2020-07-24 20:00:20, péntek
|
|
|
KASZÁS ZOLTÁN VERSEI
Kaszás Zoltán ( Debrecen 1997. június 25 - )
. . . .
ANGYAL SZÁRNYAK NÉLKÜL
Tiszta úrnő a nevének jelentése,
de mégse szól hozzá semmiféle mise.
Az égből pottyant ide szárnyak nélkül,
de mégis a mosolya az,
ami miatt szívem megélénkül.
Róla ábrándozok napokat, s nem várok mást,
csak a vele való találkozásokat.
Éjt nappallá téve bókokat regélek,
mert tetszenek neki ezek a rímek.
Nincs még egy oly` intelligens hölgy,
kit megtalálni vélek, mert ő az egyetlen lélek,
akiért én még meghalni sem félek.
Nem adom fel, hisz szüksége van rám,
a mosolya az egyetlen, mi boldogít talán.
Ki másra várna e feladat, ha nem rám?
ÁBRÁNDOK . . . . . . .
Hideg, téli napokon,
mikor nem vár rám itthon senki sem,
csak a csend és az unalom...
Ábrándokat festek Én.
Ábrándokat egy világról,
hol nem állnak köztünk korlátok,
nincs nyomorúság, nincs érték,
nincs idő, nincs fájdalom.
A világról, ahol minden tökéletes,
szinte már mesébe illően.
Ahol veled együtt ülhetek le a kandalló elé...
Egy helyen... ahol nem laksz messze.
Mert távol vagy tőlem, akár a csillagok,
melyek fénye már nem tükrözik a holnapot.
Te vagy az, kit kerestem az évek folyamán,
mégis itt hagytál egyedül a napkorong alján.
Szilárd képet festesz a jelenedről,
elzárkózol mindentől és mindenkitől.
Tiéd volt a holnap, ami Rád várt.
Te voltál a remény... az álmaim manifesztációja.
Elvett tőlem az idő keze,
és nem találsz vissza azóta se,
mert ott vagy egy másik világban.
Ahol nem barátod senki se...
Csak mentem az úton teljesen egyedül...
Hátra nem nézek már, a szívem megkövül.
Magányomat nem osztom meg senkivel,
a szememben üresség ül.
Haladok a korral, közeleg az elmúlás.
Csak lesz egyszer talán egy útitárs?
Nem számít már, meddig tart az utazás,
hisz Te mással vagy... nem rám vársz.
Lépteim nyomán elrothad a föld,
a lelkem sötét, de a szemem még zöld.
Elátkozva vándorlok a Föld nevű bolygón,
nincsen már holnap, mi jóra fordul.
Várományos vagyok egy világra,
de amerre nézek, mindenfelé homály van.
Körbevesz az üresség, a nihilizmus szavai;
Mi hát a boldogság, ha nem a némaság magjai?
Nem jön holnap fény nélkül,
de mondj el nekem egy dolgot,
mert van, amit nem tudok...
- Mit ér a hajnal sötétség nélkül?
ÁPRILISI BŰNÖSÖK
Áprilisi bűnösök, ezek vagyunk mi.
Reménytelen élet vár reánk e honban.
Utálva várva a holnapot, mely vigasztalan.
Lehet, eddig tartott a szavam szabadsága.
Ó, ti szerencsétlen, megvezetett nép.
Ki fog megmenteni titeket újra?
És ki fog majd hazavárni, ha nem lesz?
Senki, hisz minden oly` üres.
Áprilisi bűnösök, ezek vagyunk mi.
Telve elvakult gyűlölettel.
Kedvetekre van a lánc és a béklyó.
Oly sötét a nap, mely rátok ér.
Zárva tart minden ajtót és ablakot.
Olyanok lettetek, mint a senkik.
Tehetetlen, barbár népség.
Ti mind, kik ellene vagytok a jövőnek.
Azoknak, kik miattatok majd nyomorban élnek.
Kegyvesztett talpnyalók és hamis alakok.
BOLDOGTALANSÁG
Boldogtalanság az,
mikor az éjjeli órákban
hallgatod az eső csengését,
és körbeölel a komor fal.
Boldogtalanság az,
mikor reggel hatkor
nyöszörögve kelsz ki az ágyból,
és csak az jár a fejedben,
hogy már megint elrepül egy napnyi időd
a semmire.
