Belépés
lilagondolatok.blog.xfree.hu
Keresd meg azt az embert, aki mosolyt csal az arcodra, mert csak egyetlen mosoly kell ahhoz, hogy fantasztikussá tegyen egy rossz napot.Találd meg azt, akitől s... Papp Györgyné
1944.11.25
Offline		 Profil képem!
Blogom, Képtáram,
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 13 
részlet ; Fekete István - Bogáncs,
  2025-03-21 14:57:24, péntek
 
 




"A tej habosán sustorgott, és félig volt már az edény, amikor lassulni kezdett a tej folyása,
vékonyán csörgedezett, aztán csak cseppek potyogtak, végül semmi.
- Na - kelt fel az öreg Máté -, kész!
- Kész? Aztán mi lenne, ha még egy litert kifejnék?
- Ebbül már nem fejsz ki, lányom, semmit, hiába erőlteted.
- Nem erőltetem - mondta Mariska; elfoglalta apja helyét, kicsit megköszörülte torkát, és
megfelelő rezegtetéssel (ahogy egy özvegytől illik) rázendített:

" Árva vagyok, árva lettem,
Beborult az ég felettem..."

A tehén ismét hátranézett, de most se szólt semmit, a fejőben azonban úgy harsogott a tej,
mintha a fejés csak most kezdődött volna.
Nem látszanak a csillagok - folytatta Mariska-, merthogy szegény árva vagyok.
Az öreg Galamb csak állt, nézte a tej habzását, aztán elmosolyodott "Fene a nótádat!" - gondolta apai büszkeséggel.
Azt aztán nem lehet tudni, hogy a tehenet Mariska árvasága vagy a kellemesen szomorú
nóta hatotta-e meg, tény és valóság azonban, hogy még másfél literrel jutalmazta az érzelmes nótát.
Mikor Mariska hátrafordult az elismerésért, apja már nem volt ott, mert közben csendesen
kiment.
"Szégyelli, hogy lefőztem" - gondolta az asszony, ám az öreg Galamb talán úgy vélte,
hogy egy elismerő mosoly elegendő gyermekének, még ha özvegy is.
Mert özvegy volt az asszony - de ezt már tudjuk, és árva is, mert anyja régen meghalt,
már az első világháború alatt, amikor két szép fia elmaradt valahol a csatában. A két
nyomtatott tábori lap még ott van valahol a rozmaringszagú sublótban, de most már megfakult rajtuk az írás, ami akkor csontmarkába vette az asszony szívét. Markába vette, szorongatta, amíg könny csordult a szemekből, s mire elfogyott a könny, elfogyott az asszony is. Üldögélt még egy darabig, hol a napon, hol az árnyékban, és nézte az utat, amerre a gyerekek elmentek.
Nézte a fákat az út mellett, a domb hajlását, ahol eltűntek az emberek és szekerek, amelyek
végigmentek az úton; nézte a szélhajtotta porfelhőket, amelyek elenyésztek az erdők felett, és várta fiait, hogy majd csak feltűnnek egyszer ott, a szemhatáron.
A szeme nyitva volt akkor is, amikor így megtalálták. Sovány, száraz keze az ölében,
szemében horpadt tűnödés, amely már csak néz, de nem lát...
Aztán elmaradt a vő is, s akkor Mariska hazajött.
Magunk maradtunk, édes lányom - mondta a juhász, és a földet nézte-, és most már
magunk is maradunk.
- Magunk, édesapám.
- Hát csak tedd, ahogy tudod - mondta a juhász, és kifordult a konyhából, hiszen mindent megbeszéltek. Nehéz csizmái elkopogtak a ház előtt, a konyhában csak a legyek zümmögtek, az asszony ült a nagy vászonbugyor mellett, aztán keze fejével megtörülte szemét. Sóhajtott, felkelt, a bugyrot bevitte a szobába, aztán még egyszer megtörülte a szemét, és megrakta a tüzet.
Aztán jó ebédet csinált, és bort is tett az asztalra, mert jól tudta, hogy a férfiember
nehezebben viseli a bánatot, mint az asszony. Bizony ez így van. Galamb Máté akkor kezdett
őszülni, és akkor mondták először, hogy: az "öreg" Galamb.
És nagyon-nagyon ritkán említette azokat, akik elmentek, ámbár ha elnézett a nyáj felett, a
rengő levegő messzeségébe, sokszor gondolt fiaira, akik élhetnének, de elnyelte őket a
céltalan és embertelen nagy átok, a háború.
Ezek a dolgok azonban régen voltak már, s a szálló idő egyre koptatta a bánatot, és
telehányta évekkel a szomorúság mély árkait. A partok még látszanak, de az emlékezés
bokrainak hulló levelei egyre jobban eltakarják a fájdalmas szakadásokat."

