2020-04-25 19:30:16, szombat
|
|
|
MORETTI GEMMA VERSEI
Isztambulban születem, 1932-ben. Édesapám olasz, édesanyám magyar származású volt.
Kétéves koromban költöztünk Kalocsára édesanyámmal és két fivéremmel.
Iskoláimat is itt végeztem, 1950 évben óvónői oklevelet szerezve.
Óvónőként csak rövid ideig dolgoztam, házasságkötéssel kerültem Bajára, ahol könyvtárosi végzettséget szerezve 24 évig szolgáltam az olvasókat. Nyugdíjasan még nyolc évig könyvtároskodtam egy általános iskolában, majd önkéntesként egy alapítványi könyvtárban.
Baján élek, otthonomnak érzem és szeretem a várost. Négy felnőtt gyermekem, hét unokám és négy dédunokám van.
Szabadidőmben szeretek zenét hallatni, olvasni, haikukat írni.
Gyermekkorom óta verselek.
Az évtizedek során sok költeményem jelent meg helyi lapokban, megyei folyóiratokban, antológiákban.
Az alapítástól kezdve tagja voltam bajai könyvtárban működő Sugókör Irodalmi Társaságnak. A kör által megjelentetett Jelkysváros című kiadványokban is rendszeresen publikáltam.
Rendszeresen jelentek meg verseim a Kalocsai szó és kép valamint a Tolna megyei alkotók Kézjegy antológiáiban is.
Verseim önálló kötetbe rendezve először 2001-ben jelentek meg ,,Felhők viszik az időt" címmel.
Ezt követte 2004-ben a rövid prózai írásokat is tartalmazó ,,Tünékeny üzenet", majd 2009-ben a ,,Csendes kikötő".
2016 áprilisában lesz a bemutatója negyedik kötetemnek, ,,Minden, ami élet" címmel.
A kötetek megjelenésekor könyvbemutatókon vettem részt Baján, Kalocsán, Szombathelyen és Kiskunhalason is.
Moretti Gemma
Versei - Csendes kikötő
Link
Tetralógia lett a trilógiából - Kalocsa szavakban és képekben, negyedszer
Link
ADJ SZERETETET
Szeretet nélkül
senki nem vagy.
Szeretet nélkül
a szíved megfagy.
Nem nyújtod kezed
senki felé,
nem lépsz várakozva
senki elé.
Téged sem hívnak,
és nem vár senki.
Élsz, napról - napra,
szeretet nélkül,
üres szíveddel.
Ha egyszer, léted
végleg megszűnik,
azt, hogy már nem vagy,
észre sem veszik.
AKIT AZ ŐSZ ITT FELEJTETT
A november itt felejtett
egy kis bokor őszi rózsát.
Hervadt, száradó, bús fejét
alázatosan lehajtja,
érzi, közeledik a tél,
hólepellel betakarja,
beteljesedik a sorsa.
Langyos, októberi reggel
kezdte bontogatni szirmát,
néztem, gyönyörködő szemmel,
halványlila, szép virágát.
Napról - napra pompásabb lett,
kócos szirmait kitárta,
mintha üzenni akarná:
nézzetek és örüljetek,
értetek jöttem világra.
Azt mondják, az őszi rózsa
a temetők ékessége,
akárcsak a csend, és béke,
a mécsesek fényessége.
Egy dús csokor őszi rózsát
én a vázámba is tettem,
fanyar illata betölti
a szobánkat körülöttem.
Úgy érzem, hogy mindenkinek
juthat színes őszi rózsa.
Oly sok nyílik, jut a házba,
jut a megszentelt sírokra.
S te, hervadt virágú bokor,
- ki őszi emlékként itt maradsz -,
ha jő a tél, a hó alatt,
álmodj szépet, álmodj tavaszt.
ALKONYODIK
Gyülekeznek az árnyak,
sietősen alkonyodik,
és egyre szívszorítóbban
nő bennem a félelem.
Most kellenél nagyon,
hogy fogjad a kezem.
Szelíd szavakkal nyugtass,
ölelj erősen át, mint régen,
és ha sírok, az sem legyen szégyen.
Magunkat siratom. Ami szép volt,
ami már csak emlék,
de örökre szívembe égett,
s maradna akkor is,
ha élnék még százezer évet.
Most kellenél nagyon,
mert egyre több az árnyék,
fáradt fejét lehajtotta a nap,
Már nincsenek kék felhők az égen.
Lehunyom a szemem. Várlak.
Még egyszer úgy ölelj át, lágyan,
mint amikor először fogtál kézen.
ARANYPOR
Bizony por és hamu lettél,
gonosz tűzben égettettél,
s ki létem bölcsője voltál
forró lánggá átváltoztál.
Úgy láttalak utoljára:
csendben feküdtél az ágyban,
ki tudja hol járt a lelked?
Tán már új utad utad kerested.
Mikor aztán reámnyílott
szemeidnek kék virága,
gyermekmosolyt koronázott
ezüst hajad glóriája.
Megfogtad a kezeimet,
s mondogattad "de jó meleg".
Nem simogat soha többé,
ellibbenő láng lett kezed.
Hamuvá lett minden kincsed,
mosolygásod, ölelésed...
de azt tudom, hogy a szíved
tiszta aranyporrá égett.
S ami elszállt, ami szép volt,
varázs nem múlik soha.
Emlékedet beragyogja
szíved fénylő aranypora.
Bizony por és hamu lettél,
gonosz tűzben égettettél,
s ki létem bölcsője voltál
forró lánggá átváltoztál.
Úgy láttalak utoljára:
csendben feküdtél az ágyban,
ki tudja hol járt a lelked?
Tán már új utad utad kerested.
Mikor aztán reámnyílott
szemeidnek kék virága,
gyermekmosolyt koronázott
ezüst hajad glóriája.
Megfogtad a kezeimet,
s mondogattad "de jó meleg".
Nem simogat soha többé,
ellibbenő láng lett kezed.
Hamuvá lett minden kincsed,
mosolygásod, ölelésed...
de azt tudom, hogy a szíved
tiszta aranyporrá égett.
S ami elszállt, ami szép volt,
varázs nem múlik soha.
Emlékedet beragyogja
szíved fénylő aranypora.
AUGUSZTUSI CSILLAGOK
Augusztus hónapban
hullnak a csillagok,
mesélik: teljesül
az, amit kívánok.
Bárkinek, akármit,
másnak, vagy magamnak,
a hulló csillagok
majd mindent megadnak:
Örömet, szerencsét,
szeretetet, békét,
kérjed, s meglelheted
szívednek szerelmét.
Szép lenne a mese,
csak hiba van benne:
mert mire a csillag
a földet eléri,
pillanat az egész,
és nincs időd kérni.
Felcsillant és eltűnt,
rövid, mint az élet.
Egyszer volt, hol nem volt ...
vége a mesének.
ÁLOM A KÉK SÁTORRÓL
A kék sátorról álmodtam ma éjjel,
fölötte ágak kusza árnya játszott,
a völgyben messze, felhők lopakodtak,
de a sátorban minden kéknek látszott.
Találkozásainknak boldog perceit
a sátor elrejtette, jól vigyázta,
ott el lehetett feledni a rosszat.
Messze jártunk, egy egész más világba.
Várakozással, szeretettel teli
békés világ volt, édes, tiszta, fényes,
fölöttünk kék sátor, és künn az erdő,
illatos, susogó és vadregényes.
Felébredtem és visszaemlékezve,
újra átéltem minden pillanatot.
Bár tudom, sok idő szállt el azóta,
ha hívnál, hogy újra indulhatok,
- a régi, mesebeli álomerdőt,
hiába takarná ösvényt rejtő árnyék -
a kék sátorhoz, időtlen - időn túl,
még behunyt szemmel is visszatalálnék.
BAJA
Hosszú éveken át, - mint egy vándor -
csak pihenni jöttem néha ide.
Múlt az idő, és úgy éreztem,
hogy hazatérni itt az ideje.
Emberek, utak, házak,
mindig is visszavártak,
csak lehunyom a szemem,
s mindenre emlékezem;
A parti sétány mentén
loboncos fűzfák tánca,
hóesésben a gázlámpák
sejtelmes pillogása.
Uszály dohog a Dunán,
a fénylő hullámokon
vadkacsák ringatóznak,
ezüst halak villannak.
Bolyhos felhők fölött csapong
egy vijjogó sirálycsapat.