Boldogtalanság az,
mikor bármi, amiben régen örömödet lelted,
nem ad már jókedvet és szórakozást.
Boldogtalanság az,
mikor a szerelemben
és szexualitásában sem találsz
semmilyen kielégülést és megnyugvást.
Boldogtalanság az,
mikor a szürke hétköznapokat
egy csokor szerencsétlen
idiótával kell együtt töltened,
várva a nap végét, álmodva egy szebb jövőről.
Boldogtalanság az,
mikor az esti órákban
tekerve az instagramot azt látod,
hogy más hogy éli az életet
önfeledt gazdagságban,
ami neked nem adatott meg.
Boldogtalanság az,
mikor a küzdelmek,
amiket megvívsz nap nap után,
semmit nem érnek,
és nem vezetnek semmivel előrébb.
Boldogtalanság az,
mikor segítséget kérsz,
válaszban reménykedve,
de mindenki csak néz...
csak hallgat.
Boldogtalanság az,
mikor az ország amiben élsz,
kétszínű gerinctelen alakokkal van tele,
és vagy te, a jó, egyedül.
Boldogtalanság az,
mikor teljes odaadással
mindent megteszel egy ügyért,
és mégis mást választanak helyetted.
Boldogtalanság az,
mikor úgy tűnik, hogy végre kezd jóra fordulni minden,
de aztán megint történik valami,
ami ismét lerombol minden eddigi felépített hidat.
Boldogtalanság az,
mikor írom ezen sorokat,
és tudom, hogy akik majd elolvassák ezt,
azok között se lelnék mentőkézre.
Boldogtalanság az,
mikor hazaérvén ugyanaz
a pénztelenség és nyomor fogad,
ami az egész eddigi életemet körbefonta.
Boldogtalanság az,
mikor a karácsony már nem a meghitt
és mesebeli nap,
mint azt gyerekkorodban átélted.
Boldogtalanság az,
mikor a halandó lét által nyújtott
semmi földi jóban nem találod meg az örömöt...
És boldogtalanság az...
mikor e sorok végére érek, ismét elalszok majd,
hogy azután tovább folytatódjon ez a kör,
amiből senki nem akar kihúzni,
mert nem érdeke, hogy segítsen.
FEKETE VALENTIN . . . . . . . .
Fekete Valentin e nap,
mert nem vár ma rám senki sem,
csak a templom, meg a pap.
Meggyóntam a bűneimet,
mindent, mit elkövettem,
és egy Facebookos beszélgetés által,
de szerelembe estem.
Sokat beszélt, sokat szólt,
szépet, kedveset, imádni valót.
Ketten láttunk jövőképet,
együtt terveztünk napot, holnapot,
karriert, mindent, amit két ember
az életben elérni vélhet.
Azt mondta nem egyszer, hogy szeret,
mégis mással találkozgat a hátam mögött,
és a neki küldött szíveimen nevet...
Könnyeimet adtam oly sokszor,
mégse kellek én neki mindennap,
csak alkalomadtán,
mint az alkohol.
Összetöri lelkem,
megsért, büntet, elátkoz,
mégis én vagyok az,
aki a bocsánatáért esdekelve
esténként imádkoz.
A szerelem forró
szenvedéllyel teli,
és soha nem ér véget.
Lehet, ez a földi pokol,
ami tüzes, és emiatt éget.
Elárulnak engem minden méteren,
és csak áltattok a jóval,
majd vár rám a verem.
Eldobtok és elszöktök,
láncra verve megöltök,
a temetésemre talán eljöttök,
majd megcsaltok még egyszer,
és eltűntök.
HIÁNYZOL! . . .
Most is csak ülök itthon, s hallgatok,
Hallgatom a magányt, és az alkonyt.
Hallgatok, s közben folyton merengek,
Mily jó lenne bárhol, de melletted.
Hiányzol, érzem üres belül a szívem,
És fáj, fáj a nagy pusztaság, s félek.
Félek sosem leszel velem, s elveszek,
Az álmokban, a vágyakban, a reményben.
Mert nekem már csak ezek maradtak mára,
Álmok, vágyak, remények, ezre meg száza.
S csak milliónyi kicsi könnycsepp arcomon,
Mit letagadok, ha véletlen hallják hangomon.
