Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Blogom, Képtáram,
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
P. Pálffy Julianna versei
  2019-10-06 21:00:27, vasárnap
 
 







P. PÁLFFY JULIANNA VERSEI


P. Pálffy Julianna /Carie/ (1955 - )










AMIKOR HIÁNYZOL, ÉN EGY SÉTÁRÓL ÁLMODOZOM


Kockaköveken lépkedek,
a hídon, aranyszobrok közt
átölelsz, s a szemedbe nézhetek.
Lágy szellő, selymes érintés,
finoman fogod a kezem,
csilingel bennem a város hangja,
eláraszt, elsodor a szerelem.

Csak álom ez, én itthon várok,
a Te lépteid koptatják a köveket,
egy édes szó a telefonban,
- Hiányzol - így szólt az üzenet.
Képzeletben, Veled járom én is
az utcákat, a tereket, a hídon
állva, én is látom, a boldog
mosollyal integető embereket.
Olyan szép ez a város, a Te
szemeddel nézem és látom,
egyszer azt mondtad: láthatjuk
talán együtt, vannak még
csodák ezen a világon.

Néha, mikor erre gondolok,
hallom a zenét is, a Moldva
dallama száll, ölel át gyengéden,
mit nem élhetek át igazán,
megálmodom versben és megélem
- Veled hallgatva - zenében.







AZ A PILLANAT ÖRÖK


Dalt dúdoltam
neked összeborult
lombok alatt,
buja ritmusra
ringtunk mezítláb,
míg magamnak -
gránitból
megfaragtalak.

Repkedő szilánkok
sebezték kezem.

Te voltál, ki
istenverte földbe
tapostad a szívem.

(a pillanat él,
a pillanat - örök)

Most zúzom a követ,
belőle aprókat török,
minden darabja enyém,
pöröly sem kell
- ne! ne fordulj felém! -,
mert kőnél is keményebb
ma az akarat,
hideg közönnyel marni
rózsaszín álmokba
vésett szavakat.

(a pillanat él,
a pillanat - örök)

Odakinn az éjben
nem csak haraszt zörög,
új nyílvessző suhan...,
ujjad már az íjon feszül,
friss vérre áhít a vadász
- de jól figyelj! -,
téged csupán ösztönöd,
s fegyvered magyaráz.

(Az a pillanat örök,
az a pillanat
maga volt az élet,
összetörlek mégis,
mielőtt újra elhinnélek.)







A BOHÓC


Bohóc áll a porond közepén,
varázsdallamot játszik,
hol sír, hol kacag a hegedű,
néha vidám, néha fájón keserű.
Tapsol, tombol a nézősereg,
részéről, ez hála és köszönet,
mert azt látják, a porond
közepén a bohóc vidám,
s teli szájjal nevet.
Ott áll egyedül, hegedűvel
a kezében, száján széles
a vigyor, ám könnyek csillognak
a szemében, a publikum ámulva
nézi, a bohóc előadását újra
és újra kéri, senki nem figyeli,
senki nem látja, mit takarhat
a bohóc ruhája.
A sokzsebes kabát alatt,
a bohóc szívében, ott ég a
bánat, hiába a nevetés,
a játék, emlékek kínozzák,
a lelke összetört, fáj még.
Elhagyta őt a párja,
azóta egyedül - magában,
a nagyvilágot járja,
mindenhol őt keresi,
rongyos bohócruhában,
kiáll a porond közepére,
szívéből szól a zenéje,
a Kedvest idézi,
érte sír a hegedűje.
Mikor vége az előadásnak,
leveszi a bohócruhát,
arcáról lekerül a festék,
elfáradt, egyedül van,
egyedül várja az estét,
belepillant a tükörbe,
szemében fénytelen a bánat,
nem bohóc már többé,
átöltözött - lánynak.

Lelkem mélyén,
az a Bohóc én vagyok,
az én szívemben szól
a muzsika, könnyekkel a
szememben én nevetek,
az én hegedűm sírja
esténként a nevedet,
mert nincs több remény, de
reménytelenül is, én szeretek.







BOROSTYÁN ÉS SMARAGD


hiába csak emlék és hiába fáj,
bennünk nevet még az a régi nyár,
szép szemedben ma is lángolnak
a fények, legmélyén borostyánok
és smaragdok égnek, íriszedben
aranyszikrák cikáznak, felcsillannak,
ha engem tudnak, ha engem látnak;
nem engednek el, fogoly vagyok,
bilincsem nincs, mégis maradok -
mert lehet köztünk ezernyi akadály,
hegyek, völgyek, folyók és száz
határ, érezni foglak minden percben
és minden pillanatban, ha elér hozzám
a vágyad álom hozta, fény-alakban;
átölelnek bennünket a meghitt illatok,
elvarázsolsz újra, s újra a tiéd vagyok,
beborít a szerelem, ránk csókeső hull,
valóság hiába ébreszt, te itt maradsz
velem, s én veled - visszavonhatatlanul.







CSAK EGY PILLANATRA...


Idejét sem tudta már mikor sétált át utoljára a folyón átívelő bármelyik hídon.
Hirtelen ötlet volt, eszébe sem jutott volna, ha délelőtt ne hallja meg a rádióban
a zenét. Semmi összefüggés nem volt a hidak és a zene között, most mégis itt
állt a híd közepén és nem tudott betelni a látvánnyal. Nem hallotta a kocsik zaját,
nem zavarta a kipufogók bűze, csak a fényeket látta, csak a víz szagát érezte.
A francia dal szövegét nem értette és mégis, a férfi hangja minden alkalommal
apró hidegrázásokat futtatott végig a testén. Most is így érezte, amikor a kora őszi,
langyos szél végigszánkázott a nyakán mint egy selymes érintés.

Szürke fellegek takarták az eget, beborítva mindent a szürkeségükkel. Már érezni
lehetett a közelgő eső illatát.

Csak egy pillanatra mert lenézni, tudta magáról, hogy vonzza a mélység.

A folyó békés és csalogatóan hívogató volt, nyugalmat ígérő. Csak egy pillanat volt,
csak egy pillanatra érezte a feneketlen mélységet, csak egyetlen pillanatra érezte át
a zuhanást. Egyre erősebben szorította a korlátot és kényszerítette magát, hogy
másfelé nézzen. Mint varázsütésre, egyszerre gyulladtak fel a lámpák bevilágítva
a várat, a hidakat, a folyót, a várost. Eltűnt a szürke és a vízben együtt táncoltak
hullám és a fény.

Megkönnyebbülten emelte fel a fejét és engedte, hogy az első esőcseppek lemossák a könnyeit...







A CSÓKOD...


A csókod mézízű varázs - s én -
a méz, édes mámorát szeretem,
minden csókodban azt keresem,
ha ajkad az ajkamra simul,
ott érzem az ízét, hol finoman, hol
vadul.

Oly puha, oly bizsergető,
forrón szenvedélyes, mindent kérő,
néha, mint az alászálló hópihék,
a vállam éppen csak, éppen hogy
megérintették.