(részlet ; Fekete István - Bogáncs, 1957)		  
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Fekete István: Nagyanyám
  2025-03-17 08:48:36, hétfő
 
 




FEKETE ISTVÁN :

Nagyanyám


Miért próbálnám megmagyarázni, hogy a nagyszülők jobban szeretik unokájukat, mint a rendes szülők, amikor nem tudom megmagyarázni. Talán tűnő életük apró kis folytatásait jobban látják, talán gyengébbek és bölcsebbek, az öreg szívekben érettebb a szeretet, megbocsátóbb és nagyobb? Vagy pótolni akarnak valamit, amit elmulasztottak s az unokában önmagukat és gyermekeiket szeretik? Megint csak nem tudom, de nem is fontos. Többnyire így van és kész.
Én minden esetre nagyanyám fia voltam. S alig hiszem, hogy szüleim túlságosan megerőltették volna magukat, közvetlen és viharos birtoklásomért. Tudniillik, nagymamámmal külön laktunk, külön étkeztünk és külön reszkettünk, ha apám léptei dübörögve közeledtek különszobánk felé s egyetlen rövid koppantás után felszakadt az ajtó!
- Nincs itt az a lókötő?
A lókötőnek nevezett egyén ugyanakkor vagy az ágy alatt tartózkodott, vagy a szekrény múltszagú mélyén vacogtatta fogait.
- Nincs, kisfiam. Miért?
- Kiszedte a kisbaglyokat a templompadláson!
Még abban a szorult percben is furcsa volt, hogy apámat kisfiamnak szólítja valaki. Hát apám is volt olyan kicsi, mint én? Lehetetlen.
- Te is kiszedted, kisfiam.
Csend.
A gondolatok szétszakadtak az idő elmúlt útjain és visszatértek.
- Megtiltottam neki - mondta apám, most már csendesebben.
- Akkor majd visszarakja őket. Megjött az orvosságom? Az éjjel megint nagyon fulladtam.
A vihar elmúlt, legalább is a vihar csattogó eleje s én kissé megviselve bújtam elő a szekrényből, nem felejtve, hogy ott az egyik téli kabáton csodálatos gombok vannak, már tapintásra is.
Így éltünk nagymamámmal elmélyült védszövetségen és nagy szeretetben, amelybe bevallom igen kis részt képviseltem én.
Nagyanyám egyébként keresztanyám is volt, ő tanított imádkozni. Tőle kaptam az első rózsafüzért, amelynek minden szeme valódi rubint volt. S amikor valaki felvilágosított, hogy az közönséges üveg, csak felnőtt korára való tekintettel nem rúgtam meg az illetőt.
Természetesen első gyónásomra is közösen készültünk. Itt - ott elakadva, bizonyos furcsa nevű bűnöktől, amelyekre nagyanyám azt mondta, hogy azokkal ne törődjek, mert azok a felnőttekre vonatkoznak.
Aha, gondoltam. Szóval ők is?
Ez a gyónás azonban, sokkal később következett.
Jóval korábbi emlékeim is vannak. Eszmélkedésemnek szinte első pillanata, amikor még igazán nem tudtam, mi a bűn és érdekes, azt sem tudtam, hogy mi a félelem.
Derűs kis lényként bolyongtam nagyanyám mellett, ha sétára mentünk Gyalán felé, hol az út két partján virágzott az akác és a bodza. Úgy éreztem az édes - kesernyés illatok a szívemben vannak, a nyár méh döngése - zsongása körülvett bennünket.
Ezen túl, valami lágy muzsika úszott a levegőben, fenn valahol magasan, mégis nagyon közel.
Eleresztettem nagyanyám kezét.
- Nagymama! Hol muzsikálnak?
Megálltunk, nagymamám hallgatózott.
- Muzsikálnak?
- Igen nagymama!
És néztem felfelé. Fel az akácok koronájára, a felhőtlen délutáni égre.
- Talán, a méheket hallod?
- Nem nagymama! Mint a ... mint a...
Nem is tudtam semmihez hasonlítani a muzsikát, ami édes orgonáló hárfás lágy zengése úszott a fák fölött az ég alatt, fülembe és az egész testemben, tisztán és világosan.
Nagymamám megdöbbenve nézett rám:
- Képzelődsz. De nem szabad hazudni kisfiam.
- De nagymama én hallom. Hallom, ott!
S felmutattam bizonytalan valahová, mert hiszen a csodálatos muzsika, hol itt repült, hol ott, szétterült, aztán majdnem elenyészett, hogy újra felzendüljön más helyen, de mindig fent, mindig fent, mint a kerengő szél, amelytől nem mozdul meg egyetlen falevél sem.
Nagyanyám szemében félelem volt ekkor már, kezemet szorosan fogta és száraz öreg keze elhidegedett.
- Menjünk haza - mondta. - Csak nem leszel beteg?
Ballagtunk haza felé, s ahogy közeledett a falu, úgy múlott mögöttünk a muzsikaszó.
Azóta sem hallom.
Amikor nagymama haldoklott, nem voltam otthon. De apám elmondta, hogy lassú elmúlásában többször magához tért és ilyenkor megkérdezte:
- Hol muzsikálnak kisfiam?
Apám, alig tudott válaszolni:
- Nem muzsikálnak édesanyám.
- De én hallom - suttogta - csodálatos tisztán hallom.
S mosolyogva nézett túl az öreg gerendákon.
Aztán úgy is aludt el.
S azóta tudom, hogy nem káprázat és nem képzelet játszott velünk. Eszmélő és elröppenő lelkünk sorvadó földi antennája fogta fel, egy más világ magasságainak muzsikáját, mert a gyermekek és a haldoklók nem hazudnak.
Vajon, hallom - e még egyszer? És mikor...?!