Mert hiányzol, s szívem most is érted eped,
Számára gyémánt a te két gyönyörű szemed.
S hiányzik neki a pillantás, az érintés,
Azt akarja itt legyél velem, s örökké!
IMA
Minden este folyamán csak Rád gondolok.
Te vagy a Nap, és Te vagy a Hold.
Te vagy az álom, ami este altat,
Te vagy a fény, ami ébren tart.
Te vagy a tűz a jeges napokon,
Te vagy az élet, mi éltet utamon.
Érte imádkozom minden este az éghez:
Istenem, vigyázz a lelkére, és segítsd őt meg.
Vigyázz rá napközben, hogy baja ne essen,
vigyázd a mosolyát, amit el ne temessen.
Vigyázz a boldogságára,
hogy az őt ne borotvapengén át találja,
és ne bántsa az élet, hisz már így is fájlalja.
Figyelj rá fentről olyan szemmel,
ami nekem nincsen,
hisz messze vagyok most is
láncra verve, bilincsben.
Ne engedd, hogy fájdalma
esténként könnyekben kiteljesedjen,
mert ő életem Holdja, kinek párja nincsen.
Átkozd el az életem, amiért őt megsértettem,
adj nekem még egy esélyt,
hogy a bűneimet porba hintsem.
Kérlek, Uram, vezess el hozzá a távoli Pécsre,
és adj kulcsot a lelkéhez,
mert az nekem már nincsen...
Eldobott magától a Párom, kit szeretek,
de soha fel nem adom, bármit is veszítek.
Feláldozok mindent, hogy tudja, szeretem,
hisz csak Ő számít nekem...
Ő az Életem.
A JÖVENDÖLÉS
Mert az idő az egyetlen igazi érték
Mindannyian álmodunk.
Mindig mást, mindig másként.
Valaki jót, valaki rosszat, melyből felébred,
valaki virraszt, mert nem jön rá az álom.
És vagyok én.
Én, aki mindannyiszor
egy csepp rettegéssel fekszik le,
mert nem tudja, mi vár rá az éjjel.
Nem kívánom senkinek mindazt,
mely állandó rendszerességgel gyötör.
Akár béke, akár harc dúl bennem.
Azt... hogy valahányszor lefekszik,
attól kelljen félnie:
- Újra meg fog történni.
E történet, mely beleégett az elmémbe,
legyen szó hónapokról, évekről,
mindig ugyanolyan éles,
mint a frissen élezett kés,
melyet használsz az asztalnál.
(...el kell mondanod nekik... közeledik...)
Mert ahányszor csak átéled a fájdalmat,
mindig rossz felkelni belőle,
mert lassan úgy érzed,
az lesz a valóság,
és ez az álom, amiben élek.
(...a prófécia... a jövendölés...)
Az álom, melyben élem az életem
boldogságban, legyen az jövő
vagy a jelen, mindig átfordul
egy pusztító katasztrófába.
(...meg fogtok halni... mind...)
A pillanat... mikor tudod,
hogy perceid vannak hátra,
Tudod, hogy nincs már idő.
Tudod, hogy nem tehetsz semmit.
Tudod, hogy itt a vége.
- Mind el fogunk hamvadni.
Mert valahányszor elér a végzet,
mindannyiszor tűz által pusztul el a világ.
Felperzseli a Földet.
Eléget mindent, ami élő.
És valahányszor átélem újra
és újra és újra.
Állok a mezőn a távolba meredve.
Mindig látom, ahogy közeledik a tűzfal,
mert amihez hozzáér, eltűnik.
Aztán elér engem is.
Érzem, ahogy elégek ordítás közepette,
és megszűnök létezni.
Majd lebegek a fekete semmiben.
...egy távoli hangot hallok.
...elindulok felé.
...egy szuszogás.
...egy tv hangja.
...ott fekszem az ágyamban.
...élek?
Majd hirtelen felébredek
furcsa érzéssel övezve,
mely átjárja testemet.
Mintha máshonnan tértem volna vissza.
Élek?
Akár egy Képlet.
Mely megoldhatatlan,
de üzenetét hordozza.
A sorsunk meg van írva.
És senkit sem érdekel.
2019. június 26., A Képlet utalás a filmre
KÉRLEK, ÍRJ HÁT!