Ott a homokzátony, ahol
ragyogva sütött ránk a nap.
Mennyire vágyódtam utánatok!
És most megérkeztem, itthon vagyok.
Minden emléket megőriztem,
hogy visszatérek tudtam, hittem,
s hogy lépteimnek célja van,
és nem volt utam céltalan.
Ha kinézek az ablakon,
az ismert tornyot láthatom,
s úgy érzem, - mikor harangoznak -
nem volt tegnap és nem lesz holnap,
csak most van, ma, és hazaértem.
Máshol tán soha nem is éltem.
-
BÉKESSÉG
Körülöttem mindenütt csend van.
Varázslatos pillanat,
a szívem dobbanását is hallani vélem.
Nyitva az ablak, ezüst pöttyönként
az utcán langyos eső permetez,
fenyők fényes ága integet,
és a lebegő szellőtől,
- mint nagy víz hullámain
a fehér habfodor, -
a függöny lágyan sodródik, libeg.
Körülöttem mindenütt csend van.
Ritka pillanat.
Elcsendesült minden vágyam,
csitulnak a lázadó gondolatok,
a lelkemben megértő szelídség.
Nincs más, csak nyugalom,
ami puha kendőként betakar.
És a szívemben békesség, békesség.
BIZTATÓ, MAGAMNAK
Érzed ?
arcodon szellő ujja kutatgat,
nádasok suhognak,
hosszú hajú fűzfa bűbájával befon.
Vonj tetőt belőle békéd, csended
főlé,
hogy meg ne zavarja utcazaj,
telefon.
Látod ?
gyertyákat gyújtanak a gesztenyék,
illatos-fényesen
olajfa zöldezüstje feléd világol,
Õrizzed jól, ami megmaradt
tisztának
e feketére kormozódott
világból.
Hallod ?
sirály sikolt, szitakötő zizzen,
ágról szirom pereg,
pattog az esőcsepp falevél tenyerén.
Álmodj, játszd át magad életen,
halálon,
és minden rossz felett a győztes
te legyél.
EGY ÉLET
Jöttem,
és ki tudja,
hogy meddig,
itt leszek.
Jön egy nap,
amikor
örökre
elmegyek.
Emlékeznek
majd rám,
talán
egy ideig,
emlegetnek is,
ki úgy - ki így.
Mint valakit,
aki barát volt -
vagy nem,
talán csak
egy arc
a sok közül,
egy idegen.
Vagy egy ember,
aki jelét
otthagyta
a szíveden
EGY GYERMEKHEZ
Felhőből, napból, égből,
hullámokból, fából, földből
alakult ki az arcod.
Zizegő szélből,
alkonyi dalból
színeződött a hangod.
Szúrús tövisből,
inas ágakból,
bársony levélből
formálódott a kezed.
Igy lettél - aki vagy,
és én féltelek nagyon,
mert ellenség a világ,
mert ember vagy, törékeny
és oly könnyen veszendő.
Jaj, belőled mi marad
ha visszakéri tőled
színeit, illatát, melegét
a felhő, a föld, a nap.
Gördülő hullámokon
széthullik arcodnak mozaikja
s könyörtelen folyó sodrása
örökre elviszi a hangod,
belefojtja távoli tenger
fekete éjszakájába.
EGY MÁSIK VILÁG
Jó volna egy békés,
tiszta világban élni,
ahol nem kellene
semmitől se félni.
Mert körül venne
ami örök, ősi:
dajkám lenne a fű,
és ringatnának
a lombok hangjai,
őrzőim lennének
az ég csillagai.
Jó lenne így élni,
legalább arra
a kevés időre,
amíg itt lehetünk
boldog vendégségbe.
Ha eljött az idő
s menni kellene,
valahol, a fényes
magasság felett,
várna rám és lágyan
magához ölelne,
az otthagyott, régi,
égi fészek melege.
ELKÖSZÖN A NYÁR
A felgyulladó, bíbor hajnalok,
százszinű, harmatos kertek, madárfütty,
villanó fecskék a víz felett;
még elhitetik velem a nyarat.
Ám az elhalkuló erdő,
a fák szélkócolt kontyában
az aranysárga levéltincsek,
alkonyatkor már az őszről vallanak.
Egy délután majd elköszön a nyár
búcsúzva int a borzas dáliáknak.
Még idézzük a régi dallamot,
és illatát bolondos éjszakáknak,
de az emlékszirmok lassan hullanak.
Könnyszitáló ködök, lombottépő szelek,
ott leselkednek már a kertünk alatt.
AZ ELSŐ
Mikor születtél, pici csomagként
féltőn mindig magammal vittelek.
Csak addig voltál egészen az enyém
míg megtetted az első lépteket.
Oly hamar megnőttél, vállamig érsz,
belém karolsz ha melletted megyek.
De egyre kevesebbet vagy velem,
már elvisznek tőlem a reggelek.
Iskolás vagy, "olyan sok a gondod".
Esténként, ha visszatérsz karomba,
s beszélgetünk, fontoskodva mondod:
"holnap irás, énekkar meg torna,
és képzeld el, tízpercben mi történt:
találtunk egy törtszárnyú verebet,
és elcseréltem az uzsonna körtém
szalvétáért. Szép? Odadom neked."
Beszélsz beszélsz. Nézlek, gondolkodom,
úgy megfognám a röppenő Időt.
Hová lett már a csöpp pólyásbaba?
De rég kinőtted első kiscipőd.
Tegnap még engem dajkált Nagyanyád,
ma én vezetlek az úttesten át
Holnap féltőn tán Te ölelsz körül,
s ringatod - mint gyermeket - megfáradt anyád.
EMLÉKEIM SZÍNES KAVICSAI ...
Emlékeim színes kavicsait
tudom, más nem látja drágagyöngynek.
De nékem mind igézően ragyognak,
múltamat őrzik, szépítik jövőmet.
Mi jöhet még? A jövő mit jelent
időben, örömben, fájdalomban?
Kutatni megmaradt szépségek után,
fénysugarakat lesni alkonyatban?
Nem. Csak örülni kell annak, ami van,
ha gondjaim néha feledni tudom,
és más bajában, mások halottjában,
nem a saját halálom siratom.
Ha értékelek minden pillanatot,
amikor nem félek, nem fáj semmi,
amikor békésnek tűnik a jelen,
s mi elveszett, nem vágyom megkeresni.
Mert megtanultam: a mese - múltat
mindig a józan jelen követi,
de ha vigyázok, s jól rejtem szívemben:
emlékeimnek szines gyöngyei
őrzik ifjúságom, őrzik az időt,
fényük bevonja ami volt, ami lesz,
megszelídíti a rejtelmes jövőt.
EMLÉKEZÉS
Te is a hóesést nézed,
elbűvöl téged is?
Sétáltunk együtt a hóban,
emlékszel rá te is?
Te voltál, én, és a csend.
aztán csak én s a csend.
Segít a tünékeny idő
a szív fáj, és lassan felejt.
De néha, a hulló hó,
lábnyomok a havas úton,
még most is téged jelent.
ÉS MÉGIS
Oly gyorsan itt hagytak
a napfényű tavaszok,
égő szívű nyarak,
ezerszínű őszök,
havas telek tisztasága,
az életnek száz csodája.
Volt öröm és volt fájdalom,
de úgy ahogy volt, vállalom,
és köszönöm, hogy megéltem,
s hogy ennek a varázslatos,
Élet adta nagy játéknak
én is résztvevője lettem.
FEHÉR KARÁCSONY
Addig - addig vártuk, lestük, bűvöltük
az egykedvű, szürke fellegeket,
amíg megszántak bennünket Odafenn,
és elküldték nékünk a hópelyheket.
Repül a milliónyi apró csillag,
szép küldetését teljesítve híven,
s elvarázsolta a megfakult világot
ezüstösen szikrázó pihéivel.
Amikor a bágyadt mosolyú reggel
kibújt az éj sötét takarója alól,
csak ámult, nem ismert a tájra:
a házakat, fákat, bokrokat,
a templomtornyot, a folyót, az utat,
ünnepi fehérbe öltöztette az ég.
Nincsenek csupasz fekete fák, bokrok,
Most minden - minden csillogó ékesség.
Fehér Karácsony. Áhítat. Békesség.
Most nem az ég ragyog ránk, kék szemével,
hanem a föld világol, fényességgel.
