem nyughatott!)
Vigyázz, Janó! amit neked mondok,
Menjünk innen, ne legyünk bolondok,
A véreink szanaszerte járnak,
Menjünk neki mi is a világnak.

Arra Délnek épűl most egy város,
Mi építjük, jó bocskoros népek,
Ott az utca mindenfelé páros,
S szél, vihar ellen jó falakkal védett.
Márvány ott a kunyhó, földje is márvány,
Híre nagy Sárosban, Trencsénben és Árván,
Magyarnak a tót építi a házat,
Nem egyet-kettőt, hanem mindjárt százat.

Munka fiatalnak is akad bőven,
Röpítjük a téglát a magasba fel.
Gyarapodunk kincsben, pénzben, erőben.
És minden tégla új dalt énekel.
Alló, Janó! Ne késsünk sokáig,
A remény is olyan: lassan megpállik,
S nem marad belőle, nem - egyéb semmi,
A reményt is úgy kell melegiben enni.

Búcsu nélkül mentek, nem is volt kitűl,
Útravalót nekik senki sem adott,
De a kőszentnek, ki méláz egyedűl,
Janó köszönt, emelve kalapot.
És Hanka, mint dukál, keresztet vetett,
Jámbor volt, hívő mind a két gyerek,
Tizenöt egyik, tizenhat a másik,
S viselték a faj közös arcvonásit.

Mert törvény, szent és sohasem csaló:
Mint két tojás, úgy hasonlít egymáshoz
Két tót gyerek, egy faluból való:
Különbséget itt senki sem hámoz.
Egymásba fogódzva mendegéltek, mentek,
Elmaradt a falu, emberek, szentek,
Az otthon, mely nem volt nekik mostoha,
Úgy mentek, hogy vissza nem térnek soha.

Ragyogott a nap tavaszi pompában,
Virított a mező, csupa kankalin!
Mentek fürgén és mentek elszántan,
Köröskörül csupa fény, illat és szín.
Az út mentén egyszer, amint kocognak,
Kápolnát érnek, hol vobiscumoznak,
Vedlett öreg pap, ministráns legények
Árva halinába keshedtek szegények.

Az ájtatos hívek (nem sokan vannak)
Nagy zsíros kalapot forgatnak kézben,
Örülnek a nehéz fokhagymaszagnak
És imát mormolnak az ének hegyében.
S mikor a pap az Urat felmutatja,
Letérdel sebten apraja és nagyja,
Izmos Janó karján egyet ránt a Hanka:
,,Térdelj már" sugja ,,ne légy olyan bamba".

Majd áldás után (emberséget tudnak)
Pap elé járulnak s csókolnak kezet.
,,Most férj vagyunk s feleség magunknak
És új pályára új csillag vezet".
Ki az együgyü lelkeket vizsgálja,
Isten az áment ráadja és állja,
Rózsafelhővel őket betakarta,
Hisz Ő maga is éppen így akarta.


II.

Nászdalt zengett nekik fenn a magasban
A levegőég dalos pacsirtája.
Úgy szólt, mikéntha rengeteg csók csattan,
S párja a párját hívogatja, várja.
Réten, legelőn felcsillan a harmat,
Párás a hegyoldal, erdő hivogat
Kar szorongva helyet ad a karnak,
Szabad-e? Nem-e? - Itt minden szabad.

Mentek, mendegéltek... olykor úgy rémlett,
Már túl is járnak az óperencián,
Csak mentek, mentek, mendegéltek,
Talán, ki tudja, a szerencse nyomán.
Céltalan útban nagy öröm fakad,
Minek futni, ha zápor nem szakad?
Búvót ad erdő, almot a vadon -
Ó, szép párosával ilyen szabadon.

Hát egyszer mit látnak? Jézus szerelme!
Valami csillan a távol ködén,
Nem volna Hanka, ha rá nem ismerne,
A Duna! - ujjongja - ráismerek én.
Ez meg a város, amit keresünk,
Amely majd szállást és hálást ad nekünk,
És kenyeret bőven: itt nem koplalunk,
És szebb és nagyobb, mint a mi falunk.

Azután jönnek tüszővel derékon
(Olyikon varrottas zeke is akad)
Nagy csontos legények (ritka a vékony),
A városépítő, derék jó hadak.
Mit hoztál, Hanka? - Üres a marka!
Fürgén, vidáman perdül a sarka.
Füllentett, mert a keble teltebben dagad:
Hozott valamit a szive alatt.

Ott egy kis tótocska mozgolódik,
És ad sürün életjelt magáról,
Hogy él és van és ebben nem tódít,
S eljön a nap vagy éj, amikor beszámol,
Amikor bőgve majd egyszer bekukkan
E világba, mely várja nyugodtan,
Amikor Hanka egy egész napra
A téglát, a munkát abbahagyja.

Az árbocok nyirkos fenekében
Ott mindjárt meghitt fészket is raktak,
Szőnyeg nélkül is egy kis Éden,
Bár hijával minden bútorzatnak.
Mit ér a bútor? a szőnyeg mit ér?
Annak, ki rajta álmatlan henyél.
Se Janó se Hanka észre nem vette,
Hogy hiányosan vannak berendezve.

Hiányosan! Ó égi hatalom!
Hány van, akinek nincs védő fedele
És fejealja egy kis rongyhalom,
Avval születik és meg is hal vele.
Hány van, akinek sorsa mostoha,
A szerencse rá nem kacsintott soha,
Hány, aki csak arra született,
Hogy immel-ámmal morzsolja le az életet!

S eljött a nagy nap és dáridót csaptak
Az épülő ház s állványok tövében,
Elveték gondját téglának, habarcsnak,
S felpántlikázták a kis Janót szépen.
Janó, az apa, berúgott, mint dukál,
Árkádiában ez így szokás ma már,
Ki keresztelőn józan mer maradni,
Azt stante pede agyon kéne csapni.

És kótyagos fejjel másnap reggel,
Amint Janó fel a magasba száll,
Lába alatt a deszka megbillen,
És sorsa meg is pecsételve már.
Lepedőben, mint fű ha lekaszálva,
Úgy vitték el - s özvegyen utána
Lépdegélt sírdogálva Hanka.
Ki tehet róla? Isten úgy akarta.

És fogta síró porontyát szegény
És visszaindult messze falujába.
A gond szúrós tövise fején
S karjai közt a kis apátlan árva.
Lába a sikér mezőket taposta,
És zápor könnye hamvas arcát mosta,
Siratja, ki édes társa volt neki,
Folyton őt látja, folyton temeti.

Szállnak fölötte vándormadarak,
Károgva, vijjogva, ki hogyan tanult,
Nem törődik azokkal Hanka sokat,
A lelke mélységes gyászba borult.
Cudar cserjék viganóját tépik,
Bánata felsír a felleges égig,
Úgy érzi, nincsen boldogtalanabb,
Nincs elhagyottabb senki az ég alatt.

Tápláléka bogyó és sóska-lapu,
És mit a vadon kegye osztogat,
Négy-öt házacska egy egész falu,
És egymástól az is nagymessze akad.
De a kis poronty dúskál a jóban,
Hanka emlői ki nem fogyóban
Ontják az áldást, arra való,
Hanka koplalhat, de nem koplal Janó.

És hetednapra, síkon, hegyen, erdőn
Elérte az ő szegény faluját,
A kőszent ott állt a régi lejtőn,
S hallgatott egy távol síró furulyát.
Én nem tudom, a furulyák mért sírnak?
Talán nagy, súlyos bánatra gyógyírnak.
Hanka egy könnyet facsart ki szemén,
Talán a viszontlátás csöndes örömén.

S beteljesedett ím a törvény újra.
És újra itt volt a zabigyerek,
Se nem örömre, se nem búra,
De mert falu nélküle nem lehet.
Láttam pendelbe s láttam künn a fronton,
Ne féltsétek, ne féltsétek, ha mondom!
Rá akár esküt tenni is merek,
Sohse pusztul el a zabigyerek.







A KNYÁZ POTEMKIN


Fekete vizeken - hali-hé-hali-hó!
Száll a Knyáz Potemkin, a fekete hajó.
Süvítő szélvésznek a szemébe néznek
Jó hatszáz legények -
- Hali-hé-hali-hó! -
A fekete hajó.

Visz csempész dugárút vörös zászló alatt,
Tiltott rakománya a szabad gondolat.
Nyílt lázadást ringat, mint bölcső, fedelén
Hatszáz hajós legény -
- Hali-hé-hali-hó! -
A lázadó hajó!

Batumnál megfúrták - hali-hé-hali-hó! -
Krim alatt fölrobbant s tovább ment a hajó.
A sárga vizeken vad örvény nyelte el -
Vaj' most hol vesztegel
- Hali-hé-hali-hó! -
A babonás hajó?

Jár, jár szakadatlan, jár csendbe, csendetlen,
Tovaleng bordátlan, kering feneketlen,
És árbóca hegyén
Lobogója a lengő piros északi fény -
- Hali-hé-hali-hó! -
A hazátlan hajó! -

És ahol megjelen és ahol partot ér,
Erőre kap a kar, fölforr a tunya vér,
Gőg, gazság elsápad, szem nyílik, lánc szakad
És minden rab szabad -
- Hali-hé-hali-hó! -
A szabadság-hajó!

- Te ura viharnak, tengernek, hajónak!
Ha elhívni látod poétádat jónak,
Ha üt majd az órám - hali-hé-hali-hó! -
- Pihenni mire jó? -
Hadd jöjjön el értem
Az a hajó!

A hatszáz legénnyel üljek ott egy sorba,
Mint a rózsák ülnek együtt egy bokorba.
Sívó pusztaságra, amely tikkad, szárad,
Vigyük el tavaszát a szabadulásnak.
- Hali-hé-hali-hó! -
Te örök szent hajó!







KÉT HAJÓ


Felhőtlen, nyájas, tiszta délután
Végighajóztam a pesti Dunán.
Cirkálni kedves, hogyha céltalan,
S a fáradt embert vonzza a folyam.
Átlátszó, tiszta, enyhe volt a lég,
Ütemre csattant a hajókerék,
Magasra szállt a gyárkémények füstje,
És csillant-villant a Duna ezüstje.
Hajófödélen nyomtalan a lábnyom -
Ki magányt keres, az hajóra szálljon.

A végső megállón, Újpest alatt,
Leadtuk rendre az utasokat,
Helyükbe jöttek, begurulva mások,
A föld göröngye: parasztok, munkások,
Kofa és fűszeres, mesterlegény,
Cselédlány, babos kendővel fején,
Kocogva rótták végig a hidat,
Egyik se nézte nagyon a másikat. -

Fenn a kormányon mozdulatlan álltam.
Az őszi fény körüllengett lágyan,
Friss szellő lendűlt, a Dunát borzolta,
A távol hangot mind közelebb hozta.

Előre görbedt darúk árnyékában
Ácsok ácsoltak lenn a hajógyárban,
Fúrva, faragva, pánttal, ami kösse:
Új hajó vázát rovogatták össze,
S a nyüzsgő képen végig-végig szállván,
Megakadt szemem egy rozoga bárkán,
Otromba, ócska, elzüllött, fakó,
Kiszolgált s vízre többé nem való.
Teste csupa seb, bordája csupa lék,
Gépe nem lüktet, de nincs is benne gép,
Kormánya letört, kereki elnyűttek,
Bizony ennek is már elhegedűltek!
S amint még jobban szemügyre veszem,
És farán az írást összegezem,
Megbotlok egy névben, megsiklok egy szón:
- Ti égi szentek! Hisz ez az én hajóm!

*

A sárga vizek melankoliája
Borong terajtad, lápos Tisza tája,
Ott nő a sulyom, terem a kökény,
A Tisza partján ott születtem én.
Csegei révnek szálas jegenyéi,
Csak ti tudnátok még arról regélni,
Mikor egy ingben, mezítláb futkostam,
És tojást szedtem zúgó nádasodban.
Mikor egy éles víjjogó füttyszóra
Mind fölrebbent a nádasok lakója,
És parthosszant vonalba gyűlt a nép,
Hogy szemtől-szembe lássa a mesét,
A hajót, mely tüzet, füstöt okádik,
S magától jár, mit nem láttak odáig:
Az első gőzöst a Tisza vizén.

Napestig űltem a part peremén
És lestem, vártam jöttét a csodának;
Légyottra hőbben asszonyt még nem vártak,
Mint gyermekszívem várta a szirént.
Idegen népek jöttek a hajóval,
Intettek kézzel, kendő-lobogóval,
És zakatolt odább, a habot szelve,
Míg a távolság végképp el nem nyelte.
- Honnan jő a hajó és hova megy?
És honnan és hova az emberek?

*

...Lomtárba jutottál, mint annyi más:
Öreg hajó! Ez a végállomás!
Ketten indultunk, te értél elébb be,
Ki vetne ügyet ilyen semmiségre?
Idő, távolság, tér, egymásután,
Úgy lehet, számítás-hiba csupán,
Mi előttünk leng, az nem örök távol,
És minden határ elolvad magától,
De vissza-vissza, hova út nem szállít,
A Dunától vissza a Tiszáig,
Mentén elsülyedt boldog szigeteknek,
Hol ifjúságom álmi elsülyedtek,
Hol hitet, reményt, mindent elvesztettem:
Az a távolság, az a messzeség,
Az a mindörökre utólérhetetlen!...







KÖZÖS FEJFA


Hull az éji harmat Sadova terére,
Zsidó asszony könnye pereg le közéje;
Barázdás az arca,
Deres haja szála -
Kit sirat e sírnál,
Mely ott áll magába
S kereszt a fejfája?

Gyermekem - jajdúl fel - én szép fiam, lelkem!
Kioltott világom, mivé tettél engem!
Sötét van körültem
S magam is az vagyok.
Csak a sírnak mélye
Az tündököl, ragyog -
Ó mivel te vagy ott!

Orozva vittek el. Adlak-e: nem kérdtek,
Háború zajában erre rá sem értek.
Hollók imádkozták
A kadist feletted,
Nem adott rád senki
Midőn sírba tettek -
Patyolat-ing leplet.

Ó jaj, hogy nem tudtam! - Szállva jöttem volna,
Füröszteni sebed záporkönnybe, csókba.
Fejed a alá tenni
Szent földet mint párnát,
S két kis cserepecskét
Szemedre, hogy álmát
Göröngyök ne bántsák.

Van-e pihenésed, testednek nyugalma
Ágyban, melyet nem én vetettem számodra?
Nyájasak-e hozzád
A hallgatag társak?
Nem lobbantja szemre
Hited, származásod
Néma pillantások?

Nem borul el lelked túlvilági álma,
Mikor onnan felül ezt a fejfát látja?
Ez a fejfa egykor
Sorsunk gúnyolója -
Hogy lett üldözőből
Búm felkarolója,
Álmid virrasztója!

Aludjál, nyugodjál édeni sugárba,
Miattunk szívedet semmi gond ne bántsa,
Köszöntet szép arád
Gyászbaborult lelke,
Rokonok, barátok
Felzokogó serge
S anyád - szívrepedve.

*

Teli hold búcsúzik az ég közepétül,
Sűrűdik a homály és a csillag gyérül,
Göncölszekér siet
Más táj felé szállni,
Csak a szegény anya
Nem bír drága fia
Sírjától megválni.







MADONNA


Hord mindenikünk szívében egy képet,
Egy nőről, ki minden nőnél fehérebb.

Egy földi asszonyt, ki, bár nincsen szárnya,
De makulátlan, foltja sincs, se árnya.

Ki tűrve tűr és nincsen egy jaja,
Kinek a neved végső sóhaja. -

Az, akit én szívemben őrizek,
Tanúja magam, hogy élt, létezett.

Orvúl a lelkét lopta belém
S e lélek szenved s szenvedek én

Elkárhozva földön, el - az égben,
Egy bolyongó átok a mindenségben:

Áldom a szívet, mely világra hozott,
Engem - az élő kárhozatot.

Zsidó asszony volt az édes anyám,
Máriának hivták e földi tanyán.

Én a fia vagyok, szegény útvesztett,
És roskadozva hordom a keresztet...







MESE


Volt, hol nem volt - volt egyszer egy lovag,
Gyalog járt, mert nem kaphatott lovat,

Pedig ő lóra, nyeregbe született,
S gyalog bandukolta át az életet.

Két balkézzel az ember mit csinál?
Nem lehet avval csak koldus vagy király.

S a jó lovagnak két balkeze volt,
És mindegyikről egy sor rege szólt.

Állt egy csodavár felhők magasán,
Hová a villám is lovon járt talán.

S makacsul a lovag gondolt nagyot,
Hogy elmegy ő oda is, elmegy gyalog.

Zsebe üres volt, cókmókja semmi -
Hogy fog ez a lovag oly messzire elmenni?

És ment: vadon éj, magas ég a sátra -
Egy lépést előre és kettőt hátra.

Boronaszegeken, borotva-élen -
Mezítláb nyáron, bocskorba télen -

Gurult mint a gnóm, kúszott mint az inda,
Éren át, lápon, amely csalafinta.

S rongyosan, ócskán a lovatlan lovag
Megtette mégis a kegyetlen utat.

És mire térdig elkopott a lába,
Följutott végre a fenséges várba. -

De szóltak az urak: ,,Eb ura fakó!
Ez a lovag nem közibénk való.

Ez a lovag rozsdás!" Nagy, öreg hiba,
S támadt a dologból szörnyű galiba.

Rozsda mindenen fog - a rozsdán semmi,
Ha mondják: rozsda - rozsdának kell lenni.

Próbált mosakodni, mosott szerecsent,
A rozsda ott maradt, s többé ki se ment.

Lúgozták, nyúzták, súrolták szegényt,
És mártogatták, mint borba a lepényt,

Hiába minden, megmaradt a folt,
És látni nyomban, hogy az rozsda volt.

És káromkodott a lovag nagyot.
,,Kiheverem, hisz fiatal vagyok."

De hogy véletlen a tükörbe nézett:
Ime megszállta a fehér igézet.

Deres volt a feje, hó a szakálla,
S őszi avarban botorkált a lába.

Fölszisszent a lovag: ,,Csalás! csalás!
Még szüret se volt, nem volt aratás.

Még rózsa se nyílt, pacsirta se szóla -
És mindeneknek már vége is volna?..."

Felült a lovag a kemence-padkára,
És ríni kezdett istenigazába.

Ekkor eljöttek a csitri leányok,
Süldő menyecskék, édes tündérálmok,

És békítették mézes-mázos szóval,
És jól tartották minden földi jóval.

S megállt előtte egy rózsás babona,
Csintalan, édes, a tavasz mosolya.

Barackot nyomott a feje búbjára,
S menten a lovag felocsudott rája:

,,Ismerlek téged óperencián túl
Édes nagymamád fiatal korábul.

Te ő vagy, ne tagadd - szakasztott mása,
Nem is foghatnálak senkire másra.

Mert sose láttam hozzá foghatót - -
- Ó, bezzeg akkor drága volt a csók!

Aki epedt, azt hagyták csak epedni -
- Ó, nem oly könnyű volt akkor szeretni!

Minden kis kegynek felszökött az ára,
Nem pocsékolták álmok lovagjára.

Ki merész nem volt, az hoppon maradt,
A szerencse előle elszaladt...

- Ó, szomjúságok bűbájos kora,
Te nekem vissza nem térsz már soha!"










MESE A NAGY CSIZMÁRÓL ÉS A KIS CIPŐRŐL


Egyszer volt, hol nem volt, a szakálla kender
Volt egy ügyefogyott szegény pity-poty ember,
Afféle ,,tedd-ide tedd oda" szegénye,
Mostoha a sorsa, szegény szerencséje.

Hát egyszer egy este, mikor ázva, fázva,
Erdei napszámról holtra elcsigázva,
Üres tarisznyával haza somfordálna,
Hallja, hogy beütött a szerencse nála.
Rég lesi. Nagy sor az! Léptit szaporázza,
És beront ajtóstul a kicsike házba,
Letenné a baltát, állítva sarokba,
Úgy ahogy száz éve mindennap megszokta,
S rárivall a bába: ,,Van jó dolga kendnek?
Nem látja a kaskát? Nem látja, hogy gyermek?"

