2019-01-06 20:00:38, vasárnap
|
|
|
MARDI MIRIAM
Versei
Link
Link
AMIKOR SZÓLSZ...
...hiányzol...
kint egy újabb nyár szele dalol,
engem bekényszerít a muszáj
s a tárgyak helyett
szavakat rakok össze,
hogy ne üvöltsön újra fel
a magány
...várlak...
már nem mohón
csak így csöndesen
bennem a régi vággyal
súgva halkan
mit mondanék,
majd szeretném
szavak nélkül is érts...
Mondd hiányzom?
...jöhetnél...
Ki tudja hol lakik,
- én mégis hiszem
szemed lesz, melyben
ott ragyog - a MINDEN,
amikor szólsz
...megjöttem...
ANGYAL
ne félj
mondj egy imát
szólhat fohász
csak kérj
szólítsd
és ott lesz
várd a jelet
várd az angyalt
hidd el
segít ha baj van
APRÓK
SIVATAG RÓZSÁJA
Kifeslő léleking
vérző vörös virága
magában növő szerelem,
sivatag rózsája.
TÖRŐDJ BELE
Törődj bele,
kihalt a kikötő
a parton ácsorogni kár.
Lobogtasd széllel zsebkendőd,
mintha te búcsúznál.
ÉDES ILLÚZIÓ
Édes illúzió voltál s egy éjjel
mint könnyű pihe tovaszálltál
álom maradtál, -
elérhetetlen.
NE MONDD
Ne mondd, hogy - soha
Mondd - most nem lehet
S így vágyam is csendesen
szelídül szívedhez.
SZERETEM
Szeretem azt is, ahogy türelemre szoktatsz
ez eddig nem sikerült senkinek,
ha egyszer a sors tenyerére venne
nekem már akkor is, a Te kezed kellene.
ELVARÁZSOLTÁL
Sorsukra várva
tengődnek a szavak a papír sarkán
...elvarázsoltál...
TÖRŐDJ VELEM
Ajkamra felkúszó ócska kis vágy
most újra kelleti magát
suttogva szavakba törne fel
még
törődj velem...
ÁLARC HELYETT
A régi álarc lehullt
s most hiába is illesztgetnéd vissza
nem véd, nem takar
páncél kell immár - áthatolhatatlan.
UTOLSÓ SZÁL
...mint selyemkendő, ha kerítésen fennakad,
s tépi szét a drága szépet
utolsó szál szakadt
mellyel magamhoz férceltelek Téged...
APRÓ KIS RŐZSELÁNGOK
Édes remegés testembe költözik
Szertefoszlik mára minden kétség,
Gondolat fonál hozzád szövődik
Arcom vágyja arcod érintését
Lelkemben apró kis rőzselángok
Lobognak cseppnyi életükért,
Szenvedtető gyönyörű sajgások
Tüzük benn éget a szerelemért
ARCOD KERESEM
Figyelő tekintetek
arcok, szemek
elvesztem valahol köztetek,
fáradt barna pillantások
nincs tűz bennetek,
napok lökdösik egymást
visznek magukkal - menni kell
keresem arcod,
mely arcomtól ragyogna fel...
ÁLARCOSAN
Mintha csak maszkabálban lettünk volna
te hős szerelmesnek öltöztél
én voltam álmaid asszonya.
Éreztem, már szerepet váltanál
(én beleragadtam)
s hogy jobb lenne a bálból
hazamenni végre,
ehelyett játszottunk tovább.
Álarcot cseréltél.
Rajta a mosoly mit sem változott.
Néhány álarcot felpróbáltam én is,
- mímeltük már a játékot is.
A végére magunk maradtunk
csupasz arcaink egymással szembe,
alig pillantásokkal méregettük egymást
lesütött tekinteteink alól találgattuk
ki játszik még,- ,,boldog szeretőt" - őszintén
BENNE VOLTÁL AZ ÁLMOMBAN
Már csak a reggelek fájnak
didergése a bársonyvirágnak
a furcsa hajnalok őrizte képek
hiábavalósága a múló időnek
gallérom mögé rejtett arccal
cipellek magammal
mert lásd, hiába jött ez az ősz
ránk gombolva melegebb kabátot
szép szavú szeretőm -
lelkemben te sosem fázol.
BENNÜNK A DAL...
...a dal már bennünk élt rég
s mi táncba hívtuk egymást
az édes énekért...