Barangoltak a testemen, dombokon
és íveken, lobogó tüzeket gyújtva bennem,
hogy kívánjam, hogy kérjem, engem is
vigyél magaddal, hiszen csókraboddá
lettem.

Elkárhoztam érte, bűnömül ne vegye
senki, ki nem érezte a csókod ízét,
nem tudhatja milyen az - Téged -
igaz szerelemmel a szívében, őszintén
szeretni.

Az én szívemben ott él a szerelem,
szirmait bontó, gyönyörű rózsa,
elvarázsoltál, megbabonáztál, hogy
örökkön-örökké éhes legyek, arra a
mézédes csókra.







DE JÓ LENNE...

(Álmodj Párizst velem)


De jó lenne veled lenni,
kéz a kézben sétát tenni,
járni utcáról utcára,
hallgatni az utcazenét,
várni egy harmonikásra,
este felmenni a toronyba
s onnan nézni szét;
bandukolni festők között,
akikhez éppen szeszélyes
Múzsa költözött, áhítattal
lépni a Templomba,
gyertyát gyújtani s leülni
csendesen egy hátsó padba;
jó lenne kávét inni veled
ott, azon a kis téren,
ahol a szerelmesek,
hozzád bújnék amikor fázom
- nem lenne elég a kabátom -
zord szél fújna hideget,
magadhoz szorítanál érezni
a szívemet, elfáradva, boldogan
megkeresnénk a szállodát
- várna már a kis szobánk -
elszabadulna velünk a képzelet,
valósággá álmodnám minden kérésedet,
szeretnélek forrón, szenvedéllyel
- nem is lenne elég az éjjel -
ébren köszönne ránk a hajnal,
mert újra és újra elvarázsolnál
- a mézédes csókjaiddal. -

Veled jó, édes a szerelem
- álmodd igazzá -
Álmodj Párizst velem!







EGYETLEN SZÓT


Gyilkos csöndjeid
csupán engem ölnek.
Ádázul fonják hálójuk,
élvezettel bíbelődnek,
a bántás hangtalan.
Szótlan szótüskéid nyomán
fájón égnek a hegek.
Ha nem szólsz hozzám,
továbbra én hogyan higgyelek?

Feltépett sebeimen
hiábavaló gyolcs a remény,
ha sóval hinted néha nap
unott bűvöletért,
bár kegyelt a sorsom, gyógyír,
pusztán erőm kevés,
mert minden érted-szívdobbanással
fizetek nemtörődöm mámorodért.

Lassan, cseppenként
fogy a vérem,
hideg közönyöd
dermeszti lüktető életem,
bénító lepelként
borul rám hallgatásod,
s bennem hiába kiált
égig a szerelem.

Szótlan szótüskéid helyett
bűntelen hegek,
csak egyetlen szót szólj, egyetlen szót,
ne hagyd, hogy másnak
higgyelek!

Érezzem bár édesnek
azt az egyetlen szót,
érezzem akár keserűnek,
te tudhatod csak,
hogy gyilkos csöndjeid
csupán engem ölnek.







EGY MONDATBAN


hallgatsz és hallgatok
ki nem mondott szavak
sebzik a szívemet
soha nem alszanak
az éjszakai lidércek
véres csőrű madarak
szaggatják széjjel
a nappal szőtt ábrándok
szerelemfátylát minden
este és minden éjjel
így büntetnek az álmok
mert ébren is hiszem
visszatalálsz hozzám
s én hozzád visszatalálok.







ELENGEDLEK


Ma százszor is elmondtam,
elengedlek.
Nem kötlek szóval,
és nem égetek kék gyertyát sem.
Nem oldok kötést.
A mágia nem nekünk való.

Mondják, a szerelem harc,
ám nekem nincsen kardom,
nincsen pajzsom.
Én nélküled voltam védtelen,
s szelíd páncél ölelt,
ha két karod oltalmazott.

Végtelenül múlt az idő,
ha hiányoddal mértem.
Az órák és percek mégis
megtanultak újra repülni,
s bánatpillék sem ülnek már
ajkamon nyílt mosolyomban.

Talán mást ölelsz,
talán másvalaki keresi
szemed bársonyában
az aranybarna önzést,
míg kihűlt szenvedélyed
didergő koldussá nem teszi.

(vacogó reggeleken majd őt is
meztelen álmok hidegre hűlt
teste ébresztheti)

Nem kötlek szóval,
és nem harcolok érted.
Nem oldok kötést.
Kék gyertyát sem égetek.
A mágia nem nekünk való.

Elengedlek.







ELFELEJTETT ÁLMOK


Elfelejtett álmokon átlépdelek,
körülötted lebegek, bekerítelek,
s a megálmodott csókok helyett,
rád ragyogom a legszebb képzeletet;
Derengő, hajnali ébredésben,
ezüst hajadba siklanak az ujjak,
fénylő tekintetektől a vágyak
vad táncba kezdenek, lángra gyúlnak;
félig öntudatlanul, ájultan ölelkezel,
lélegzeted elakad, boldoggá teszel,
mire lelkedből a sóhaj felszakad,
már enyém a szó, a legédesebb szavad;
Elfelejtetted az álmot? - vedd! a tiéd,
mert én, újra s újra elhozom neked,
a megálmodott csókok helyett,
az igazzá lett, legszebb képzeletet.







ELFELEJTETTÉL


Elfelejtettél.
Tavalyi hó már nem őrzi
lábad nyomát.

Fagyosra kékült szájjal
virágot karcol a lehelet,
tócsák jegén táncol kettőst
ridegen, valóság és képzelet.
Belül reszketek.
Miattad fázom.
Büszkeségem vállon vereget,
s könnyem sem engedi.

Megteheti.

Nyögve zenél a szél
- tán vájtfülű angyal kéri -
disszonáns hangorgia,
dallamát senki nem érti.
Elfelejtettél. Megint.
Dermeszt a gyűlölet.
Fehér a lepel, beterít
múltat, jelent, jövőt,
sóval hintett sebeket.

Unalmában hiteget.

Tavalyi hó már nem őrzi
lábam nyomát.
Elfelejtettél.

Tavaszra vártam -
de újra havat hord a szél.







ELMESÉLEM...


Figyelsz?
Neked mesélem.

Mezőn járok, búzatáblában
piros és kék virágok,
vékony út visz erdő közepébe,
valahol patak csobog,
vize zuhan le a mélybe,
lábam alatt harmatos a szőnyeg,
felhők közt, szivárványból
boldog álmokat szőnek,
nincs bennem félelem,
nem ül bánat a szívemen.
Hív az erdő, a távolból
vidám muzsika hangja száll felém,
álmodom és nevetek.
- Mit gondolsz? Eltévedhetek?
- Nem tévedhetsz el.
- S ha mégis? Megkeresel?







EMLÉKKÉ SZÉPÜLNEK A PILLANATOK...


