|
2021-03-28 21:30:58, vasárnap
|
| |
| |
KUSTRA FERENC VERSEI 
Írói adatlap
Link
BORONGÓS A KEDVEM...
Borongós a kedvem, de fölvidít
Az ősz, mert mutatja szép színeit.
A szép színek bár gyorsan elmúlnak,
Borongós hangulatra jól hatnak.
Most a szépet, már dzsekiben nézem,
Lelkem fázósan vándorol, érzem.
Képzeletem nem ragad le hűsnél,
Vidám vagyok, mintha ülnék tűznél.
Nemsokára elmúlik az ősz is
És jő a tél, mint apokalipszis.
Ezeken lélekben átfutottam,
Borongós voltam, de fölvidultam.
BÚCSÚZNI ELEGÁNSAN
Búcsúzni csak elegánsan szabad.
Az élet rövid, úgyis elszalad.
Minek a sírás, minek a zokszó,
Itt mindenki csak földi halandó.
Élet olyan mint egy nagy színjáték,
Ne legyen könny arcunkon, nem játék.
Hiába bár sok öröm vagy a könny,
Felvonás után lemegy a függöny.
Élet igen sok felvonásból áll,
Történjék bármi, soha meg nem áll.
Naponta kell búcsúzni, elválni,
Élet megy tovább, nem tudsz megállni.
Ember kevesebb minden búcsúzásnál,
Mindig ott hagy magából búcsúzónál.
Könny és zokszó, bár őszinte, nem segít,
Könny és zokszó csak elválást nehezít.
BÚS AZ IDŐ
Borult az ég, bús az idő,
Ez az ősz, de tél is eljő.
No nem baj, lesz még tavasz is,
Kivirul, akkor lelkünk is.
DON-KANYARI ÉNEK...
Fúj a szél, pengeti a kopasz ághúrokat,
Mi meg... csendesen gyászoljuk a holtainkat.
Tömegsírban már a barát, a sógor... ő is elesett,
Egyik sem túlélő harcos, haza ő már sosem mehet.
Fekszünk ketten a géppuskaállásban, közben betakar a hó,
Komámmal vagyok, de már nem beszélgetünk, nincs mit, nincs halihó!
Tegnap még énekeltünk bele a hidegbe pár magyar nótát,
Mára már társak hiányában csak elkerekítjük a cifrát...
Fegyvercsörgés, tank-lánctalpnyikorgás, csúszkáló lópata zaja,
Élettől éppen elbúcsúzó katonák utolsó sóhaja...
Közönyösen nézzük ezt a megrázó élményt, biz` csapong a képzelet,
Valós a csatazaj, a hideg, ellövik a fagyérzékeny füleket...
Úgy látszik, nekünk a háború bizony, a mindennapi élet része,
Nincs az a kis-tigris, amihez hozzábújva a melege ne kéne.
Behívót kaptunk, és idehoztak a hazát ellentől megvédeni,
Meg is ígérték, nem tart soká, nyárig, nekünk attól nem kell féleni!
A szél talán hiszi is, hogy minden jó, ha nekünk játszik vad dallamot,
És ha eláll, akkor tisztán halljuk az induló harckocsirohamot...
A véresre festett, megfagyott síkon rögtön megfagy a lehelet...
Sok bajtársunk van, a családjuknak mi visszük haza a lelkeket...
Még nem tudott, hogy fogunk-e még mi itt valaha is énekelni,
Vagy csak a kegyetlen hideggel fogunk a végsőkig megküzdeni...
Otthon vár család, a gyerek, tehén, ló, lassan már szántani kellene,
De előbb haza kéne menni, énekelni... ne csak holtak szelleme...
A DON KANYARIAK EMLÉKÉRE
Hős katonáink csak meneteltek
És Don kanyarban halálra leltek.
Ezerkilencszáznegyvenhárom januárban
Katonát, munkaszolgálatost halál kaszálta.
Nem állt mellettük a magyar Hadisten,
Nem volt esély... semmi győzelemre itten.