Tenné az asztalra s újra reá mordúl
,,Gyerek van ott, látja!" - a vén asszony zordúl.
Gyerek itt, gyerek ott, gyerek minden zúgba',
Gyerek fenn a polcon, gyerek lenn a sutba',
Annyi mint a lencse, egy egész petrence,
Roskadoz alattuk a búbos kemence.

S a szegény embernek ez áldás láttára
Az inába szállott minden bátorsága.
,,Hol veszek én annyi szalonnát, kenyeret,
Hogy felnevelhessem ezt a raj gyereket?"
Csavarintja fejét, mint szélben a nádszál:
,,No te uram isten! be kifiguráztál!"
Kapta magát menten, a baltáját fogta,
S indult mindörökre vissza a vadonba. -

Mikor a gyerekek megemberesedtek,
Az édesanyjához így szólt a legkisebb:
,,Süss hamupogácsát... add a tarisznyámat...
Megyek, hazahozom az édesapámat."
A csiszlikkel pedig, ki szomszédban lakott,
Az útra egy öblös fél csizmát varratott
Jó bagariából, nem fösvényül szabva,
Három cigánylegény elfért volna abba',
Három cigánylegény, meg egy öreg dádé...
Igy indult a fiú az édesapjáé'.

Hét évig fel-alá a nyomát kergette,
Míg végre ráakadt egy nagy rengetegbe'.
A hamupogácsát tarisznyástul szépen
Lerakta egy mohos nagy tölgyfa tövében,
Mellé a nagy csizmát... és azután leste,
Az elvadult ember mikor tér meg este.
Mikor az utolsó madárfütty elhangzott,
És a vadon nem ád többé semmi hangot,
Cammogva az öreg jött, letelepedett,
És a pogácsából jóizüet evett.

S amikor kiürült az egész tarisznya,
Álmélkodva nézi: ,,Nini, e meg csizma!"
Debreceni vásár sok elmúlt azóta,
Hogy ő a lábára csizmát húzott vóna.
Megkivánta szörnyen... alig bírt magával,
S belemászott mindjárt mind a két lábával.
Ekkor elérontott a fia a lesbül,
És vállára kapta nyomba' mindenestül,
Akár csak a molnár a teli zsák lisztet:
,,Megfogtalak, apám, és most hazaviszlek!"

*

Ülök magamban tépelődve,
A gondok szövőszékén szőve,
A csüggedésnek keselyszárnya
Suhog fölöttem... s vájja, vájja,
Szivembe vájja karmait.
Gyermekzsivaj tör bé szobámba,
És fényét átküldi a lámpa
A félig nyitott ajtón által
Egy széles világitó sávval.
Amott a sáv ragyogó végin
Ott vetkeződnek kis cselédim,
Zsibongva, zajgva, hárman-négyen
(Nagy itt az áldás e környéken!)
S melyre a lámpa lángja süt le:
Az ágy... a vánkos fehér csücske
Ide szolgál s míg nézem, látom,
Egy könny terem a szempillámon.
- Aludjatok! A ma tiétek,
Tinéktek enyhe még a fészek.
Bolygatlan fészken gyermekálom -
Egyetlen édes e világon!
Ki tudja, mit hoz majd a holnap?
Sejtelmeim viharról szólnak,
Sötét madárról, amely koppan
És pusztit nyájas otthonomban.
Mihaszna küzdtem annyi évig,
Hogy most a holnap gondja rémít?
Ó, átok rád, dicsőség szomja,
Mely lelkemet hínárba fonta,
Hogy piros vérem hullásának
Jutalma légyen késő bánat!
Ó, gúny! hogy mind a hevülések
Elpárologtak, elenyésztek,
S a világ-átölelő lángok
Utolsó üszke is elmállott;
Hogy a magas szimfóniából,
Melyet lelkem magában ápolt
Nyomor között is, szennybe', sárba',
Agyonkövezve, megalázva,
Egyéb se tudott megmaradni.
Egy hang csupán, rekedt, alanti,
Mely égbe nem tör, eget se kér,
Egy hang, egy vágy: kenyér, kenyér!

Im hanyatlóra áll már napom,
Sötéten száll le alkonyatom,
Az életalkony - még csak semmi,
De emberek közt járni-kelni
S érezni, hogy szivünkbe benn
Minden kiholt és idegen,
Merő üszög és puszta rom -
Ah, kínos, gyötrelmes nagyon!
S kidobni lassan, sorra, rendre
A felkorbácsolt elemekbe
A saját házi isteninket,
Kik óvtak, oltalmaztak minket,
Míg jött a balsors fordulója...
Majd béfogadni a hajónkba,
Mikor bordája ropog-recseg,
Hogy a viharban segítsenek,
Barbár idegen isteneket,
Kiket mi soha meg nem értünk,
És nyelvükön sosem beszélünk,
S kezd minden érthetetlen lenni:
Az már a ,Nihil', az a Semmi!...

*

,,Add lábacskád!..." csendül egyszerre
Egy édes hang a közelembe',
Kis fitos orru lánykám szava,
Oly lágy, akár a lágy muzsika;
Csak térdig ér az inge éppen,
És kis cipőt tart a kezében,
Nem nagyobb - füllenteni vétek! -,
Mint egy pici kolibri-fészek,
És addig mesterkedik véle,
Mig ráhúzza lábam hegyére.

,,Megfogtál, drágám!" rebegem,
És össze-vissza ölelem,
,,A kis cipő haza hozott,
És most ismét itthon vagyok!"







NAGY FEKETE ERDŐ...


Nagy fekete erdő sűrűségét járom,
Nagy fekete madár a kísérő párom,
Agyvelőmbe csapkod szárnya legyintése.
Menekülnék, de nincs a vadonnak rése.

Te fekete madár, sötét Gond, azt kérdem:
Meddig szürcsölgeted még cseppenként vérem!
Bölcsőtől a sírig, társam mind egy végbe,
Mikor hagysz magamra - mikor válunk végre?

,,Mit érnél te avval, ha el is hagynálak?
A fekete erdő csak menne utánad:
Árnya rád borulna, felhője csak nyomna.
Örök szomorúság úgy is körülfogna..."







NE ŰZZETEK EL...


Ne űzzetek el e szent koporsótól,
Hisz aki benn nyugszik, nekem is anyám,
Lemondtam önként minden földi jóról,
De az anyámhoz jussom van talán.
Ne ordítsátok folyton a fülembe:
Te idegen, keress magadnak más odút,
A sír számomra itt van kiszemelve,
Síromhoz erre, itt vezet az út.

Ne halljam folyton e bősz riadalmat,
Az oktalan vád őrült zsivaját,
Egykor tapsoltatok, mit zengtem, a dalnak,
S lantom másnak ma sem engedem át.
Nekem is úgy hazám ez, mint tinéktek,
És tartom a jusst hozzá holtomig,
Míg újra magyarul nem zengnek a végek,
És lantomon az utolsó hur el nem kopik.







Ó, MÉRT OLY KÉSŐN...


Ó, mért oly későn, levelek hullása,
Daru távozása idején:
Mért nem találkoztam rózsanyiláskor,
Hajnalhasadáskor veled én?

Mért nem hallgathattuk édes-kettesbe
A pacsirtát lesbe, te meg én?
Mért nem találkoztunk a mámor, a vágyak,
Az ifju álmok idején!.







SIMON JUDIT


Simon zsidóéknál minden esztendőbe'
Kis deszkakoporsót tesznek le a fődbe,
Kis deszkakoporsó - alig-alig rőfnyi,
Szegény kicsi féreg, nem tudott megnőni!

Simon Judit haja kincs-arannyal ér fel,
Sírva simogatja mind a két kezével.
Ráfogja az ollót - jaj be nagy kár érte!
Nagy titokban úgy megy a szent pap elébe.

,,Hét országra híres szép hajam lenyírtam,
Hét országra híres szépségem elsírtam,
Te szent pap, te szent pap! mondd meg azt az egyet:
- Hát én már gyermeket föl se nevelhessek?"

Fölpillant a szent pap a vén bibliából,
Összeroskad Judit egy nagy vád súlyától:
,,Kellene most, kéne? Volt idő, nem kellett:
Legelső gyermeked Judit, hova tetted?"

Fehérebb a hónál Judit asszony képe,
Eltemeti képét rózsás tenyerébe,
Súgva ejti a szót, fuldokolva, törten:
,,Gyilkos két kezemmel enmagam megöltem.
Apja, ki megejtett, cserbe hagyott rútul,
Szegény, gyönge kislány - reszkettem a csúftúl...
Vajúdó lázas éj - jó volt temetkezni.
Jobb volna most nékem a föld alatt lenni!"

Forgatja a szent pap szent könyveit rendre,
Lássa, melyik milyen bűnhődést szab erre?
,,Kelj fel Judit, kelj fel! Vesd le gyászruhádat,
A te nagy bűnödre mind kevés e bánat.
Más itt a megváltás - iszonyú az ára!
Van-e erőd, Judit egy nagy fogadásra?
Gyilkos a te ajkad, ha ártatlant csókol:
Eltiltalak téged az anyai csóktól!
Epedj el, sorvadj el, légy mondhatlan árva:
Gyermeked násznapján, akkor légy megváltva."

Simon zsidóéknál fényes minden ablak,
Lagzinak beváló keresztelőt csapnak.
Simon zsidó rágyújt egy régi zsoltárra,
Könnyben úszik Judit halovány orcája,
Kicsike magzatját százszor ölbe kapja,
Eleped egy csókért s még sem csókolhatja.

Simon zsidóéknál jaj csöndesen vannak,
Sűrűn beaggatva valamennyi ablak.
Judit asszony kezét töri sírva-ríva:
,,Jaj, ha ennek is még halál van megírva!"

,,Tüzel a homlokom, lelkem anyám, úgy ég -
Ha te megcsókolnál, mindjárt meggyógyulnék!"

,,Csitt, kicsikém, csitt! csitt! Húnyd be pici szemed
- Istenem, teremtőm! Ne hagyj el engemet!"

,,Kipattogzott szácskám, édes anyám lelkem,
Ugy-e, ugy-e azért nem csókolsz te engem?"

Simon zsidó képe elfakul, elkékül:
,,Gonosz vagy te Judit, májastul, veséstül.
Mondta már azt más is - egyebet is, mást is -
Oly igaz az egyik, mint igaz a másik:
Aki rossz anyának, rossz az feleségnek,
Gyermekem úgy éljen, mint elűzlek téged!" -

Múlik az esztendő, fogy is, meg megújul,
Simon zsidóéknál vígan vannak újbul.
Udvaron menyezet, násznép násznép hátán,
Simon zsidó lányát elveszi a Náthán.
Szegény koldus asszony, távoli sarokba',
Lökdösik hol balra, lökdösik hol jobbra,
Reménykedik, küzköd, átront a korláton:
,,Azt a szép menyasszonyt jaj, hadd én is látom!"
Most hozzák... esküszik... a pap imádkoztat:
,,Én édes véreim, még csak egy tapodtat!
Gyermekem! leányom!..." Odaborul rája,
Hűlő ajkát nyomja égő ajakára,
- Ez a Simon Judit szomorú nótája.







A SZIRÉN


Túl nádon, éren, a nagy vizen túl
Áll a szirén és integet:
Ti földtelenek, jöjjetek!

Palástja bíbor és diadémje
Hajnalcsillagnál fényesebb -
S csalogat, hív: Siessetek!

Enyém a föld áldott kövérje,
A feltöretlen ős-ugar:
Törjétek - nem leszek fukar.

Enyém a pást, a prérik világa,
Hol senki nyája száz legel -
S a pányvát csak kivetni kell.

A föld gyomrában csillog az arany,
A kobalt-érc, az antimon:
Egy csákányért nektek adom.

Kavicsom gyémánt; van sóm, kenyerem,
Búzám, borom, s a gyermekem
Én mind egyformán szeretem.

Mostoha nincsen, se kitagadott,
Rabszolga nincsen, csak szabad -
Egy ég, egy lobogó alatt.

Tutajon, szálfán, szárnyas naszádon,
Ki ahogy tud, hát jöjjetek:
Ünneplőt vált a rengeteg! -

...S mennek halálba, örvénybe, lázba,
Sok százezer, vakon, bután -
Kapu zárul nyomuk után.

A bánya robban, a mocsár gyilkol,
Kerékbe tör a gyári gép -
Száz élet csak egy buborék!

Mennek halálba, örvénybe, lázba...
A szirén egyre csak dalol,
S mindig meghallják valahol.

Szerencse, hogy vaspánttal engem
Sziklához köt kor, gyöngeség,
S rontás ellen rontása véd.

Különben mennék, mint a többi,
Törtetve, vakon és bután
Az édes, csalfa hang után...







TÜZEK


Ismeritek a vidám rőzselángot
S ropogását a vályog-tűzhelyen?
A nyílt arcokat, a nyájas világot,
Hol tréfa és dal önként megterem?
Recsegő gallytól, pattogó szilánktól
Lestem el egykor a dal ütemét.
Hol az a tűz? Mi lett a rőzselángból?
Nekem elhamvadt - talán másnak ég.

S hova lett, aki játszva élesztgette
Kis tarka köténnyel, a gyermekleány?
És hova tűnt a fiu méla kedve,
Ki ott lebzselt a leány oldalán?
Együtt dobáltuk a háncsot a tűzre,
A redveset úgy, mint a nyirkosat,
És találgattuk, boldog álmot fűzve,
Hogy a siró fa vajjon kit sirat?

Szálló időnek suhogó fövénye -
Minek bolygatni, amit betemet?
A rőzselángra más tüzek jövének,
Emésztőbb láng ragadta lelkemet
Hírért lobogni - istenem, mi dőre!
Az igazságért - ó, mily elfogult!
S míg örök lázban törtettem előre,
Hajam megszürkült, lelkem elborult.

Az én mezőmön nem értek kalászok,
Az én aratásom egy marék virág,
Az én gyönyöröm az álomlátások,
Az én világom egy álomvilág.
Kialvó lángok pernyéje szitálva,
Szürkén, szomorún csak esik, esik -
Félek, hogy álmaim összezilálja,
S elhagynak, mire beesteledik.

Hideg van... Fázom... Friss szenet a tűzre!
Gyilkos melegét hadd fújja reám,
Mint macska teszi, a madarat űzve,
Akit felvert gyanútlan éjszakán.
Ó milyen tűz ez! Mi más, mint a régi!
Nem erdőn termett, a mélység dobta ki:
Világforrongás volt az anyja néki
És forradalmak az ő fiai.

Hogy zúg, hogy dohog, hogy kattog, hogy lármáz,
Hogy mormol, veszekszik a kürtő alatt!
Mintha rab démonok az ajtót ráznák,
Hogy börtönükből szabaduljanak.
Haragvó isten! Mi lesz a világból,
Ha egyszer a kőszén öntudatra jut,
S a buta rög megindul magától
S a sistergő katlan majd egyszer kifut.

Ha összeomlik mindaz, ami korhadt,
Mi évezredek véres bálványa volt,
És oduikból elővánszorognak
A rászedett, a megcsalt milliók...
Látom mozdulni, - látom keveredni -
Egy új Marseillaise gyujtó hanginál,
Az ócska tetőkbe üszköket vetni...
Míg az utolsó is véres lángban áll!

- S amíg lelkemmel káprázatok játsznak
S jövendő tüzek délibábja von,
Amelyek távol ég alján cikáznak -
Valamikor - beomlott síromon,
Itt ülök némán, magamba rogyva,
Míg száll az óra, mint egy pillanat,
És félig ébren és félig álomba'
Piszkálgatom a húnyó parazsat.







VÁROS VÉGÉN


Cigánysornak híjják falun,
Hol most télen-nyáron lakom,
Az utolsó házakat;
Ahol redves hegedűmet
Próbálgatom, sanyargatom:
Vaj' bebizonyul-e hűnek
Vagy álnokul cserbehagy?

Rengeteg nagy ez a város,
Cigányokban nem hiányos,
Ó de nincs cigánysora!
Hej, keserű gúny van ebben,
Hogy ahol most szivárványos
Dalaimmal tanyát vertem:
Ez a ház is - palota.

Ember ember hátán lakja,
Ahogy sorsuk összecsapta,
Kapzsi, éhes emberek:
Ki kenyérre - ki szép szóra,
Ki hírnévre - ki aranyra -
Isten a megmondhatója,
Melyik a legéhesebb!

Egymás elől ki-kitérnek,
Óvatosak, mint a vétek,
Mitől félnek? - Nem tudom.
Szomszéd keze jó hiszemmel
Kilincsedre ritkán téved,
De a kandiság félszemmel
Besandít a kulcslyukon.

Micsoda szél hajtott ide,
Népes vadon közepibe,
Jó poéta, tégedet?
Hiszen a legzordonabb, vad,
Elátkozott rengetegbe'
Nem lehetnél elhagyottabb,
Mint e népboly közepett!...

S hangja is van e vadonnak,
Jobbra, balra robotolnak
Két vagy három zongorán -
Fenyveseknek vad zugását,
Felkorbácsolt Balatonnak
Dörgő-búgó csapkodását
Örömestebb hallanám!...

Rovogatom szélről szélre
Ezt a várost annyi éve,
Váltogatom a tanyát:
Hol elűztek, hol megszöktem,
De állandó nyugodt révre,
Melyről álmaimat szőttem,
Szegény fejem nem talált.

Meddig maradhatok itten?
Nem ringatom édes hitben,
Nem áltatom magamat.
Ah, a házbér olyan drága!
És az ember olcsó szörnyen!
Hogyha el nem űz a skála,
Majd nyomósb ok is akad.

Pedig kínos lenne válnom,
Megszoktam már új tanyámon,
Ah, és egyért kedvelem:
Nyilt messzeség mosolyog rám,
Kék hegyek a láthatáron,
És a felhőt vándorútján
Messzebb elkisérhetem!







VISSZAPILLANTÁS


Az életből én oly keveset loptam,
A gyönyör körül csak ugy ácsorogtam,
S most jön, kemény marokkal jön a jeges bóra,
S megállit egy szóra.

Te bölcsnek balga, te álmok vitéze,
Elmult az élet s alig vetted észre,
Mikor még fogad volt, nem volt kenyér -
Most az egész mit ér!

Tekints a távol, messze kék hegyekre,
A te ifjuságod ott van eltemetve,
Bár nem tudtad, de ott volt számodra a bér -
Most már mit ér!

Álmodtál nyájas, csöndes alkonyatról,
De az Isten haragja im közbeszól,
Amerre szemed ellát, mind csupa vér -
Az élet mit ér!







LEGENDÁK A NAGYAPÁMRÓL


ÚTRAVALÓ
Előszó a Legendák a nagyapámról első kiadásához.


Kérlek, fogadjátok szívesen ezt a kis könyvemet. Nem sokat ér, nem sokat jelent, de hát szeretem. A szülő olyan, hogy minden csemetéi között a leghitványabbhoz ragaszkodik a legjobban. Fájna nekem, ha leböcsmérelnétek. Ámbátor mindegy. Ebben a korban az ember már csak pipál. Pipál mindenre, ami a keze ügyébe esik, hírre, dicsőségre, ellenségei vállveregetésére és barátai aggodalmas gyámkodására. Ebben a korban Salamon király elbocsátotta mind az ezer feleségét és csak annyit mondott: mindegy! Ebben a korban az írónak már szabad könnyelműnek lenni, de közönségesnek nem.

Válogatós, szűkszavú voltam teljes életemben és amint valaki elmésen megjegyezte, én találtam ki a margó-literaturát: sok papiros kevés szöveg. (Az utókor hálás lesz érte.) De az idén rámjött a raptus, a balga őrület, a dodonai triposz álomhozó bűbája és írnom kelletett és válogatás nélkül, megrostálás nélkül feltálalom ím nektek, amit írtam: vegyétek és egyétek!

Két-három vers kivételével mind idei termés. Ha valakit megcsap belőle a friss sarjú-illat, a magyar rögnek édes földszaga és megmondja nekem, annak örülni fogok. Azért sietek, azért adom ki olyan hirtelen, mielőtt a tinta megszáradna és elpárologna a széna illata. Nekünk régieknek nyolc-tíz esztendő kellett hajdan, hogy egy verses kötetet nyélbe üssünk. A fiatalok ezt megcselekszik most ugyanannyi hónap alatt. Tanuljunk a fiataloktól.