Majd, ha éjszakára elszállnak a felhők,
és csillagok virágoznak az égen,
s lenéznek a földre, mintha tükör lenne:
FEKETE TÉL
Reggel tavaszias fénnyel ébreszt a nap,
sugaras árnyakkal köszön el az alkony,
bokrok és fák már rügyekkel próbálkoznak,
a február hóval már nem riogat.
Elmúlik ez a furcsa, fekete tél.
Egyet álmodunk, s a naptár márciust ígér;
barkás ágaikat lengetik a fűzfák,
a nagy víz friss illatát tereli a szél.
Jaj, csak rútul, nehogy becsapjon bennünket,
ez a - ki tudja miért, s hol - elveszett tél.
Volt egyszer egy kertünk, benne sok virág;
nárciszok, rózsák, nőszirom, dáliák.
Egy kora áprilisi éjszaka után,
- amikor már minden tavaszt álmodott -
arra ébredtem, hogy hófehér a kert,
s a hidegen szikrázó hófátyol alatt,
sápadtan dideregtek a nárciszok.
Azon az éjszakán lehűlt a levegő,
a tél visszaszökött, hófelhőbe bújva,
megmaradt pelyheit a tájon szerteszórta.
Azóta félek a fekete téltől,
- ha hófelhők helyett az ég napsugaras, -
becsapja a tavaszért esengő kertet,
a virágzó fákat, bimbózó bokrokat.
Azt szeretném, hogy a tél - legyen tél,
gyerekek öröme, deres, hópihés,
fákon, bokrokon zúzmara virágozzon.
S ha megjön március, illatos langyos szél
sugaras, kékegű tavaszidőt hozzon.
FELHŐK VISZIK AZ IDŐT
Ez a délutáni csendes erdő
különös, de mégsem idegen.
Egyedül vagyok nagy fák alatt,
nekidőlők egy nyurga akácnak,
érdes arcához hajtom a fejem,
virágai közt bujkál a szél,
néha egy bogár, siető lepke,
könnyű szárnyával ruhámhoz ér.
Fölöttem felhők viszik az időt.
Az alkony, a nagy falánk,
az aranyalma napból
egyre nagyobbakat harap,
még néhány perc és a fényességből
egy sugárnyi sem marad.
És arra gondolok
az elszunnyadó, méla fák alatt:
a felhőkkel majd én is elmegyek,
s téged alig-alig ismertelek.
A FENYŐK TITKA VAGY
Valamit tudnak Rólad a fenyők,
a hegy, az ösvény,
- amit én nem tudok, -
ismerősen integetnek utánad.
Feketén leng átnyéka minden ágnak,
a völgyeket opálos köd borítja,
s a messzi út ezüstös szalag csíkja
eltünt a fák közötti alkonyatban.
Könnyű szemfedő most a rámboruló felhő,
bújtatja hangod, lépteid, hiába várlak.
Jól rejtik titkaidat a fenyők,
már sehol sem talállak.
A FÖLD SZEMFEDŐJE
Oly gyorsan közeleg,
itt lesz nemsokára
a nagy művész, az Ősz.
Végighúzza bűvös
ecsetjét a tájon,
szivárványszín fénylik
bokrokon és fákon.
Aztán jön egy deres,
novemberi reggel,
hideg szél tépdesi
a színes levelet,
holtan kavarogva,
a mélybe lehullva,
majd a kihűlt földnek
puha szemfedője lesz.
HANGULATOK
Ha borús reggelre ébredek,
s még az eső is szemereg,
könnyeznek a bokrok és fák,
lehajtja fejét minden virág,
az én lelkem is didereg.
Ha vibrálnak, aranycirmosak,
narancsszínűek a hajnali fények,
megmelegítik szívemet,
nem érzem magam egyedül,
és már nem is félek.
Ha galambraj rebben, amikor
megkondulnak a harangok,
habos felhők szárnyain szállnak,
magukhoz ölelnek a hangok,
szelíd és nyugodt vagyok.
Ha bíbor, lila, tintakék,
és csillagokkal ékesített
égbolt terít rám takarót,
én megbékélt a szívvel
elalszom, mint egy gyermek.
Nem félek a vihartól,
villámoknak színjátékát
gyönyörködve nézem.
Nem riaszt a rohanó idő.
Ilyenkor Isten közelségét érzem.
A HÉTKÖZNAPOK APRÓ ÖRÖMEI
Ha álmom mély volt, gondtalan,
és a nap arany arca ébreszt,
én úgy indulok, bizakodva,
velem csak jó dolog történhet:
Talán egy rég várt találkozás,
egy kedves, baráti kézfogás,
gyermekarc, aki reám mosolygott,
bimbó, amelyből virág bomlott.
Zápor után egy szép szivárvány,
fák rejtekén a csipkés páfrány,
kék szirmok, amelyeknek színe
emlékeztet anyám szemére.
Bokrok, virágok közt, ha járok,
meglepetést ott is találok:
feketerigók körülöttem,
kísérgetnek. Nem félnek tőlem,
mellettem futnak, nem előlem.
Ha olvad a nap, aranyfényből
épít a nagy vízre tűzhidat,
én várom; az alkonyodó égen
sorra mind - mind kigyúljanak
kíváncsi szép csillagszemek;
mert ők is várják jó Holdanyót,
hogy mesét mondjon, mitől a világ
szépeket álmodva szendereg.
Reggelente, ha ébredek,
Nap fényesíti kedvemet,
hétköznapi kis örömök,
apró csodák segítenek,
teszik jobbá az életet.
Ettől tán én is jobb leszek.
A HOSSZÚ SÉTA
Vannak helyek, ha arra jársz
gondolataiddal játszva,
visszaemlékszel múlt időkre,
egy régi utcára, házra,
ahol jó volt gyermekként élni,
ahol óvtak és szerettek,
semmitől sem kellett félni.
Vannak helyek, ha arra jársz,
a múltba visszavágyva,
eszedbe jut az ifjúságod
régen volt boldogsága.
Még fel - felvillan néha,
sok kedves, tiszta emlék,
és úgy érzed, az az idő,
talán nem is volt oly rég.
És van még sok - sok apró kép,
másoknak talán semmiség:
futó fény, hullámtarajon,
egy pad a csendes vízparton
dús fűzfa árnyékában.
Felszökkenő ezüst halak,
Napot köszöntő sikolyok
a sirályok hangjában.
És vannak emlék - évszakok,
szelíd ősz, fanyar illatok,
szemem lehunyom, elém tűnnek
százszínű, méla alkonyok.
Megérkezett az ezüst Tél
jégtükrös tó, gyémántos dér.
Hócsipke bokor, fehér utak,
jártunk havas fák sátra alatt.
A hosszú séta véget ért,
de az emléke megmaradt.
Vannak helyek és dallamok,
amit hallva, tán sírni fogsz,
amelyet, ha felidézel néha,
a szépségesen szép múltból,
felvillannak a régi képek,
- mely sosem múlón bennünk él -.
Emlékezni és élni késztet.
HULLÓ LEVELEKKEL SZÁLLOK
Tán nem is a földön járok,
hulló levelekkel szállok,
szállok költöző fecskékkel,
nyarat búcsúztató széllel.
De a földön járok mégis.
Szürke fölöttem az ég is,
széltől borzong már az erdő,
lehullott a levél kendő.
Madár keres menedéket,
hová lett a régi fészek?
Avar alól apró bogár
kíváncsian kikandikál,
jobb lesz gyorsan visszabújni,
őszt és telet átaludni.
Jön a Tavasz ezer színnel,
illatokkal, virágdísszel.
Fájdalmat, bút, elvitt a Tél,
hátha van még egy kis remény?
Jobb napokra, mosolygásra,
amire a lélek vágyna.
Akkor nem a földön járnék,
majd virág szirmokkal szállnék,
felhőkig szálló fecskékkel.
Találkozóm lesz az éggel.
HŰVÖS NYÁR
Esőverte ága leng a fának,
a rózsák arcán könnyû bánat,
fényért eseng az ázott pille,
gyöngyöt ringat pókháló csipke.
Viztócsák tükrét eső töri,
virágok szirmát szél szökteti,
reszket a pitypang gyenge szára,
szerteszét röppen bóbitája.
Ablak üvegén fut száz patak,
állok és nézem: régi nyarak,
hûs hajnalok, puha alkonyat,
fényük felizzik, árnyuk befed...
Jaj, átkozott az emlékezet.