Hétköznapok zsalugáterei mögött
rejtőzik az ünnep
dédelgetett álmot őriz
az ablaküveg,
s engem ölébe vesz az este,
szívemet ringatni örömre,
sóhajom száll és falakra tapad,
várások szunnyadnak takaró alatt,
karnyújtásnyi a boldogság -
Te messze vagy,
szavak után kutatok, neked
hogyan mondjam el
miért fáj,
mert most érzem igazán,
mivé tett ez a sok keserű év,
mégis mondani szeretném -
"Nálad szebben sosem szerettek még!"
nézd el nekem,
hogy néha oly bolondos vággyal repkedlek körbe
s folyton szomjazlak téged,
néha többet is szeretnék, mint kérek,
hogy e sok édes-sírós érzést most mind rád rakom,
pedig félek és féltelek is, meddig bírod,
s elbírod-e, hogy
tiéd lett valahogy lelkem legszebb része,
s amikor szenvedem a csended,
csak mint telhetetlen gyermek
egyre várom,
mert úgy szeretném, hogy mondd még -
mondj valamit
nekem...
CSAK EGY PILLANAT VOLT...
Csak egy pillanat volt...
mégis megigézett,
ide-oda libegő kis pille
szemedet rabul ejtve,
csalfa ködleplén át
elhitette veled,
gyönyörű pillangó
az, mi keresi kezed.
Csak egy pillanat volt...
megszédültél,
a szárnyak libbenésétől
mámoros lettél,
fátyolos tekinteted
így nem vehette észre,
csak káposztalepke
az, mi kertedbe tévedt.
A CSEND HANGJAI
Szeretném, ha többé már nem félném
az elszótlanodás kétes csendjét
és velem maradna a bizonyosság,
mint ódon várfalak között a hűség
ahogyan az évezredes oszlop áll
harcoktól s vihartól koptatott
úgy tudnám azt, csendedben is én lakom,
hogy erős lenne a kéz és éppúgy a szív
hangjait nem dobálná játéknak szélnek,
mert lehunyt szempillád mögött is érezném
szemed tiszta kékjét, mint ragyogó égnek.
EGYSZERŰ SZAVAKKAL
...gyere ülj most le csendben s hallgass kicsit engem
majd aztán én is ugyanezt teszem,
hogy szíved szívemhez ereszd
csak egyszerű szóval rímet sem keresve
elmondanám egyszer
mi voltam s mivé lettem
vagy mivé lehetnék, ha lenne hozzá merszem
kezeket szorítva s engedni bölcsen
eldalolni azt mi végre születtem,
hogy szeretnék szólni olykor helyetted is
kit megfog egy-egy írás és szép szó megérint
szeretném ha tudnád egyek vagyunk mind,
hogy sorsunk más, mégis egybefonódik
elmondanám azt honnan a plátói szerelem heve
s kicsit azt, milyen egy múzsa rövidke élete
...érzed a gondolat ihlet, megérint
gondolatfonál tovább szövődik
írásra készteti kezed-kezem
látod, - ez is szerelem...
és azt milyen az, mikor nem megy az írás
amikor társamul szegődik a sírás
hogy kicsi vagyok és erősnek látszom
élet-játék, - megpróbál párszor,
hogy keresem magam -
s közben társakra találok...
ÉLET-JÁTÉK
Eltakarom az arcom
nem, nem én vagyok
ne ismerj fel
de te sarokban ülve
a pillanatot
kajánul lesve
várod
arcomba liheghesd
cafkaságod
és sunyin kémleled
van e még álmom
mi nem veszett el
s riogatsz a sötéttel
de már nem ijedek meg
majd elboldogulok
mint máskor
vigyorod sem rémít, hogy
nincs a színekhez festék
- jó ez így -
minden fekete-fehér
kivártad
meztelen szívem markodba tartsd
itt van hát,
megadom magam
keress rajta újabb fogást
azután oszd le a lapokat
súgom :,,majd megpróbálom másként"
te bólintasz, úgy teszel hiszed még -
s ezt mi meg nem unjuk soha
könny és mosoly között
játékot kezdünk újra
te ismét felkínálod nekem magad
és én újfent feledem cédaságodat,
csókolj megint szájon,
hazudj hihetőt,
ismerlek már,
azért csak játsszunk
játsszunk tovább
ÉRTED
Oly üres volt az utca... a délután,
s a szél, mint akaratos szerető
bújt gallérom alá
míg szívemhez kéredzkedett
simult az érzés
érted feszült a lelkem,
testem az érintésért.
A "szabad - nem szabad"
vitázott, érted - ellened
és én választ remélve
vártam, -
vágytam a kezedet.
ÉRZELEMKÜSZÖBÖK
Létem,
holnap felőli kétkedése a mának
törött szárnyú vergődése a vágynak.