Ah! és én is voltam egyszer fiatal! Micsoda püfölések, micsoda dorongolások voltak azok, nem amiket osztogattam, hanem amiket kaptam. Az akadémikus baglyok rám meresztették a szemeiket és azt mondták: mi nem látunk semmit. A grammatikusok azt mondták: mi mindent látunk. Ez a jövevény nem tanulta meg a grammatikát. Teste lassú tűzön égettessék el, hamvai szétszórassanak.

Abban az esztendőben, mikor a Simon Judit megjelent, tudtommal harmincöt iskolai önképzőkört csuktak be Magyarországon, mert a fiúk beleszerettek ebbe a kétes hírű nőbe, aki erőszakosan betolakodott a Rozgonyi Cicellék és murányi Vénuszok közé és konkurrenciát csinált nekik.

Akkor megtanultam azt a nagy életigazságot: ha rossz a tanító, be kell csukni az iskolát. Egyebeket is tanultam, de azt nem mondom el. A legtöbbet azonban tanítványaimtól tanultam, akik megtagadtak, talán joggal, de elég kíméletlenül. Resumé: fiatal koromban az öregek lebecsülése, öreg koromban a fiatalok rakoncátlankodása. Ami e két epizód közé esik: a költészet megtagadása a mindennapi kenyérért. És most a finálé: az expiálás vágya, visszatérés a költészethez, megmenteni, ami még megmenthető. Ime, ez ennek a kis könyvnek a története.

És most eredj, kis könyvem. Menj. Ha véletlenül a Nobel-díjjal találkozol, mondd, hogy tiszteltetem.

Kelt Budapesten, 1910 december havában.







ÉDESANYÁM
IMÁDSÁGOSKÖNYVÉBŐL


Ócska családi bibliák első oldalán, régi
imádságos könyvek fedőlapján gyakran találni
semmitmondó, látszólag csak a családot érdeklő
feljegyzéseket: születésről, halálesetekről, melyek
mögött a sorok közt egész tragédiák vannak
elbujtatva. Nekem is van ilyen relikviám: az
édesanyám imádságoskönyve. A legtöbb
feljegyzés benne édesapám markáns paraszti
kézvonásait mutatja. Merev, kemény vonások.
Verekedő, kemény ember volt az öregem, az isten
nyugtassa. E feljegyzésekből böngésztem ki
néhányat. Mingyárt az első igen különös:


Tiszacsege, 1839.

Meghitták az apósomat, hogy a
gyülekezetben énekeljen. A kiáradt Tisza
vizén jött át Ároktőről lélekvesztő kis
csolnakon. Sallárium fejében kikötött
magának. 15 máriás ezüst huszast és
szabad ivást. Meg is kapta. Déltől
vecsernyéig asztal alá itta az egész
eklézsiát. Nem szeretem a boros
embereket.

*
Azután:

1843 nov. 30.-án hétfőről keddre
virradóra jött a világra elsőszülött fiam, a
Józsi. (Az én volnék.) Az isten tartsa meg.
A keresztelőjén pompás hevesi
görögdinnyét ettünk. (Tessék, a
görögdinnyémet is más ette meg!)

*
Pár sorral alább következik egy tragikus
bejegyzés:

1851 május 17.-én Gyöngyös városától
puskalövésnyire, az országuti árok
partján egy galagonyabokor tövében halva
találták apósomat: Reb Mayer Litvákot. Az
isten adjon neki örök békét vándorlásai
után. Bizonyosan megint sokat ivott.

*
És utána reszketeg, szinte könnyező, finom női
vonásokkal az édesanyám bejegyzése:

Az ég madarai, az isten énekesei, a
rigók, csizek, tengelicék, pacsirták,
fülemilék sürü rajokban lepték el a mezőt
a galagonyabokor körül és távol tartották a
kártékony madarakat, mert ő jámbor volt
és igaz. Négy pap elparentálta és a
gyülekezet azokat a gyászénekeket
énekelte, miket ő szerzett. (Eszembe jut
az öreg Rácz Pali temetése és a ,,Lehullott
a rezgő nyárfa levele".)

*

Azután közömbös bejegyzések következnek.
Végül ismét az apám kemény kezeirásával a
következő:

Beszélik: Sajószentpéteren egy
félkegyelmü csavargó egy fél kenyeret
lopott. Rajtakapták, agyonverték és
kilökték az akasztófadombra. Nem akadt
senki, aki eltemesse, mivelhogy más
vallásunak látszatott. Az apósom egy
kölcsönkért nyomorult sindevész gebén
éjnek évadján elvitte a tetemet és
eltemették Miskolcon a gyülekezetben...
Hire ment és mindenki csodálkozással
beszélt róla. A gebe az uton elvesztette
mind a három patkóját, ami volt és
nemsokára kiadta a páráját...

*
Ezután már csak egy bejegyzés következik,
édesanyám reszkető keze írása:

,,Az az örök jóságu irgalmas isten a
másvilágon aranypatkót fog veretni mind a
négy lábára és gyémántból lesz a
patkószege. Amen."

*
Ezekből a feljegyzésekből, ebből a rozsdalepett
miliőből meritettem költeményem tárgyát, szineit,
motivumait.

KISS JÓZSEF







HONFOGLALÁS

I.

Divatba jöttek most az igricek,
Süldő költőknek rokonszenves téma.
Arról hazudik s tesz hamis hitet,
Akit birizgál a költői véna.
Idézek én is hát ily igricet,
Ha megsegít a mennyei Camoena:
De enyém élt s kilestem a titkát,
A nagyapám volt: Reb Mayer Litvák.

Se don, se von, se pán, se sir - csak reb,
Művelt füleknek tiszta gaudium.
Lehetne hősnek tán érdekesebb,
De meghatóbb nem, bízvást mondhatom.
Pogrom elől oldott ő kereket
S bujdosva jött át vad országokon:
Aprópénzét is, futván, odahagyta,
Zsebében nem maradt egy árva batka.

Csillag varázsa nem vonzotta őt,
De kergeté a cárok kancsukája.
Úgy járt, mint sok honfoglaló előd:
Foglalt, mert nagyon szorult a kapcája.
Vizet, fűt, földet nem kóstolt előbb,
Gondolta: jobb, ha vakon akceptálja:
Be így vonult zimankós éjszakán
A történetbe az én nagyapám.

Kaftános ősöm, nem röstellek én,
Ki a páncélt se mód fölött imádom.
A dalt tetőled örököltem én,
S az mégis legszebb ezen a világon.
Idővel nem dacol csak költemény,
Legalább én, a rongyos bárd úgy látom:
A rozsda dőzsöl a nagy lakomán -
Te élsz tovább kaftános nagyapám.

A lelket nyügző, lelkeket feloldó
Melódiákban zengesz te tovább,
Templom-homályban, ahol nincs sorompó,
Ostromlod büszkén az egek honát.
Dalod a fáradt, kimarjult, bolyongó
Hazátlanoknak hont és hangot ád:
És öröklőd én - a kicsi a nagynak
Im folytatom, ahol te abbahagytad


II.

De lassan csak a testtel, jó barátom,
A mesét mondd: Ó szép csak a mese!
Litvániából jött, de nem lóháton,
Híni se hitta soha senkise.
Litvánia az ott van a határon -
Hol is van csak? Eh, bánja a fene!
Bogárka bőven, de a szappan ritka,
Ez ama földnek féltve őrzött titka.

Szép szál legény volt, nem mint unokája,
Jó muszka vér, nagy, csontos ivadék.
Útközben elkallódott családfája,
Tudj' isten, vajjon megkerül-e még?
Nevető bölcs, de rossz maga-sáfárja,
Homloka gránit és a szeme kék:
Így láttam őt, mikor a dér, a lomha,
Mózes-fejét már alkonyfénybe vonta.

A vándorösztönt sivatagból hozta,
A vándorsaru lábához tapadt
És sehol semmi őt nem marasztotta,
A föld alatta mindig csak szaladt.
De minden új rög új dalra bogozta
Lelkén a zengő, húros szálakat:
Rejtély a költő, titkos jel a zára
S azt soha senki meg nem magyarázza.

Lobogni, szállni mámorokban égve -
Minden bölcseség ebben kimerül,
Az ember fessen szivárványt az égre
És akkor nem lesz soha egyedül.
Az ember rakjon várat vár hegyébe,
Ah, olyan mindegy, ha sorra bedül:
A romok tovább élnek, mint a várak,
Ezt hirdeti a sok lezajlott század.

Szerette a bort mind körömpróbáig,
Mit érnék vele, ha letagadom?
Ivott száz tornyu Moszkvától Vilnáig
Egy tourban végig egész vonalon.
Ivott estétől hajnalpirkadásig
Örök derűben, örök szomjason:
Ily dőzsölők haj, manapság már ritkák -
Tisztelet néked, rabbi Mayer Litvák!

Ó gáncsom nincs, én értelek egészen,
S csak egyet veszek tetőled zokon,
Hogy megcsonkítád az én jogos részem
Az öröködben lemenő fokon.
Hogy zengö húrod rám hagytad merészen,
De elittad előlem a borom:
Ó legalább - én jámbor nagyapám!
A szomjuságod hagytad volna rám


III.

Szent Moszkva látta őt híre nőttében,
Varsó és Bród, Kiev hódolt neki;
S amely mosakszik tenger kék vizében:
Riga, a szép, ma is emlegeti.
Vilnát meg forrongásba ejti épen,
Hogy isten házát megremegteti:
Mióta Dávid oltára elmállott,
Áhitat olyan magasan nem szállott.

A kinor, síp, a hárfa, cimbalom,
A nagy zsoltáros minden hangszere
Felujjongott e bársony ajkakon
És szívet, elmét megejtett vele.
Aki hallgatta bőjt, hosszú napon,
Annak kitelt itala, étele.
S szólt a szeráf, ki égben kart vezet:
,,Reb Mayer ma kivágta a rezet!"

Rigában szépek s szőkék az asszonyok,
Rigában a menyecske kikapós,
Egyik se zsörtöl és egyik se dohog,
S dalosnak csókkal nem marad adós,
A csók meg olyan, hogy nem marad titok,
Kipattan bizton, nem kell ahho' jós.
Haj, haj, nagyapám, tudom volt szüret -
Mit pironkodtok pieri szűzek?

Ó csábító a dal és veszedelmes,
Hogyha legény a talpán a legény,
Párája édes illatokkal terhes,
Mint égő ámbrával rakott edény.
Irigylem, aki a dal révén nyertes:
Egy asszonyszív a legszebb nyeremény!
A nagyapám, nálamnál szemesebb -
Egyszerre mindjárt százat szeretett.

Hamar a vének nagy tanácsba gyűlnek
És csapnak szörnyű nagy patáliát,
Hogy az idők ím, monstrumokat szülnek
S nem példák többé a tisztes anyák.
Leányok buknak, asszonyok elzüllnek,
Ezt tűrni így már nem lehet tovább:
És minden bajnak csak egy az oka -
Ó szégyelje magát az unoka!

S panasz esik a szőke haj ügyében:
Ó barbár nép, a haj az fáj nekik.
S irgalmat nem nyer akkor se ha ében,
Illata, éke él alá esik.
Nászéj előtt egy ős törvény nevében
Könnyezve bár, de tövig lenyesik:
E törvény ellen - isten ne virrasszon! -
Szállt síkra most és támadt fel az asszony.

Testével védi feje koronáját,
Vérizgató szent kincsét: a hajat.
Inkább ne érje férfi-csók a száját
És lelkét soha nászi gondolat.
Olvastam Riga régi krónikáját,
Sok háború volt, ilyen nem akadt,
Mióta férfi, nő: két ádáz ellen,
Egymásra törnek gyilkos szerelemben.

,,Az énekes pusztuljon, - szólt a végzés,
A nagy tanácsnak bölcs arany szava, -
Asszonynak nem való a sok misézés:
Oltár és ének - tapló és kova.
A lányok várják be a virágérést,
És béketűrés az asszony joga!"
S egy szép napon a várkaput kinyitták,
Hogy sétáljon ki rabbi Mayer Litvák.

Bólint az ákác: 'csés utat, ó mester:
Ez a szerelmek, a világ sora:
Félisten, hérosz, amikor lefekszel,
Filkónak ébredsz s neved ostoba.
Egy vén professzor, aki régen ment el,
E témán össze is gabalyoda.
Elmélet volt és enmagát csalá,
A kerékről, mely hol fel, hol alá.


IV.

Szöges botját és gyalog saruját
Vilnának vitte vígan fütyörészve,
Ment ködön, felhőn, szakadékon át
Sötét viharba', vidám napsütésbe',
Kisérték édes, új melódiák,
Amiket költött, alig vette észre.
Mire elért és Vilnát megtalálta,
Mint a mesében, övig ért szakálla.

Komoran áll fönn a Jagellók fészke,
Romokban persze s benne zsibong a nép,
Több ott a kaftán, mint egy világrészbe,
És emberszámnál több a csőcselék.
Belésüppedt a trón a dús penészbe
És a Jagellók eltemetve rég.
Az ősi nagyság jár mezítláb télen -
Elég. Ezt láttam. Ennyivel beérem.

Vilnában várta dicsőséges éra:
Elébe szállt a vén harangozó,
Ki kalapáccsal zörget rórátéra
S jelenti, ha van prédikáció.
Nyakigláb férfi, száraz mint a kréta.
Mestersége csiszlik vagy szabó.
Elébe szállt és üdvözlé szerényen
Az egész P. T. publikum nevében.

És átnyújtott, mint illik és korrekt,
Egy szégyellős kis nemzet-ajándékot,
Vadonatúj kaftánt és süveget,
Prémes jószágot, ami van elég ott.
És új erszényt - a régi elveszett,
S beléje egy kis csengő tartalékot;
De mert osztozni kelletett azon,
Úgy sejtem, nem volt rajta nagy haszon.

Oztán bevitték a szanhedriumba,
Holott tudósok éj-nap bibliáznak.
Meddő vitában felporlik a bunda,
S csodavirágot hajt a magyarázat.
Sok ezer éve folyik már e munka.
Beillik dühnek és beillik láznak:
Reb Mayer Litvák szippantott nagyot,
S egypár papot már helyben is hagyott.

De Riga kéklő, szép ege után,
Mely annyi jóval, édessel kinálta,
Nem izlett néki már a tudomány
S a bölcseséget pokolba kivánta.
Rébuszt nem fejtett, maradjon talány,
Az hoz derűt a vénülő világra.
Mi volt elébb: a tyúk-e? a tojás?
Firtassa más, keres-kutassa más.


V.

Únott, nyomott, komor, bizonytalan
S nehéz párával telített a lég,
Elrejti, kinek elrejtője van,
És mozgolódni kezd a csőcselék.
Sürgetnek bőjtöt, bűnbánást sokan,
De süket és vak is akad elég;
Morajlik lenn a mélyben valami,
Amit csak földrengéskor hallani.

Szent Kázmér-dómban szól az orgona:
Goszpodi pomiluj... S jön egy muzsik:
- ,,Bátyuska hé! Tudod ez micsoda?
Jer, nótás ember! mondok valamit.
Üzent a cár... hogy mostan vagy soha...
Értsd meg: ma nektek muzsikálnak itt.
Piros verejték csillámlik előre -
De neked én nem kivánok belőle.

Pusztulj, eridj! Huj! Huj! Emberpatára
Kész a patkó s izzik a zablavas -
Lovacskát játszunk még ma éjszakára,
Nem várunk, mig a szalonna avas.
Érett a bosszú, fonnyad már a szára,
Berzenkedik már a vörös kakas:
Eridj és pusztulj! Hordd el magadat,
Míg jó dolgod van és az út szabad.

Mert csapra verjük itt ma a világot
És gőzben, vérben, szeszben jóllakunk.
Szeretném látni én azt a kovácsot,
Ki olyan pántot rak, mint mi rakunk.
És azt a pallért, aki még zabál ott,
Hol az asztalról mi lerakodunk:
Ha van kis pénzed, csat, gyűrűcske, lánc
Add, add. Egy óra s kezdődik a tánc!

...Mért oly fehér az asszonyaik teste?
S férfia mért tompa, zárt kapu?
Mit sugdolóznak, dugdosnak megette?
Mért életük oly mély titokzatu?
Az izmunk egy - egy isten teremtette,
De lelkük más, oly fanyar, szűkszavu,
Oly mord, mikéntha nyomná szörnyű vétség -
Megcsaltok minket, nincsen abba kétség!..."

S a kapun, merre távozott az ősöm,
Nagy infernalis pompával belépe
- Ki tort ül gyengén és tort ül erősön -
Sátán, az úr, ő pokoli felsége!
Mily jó, hogy irháját féltette hősöm,
Különben ide irhatnám, hogy Vége -
És nagyapámról nem szólna más ének
Mint az, amelyet a szelek regélnek.

Ti szép leányok, rózsás asszonyok!
Fületek én a szörnyűségtől óvom.
Még azt hinnétek, hogy hazudozok,
Mikor a véres bestiát leszólom.
Vörösbe én nem festek pogromot,
Mikor van enyhébb színt fölrakni módom:
Valeur a fő s a dal peregjen lágyan -
Ó más volt egykor, hajdan a becsvágyam.

A ballada a csókgyilkos anyárul - -
Ó ifjú kornak színes láza te!
Hogy horpad, hül az érverés magátul,
Ős gerjedelmed szinte csak mese.
Amint látásod horizónja tágul,
Képzelmed csappan s szárnyát szegi le:
A pathoszt érzed unalmasnak, fádnak
És gyönyöreid más berkekben várnak.

Mikor az életét vitte a hátán
Hősöm, vagy ősöm, amint jól esik,
Egy égő várost mutatott a Sátán,
Hogy kápráztassa bamba szemeit.
Mint amikor a vetés ég a lábán
Vijjogni hallott - hangok ezreit -
Aztán elnyelte, mint valami fátyol,
A jelenést az üdvözítő távol.

Leült a földre, köntösét megtépte -
Szikes pusztán egy árva sirató.
Az ezrekért - kik fönn a trón elébe
Járulnak most, mint bizton várható.
A legyilkoltakért - ő vére, népe,
Fohász-, ima- és véres könny-adó!
Aztán lerázta e rút föld porát
És ment hazátlan, földetlen tovább.


VI.

A gránicon egy őr berdót kiáltott -
Egy puska elsül, egy varjú esik,
És megmozdul a fekete nagy árok -
Nini! A nagyapám cserkészik itt.
Vagy megfordítva, tán reája mások,
Ő itt a vad és őtet kergetik.
Reb Mayer Litvák, édes nagyapám!
Bizony kend jobban vigyázhatna rám.

A barna éjbe hómező világít,
Ez itt a Tátra! egy világcsoda!
A sík mezőről púpja égbe mállik
És csillagok fején a korona.
Túl a gerincén messze rónaságig
Virág - rogyásig, szépségek hona:
Mit ér, hogy oda rövid út vezet,
Akinek tiltva és be nem mehet!

Körülállják vad, morcos alakok,
Vasvillás nép s határkerülők hadja,
Megmotozzák a gyűrött alakot.
Úgy érzi, itt a végitélet napja.
Visszaforduljon? Nem; inkább halott,
El nem földelve és meg nem siratva:
De inni egyet, bár tátong az örvény,
Talán nem tiltja semmiféle törvény.

S a ronda csapszék fenyő-asztalánál
Letelepszik a kaftános legény -
Beljebb egy szál cigány egy szál gyertyánál
Rozsdás cimbalmát próbálja szegény.
Körül az őrök - - Ha az ihlet rám száll
S ecsetem volna, ezt megfesteném:
Rikító fények, nagy fekete árnyak,
Nyűgös lelkemhez úgy hozzá találnak.

S amint a pintes kupa ajkát éri,
Kuruc világból horpadt cínedény,
Mit hajtogattak Rákóczi vitézi,
Egyszerre csak fölenged a legény.
Rágyújt egy dalra - cimbalom kiséri
És potyogó könny mind a két szemén:
Mikéntha kataraktok zengenének,
Úgy szakad föl a lelkéből az ének.