Nélkülöztek, éhesen elcsigázva küzdöttek,
A hős katonák a parancsnak eleget tettek.
Kitartás(!) volt a parancs mindhalálig
Közben a hó betemette őket állig.
Nem volt mit enniük, és nem volt meleg ruha,
Katona, munkaszolgálatos így sem volt puha.
Borzalmak borzalmát állták ki,
Mindenki csak parancsra ment ki.
Irtották katonát és munkaszolgálatost,
Akkor volt a módi; haza ezt kívánja most!
Az oroszok által lelőtt lovat ettek,
Latrinára, jeges hóba kúszva mentek...
Kínjukba havat ettek nagykanállal,
Dacoltak hideggel, gránáttal, halállal.
Parancs vitte őket, el a családtól; csatába.
Tél tábornok meg átküldte őket a halálba.
Az orosz téltől, fegyverektől odavesztek,
Fülsértő hangon, halálosan dörögtek.
Kínhalált szórtak, a katyusák, a lövegek,
Aknatűzben bújtak bele... földbe emberek.
Győzött a tél és amerikai fegyver,
Nekünk, nem volt ruhánk és kevés a fegyver.
Lánctalpakkal agyontaposták az embereket,
Megalkották a Don-kanyari mészárszéket.
A végső enyészet átment az elmúlásba,
Sokakat csak elástak egy fagyott árokba.
Akik életben maradtak helytálltak,
Eleget tettek a magyar virtusnak.
Örökre emlékezzünk rájuk szeretettel, hálával,
A kezünkben egy gyertya meleg lángjával és imával.
EGYEDÜL A KÖDBEN
Elmegyek s ha elmegyek, vastag ködbe veszek,
Út közben nincs gond arra, mit iszok, mint eszek.
A vastag köd rám telepedett, mint a tájra,
Reszket ember, mint kutya, minek nincsen háza.
Szegény ördög vagyok, inkább koldus! De egy úr.
Az élet rosszul bánik velem, csúful, rútul.
Köd az élet, áthatolhatatlanul vastag,
Nem megkerülhető, mint réten az asztag.
Úgy látom, hogy nem vagyok e világra való,
Betörni nem tudok, itt nincsen trójai faló.
Lelkiismeretem tiszta, mindent megtettem,
De soha senki nem mondta; pártolt emberem.
Egyedül a ködben, hol nincsen irányadó fény,
Csak megyek a vakvilágba, mint szegénylegény.
Ha az ember élni akar, szolgálnia kell,
De ahhoz elfogadás kéne; szeretettel.
Hibás vagyok, többször is elszúrtam életem,
Most meg már nem maradt más, csak a köd lételem.
Majd nekimegyek valaminek, rácsapódók,
A mély átláthatatlan ködben, szertefoszlok.
ESTE VAN...
Este van;
Leszáll a csendes éj,
Sötétség vajh' mit regél?
Este van;
Lassan vége a napnak,
Retesz háznak, ólaknak.
Este van;
Uralkodik a sötétség,
Jöjjön elő a merészség.
Este van;
Nem kevesen tévéznek,
Mások végre pihennek.
Este van;
Sötétben indult a gonosz,
A bűnös oszt és szoroz.
Este van;
Az állatok elülnek,
Mind elcsendesednek.
Este van;
Már nem volna remény,
De előjön a holdfény.
Este van;
Megint eltelt egy nap,
Holnap is virrad nap.
ÉS ITT VAN
Fény cikázik a fák lombjai között.
Már ősz van, a sok gólya elköltözött.
A medvék téli nyughelyet keresnek,
A vaddisznók még makkért verekszenek.
A pókok meg kövérek, jól megnőttek,
Szakadt a hálójuk, újat nem szőnek.
Cseresznyefánk levele rozsdásodik,
Sőt, mi több már elkezdte és hullik.
Minden elmúlás, új élet kezdete,
Mindennek van talán saját gyereke.
Elmúlt a nyár és itt van, megjött az ősz,
Hamar támad a tél ő itt lesz és bősz.