Emlékké szépülnek a pillanatok,
hiába fogytak el a percek, nem
lettek hónapok és évek, mégis mi
voltunk egymásnak lélegzet, szomjat
oltó nedű, vad éhet csillapító étek.
Balzsam voltál a szívemen, fényem,
visszaragyogtál rám csillagom,
csak néha folyhatott titkon érted
könny az arcomon, mert úgy szerettelek,
gyengéden féltve - óvtalak magamban is -
s nem vártam semmit cserébe.
Ha téged álmatlanná sújtott a bánat,
magányod metsző hidegét sütötte felém
börtönbe zárt vágyad; és te, szikrázni
hívtál, lángoló örvényben mámortól édes
édenben élni, ahol megtanítottál engem,
- vagy én tanítottalak téged, kedves? -
csókdallamokkal szerelem zenélni.







ENGEDD EL A KEZEMET


elsötétült csendben némák a szavak,
némák a mondatok, elnémult csendben,
nincsenek, nem érnek el hozzám az
édes dallamok;
földbe gyökerezett a lábam, lépnék
- lépni sem tudok, pedig indulnék feléd,
bennem ég a vágy, szeretni akarok,
de eszembe jut az utolsó istenhozzád,
s mert, nekem nem kell alamizsna,
nem kellenek részvétmorzsák,
ha elveszett, hát vesszen örökre el,
az a tündérország;
mert tudd!
- nekem az egész kell úgy, ahogy az elején,
többet ne adj, csak engedd, hogy újra
elvesszek én, ölelésben, csókban megfürödve,
szemem legyen, a te lelkednek tükre;

és ha mégsem, ha nem lehet - ne sajnálj! -
csak engedd el, engedd el a kezemet...







ENGEDJ KÖZELEBB


Már közel az ünnep Uram,
kérlek küldd el hozzánk a szenteket,
hadd hozzanak fényt és mosolyt,
hadd töröljék le a könnyeket;
vigyázzad lépteink, botlásunk
ha fáj, gyógyítsd türelemmel,
nézz az árvákra is, kezüket ne
engedd, óvd őket szeretettel.
Betegeknek reményt kérek Uram,
nyughatatlanoknak immár békét,
s egy szebb, boldogabb jövőképet
azoknak, kik elhitték a világ végét.
Add, hogy ott ragyogjon mindenki
szemében az ünnepi gyertyák lángja,
áldd meg Uram a gyermekeket,
s az anyát is, ki a gyermekét várja.

Engedd Uram, hogy ezután még jobban
vigyázzak azokra, akiket nagyon szeretek,
de kérlek Uram, engedj közelebb azokhoz
is, kiknek szívéből hiányzik a szeretet.







EZÜST ÉS SZÍNARANY


Múlhat az ember sorsa,
lakaton, kalitkán,
vagy elég csak
egy egyirányú utca,
mégis szembefordul,
mert fontos
mit mutat a tükör,
- válasz majd minden karcra -,
rádobált sártól is
tiszta maradhat az arca.

Illúzióbuborékok, vágyak,
rózsaszín álmok,
de kemény küzdelmek,
és megvívott csaták,
áldások..., és átkok,
elhamvadt-égő szerelmek,
őszinte barátok;
ellenséggel nem számol
se közel, se távol
- velük tele a világ -,
jut mindenkire
a javából;
kitaposott ösvényen jár
ma a gonosz,
igaz ember mégsem él
,,kéz kezet mos" játékkal,
mert becstelen
az a játszma,
s váltig piszkosabbá válik,
helyette hajolnak többen,
egyre lejjebb,
gerinctelen derékkal,
és görbülő szájjal
loholnak nyálig;
múlhatna az ember sorsa,
lakaton, kalitkán,
mégis kulcsot talál,
- hisz érti már -,
a télvirág bizton elolvad,
tavaszba bimbóz a sorsa,
nyár végére szirma nyíl,
s öröm lesz a búból...,
mindenki meríthet
a tiszta kútból;

mosolyogva
köszönt engem is az
ezüstös a halánték,
(csak számháború-játék)
mert
bársonyos ősz fonta
selyemből készül,
a szívembe csöppentett,
apró, színarany-ajándék.







ÉJFÉLI GYERTYA


gyertyaláng lobban
illatos méze hozzád
visz gondolatban







ÉREZNED KELL!


- ha ígértem volna, de nem! -
Nem ígéret volt, csöndes szóval
mondtam el mennyire szeretlek,
lelkem adtam szelíd szerelemmel -
ha kellek, ha vársz, én is kereslek.
Múlhatnak a napok, s nyárestékbe
hiába olvad őszi lombok aranya,
Te döntheted el, szikrázhat-e még
borostyán-smaragd szemedben,
szemem kék ígéretű mámora?
Féltékenyen őrzött emlékek közt,
erdők rejtett bája, szénaillatú tisztás,
égő, szenvedélyes bíborvágyak,
- neked is érezned kell, parázslik még! -
az út végén én állok s téged várlak.
Nem számít, hogy tolvaj éjszakák
lopják a fényt szürke háztetők
felett, nem számítanak a vaksin
hunyorgó csillagok, ha csipkés
szélű felhők szélén majd, nekünk
hímeznek szivárványt az angyalok.







FŐNIXMADÁRKÉNT


Mennyi kín, könny és bánat
tépázza testem és lelkem,
nyugalmam keresem, de
nem találom, véget ért
egy gyönyörű álom.
Szerettelek minden órában
és percben, gondolatom
hozzád szállt, ott éltél
bent - hallod -
ott benn, a szívemben.
Sorsunk nem enged többet,
élni kell saját életünket,
a vágyak majd elcsitulnak,
mint hullámai a tomboló
tengeráradatnak.
Főnixmadárként szállt az égbe,
lángolt ez a szerelem, mely
vulkánként tört fel,
hogy tűzben égve,
hogy beteljesülve, holtan
hulljon le a mélybe.







GYÖNGYKAGYLÓ


Összezárt kagyló voltam,
tenger mélyébe merülve,
végtelen nyugalomban;
helyem kerestem ott lent,
s hogy létezik fenn is,
azt nem tudhattam.
Felhoztál a mélyből,
gyöngyhalászom voltál,
a hálód megfogott
s te, engem választottál.
Örültél és izgatottan vártad,
mit találsz, mi rejlik bennem,
de látni csak akkor láttad,
mikor a kagylót kinyithattad,
mert kulcsát megtaláltad.

Kinyitottál.
- én a kincsem mind neked adtam -
az a gyöngy a szívem volt,
a tiéd lett, csak én - belehaltam.







HALLGATUNK


A hallgatásod, a csönded
tart fogva minden éjjel,
hallgatok én is, csak a neved
suttogom forró szenvedéllyel,
nem érinthetlek, helyetted
párnám gyűröm-ölelem,
koldussá lett mindkét kezem;
messze még a reggel,
nem tudom mit hoz majd a holnap,
félálomban élek, s az ajkamon
csókok emléke olvad,
az arcod, az illatod, engem igéznek,
régen halott szavak andalítanak,
fülembe zenélnek, fájón is édes titkok,
valaha volt szép remények,
még mindig szerelemről mesélnek.