Lelkem rongyos csipkéit,
ki válla tűri meg?
Élete fonalából,
ki kötöz szélihez?
Lélekodúmba szorult éhes szavak,
engem fájtatva, a csendembe harapnak,
míg lassan torkomra gyűlik a hiány,
s egyszerre nem tudom mi fáj,
lelkem vagy e csontkeret,
mely hordozni született.
Vágylak,
arcok közt arcod keresem,
légy a szerelem kenyerem.
Festenélek színes szavakkal,
kékkel, lilával, s arannyal,
vágyna hozzád sok puha szó,
szerelemmel lázadozó,
ágyadra szórva szirmait,
adnám vágyam virágait.
Álmodom,
ahogy vársz, miként az ünnepet,
lelked asztalát nekem teríted,
jóllakatsz csókkal és mosolyoddal itatsz,
miként csendedbe, tenyeredbe is fogadsz.
ÉRZÉS
Itt vagy előttem,
de még nem mozdulok,
mint száraz földben szomjazó virág
olyan vagyok.
Csak nézlek,
szemem úgy issza be lényed
miként esőcseppet
a cserepes földkéreg.
Csak állok,
s ahogy csendes eső hatol
a föld színéről mélyre
az érzés szememből szívemig ér,
vágyom,-
bolondos szívemnek
szíved legyen menedék.
ÉVEK LÁNCAI
Évek feszes láncait a testnek,
a lélek szakadatlan rázza,
a megszokás hűvös ágyából,
legalább őt engedd szabadon
Nincsenek szavak mik összekötnek,
széttéptek minden azelőtt létezőt
arcod, mint kopott páncél
néz vissza rád a tükörből,
Morzsolgatod napjaid, a könnyed
tested a kályha mellett is vacog,
melódiája csöndbe burkolódzott,
lassan vált börtönné otthonod,
Álmaiddal festett valódról
mállani kezdett a festék,
s nincs többé már az a máz,
mitől ezüstnek hinnéd a szürkét,
S ahogyan tintacsepp tűnik el a vízben,
életedből darabok olvadnak semmibe,
csak állsz a fénnyel átszőtt ködben,
és nem vált meg semmilyen isten.
HA FÉLNÉL
Ha félnél, egyszer ködbe vész arcom
s nem idéz már fel az emlékezet,
jelekbe rajzolom magam neked.
Mosolyránc leszek szemed sarkában
és tenyereden futó vonal,
piciny pötty leszek
szíved fölött a bőrön,
rejtőzöm inged alatt.
HA FÚJ A SZÉL
Amikor nem ébredhetek veled
párnádra tennék üzenetet
s mint ujjbegyeink ha összeérnek
cirógatnának a szavak téged
s aztán hagynék sok kis jelet
kávéd mellé pereceket
asztalsarkán ibolyát
egy rúzsfoltot csókom nyomán
s ajtódon kilépve éreznéd
kócolón hajadba kap a szél
mosolyognál, miért fúj ismét
hívlak, várlak, veled lennék.
HAJNALOK FÜSTJEI
Mikor a hajnalok füstjében
reszket a reggel s derengve
rejti még a nappali csodát,
fázós álmait a kertnek,
az égi hűvösség öleli át.
Színeit áttetsző ködébe
vonva a felhőszűrt fényei
után, virágok fázós szirmain
dideregve ébred reszkető vágy.
Hideg csókjából gyöngyharmat
terem, utolsó sóhaja fűszálak közt
remeg, fényét lassan küldi
a keleti ég, hajnalok füstjeit
szelíden felgöngyöli a szél.
HA RÁD NYITOM A SZEMEM
Ahogy sötétbe hajló estéken
Pillét a távoli lámpa fénye,
Megfejthetetlen vonzza énem
Lényed mérhetetlen szelídsége
És mint bolondos lepke a szélben
Mikor teste akaratlan repül,
Tehozzád csapódik észrevétlen
Gondolatom mélyen legbelül
Tekintetem mindig téged keres
Az érzést pillám mögé rejtem
Vár - fényre jutnia hogyan lehet
Csak Te lásd ott, ha rád nyitom szemem
HAZUDNÁD...
apró
szó - szikra
pattan
lobban
a láng
éget
a tűz
s vágy
parazsát
hazudnád
- ölemhez -
téged is
űz
HOL A BOLDOGSÁG MOSTANÁBAN...
apró hangyaként futunk dolgaink után
tenger a gond s hullámai elnyelnek
vagy visznek valahogyan tovább
evezni kéne még és
mászni hegyeket
a probléma olykor maga alá temet
- hősök vagyunk és elbukók -
menekülünk félelmeink elől
bezárt ajtók mögé bújva
dacos magánnyal küszködők
A KEZDET VÉGE
Felfeslett jelenem fércei
alól, mint bábuból a kóc
kihullt és úgy terült szét
ágyamon a keserűség.