FELEIM AZ ÚRBAN!
Feleim az Úrban, óh, magyar testvérek,
Minden elismerésem legyen tiétek,
Ha őrzitek az országunk... a végeket,
És a jó Isten áldjon érte titeket.
Ezer éve itt vagyunk, e hely a hazánk,
Ide szült minket anyánk... a magyar anyánk.
Őrizzétek, mit jó Isten nektek adott,
Hitet, nyelvet, földet és a magyar álmot!
Keményen álltunk az idők viharában,
Mint keresztény templom a vad szélzúgásban,
De semmilyen vihar nem dönt el titeket,
Ha van hitetek... bármi veszély fenyeget.
Hitünkkel kell nemesebbé tenni... világot,
Őrizni Istent, szeretett hazát, családot.
Bízzunk benne, hogy felvirrad ránk... még sok szép nap,
Mikor a harangok dicsőítőn kondulnak!
Magyarnak lenni; hit... és ne higgyetek mást,
Isten áldjon titeket, segítsük egymást,
És majd fütyülünk a volt rosszra, búra,
Ha a szép hazánk felvirágzik újra!
GYERMEKKOROM
Szép volt a gyermekkorom, boldog voltam,
Egykeként neveltek, de szigorúan.
Hálás vagy szüleimnek, Keresztnek,
Jó érzésű, jó emberek neveltek.
Mindez persze mai világban nem előny,
Sőt hátrányát látom, sokszor védekezőn.
Ezen persze kicsit változtatni tudok,
Korszellemhez alkalmazkodni fogok.
Engem még megtanítottak jóra, szépre,
Mikor felnőtt lettem mondtam, hogy na, végre.
Akkor még nem tudtam, mit más fiatal se,
Hogy most kezdődik a rossz, az élete.
Ma már sokszor visszasírom a gyermekkorom,
Éltem legjobb két éve, katonakorom.
Szolit elláttam, gondom nem volt semmire,
Főleg akkor kedvelt engem a szerencse.
Gyermekkorom kerékpározással telt,
Télen meg szánkóztam, amikor hó esett.
Akkor nem volt Tv és nem volt videó
Este hatkor mesét sugárzott a rádió.
Felnőttek beszélgettek velem, meséltek,
Hallgattam őket, élveztem az estéket.
A lelkem nem tette tönkre a diszkó,
Nem lettem egy üres fejű fajankó.
Vittek állatkertbe és vidámparkba,
Kirándultunk hegyekbe és folyópartra.
Kaptam töltetlen savanyú cukorkát,
Szülinapra meg egy jó nagy tortát.
Nappal tanultam és játszhattam kedvemre,
Akárhová néztem ráláttam emberre.
Akkor még emberek kommunikáltak,
Egymással szemben jó érzéssel voltak.
Felnőtt koromban szüleim rosszak lettek,
Engem és családomat tönkre tettek.
Hát ez persze nem volt szép s jó részükről,
De nem von le a gyerekkori emlékből.
Ki és milyen ember lesz felnőtt korában,
Attól függ hol, hogyan nevelték korábban.
Alapvető a szülők módszertana
És környező társadalom ráhatása.
Ha manapság sikk lenne rendesnek lenni,
Bőven volna okom ujjongni, örülni.
Mindezt közel s távol nem értékelik,
De emlékem ettől nem homályosodik.
GYÖNYÖRŰ AZ ŐSZ!
Kinézek az ablakon, gyönyörű az ősz,
Megyek udvarra, látom, jó idő elidőz.
Felhő az égen? Egy sem száll fenn a magasban,
Csak a nap süt hétágra, élvezem magamban.
Mai napon is szép vénasszonyok nyara van,
Férfiként is örülök neki, mert amolyan
Kellemes nyárutó, amit jól átélek,
Levetem ingem is, így jobban átérzek.
Ma talán nincs is ború csak igazi derű,
Lelkemet ez úgy áthatja, mint a hegedű
Szereplését a szép, nagy gálán... szépen szól
Hallom hangját, biztat... mesél boldogságról.