Összébb szorulnak a kicsi szobába'
És álmélkodva hallgatják, lesik -
Ily hangokat nem hallott még a Tátra,
Mióta kúpját jéghavak lepik.
Mint mesekönyvből kiollózott ábra,
Egy jelenés az idegen nekik,
Talány, igézet, rejtelem, varázs.
Talán maga a garabonciás!

És viszi őket, ragadja magával
A színes, édes szilaj forgatag,
Körülbecézik szóval, parolával.
És a jövevény végül itt marad.
Mire dereng a hajnal keskeny sávval,
E föld egy újabb őssel gazdagabb.
És nem is puszta véletlen talán,
Hogy ez az ős ép az én nagyapám...

...Fönn a bozótban megriad egy csorda,
Tekergő szarvú, komor ősbölények.
Sziklát tördelve, sudarat tiporva
Nekivágtatnak csárdának, fenyérnek.
Tüzeket szántott az iramuk sodra,
Szemük golyója mint a kénkő égett:
És egyszer csak megálltak makacson
És bambán néztek be az ablakon...







INTERMEZZO


Siess, siess, ne tétovázz sokáig,
Ó dal, dalom szeszélyek éneke!
Ki tudja, meddig zöldel még a pázsit!
És meddig bólint még a jegenye?
A hegy mögött a bibor csík nem ámit,
Nem hajnal az, de éjnek követe:
Piros süveg az éjszaka fején -
És lassan már elálmosodom én.

Mi haszna vér és tűz, szerelmek, vágyak;
Fagypont felé hajt minden lobogás,
És a legszínesebb szimfóniának
A vége mégis mély, nagy hallgatás.
Az elröppent hang újra föl nem támad,
Mi újra keltse, nincsen oly varázs.
Ó, semmi sem hal úgy meg, mint az ének,
Utódtalan - ha forrásához tér meg.

Hoztam magammal egy egész világot,
Álomerdőket, akácillatot,
Az én istenem mindennel megáldott,
Amit csak jókedvében adhatott.
Siess én lelkem, ródd le tartozásod -
Ki pazaroljon, ha nem a gazdagok?
Selyempárnára hajtom le fejem
És várom, hogy már éjszaka legyen.







A LEVÉL

Egy fejezet néhai való nagyapám vándorlásaiból. Ezuttal is, mint már annyiszor, holmi apró-cseprő nézeteltérések miatta vonul el és senki sem szedi ki a kocsi kerekeit. - Egy szinte világfájdalmas levél keretében mondja el legujabb exodusának történetét. Összeütközésbe került nem a világrenddel, ami nem sokat zsenirozná, de a sámeszszel (egyházfi), ami sulyosabb beszámítás alá esik. A sámesz azon szent eklézsiának szája, hirhordója és házasságközvetítője. Idő az elmult század derekán. Színhely az omlatag, vén zsidótemplom udvara a hozzá tartozó kupaktanáccsal és publikummal. Reb Mayer Litvák épületes bucsubeszédet tart nekik biblikus vonatkozásokkal: félig istenes fejtegetés, félig mosolygó szatíra, de mégis inkább szatíra mint fejtegetés. Éneklő hangon, széles gesztusokkal mondja el, mert az is hozzá tartozik. Beszél a bibliai kor áldozati kultuszáról, amely elmult és a csökevény-babonáról, mely annak a helyébe lépett s az óhitüeknél máig fennmaradt. Ugyanis a nagy böjtöt megelőző alkonyaton kiki egy kakast vagy egy csirkét áldoz az alvilági hatalmaknak, ráolvassa bűneit és háromszor megforgatja feje fölött, mondván: te én helyettem mégy el az árnyak világába, én pedig itt maradok, hogy sütkérezzem az áldott, az éltető nap melegén. A szokatlan motivum és a különös miliő indokolja ezen elöljáró beszédet, mely a járatlanabbak irányában talán nem egészen fölösleges.

*
Reb Mayer Litvák levelet irt Csátrul:
- Leányom, Mirja, baj van Köpecen!
E szük világban a lélek megzápul,
Ideje im, hogy sátram felszedem.
Iszom, iszom, de már nem szomjuságbul,
Epe borom és só a kenyerem:
Átkom a rideg józanságot érje,
Mely rákönyököl a világ lelkére.

Belé ütődöm a nyitott ajtóba
És minden lompos engemet ugat;
Minden napom előre már megróva,
Szemes a gáncs, de torzképet mutat.
Lelkem rezgése a csillagot szórja,
Ők nem látják csak rostán a lyukat...
Rabszolga nép közt szárnyakkal születni:
A vad sora, kit önön nyája ver ki.

Ároktőnél, hallom, vad vizek árja
Fele országra tengert tereget
És megszökött a puszták délibábja
És mezitláb jár a vizek felett.
Leányom, Mirja! fejem koronája,
Megint felkaptak, visznek a szelek -
A Tisza vize rajtam kifogott,
Küldj Ároktőre értem ladikot.

Hogy volt, mint volt? Hát összeröffenének,
A nagyfejűek s Csámpás, a samesz,
Mit tudják ők, mi fán terem az ének?
De ölik, aki más vizen evez.
Legfőképp Csámpást a fene enné meg,
Jó vége annak, tudom, úgy se lesz:
Szóval, kurtán, a pók szálat eresztett,
S a pletyka lassan engem is kikezdett.

Hogy bort csenek az áldozópohárból
S a szombatot kajánul megszegem.
Böjtöt sikkasztok s a falamiámról
Nem tudatik, hogy ki és mi légyen.
Nem is születtem, csak szakadtam ágról
S rossz indulattal tele a begyem:
A messiást is én csak azért várom,
Mert megigértem vőmnek tavaly nyáron.

Méltatlan lettem a kürtöt megfujni,
És hosszunapon öltni gyászruhát -
A község bizton rólam fog koldulni,
Miért nem fujom inkább a dudát?
Ellenben csőstül fog az áldás hullni,
Ha nem csinálok több zenebonát:
Jó, hát megyek, üssön belé az átok!
Az ördög legyen a ti cimborátok.

Ott zsongtak együtt sűrű hangyabolyba'
A roskadt templom gyepes udvarán:
A Mekmek, Laska, Birbics, Zórik, Golyva,
Lőcslábu Jób s a kancsal Ábrahám.
A közügyekre mindenik befolyna,
Vajmi kevés kell ahho' tudomány.
Nyiszálták négykézláb a levegőt -
Lendület ád a szónak sulyt s erőt.

Elöl a Csámpás, foltos, bő plundrába,
Simléder-sapka tarkója hegyén.
Kalácsot majszol, csakhogy járjon szája,
Nem sokat lát, de duplán hall, szegény.
Hirt hord; falu böcsületét dézsmálja,
Ezért kijár pogácsa és lepény:
Itt-ott legényt, lányt összeboronál,
És lakodalmon mókákat csinál.

- Sáh! - mondok - sáh! Silentium, urak!
Bucsuzni jöttem, ha meghallgatnátok.
- A bibliában vannak mély kutak
S eleven vizü csobogó források.
A bölcs keres, a tudomány kutat,
Keresni kéj, ha lelked el nem vásott...
(De te, ó Csámpás, félek, hogy oda
Az utat meg nem találod soha.)

Ügyelj, én népem! igy vagyon megirva:
Van egy hegy, komor, zord kősivatag,
Neve Azázel: minden élet sirja,
Se lomb, se fü, se hang ott nem fakad.
E birodalmat a kisértő birja,
Ki istenétől hajdan elszakadt -
Itt gunnyaszt, tépelődik komor-tétlen,
Nyomasztó, átkos egyedüliségben...

A szirtcsucson vad félelem tanyázik,
A szakadékban ül az éji rém,
S a szemverés, amelytől gyermek fázik,
S az éhinség, mely országokra mén.
A pokol erre szellőzi tornácit
S bujkál alant félelmes lávafény:
Jó, hogy az ember oda nem talál,
Álmodni véle már a kész halál.

És irva áll: e kárhozatvilágba
Küldjék pusztulni a kecskebakot,
Kinek fejére - ó te szegény pára! -
A főpap minden bünt reárakott.
(Csámpás, ne fészkelődj!...A bibliába'
Ha nem hiszed, hát elolvashatod.)
Ment-mendegélt az ügyefogyott kecske,
Mint a cigány, mikor viszik deresre.

Nos, feleim, hát halljátok tovább:
Hogy minden elfogyott: oltár és szentség
S nincs Áron, aki old és megbocsát;
Azonkivül megdrágultak a kecskék,
De olcsóbb lett a bün és szaporább:
Mi eleink nagy bölcsen kieszelték,
Hogy apró jószág pótoljon nagyot:
Tehénkét csirke és kakas bakot.

És jóváhagyták rögvest odafent
S szokásba jött - a törvény mind igy támad:
A nő magának jércécskét nevelt
S kakast az ő eltévelyült urának,
És ráolvassák, amikor betelt,
Bünlajstromát tavasznak, télnek, nyárnak,
Fejük felett lóbázva, mint dukál,
Rebesgetik: ,,Helyettem, kis madár!"

Csapkod a himje, a tyuk kotkodál,
Csipognak együtt, mintha üzné vércse -
Bolond kakas! Keményen pörbe száll
S kakas után indul mindig a jérce,
A fő azonba' hogy a cél talál,
S a szándékot a jó isten megértse:
A többi, mondom, bliktri, bliktri mind -
Fő, hogy bünözni lehessen megint...

Haptákba, Csámpás! Hadd mosom fejed,
Eleget csusztál, mint kigyó, hason.
Most jön - vigyázz! utolsó fejezet!
Ma te leszel megváltó kakasom.
A büneim én testálom neked
És tarajodra im ráolvasom:
Helyettem idd meg büneim levét,
Te legutolsó, hütelen cseléd!

Fartolt a Csámpás, én meg sebtibe
Bokán felül két lábszárán ragadtam
És feldobám a puszta semmibe
S fejem fölött háromszor megforgattam.
,,Kukorékolj, Csámpás! Nincs semmi bibe!"
Biztattam és letettem egy darabban:
A gyepre raktam, hogy ne törjön el,
Ha fel nem kelt, még most is ott hever...

Azután mentem, merre int a távol,
Amerre tágul a kék boltozat,
Micraimból, a rut rabszolgaságból,
Ahol gazdátlan szabadság fogad.
Lelkem ujjong... nincs semmi, ami vádol...
Küldj csolnakot és ne késsél sokat.
Tavaszi fényben csillan meg az ájer -
És evvel maradok: apád, reb Mayer.







TISZAPARTON


Nádasok zúgása, hajlongó jegenyék
Gyermekálmaim viruló tanyája!
Melynek fölötte mosolyog az ég,
És festi vizeit szürkére, barnára;
Olykor, úgy tetszik, csupa habarék
S uszó felhők az örökös nyája:
Sárga partok közt hol szilaj, hol lomha,
Vigyetek el engem gyermekotthonomba!

Ültessetek az agyagpart tövébe,
Melyből gyurni lehet sok szép alakot
És álmodni hosszan - se hossza, se vége,
Akinek isten álmokat adott.
Nekem adott, dicsértessék érte!
Világlelkek hozsannát zúgjatok,
Nem minden sziv dobog olyan fennen,
Mint mellyel az égiek megáldtak engem.

Hallottátok hirét hires Ároktőnek,
A csegei révet vaj' ki ismeri?
Ott a Tiszán is délibábok nőnek
És egyik szin a másikat veri.
A telegráfot hitták hirverőnek,
Uj szó; szörnyen örültek neki.
Mind gyermekemlék, ámulat, csoda,
Ó mehetnék bár még egyszer oda.

Mohos fatörzsre telepedtünk ketten,
Az őszi napnak hüvös hajnalán
És vártunk, vártunk, mintha csak lesben,
Én és viruló arccal az édes anyám.
Kicsi testem keblén melengettem,
Oly édes volt pihennem oldalán,
Közben ezer csók hullt fejem bubjára,
Csókon növekedtem, sohse voltam árva.

Szemünk folyton távolban kóválygott,
Én akkor csöpp tudatlanka még,
De anyuka folyton édesen mosolygott,
És ő nyilván tudta is miért.
A délibábok mindig oly bolondok,
Csillog-villognak, ugy hogy szinte sért:
Szivesen laknak a Tisza vizén,
Mely oly lágy, oly puha, akár a remény.

És az a sok szárnyas, amely fenn himbál! -
Mondják, hogy olykor látogatóba
Vendég is jön és pontba ide talál,
Mintha csak ezeregyéjszakai szóra.
Mesék madara a hires kék madár,
Amely rejtelem, titok sok ezer év óta,
Mikor köszönt be csillogó-villogó csőre,
Soha senki se tudhatja előre.

S Ároktő ott bujkált a szemünk előtt,
A vizimalmok vigan kerepeltek,
A távol hol enyészett, hol ujra nőtt,
S a vadludak a partokon legeltek.
Egyszer csak szemünk elérte a tetőt
És a szinek még folyvást át- meg átvedlettek
S im felbukkan egy csolnak és rajta egy alak,
Egy dzsin vagy annál is hatalmasabb.

Mert olyat nem látni csak mesekönyvbe,
Perzsa legendák homlokzatán,
A Sahname rimeibe öntve,
Firdusi virágos kertjében talán.
Csolnak fenekén, mint a rab a börtönbe,
Négy evezős izzad buzgón, szaporán,
Mintha vasból volna kemény izma
És márványból a bagariacsizma.

S a csolnak visszazökken partot érve
S anyám odaront és sirva fakad,
Reáborul a dalia mellére, -
Egy lázas, izzó, hosszu pillanat.
Szinte fennhangon lüktet szivverése,
S az öreg kérdi: ,,Mirjám, a te fiad?"
S fejemre teszi két kezét megáldva,
Mint hajdan az ősöknél volt szokásba.

S az áldás megfogant és hatott tovább,
Kegyetlen, szörnyü, bübájos erővel,
Hatott egy hosszu müvészéleten át,
Mely félig izgalmas volt és félig dőre.
Mely hiu lázban emészti önmagát,
S hosszu árnyakat vetit előre.
Örök kétségek, lelki hányatások,
Eltörülhetetlen beékelt rovások!

S érzem ez áldás keserü nyomát,
Még ma is életem alkonyatán.
S érezni fogom talán még odaát,
Tulnan is, ha már éj borult reám.
Ha parthoz ütődött a könnyü naszád
Fekete zászlóval fönn az árbocán,
Érezni fogom és tán meg is siratni,
Ha majd egyszer mindent itt kell hagyni.







A SIMPOSION


Ó Gorkij jöjj, hajótörtek költője,
A koldusnyomor a te muzsikád,
Előlegezz egy-két hangot belőle,
Nem lesz szegényebb, aki kölcsön ád.
Van sok, ki veled vetekszik erőre,
De a piszokra olyan patinát,
Oly nemes rozsdát senki rá nem éget
Mint te; a piszok felmagasztal téged.

Hogy hire kelt: im jő a vándor dalnok,
Összefutottak, a messze vidék;
Mert vannak láthatatlan mély harangok,
Szellő ingatja, konditják igék
S szólnak tovább, ha horpadóba hantod
S vándorsarud már rég elviseléd:
Ha vagy, magad, nem kapcsolódva másba,
És önmagától nőtt neved varázsa.

Összeverődtek, csupa kilököttek,
Kántor meg kosta, kápzsáló diák,
Facérok, rongyosak, terü a rögnek,
De lángolók - hiába! páriák.
Hunyászkodó alázattal ődöngnek,
De szemtelen, az apraja kivált:
Fel udvarolni ide sereglének,
Hódolni a dal kóbor mesterének.

És szállingóznak mint bus felhőrongyok,
Csupa idétlen, dult embercafat,
Arcukra irva, ki mennyit nyomorgott,
Sok keshedt, fáradt, elzüllött alak;
Homlokkal, melyen száz stigma borongott,
Amig vigyorg a leffentyüs ajak:
Nyomor meghívta a nyomort ebédre,
Van-e mulatság, mely evvel felérne?

Alacsony volt a ház és düledékeny,
Szuvas gerenda s ágas középen
És füstös, ronda, nyirkos - szinte szégyen!
De palotának látja a szegény.
X-lábakon nagy asztal a közepén
És asztalon sok csorba cinedény,
És büz, homály, borgőz és szesz és lárma -
Éppen elég egy szombat délutánra.

Az asztalfőn reb Mayer Litvák trónol,
Szakálla hó és a szeme bogár,
Sosem elég - azt tartja - torbul, jóból,
Mozogni hé! - keringjen a pohár!
Elébb-utóbb - még mindig elég jókor -
Kiüti haj! kezünkből a halál:
Csak élni, élni, amig benne tart!
Mig nem süritjük mink is az avart.

A hal! a hal! a zöldséges irgalmát!
Hol késik már az a diós csuka?
Minőt nem élvez se bosnyák, se dalmát -
Provánszból jött az édes szép csuda!
Nem evett ilyet - bármiként firtatják -
Nero, se Krisztus, se Caligula:
Ó áldott, áldott, hagyma-bő Provánsza
S ki az első diós csukát halászta...

De hallga! csitt! mély orgonahang csendül,
Lehurrogom a késő unokát:
Hogy mersz pisszenni, ha szakálla rendül,
Amikor dalra gyujt a nagyapád?
Mi vagy te tacskó! hogy im szembe szemtül,
Feszitni mersz, mint egy bakakabát?
Ó a szerénység nem e kor virága,
Menjünk tanulni Japánba, Kínába!...







RACHEL
(Töredék)


Reb Mayer Litvák a borába nézett,
Majd eltolá a teli serleget:
,,Szót fogad-e, ha hivom az igézet,
Szabad-e hinom holt emlékeket?
Nem sirrablás-e, ha most felidézek
Fényt, ifjuságot, amely elveszett?
A boldogságról nem szól hosszu ének,
A legszebb ugy szép balga töredéknek.

Kis diák voltam, össze-vissza tán
Tizenöt éves, serdülő kamasz,
Fönn Szadagóra magas udvarán,
Mely a mennyektöl már csak egy arasz;
Az irást bujtam későn és korán,
Ha ősz borult, ha nyilott a tavasz:
A szent pap árnyékában nőttem nagyra,
Mint kukorica tövében a hagyma."

Mosoly pirkallott piros ajkira
S önguny játszott a széles, okos szájon:
,,Kaftánom kék volt, szandálom sima,
A léptem könnyü, vakmerő az álmom,
Adatott nékem a szent Biblia
S a próféták feltámadását látnom.
Kicsit alamuszi, kicsit csintalan,
Kicsit papos - ilyennek látom magam.

Voltunk együtt jó háromszáz legények,
Gólyák, rokkantak, gyöpösek vegyest,
Kik a szent Bibliára esküvének:
Rókák között nem egy nemesi nyest,
Nem egy rajongó, hivő, tiszta lélek,
Aszkéta, kit nem nyügözhet a test,
És közbe csirkefogó quantum satis,
Ki azt se tudta, mi a kalamáris.

Belőlünk telt a gárda, a nagy gárda,
A szent pap örökéhes testőrsége,
Vedlett subába, kaftán és talárba
A mi hadunk övezte és kísérte,
Estszürkületkor, hajnalhasadásra
A Tilos Nevü szent szine elébe:
Én a legkisebb, tudásra legkönnyebb,
Hordtam utána a zsoltáros könyvet.

...És nőtt a szent pap virágos kertjében
Egy világraszóló csodapalánta.
Szeme mint az ég ragyogó kedvében,
Fiatal, öreg egyformán csodálta.
Rachelnek hitták, mint ősanyánk régen,
A jámbor szép pásztorvilágba',
Amikor nyáj után jártak-kelének,
Kevesebb volt a gond és zengőbb volt az ének.

Tizenhét évnek pírja, bája, hamva
Hüvöslött arcán, egész termetén
Ha Arioszt ma ujra feltámadna,
Ő tudná híven festeni, nem én.
Nem tudom bizton, szőke volt-e barna?
De édes volt, igazi költemény.
Nem müvirág, de rétek tüneménye,
A szent pap drága, édes szemefénye.