(1954)		  
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Ne imádj hát mindent édes Magyarom...
  2024-05-13 09:28:35, hétfő
 
 

 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Nem kívánok ragyogást
  2020-01-05 11:42:55, vasárnap
 
 





Nem kívánok ragyogást, pénzt, dicsőséget. Csak egy tűzhelyet kívánok. Hívó lámpafényt, meleget azoknak, akiket szeretek. Egy darab kenyeret, csendet, pár halk szót, jó könyvet és kevés embert. De az aztán Ember legyen ám!

Fekete István /Emberpor/


  
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Fekete István: OTTHON VOLTAM
  2019-11-06 16:34:24, szerda
 
 





Fekete István

OTTHON VOLTAM


Olvadásszagú szél járt már a városban, amikor híre jött, hogy haza kell mennem. Húsz év óta először.
Haza.
A házunkban már húsz éve más lakik, rokonom nincs a faluban egy se, az öregek elmúltak, a fiatalok felnőttek, mégiscsak: haza.
A temetőben - messze túl az emlékek fájdalmán - két kis testvérem porlad; talán ez a két kis halom, amely jogossá tenné a szót, mert azóta új házak épültek, új emberek lettek, a templomtornyot is újra bádogozták, sőt a harangok is újak, mert a régiek háborúba mentek.
Mégiscsak: haza.
Kihez megyek hát?
Sokat gondolkodtam ezen - a szél rázta az ablakot -, és egyszer csak rádöbbentem, hogy magamhoz megyek. A régi házhoz, mely csukott kapukkal is mindig az enyém marad, a régi utcához, melynek pora százszor sárrá vált azóta, a régi örömökhöz, melyek el nem múlnak soha, még velem se, mert ezerszer leírom őket, hogy el ne múljanak.
Álmodozva és félve indultam útnak. Az állomások nevei behulltak az ablakon, a szántásokon megroskadt a hó, a patakokon állt még a szennyes jég, és az elmaradó faluk felett varjak kerengtek, csakúgy, mint régen.
Nincs semmi baj.
Az állomáson majd az öreg Pista vár...
Bolondokat beszélek. Hol van már az öreg Pista! Mindegy: várnak. A faluvégen bekiáltok Laciékhoz...
Megrázom a fejem. Ez így nem lesz jó. Laci szegény elmaradt valahol, még 1917-ben, és az öregek is... Kinek kiáltanék? Visszhangtalan kiáltás lenne, és megöregedett hangom elveszne a fenyők alatt, ha ugyan megvannak még a fenyők. Nagyok voltak már akkor is...
Hallgatva ültem emlékeim vonatán, s a sürgönydrótok mint a kótapapirost vonalazták a februári eget.
Készülődni kellett.
- Várj, amíg megáll a vonat...
Körülnéztem. Valaki a múltból szólt, és én - amikor leszálltam a lépcsőről - szinte vártam, hogy egy kemény kéz megfogja a kezemet.
Az állomás harangja a régi volt, s amikor ütni kezdett, mintha a szívemen vert volna. De kocsit hiába néztem.
- Erre tessék! Az úton nyakig ér a sár, de van lóré... Isten hozta...
Felültem a lóréra Ferkó mellé, akivel együtt faragtam az iskolapadokat, és elfogódottan hallgattunk. A nagy, szürke ló aztán meglódította a mezei vasút kis kocsiját, és a vékony sínek apró kattogással utánozták a nagyokat.
- Hogyan utazott a tekintetes úr?...
Ferkóra néztem. Akkora bajusza van, mint egy tollseprő, nagy, csontos öklében elveszik a gyeplő, csizmái mintha odanőttek volna a lóré fenekéhez, és hiába rángatja a ló a kis alkotmányt, Ferkó nem inog meg. Mert Ferkó áll, én pedig ülök...
- Ülj le, Ferkó!
- Jó így is...
- Ülj le, a Ponciusát ennek a görhes világnak, mert lelöklek!
Leül. Én meg emígy dörmögök tovább:
- Na! Aztán ide hallgass. Ha még egyszer letekintetesuramozol, gyalog megyek haza.
- Haza?
Ezen elérzékenyedtünk egy kicsit, és megtaláltuk régi magunkat.
És lassan közelebb jött a falu. A nagy nyárfák nyirkos ágseprői közt tavalyi fészkek himbálództak, és eszembe jutottak régi egzámenek, amikor az iskola falán nyárfaágakból volt a füzér, és közte kesernyés szagú, sok pünkösdi rózsa.