HAZUDJ!


Mosolyogva hazudj! - hazudj a mosolyoddal, a könnyeket
belül sírjad, eltört az igaz, mert azt hazudták neked,
a virágok csak érted, csak miattad nyílnak; hazudj hát!
hazudd, hogy nincs többé benned fájdalom, hazudj!
a hazugság néha édes védelem, máskor keserű oltalom;
hiába tört össze a mesevilág benned, belül üvölthetsz,
már nincs mit tenned, a hazugságnak ára van, s te fizetni fogsz
mindenért, nem lesz olcsó, megszámítják majd a lelkedért,
de te, csak hazudj tovább, hazudd, hogy még mindig szerelemről
szól az ének, hazudd, hogy azok a szemek csak a te szemedbe
néznek, hazudd, hogy a szikrák a szívében csak érted égnek,
hazug már a csók is, mert nem édes, nincs íze mint a méznek,
és magadnak is hazudj, magadnak hazudd a legnagyobbat:
hogy nélküle is szép...,
hogy nélküle is van... élet.







HELYETTED IS


Bőrömre feszült
szenvedély gombjain
játssza ujjam
a visszatérő dallamot,
fél ütemre
dobol a szívem,
és csörgősipka
csilingel rá fejemen,
mi négykezes darab
volt egykor,
ma mozdíthatatlan,
ólomsúly teher kezeden,
kezemen;
örök farsang,
lidérces álom,
bódult-vénült szellemek
egymásba hullva,
szótlan ajkad
halálos méreg,
prédád vagyok
- s te kísértet volnál? -,
ki elől döbbent lelkem
száz felé futna;
hiába égnek hamuvá
a jeltelen hónapok és évek,
ha a szikrákból született
aprócska lángok
még ma is a szívemig érnek;
örök farsang ez,
mert makacs akarattal
viselem én
a rongyos jelmezekhez
igazított álarcokat,
szerelemkabátod ölel,
s helyetted is
magamra gombolom
a kettőnkre szabott kínokat.







HÓ(M)ESÉS


Lomha fagy jár
csipkebogyót csipkedve
a hegyoldalon,
hideg eleganciával
lép át
dértől reszkető fákon,
megdermedt vízfalon -

távoli tornyok mély
torkú harangjai égi
dalt zengenek,
s a hóillatú szélben
eltévedt pihék
pajkos körtáncba
kezdenek.







INTERMEZZÓ


Valamikor réges-régen, rám talált ez a dallam,
sokáig nem ismertem, címét nem jegyeztem,
csak ott élt a szívemben - gyönyörűen szólt -
szárnyalt velem a képzelet, soha nem feledtem.
Álomképet hozott felém, tudtam és vártam,
valaki majd válaszol, az ő szívében is nyár van;
összecseng most e kettő, az édes szerelem
és a muzsika - elvarázsolt, itt van velem.
Amikor hallom, olyan, mintha itt lennél még,
varázslat tart fogva, mintha nem is én lennék,
te szólnál hozzám, kezed fogná a kezemet,
selymes száddal simogatnál, édes csókokkal
becéznéd a szememet, adnál és kérnél, bíznál
és szeretnél, s akkor, eltűnne a fájó messzeség,
mert - ebben a gyönyörű, mesebéli zenében,
ott van a múltunk - a kezdet, a jelen és a vég.







KÉRLEK...


Édes dallam száll,
a szívem oly nehéz,
gondolataim sötétek,
nem tudom mit tegyek,
egész egyszerűen csak
félek.

Félek a holnaptól,
az utolsó perctől
mi egyre csak közeleg,
választanom kell, és
tudom, nem lehetek
Veled.

Választanom kell!
nem küzdhetek tovább,
felejtsük el az álmokat,
a szépet, a jót, az ölelést
a titokban elcsókolt
csókokat.

Azt, hogy szeretni foglak
biztosan tudom,
de már nem állhatok
meg félúton,
kérlek segíts, engedj el,
a szívem nem bír ezzel
a szerelemmel.





. . . .







KISHARANGOM




Giling-galang,
itt az ünnep,
gyertya ég!
Kisharangom,
kisharangom,
édes hangod
vártam rég!
Fényes lángja
libben-lobban,
téged vár,
Kisharangom,
kisharangom,
ej, de régen
daloltál!
Csillagszóró


égen-földön
szikrázza,
Kisharangom,
kisharangom,
szóljon kinek
nincs párja!
Édes-mézes
süteményre
marcipán,
Kisharangom,
kisharangom
jő a herceg
paripán!
Giling-galang,
itt az ünnep,
gyertya ég!
Kisharangom,
kisharangom,
fenyő alatt
ajándék!







KÍVÁNSÁG HAIKU


tenyeremben az
arcoddal, selymes tavaszt
ígérjen a tél







KOLDUS VAGYOK...


egy életnyi a pillanat,
mi rólad szólt,
gazdag voltam, s bennem,
- kiapadhatatlanul -
ezernyi kincs dalolt;

a szívem most rongyos,
szomjas a szám és
szerelemre éhezem,
koldus vagyok egyedül,
feléd, hiába nyújtom
a két kezem;

gyötrő álmokat félek
nem ölelnek védő karok,
jöjj kedves, ne várjak hiába,
nélküled, élettelen a világ,
s én - örökre koldus maradok.







MARADJ VELEM


Maradj még Kedves,
ölelj és szeress,
más szemében
mosolyt ne keress,
mellettem a helyed,
én vagyok ki
fogja a kezed,
csókodért imádkozom
minden éjjel,
vágyom a simogatást,
lobogó vérrel,
érints meg mélyen,
repíts a fellegekbe,
álmodjuk egymást
egy édes, őrült
szerelembe.










MEGTÖRT FÉNYEK...


"Másnap visszajött a kis herceg.
- Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz - mondta a róka. -
Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni.
Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek
izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság.
De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem
díszbe a szívemet..."
(Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg)


Egybefolytak a napok. Amikor hiába várta a leveleket, érzéketlen maradt a napszakokra. Minél előrébb haladt az idő, annál inkább öltöztette szomorúságba a szívét, ölte meg benne a vágyat, a várakozás örömét. A hajnalok még mindig erős szívdobogással ébresztették és csak nagyon lassan, a kora reggeli séta után vert újra normális ritmust a szíve. Nem tudta megfejteni, hogy az álmok okozzák-e vagy az ébredés a szokatlanul erős fájdalmat. Biztos volt benne, hogy a fejében megbirkózik vele, csak az az érző, lüktető húsdarab nem akart engedelmeskedni a gondolatainak. Ha megmagyarázhatta volna, ha értette volna a miérteket, nem rágódna ennyit.