Öreg apjának gondját ő viselte,
És istenfélő volt a kis anyátlan,
A gyertyákat ő gyujtá péntek este,
Az átöröklött drága szép brokátban,
Ugy, amint egykor anyjától elleste
Felhőtlen, boldog szép gyermekkorában,
Mikor megnyilt a kincses háznak zára,
Amit nem biznak soha senki másra."










HALOTTSZÖKTETÉS


Hiradók jöttek, - rémlik, Adony alól: -
Valami jámbor a fübe harapott,
A végzet ottan érte őt utól,
Hitte, élni megy s halálba ballagott.
A senki halottja, kiről törvény szól,
Hogy bün, ha temetetlen ott hagyod:
Egy csür alatt gyászolta önmagát,
Hogy pihenőt neki az anyaföld nem ád.

Mert hat láb földhöz, hol csontja megpihen,
Embernek, vadnak egyformán joga...
A vad ott keresi erdők mélyiben,
Ember magától rá nem bukkan soha.
Gyámoltalan féreg ő minden izében,
Nincs állat a földön több oly ostoba,
Mert mikor Ur enyészetnek beszámol,
Azt se tudja megtenni magától.

Kell hozzá más, ki ágyát megvesse!
Sok hókusz-pókusz, dal, bucsuztató,
Olykor fáklyafény, ha leszáll az este,
Meg ima, mi hasznos lélekvontató,
Mely fel a menny kapujáig vezesse,
Az a legbiztosabb szállásadó,
Legalább a papok váltig hirdetik,
Hogy ott minden tejfel fenekig.

Röviden: Felfordult egy szurtos legény,
Falu végén, a kertek alatt,
És elfelejtett fölkelni szegény,
Hitte szállás, hálás itt bátran szabad.
De a tanács nem nézte ám henyén,
S kimondta: az ügy ennyibe nem marad,
Temetkezésre nincsen meg a költség,
De elvinni innen sincsen lehetőség.

Mert jégverés kél a halott nyomába,
Ha más határba viszik tetemét,
Nincs szentebb, mint a csürhe babonája
S jaj a merésznek, ki ellene vét.
Az ördög bibliája nem a kártya,
Nem a pénz, de sok-sok más egyéb:
De elsősorban tán a gyülölet,
Mely rózsát, tüskét együve teremt.

S a hir, mely sehol, sehol meg nem áll
És mondókáját szanaszét veri,
A Litvákra is hamar rátalál
S haragtól felduzzadnak erei.
A gyülekezetben nyomban feláll
S a harangot mindjárt félre is veri:
Hamar egy lovat, véreim, nekem,
Elhozom, ellopom, ha mondom, merem.

*

Sötét volt az éj, a gebe sánta,
Idegen az ut, tövises, lápos,
Büzös a vendég, hogy szinte megszánta,
S mind idegesebb alatta a táltos.
A kantáron egy erőset ránta,
Fölösen bár, mert eddig is csak mászott;
Aztán felrakta továbbitás végett
Maga elé a hivatlan vendéget.

S ügetett lassan be az éjszakába,
Kisérte az ebek vinnyogó kara,
Egész falunak felriadt kutyája,
Kehese, vénje, öreg s fiatala.
Soknak megbánta a fürtös bundája;
Hogy a vásárról le nem marada.
De hát mihaszna a késői bánat,
Ha szerte nyuzták jó prémes bundádat.

Majd lassan oszlott a nagy díszkiséret
És visszafordult mind hazafelé,
Csak egy csökönyös átalkodott féreg,
Egy rühös kuvasz nem egyezett belé.
Sarkon követte, a nyomába lépett
És bátran körülcsaholni meré,
Ez Démon, gondolá, s remegni kezdett:
Démonok voltak s mindörökké lesznek.

Kisütött a hold s most ügettek ketten:
Két éjjeli, éjféli vándorlovag:
A hold a gyorsan siető fellegben
S az ember lenn, hajszolva a lovat.
Erről a halott, ki többé meg sem szeppen,
Ha tudott is, nem tudott sokat:
Ha az a csepp sziv megszünik kopogni,
Mindenhez könnyen hozzá is tud szokni.

Ment nádon, éren, sikon és lápon,
Nem válogatva ösvényt, utakat.
Ha utját állta pocsolya vagy zátony,
Csak ment, mint vadász, ha üzi a vadat.
Ámde a gebe, jóval gyengébb lábon
Már rég megunta a nagy marsokat.
Az élőnél a holtak nehezebbek
És a lovacska ingadozni kezdett.

Ekkor a Litvák maga-biztatóra
(Az ember sohse tudja, mire jó),
Rágyujtott szép hangos énekszóra,
Félig imádság, félig sirató,
Mit koptatnak már ezer évek óta,
De hiába, el nem koptatható,
Az éj csendjébe beleolvadt, lágyan
Egy édes, bánatos melódiában.

S a láp megszólalt: egy, meg kettő, három...
Lovacska! adsza patkóvasadat!
Ha megfogom, többé el se bocsátom,
Leszedem rólad, ha törik, szakad.
Szürke ködök bomlottak a határon,
Félelmetes, kisértő zord hadak:
A pokol küldte, az éj befogadta,
Ránehezedett élőre, halottra.

Kelet felől fehér sáv pitymallott,
Mikor ló és lovas végre hazaért,
A Litvák haragja lassan lezajlott
S a jó istenre háritá a babért.
Nem volt itt több: egyetlen kárvallott,
Sőt sajnálni lehetett szegényt:
Mikor a holtat levették róla,
Már nem is volt több mondani valója.

Szegény párája csak elnyujtózott
Egy kukkot se szólt, fübe harapott,
Nem vádolt senkit, nem rugdalózott,
Gondolta, jó, ki ide eljutott.
A gyülekezet, mint ilyenkor szokott,
Mindjárt reggeli imába fogott,
Szijakat csavart a balkarjára
És istent hívta ájtatos imára.

Ámen, ámen! Dicsértessék az ur!
A többit már könyv nélkül tudjátok.
Kifényesedett fenn a kék azúr
S égiek fogadták az imádságot.
Litvák elméje más irányba fúr,
Hamar egy kis ital után látott,
Mert éhomra se angyalok, se szentek
Ájtatos szent éneket nem zengnek.

Lehet, e témára még visszatérek,
De egyelőre csend és hallgatás!
Idővel folytatom, ha még ráérek,
Ha én nem, talán majd folytatja más.
Föltéve, hogy folytatni közérdek
S fogott rajtatok költői varázs
S a régi erőből marad valami,
Mit érdemes még elsóhajtani.







UTOLSÓ ÉNEK


Találkoztak a szikes fenyéren,
A homoktenger kellő közepén,
A Litvák galambősz fehéren
És Bolond Istók, az andalgó legény.
Sarkantyuja pendül nyomon-lépten:
Egy ujra feltámadt ponyvaregény:
Találkoztak, szóba keveredtek,
Egyik se volt se pap, se eretnek.

Hova? Honnan? Ide-oda szállott,
Gyorsan peregve kérdés, felelet.
Inkább a szem beszélt s ajkat váltott,
Szökellve gyorsan, amint lehetett.
Nem voltak ők se ellen, se barátok,
Se hus, se vér, csak képzelt képletek;
De a Litvák, ki győzte nyelvvel,
A felelettel hamarabb készült el.

Honnan jövök? A végtelen időkbül,
Sürü ködök lepik az utamat,
Mindig ott voltam, hol friss élet pezsdül,
Mindig csak türt, de bátor és szabad.
Mindenütt ott, hol népek sorsa eldül
S a halál örök folyama szakad.
A mártir-máglya nem riasztott vissza,
Se cirkusz-porond, mely véremet issza.

Honnan jövök? Az önáltatásból,
Hogy nélkülem nincs élet, se világ,
S mégis igaz, bár milljók vádja vádol
S gunyolja a rongyos, furcsa daliát.
Kiről nagy eszmék s tettek sora számol,
Betüzzétek csak jól a históriát:
Én - én vagyok, bármennyire tapostak,
Az idők mindig mind tisztábbra mostak.

Már voltam, mikor Bál volt az egyisten
S tüzes kemence törvényes halál,
De titkon mindig Jehovában hittem,
Kit csipkebokorban a hivő talál.
Egy világ bünét vállamon cipeltem,
Amit szenvedtem, megtorlatlan áll.
A türni-tudás volt ősi erényem,
Szégyelje más, piruljon más értem.

Mikor Neró a kanócot dobta,
Reám fogták, én türtem hallgatag,
Róma pernyéje álmomat meglopta
És nekem moccannom sem volt szabad.
Lágyékomból mártirokat ontva
Egy uj hatalmas istenség szakadt,
Kevésbbé zord, de lágyabb, tetszetőbb,
Mint kit imádtak a megkövezők.

S hogy Hispániából is kitessékeltek,
Hajónk megfurta a szent szeretet,
Sietős volt: még annyit se engedtek,
Hogy elmondhassam: Megyek már, megyek!
Ó csuda: köpni hogy tudnak a szentek,
Akár a göböly, a mérges legyek.
Nekem már a köpésük se ártott,
Élek, vagyok; ime magad látod.

A sárga foltot annyira megszoktam,
Nem igen izgat, már fel sem veszem.
Pedig rám fogják: már csecsszopó koromban
Tulérzékeny volt a természetem.
És azt is, hogy amim van, mind loptam -
Haj, haj! Segiteni nem lehet ezen.
Korok jönnek és korok ismét mennek,
Ez igy marad és változást nem szenved.

És most is rám jár az idők rudja,
Üznek, gyilkolnak, amint már szokás,
Hányadszor, hányszor, csak az Isten tudja,
Külön Istenünk, ki ránk vigyáz.
Sokan vagyunk, az erőnkből hát futja,
Nemzeti szinünk a fekete gyász.
S a halottas ing - duplán biztosabb...
De erről a hallgatás többet mond - sokat.

És Bolond Istók rápirit az aggra:
Hagyd abba, öreg: a bolond én vagyok!
Egymást szapulni háládatlan babra,
Neked mindenben igazat adok.
Lásd, van aki mindig bevág a hatra,
Bár az esélyek nem mindig nagyok:
Gusztus dolga minden e világon,
Hol lépten-nyomon fenyeget a zátony...

E pillanatban vad forgószél támadt
Fekete szint adva a világnak,
Hol egyre szaporodnak a romok.
S nem mindig azok győznek, akik bátrak,
De sürübben az, aki nem konok.
Felkapta és ragadta magasba,
Akit talált, az vágódott hasra.

Én magam is. - Bevallani nem átlom,
Hiába nyomoritám lantomat,
Amit terveztem, ime szánom-bánom,
Belőle nem sok biztató maradt.
Az egész talán nem több: ákom-bákom!
Hagytam, a toll szaladjon, hol szalad,
Apolló apám megbocsátja nékem,
Hogyha itt-ott talán félreléptem.










 
 
0 komment , kategória:  KisJenő,József,Judit,Irma,Rea   
Kiss Jenő versei
  2019-09-25 20:00:08, szerda
 
 




KISS JENŐ VERSEI


Kiss Jenő, álnevei: Krizbai Géza, Ipp Dániel (Mócs, 1912. szeptember 13. - Kolozsvár, 1995. december 16.) magyar költő, író, műfordító. A 20. századi erdélyi magyar líra egyik kiemelkedő képviselője.







AGG GYÜMÖLCSFÁK DÉLUTÁNJÁN


Komoly lilák és selymes hamvú kármin
az agg gyümölcsfák késő délutánján -
a színek kegye halk pompával vár rám,
mint felhő-sávra a nyáresti lágy hím.

Ma még az éhes kedvünk kergetőzik,
s oly szép az esték lányszemérmű pírja!
De már hetykén gömbölyödik a szilva,
s talán egy lépés van csupán az őszig.

A törzs bogán ragyog az arany bánat,
a büszke fütty már nem zeng úgy s nem árad,
zöld fényben nő az álmok csipkebokra.

Eddig izzó kagyló: a nyár dalolt itt,
de ma egy bú már tétován befordít
a kétes, finom, őszi kontúrokba...







Anyád szemében
ott a nap;
sugarai rád hullanak,
hogy nőj te szépen.

Anyád szemében
ott a hold,
beteg, ha voltál, rád hajolt
a lázas éjben.

Anyád szemében
ott a víz;
a könny, ha utad félre visz,
jaj! baj ne érjen...

Anyád szemében
ott a tűz:
ha csüggednél, szívedbe tűz,
lobogjon, égjen!







ANYÁM SEGÍTŐJE


Egy asszony, Tudorika néni,
segített bús anyámnak élni,
rá bízott minket, hogyha elment,
rá hízót, kiscsibét s a kertet.

S el kellett gyakran menni néki,
vállalni, mit a sorsa mért ki;
magára volt, apám a fronton,
ezernyi ügy-baj hívta folyton.

De jött át Tudorika néni,
s okunk nem volt már sírni, félni,
enni adott, csitított, ápolt,
tündéri második anyánk volt.

Hol van a jó asszony, a régi?
Lehet, most is anyám segéli,
segíti ott, hol úr a semmi,
a holtak sorsát elviselni.

1964-65










ARANYFŰZ


Párát lehell a föld, sóhajtón.
Hát hogyne, itt van a tavasz!
Kinyujtózkodnak tagjai,
vére zubog, jól hallani -
Vagy a megáradt patak az?

Éledő, halvány tűz a parton,
villáncsoló arany tűz,
világit már a dús aranyfűz,
kis sárga bokra már világít -
minden tűzgyújtó tavaszon
ő a legelső lenge láng itt;
ő a legelső kicsi máglya,
rajta ég el telek magánya,
őtőle fog tüzet
a szunnyadó kedv és a lendület!

Míg végigpillantok a parton,
tekintetem fölébe tartom:
melengessétek, gyenge ágak -
Lobbanjon vessződ, égj aranyfűz,
járj át, arany tűz,
tüze intő arany világnak!







AZ ASZTAL PARTJÁN


Miként a rozmár jégmezők szegélyén,
ütöm fejem fel s dőlök két könyökre
az asztal partján, s szemem elgyötörve
tekint szét puszta papírlap fehérjén.

Bajszom lelóg, a hátam bérce görbe,
s csak ülök itt minden nap sarki éjén,
lágy víz helyett a parti jég keményén,
minthogyha holmi bűbáj idekötne ...

Pedig körmölni egyre - minek az már?
Minek vergődni itt, mint busa rozmár?
Megtettem én, mit bízón megtehettem.

Későre jár, jobb volna lefeküdni,
ős elemembe szépen lemerülni -
hadd csapjon össze hulláma felettem.







CSONTOS, VÉN PARASZT VOLT

Csontos, vén paraszt volt az én nagyapám.
Emlékszem, eperfa állt az udvarán,
melyről már sok epret szedett az idő. -
Vén volt a fa is már, vén, akárcsak ő.

Ott lakott a domb alatt, a felszegen.
Hogyha köszöntötték, kissé félszegen
köszönt vissza, s inges karja fennakadt,
fenn - mint ágak közé dobott patyolat.

Hajdan béres volt, és a többi között
megszokta szegény, hogy mindig ő köszönt -
s ötven év után is még zavarba jött,
hogyha más emelt rá kalapot előbb.

Amíg élt öcsém, s apám is jöhetett,
gyakran látogattuk meg az öreget.
- Köszönjetek szépen! - súgta az apám,
s mi kezet csókoltunk néki tétován.

Csak most értem: apám mért mondotta ezt!
Ott csak annyit láttam, hogy remegni kezd
nagy keze - s aztán egy jólesőt köpött;
vagy elnézett hosszan a fejünk fölött.

Ki sejthette akkor, mi történt vele?
Most már tudom: az volt elégtétele,
a végső, a legfőbb, legszebb izenet,
hogy egyszer a szolga is ember lehet!

S szeme fényt füstölt, mint avittas pipa,
mit öröm szí! Hisz mást nem látott, ki a
kezét tiszteletes csókra adja ott,
csak az uraságot, és még a papot.

Később úgy hallottam, s mondta ángyom is:
emlegette még halálos ágyon is - -
Nagyapám! Be sokszor gondolok reád!
Hej, hányszor idéz meg költő-unokád!

Költő vagyok, felleg, lám, az lettem én,
el-eldördülök a szolgaság egén,
rásújtok azokra búsan, lobogón,
kik lábbal tipornak sajgó sorsokon -

Csak lehetnék itt is, ami ott neked:
elégtétel, drága s tikkadt izenet!
Csak zenghetném sírva is - konok vigasz -,
hogy aki ma szolga, nem lesz mindig az!

1935







DAL A SZÜLŐFÖLDRŐL


Szerettem mindig ezt a földet,
s míg élek, szeretni fogom.
Nincs részem birtokul belőle,
így az egészhez van jogom.
Enyém a dombhát és a róna:
hány bérce, völgye, mind enyém -
enyém patakja és folyója,
merenghetek szép, friss egén.

Voltak, kik messze hívtak innen:
,,Jobb máshol, jöjj, amíg lehet."
Küldött a háború parancsa,
űzött a páni rémület -
de én maradtam: meggyötörhet,
mégis egyetlen birtokom.
Szerettem mindig ezt a földet,
s míg élek, szeretni fogom!

Hazahív a hűség, 1957







EKLOGA


Megfürdöm szemed mélységében,
melyben nedves örömök siklanak,
mint tóban gyors, üvegszemű halak.

Gyér bárányfelhő-nyáj az égen -
vigyázni rája nékem kellene,
de megköt, itt tart lényed kelleme.

Pásztordalt dúdolok füledbe -
s míg hűs kezem kis térdeden hever,
megízlelem az ajkadat: eper.

Körül mintha minden ölelne:
az ég a földet, s ott - mint barna kar -
a lankadt rétet a patak-kanyar...







EGYEDÜL


A fák féllábon állnak, mint a
gólyák.
A csend olyan, mint egy mozdulatlan
üveggolyó: csak hozzá kell nyúlni,
hogy elguruljon.
A réten a boglyák
elejtett gomolyagok.
Olyan egyedül vagyok!
Lankadt violák illata jár át.
S felettem ujjnyi
felleg-csík jelzi vágyaim határát -
Előveszem szívemet, mint más a pipáját.
Jó volna meggyujtani, de tüzet nem kapok,
hacsak az Isten ide nem nyujtja
parazsát: a napot!







EGY PARKI HALK PADON


Utolszor mikor ültem egy parki halk padon?
Mikor ültem le pórként s keltem fel gazdagon?
Szemem mikor kúszott fel fák törzsén, gyors pele?
Tüdőm mikor volt ennyi hűs mámorral tele?

Így kérdezek magamra s felelnem rá nehéz,
már hosszú évek óta rabszíjon tart az ész,
kutatni titkainkat könyves szobámba zárt,
eltávolítva tőlem fát, domboldalt, határt.

A természet szült engem, a fia voltam én,
ott cseperedtem én fel termékeny, jó ölén,
s hogy elszakadtam tőle! Úgy hagytam cserben őt,
mint háládatlan gyermek a jó, öreg szülőt.

Vádlottak padja nékem e csöndes parki pad,
az önvád martalócok kemény kezére ad,
hűtlenség bűne terhel, felmentést kaphatok?
De hisz már rab, az elme bilincsén rab vagyok!

Ne ítéljetek el hát, fák, pázsitok ti is,
elég az ember lelkén egy, egyetlen bilincs,
kutatni titkainkat könyves szobám bezár,
nem élhetek, mint régen, köztetek soha már...