- És cifra búza - toldotta meg Ferkó -, de a régi iskolából szövetkezeti bolt lett. Új iskolát építettek, a cifra búza pedig kiveszett a kiskertekből, mert a házakat kiépítik az utcára azóta.
A faluvégen rendes kocsira fogott át Ferkó, és nem szólt többet hozzám, mert megroskadtam a kasban, és régi emlékeimet nyirkos, télvégi vesszővel verte a valóság.
Köves úton zötyögtünk. A kerítések cementből vannak, a házak teteje zsindely, s egy menyecske hócipőben viszi a tejet a csarnokba.
- Hócipő... - mondom csak úgy magamban.
- Az - bólint barátom, és tudja, mire gondolok.
Az udvarok rendesek, tiszták és mérhetetlenül ridegek. Csupa szöglet. Csupa kemény vonal. A régi tornácok puha íve összedőlt azóta, a zsúptetőkben nem költ a veréb, a kapudúcok hideg kőből vannak, és nincs öreg faragott pad a házak előtt.
És milyen kicsi a templom!
Régi, gombos tornya szinte az égig ért a régi vásárnapok ragyogásában, de az évek - úgy látszik - megroskasztották, mert kicsi, esőverte és idegen lett azóta. Igaz, most február van, szitál az ólmos eső, és a tömjén füstje se felhőzne az ablakon beragyogó napsugárban.
Összehúzom magam, és sírni szeretnék.
- Mink azért a régiek vagyunk... - részvétkedik Ferkó, mert érzi, hogy lassan összedől bennem minden. - Majd kimegyünk a szőlőbe - biztat -, mint valamikor. Emlékszel?
Elnéztem a ,,szőlőhegy" kis dombja felé, és a távolság ködében mintha mégis a régi lett volna a pincék mohás fala, a tőkék alatt a csend, a diófákon a harkály kopácsolása.
- És pipálunk! - hunyorított Ferkó. - Most már nem kell félni, hogy megfognak bennünket...
- Talán az a baj, Ferkó.
- Hát majd kitalálunk valami tilosat... Te mindig ki szoktál találni...
- Bajos lesz, Ferkó. Most már mindent szabad.
- Nagy tüzet rakunk. A tavalyi venyige mind megvan még...
Amikor leszálltam a kocsiról, Ferkó szigorúan rám szólt:
- Aztán ebédre elvárunk!
Ballagtam a falumban. Nem ismertem senkit, s engem sem ismert meg senki. Régi házunk falát megsimogattam, homályos ablakszemébe belenéztem, és magam láttam benne.
A faluvégen aztán befordultam egy kis zsúpos házba. A fakilincs ismerősen kattant, a pitvarban öreg faragószék és gereben, az ajtó felett paprikafüzér és a nyitott tűzhely mellett fekete kendős öregasszony.
- Én vagyok, Rozi néni.
Száraz, öreg kezével beárnyékolta szemét.
- Istenem! Nemhiába tűzzel álmodtam az éjjel!
Megölelt, megcsókolt, és kinyitotta a szobaajtót.
- Maradjunk csak itt, Rozi néni.
- De itt füst van.
- Az a jó, Rozi néni.
- Nem tellett kéményes tűzhelyre. Majd száraz fát dobok rá, hogy ne füstölögjön.
S a régi tűzhelyen felcsapott a láng. Egyszerre világos lett a konyhában. A tűzből békés melegség lehelt ránk, a gyenge füstből elmúlt esték vacsoraszaga s az öreg edényekből lakodalmi levesek emléke.
Néha csillagos szikrák pattantak ki a kemence száján, és amint összeroskadt a zsarátnok, perelni kezdett egy kis kék láng.
Az öregasszony megfogta kezem, és én megnyugodtam. Ezzel a kézzel dajkált valamikor, és ezzel takart be, amikor beteg voltam.
- Tegyek még a tűzre?
- Tegyen, Rozi néni!
Néztük a tüzet; mellettünk megállt a csend, a szobában mintha csattant volna a régi takácsszék vetélője, az öregasszony átölelte a vállam, és egyszerre a régi lett minden.
Szívemben újra megvillant a régi nyarak ragyogása, régi ízek édessége, régi mezők szénaillata, és az öreg karok reszkető ölelésében megéreztem, hogy minden elmúlhat körülöttünk, elmúlhatunk mi magunk is, de a jóság ifjúsága és a tűz dajkáló, drága melege el nem múlnak soha."