Nem értette az akarattal okozott fájdalmat és nem értette a hirtelen támadt közönyt sem. Nem ezt érdemelte. Tisztában volt vele, hogy nem érdem szerint adnak és kapnak, de maximálisan megbízott benne. És bízott a szerelmében is.

Tudta, hogy sokáig fog hiányozni, hogy olyan űrt hagyott a szívében, amit nem lehet semmivel és senkivel pótolni, betölteni. Nem csak őt veszítette el, hanem a könnyedséget, az ártatlan rácsodálkozást a világra, az emberekre. Azt a rácsodálkozást, ami megkönnyítette a legnehezebb időket, a legnehezebb helyzeteket is. Ami színessé varázsolta a világot. Most megfakultak az élet színei, az ősz magával hozta a szürke minden árnyalatát.

Megtörtek a fények is... a szemében is.







MIKÖZBEN NEM GONDOLOK RÁD


Zsibbadt félhomályban,
rendezgetem polcaim,
fényűző emlékeim
tekerem pókfonálba
- miközben nem gondolok
rád -, fiók mélyére zárom,
s masnipillékkel ítélem
mind mozdulatlanságra.

(apró darab, könnyem-
dráma, nem voltam elég,
vagy sok volt belőlem -
netán egy többszereplős
darabban játszottam
esélytelenként, ütődötten)

Gyengéd szavak, örökre
megőrzött mosolyok, drága
ereklyék közt válogatok
óvatos duhaj-lendülettel
- miközben nem gondolok
rád -, fiók mélyére űzöm,
s nem gyötröm magam
mesevarázs szerelmeddel.







MILYEN?


olyan ez,
mint amikor
hallod még a zenét,
elkábít és felemel,
de magába zár,
nem enged el,
csak egy sóhaj,
egy apró szúrás,
tudod, hogy messze jár,
s ott belül, a szívedben
érzed azt, ami fáj;
olyan ez,
mint amikor
aranyló mezőkön átlibben
a szélfútta virágszirom,
színes kis cseppek
nefelejcs vagy liliom,
egyenként peregnek,
a kérdésekre nincs válasz:
szeretsz? - szeretlek?
olyan ez,
mint amikor
tavaszi erdőn madár dalol,
tudod, hogy álom,
de benne vagy valahol,
a másik feled, a másik éned,
s nem gondolsz soha rá,
hogy könnyesen keserű
lehet, az ébredésed;
olyan ez,
mint amikor
magával sodor a tenger,
élethajó ringat, úszik el,
állsz a hófehér vitorla alatt,
- búcsút intesz a kezeddel -
de őrzöd tovább, mert
benned él, mert együtt élsz
az egyetlen, a felejthetetlen,
édesen fájó szerelemmel.







MINDIG VELED ÉBREDEK ...


https://m.youtube.com/watch?v=m9n_3Zm9NaE


Hajnalban, mindig
a szívemben ébredek.

Pereg a film. Álmom
utolsó filmkockáin
még téged rendez a
tudattalatti vágy,
mert képzeletben is -
csak téged vetítelek.
Magán(y)mozit forgatok
- miközben elmaradt
csókjaid, ölelésed néma
lüktetéssel ébresztenek
és hiányod gyűrt párnája
vasal arcomra ráncokat,
rajzol rám plusz éveket.
Nappalok eltagadott
magányperceinek fekete-
fehér szalagját festem
át - tiéd a főszerep -
csak miattad színesek
a pillanatfelvételek.

Hajnalban mindig, a
szívemben Veled ébredek.







MONDD ...


Mondd -
biztos, hogy a szívnek nem szabad fájni?
Mondd -
a fájdalmat hogy kell kikiabálni?
Mondd -
te tudsz parancsolni a gondolatnak?
Mondd -
lehet hinni még a szép szavaknak?

Hiába nem szabad,
az én szívem nem tudja és fáj még,
hiába intenek,
a fájdalomtól torkom szakadtáig kiabálnék,
nem tudok én parancsolni a gondolatnak,
mert hinni szeretnék, még mindig hinni,
a szerelmes szép szavaknak...

s ha mégsem, ha nem lehet,
mondd -
hol lehet azt kérni,
mondd -
hol lehet a szívemet kőre cserélni?







NE HIDD SZEMEM HIDEG FÉNYÉT


Ne hidd szemem hideg fényét,
szavam se hidd, ha küldelek,
érted vagyok néma, hangtalan,
mert magad ellen is téged védelek.
.
Csak egy pillanatra fáradt meg
bennem a szerelem, ilyenkor
hévvel gyilkol, őrzője megpihen,
egyedül küzdök - magam ellen,
magam vagyok védtelen.
.
Marcangolva fáj, ha emléked
titkos odúkból rám kiált, míg
ajkam, csóktalanul szomjazza
régi csókok mézédes illatát.
.
Tűnt mosolyod szór hajnalok
bársonyára csillagporból permetet,
veled ébred a szem, a száj, de éjjel,
párnám őrzi titoktartón a nevedet.
.
Ne hidd szemem hideg fényét,
szavam se hidd, ha küldelek,
ma is tűzként lobogsz bennem,
csak rideg páncél mögé rejtelek.







NEM ÁLOM


Álomból, valósággá mélyült
érzelem,
finom csókjaid, tüzeket ébresztenek
a testemen,
hallom a hangod, választ ver
a szívem,
örvénylik, tombol bennünk
a szerelem.
Csókom kéred, karod átölel,
összeolvadunk,
s lángolva, égve az önkívületbe
zuhanunk.

Fejem a válladra hajtom,
kezed a bőröm kényezteti,
szempillánk elnehezül,
vágyunk elcsendesül,
karodban édes a pihenés,
ha ez álom, akkor álmodjuk
tovább, s ne legyen soha
ébredés.







NEM ÉN JÁTSZOM


Titkom rejtve alszik,
csak a szívem sóhajt,
ha mégis hajnalt remél,
de nem én játszom,
e játék - már nem enyém.

(minden üzenet álarcot
visel, semmi találkozik
a semmivel, beteg elmék
bárgyú öntudattal, kéjesen
vigyorognak, torz tükörben
néznek szembe önmagukkal,
keserű nyáluk csorog,
mérgezik mások örömét,
nem tehetem, de szívem
szerint, átkot mondanék -
bennem sistereghet a harag,
némán tűrök, hol bomlott
aggyal áldozatra várnak,
hiszek abban, hogy a rossz
a rosszra, visszaszáll majd)

Titkom rejtve alszik,
csak a szívem sóhajt,
ha mégis hajnalt remél,
de nem én játszom,
e játék már - nem enyém.







NE SZÓLJ...


ne szólj,
csak csendben
tedd kezembe a kezed,
ne szólj,
csak nézz rám,
- tudni fogom - mert,
némán is beszél a szemed,
ne szólj,
csak engedd,
s téged is elvarázsol a dallam,
ne szólj,
csak érezd milyen,
ha édes, ajkadtól az ajkam,
ne szólj,
csak ölelj át gyengéden,
bármikor, ha kérem,
ne szólj, csak csillapítsd,
ha őrülten száguld a vérem,
ne szólj,
csak akarj engem,
ne szólj,
csak...őrizz meg,
- ahogy én őrizlek téged -
ebben a fájdalmasan is
gyönyörű, szerelemben.