Szorítva öleli a mostot,
kívánja szíve dobbanását,
elkergetve számos pillanat
varázsát életem festi át.
Lassan mállani kezd a festék,
s nincs többé már az a máz,
mely elfedné színezett éveim
fakó, festetlen magányát.
Egyre tömörülnek a percek
majd arcomon húznak barázdát,
sajog az egyedül, emlék él
míg lassan lekopik a festék.
Szürke pléh doboz a lelkem,
nem vált meg semmilyen isten,
miként tintacsepp a vízben,
olvad életem a semmibe.
Lassacskán szétmállok a magány
tükörképén, egybe olvadva
vele én leszek sötét maszkja
az átmulatott éjszakáknak.
Bőrömre karcolt repedésein,
miként sikoly tör fel a vér,
alkudnék még az idővel,
sóvárgásom az egekig ér.
Bámulva a szűk magasságot
gyermek-hangon könyörgésem száll,
majd visszahullva belém olvad
és csak nekem dúdolja dalát.
Elhagyott csodákra vágyom,
már a véletlen hozzon el,
van szívemben akarat,
a dalt még dúdolnom kell.
Most újra ég bennem a tűz,
az elvesztett vágy messze űz,
velem könnyezik a jelen
fülembe súgva csendesen:
élned, neked még élned kell!
MEDDIG MÉG
Meddig még...
hogy ócska, közhelyekben fekszenek
cserepes ajkadra a mondatok
s mint bagórágó, olykor
kiköpsz a megkeseredett szavak után
aztán egy szárnysuhogásnyi időre mosolyra fakadsz
míg vissza nem ránt a pocsolyaarcú szomorúság
majd elhazudod - süt a Nap -
ne lássák belül rég esik, zuhog szakadatlan
mert csak hordod, miként ciha az ócska dunyha tollát
koszos, kóbor eb szőrébe ragadt bogáncsát
ezt az átkozott mélabút...
MENEKÜLÉS
Magányom csendjéből emeltem falat
Résekre szenvedésből raktam tapaszt
Avas szavakból vájtam vakablakom
Magamra zárt ajtóm mögött lakom.
Ha egyszer jönnél...
Ne kopogj halkan, kulcs nem nyitja záram,
Körmeiddel se bontsd, téglánként váram
Robbantsd be azt, hogy éljek vagy haljak
Végre mennybe vagy pokolra jussak.
Benn fogy a levegő.
MÉG ANNYI MINDEN KELLENE
Még annyi minden kellene...
de csak ülök itt tétlenül
kevés bennem az akarat
legyőzni sorsomat
még annyi minden kellene
mi nem volt az enyém
de csak vágyom,
bár érinthetném
tenyeremben tarthatnám
egyszer az óceán vizét
vagy csak látni veled
egy napfelkeltét
ott a tó felett
szemembe és pillám mögé zárni
a látványt,
mert ott fent a hegyen
másképp látni a szivárványt
még annyi minden kellene...
nem kincset kérek és vagyont
csak kellene a karod
érezzem otthon vagyok
benne és általa
szeretgetősek a napok
gyöngyházszínűek a reggelek
nekem
még annyi minden kellene..
MIATTAD
Minden új út kezdete miattad volt,
mint valami beteljesülő csodát kerestelek,
lehet csak itthon kellett volna lennem,
hisz észre sem vettem, azzal telt el az élet
hol nevetve, hol könnytől maszatos arccal
vártam, kószálásaim során egyszer csak rád lelek,
ahogy búzatáblában színes pipacsot pillant meg a szem.
Büszkén hittem, időm van bőven,
csapódtam is és maradtam hűen,
miként fa törzséhez tapad ázott avar,
míg el nem sodort a virradat.
Talán te sem voltál más, mint falevél,
ragaszkodva fádhoz mégis elfújt a szél,
hogy akkor nem találtalak...
Aztán belebámultam minden elárvult kirakatba,
tán arcomba egyszer visszanéz arcod,
vagy valamelyik bábu életre kel és megragadja kezem,
de az üvegek is hazudtak,
s valahol a szépség elveszett.
... a pipacs is oly könnyen hervadó...
Betontenger, magányos járdaszigetek - ez lett az élet.