  
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Fekete István: A Szél és az Erdő
  2019-07-29 09:45:46, hétfő
 
 





"Béküljünk ki - suttogta -, béküljünk ki, erdő!
- Nem vagyunk már erdő - zsongtak a fák -, csak emlék vagyunk.
- Jóváteszek mindent - suttogta a szél.
- Tedd jóvá!
- Akkor a régi lesz minden?
- Akkor a régi lesz minden.
Elsuhant a szél, és a vén fák nyújtózkodva kitárták karjukat. - Talán lesz valami - suttogták.
A szél pedig megkopogtatta az ablakokat, és megpattantotta az ajtókat.
- Nincs erdő - búgott a kéményben -, nincs eső...
Az emberek felébredtek, aztán megfordultak, tovább akartak aludni.
- Nincs patak, nincs virágos rét, nincs selyemkendő és nincs pénz se.
Erre már az emberek újra kinyitották a szemüket. - Bizony nincs - gondolták. - De miért nincs? A szél jajgatva dúdolt a kéményben:
- Nincs legelő, nincs tej, és nincsenek kis csizmák: mert nincs erdő, mert nincs erdő.
Az emberek számolni kezdtek. Egy év, két év ... igaz, azóta van a sok baj, mióta nincs erdő, s most már nem mondták, hogy okos dolog volt az erdőt kivágni; csak néztek a sötétségbe, és hallgatták, mond-e még valamit a szél, de a szél már nem mondott semmit. Kilendült a kopár domboldalakra, és megült a vén hagyásfák koronájában.
- Én már elhintettem a magot, hintsétek ti is...
És amikor a nap felkelt, csillogó kapákon csúsztak el első sugarai, egy locsogó szarka csicseregve vitte meg a hírt az erdei népnek.
- Cserr! - kiáltotta. - Halljátok? Ültetik az erdőt.
A bagoly álmosan hunyorgott az idegen erdő odvában.
- Beszélj értelmesen! Ki ülteti és hol?
- Az ember, az ember; amit kivágott.
- Majd megnézem magam is, te összevissza cserregsz minden ostobaságot.
Amikor leszállt az est, a bagoly elimbolyodott a vén tölgyhöz.
- Igaz?
- Igaz. Most várom a szelet, hogy mirólunk is lerázza a makkot. Nem tudom, hol csavarog.
- Itt vagyok, itt vagyok - zendült meg a szél, - Nem akartam üres kézzel jönni. A régi barátságot meg kell ünnepelni... ma, felhőcskék... - szólt bátran - csak szép lassan...
A régi avar halkan kopogni kezdett, mert eleredt az eső; a szél megrázta a fákat, hullott a makk, suhogtak a megmaradt fák, itta a hegyoldal a vizet, életre ébredtek a csírák, és a völgyben csattogva énekelt a patak......."