ŐRIZZ MEG


Ajkamon, halk sóhajjal pillék
szárnya rebben, s ahogy én
mondom, nem mondhatja soha,
senki szebben, csak nyújtsd felém
a kezedet, majd halkan súgom,
forró szenvedéllyel a nevedet;
napsugárral lehelek csókot a szádra,
hopp! - itt egy apró harmatcsepp,
a hajnal kacagó lánya, táncoló kis
szivárvány - övé, a színek karneválja -
ott, holdfénnyel kergetőznek a csillagok,
nézz rám Kedves! - ez mind-mind,
én vagyok.
Ne engedj el, őrizz! - őrizz meg engem,
tovább nem harcolhatok,
a szerelem, élet - nélküle nem élhetek
- nélküled, meghalok.







PILLANATOK CSAK AZ ÉLET


Pillanatok csak az élet,
mikor Veled vagyok
semmitől sem félek, és
fáj, mert nem vagy velem,
hangtalan szókkal üres,
némán nem csilingelhet
igazgyöngy-szerelem.

Szép a világ, ha
csillannak reményszikrák,
lángra gyúlnak,
újra felém hozzák
a remény aranyfonalát,
s ha én elszakítom,
Te újra összekötöd -
napsugár lesz két,
makacs felhő között.

Szelek szárnyán repül
a képzelet, karjaid közt
elolvadni volna jó Veled,
vágyak tengerében
elmerülni boldogan,
csókesőben ázni és
dideregve várni,
ajkad nyomán gyúlt
tüzek lobogó lángját -
csillapítani tested, lelked
viharos vágyát.

Pillanatok csak az élet,
amikor szeretsz - amikor
szeretlek Téged.










REGGEL (pillanatkép)


... régóta vártad ezt a reggelt, amikor felébredsz és újra szép a világ, nem gondolsz semmire és senkire, örülsz, hogy süt a Nap, a madarak zajosan csivitelnek..., jó az utcán sétálni, felnézni a házak ablakára, ahonnan visszaragyognak rád a reggeli napsugarak..., ahol a harmatcseppek még őrzik a hajnali szivárvány egy-egy kis darabkáját és arra készülődnek, hogy újra visszatérhessenek és újra ívet rajzolhassanak az égre.
A fájdalom már nem kínoz, csak emlékeid vannak, maradtak. Persze érezni fogod még, hiszen a szívedbe zártad. Elfelejteni nem akarod - nem is tudod - de már becsomagoltad..., minden egyes emléket egy kis virágsziromba, amit örökre megőrizhetsz Ha ki is bontod, tudod, hogy bármikor visszacsomagolhatod, a tiéd marad.
Mosolyogsz és újra nyitott vagy, újra a régi önmagad lehetsz... vagy még jobb, több is talán, mert gazdagabb lettél egy gyönyörű szerelemmel.
Nem múlt el, csak színes emlékcsokorba kötötted...

... reggel boldogan ébredtél,
apró örömpillék röpködtek
- szivárvány színekkel -
kibékültél végre a szíveddel.







S CSÓKOD ...


A csókod mézízű varázs - s én -
a méz, édes mámorát szeretem,
minden csókodban azt keresem,
ha ajkad az ajkamra simul,
ott érzem az ízét, hol finoman, hol
vadul.
Oly puha, oly bizsergető,
forrón szenvedélyes, mindent kérő,
néha, mint az alászálló hópihék,
a vállam éppen csak, éppen hogy
megérintették.
Barangoltak a testemen, dombokon
és íveken, lobogó tüzeket gyújtva bennem,
hogy kívánjam, hogy kérjem, engem is
vigyél magaddal, hiszen csókraboddá
lettem.
Elkárhoztam érte, bűnömül ne vegye
senki, ki nem érezte a csókod ízét,
nem tudhatja milyen az - Téged -
igaz szerelemmel a szívében, őszintén
szeretni.
Az én szívemben ott él a szerelem,
szirmait bontó, gyönyörű rózsa,
elvarázsoltál, megbabonáztál, hogy
örökkön-örökké éhes legyek, arra a
mézédes csókra.







SOHA NEM VOLT...


Soha nem volt jogom ébredni melletted,
nem láthattam reggel a szemedet,
nem fordulhattam feléd lágy mosollyal,
hogy megtudjam, milyen lesz a nappal.

Álomból, álomba ringatott a gondolat,
együtt ébredni, egy puha takaró alatt,
kettesben meginni a kávét Veled,
mindennap átélni, érezni a szerelmedet.

Nehéz volt lemondani erről az álomról,
a szívemben fájdalom, keserűség tombol,
nem kettőnkre, az életre haragszom,
nem érdemeltük meg, hogy minket ostorozzon.

Nem bújhatok el, fájdalmam eltakarva,
nem sírhatok szabadon, a válladra borulva,
ha találkozunk, a mosolyom szereted látni,
keményen tanuljuk, mit jelent a szó: várni.

Várni a véletlent, a gyengéd pillanatot,
várni a percet, mi gyönyört adhatott,
várni egy édesen puha csókra, ölelésre,
de az álomból ébredni kell, feledésre.

Miért nem álmodhatunk napot, holdat, csillagot,
a végtelent, a messzit, a máról átfutó holnapot,
színes tündérvilágot, benne egy boldog párral,
hol nincs bánat és könny, csak vidám madárdal.

Felejteni nem akarok és nem tudok,
fájdalommal bénítanak az éjszakák és nappalok
ha a szemedbe nézek, ott magamat látom,
Te is szeretsz, ez a szerelem nemcsak álom.

Talán - egyszer majd megérdemeljük,
hogy a reggelt közösen ébredjük, de az,
már egy másik élet, újra kell születni
ahhoz, hogy szerethesselek Téged.







SZAVAK


körém ölelt
két karodban
gyönyörben
fájdalomban
szomjan és éhen
bűnben és vétlen
könnytől ázott arcon
túl a lehetetlennel
vívott harcon
viharral küzdő
billegő csónakon
nevetve az összes
elfuserált jóslaton
szelíd tavasszal
tomboló nyáron
rügyező fákon
lebbenő pilleszárnyon
szédelgő énem
semmiért vetélt
buggyanó vérem
sorsom kimért
sorsodba hímzett
felfejthetetlenül
örök verkliként
a "dal" egyedül
emlékeddel ragyog







SZELÍD REMÉNY


Mérem az időt.
Elbitangolt
holnapom várom,
de a reggeli rituálék
mint láncszemek,
kaján vigyorral
a cseppnyi csendben,
visszacsengenek.
Börtönöm ez,
bár ajtaja nyitva áll,
kapujában rongyos
koldusként
a Múlt muzsikál ...
hamis húrokon.
Dallamgyilkos zene,
összevisszaság
mesterfokon,
félhangok közt
szüntelen,
végtelen közjáték
bolondoknak,
halk intermezzo,
kotta nélkül megírt
szerelem.
Mérem az időt,
elbitangolt
holnapom várom
gyöngyházfényű hajnalon.
Szelíd remény biztat,
tán lábujjhegyen mégis,
bekopog a bezárt
ablakon.