Víz lepi már a kis szigetet.
IDŐM KERETE
Ketrecbe vagyok zárva, időm kerete
születésem és halálom.
Megszülettem. Nem kértem, de nem bánom.
A végső nap is eljön, bár nem várom.
Mert így, ahogy van, én mégis szeretem
ezt a néha nehéz, néha boldog életet.
Nem voltak elérhetetlen vágyaim,
csak egyszerű, szerény, apró kívánságok:
a fénylő napból egy - egy kis sugár,
szelíd reményeimből megvalósult álmok.
Egyszeri és egyszerű, ahogyan élek,
azt is tudom, hogy nincs okom panaszra,
mert bánatomban van aki vigasztal,
s ha lelkem fázik, felnézek a napra.
Az idő ketrecében fogoly vagyok.
körülvesznek tövisek és virágok.
Életem kerete születésem, halálom.
De ha gondolataim a jelenben élnek,
a szépet és jót biztosan megtalálom.
AZ IDŐ OLY KEVÉS
Nem gondolok már
múlt idők varázsára,
csak néha - néha vágyom
a szépíthető mára,
aprócska csodákra.
Könnyedén karolva
át a vállamat,
sétálni aranyló
őszi fák alatt.
Az arcod simulna
arcomhoz gyengéden,
óvnál, hogy bántás
másoktól ne érjen.
Ha együtt hallgatnánk
egy régi dallamot,
nem baj, ha a szemed
emléktől fátyolos.
Engedd, simogassam
őszülő fejedet
arcomnak bölcsője
legyen a tenyered.
És úgy, mint az elszállt
csodák idején,
csillogjon a szemed.
Engedd magad szeretni.
Az idő oly kevés,
és néha nem elég
az emlékezés.
ÍGY ÉRKEZTEM
Messziről, nagy kerülővel,
nagyon fáradtan
érkeztem Hozzád.
Kedvemet az idegenek,
közönyösek,
véresre megbotozták,
sziszegő, mérges viharok
ostora tépett,
arcomat hideglelős,
zőld fények
fakitották
sárgábbra a halálnál.
Igy érkeztem
kihûlve, szintelenül,
és most, feléd emelem arcom,
fényt gyûjtök, megmelegszem
szemeid parazsánál.
JELEN VAGY
Jelen vagy, mindig, mindenben,
lehetsz távol, vagy mellettem:
hajnali százszín napkeltében,
hulló harmat üveggyöngyében,
álom után az ébredésben.
Teám párolgó illatában,
madarak üdvözlő hangjában,
napsütésben, halk alkonyatban,
villámfényben és zivatarban,
az őszi erdők varázsában,
csillámló esti hóhullásban.
Készülődve az ünnepekre,
ajándékokat rejtegetve.
Hétköznapoktól elfáradva,
néma magányba burkolózva.
Mindig, mindenben jelen vagy.
És köszönöm, hogy nekem vagy.
KAVICSOK
Már ősz settenkedik a vízparton
ahol ülök, mellettem kavicshalom.
Mintha gondos kezek válogatták,
rakták volna össze a kis dombot,
apró kavicsokból szép mozaikot.
Nincs két egyforma, ahány, annyiféle:
márványmintás, gyöngyházragyogású,
amin megcsillan a nap fáradt fénye.
Van köztük gömbölyű, lapos, ez meg itt
mint egy miniatűr, nagyszélű kalap,
halványsárga, akár az elalvó Nap.
Kezemben egy különös, fényes kavics,
mint tengeri gyöngykagyló, gyönyörűséges,
alig láthatón szivárvány színben játszik,
megsimogatom, hűvös, sima, selymes.
Száz kérdés cikázik gondolataimban:
vajon mi lehet, a kavicsok titka?
Honnan indultak útnak és mikor?
Leváltak nagy hegyek szikláiról,
s azóta görgeti, csiszolja, formálja
az idő, a víz, a durva nagy kövek.
Hullámok sodorták a partra őket,
vagy jött egy gép, és vízbe markolva
a tenyerében maradt, sok csillogó
kis kavics-szemet a partra kirakta.
Örök titok marad a kavicsok sorsa.
Lám ők is olyanok, mint mi, emberek,
sodor, formál, csiszol bennünket
a végtelen nagy folyó, az Idő.
Ki tudja, melyikünk mivé lesz?
Ahány kis emberkavics, annyi féle:
mindegyik más és mindegyik titok.
Színtelen, színes, fénylő vagy fakó,
tán simogatni, tán eldobni való,
felfigyelnek rá, vagy észre sem veszik.
De csiszolva, vagy csiszolatlanul
lesz belőle egy kis emberkavics,
aki szeret, aki szerethető
és az sem baj, ha nem különleges.
A szíve, lelke, érző, hiszen ember ő.
KÉZEN FOGTÁL
Egyedül voltam,
mellém álltál,
új utat keresve,
kézen fogtál,
hibáimmal együtt
elfogadtál.
Hogy jó is van bennem
elismerted,
ha jót akartam
észrevetted.
Rossz démonaimat
elkergetted.
A megtett hosszú út
múltunk része,
visszaemlékszem
minden lépésre.
Jóban és bajban
el nem hagytál.
Köszönöm Néked,
hogy kézen fogtál,
KIJELÖLT ÚT
Az utam előre megszabták Odafönt,
került lábam elé virág is, és göröngy.
Indultam, szívemben tervekkel, vágyakkal,
botladoztam, de az utat végigjártam.
Batyumban, hamis álmot nem cipeltem,
annyit vártam csak, amit tán megérdemeltem,
szép nyugodt gyerekkor, boldog ifjú évek,
célom volt, s reméltem, talán majd elérem.
Hitelesek voltak a kimondott szavak,
bíztam, amit mondok, teszek, mind jók és igazak.
Tisztesen megélni azt, hogy felnőtt leszek,
s köröttem éljenek, akiket szeretek:
gyerekek, s mellettem az egyetlen kedves,
együtt hinni, óvni az igaz szerelmet.
Valahogy így volna jó, hogyha lehetne,
s ha a lélek soha magányos nem lenne.
Mikor múlik a nyár, és az ősz közeleg,
akkor is legyen, ki fogja a kezemet.
S ha végére érek a kijelölt útnak,
köszönetet mondok mindenért, az Úrnak.
KI TUDJA, HOL A NAP?
Kárörvendő varjak szigorú csőrükben
hozzák a ködöt alkonyatkor,
söpri a fényt kormos szárnyuk,
füstté fakul az aranypor,
már Nap sincs talán.
Sárga-bíbor színét
ellopta sok levél, írígykedő bogyó,
felfénylő pásztáit
ki tudja hol viszi a szökevény folyó.
Ki tudja, hol a Nap ?
Baljós arcú varjak
feketén megülnek
felhőlombú fákon.
Gyújts nagy tüzet,
Ülj le mellém.
Nagyon-nagyon fázom.
MAGÁNYOM SZIGETÉN
Néha elviselhetetlen, ami van
mert arra gondolok,
ami talán lehetett volna,
s amit örökre elmulasztottam.
és fáj, mert járhatatlan a tenger
életem és a part között,
reménytelen a sóvárgás
tiszta csillagok felé.
Bolyongok, mint hajótörött
magányom szigetén,
tétova lépéseimet
már senki nem vigyázza.y
Tanácstalanul borul fölém
a néma éjnek csillagsátra.
MAJD ELFELEJTEK EMLÉKEZNI...
Majd megpróbálok úgy élni ezentúl,
hogy elfelejtek emlékezni rád.
Nem engedem, hogy bármi is idézzen,
s eszembe juttassa az arcod,
a szád simogató szirmát,
puha kendőt: az érintésedet,
és ahogy ölelőn nézett a szemed.
Mint csodálatos kaleidoszkóp,
villan sok emlék, játszik és forog.
A híd, hol vártalak, a szél, a nád...
régmult öröm, most hol lehet tanyád?
Ugy eltüntél, vajon hová maradtál?
Olyan nagyon-nagyon magamra hagytál.
Most megtanulok úgy élni ezentúl,
hogy nem emlékszem, nem gondolok rád.
Mint őszi ág, levelét,
emléked úgy elejtem.
Ha meghalok majd,
mindezt elfelejtem
A MAMÁNÁL
Az elmúlt héten hazalátogattam,
a régi kerttől búcsúzott a nyár,
körülnéztem a nem feledhető,
mesebokros, gyerekkori tanyán.