Messze vezetett az út, lámpás sem volt nálam.
Sötétségben bolyongván csak a nyomát találtam.
Óvatosan léptem, hogy le ne térjek az útról,
mégis elvesztettem, és egy árnyék lett a múltból.
Hat esztendeje már, de még mindig keresem.
Azóta összetörtek már, és nem is kevesen.
De egy részem még mindig csakis felé kiált,
megyek előre fény nélkül... hátha talán Ő lát.
Minden eshetőséget megragadtam már,
de szótlanul figyel, egy levéllel se vár.
Egy senki vagyok neki, de ez el nem tántorít,
a szótlansága csak ösztönöz s bátorít.
Egy életen át írok neki, hátha végre meglát...
- Hölgyem, kérlek írj hát!
Mindent feláldoztam már másokért,
mégsem értem el semmit.
Kérlek, írj nekem, ne úgy, mint a senkik.
Nem voltam hozzád rossz, hogy ezt érdemeljem,
kérlek, adj nekem egy lehetőséget,
hogy a múltam benyomását elfeledtessem!
Csak beszélni szeretnék...
Te nem?
KOROKON ÁT SÉTÁLTAM
Sétálok este az utca közepén,
A házak fala mentén megtörik a fény.
Letekint rám az égbolt tengere,
És nem látom az utam... Mégis merre?
Mentem hát az ösvényen a távoli fény felé,
Magányos utamon követett a szél.
Hangokat hozott a múlt szavaival,
- Mi nálad ez az érzelmi vihar?
Az út végére érvén megvilágosodám,
Amióta élek, nincs is nekem hazám.
Elárult az élet, amit eddig éltem,
De már teljesen mindegy,
Hisz a végére értem.
Külföldön vagyok, egy idegen világban,
Szavukat sem értem néhol,
Mindenütt homály van.
A svájci hegyekben sétálgattam télen,
De hiába vártam, a jeti nem jött értem.
Bezárkózott mélyen a hegyek gyomrába,
Szakadékba esett, én meg pofára.
Sankt Gallen-ből mentem el-el, messzire,
A jachtom már várt rám Monaco-ban,
Na meg a munka, a pénz íze.
Napok, hónapok teltek el az életben,
Sokszor visszagondoltam
A régi világra, amiben éltem,
- Ha nekem sikerült... nekik miért nem?
Korokon át sétáltam, elnézve népeket,
Egyedül haladtam, a lelkem már beteg.
Magányommal utazva szórtam a pénzem,
Hisz az életnek más értelme
Ezen a Földön nincsen.
Megannyi személynek adtam jót és sokat,
Vissza nem kértem, csak folytattam az utat.
Elfeledtek engem valahányan vagytok,
De nem számít ez, hisz porból vagytok,
És azok is maradtok.
MI AZ ÉRTELME?
Ezt kérdezem folyton nap nap után
nézve, ahogy az idő csak telik...
Most hétfőn lettem 21...
Azt "Montag" páran, boldog szülinapot.
De én csak azt látom, hogy leéltem ismét egy évet,
egy napot.
Ismét itt a nyár, és örülnöm kellene,
de nyomorban élek megint,
mint megannyit ezelőtt... nélküle.
Látom, hogy nem boldog, mégis örül...
átlátok rajtad, ne játszd meg...
Megannyi napon keresztül rátok tekintek.
Elemzek, gondolkodok minduntalan,
amennyire e korlátolt test engedi.
Mi az élet értelme?
Mindőtök mást regél, mégse ér semmit.
Örültök, hisztek, éltek, dolgoztok,
majd meghaltok...
- Mondd el nekem, hogy ebben mi a logika?
Válaszolok helyetted: semmi.
Ne akarj boldog lenni és elérni mindent...
Ne hagyj hátra senkit, aki sirat,
mert fáj neki majd az üresség,
amit hátrahagysz...
Ne legyen családod,
mert elátkozod őket az élet súlyával,
és hogy végig kell majd nézniük,
ahogy meghal mindenki, akit ismernek.
Ne legyen vagyonod, mert mit sem ér,
hisz közeleg az elmúlás...
Ne csinálj semmit, mert a vége mindennek eljő`.
Átkozd a napot hogy egy ilyen nyomorult,
korlátolt világban élsz, ahol semmit sem érhetsz el,
mert nincs rá idő...