Néha még jár villamos, csábítva csenget is kicsit,
s olykor még jó lenne felszállni, hagyni elvigyen messze,
de félek, én még akkor is téged keresnélek.
MI SZÍVÜNKBEN
"Az idő lassan elszivárog,
nem lógok a mesék tetején,
hörpintek valódi világot,
habzó éggel a tetején."
Gyönyörű szavak után kutatva
egyre csak versek tolulnak elém,
amiket megszerettem
már, fiatal korom idején.
Szívemben zengenek, mert
mindben megtalálom magam
és én csak néha képzelem, hogy
soraimban te is ott találod magad.
Talán tudod miről szólok,
mikor először megérintett
a - "Nem mondhatom el senkinek" - szava
érezvén a sorsot mily mostoha.
Felsejlett a titok, már te is érted -
"Ezért minden önkínzás ének."
Idézve József Attilát, Karinthyt, Adyt
nagyságukhoz fel nem érhetek,
csak írok én is, megannyi mással
rójjuk a sorokat bátran,
írjuk mi szívünkben,
így lesz könnyebb a lélek - tisztul,
ha nem mondunk ki, - hát írunk...
MONDD, KI VAGY?
Mondd,
Ki vagy Te - hogy
lényednek szakadatlan vonzásában élek..
az érzéki szenvedély miért nyújtja karom egyre feléd...
nem tudom -
közeledben szétszéled minden akaratom..
míg tekinteted rajtam a csóknak helyét keresi
bennem ezernyi pici villám cikázik,
mikor hozzám kezeddel érsz
vágyam eseng a partokért
érintésed oly lágy mint tollpihék
testem nyújtózik tested felé
s mint hajó a mély tenger vizéről
áhított kikötőjébe érve,
ízemmel a szádban újra érzem
véget nem érő ölelés leszel...
Mondd,
Ki vagy Te - hogy
álmaimból kiloptál magadnak
értem egész mennyországod adtad...
Mondd hát, - ki vagy?
MONDD MIÉRT?
Mondd, mi történt velünk
nem lépünk már mezítláb
homokba, fűbe
mondd, mi történt, hogy
csak emlékezünk
a szép időkre
Az ölelésből a lélek
miért menekül
nyitott tenyér helyett
ujjad miért, hogy
ökölbe feszül
adsz és kapsz
könyörtelenül
Időben, pénzben
mérjük magunk
csak semmi
elgyengülés
kérem -
Mi erősek vagyunk!
Foggal,
körömmel
a végsőkig
ragaszkodunk
kunyhóhoz, várhoz
- magunkra zárt
magányhoz -
2014.
-
A MOSOLY HULLÁMAI
Képzelet és érzetek halmazából
összerakott téged a vágy
akartam élj valahol, találj hozzám.
Vártalak,
hol repdeső örömmel, hol sírva, zokogva
mert rendre intett a hűvös ész
'Állj, ne tovább, álmod merész!'
s ujjaim közül kifolyni készült a remény
mit szorítottam makacsul -
'Kell, hogy legyél!'
És a végtelenből elindult egy kis jel
talán a véletlen, talán más, vezette
fogta kezed s adatta tudtul
a biztos létezésedet.
Kívántam,
legyen út, mely elhozhat
és mint éltető elemét a létnek
valódból szememnek inni adj.
S most az öröm, kiapadhatatlan
egyetlen ecsetvonást ismer
a mosoly hullámait festi szüntelen
- túlcsordulsz bennem -
hiszen rád másként nem gondolhatok
amióta arcomhoz érhetett arcod,
szemem szomjúságot
szemed forrásából oltott.
NE VÁRD A VÁLASZOKAT
Hol vannak már
az egymásba öltött szavak,
a kapaszkodók,
a mindig egymáshoz futók,
el nem apadva,
más irányt szabva a mának,
külön ágakon, mégis
egymásért nyújtózva fájnak,
- elengedtél -
már nem fáj, hogy
zuhanni hagytál,
míg szorítottam rajtad az inget,
makacsul hittem,
te tartasz még,
aztán napokra elfelejtettelek,
és bolond módon örülni kezdtem
- élek!
...Messze jársz,
emlék vagy,
semmi más,
néha még megkeres szavad,
már nem értelek,
ne várd a válaszokat...
NEVED A SZÉLBEN
Vergődöm szavadon
Hideg, kőfalakon,
Szállnék szabadon
Bilincs szárnyamon.
Fogoly a lelkem
Börtönbe estem,
Lázad a testem
Szívemet vesztem.
Sebektől vérzem
Testedet érzem,
Szád ívét nézem
Ízét idézem.