A fáradt rózsák szélnek eresztették
illatos, égőpiros szirmukat.
Sárgalevelű, öreg fa alatt
Ül a Mama, vár, szeme hívogat.
Felémsugárzik szelid békessége,
valami csendes, őszi derűnek,
mindig vár, emlékek között tanyázva.
Az ölében most könnyv és szemüveg.
Mellételepszem, vállam átkarolja,
tudom, dajkálna, mint kisgyermeket,
öreg cicánk féltékenyen kerülget,
s én régi kedvvel nagyot nevetek.
Lassan hűs árnyak lepik el a kertet,
bent körülölel szobánk illata.
Lefekszem s drága, ismerős kezével
megsimogat, betakar a Mama.
MARADOK CSENDBEN
A némaság öl, meghalnak
a ki nem mondott szavak,
gondolatok, érzések.
Örökre elvesznek,
a lélek mélyén eltemetődnek,
semmi sem támasztja fel őket.
Hiába próbálnád
újra életre kelteni,
felidézni, elmondani.
A hosszú hallgatások alatt
elszöknek a szavak,
csak fájó némaság marad.
Maradok hát csendben,
gondolataimmal kettesben.
MÁJUSI ZIVATAR
Beborult az ég a Duna felől,
remélem a szürke felhők esőt rejtenek,
amerre nézek, földek, fák, virágok,
hervadva, fakulva, vízért esengenek.
Morajlik az égbolt, egyre mérgesebben,
villámok szaggatják, egyre fényesebben,
cikázó késként feltépik a felhőket,
koppan ablakomon az első ezüst csepp.
Azután zuhogva zúdul a zivatar,
sűrű, fényes függöny, minden mást eltakar,
szinte hallom, a föld nagy mohón kortyolja,
és odakint minden - minden inni akar.
Az úton fényes kis patakok sietnek,
a csatornák alig győzik, egyre nyelnek,
mint egy nagy tor után, a szomjas vendégek.
Csendesedik. Nincs már menydörgés, sem villám,
újra felragyogtak az utcai fények,
minden frissen fürdött, csillogó és tiszta.
Úgy érzem, hogy ez a májusi zivatar
a világot patyolatos, illatosra mosta.
MÁSKÉNT
Sok mindent másként kellett volna.
Bárcsak az idő megfordulna
s kezdeni lehetne mindent, újra.
Élni tudni és élni merni,
néha járatlan úton menni,
nem csak rohanni, meg-megállni
azt, ami szép, körülcsodálni.
Nem szégyellni a gyengeséget,
meghallani ha hívnak, kérnek,
jobban bízni, jobban szeretni,
szeretteink kedvét keresni.
Kérés nélkül adni mosolyt, jó szót, türelmet
rossz napjaiban is hinni a szerelmet
többet gondolni rá, mit érez a másik,
szeretet tüzével fűteni, ha fázik.
Élhettem volna így is én.
Újra kezdeni nincs remény,
de amennyi időm hátravan
ebben a felemás világban,
hadd élhessem meg tiszta szívvel,
csendes örömök árnyékában.
Moretti Gemma Másként - Viodeó
Link
MEGMARAD ÖRÖKRE
Szívedet tenyeremmel betakarom,
érezzem dobbanását, amíg csak lehet,
és hogy felejtsem:
madárröpte pillanat az élet.
Nyugtalan lelkemet csitítja a csend,
szavak sem kellenek.
Jó így nekünk. Nekem. Neked.
Amikor karod ölelő sátora
- mint madárszárny, ha elfárad -
vállaimról lehullik,
s nem simogat többé kezed,
védtelen arcom a fény felé tartom
és úgy gyűjtök majd meleget.
De addig, amíg csak lehet,
szívedet tenyeremmel betakarom:
hiszem, hogy jönnek még boldog percek,
felfénylenek majd sugaras reggelek,
és szavak sem kellenek.
Jó így nekünk. Nekem. Neked.
Mert nem múlik el, ami szép volt:
a rövidre mért időt
mesévé szövik a pillanatok.
Igen, igen. Jó volt nekünk
a hallhatatlan zene,
a varázslatos csend.
És megmarad örökre
nekem, Neked.
MESE A GESZTENYÉKRŐL
Fényes talpú, bolyhos fejû
rügyek ültek a fákra,
s az éjszaka, mint egy tündér
cirmos szinû, színes szoknyát
adott minden kis ágra.
S ha lehull a sok szirom,
mi marad az ágakon?
Tüskés házban, sötét csendben
alusznak a gesztenyék,
egyre nőnek, nagy titokban,
s ha nem férnek a burokban,
izegnek és mozognak,
majd a főldre potyognak.
Kinyílik a tüskeház,
jaj, rá ne lépj, jól vigyázz;
nagy fák alatt
nézz csak körül, szerte-szét,
mindenfelől rádfénylenek
barnaszemû gesztenyék.
MESE EGY RÓZSÁRÓL
Egy vastag könyvben, két lap között,
találtam egy lepréselt rózsát.
Ki tette oda, s vajon miért?
Jó lenne ismerni sorsát.
Gondolkodom, és megálmodom
a virághoz méltó kis mesét;
lehet, hogy így volt, lehet hogy nem,
de én valahogy így képzelem,
a rózsa édes-bús történetét.
Valaki adta - valakinek,
szeretettel, szerelemmel,
s emléknek, emlékeztetőnek
rejtették gondosan ide.
És megbújt a lapok között,
talán már hosszú ideje.
Égő szirmai megsápadtak,
már nem dédelget álmokat,
de őrzi mindazt, ami rég volt,
illata bűvölőn simogat.
Érzem, ez a rózsa üzenet volt;
valaki adta - valakinek
tudatni, hogy még összetartoznak,
és ezen semmi nem változtat.
Hiába múltak el az évek,
az idő nem játszik szerepet,
a távolság sem jelent akadályt.
Mert határtalan a szeretet.
MÉLY VÍZ FÖLÖTT
Nem evezek, csak hagyom, hogy sodorja
a nagy folyó, az öreg csónakot.
Két oldalt zöld, gomolygó füst az erdő,
és fenn a felhők szürkék és vakok.
Márványos út a méla, szép folyó,
mélye sötét, sosem múló titok.
A fölé hajló, megrezzenő ágak
ráhullajtják a hűvös harmatot.
Kezem kinyújtom, ujjaim között
a víz sodródik, surran, elfolyik,
ködbe vesző partnak homokja beissza
a hozzásimult habok cseppjeit.
Nem evezek, visz, ringat a folyam,
szemem lezárom, már itt vagy velem.
Ki tudja, egyszer majd elhagysz te is,
őrző tenyeremből elszöksz, mint a víz,
mely hűtlen, hűvös, örök rejtelem.
MINDEN JÓT, SZÉPET
Ne aggódj, nem maradsz magadra.
Ha eljön az idő, és elmegyek,
s lábaim nyomát könnyű szél eltakarja,
minden jót, szépet, itt hagyok Neked.
Tiéd lesz a hajnal fátylain
átsejlő szivárványos napkelte,
az alkonyórák emlékező csendje,
a mindennapok színes mozaikja,
fárasztó nap után, a magány nyugalma.
Kósza felhők az égen, ezüstös zápor,
kócos, szélfútta füzek a Duna-parton,
hulló, messze szálló színes falevél,
s hogyha bekopogtat majd a Tél,
és hópelyhekkel takar be a szél,
ölelésében én is ott leszek.
Lesz még sok - sok békés, jó napod,
változó idők és évszakok,
s örömöt mindegyikben találsz
Hamvadó tábortűz, szikrázó parázs,
ismerős utakon kerék surrogás ...
Emlékezz vissza, sok boldog pillanatra,
halálunkig a múlt társunk marad.
Ne félj, soha nem maradsz magadra.
MILYEN LESZ A TÉL?
A fakó égbolt színtelensége,
nem emlékszik már hajnali fényre,
a csupasz nyirfák vacogó ága
nem is gondol már régen-volt nyárra,
csak fázva, félve a közeledő télre.
Milyen lesz a tél? Ezüstragyogású,
gyermekkort idéző hópihés csoda?
Vagy mire főldre ér, sár és pocsolya?
Milyen lesz a tél? De jó lenne tudni ,
szemeim zsaluit szorosan lecsukni,
s mögötte, míg lehet, megóvni a szépet ;
tavasznak kékjét, nyárnak pirossát,
az őszi erdők aranymadarát,
egy szót, hangulatot, szint, dallamot, képet,
amikre emlékszem, s mi emberként éltet.