Gyűlöld az életet, mert kevesebb mint 100 év,
és minden, ami voltál és lehettél volna:
A gondolataid, a szereteted, az álmaid,
a jóakaratod, a léted...
mind el fognak tűnni a testeddel együtt
az ürességben.
Nem érzel majd fájdalmat,
nem is tudsz majd magadról...
egyszerűen csak megszűnik minden,
ami valaha voltál...
- Mi az élet értelme? Ezt kérdezem tőletek.
Mégsem tud egyikőtök se választ adni rá.
Hisz ha valamiben mind hasonlítunk,
az, az hogy ugyanolyan halandó sorstársként
menetelünk a temető és a vég felé,
mint a többi szerencsétlen,
aki boldog-boldogtalanként tengeti a napjait,
és "halad előre".
NE MENJ...
Itt vagy közel, mégis oly` távol,
fényed halvány, még pislákol.
Elvesztem számodra a sorok között,
vártam a leveled, ami nem jött...
Megannyi megosztott perccel később
fájó lelkemre ismét sötétség jött.
Érted kiált... mégsem hallod,
másért remélsz, és ezt kapod.
Eme bolond, ki érted él,
csak rád gondol, és más útra tér,
nem számít neked,
mert a neve nem bibliai vér.
Elrontotta érted jobban a lelkét,
ami így is tüskéken feszít.
Fájnak a hiányzó darabok,
de ezt te még megkapod.
Neki adom a maradék jókedvemet,
a mosolyáért örömmel megszenvedek.
Önzetlenségből folyik a kezem vére,
éles az ajtó tartóéle.
Nyitva hagyom neki,
még ha bele is halok.
Ő a fontos, ki sír esténként,
mert érte küldtek az angyalok.
Nem számít az önző boldogságom.
Az övé fontosabb, érte nem bánom...
Könnyeimet halkan a párnámba temetem,
az ő lelke, ami fontos nekem.
Eltűnök a homályban, szíve felderül.
Vigyázni fogok rá, amíg a testem kihűl.
Álmaimban őt látom a Hold fényében,
csillagokban úszik, míg én vérben.
A szeme a fény az alagút végén,
követem, mint egy utolsó remény.
Eljő a homály, és elbújik előlem,
- Kérlek, ne mondj le rólam,
fontos vagy nekem...
NEM LEHET AZ ENYÉM...
Nem lehet az enyém, és ez fáj,
Szinte ordít szívemben a magány.
Tombol a fagy, meghal bent az élet.
S sajnos sejtem, ezt te is érted.
Érted te is, mennyit szenvedek,
De csak éled életed nélkülem.
Pedig úgy átölelnélek kedvesen,
S nem eresztenélek el, soha-sohasem.
De nem kaphatlak meg, s ez fáj,
Érzem szívembe megjött a halál.
Elfagyott a remény, akár a faág,
Megjött a tél, s vele a halál.
Hidegebbek lettek kint a nappalok,
Hisz bent már elmúltak a hajnalok.
Csak a hideg téli est tombol odabent,
Valaki segítsen! Meghaltam idebent!
SZERELEM A VÉGTELENBEN
Szeretlek, de ezt már nem mondom,
Arcom elfordítom, ha könnyem ontom.
Nem mutatom se a vért, se a kínokat,
Hagy higgyék az emberek: "Ő is mulat!"
De közben szívemben a vér megdermed,
S lelkemben a világ hullik a porba le.
És eközben a szívem csak ketté hasad,
De küzd tovább törve, míg valami akad.
Legyőzte a szerelem, nem volt elég erős,
Azt hittem felejthetek, de rájöttem késő.
Megfertőzte már az agyamat az érzés,
S láncok fogja lett a boldogság érzés.
De néha, mikor pillanatra érintem arcodat,
A boldogság, a börtöne ajtaján kopogtat,
Nem akar mást, csak talán átkarolni engem,
Hogy tényleg érezzem, mit jelent, mit tettem.
De a láncok vissz*rántják a sötétbe,
Ahogy kezem már nem érint meg téged.
S újra rám tör az éjszaka komor álma,
De szívem nem adja fel... Nincs akadálya.
|
|
|
0 komment
, kategória: Kaszás Zoltán |
|
|
|