Összetört álmom
Szemedben látom,
Neved a számon
Szélbe kiáltom.
>"
NÉLKÜLED
Lelkem szomorúságtól ázott papír
Rajta elmaszatolódó sorok
Szavaim elárvultan keringenek
Befejezetlenek a mondatok
Már csak egy tollhegy vagyok
Kiürült tintásüvegbe mártott
Mely vés, sercegve karcolgat
Anyagot keresve a leírhatatlannak
NINCS MÁSOD
Összetört tükreid szilánkjai
felvérzik kezed
míg arcomból szivárogni
kezd könnyed
gyomorszájon találnak a szavak
rongyaidból kitakartalak
s az éhes jószág
falánk tekintetével
most markába szorít fedetlen
a nyüszítő tudat
szavakat takarónak kutat
nincs másod -
magadra veszed hallgatásom
NINCS MÁSOM...
Nincs másom kívüled -
ócska, tépett, foltozott álmodás
talpam alatt "százezer út" göröngye,
mégis mind visszavezet hozzád.
Nyárból őszbe is csak feléd,
s ha befurakszik kabátom alá a tél,
szívnek melege, mondd, leszel-e...
s leszek-e még...
NOVEMBER
Fázom...
az álmok takarója nem véd.
Szemem hiába keresi az utolsó
sápadt napsugarat,
ez a ködös, nehéz szagú november
arcomba lehel, magának akar.
Te itt reszketsz bennem - velem
míg ő testemhez tapad...
ODAKUCORODOM
... a két karod közé
hajamba fúrod magad
a hiány csomóit mind kioldozod
már nincsenek szavak
kezedben szunnyadó mozdulat
életre kel érintésem alatt
szemed rebbenése
retinámra szalad
szád magának követel
a falunk egymásból
puha csókokat
s míg takarót terít a vágy
meztelen testünkre
a szerelem varr ruhát...
OLY KÖNNYEDÉN
Szeretem, hogy úgy hatsz rám,
oly könnyedén hatol át
lelkem védő burkán
mélabús szavad,
mintha eddig csak vendégként
lakták volna lelked
s most hazatalálni
mind hozzám futnak
- és én mind be is fogadom -
mégis,
inkább adhatnál
mosolygós májust,
téphetnél orgonavirágot
halmozhatnál jóval
ne a sok keserű szóval
mi gyűri homlokomon
a bőrt
kedves! - ,
hiszen játszhatnánk is - akár -
"boldog szeretőt"
ÖSSZETÖRT TÜKREID
Összetört tükreid szilánkjai
felvérzik kezed,
míg arcomból szivárogni
kezd könnyed.
Gyomorszájon találnak
a szavak,
rongyaidból kitakartalak.
S az éhes jószág
falánk tekintetével
most markába szorít
fedetlen, a nyüszítő tudat,
szavakat takarónak kutat...
Nincs másod - magadra veszed
hallgatásom...
ŐRIZLEK
Őrizlek fájva,
Mint fa törzse a kérgébe vésett szót
Őrizlek féltve,
Mint menedékhely a benne megbújót
Őrizlek tisztán,
Mint gyöngyöt a tenger néma mélye
Őrizlek rejtve,
Mint fényét a csillagtalan este
Őrizlek védve,
Mint széltől gyertyalángot tenyér
Őrizlek hűen,
Mint hegyek a vulkánok tüzét.
PEREGNEK A SZAVAK
Préselt virágszirom az emlék
illata lassan tűnik
s vele kopik a szépség
egy nap elfárad a vágy, félek
száraz virágom szétporlik végleg
és többé
,,sem emlék, sem varázslat"
nem lesz mely védene
mint vakolatdarab
- hiányzol -
peregnek a szavak
RAGYOGÁS
... bízni és várni
csodák kapujához futni
küszöbön állni
téged remélni...
Jó lenne hinni, hogy itt állok
egy új élet küszöbén és
minden ami múlt nem jön velem,
hogy elvesztek a kimondott
szavak és soha már
fülemben nem csengenek.
Jó lenne hinni azt, hogy
minden álom volt csupán
egy meg sem történt rettenet,
jó lenne hinni és várni,
szemedben szépet látni
bízni és nem félni - ha esik,
mert pocsolyák vizét is
felszárítja a nap - ha ragyog,
ahogyan könnyet a mosolyod.
RÉGI DALLAM
Öröklétbe merevedett kép
innen nincs tovább
bármerre lépnék
fagyott göröngy
kerül talpam alá
bukdácsol a szó
elvesztek vagy
mind menekül,
nem találnak kiutat
innen most legbelül
múló tünet -
mi az mi néha felsajog?