Jó lenne tudni "csodát csinálni",
mindent okosan, türelmesen kivárni,
s bízva nyitni szemem akkor a világra,
mikor hótól takart, patyolatos, ékes
és szivemig szikrázik gyémántfehér virága.
MOSOLYOD . . . . . . . .
A hajad ezüstösen csillog,
itt - ott már ráncot vésett arcodra
a hosszú évek gondja.
De szíved, a régi megbocsátó,
néha szeszélyeim bolondja.
Ha forgalmas úton megyünk át,
óvón még most is megfogod kezem,
De néha, csak üldögélsz csendesen,
talán a múlton mélázol,
vagy a jövőn tűnődsz?
Jó lenne ilyenkor lelkedbe látni,
vajon mire gondolsz, Kedvesem?
Ha megzavarom magányodat,
akkor - mint valamikor régen -,
rám nézel, átölel mosolyod,
felfénylik, mint csillagok az égen.
MOST EGY KICSIT
Most egy kicsit
elhalkult minden;
fákon a lombok friss nesze,
ablakon a zápor permete,
madarak hangja fátyolos lett,
elhallgatott a tücsök-ének.
Most egy kicsit
minden céltalan lett;
a "valami szépre váró"
reggeli ébredések,
a felhőket figyelni,
hisz te is ezeket nézed,
szél tenyerébe temetni arcom,
mert a hűvösét te is érzed.
Most egy kicsit
minden megfakult;
fölöttem félig-nyílt szemmel
közömbös csillagok,
sápadt és gyorsan tűnő a holdkaréj,
s alig fényesebbek a nappalok,
nincs kedvük tündökölni.
Te nem vagy itt.
Az idő fáradt bogárlábakon vánszorog.
MÚLTUNKAT ŐRZŐ SZERETET
Szeress szelíden, szeretettel.
Ahogyan szeretheti egymást,
hosszú éveket együtt megélt,
az élettel megbékélt két ember.
Szavak nélkül is értve
egymást, megbocsájtva
az elkövetett apró hibákat,
tévedéseket, mert a szeretet,
ami összetartotta őket, megmaradt.
A fiatalság tűzvarázsa elmúlt,
de a vágy, hogy egymás kezébe
kapaszkodva járják végig az utat,
szívükben él, örökre.
Csak annyit kérek Tőled,
hogy ilyen gyengéden, szelíd öleléssel
- mint valamikor régen -,
úgy ragyogjon rám a szemed,
múltunkat őrző szeretettel.
NE MÚLJON EL
Tünékeny idő, tünékeny ember.
De amíg él; jó szó, figyelem,
törődés, türelem, gyengédség kell,
és szeretetből mérhetetlen.
Ne múljon el a tűnő évekkel,
ami a régi érzésből megmaradt.
- Az ifjúság vágyai, a nagy szavak -,
már nem azt hiányolja az ember,
de a szeretet ne múljon el.
A kedvesség, féltés, gondoskodás:
csak néha - néha egypár szál virág,
legyen, aki megfogja kezemet,
ha felidézve emlékeimet,
nézegetek régi fényképeket.
Legyen, aki közös élményeken
együtt nevet, vagy tűnődik velem,
s megvigasztal, ha könnyes lesz szemem.
Egyszer, régen, ígéretet tettünk,
hogy jót, rosszat megosztunk egymással.
Együtt, ha kell, szemben a világgal.
Oly régen volt, de őrizzük nagyon,
amit a szálló idő meghagyott.
ne engedd, hogy szívedből elmúljon
a szeretet, mely kísért az úton
NYÁRBÚCSÚZTATÓ
A nap aranyfüstje betakarta a tájat,
de oly hamar eltűnt a fényesség,
alkony bújtatta el a fákat,
aztán ő is gyorsan elosont,
és átadta helyét az éjszakának.
Az ifjú Hold karcsú, ezüst vitorlása
az ég sötétkék tengerén suhant,
milliónyi fényes csillag csodálta.
Néhány pittyegő, kései madárka,
lent a fák közt kereste fészkét,
én elbűvölve hallgattam egy tücsköt,
az éjszaka vidám zenészét.
Egy hajókürt elhaló hangjával üzent,
halk sóhajával sodorta a szél.
Lágy volt a levegő, de a fák, a föld,
már az ősz fanyar illatát lehelték.
Elmúlt a nyár, de szívünk
még telve melegével.
Vajon mi vár ránk
a közeledő ősszel, téllel?
Úgy kellene várni,
bizalommal, derűvel.
Örülni a színes fáknak,
őszi napok nyugalmának,
a csillogó hóesésnek.
Oly hamar megérkezik az
új esztendő, új remények:
lesz majd tavasz, nyári égbolt,
s az ég sötétkék tengerén
felfénylik és ott suhan majd,
az ezüstvitorlás újhold.
NYITOTT SZÍVVEL
Igen, az kellene:
nyitottabb szívvel élni,
s egymásban bízni lenne jó.
Változik minden körülöttünk,
sorsunk is változó.
Az élet szeszélyes; néha szép,
máskor gonosz arcát mutatja,
a jót ingyen csak ritkán adja,
meg kell küzdeni érte,
szükség van türelemre,
alázatra és szelídségre.
Igen, az kellene,
hogy vigyázzunk egymásra,
mert nem könnyű az élet.
Szeress, segíts óvatosan,
oly törékeny a lélek.
Vannak borúsabb, felhős,
és napfényes szép napok,
s mire lelkedben felnősz
akkor ráébredsz, tudhatod,
mi az, amit nem érdemes,
és mit fontos észrevenned,
ha látod, hogy segíthetsz
megérzed, mit kell tenned.
Igen, így kellene:
nyitottabb szívvel élni,
úgy adni jó szót, szeretetet,
hogy azt ne kelljen kérni.
És több lenne a mosoly,
a jó szó, amire vágyunk.
Megbékélnénk a világgal,
és nyugodt lenne álmunk.
ÖLELÉSEK
Úgy kezdődik: téged ölelnek,
anyád ringat, dajkál, karol,
és nem tud betelni veled.
Nélküle nem vagy semmi,
és ő, senki nélküled. Anya lett,
szeret mindenek felett.
Felnősz, s te karolod át
gyermekeidet, szeretteidet.
Milyen boldogító érzés
ha van akit szerethetsz,
és ha téged szeretnek.
De egész más ölelni őt, a Kedvest.
Semmihez nem hasonlíthatod.
Megnyugtat, erőt ad, békességet,
megunni nem tudod, és mindig vágyod
a tiszta érzést, a beszédes csendet,
ami mindent megért, megmagyaráz,
mert két kar átölel, és te, szívesen
vállalnád így, akár a halált.
Míg fényes perced, éjszakára vált.
ŐRIZD MEG
Ne hagyd elveszni emlékeidet,
felejtsd a rosszat, őrizd a szépet,
Téged illetnek, megélted őket.
A gyermekkori mesék világa,
iskolás korodnak tárt kapuja,
melyen belépsz a százszínű világba.
Kamasz éveid tüskéje, virága,
ifjúságodnak boldog kavalkádja,
rajongás, szerelem, csalódások ára.
Felnőtté válás, rossz és jó napok,
... a nagybetűs ÉLET, mit magával hoz,
röpülő évek, változó évszakok.
Az ember olyan sok mindent megér;
küzd és szeret, boldog és szenved,
mi az, mi ebből megmarad Neked?
Sötét hajadban egyre több a fehér.
De szívedet ne engedd megőszülni,
nézz néha vissza, s tudj annak örülni:
emlékeidet lelked mélye rejti.
ŐRIZLEK
Igy nem őrizte kincseit a gazdag,
nyár illatát busongó, szőke kazlak,
nap színeit üvegbe zárt gyümölcs,
sok tudományát vén zsugori bölcs -
mint téged rejtelek, őrizlek én,
mindent, mi tiéd volt és most enyém:
Papírlapot, melyen kezed nyoma,
pillantásod, mely rólam szállt tova,
egy mondatot, amely tetszett neked,
dallamocskát, mit dúdoltam veled,
egy virágot, melyhez hozzáért arcod,
mozdulatod, ahogy fejed lehajtod,
s még mennyi mindent. Oly szegény a szó
mondani, írni, mily boldogító,
hogy kincsem van, és ez a kincs te vagy,
hogy áradó örömöm titka vagy,
s mert bennem élsz, minden baj elkerül.