SZERELMESEN


Száguld a vér, s minden
mi ér, lüktetett; látnom,
látnom kell a szemedet,
mosoly csillan benne,
közel és távol, ahol
megérintesz, a testem,
a bőröm, a szívem is lángol.
Csókjaid nyomán pici,
puha, kis hegek, mézesek
és édesek, bejárnak völgyeket
és hegyeket, kábulat követ
kábulatot, pillanatnyi a
varázs, te az enyém -
s én, a tied vagyok.
Fátyolt borít ránk a csillagos
este, tiltott e gyümölcs, tiltott
az érzés, tiltott a vágy, te mégis
értem remegsz, engem becéz,
engem kóstol a szád.
Cirmos fények játéka, holdsugár
árnyéka játszik a testemen,
ajkaddal süt rám bélyeget,
- a Szerelem.
Bennem élsz, s benned élek én,
örökre Veled és Nélküled,
mit szívem nem bír el,
elbírja a tied - kettőnk helyett.







SZERETLEK


Lángoló örvénybe zuhanok,
de nincs mélység, mert tartanak
ölelő karok,
ajkamra csókok édesednek,
nincs sehol szebb zenéje
a csendnek,
mellettem alszol, mozdulatlan nézlek,
meg sem rebbenek, titokban,
szerelemmel igézlek.

Álmod most, én őrzöm, az enyém,
mint mosolyod, a szád
szegletén,
előbb még vándorolt az ajkad,
de rögtön visszakérted, amit
adtak,
hogy én is Veled álmodhassam,
mi a szerelem, s a szívem,
neked adjam.

Ezerszer elmondott édes szavak,
ezerszínű szerelemfátyollal
beborítanak,
vágyam didereg egyre jobban,
mégis olvadok - ölelő karjaid közt -
forró nyár lobban,
mert, elég egy érintése a kezednek,
elég egy szó, egy sóhaj - csak ennyi:
Szeretlek.







SZÍV DALLAMA


Mondd, miért nem hiszel nekem?

Fogoly vagyok. Kalitkába zártad a szívem,
csak érted doboghat, zenéd a muzsikája,
végtelen dallamként íródik életem kottájára,
boldog ritmust ver, veled egy ütemre dobban,
néha megbolondul - könnyem csordul titkon -
mert nagyokat üt, egyre többet, egyre jobban;
ha megérint a vágyad, őrjöngve lázad a vérem,
átlibben hozzám felhők felett, szelíd bársonyéjen
- selyemszárnyú ölelés vár rám, hol két karod a menedékem -
Álmunk kevés most nekem. Te mit érzel, mondd! -
ha hallod a nevem? Lángra gyúlnak még a szikrák,
a te véredet is felforralják..., az elérhetetlen álmok?
Neked sem engednek megnyugvást - lehet mégis...,
mégis fogott rajtunk egy ki nem mondott, édes átok?

Mondd! - hiszel már nekem?
- ha nem engedsz el, s kalitkába zárod a szívem -
mi ez Kedves, mondd! - mi ez, ha nem Szerelem?







SZÍVEM A SZÍVEDRE


Elfutni volna kedvem,
menekülnék messzire,
nem is olyan messze, csak
odaborulnék a szívedre.
Hallgatnám csendben,
érezném mennyire dobog,
válaszul visszadobognám:
Még mindig a tiéd vagyok!

Várok Rád - félek nem látsz,
nem ér el, de nyújtom a kezem,
elfelejtettél - mit tegyek? -
mondd meg Kedves, nekem.
Úgy hiányoznak a szavak,
a szád, a mosolyod, a szemed,
csak az emlékeimben él, milyen
gyöngéden érintett a kezed.

Néha elcsitulsz bennem,
néha a pokol tüze éget,
mert tudom, hogy nem lehet,
nem szabad szeretni Téged.
Parancsolnék én a szívemnek,
ne verjen, ne dobogjon hiába,
mégis - mit tehet az ész, ha
a szív érzi, ki az igazi párja.

Elfutni volna kedvem,
nem is olyan messzire,
a karjaid közé, csak
odaborulni a szívedre.







TEGNAP, MA, HOLNAP ...


Szeretném meglopni a holnapot.
Percnyi bizonyosságot csennék
csak türelmetlen magamnak,
fehér botként mint a vaknak -
támaszul.

Csapongó képzeletem mámorba
fúlt felén, rabul ejtett gyönyörpillék
repkednek zabolátlanul, áhítva
tenyered melegét, vélt szabadságra
vágyva.

(Tiéd-szerelem. Ezernyi lepkébe
zárva)

Nélküled időtlenül. Veled, örökre.
Éhed, szomjad csábított örömre,
míg meztelen lelkem cicomáztad
könyörtelenül, aggattál rám ólomba
mártott terheket.

Zaklatott képzelet - átüt véremen.
Ajkad méze kísért, mennybe emel,
majd kortyonként józan valóságba
taszít. Lopnám a holnapot. Veled.
Nélküled megvakít.

Szeretlek.
Tegnap, ma, holnap.
Egyszerűen csak így.







TENYERED MELEGÉN DOBBAN ÚJRA SZÍVEM...


Voltál szikrapillanat,
velem együtt tűzből pattant
eleven valóság.
Ajándék-szerelem.

(nedves-selymes ajkakon
korcsolyázó mézízű, buja nyár
semmiből hirtelen -
sorspróbáló, párban fél-elem)

Tenyered melegén
dobban újra a szívem.
Nem most. Majd egyszer.
Másik élet hajnalán, tünde-
lélekben talán, tiszavirágok
röptében víz felett.
Gyöngy-ház-fény igézet.
Tisztán, hófehéren,
úttalan úton, Földön és Égen,
palotában, száraz kenyéren
- oly mindegy nekem.

Velem szikrapillanat,
veled együtt tűzből pattant
eleven valóság.
Ajándék-szerelem.

Tenyered melegén
dobban újra a szívem.
Nem várom. Hiszem.







TÉLI REGGELEN


Sápadt napsugarak téblábolnak,
fürkészik árvult tócsák jegét,
ám a torz tükörképeken
vígan korcsolyázik a sötét.

Álmos hajnal ébred dideregve
dérbe pirult csipkebokrokon,
hogy lilára kékült szájjal
játsszon, jéghideg fúvósokon.

Ha a téli reggelek asszonya
táncos csizmájában lépeget,
pálcájával suhint egyet,
s összekarcolja a kék eget.

Hófelhő Szélúrfival egybekel,
együtt siklanak fürge szánon,
csontfagyasztó zenéjükre
hópelyhek szambáznak a fákon.