Múzsám csókja ajkamról
elfogyott...
felsejlik a régi dallam ,- szívemben
mint megkopott lemezen
,,hol van az a nyár?...
hol a régi szerelem?"
SE JEL, SE SZÓ
Hittem lassan fogysz el belőlem
s egyszer majd végleg elhagy
bolondos szeretgető álmom,
mely szememre könnyként szalad,
de hirtelen támadt viharos szél
tépte, cibálta a lelkem
s bársonyát kifordítva,
kiragadott Téged.
Még élt a gondolat, futott volna hozzád
sziromtalan virágok szegélyezték útját
nem volt már jel, sem hívó szó
tétován megállt - meghalt félúton.
SZAVAID
Szavaid fényes köntösében járok
Hozzám nem jutnak már el a fagyok,
Mert én meleget is belőlük lopok.
Lassan bőrömre ég e bársonyos szövet
Esélyt lopnék, hogy érinthessem kezed,
Lelkem lelkedhez odaszökne,
Mint füst a széllel ölelkezne.
SZAVAID ÉDES ÍZE
Miként a méz cseppjei folynak
oly lassú bizonyossággal találnak
bennem partot a szavak szelíd
hullámokat vetve lelkemhez simulnak,
érintésük lágyak mint tollpihék
míg gondolatom hozzád oda-odafutkos
belül szívem tapsikolva zengi énekét:
Sóhajom a szélnek adom
kacagásod keresem
szivárványszín lelkem
Te hozd vissza - Szerelem.
SZAVAK HELYETT
mindenfelé szalad a tinta a papíron
s a toll kergeti a kusza vonalat
vászon kellene most és ecset
szavak helyett
festenék színeket
vagy ujjammal rajzolnám
arcodra, ajkad ívére
s karcolgatnám szívedre
forró szenvedéllyel
mindazt,-
mely ma még
kimondhatatlan
SZEMEKBEN HORDOTT...
Mondd te megérted-e annak bánatát,
ki becsülettel húzza az igát
napra nap nem henyél
mégis a lehetőség
jó, ha a kertkapuig ér,
hogy szeme hiába kémlel eget
kékjében vágyva a tengereket
szíve a mindennapi betevőért remeg -
csak holnap is meglegyen,
mert hiába a becsületes munka
ha ezért a "becsületért"
oly keveset adnak a boltban
mondd te érted-e a mosolytalanok arcát
hogy belül miért és hova száll a fohász
SZEMEMBEN ÉLSZ
Néha szeretnék ott lenni, ahol Te vagy.
Néznélek - csak a szemem szeretne.
Beléd kapaszkodva figyelne - mozdulatodat,
kezedet, ahogy érinti, megfogja a tárgyakat.
Mellkasomon belül érted rázza csontbörtönét a vágy.
Mintha láthatatlan szálakkal fércelődnék hozzád.
Te vagy most minden papírra rajzolt gondolat,
mely szüntelen, szelíd csobogással feléd árad.
Olykor nappalok fényénél
velem a képzelet furcsa játékot játszik,
alakod feltűnni látszik - aztán elillan,
ahogy nyári égen úszkáló felhőpamacsok,
percről percre változó alakzatok,
vagy csak mint buborék, pattan szét
a kép, mit naponként rólad festek,
ó, hogy zárnám csókketrecbe
e rebbenő jelenést.
SZERELEM
Zár ha kattan, szíved dobban
Gyertya lángja csendben lobban,
Vágy ha szökken, pillád rebben
Csókod méze lágyan cseppen.
Szemed kékje égőn villan,
Örök varázs, sosem illan,
Éjnek tüze el nem szunnyad,
Holnapod is velem virrad.
SZÉLVIHAR
A pusztítás sokkal nagyobb lett, mint azt gondolta.
A nemrég még csodálatos kert illatos és zamatos gyümölcsei most a porban hevertek. A kertkapu zárját kiszabadította a szél, s ugrálni kezdett rajta, ki-be... ki-be..., mint a bolond ki nem tudja menjen vagy maradjon-e. A tépett fák jajszavai fennakadtak a sövényen, ami megdőlve nyögte vissza azt. A lecsupaszított ágak mintha számonkérően merednének az ég felé... Miért?!
Honnan támadt ez a vihar, békés csendjét a létnek miért törte meg, ily kegyetlenül?...Honnan támadt ez a süvöltés, mi ellen védekezni aligha lehet... csak felkap és földhöz vág kedve szerint...