És gazdag vagyok, mérhetetlenül.
ŐSZI ERDŐBEN
Táncoló levelek keringenek köröttem,
rozsdaszínű, sárga, bíbor árnyalatban,
színüket váltják, az őszi alkonyatban.
Elköszön a nyártól, a fáradt Nap lángja,
búcsúzó fényeit, - utolsót lobbanva -
szórja, a halkuló erdő magányára,
fényesül az avar, erre a csodára.
Mert most olyan, mintha arany szőnyeg lenne,
ahogy az őszi szél elénk terítette.
Elmerült a Nap az alkony tengerében,
könnyű, szürke fátyol lebeg fenn az égen.
Készülődik a köd, eltűnik az erdő,
el ne veszítselek, kezem a kezedben,
itt maradtunk ketten, - akár a mesében -.
ŐSZÜL AZ ERDŐ
Tegnap százszínű
libegő láng volt,
ma földszagú szél
karjaiban táncolt,
holnap, ha itt jársz,
s felfelé nézel,
elárvult nagy fák
üzennek a széllel.
Arannyal öntve
az erdő alja,
kusza virgács
a bokrok barna gallya,
tüskés ág megfog
s bús őszi jajjal,
elhullt virágát
követeli rajtam.
PILLANGÓK AZ ESERNYŐMÖN
Kaptam egy új esernyőt. Fekete.
Ám, hogy ne legyen olyan komor,
ellepték tarka - barka pillangók,
itt - ott néhány szál aprócska virág,
így lett az esernyő színes és vidám.
Egy ügyes kéz festette mintásra,
s ha nézem fekete boltozatát,
ott pihennek rajta a lepkecsodák:
sárgák, fehérek, narancsszínűek,
világoskékek és halványlilák.
Tárt, finomrajzú, ívelt szárnyaik
mindegyike míves gyönyörűség.
De mi lesz akkor, ha beborul az ég?
és tavaszi zápor kerekedik,
kósza felhőkből nyári zivatar?
Már az első ezüstös cseppektől
megriadnak, féltve szárnyaiknak
érzékeny, selymes, színes bársonyát.
Akkor sietve libbennek tovább, oda
ahol nap süt, virág van, kék az ég.
Én ott maradok, a fekete ernyővel,
amelyről elszöktek a színpompás lepkék.
PRÓBÁLOM MEGTANULNI
Fojtogatón körülölel
a kilátástalanság,
- mint sűrű repkény
a védtelen fákat -.
Már nincsenek új szavak,
amelyek a régieknél
jobban bántanának.
Mint a sötéttől félő
megriadt kisgyerek,
mennék a fény felé,
de nincs hová mennem,
mert nem látok fényt,
és nincs menedék sem.
Az úton, amelyen jöttem,
elveszett minden kincsem:
mosolyom, szeretetem,
amit igaz szívvel
számolatlanul adtam.
Most elhagyottan állok,
próbálom megtanulni,
hogy magamra maradtam.
RÁADÁS
Tavasz, zsenge fűtől, s víztől illatos,
Nyár, mely dús gyümölcsöt, örömöt igér,
Szelid, vadludas ködös őszi napok.
Jégcsapos, hópihés, fenyőn ringó tél.
Hajnal, aranyfény a harmatcseppeken,
telt torkú harangszó a verőfényben,
halkuló hangok, emlékező alkony,
álmodó madarak pityegése éjjel.
Pihenő pille a nárcisz virágán,
nyári záporok, ívelő szivárvány.
őszi ég, bokrokon lángszin levelek,
magot leső cinkék, dermedt fák ágán.
Mindent megélt óra, új nap: új öröm,
tenyerén tartja törékeny életem.
Köszönöm, hisz minden tünde pillanat,
gyönyörű ráadás, ajándék nekem.
A REJTŐZKÖDŐ
Messze vagy, bár a távolság
kilométerekben nem mérhető,
mégsem vagy elérhető.
A lelked rejtőzködik.
Hiába őrzi hosszú évek
álmait, emlékeit,
rossz és jó napok
derűjét, aranyát,
már semmi nem segít.
Valahol elveszítettük egymást,
összefonódott kezünk szétvált,
a semmibe kapaszkodik.
Elveszítettük a hitet és bizalmat.
Valaha úgy éreztük,
hogy örökké tarthat,
egészen a halálig, de most
minden semmivé válik.
Csak álom volt, ébredni kellett.
Hol lehet megtalálni
egy elrejtőzött lelket?
RELAXÁCIÓ
A muzsikát talán csak álmodom,
s valaki suttog: "nyugodt vagy,
az egész tested pihen most, mozdulatlan"
A hang betakar, mintha óvna,
fekszem, a zene átitat,
s elfog valami mondhatatlan,
szelíd, gyermeki áhítat.
Nem szégyenlem, hogy sírni kezdek,
csendesen, s csak úgy magamnak.
Élet. Idő. Meddig ? Miért ? ...
Valahol messze elmaradnak.
Szivem, a kőszárnyú madár,
lassan leveti minden terhét,
fekszem, lelkemben elcsitultan,
karján ringat a csendes dallam.
Egy kicsit talán meg is haltam.
AZ A RÉGI GYERMEK
Évek maradnak el mögöttem,
változik az ég is fölöttem,
de van érzés ami változatlan,
amelyhez mindig hű maradtam.
Hiába múlnak el az évek,
annyi minden van körülöttem
ami elbűvöl. És a lélek
őrzi bennem a csodaváró
kisgyermeket. Amíg csak élek.
Tudom azt is, hogy bűn, hazugság
és gonoszság van a világon:
háborúk, gyermekhalál, könnyek,
és képmutató szánom - bánom.
Vad, könyörtelen tülekedés,
pénzért, tünékeny hatalomért,
de vannak, kik sírva küzdenek,
az életből egy kis falatért.
Én látom ezt, és fáj nagyon,
úgy segítenék, de nem tudok,
csak jó szavakkal, kezem nyújtva
annak, aki magát megadva,
reményeit vesztve elbukott.
Esendő, gyenge vagyok én is,
titkon oltalmat keresek,
s hátat fordítva a világnak
hívom azt a régi gyereket,
kit múltam rejtekében őrzök:
a csodavárót, hinni tudót,
a tiszta, tágra nyitott szeműt,
és szép mesékről álmodozót.
Kérem, nyugtasson szép szavakkal,
biztasson dallal, új tavasszal,
hogy érezzem: él még lelkemben
a gyermek, akihez hű maradtam.
A RÉGI KERT
Miért van az, hogy minden ősszel újra
elémtünik az arcod és szemed ?
S eszembejut egy árnyas, csendes út,
hol utoljára jártam teveled.
A régi kert, hol kócosan kanyargott
a kedves út a sok virág között,
hol két gyermeknek boldog, tiszta álmán,
a sok öreg fa bölcsen őrködött.
Magányos, árva lett a régi út,
nem őrzi könnyû lépteink zaját.
Nem emlékszik már, mindent elfelejtett
a kis tónál a kedves kőnajád.
A régi kertnek lengő, árnyas bokra
nem rejteget már édes titkokat.
Széthullt a nyárnak ezerfényû csokra,
szél röpíti a virágszirmokat.
Magam vagyok és rád gondolok, Kedves,
míg halk léptekkel a csend erre jár.
Az arcod látom, szemed tiszta fényét,
Úgy érzem, kertünk néha visszavár.
SÍRÓ MADÁR
Elhervadtak a nap szirmai,
százfelé szórta a szürke szél.
Sistergő zápor tépi a fákról,
- jaj, odalett a lombkorona -
veszve már millió, színes levél.
Egy perc, az alkonyt felfalja az est,
kormos éjszaka, csillag sehol.
Fekete égbolt. Fekete fák közt
köd lopakodik, némán oson.
Magányos madár sír valahol.
Hold bujkál a felhők mögött,
ezüst arcán sűrű, fekete fátyol,
fényleni szeretne, utat mutatni,
várja; a felhő talán tova száll...
De nem irgalmaz, kormos az égbolt.
Nem talál fészkére a síró madár.
SZELÍD SZERELEM
Már régen elengedtük egymás kezét,
már nem kérdezzük egymástól: szeretsz-e?
Ki nem mondott kérdésre nincs felelet,
de válaszol helyette a tekinteted.