TITKOS CSÓK...


Hangtalan jelek,
néma szavak,
mégis mindent
elmondanak.
Szemedből olvasom
ahogy a vágyad képzel,
szinte vetkőztetsz,
- a tekinteted is lángol -
mikor mosolyogva nézel.
Nem csókolsz,
nem teheted, csak
nyújtod felém a kezed,
- kisujjam sem érintheted -
hogy mégis, hogy
érezz egy pillanatra, kávédból adsz
apránként kanalazva,
így ér össze az ajkunk,
ilyen a mi el nem csókolt,
legédesebb, titkos csókunk.







TÜNDÉRTÁNC


dallamot lépnek,
apró lábak táncolnak
- álom zongorán

álomból - valóságba
átlebbenő tündérlány







ÜNNEPRE VÁRVA


Huncutkodva int búcsút
az ősz, szeplős levélkéin
még ékes bíbormáz időz,
köd fátylába titkon szurkál
hajnali fohászt egy eltévedt
napsugár, tócsák tükréből
cseppnyi illúziót szublimál;

messzi hegyek mord ormán
zúgolódik a szél, pörögve-
forogva szitál tengernyi
hódarát a Tél; gúnyája tavalyi,
csizmája kopott, órák, napok
kerekén száguld az idő,
türelmetlen hévvel kopog;
.
.
.
de csak csöndes éjen nyit ablakot
Hóanyó, s dunyhája pihe-puha
pihéiből borít ránk békét, a fehér
ünneppel selymes múlt-takaró.







VALAHOL A DUNA-PARTON


Mikor kívántalak hozzád bújtam,
csókodat kértem, sosem loptam,
szemedben vágyak lángja égett,
láttam benne csillogó messzeséget,
a kezed, a szád elvarázsolt,
a rádióból halk zene szólt,
amikor átöleltél lágyan, - ott,
abban a kis szobában, és
fények suhantak át az ablakon
- valahol, a csendes Duna-parton -
szenvedélyt és szerelmet láttak,
a csipkés álmok valóra váltak,
nem kellettek nagy szavak,
én anélkül is hallottalak,
hallgattam, hogyan ver a szíved,
az enyém ismételte a tied,
s mielőtt ránk borult volna az este,
tudtuk jól, mennyire szeretlek én,
és mennyire szeretsz - Te.







VANNAK...


Vannak
Szerelmek, melyek beteljesülnek,
vannak
Szerelmek, melyek soha nem élnek
és
fájó sebként csak marnak, a szívben
öröklángon, fáklyaként égnek.
Vannak
álmok, melyek megvalósulnak,
vannak
álmok, melyek messzire szállnak
és
álmai maradnak egy távoli,
gyönyörű tündérvilágnak.
Vannak
mesék, gyönyörű versek,
vannak
mesék a kicsi tündéreknek
és
a mesében szelíd volt a róka,
de csak játék volt, csak móka.
Vannak
csókok, melyek puhák, mézesek,
vannak
csókok, melyek titkosan édesek
és
el nem csókolt csókok, melyek
hiányoznak, de nem is léteznek.
Vannak
ölelések, melyek megborzongatnak,
vannak
ölelések, melyek mámort adnak
és
karok, melyek többé nem ölelnek,
melyek soha már nem érinthetnek.
Vannak
órák, melyek perceknek tűnnek,
vannak
napok, melyek elsötétülnek
és
évek, melyek hónapokká, s lassan,
egyszer pillanatokká rövidülnek.
Vannak
zenék, csodálatos dallamok,
vannak
szavak, melyeken szólhatok
és
mégis, hiába a szó, a muzsika,
nem hallatszik, nincs hova.
Vannak
Szerelmek, melyek beteljesülnek,
vannak
Szerelmek, melyek soha nem élnek
és
fájó sebként, csak marnak, a szívben
öröklángon, fáklyaként égnek,
mert
felejtenem kell, el kell felejtenem Téged.







VAN ÚGY ...


van úgy, hogy néha
nem gondoljuk át - mit
és mennyit veszíthetünk,
hogy nem bírunk többet,
hogy a fájdalomtól megtörhet
- a szívünk;
elborít egy érzés, a vágy és
mi mégis megyünk tovább,
vakon, némán és süketen,
behálózza a lelkünket is,
a csodaváró, könyörtelen
- gyötrelem;
hiába minden - tudjuk -
ajkunkon, az utolsó szó
még dadogva sem tör elő,
mit nem mond ki a férfi,
elvállalja, belehal, de megteszi
- a nő;
keserű a könny, a csókok
méze sem elég édes már,
a múlt fonalát fonjuk,
hogy legyen belőle, reményteli
- fénysugár;
fénye csalóka, csak hiteget,
ha elszakítjuk,
emlékként él tovább,
mi szép volt egy szerelem hajnalán
- elmúlik - a szív kiszabadul,
s nem lesz soha többé
- rabmadár.







VELED


Lágyan finom, puha csókok
simogatják a vállamat,
fut a vérem, száguld a gondolat,
érj hozzám, csihold a szikrákat,
hogy féktelen tűzben égve
váljak eggyé Veled,
hogy reszkess értem,
fogom a kezed,
felkorbácsolom a vágyad,
csókjaimmal beborítalak,
gyötörjön a légszomj,
akard, hogy akarjalak,
szeress gyengéden, borzongjon
minden porcikám,
szeress szenvedélyesen, bújj
még közelebb hozzám,
a tiéd vagyok egészen,
minden érintésedre elolvadok,
a csipkék lehullanak rólam,
nem számít a ma, a holnapok
testem hozzád simul,
remegve várom a csodát,
hogy a szemed íriszén át
lássam a gyönyört benne,
amikor már nem tudjuk ,
melyikünk én
és
melyikünk Te.







VELED ÁLMODOM


ébredőn, tévelyegve
kóborol az öntudat,
viaskodik még önzőn,
akarattal, hol megfáradt
nappalok után, fürge
holdsugár versenyez
csillagokkal, káprázattal
csalva játszik a sötét,
hideg szikrák lobbannak
az éjben, felhőket borzol
kócosra a szél, cseppnyi
varázs fürdik a fényben -

én lázadok, mert most is
tehozzád vágyom, forró
könnyek közt ébredek,
hangom torkomat fojtja,
megint elviselhetetlen
csend üli meg szívemet -
ne büntess tovább,
lelkem gyógyírt remél,
reszketve várom míg
kezed kezemhez ér,
hisz' érted léptem át
széjjeltépett kínokon,
érezd hát - ugye érzed? -
mikor Veled álmodom...

(ne mozdulj, ölelj még,
hadd pihenjek válladon)










 
 
0 komment , kategória:  P. Pálffy Julianna  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2024.11 2024. December 2025.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 4 db bejegyzés
e év: 181 db bejegyzés
Összes: 4941 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1532
  • e Hét: 15682
  • e Hónap: 15682
  • e Év: 658384
Szótár
 




Blogok, Szótár,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.