1980







ELALVÁS ELŐTT


Lehalkítom most lelkemet,
ne zúgjon bennem, mint vad szerkezet,
ne halljam tombolni a tért;
csak halkan, - testem már nyugodni tért.
Valami lágy, meleg zenére vágyom,
mi elzsongítson itt az ágyon,
valami belső, hű zenére
a vér örök s szent ütemére.
Szemem még nyitva. A homályba más sem
világít most, csak e varázsszem,
meg-megrebegve, zölden,
mutatva, hogy még bent vagyok a körben,
az áramkör nagy, zsongó áramában,
a száz veszéllyel lüktető világban, -
hogy még ébren vagyok,
hogy tudatom még álmatlan ragyog.
Zenét, zenét,
amit csak hall az ember és nem ért!
Zenét küldj, lelkem, zengő hangsugárzóm,
valami halk, meleg zenére vágyom,
mit nem szakít meg jajszó vagy röhej,
mibe nem robban távoli dörej,
s dobok belé jégpergést nem kevernek;
mitől nem sír föl párnáján a gyermek
s az anyja nem remeg meg;
mi nem sikítja fémek ritmusát,
miben más, más zeng - tán az ifjúság,
tán a kalászt meghajtó nyár, a sárga,
tán gesztenyék telt, tükrös barnasága,
talán a fény, talán a szerelem,
talán
egy meglévő, de nem ismert elem,
ami csak úgy hasad, miként a hajnal,
és nem rokon, nem, semmiféle jajjal -
Zenét, zenét,
mi öntudatlan árad szerteszét
bensőm elbarnult éjén, lebegő
molekulákkal, mint a levegő,
és csak dajkál, körüllehelve arcom,
és csak dajkál, míg végül is elalszom.

123 vers a zenéről [48-49.]







EMLÉKEZÉS EGY MALOMRA


A malom halkan kalapácsol ...
Dombok echózzák ritmusát.
Vele üzen a bús, a távol,
a testvértelen ifjúság.

Hányszor hallgattam álmodón e
kimért, erélyes ütemet!
Itt, hol zöld csipke árnya von be,
a szellős vadszöllő megett.

Szerettem ülni itt ... A tornác
hűsével gyakran hitt ide;
néztem, hogy leng alá a tornász,
istenkísértő venyige,

figyeltem hosszan: mint kopácsol
üllőjén egyre a malom,
ott fennebb ... s éreztem, hogy átfoly
valami édes izgalom.

Fülem hangjára visszarévül,
hangja fülembe visszacseng ...
Az ő friss kalapácsa nélkül
halott lett volna itt a csend,

a táj kisült, a fák komorlók,
az élet álmos és süket -
elvesztették vón mind a dolgok
szép, élő lüktetésüket.

De a malom csak kalapácsolt,
örök ütemre, mint a vér,
nem lankadó öreg kovács volt,
a liszt lágy kormától fehér.

Vele dobbant a táj, az élet,
minden, mi szállni, élni hív;
szivemben ő volt az eszmélet,
a csend mellében ő a szív ...

Ráhajtom arcom most e mellre,
jó lélegzését hallgatom -
az a szív ver, ma is ver egyre,
ma is dobog az a malom.

Tompán, kimérten kalapácsol -
Dombok echózzák ritmusát.
Vele üzen a bús, a távol,
a testvértelen ifjúság.

1956







ESŐS ALKONYAT


Az eső kásásan szemez,
jön a szürkület.
A gombák felnyitják nemez
esernyőjüket.

Fázón begombolkozik
a dohányvirág.
Az ég lecsüng a dombokig
s széle mind lilább.

Hűvösödik. S az udvaron
egyre nő a sár;
a szél a fáknak udvarol,
a víg csapodár!

Az eresz olcsó gyöngyeit
rendezi (esett
nő) de mindegyre elveszít
egy-egy gyöngyszemet -

Az utcán egy lovas üget.
Koppan a fedél.
Az özvegy kút vízgyűrűket
próbál és cserél.

Úgy nézem, mint bús, árva nőt,
aki még remél -
s nem sejti, hogy figyelem őt
a tornác szegletén.







ESTI MERENGÉS


A pillád repdes,
s bőröd akárcsak a bársony,
pupillád nedves,
fénylik, akár a harmat a páston,
lágy esti dal
árnyalja dús, puha szádat,
árnyaival
betakargat a lomb meg a bánat.

Bronzos kezecskéd
itt dereng elmosódottan,
egy bohó kecskét
szeretnél némán becézni mostan,
vagy meztelen
nyúlt nyakú hattyúra ülni,
s így estelen
holdas habokra el-, lemerülni.

Kis hasad halvány
reflexe tündéri lenne,
mély habok habján
úsznál a zöldes, hűs végtelenbe,
tört sugarak
hímpora szórna be éjjel,
arany halak
csókolnának bús állati kéjjel.

Így, így lebegnél
messzi az éteri csenddel -
de egy szigetnél
hűsen kilépnél újra te reggel,
s a part fokán
- hol kagylók selymes porladó héja -
állnál: pogány
hellén mítoszok Aphroditéja!










AZ ÉLET SZERELME


Ne mondj ellent a fellegeknek,
tekinteted ha messze hívják,
ne vond el gyámolát kezednek,
ha átkarolják kedves indák,
addig vagy ember, míg szeretnek,
sohase légy te rossz a jóhoz,
légy jóbarátja a jókedvnek,
még nem bolond az, ki bolondoz.

Örömre lettünk, bárha kínban,
örök a mámor, bárha illan,
fordítsa vissza bár az elme,
egyet mond az élet szerelme:

Még nem bolond az, ki bolondoz,
légy jóbarátja a jókedvnek,
sohase légy te rossz a jóhoz,
addig vagy ember, míg szeretnek,
ha átkarolják kedves indák,
ne vond el gyámolát kezednek,
tekinteted ha messze hívják,
ne mondj ellent a fellegeknek...

Az élet szerelme, 1961







FALUMBAN


Csak a halottak hívnak még haza.
Különben mit keresnék már e tájon?
Minden azért van, hogy gyötörve fájjon.
Minden azért, hogy égjen, mint a fa.

Nem invitál be tárt kapuk szava,
ha megjövök, s nem csókol senki szájon.
Bűvkört körém már régen más világ von.
Csak a halottak hívnak még haza.

Mihez közöm volt, közöm, már közömbös,
vagy eltűnt, mint a házunk s annyi ház.
A mulandóság rám tör s megaláz.

Az üresség suhog, mint égi köntös,
s én baktatok mellette, mint anyám
szoknyája mellett egykor, hajdanán...

1974







A FIÚHOZ AZ APÁÉRT
A két Bolyai emlékére


Apádat ne, csak eszméit tagadd meg,
ha másként nem léphetsz tovább.
Csak hát számodra egy volt ember, eszme,
és megtagadtad őt is, az apát.

Kár volt! Hiszen kár egyedül maradni,
a semmivel! és megférni vele.
Még akkor is, ha oly semmi, amelyből
egy új világot hoztál létre te.

Apádat ne, csak eszméit tagadd meg -
hisz tőle volt az elméd, lángeszed!
a kisebb lángból a nagyobb! hisz ő volt
irányítód, varázslód, váteszed!

Csak hát számodra egy volt ember, eszme,
alkudni nem tudtál, mint annyian -
inkább az ordas semmi, a kietlen,
mely hogyha ad, nem mondja: vedd, fiam!

Kár volt! Hiszen kár egyedül maradni,
lenni konok magunknak végzete.
A semmi: semmi, akkor is, ha abból
egy új világot hoztál létre te.

1974







A FORDÍTÓK


Magyarul szólalt meg a Biblia
s a zsoltár. Zord, nehéz időkben.
A lélek beledöbben.
Nehéz idő, aj, vassal szigorú kor,
mely mégis, mégis szent volt és dicső:
biblia- s zsoltárfordító idő.
A magyart megtanították Istenre,
és Őt magyarra -
szent és dicső idők kellettek arra.
Magasztos évek és évtizedek - -
s Károlik, Szenci Molnárok - nos, ilyenek.
A fordítók.
Kik által a titok
nemzeti közkinccsé lesz,
s a Való Létre mindenki fölérez.
A szóhoz ének, Bibliához zsoltár.
Károli mellé társként: Szenci Molnár.
A Fordítók.
Kik roppant lelkeket
álmodtak új nyelvre, és roppant lelkeket
álmodtak új nyelvre, és roppant verseket.
Kik, bármily idegen volt is e nyelv,
rá megtanították a jövevényt:
a messzi Írást és a Költeményt.
S egybeforrtak velünk e jövevények:
e fájó földé lettek, a miénkek.
Segítő bátyánk lett a Biblia,
és minden zsoltár jó atyánkfia.
Minthogyha nem is éltek volna máshol,
minthogyha itt, miköztünk, mivelünk
születtek volna testből, látomásból...

Fennen dicsértessék a Fordító,
a vágó fegyver nélkül hódító.
Dicsértessék a szent, dicső idő,
mely fénylő könyvek által lett dicső,
a lélek által győző s gyarapító.
A meg-nem-nyugvó békére tanító.







ISMERŐS FÁK KÖZÜL...


Ismerős fák közül
kilép az erdő,
az erdő, mely több önmagánál.
Kilépünk önmagunkból,
szálfáink, rácsaink közül,
mert:
többek vagyunk a láthatónál.
A fáktól nem látni az erdőt,
a sűrű testünktől magunkat.
Ám egyszer tisztázódik minden.
Megjelenik egyetlen arcunk,
de nem a tükreinkben.







JÖJJ TAVASZ!


Jöjj tavasz! de ne úgy, mint tavaly,
mint tavalyelőtt, mint párezer éve mindig,
hevenyén és virágfüzéresen,
ülve egy csodálatos kecskebakon
s minden kelyhet mámorral töltve színig,
aztán kilöccsintve megint
már kábultan a kéjtől meg a daltól,
a fákból virágbuborékokat fújva
- mik aztán szétpattannak egy éjszakán -
s a kerteket hő rózsákkal kigyujtva
és széllel élesztve tovább puhán
s már-már bentégve a lenge lángba,
ezer virág közt százezerre vágyva
s már nem is tudva: mi virág s mi gaz -
ne így jöjj, tavasz!
Hanem mint aki légyottra megy,
fájón titkolva zengő örömöd,
csak egy,
csak egy,
csupán egyetlenegy
rózsával márvány ujjaid között!










KÁNIKULA

1


Harangszóval kondul a hőség,
a napsugár merőleges,
az ingujjra vetkőzött mámor
szívemben árnyékot keres.

A kutak gémje mozdulatlan,
a kígyózó ösvény megáll,
csillámló vízgyöngyök után nyúl
a vályúban a békanyál.

A réten margaréta tiszta
tányérán virágport kínál,
és az átlátszó pillanatban
a mart szederbokrainál

menyecske szoptat, arany melle
úgy fogy, akár a holdkaréj;
a lábánál az ura horkol,
az álma kút, annyira mély.

A levegő forró tükörlap,
egy-egy gyors fecske nekimegy,
távol lilás erdőkkel borzos
a fénybe ködlő messzi hegy,

az égen bárányfelhő béget
eső-teljes juhok után -
mellette hervadt fodormentát
szagol a pásztor délután.

2

Illatos nyomomat, ha lépek,
ím, felemelik a füvek,
ha heverek, karom kitárom,
mint földre döntött feszület.

A tücskök halkan citeráznak,
a pillás csend elálmosul,
s a kinyílt szemem kék virágát
leszakítja egy álmos ujj.

Megfordulok, s elszunnyadok, mint
a tiszta szívű emberek.
Homlokomra füvek hajolnak
és piros eperlevelek.

3

Egy surranó bogár felébreszt.
Az est elönt, mint drága oldat.
Sokáig tökvirágnak nézem
a domb felett a sárga holdat.

A foszforos bizonytalanság
halálfejű lepkéken fénylik,
úgy tetszik, mintha mozdulatlan
aludtam volna, ezer évig.

Szinte csoda, hogy létezem még,
hogy hazaindulok, hogy még nem
múlok el, mint siket fülcsengés
a lázas végtelen fülében.

Kísérnek a csillagok, 1935







KENYÉR ÉS BOR ÉS VÉRZŐ RÓZSÁK


Nem tudom, mondtam-é már eddig:
sosem volt íróasztalom,
egy konyhaasztalra hajolva
írtam és írom verseim,
egy asztalon, min kenyeret metélnek
és bort töltenek a pohárba,
s viaszkosvászon abroszán virágok,
piros kis rózsák vérzenek.
Kenyér és bor és vérző rózsák -
ezek között születnek verseim,
ne csodálkozzatok tehát,
ha olyanok, amilyenek,
ha a kenyérről vesznek példát,
egyszerű, megszokott ízéről,
a borról, melyben megcsillan a mámor,
a rózsákról, amelyek vérzenek -
Rovom, rovom ügyetlen betüim
egy árva konyhaasztalra hajolva,
lehet, hogy megbecsüli őket mégis az,
kit nem hagy bútalan a vérző rózsa,
s vágyik egy kis kenyérre, kortynyi borra.







A KÖSZÖRŰS

Hej, Köszörűs, Köszörűs!
Te, késekkel koszorús!
Kinyílt ollókkal virágos -
te, bal-dicsőséggel átkos!

Milyen szél vetett ide?
Milyen hűtlenség hite?
Te, te, pengék élezője!
Te, te, élek pengetője!

Te fened a késeket,
te hozod a vészeket,
tetőled van a gonoszság,
minden, ami szúr, nyes, döf, vág!

Te bujtod föl az acélt,
te adsz néki szörnyü célt,
te adsz néki gyilkos élet,
hogy elvegye, ami élet.

Szerszámod, a vak korong,
véges-végtelen forog;
gyűrűs útját egyre rója,
mint a végzet kerge holdja.

Szikrák csillaga között
száguld, mint az üldözött!
Benne holtak Dávid-arca,
átütött szivek kudarca -

Nem hallod a hangokat,
miket nyers korongod ad?
Nem hallod a hegedűket?
Bennük holtak átka lüktet!

Hegedül milljó halott,
imbolygatja a vonót,
imbolygatja - körben ülvén -
Szent Dávid bús hegedűjén:

"Hej, Köszörűs, Köszörűs!
Te, késekkel koszorús!
Kinyílt ollókkal virágos!
Milljó tört szív, ím, megátkoz:

Ágyad legyen penge-él,
ne késsel, de kést egyél,
előbb ne jussál a ráknál,
ollóiddal egyre hátrálj!

Átkozott légy, átkozott,
ronda rákká változott!
Nyögve hordozd a világot,
és ne légyen senki szánód!"

1944







A KŐ NEM MOZDUL


Szokatlanul hatott reám a kor,
s a kór sem éppen megszokottan.
Én mindig itt voltam, és soha ottan.
Nagy könyveket forgattam, megszomorodottan,
de mindig itt voltam, és soha ottan.
Időmből semmi
ki nem tudott ragadni,
pediglen nyúltak értem
mohó évezredek,
szép hírnökök, szép fullajtárok
jöttek értem, hogy: nem megyek?
Ozirisz Thoth-tal üzent,
az írás istenével, de hiába,
Yucatan-félszigetről Kvetszalkoatl,
hogy együtt üssünk vissza a majákra.
Sumér táblákon kaptam hű rovást,
hogy menjek én Ur városába úrnak.
Lovasfutárral ős Magor üzent,
vértestvére Hunornak s mind a hunnak.
És küldött értem szóval a Halál is,
az Ájulat volt hites követe -
de nem mentem, nem,
de nem mentem sem mással, sem vele.

A kő nem mozdul. Egyetlen követ
sem mozdíthat ki szép szóval követ,
s én kő lettem, nehéz, de nem nehézkes;
csak él, csak kristály, csak konok keménység,
ha tenni nem, bár ellenállni képes.
Hajdanta égtem én is,
bennem lángolt a mélység,
honnan vétettem, honnan kiszakadtam,
kitörtem izzó, csóvás lendületben - -
E kor vetett föl s ez hűtött le engem.

S most itt vagyok, s csak itten. Nincs követ,
ki elmozdíthat szép szóval követ,
itt állok, kőkolonc,
szikáran, s szürke zuzmóval benőtten,
e földnek része, hozzánőtt darabja,
ki erejét épp kő voltából kapja,
füvekkel, fákkal, forrással köröttem.

Még meddig állok itt?
Egyszer majd kiszakít
valami csákány, mindörökké a kövek sem élnek,
de - kiszakítva s felszabdalva bár -
el nem enyésznek.
Én nem dómkupolák
s nagy, büszke tornyok magasába vágyom,
építsetek be engem az alapba -
így nem hiába voltam a világon.







LILA UTÁN SÁRGA


Ó, e tavasz! Már csak úgy néha-néha
gondolunk a báva hóvirágra!
Azóta, lám-lám, az ibolya méla
lilája is már rácsuklott a szárra;
új szín tűz, azzal csillan át a rét: a
fehér s lila után most a sárga.

Sárga, sárga. Itt akármerre nézhet,
mást nem lát a szem a réten átal,
mintha csak zölden tükrözné a kéket,
a kék eget sok sárga csillagával -
Sárga, tűzsárga, mely ha már kiégett,
gazdag múlással mély arannyá hal.

Sárga, sárga. Ma úgy nézek feléje,
mint ki égő csillagokba kémlel -
Ó, ifjúságom tűnt huszonhat éve!
Színem már hányszor változott az évvel?
Sárga, sárga! reményem színe-fénye,
új szín, új fény a kopott reményen!

Sárga, sárga. A hóvirág-gyerekkor
már csak emlék, fölfehérlő emlék -
S az édes bánat is, a csüggeteg kór -
lilái bomló lelkem ékítették.
Elnyílt, mi könnyű színnel szórt be egykor,
egyik régen, a másik csak nemrég.

Elnyílt, de hát ki bánja? Már a férfi
színe illik hozzám is! A vad láng
s szabad derű, mi lelkemet befényli:
sárga virágod, érett fiatalság!
Sárga, tűzsárga, mely arannyá ég ki!
Férfikorom jele - szép bizonyság!

Tavasz ez még - de már csak néha-néha
gondolunk a báva hóvirágra.
Azóta, lám-lám, az ibolya méla
lilája is már rácsuklott a szárra,
új szín tűz, azzal csillan át a rét: a
fehér s lila után most a sárga.







MÁRVÁNYFEJ TÖREDÉKE


Márványfej-töredék -
nem ezzel büszkélkedik a terem,
s én nem tudok mozdulni mégsem,
állok előtte hosszú percek óta
megbabonázva, védtelen.
Márványfej-töredék -
az arc megsemmisült,
az orr megsemmisült,
csak a szem meg a homlok
maradt, lám, eleven,
csupán a két szem -
néznek megejtőn,
nézem.
Honnan pillantanak felém?
Micsoda örvényéből az időnek?
Miféle borzalomból?
Milyen gyönyörből?
Vágyón, sóvárgón rajtam mért időznek?

Márványfej-töredék -
csupán a két szem -
így bús, rab odaliszk
pillant ki fátyola fölött
a lenge résen -
csupán a szem beszél,
csupán a szeme él,
csupán az könyörög,
hogy szabadítanám meg az örök
elmúlás fátyolától,
tépném le róla
a Semmit,
lássam: mögötte milyen arc,
mily száj megpattant húsa,
milyen két édes orca lángol -
hogy szabadítanám meg fátyolától!

Ó, ha lehetne!
De hát csak állok itten tehetetlen - -
nézek a sóvárgó szemekbe,
elveszve párás, szomorú
évezredekben.
Kiről ezt a márványfejet
faragták egykor, nagyon, de nagyon
szerethetett.
Aki ezt a márványfejet
faragta egykor,
csak véste, véste
és - szenvedett.







MEGHAJTOM MAGAM


Meghajtom magam most,
friss csokor kezemben,
sose vert a szívem,
ennél melegebben.
Nyújtom kicsi csokrom
édes jó anyámnak
s töröm fejem: néki
mi mindent kívánjak?
Gyöngyöt a nyakába?
sok zsírt a bödönbe
Mosogatógépet,
hogy magát ne törje?
hogy sokáig éljen,
s boldog legyen, boldog
egész életében.







MÉRLEG

Egy kicsi régi,
egy kicsi égi,
egy kicsi könnyű,
egy kicsi szörnyű,
csillám,
villám,
nos, ebből állott
az élet, ebből életem -
most, hogy jobbára tovaszállott,
pár szóval is lemérhetem.
Egy kicsi régi
(sose tagadtam),
egy kicsi égi
(fény a magasban),
egy kicsi könnyű
(hogy le ne rogyjak),
egy kicsi szörnyű
(hogy komolyodjak),
csillám
(káprázat, tűnő álom),
villám
(hogy mellettem levágjon) -
a holt időkből ez maradt,
ez a néhány sovány adat,
kihulltak mind a részletek,
csak a lényegre nézhetek,
kihullt az akta, a belég -
igen, már pár szó is elég.
S ha majd - hamar megérthetem -
búcsút vesz tőlem életem,
ha majd becsukja kapuit,
elég lesz annyi is: FUIT.