- Fekete István: A Szél és az Erdő

  
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Fekete István: Az ima
  2019-07-13 07:54:30, szombat
 
 





Fekete István: Az ima


Az ima nálam nagyon régen kezdődött. Szinte emlékeim legelején. Ülök az ágyban és egy pár száraz, öreg kéz összefogja az enyéimet.

- Mondd, kisfiam... És én mondtam utána az imát. Az ágy puhasága simogatott, az est zsongított, az álom a szemem körül járt és én mondtam az imát, és gyönge gyermeki képzeletemmel felemeltem lelkem az Istenhez.

Később - a diákévek kamaszos rohanásában - az ima a templomot jelentette, ahol elcsitultak a zűrzavaros vágyak, lassúra vált a lépés, tompán koppantak a szentelt kövek és az oltár előtt lobogó örökmécs mindig megmelegített, ha kinyújtottam feléje didergő kezemet. Ekkor már nem könyvből imádkoztam és nem is a régi kis imádságokat mondtam. A kivilágosodó értelem szavakat keresett, melyek újak, szépek voltak és csak az én örömömet, bánatomat, kérésemet vitték az Örökkévaló elé.

Aztán jött az előbbi világégés és mindig mélyen megrendített az imára zendült kürtök rivalgása s a térdre hullt harctérre induló századok halálos csendje, ahol szinte érezni lehetett az elhagyott otthonok felé szálló gondolatokat, aggódást, szeretetet, igazi imát, ami hangtalanul szárnyalt a halál felé induló férfiak lelkéből.

Ó, milyen kicsik és mégis mennyire férfiak voltak ezek a katonák, akik káromkodva ébredtek, káromkodva feküdtek és csak itt döbbentek rá, hogy az igazi kiállás hitben, vérben, fájdalomban, betegségben - és imádságban akár ezrek előtt a nyílt terek porában: az egyetlen és valódi férfiasság.

Aztán jött a zuhanás Trianon halálos völgyébe. Jött a megalázás, a szégyen, az elesettség, szegénység, járvány és jöttek az imák. Az egész nemzet megtanult imádkozni és nem szégyellték már a férfiak sem - egy-egy ,,szóra" - befordulni a templomba. Ezek a férfiak többnyire megjárták a harctereket és megtanulták, hogy egyetlen félelem örökös csak - nem halálfélelem, hanem az istenfélelem. És ahogy az imádság felé fordult a nemzet, úgy emelkedtünk ki a halálra ítéltség posványából.

Amilyen csendesek lettünk, olyan hangos volt körülöttünk a győztesek páholya, és amilyen fennhéjázók voltak ők, olyan alázatosak lettünk mi, mert akkor éreztük már, hogy az alázatosságnál nincsen nagyobb a világon. És elhallgatott körülöttünk az erőszak süvöltése, mert halkan szólni kezdtek a kassai harangok és meghallhatták az egész világon, amikor a dómban a magyarok Te Deum-ot imádkoztak. Nagy, szent pillanatokban mindig az ima volt velünk, mellettünk, értünk. Nagy örömökben, nagy sírásokban, csendben és viharokban: ima, ima. És most mégis mind több helyen hallom, olvasom, hogy valaki imádja a lencsefőzeléket, imádja a karóráját, imádja a kirándulást és a táncot. Préda lett ez a szó, melyet magyar paraszttól sohasem hallott senki, és elkopott lassan, mint a kocsmaküszöb.

Mindenki ,,imád" mindent. A lovát, a szeretőjét, a nyakkendőjét... megszentségtelenítve egy szót, az emberi lélek néma himnuszát, tisztaság, a kérés, a vigasz, a félelem, az istenkeresés egyetlen, utolsó felkiáltását, amikor már nincs semmi, de semmi segítség, mentsvár, csak az ima.