Szelíden, szeretettel ölel magához,
és érzem, örökre hozzád tartozom,
mint éghez a felhő, mint levél az ághoz.
Azt álmodom, hogy karjaidba zársz,
szorosan, mintha féltenél a világtól,
s ha fejemet a szívedre hajtom,
tudom, benned is újra felvilágol
az ott szunnyadó régi érzelem.
Már nem az ifjúság bolondos vágya,
de talán, a mindennél többet érző
szíveknek álma: a halált is túlélő,
az egymást megtartó, szelíd szerelem.
TAVASZI SZÉL A SZERELEM
Ma csak örülni akarok,
ma engemet ne bántson senki.
Én úgy szeretnék, gondtalan
gyerekként, nagyon boldog lenni.
Ma szíven dobott a tavasz,
valami illatos csodával,
egy csokor tiszta, harmatos,
kéken mosolygó ibolyával.
Most ne beszéljünk, kedvesem,
szótlanul tedd kezed kezemre,
Feléd repített, Neked nyílik
szívem gyermeki, régi kedve.
Tavaszi szél a szerelem,
Hozzád hajlít mint gyenge ágat,
mindenben Téged kereslek,
a két szemedre gondolok
s megcsókolom az ibolyákat.
TÜKÖR
Ne számolgasd az éveket,
nem lesz sem több, sem kevesebb,
ha tükröd szemed elé tartod,
ne keresd, azt a régi arcot,
- a napmosolyú, gondtalant. -
Megvívtál néhány kemény harcot.
De hallgatózzál befelé,
s ha felnézel, az ég felé,
tudsz-e még hinni, hogy az égbolt
- mely réges-régen tiszta kék volt -
lesz-e még újra égi szép?
Ha tükröd magad elé tartod,
s nem néz vissza a régi kép,
ne fájjon, hogy a gondtalan,
napmosolyú arcnak ránca van,
nem is egy-kettő. Számtalan.
Ami fontos: szemed a régi fénnyel,
barátkozzon a változó éggel,
s tudj mosolyogni, gondtalan.
Mert a lelkedben béke van.
. . . .
TÜNÉKENY ÜZENET
A boldogság csak hópehelynyi,
eléd libben, rácsodálkozol,
isteni kéz mívelte szép csodává,
ezüst csillaggá, tél pillangójává.
Jártál már hózáporban, téli szélben,
hogy érezd, megtisztít hűvössége?
Mosdatta lelked gyermeki tisztára
a hópihék csillogó fényessége?
Én jártam, éreztem. Érdemes volt
megszületni ezért a csodáért,
mert a szívem most patyolatfehér
hófödte mező, érintetlen tiszta.
És újra hinni kezdek álmaimba',
hogy szívvel, reménnyel írhatok a hóba
- mint gyermekkoromban - leveleket.
Égben vagy földön tán lesz majd valaki,
és olvassa tünékeny üzenetemet:
A boldogság csak hópehelynyi
örülj neki ameddig lehet,
megfogni ne akard, markodba ne zárd,
mert mire megfogod, üres lesz a kezed.
ÚJESZTENDŐ
Ismét elszállt egy év.
Itt volt a szende, szép tavasz,
tombolt a tüzes nyár,
majd megérkezett szemlesütve
az őszi napsugár.
És jött a Tél, bár hósubáját
még nem öltötte fel,
szürke felhőkben útrakész
millió hópehely.
Év vége van. Ha megkondul
az éjféli harang,
bennünk is megszólal halkan,
félve, kérdőn egy hang.
Mit hoz nekünk az Újesztendő?
Bár sejtjük úgyis a választ,
jut majd számunkra öröm is,
és ér bennünket bánat.
Tovatűnnek napok, hetek,
hétköznapok és ünnepek.
hétköznapok és ünnepek.
Rajtunk is múlik, az esztendő
ne legyen hasztalan, veszendő.
Csak a remény ne hagyjon el,
mert hinni kell, és bízni kell:
még lesznek boldog, szép napok,
az ég néha kéken ránk ragyog,
s ha beborul, jó szél elfújja.
Bízzunk benne, újra, meg újra.
És a szürke hétköznapokban
találjuk meg, ami jó és szép.
Telítse szívünket békesség.
ÚTKÖZBEN
Dajkálva ringat a vonat,
már alkony borul a tájra,
szendergő, virágzó fák és bokrok,
felhőként fehérlő sziromfátylára.
Kutakodva nézek ki az ablakon,
csillag még sehol sem csillan,
csak itt - ott egy - egy fényfűzér,
- sietve suhanó városok -
aranysárga gyöngysora villan.
Egyedül vagyok. Elgondolkodom.
Néha útnak indulunk,
arra gondolva, hogy többé
talán vissza sem térünk.
De most, mégis úgy érzem,
csak azért utazunk,
hogy örülni tudjunk
amikor hazaérünk.
A VÁRAKOZÁS ÖRÖME
Én gazdag vagyok,
enyém a reménykedés öröme:
talán jössz, telefonálsz,
mondasz valami kedveset, csak nekem.
Oly kevés is elég, hogy egy kis időre,
csak néhány órára, napra
minden elviselhetőbb legyen.
Elkerül idegen szemek karcolása,
kígyósziszegésű szavak mérge,
zenévé szelídül tenyeremben
riadt madarak szívverése.
Mint hintán a szállni vágyó gyermek,
lebeg szitakötőszárnyon
halk bizakodásom.
Lehet, hogy félútjáról visszahull,
viszi a szél, "kis gondolatpihe",
de mégis, mégis gazdag maradok,
enyém a várakozás öröme
VIGYÁZNAK RÁD
A Napra bíztalak:
forró szívében megmártva magad
legyél erős, tiszta és nem sebezhető,
óvd amit szeretsz, és ne feledd
ami jó és emberi, az mindig érthető.
A Holdat is megkérlelem,
ha sötéten süllyed a világ,
legyen álomba mesélő dajka,
égre festett, hajnalig fénylő virág.
Rábízlak a csillagokra is:
vigyázzák álomképed
ha alszol, szőjenek szivárványt
szíved fölé,
s a reggel kék föggönye mögé bújva
lessék, köszöntsék ébredésed.
VISSZAHOZHATATLAN
A gyerekkori aranyfényű nyár,
az ismeretlen kamaszideál,
az ifjúkor lángoló lázadása,
felnőtt korom sok - sok csalódása.
Hogy hamis volt, amiben mindig hittem,
s amire tán várni kellett volna,
én olyan sok mindent elsiettem.
Voltak ragyogó, szép időszakok,
kékegű, napsütötte, víg napok:
boldogság, öröm, játék, gyerekek,
szívből adott és kapott szeretet.
Ahogy gyorsan suhantak az évek,
halkult a dal, csendes lett az élet.
Most emlékeimet idézgetem,
arról, ami volt, s mit rontottam el.
Visszahozhatatlan, ami elmúlt,
emlékeim csokra, lassan széthullt.
Mostanra, nékem más, már nem maradt,
várom a békés őszi napokat,
a mesés, varázslatos színeket,
a hóesést, a gyémánt fényeket,
amíg köröttem bealkonyul,
és csend lesz. Visszahozhatatlanul.
VISSZANÉZVE
Vállamon egy kis batyuval,
jóraintő, szép szavakkal,
sok - sok okos, jó tanáccsal
indítottak életútra.
Az út nem volt mindig sima,
megbotlik az ember néha,
ha göröngy kerül útjába.
Ahogy múlt az idő, az én
batyum egyre nehezebb lett.
Utam során annyi minden
került belé, egyre tellett:
gond és öröm, bánat, szépség,
jó barátok, ellenségek.
Ám most, hogy a megtett útra
néha - néha visszanézek,
úgy, ahogy volt, megpróbálom
szépnek látni, az egészet.
Hisz az élet egy nagy próba,
fordulhat rosszra, vagy jóra.
S ha volt is rossz, biztos kellett,
hogy minden jót megbecsüljek,
ami elkísért utamon.
Megkönnyebbülő lélekkel,
nehéz batyumat lerakom.
Ez a kárpótlás, jutalom.
IDÉZETEK
Élni tudni és élni merni, néha járatlan úton menni, nem csak rohanni, meg-megállni azt, ami szép, körülcsodálni.
Moretti Gemma: Élet
|
|
|
0 komment
, kategória: Moretti Gemma |
|
|
|