MINT KIRÁNDULÁSRÓL KREOL LEÁNY


Mint kirándulásról kreol leány, megtér a
mezőkről az este,
piros szalmakalapját, a napot, kezében lóbálja
leeresztve.

Derűs-fáradtan jön, s úgy csüng a ritka fonású
csönd a karján,
mint illatos kosár, mely kiürült, csak néhány
limlom zörög az alján.

A pataknál még megáll. Leül a martra s gyúlt
lábait a vízbe bocsátja;
a lábujjai sugarak, de legszebb a gyönge,
halvány fényű bokája,

minden hab arra siet, körülölelni s aléltan
elomlani rajta! -
De ekkor, mint hideg pisztráng, előúszik az
újhold. Lábát az este kikapja,

precskel róla a víz szanaszéjjel, csilló gyöngyei
bőven
szórják bé az eget, s mind ott marad fénylőn
a lágy levegőben.

1934







NÉZTÉL-E MÁR HOLDAT...


Néztél-e már holdat függönyön keresztül,
midőn csilla fénye a szobádba rezdül? -
Nézted-e a kelme haránt rostjain át
sejtelmes keresztté ágazó idomát?

Engemet, ó, hányszor ígéz szűrt varázsa!
Ülök a szobában - még nem ég a lámpa -
ülök illetetten, megszállva, remegve
s csak nézek rá: - álomfényű hold-keresztre.

S közben a gondolat időt és határt bont:
a lelkünk holdjának érzem a világot -
ám, mi világ fényét keresztté erezze,
hol az a rost? hol van az a lelki kelme?

Hol a csodálatos, üdvözítő függöny?
Lelkünkbe minden fény vakító-vadon tör,
maga mivoltában, mosdatlan hasít be -
jaj, nincs csoda-fátyol, mi átlényegítse!

Jaj, nincs gyönge fátyol: szeretet szövetje,
világtól világos mindnyájunknak lelke
s vak káprázatok közt könnyet a szem így ejt:
Ó, Istenem, függönyözd el lelkeinket!







NYÁR, ÉJSZAKA


Köröttem zsong az éjszaka.
Békák berekegnek.
Elzúg egy távoli vonat.
Legények rikkantgatnak valamerre.
A parti mulatóban
hangok felszított parazsán
kapkodják lábukat a hangszerek -
Hiába fúj tülkébe egy elült
tavi madár, hogy ,,csend legyen",
álltukban elbóbiskolt
öreg fák mindhiába
borzongnak fel, megrázva lombjukat,
az élet nem tud, nem akar
vackába elvonulni,
megszédülvén a nyár duhaj
szeszétől, a vasárnap
fecskét villámló, megpezsdült egétől,
rátartin és kicsípve
tovább nyűveti húrjait
a sohasem-elég
örömnek, lüktetésnek,
bele a friss hajnalba, kivilágos
kivirradtig...

Lásd, én sem alszom
zsivajgó-zsongó éjszaka.
Bár mulatságodon kívül rekedten,
a szívem együtt dobban teveled,
engem is elragad
a békák, emberek s a messze zúgó
vonatok izgalma, a mámor,
hogy nyár van, béke, csillag és vasárnap...







NYÁRI KÖD


Ülj a fűbe,
s lábad szépen fürdesd meg a patakban,

nézd, a gyors hab
mint csillámlik hűs opálban s aranyban,

oly könnyű vagy,
mint a pára, oly lágy, szinte testtelen,

ha akarnád,
hunyt pillákkal szétfoszlódnál nesztelen -

nyári ködként,
ködfelhőként nyúlnál el a magasban,

hol nagy-nagy csönd,
s ezer halvány, szeplőtelen havas van.

Édes lenne
kis szellőben foszladozni, szakadni,

tűnő fátyol:
egyszer csak már alig lennél arasznyi,

s úgy derengnél,
mint egy égi képen enyhe szín-alap -

s megvárnád, míg
óriás láng-tüdejébe szív a nap!







ÓDA AZ ANYANYELVHEZ


Veled születtem és veled halok meg.
Első s utolsó szó az ajkamon
te voltál, s te leszel. Te vagy
a bölcső és a sírhalom.
Ábrányi áhítatával ha szólok
,,Ó, szép magyar nyelv!" - ódának elég?
Vagy más kéne, nagy lángot gyújtanom,
amelyben minden fölszikráz, s elég?
Mi adhat képet rólad, mi tehetne
a méltó helyre, székedbe, anyánk,
minden magyarnak édes anyanyelve,
hogy jól vigyázzunk rád, s vigyázz reánk?
Az ősi istennőt látom tebenned,
ki szül, teremt, beszélni megtanít,
ha szűk-et mond, jól összevonja száját,
ha tág-at, tágra nyitja ajkait.
Az öcs kisebb, a száj is összezártabb,
a báty nagyobb, a száj is nagyra tárt,
a gömb, a gomb szabályosan mutatja
a fogalom sajátos vonalát,
szemléltető, szép oktatás, az ősi!
A gyermekkor s a gyermeki Idő
játékos módszere, a nagy múlt,
amelyből nyelvünk gazdagon kinő.
E nyelv, mely élt, nyelveket megelőzve,
s amely virul, ma sem hajolva őszbe!
Első s utolsó szó az ajkakon,
a bölcső és a sírhalom,
ez vagy minden magyarnak, drága nyelv,
nem csorbíthat meg semmiféle elv,
nem szűkíthet le pár szegény rokonra,
holott kiterjedtél rég annyi honra,
nem űzhet csúfot nagyképűn veled,
bár bölcs korokról vall ős jelleged,
te kulcs megannyi rozsdamart titokhoz,
kard, mely csomót egy vágással feloldoz!
Szerethetünk hát, nyelv, becsülhetünk,
lehetsz a régmúlt s a jelen nekünk,
eltöltheted a szívünk és agyunk
megvallhatod, hogy kik és mik vagyunk,
lehetünk egy veled a születéstől
addig, mikor már nincsen irgalom -
te legdrágább részünk a nagy egészből,
a bölcső és a sírhalom.







ÖCSÉM HAZAJÖN

Ferike emlékének


Tömör, ezüst dór-oszlopok
emelik itt a téli csendet,
üvegcipőcskéd átkopog
s megáll a zsongó ajtó mellett.

Vársz. Kék, zománcos köd mögött
dereng a fák havas opálja.
S a fény-pitykés kis ködmönöd
belecsillan az éjszakába.

Puha csillag-por hímporoz.
Búbánat, könny benned már nincsen.
Hűs, enyhe ujjad itt motoz
a régi-régi rézkilincsen.

Aztán belépsz. Barna szemed
bágyadtan siklik a szobán át,
s válladról halkan levered
a mennyország friss zuzmaráját.







ŐSZI BÉKE


Lassan megérik minden,
a dolgok furcsa félelme eloszlik,
közelebb jönnek az időben,
mely lágy s aranyló, mint a jó mosoly.
Íme,
sündisznó-bőréből kifordul
a fényes gesztenye,
a mogyoró kitárja csipke-burkát,
s különös pagodáiból
előtolong a mák.
Az eszes dió,
mely csupa agytekervény,
Diogenészként dugja ki öreg
s gyér hajszálaktól csapzott koponyáját
fakó-zöld hordajából.
S ha! zörget a paszuly,
kilépne már a túlzsúfolt hüvelyből,
amit kivülről zárt rá, s úgy felejtett
a messze távozott nyár...

A bizalomgerjesztő, kedves ég
kikattint minden
elzárkózást,
a külsőről bebizonyosodik:
nem ő a lényeg,
s kiderül,
hogy mennyi derű zsúfolódhat össze
a csendbe, min elárad a verőfény.
Az ágak karzatáról
lemosolyog az alma,
a körtefák megrázzák
nyeles csengőiket,
és a kigyűlt világ
megnyugodott és önmagává érett
arca előtt
elmondja lelkes, szép beszédét
a béke.

Kísérnek a csillagok,1959







PONTOS SZÁMÍTÁSOK


Életünk egyharmadát átalusszuk,
egyharmadát munkába öljük,
egyharmadát éljük le csak.
Szeretem én a pontos számításokat,
különösen ha életünkről van szó.
Ezek szerint a való élet
tetemesen lerövidül,
a sírkövünkön feltüntetett összeg
- legyen az bármily impozáns is -
a létezésünk
egyharmadára csökken,
EGYHARMADÁRA!
Ennyi, mi szép jövés-menés,
ennyi, mi társaság, barátság,
ennyi, mi széptevés vagy épp semmittevés,
ábrándozás, merengés, olvasás,
ennyi, mi semmi
és mégis gazdagítón gyönyörű,
mikor magunké lehetünk
s magunkon át mindenkié a földön,
amikor nem nyűg semmi,
s nem láthatatlan rácsú börtön.
Egyharmad - ennyi, pontos számítással.
Egyharmadnyi miénk az életünkből,
más szóval: nem élünk sokat.
De nincsen másképp, és én szeretem
a pontos számításokat.










SZAVAK INDULÁS ELŐTT


Nézd, kedveském, az éjszaka
előveszi a holdat,
elő a szivárványködös
és hűs keretbe foglalt
platina fényű holdat.

Ha figyeled az éjszakát,
rájössz: a hold a tükre,
s távoli képeket vetít
könnytől sötét szemünkbe -
Fájó tükör a tükre!

De mégis, most már valahogy
békülten hagylak itthon,
tudom, hogy arcodat úgy is
meglátom néha titkon,
míg ott vagyok s te itthon.

Tudom: a tükrös telehold,
ha vágyón belenézel,
elém vetíti képedet
opálos, messze fénnyel -
S oly jó lesz majd, ha nézel.










A SZÉKELYFÖLD LEÍRÁSA (részlet)

Fiamnak

1

Mintha egy könyvet
ütöttünk volna fel,
a Székelyföld Leírását,
úgy mentünk lapról lapra,
névről névre,
faluról falura;
úgy zizzent meg előttünk
egy-egy vidék,
teleírottan múlttal és jelennel.
Ős látomások,
legendák,
égbe rótt kapubálvány,
vártemplomok zengő fala,
s a munka
mai beszéde, vallomása:
ott volt mind
abban a könyvben -
megrendült ujjakkal lapoztunk.
Egy nyelven íródott és
egyetlen értelemben:
csoda, ha értelmünk s szívünk
egyformán rezdült meg reája?
Apa s fia így még nem értett egyet,
öröm ily osztatlan s a bánat
ily teljes nem volt miközöttünk
talán soha.
Itt éreztük meg újra mi,
hogy mik voltunk és mik lehetnénk,
hogy a szivárvány ott legmagasabb,
elérhetetlenebb, hol állunk.

2

Volt egy patak, amiben megfürödtünk.
Kitartón s tisztán csobogott
az ős kövek közt,
mellékvizektől érintetlen, áldott
magányban, öntermészetének
törvényei szerint,
váratlan csillámokkal, hirtelen
megiramlásokkal és pihenőkkel,
megpezsdítőn, gyöngyözve, játszian.
Volt egy patak, amiben megfürödtünk,
egy nyelv, mely nem szakadt el forrásától,
még benne él a föld savainak
minden jóíze, ereje:
még nem kell szűrni, klórozni; vigyázni,
hogy dög ne fertőzze, hogy foszló évek
ne fosszák meg becsétől, jellegétől.
Ebből még gímek isznak, szarvasok,
agancsuk ágbogáról
beléje verve egy-egy öklelést;
belé lehelve szarvasűző
időkre emlékeztető
iramok lihegését;
amaz istenné váló őstehén
teremtő lelkét...

Ó, volt egy patak,
amiben megfürödtünk.







TAN


Jót tenni, magáért a Jóért,
s nem várni érette jutalmat,
mit földi s földöntúli adhat;
nem várni érte semmit. A Való Lét
így érhető el. Meg csak így szakadhat
a bűnhődés sora. Így lesz a Föld és
a Menny egész. Így pusztul el az önzés.







TÉL


A tájak gazdag hava csupa ékszer,
gyémánttal pompáz minden kis göröngy;
a fák hajában bágyadtan sugárzik,
mint diadém, az ágbogas fagyöngy.

Körös-körűl a lábnyomok hűs öble
száz foglalat, mely ékkövére vár,
kék árnyú türkiszt illeszt majd beléjük
a gyöngéd ötvöskéz, a napsugár.

Jég-függő csüng az ereszek fülében,
a halmok prémje könnyű hermelin,
s az erdősáv úgy tündököl, mint roppant
ametiszt-bross a hegy dús keblein.

A szűz mező új, bálra varrt ruháját
száz fény-tű lágy arannyal ölti át;
dérfűzér leng az ághegyen s a bokrok
friss feje bomlott díszektől zilált -

A tájak gazdag hava csupa ékszer,
már szinte bánt e pompa és e fény -
Ragyog a völgy, a láthatár, az élet,
csupán az Ember fénytelen s szegény!







TÉLI METSZET


Oda a kép, mi olyannyira tetszett,
a pasztell ősz s lágy kréta-színei -
előtted függ a tél, e hűs fametszet,
ne átalld, kedves, megtekinteni.

Íme, a táj, a messzeségbe vésve,
a dombok, fák, fehéren s feketén -
A természet, lám, ennek is művésze,
van mit tanulmányozni remekén.

Nézd ott az ágak szálkás szövevényét -
a friss fehérek bátor síkjait -
mi máskor lágy, most megmutatja élét;
kemény a fény is, szikrázik, vakít.

Ez más szépség, de szépség. Szép az élet
- ezt hirdeti -, szikrázó, isteni!...
Szigor s kedély alkotta ezt a képet,
ne átalld, kedves, megtekinteni.

Az élet szerelme, 1961







TÓBAN TÜKRÖZŐ SZONETT


Félig vízzel, mint rozzant ladik,
korhadok zsombék között, partra húzva
nem lendít már a nyúlt evezők rúdja
a tövén hódát rejtő nádasig.

Szél ha érint, s az is csak alig -
Hol a vihar, mely bordám zengve dúlta?
Már többé nem ringok át oda túlra?
S hol van a révészem, az a víg?

Hő víz mállaszt és fokos fagy hasít,
reám már nem vár parttalan, csak partos!
Mi köt ide? Békanyál, vagy a balsors?

Úntan megoldom habok csokrait,
a víz nem mozdul, csak csillan tükörként
s sorsom megfordul benne, mint tükörkép.

- - - - - - - - - - - - - - -

Sorsom megfordul benne, mint tükörkép.
A víz nem mozdul, csak csillan tükörként,
úntan megoldom habok csokrait.

Mi köt ide? Békanyál, vagy a balsors?
Reám már nem vár parttalan, csak partos,
hő víz mállaszt és fokos fagy hasít.

S hol van a révészem, az a víg?
Már többé nem ringok át oda túlra?
Hol a vihar, mely bordám zengve dúlta?
Szél ha érint s az is csak alig -

A tövén hódát rejtő nádasig
nem lendít már a nyúlt evezők rúdja -
korhadok zsombék között, partra húzva,
félig vízzel, mint rozzant ladik.







ÚTI RAPSZÓDIA


Sosem felejtem ezt a szép tekergést,
a játszi őszt, a porzó útakat -
Vállamra kaptam lobogó kabátom,
s csak mentem tűnő fellegek alatt.
Hol hőn tűzött, hol elborult a nap fenn,
hol gyémánt volt a reggel, hol opál,
s bizarr szeszéllyel váltogatta egymást
a zöld s a rőt; a lombos s a kopár.

Csak mentem boldog megfelejtkezéssel,
el-elmerengve s mégis éberen.
Húsz éve múlt, hogy megfordultam arra.
Húsz éve ... nagy ég! egész történelem!
Szemem kutatva járta bé a tájat,
ott, azt a késő nyarat, kora őszt;
kerestem sok-sok régi ismerősöm,
s mohón kerestem új s új ismerőst.

Ó, mennyi élmény, mennyi ismeretség!
Mezők, tavak, faluk meg emberek!
Korán lehulló bársony hamvu esték,
vacsorafüst, mely lustán tekereg!
Álmot kínált a lombos, szürke cserge,
a vályú áloműző friss vizet.
Mulatva néztem, hogy a csürhe kerge
futással legelőre mint siet ...

Sikoltoztak az asszonyok a tóban,
ha tovavillant egy-egy vízipók.
Az ázott kender illata kísért, és
utánam vakkantottak a tilók.
Már így van ősszel ...mindenütt a kendert
hányták ki, törték s verték rúdakon,
a pozdorja sok szétszórt, régi csontként
fehéren kallódott a napon.

De csattogtak ott szerte más tilók is
(tilos tilók rég - most már szabadok),
mik pozdorjává zúzzák szét a múltat,
és munkálják a selymes holnapot.
Mind több pozdorja kerül a szemétre.
Mind kevesebben vannak a basák.
Csak látjuk itt is, ott is: szülőotthon,
kultúrház, könyvtár, közös gazdaság ...

Igen, új csattogástól, új szavaktól
hangos a hajdan álmatag falu.
Afféle háziállat már a traktor,
püfög, s a kölykök lágy arcába fú.
Zörömbölnek a magvető csoroszlyák,
magot szemelget zajjal a triör,
hídmérleg kattog, ha a sarjút osztják -
a csendbe gépek büszke hangja tör

S az emberek! Oly teltek, mint a búza!
Fehér kalácsot ígér a szemük.
Erő s vidámság sugárzott belőlük,
míg tárgyaltam s míg sakkoztam velük.
Tanulnak s tudnak is már. A közösben,
a pártban, néptanácsban, színpadon
szavuk zenélve-zúgva meg-megárad,
mint tenger húrjával a cimbalom.

Gaz is akad még bőven, mért tagadnám?
Láttam ilyent is: sunyit, törtetőt;
toportyánférget báránybőrbe bújva,
közrablót, ki a köz fejére nőtt.
Képükbe vágni - azt szerettem volna,
kiütni szájukból a párt nevét!
De megkapják majd! Rájuk is lesújtunk!
Mi együtt, mind, a dolgozók, a nép!

... Gyönyörű volt így menni, vándorolni!
De egyszer minden vándor hazatér.
A gyűrött gúnyát meg kell mángorolni,
és tiszta kell, ha fogytán a fejér.
Megjöttem én is. Kopogok, belépek.
Szemem körülnéz, aztán felnevet.
És gazdag lelkem úgy teszem elétek,
mint madárlátta búzakenyeret ...

1952










 
 
0 komment , kategória:  KisJenő,József,Judit,Irma,Rea   
Kiss Judit Ágnes
  2016-08-11 20:00:38, csütörtök
 
 







KISS JUDIT ÁGNES


Kiss Judit Ágnes (Budapest, 1973. május 11. -) magyar költő, író, oboista és drámatanár. Az írás mellett színházcsináló, jelenleg a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakközépiskolában tanít.


P o r t f o l i ó

Nézd, itt vagyok, mint táncos a színpadon.
Test, lélek egy. Tudd, ritka e pillanat.
Hogy mindig így maradjon, semmi
Nem bizonyulna elég nagy árnak.

Itt már zenészként lógok a hangszeren.
Látod, zavar még mindig a pódium.
Jó vicces lett, ahol tanítok
mesterien szigorú pofával.

Láthatsz szinésznek, mert az is én vagyok
más bőrbe kötve. Ott meg, a másikon
épp verset írok bamba képpel.
Jól retusált, de hazug fotó mind.

Vágyat sugárzom? Védelemért eseng
kisgyermek énem? Ostoba álca csak.
így játszik az, ki megtanulta:
meztelen önmaga úgyse kéne.



Link








DALSZÖVEG A HŰTLENSÉGRŐL


A hűtlenséget meg ne bánd,
Ha több mint részeg pillanat.
Hagyd meglebbenni néhanap
Az elvarratlan szálakat.
Legyen talonban mindig egy-két
Mindenre kapható régi szerető,
De hogyha nem akad új kaland,
Őket csak akkor szedd elő.
Trallaléra, trallatiritomm,
Mindenre kapható régi szerető,
Trallaléra, trallatiritomm,
Őket csak akkor szedd elő.