Ne imádj hát mindent, édes Magyarom, ne szórd lelked aranyát, nyelved szépségét a rombolás disznai elé, ne imádj semmit, csak az Istent, mert nem tudod, milyen idők jönnek és nincs az a vihar, mely elpusztíthatna, ha veled van az imádság és veled van az Isten.

Fekete István

  
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Fekete István : A föld
  2019-03-03 19:13:04, vasárnap
 
 





Fekete István : A föld


Aranykalászoknak áldott, puha ágya,
Eke nyomán omló barna földhasáb,
Zengő csalitoknak puha televénye,
Szemem simogatva tekint le terád.

Meleg, puha álom tebenned az élet,
Zúghatnak feletted fagyos viharok,
Magadhoz öleled tavasszal a rétet,
S virágba szökkented az elhullt magot.

De jó rajtad s benned az élet, az álom,
Belőled fakadni, hozzád visszatérni,
S alkonyok alkonyán lehullani lassan,
Ezer reménységgel egy kis helyet kérni.


  
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Fekete István: Ősz végén
  2018-10-22 08:26:23, hétfő
 
 





Fekete István: Ősz végén


Rázza az erdők színes rokolyáját a szél, dúdol is hozzá az öreg legény öreges nótákat. No, még egyszer, szűzies nyírfák, nyárfák, maradi tölgyek. Sose halunk meg!

Áll a búcsúbál az erdőn. Napok óta. Az őszi, hányaveti szél síposai újra megfújják a jajgató instrumentumokat. A fészekrejtő lombok táncra perdülnek, és suhogva vetkőznek. Nem kell az ékesség, nem kell a kaláris, a dércsípte sárgapiros levél.

Némelyik már meztelenül mered a szürke ég felé, és ujjával megsüli a felhőket, melyek. a tengerről jöttek a szél parancsára. Hajnalra aztán kifárad a szél is. Kivel táncolna a kopasz erdőn? A tölgy meg a cser zörgő barna rokolyáját csak szokásból tartja fenn, de álomra készülnek azok is, mint a többiek. Ezután már a szél egyedül járhatja, ha éppen kedve szottyan. Megmozdulnak ugyan az alvó fák, de már nem törődnek vele.

Álmos, csendes reggeleken aztán felkúszik a köd a völgyekből, és üzenetet hoz a vén, csonka fejű füzektől, égerfáktól és más völgyi népektől.
- Alusztok-e már, testvérek, elkészültetek-e már? Mert hideg hírt hozott a patak messze északi tájakról, és a vadlibák is beszélték a nádas szélen, hogy vijjogó, fehér madarát útra eresztette már a fehér talárú Tél. Aludjatok!





  
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Fekete István: Egy
  2015-10-14 10:46:25, szerda
 
  Ennyi lenne az én szívem vágya is! Semmi több Apóka!








Fekete István: Egy



Egy küszöb, kopott, ritkán járják,
egy tölgyfa-ajtó, erős, barna.
Egy kilincs, hajlott, halkannyíló,
egy lábtörlővas, régibb fajta.

Egy szoba: csupa kedves árnyék,
egy ágy - fekvéskor megnyikkanó.
Egy lámpa: derűs sárgafényű,
s egy öreg asztal, persze: dió.

Egy képen ködös őszi-tájék,
egy ablak mely nem néz, csak lát.
Egy szék, ívelt sima karfájú,
egy kályha, s hozzá parázslapát.

Egy kutya: komoly házőrző,
- bár nincs mit őriznie soha -
egy macska is, hogy doromboljon,
s ne unatkozzon a nagy kutya.

És egy árva szomszéd is lehet!
Csak annyit tudjon, hogy ott vagyok.
És megtaláljon álmomban békén,
megtaláljon, ha meghalok.


FEKETE ISTVÁN legszebb verseiből Egy: Link






  
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 13 
2025.02 2025. Március 2025.04
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső
Bejegyzések
ma: 7 db bejegyzés
e hónap: 149 db bejegyzés
e év: 432 db bejegyzés
Összes: 13762 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1361
  • e Hét: 13804
  • e Hónap: 35668
  • e Év: 104934
Szótár
 




Blogok, Szótár,
© 2002-2025 TVN.HU Kft.