Virágok szirmaival végigsöpörte az udvart, illatukból mit sem hagyva, még az előbbi pillanat gyönyörű látványát dísztelen, éküktől megfosztott száraikkal csúffá varázsolta...
...Már csend van... a vihar utáni csend fájdalmas üvöltéseit pulzálja a levegő mindenhonnan.
Vajon a fájások hangja mikor csitul?... s lesz-e, marad-e félsz az újra szárba és levélbe szökkenésben?... és marad-e didergés az újranyílt virágok szirmain?...
...Mennyi idő kell a felejtésnek?...
SZÍVEK CSENDJE
Amikor ünneplőbe öltözik a szív
és eljön a nagy örömök kora
vele oson a csend, hogy
magának követelve
némaságot fessen az ajkakra,
mert csak belül szép
tiszta, fényes a gondolat
ha napvilágra szalad
már sosem ugyanaz
"Vigyázz magadra!"
hallik szavunk
míg belül,
"Ne menj még!"
hangzik ugyanúgy
de ha enged a kéz
ne félj
a szív tart még
odabenn
TAVASZ VÁRÓ
vajúdik ez a tavasz
pocsolyákat sír az ég,
szép fehér téli álom
miért, hogy sárrá lettél
kopott, unott kabátok
tépnék gombjukat,
szellőzködnének
langy melegben,
csüngenének
padokon,
hogy fázós lelkeink
felmelegednének
végre,
a tavaszi napon
TE LEGYÉL
Csend a mondat közepén
Sorok között lüktetés.
Szótlan csók
Szívemen vágy
Tűz, -
ha pillantásom rád talál.
Egy mozdulat kezem felé,
mit szeretnem
sose elég.
- de mindig -
az arcomon mosoly
Te legyél!
TÉL LESZ MEGINT
Nem remeg már jöttödre térdem
kockakövön sem számolom
lépted, míg ideér.
Nézd utolsó álmom
tépem, szórom eléd
s dobom el kiábrándultan.
Nem, ne hajolj le
egy darabjáért sem kár
menj el, meguntuk egymást.
Végy magadra egy másik ölelést
húzódj meg benne, addig míg lehet
tél lesz megint s vacogsz majd
senki sem szeret.
u
TÖRÉKENY
Törékeny,
asszonyillatú álmaidba
magadnak odaloptál
gyűrt lepedő hűvösén
ágyadba takartál
simogattál, ahogy szél
ágak közt levelet becéz
... és most szívem
rám zárt szemhéjad mögött
keresi az édent...
TÚLSÓ PART
Mindegy nappal van e vagy éj
oly egyforma most a sötét,
körmömre égett
a gyufaszálnyi fény.
Szürke rabja vagyok a mának
a két idő közt elveszek,
hályogos szemmel kutatom az eget
várom, - nem üzen.
Hallgatag napok hullámain küszködöm
s hiányoddal a csöndbe
lassan belemerülök.
Ha túlélem átlök majd a túlsó partra
hínárként bőrömhöz tapadó
illatoddal körülfonva.
VARÁZS
El akartam futni kezed elől
mint szelíd őz, kit riadt szívdobogása
csak nézni engedi az etetőt.
De lelkem mélyéig égető varázs
szállt felém s éreztem foglyul ejt
már el nem ereszt a csendes suttogás.
És én vágyni kezdtem végtelen egyre
Ezt a kócos vágyam simogasd egybe.
A VÁGY HAMUJA
Emlékképeidet fájón szaggatod,
Nem öltök többé számodra alakot,
Sírsz-zokogsz, mert nem tudod,
Énedből énemet ki nem dobhatod.
Jövőnknek foszlott vásznát, meg nem foltozhatod,
Megölt vágyak hamuján, lelked fázón vacog.
VÁRLAK
Még nem jöhetsz, rejt az idő fátyla,
Melyet nem lebbenthet fel éhes vágy
Lelkemet feszítve, mint szél a vitorlát.
Ólomszínű felhők takarják arcod,
S én várakozom az álmok partjain
Míg oldod, cölöpökre csavart hajóköteleid.
S mikor a hajnal szétkergeti álmom,
Rózsaszín zománccal vonja be takaróm,
Várom, hogy életre keljenek a színek -
Az éjszaka fekete-fehér képeire..
ZENE
Már lelkemre kódolt dallam vagy,
Muzsikaként magamban hordozlak,
Csapzott lelkem zenédben fürdetem,[
Hívó ritmusa dobol a véremen -
Én a táncot neked ígérem.
|
|
|
0 komment
, kategória: Mardi Miriam |
|
|
|