Ha csábítasz, csak légy erős,
Ne torpantson meg a bűntudat,
S ha érzed, hogy csábítanak,
Csak sóhajts, és add meg magad.
A hűtlenség oly jólesik,
Mint jéghideg sör egy nyári nap,
A hűtlenség oly fűszeres,
Az íze napokig megmarad.
Trallaléra, trallatiritomm
Mint jéghideg sör egy nyári nap,
Trallaléra, trallatiritomm,
Az íze napokig megmarad.

A biztonság csodás dolog,
De sokkal jobb az izgalom,
Csiklandozd véle meg magad,
Mihelyt adódik alkalom.
S ha végleg elkerült a vágy,
Nem találsz rá se ott, se itt,
Mint drága kincset, dédelgesd
A hűtlenséged perceit.
Trallaléra, trallatiritomm
Nem találsz rá se ott, se itt,
Trallaléra, trallatiritomm
Őrizd a hűtlenség perceit.







A FÁJDALOM


A fájdalom hogy mért tesz nemesebbé,
azt majd valaki magyarázza meg.
Csak azt tudom, hogy válok én is azzá,
ha egyre elviselhetetlenebb.
A tudat, mit mindennél jobban őrzök,
a fényes érzék ilyenkor teher,
és megalkudnék szánalmasan, gyáván,
csak múljon el, bármikor bárkivel.

A fájdalom hogy lehet áldozat,
hogy lehet szép, azt sajnos nem hiszem.
Csak bűnbe visz: a nyöszörgés nyomában
az édenkerti kísértő sziszeg.
Nem volnék jó hősnek, se vértanúnak,
porban pondróvá tesz a fájdalom,
és bevallok és megtagadok bármit,
és ha kell, kínzóm csizmáját nyalom.

A fájdalom a test végső győzelme,
a fájdalomnak sem hite, sem elve,
a fájdalomban másnak nincs esélye -
Istenem, ne vígy ilyen kísértésbe!







GEOMETRIA


Az vagy nekem, mi magadnak sosem,
és én benned magamnak idegen
alakként tükröződöm. Szüntelen
felfogni vágylak, s nem lehet. Hiszen

ahol te kezdődsz, ott nekem már végem,
mit érzel, az te és nem én vagyok.
Utánad nyúlnék, s csak magamat érem,
és nem veled, magammal harcolok.
Minek tagadjam? Közös útra vártam,
vagy legalább egy kereszteződésre,
ahol egymásba nyílnánk... Magyarázzam?
Hiába tágulunk bele a térbe,

mindez csak látszat, lázálom, mese,
mert síkjainknak nincsen metszete.







GYEREKFÉRFIAK BALLADÁJA


Ha nő vagy, férfiként szerethetsz
macsót, lovagot, szépfiút,
végül úgyis a gyermeked lesz,
öledbe vágyik, s nincs kiút
ebből a kényszer-anyaságból,
szívedből szívja a tejet,
és mint vak kismacska, nyivákol -
a férfi mind csak kisgyerek.

Mint óvodás a homokvárat,
épít izmot vagy karriert,
de kérj egy apróságot, fáradt,
unott lesz rögtön és ijedt.
Nem lesz társad és nem lesz hősöd,
magad vagy csatába menet
utóvéded és előőrsöd,
a férfi mind csak kisgyerek.

Most rád hasal, harapja nyelved,
magáról úrként álmodik,
ha nedve kiömlött, elernyed,
s már alszik, nyála is folyik.
Mert nő vagyok, oltalmat vágynék,
de megtanultam, nem lehet,
hiába szerelem, jó szándék,
a férfi mind csak kisgyerek.

Herceg, ha sértő, amit mondtam,
hajtsd az ölembe a fejed,
csak altató volt, mit daloltam,
hogy minden férfi kisgyerek.







HALÁLOS VILLANELLA


"Hogyan létezhet ennyi fájdalom?"
A négy szó, mint a csikk, bőrömbe égett,
mi elhangzott azon a hajnalon.

Mit ér a test? Az ócska-drága rom,
mit oly soká építgettek az évek?
Hogyan létezhet ennyi fájdalom?

Csak kérdés van, de nincsen válaszom,
csak Isten ellen súlyos vádbeszédem,
mi elhangzott azon a hajnalon,

mert nem vagyunk több: hulló, sárga lomb,
áramütés alatt vonagló féreg,
hogyha létezhet ennyi fájdalom.

A kártyák mind kiosztva, nincs talon,
Semmim se volt, de megadtam a tétet,
mi elhangzott azon a hajnalon,

és vesztettem. Túl sok volt egy lapon,
anya, nem tudlak megmenteni téged.
(hogyan létezhet ennyi fájdalom?)

Lehámlott rólad ölelő karom,
ahogy arcodról mállott le az élet.
Mi hangzott el azon a hajnalon?
Hogy nem létezhet ennyi fájdalom.







HOGYHA A SZERELEM ELKERÜL


Hogyha a szerelem elkerül,
többé nincs hova menned,
a látszat muszlinfüggönyei
kőfallá merevednek.
Rád bogozódva a ráncaid is,
vénasszonyra a kendő,
ébred a szörnyed, utánad ered,
az árnya mögötted megnő.

Hogyha a szerelem elkerül,
ronggyá bénul a lábad,
úgy bújsz önmagad árkaiba,
mint vackára az állat.
Vedleni vágysz, de a bőröd alatt
nincs, ami képes az újra,
vergődsz csak, de törött üvegen,
felsebzed magad újra.

Hogyha a szerelem elkerül,
a napok rád kövesednek,
fűrészporral az éjszaka jön,
kínálgat: nesze, edd meg!
Néz a tükörből a maszkod, az arc,
nincs aki már leszeresse,
hogyha a szerelem elkerül,
hóval vagy betemetve.







HULLADÉK


pár vacak vers és egy-két rossz kamaty,
úgy hamvad el, hogy nem is vet lobot,
de mégis, mint a halom ócskavas,
értékké válik, mihelyst eldobod,

s belőle újraöntheted magad:
éveket a kicsorbultak helyett,
s a vérért, ami bőrödhöz tapad,
önthetsz irgalmasabb ítéletet.

semmid sincs már, sem arcod, sem neved,
az isten emléke is megkopott,
pucér testedre fázón öleled
néhány éjszakád, hitvány verssorod.







ILLATOK


Tán egy-két illat, ami ismerős.
Leginkább a tavaszi éjszakáké,
és ott a kávé vagy a csokoládé,
mit nagymama vasárnap délre főz,

mert elhitették, hogy otthon vagyok,
és megrettenek, mikor föleszmélek,
a kétely rág rajtam, almafán a féreg,
mutatnak-e utat az illatok?

megtartanak-e miben bízom, abban?
átvisznek-e a végső, mély vízen
oda, ahol e világ előtt laktam?

Ők vezetnének, nem kell kérni sem,
elindulhatok minden pillanatban,
de hogy hazajutok, már nem hiszem.







IRGALMASVÉRNŐ VISSZATEKINT


Voltam már elhagyatva,
meg persze én is fájtam,
próbáltam az egyensúlyt
tartani a világban.

Lehullott, elrothadt már
vagy harminchárom évem,
egész művészi lettem
a csinált szenvedésben,

s egészen profi abban,
hogy úgy nézzek magamra,
ahogy a gyűjtő tekint
a preparált rovarra,

ahogy a tudós néz egy
boncolt patkány agyára,
okosan, részvét nélkül,
a végeredményt várva.

Voltam alul és felül
a harcban és a szexben,
kit magam alá gyűrtem,
másnap lenyomott engem.

Jó voltam szeretőnek,
És hitvány minden másra,
lassacskán berekedtem
a kéj után kiáltva.

Elpazaroltam mindent,
s nincs kinek számot adnom,
hogy többre voltam szánva,
mégis hiszem és vallom.

Óvszerre nem költök már,
csak néha altatóra,
nézem a hintaszéket,
hol nagymama lettem volna.







ITTMARADÓ


Hét éve őrizlek,
Hét évig nem látlak.
Hét év után, ha visszajössz,
Két karomba zárlak.

Kezembe vennélek,
Számban tartanálak,
Mégsem kérlek, hogy itt maradj,
Nézek csak utánad.

Kék egek elvisznek,
Zöld vizek elzárnak,
Sosem vettél az öledbe,
Mégis visszavárlak.







KESERŰ WHISKYDAL


Ó, fiatalság! Még amikor hittünk az egészben:
Úgy Pegazus szárnyában, mint az örök szerelemben,
Meg hogy a Parnasszus csúcsát majd egyszer elérjük.
Ültünk mestereink lábánál, s éltek a holtak,
Mert megidéztük finnyás szellemüket szavainkkal.
Tiszteltünk mindent, ami vers volt, mint pap az oltárt,
S tudtunk írni hibátlanul egy-egy hexametert is.
Esténként a lepukkant kocsmák pultjai mellett
Kérdések tutaján hánykódó hősi szivünket
Ringatták lassú mámorba a bölcs borozások.

Itthon ülünk most, házunkból, amit összevakartunk
Megzápult szavainkkal, régesrég ki se lépünk.
Mestereink koszorús fényképe tekint le a falról
Feddőn, míg a Chivas Regalos poharat nyalogatjuk,
S megbotlik a tollunk mindegyik hexameterben.
Kolbászt töltöttünk Pegazusból, azt falatozzuk,
S elhittük, hogy a Parnasszusra lanovka repít föl.
Nem kell már szerelem, csak a franciaágyban a kqrás,
S mint kültelki vagány, aki mással látja a nőjét,
Régi dicsőségünk késel csak az éji homályban.







MACSKA TÉLIRE


Vegyél egy macskát. Vagy fogadj örökbe.
Egy félvak, lekoszvadt is megteszi,
vagy egy tépázott fülű csatakandúr,
ki éppen hitvány zsákmányát eszi
egy belvárosi, sötét kapualjban,
vagy egy autó alól pislog ki rád,
vagy elnyúlik az őszi napsütésben -
csak az a fontos, hogy legyen cicád.
Lehet girhes, vagy kövér, mint egy hurka,
öklömnyi szőrgombóc, még kékszemű.
Akár ajándékba is kérhetsz egyet,
macskához jutni roppant egyszerű.

Mert tél jön mindjárt, és hideg, és
mi lesz veled, ha nincs cicád?
Ki bújik be, hogy melengessen,
melléd a takaró alá?
Ki dorombol füledbe éjjel?
(mancsát arcodra fekteti)
Ki kelt hajnalban nyávogással,
hogy rögtön enni adj neki?
Ki kaparja a bezárt ajtót,
mikor hazaérsz, ki örül?
Kunkorodó farkkal ki rajzol
nyolcasokat bokád körül?

Legyen egy macskád. Míg kávézol reggel,
öledbe mászik, éles karmai
behúzva, puha tappancsokon sétál
az életedben. Alig hallani.
Bundájából kipattognak a szikrák,
ágyadra gömbölyödik és dagaszt.
Bújj mellé, tanulj dorombolni tőle,
ketten könnyebb kivárni a tavaszt.







MIMIKRI


Hová hívtál el, Istenem?
Miféle különös szeánszra,
mely szentebb, mint egy nászmise
és sötétebb, mint a sátán bálja?

Hová dobtál ki, Istenem,
mint egy ejtőernyős ügynököt?
Tudtad-e, amikor kilöktél,
hol szállunk, milyen föld fölött?

Most itt vagyok, nem kérdezek már
semmit, ami a múltról szólna,
elvégzem mindazt, amit rám bíztál,
vagy szolgaként, vagy uralkodva,

csak tudnám, mi az. Most jó volna
emlékezni, mit is kell tennem.
Hallgatok addig, és próbálok
túlélni rejtőszínekben.










NEGYVEN UTÁN


Hogyha eléred a negyvenet, ember,
gyűlnek a ráncok a homlokodon.
Túl a kudarcokon, annyi szerelmen,
túl haveron, túl vérrokonon

jól tudod azt, hogy mennyi az annyi,
a szembejövőről, mennyit is ér,
s nem tudsz már könnyekre fakadni,
mert egy nagyfőnök kikísér.

Hogyha kirúgnak, már nem akadsz ki,
lelsz más társat, más kenyeret,
orrod alatt szaporodna a ,,baszki"
de mert gyereked van, visszanyeled.

Megtanulod használni az Excelt,
rajta beosztani pénzt és időt,
nem vacakolsz, csak olykor a szexszel,
aztán, mint a fa törzse, kidőlsz.

Negyven után még bírod a tempót,
már ha a térded nem reumás,
nagy sikerekre legyintesz: ,,E' megvót!"
Csökken a becsvágy, nő a tudás.

Mind gyakrabban lát a fogorvos,
kardiológus, majd a szemész,
végül rájössz, túl sok a dolgod,
s mind leszarod: jó így az egész.

Negyven után minden nap ajándék,
hát örömödben fogj madarat!
Van mese is, csoda is, mire várj még,
tán száz évre való is akad!







ÖREGES


Az éveket már érzik pusztulásra
váró sejtjeim, odvasul fogam
a szétrágott s le nem nyelt mondatoktól,
vastagszik méhem, nehezen fogan,
a mész gyűlik orvul az érfalon,
gyomrom finnyás lett ételre és szóra,
egyre ritkábban pezsdíti fel vérem
a testi vágy, mint ócska bort a szóda,
a várandósságnak csak kínját érzem,
"nem kellett volna időben egy küret?"
fut át rajtam, míg félpercnyi szünet
áll be két fájás közt a vérző térben.
Kit mégis százszor újra megszülök,
ne hagyj el, vers, mikor megvénülök.







RÁOLVASÁS


a lélek vékony pókfonál
a testet lassan átszövi
az őrizetlen sarkokat
aztán az ajtót-ablakot
míg lassan minden szürke lesz
tapadós fényes és puha
míg nem lesz olyan mozdulat,
mitől a háló nem remeg
akármit kérdez már a test
úgyis a lélek válaszol
öröklét csöndes zsarnoka
a test körötte csak fogoly.







RINGATÓ


Nem nyugalom, nem küzdelem,
Nem meredek, rögös út,
Én a halált úgy képzelem,
Mint egy nagy takarót.

Lágy puha tollból van, meleg,
Elfeledett anyaöl,
Rád borul, elringat, befed,
Megvéd bármi elől.

Szárnyai vannak, az égbe ragad,
Szállj vele, szállni ne félj,
Karjából kitépni magad
Nincsen, nincsen esély.







SZÓ


Hazádból, hogyha még bírod,
Ne menj el, ó, magyar.
Hogy menekülj, lesz mindig ok,
És mindig, hogy maradj.

Itt áldozat, s vajon mi ott?
Bevándorló lehetsz,
Nem tudhatod, végül melyik
A súlyosabb kereszt.

Ez a föld régóta ugar,
Terméketlen, sivár,
De van még, ki zenét szerez,
És színházat csinál,

Szeret és harcol semmiért,
Mert másként nem tehet.
Hogy itt vagy, erőt ad nekik,
S ők itt vannak veled.

Lehet, hogy nem jön jobb soha,
Ki itt él, mélyrepül.
Megúszhatják a vétkesek,
S te bűnhődsz vétlenül,

Míg annyi jóval van tele
A másik serpenyő,
Ha baj van, ki ne mentené,
Ami még menthető?

De itt van szükség rád nagyon,
Sötétben lenni fény,
Hogy fölemeld, ki megrogyott,
És bátorítsd, ki fél.

Maradj, mert meg kell védeni,
Kinek nincs is hova,
Legyen szegény, hajléktalan,
Zsidó, meleg, roma,

Vagy bárki más, aki alól
Kihúzták a talajt.
Légy fül, ha semmit nem tehetsz,
Ki hallja még a jajt.

Ez frontvonal, ez harcmező,
S még így is otthonod,
Rád simul minden rég bejárt
Tered, kamaszkorod.

Taposhatnak röhögve mind
Az összes elveden,
De szétolvadnak a szavak
Az anyanyelveden.

Ne hidd, hogy semmi eszközöd,
Fegyver vagy te magad,
Mind különleges ügynök az,
Ki mégis itt marad

Maradj tövisnek, bőr alatt,
Ha bírod még, magyar,
Légy viszkető seb, mit a kéz
Álmában is vakar.

Itt áldás is, másutt csak egy
Bevándorló lehetsz.
Ki mondja meg, végül melyik
A súlyosabb kereszt?










TÜKÖR ELŐTT


Már nem hiányzol. Tornacipőd nyomát
hó befújta bennem, a hangod is
zörejjé torzult, ócska magnó
játssza le mindig a régi számot:

"Tartson halálig! Én soha nem fogom"
- így szól a refrén - "önt elereszteni!"
A versszakokról nem beszélek,
"végzetem, angyalom" és hasonlók,

mikből kitelt pár lírai szösszenet,
bakfisnak emlékkönyvbe való sorok.
De hogy nekik bedőltem én is
ennyi idősen, az egy kicsit gáz.

Leszek harmincas, negyvenes is talán,
mint kiskamasznak, egy hülye szó elég,
hogy lépre csaljon. Hidd el, édes,
itt ülök, és röhögök magamban.












 
 
0 komment , kategória:  KisJenő,József,Judit,Irma,Rea   
Kiss Judit Ágnes: Szó
  2014-01-21 20:26:12, kedd
 
 







SZÓ


Megrázó vers a Katona József Színház előadásán

Elhangzott napjainkban Budapesten, a Katona József Színházban, a hatása megdöbbentette a közönséget.

A színlap szerint az előadás a mai magyar társadalom egyik fontos jelenségét, a kivándorlást mutatja meg. Jól ismert karakterekkel találkozhatunk, olyan élethelyzetben levő emberekkel, akiknek problémái különböznek, a választott megoldásuk azonban ugyanaz: otthonuk elhagyása, életük újrakezdése egy másik országban.


Kiss Judit Ágnes: SZÓ


Hazádból, hogyha még bírod,
Ne menj el, ó, magyar.
Hogy menekülj, lesz mindig ok,
És mindig, hogy maradj.

Itt áldozat, s vajon mi ott?
Bevándorló lehetsz,
Nem tudhatod, végül melyik
A súlyosabb kereszt.

Ez a föld régóta ugar,
Terméketlen, sivár,
De van még, ki zenét szerez,
És színházat csinál,

Szeret és harcol semmiért,
Mert másként nem tehet.
Hogy itt vagy, erőt ad nekik,
S ők itt vannak veled.

Lehet, hogy nem jön jobb soha,
Ki itt él, mélyrepül.
Megúszhatják a vétkesek,
S te bűnhődsz vétlenül,

Míg annyi jóval van tele
A másik serpenyő,
Ha baj van, ki ne mentené,
Ami még menthető?

De itt van szükség rád nagyon,
Sötétben lenni fény,
Hogy fölemeld, ki megrogyott,
És bátorítsd, ki fél.

Maradj, mert meg kell védeni,
Kinek nincs is hova,
Legyen szegény, hajléktalan,
Zsidó, meleg, roma,

Vagy bárki más, aki alól
Kihúzták a talajt.
Légy fül, ha semmit nem tehetsz,
Ki hallja még a jajt.

Ez frontvonal, ez harcmező,
S még így is otthonod,
Rád simul minden rég bejárt
Tered, kamaszkorod.

Taposhatnak röhögve mind
Az összes elveden,
De szétolvadnak a szavak
Az anyanyelveden.

Ne hidd, hogy semmi eszközöd,
Fegyver vagy te magad,
Mind különleges ügynök az,
Ki mégis itt marad.

Maradj tövisnek, bőr alatt,
Ha bírod még, magyar,
Légy viszkető seb, mit a kéz
Álmában is vakar.

Itt áldás is, másutt csak egy
Bevándorló lehetsz.
Ki mondja meg, végül melyik
A súlyosabb kereszt?




 
 
0 komment , kategória:  KisJenő,József,Judit,Irma,Rea   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 6 
2024.10 2024. November 2024.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 3 db bejegyzés
e év: 167 db bejegyzés
Összes: 4928 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 175
  • e Hét: 15460
  • e Hónap: 24547
  • e Év: 569213
Szótár
 




Blogok, Szótár,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.