Nagyszerű nap! A kutyáknak is nagyon tetszik,
Süttetik hasukat, rájuk... béke telepszik.
Sok szép, még zöld növényt látok és békés kutyákat,
Idilli az egész, szeretem az ilyen mákat.
Látok bogarakat, csak úgy... merre futnak?
Húzzák maguk után a nagy potrohukat.
Lilaakác terpeszkedik, már várja telet,
Ha volna szél, susogná: lesz még itt kikelet.
Nekem most csak e gyönyörű nap a fontos,
Lelkemet frissíti, mi oly dimbes-dombos.
Most béke uralkodik lelkem zugaiban...
Óh, napsütés add még... ne csak az álmaimban!
HA MEGÖREGSZÜNK . . . 
Fiatalon még nem számít semmi,
Akkor még érzed... tán` vagy valaki.
Hatvan felett Ajándék minden év.
Most mentél nyugdíjba, még élvezed az életet,
Pénzed kevés, a nyaralás már elveszett.
Boltba még jársz bevásárolni, de válogatsz,
Kellene minőség, de az ár... mit nem támogatsz.
Jársz még volt barátokkal kirándulni,
Szeretsz még havonta színházba járni,
De bizony lassan már nem lesz kivel,
Régiek hullanak, nagy számszerivel.
Ráérsz, még gusztálod a másik nemet,
De sajnálatos, hogy épp` az élet nemet
Mond olyan vágyakra, miket fiatalos tettek
Éltettek, s téged férfivé vagy nővé tettek.
Itt már gyorsan elmúlnak a hónapok,
Itt már az ifjúkori vágyaid mulandók!
Teletömnek gyógyszerrel és a nyugdíjadat
Majdnem csak arra költöd, rongálod májadat.
Van benne jó is, mert elmúltál hatvan éves,
És így már kezdesz bölcs lenni, mint éltes.
Már jól látod a dolgokat, helyesen ítélsz,
De mit érsz vele, ha már nem lehetsz ítész...
Hetven felett Ajándék minden hónap.
Eddig legalább két sarokig, messzire láttál,
Már mostanra szemüveg kell, hogy kétháznyit lássál.
Még egyszer van, ki szervez osztálytalálkozót,
Gyereked elvisz, hogy ne add elő csoszogót.
Orvosnál találkozol, beszélgetsz korodbelikkel,
Így a legnagyobb téma, hogy hogyan állsz a gyógyszerekkel.
Láttok ám valakit, de ti őt nem ismeritek meg...
Majd odajön, köszön, ki... csodálkozva tudjátok meg.
Még te teszed ki a kukát az utcára és látod,
Érzed, megint eltelt egy hét... már szinte ezt várod...
Testedzésként néha még mész, sétálsz egyet,
De már csak ritkán, és nem nyersz versenyeket.
Valamit emeltek a nyugdíjadon,
De ez alig több mint vastag vérdíjon
Élni az életed, és nélkülözni otthon
A meleget, mert fűtésed... hideg az otthon.
Még főzöl néha, de az ételt már el-elsózod,
Hogy a kutya egyen, neki mindet odadobod.
Újságot még járatsz párat, néha hátra nézel,
De mára már nincs értelme... tán` közömbösséggel.
Még tartod magad, foglalkoztatnak a nagy dolgok.
Filozofálsz magadban, otthon... évek vonszoltok!
Kicsit még nosztalgiázol, hogy voltak a szerelmek,
De már nagyon nehezen jutnak eszedbe... részletek.
Nyolcvan felett Ajándék minden hét.
Bizony már nem vágyódsz színházba,
Sőt, pénzhiány kiölte vágyadba
Kezdesz általában rosszul emlékezni,
És mindazt, amit a boltba akarsz venni
Jobb, ha nyomtatod és elteszed,
Mert idő... úton elfelejted,
S ha állsz a pult előtt és nézel,
Vennél... itt kiderül, nem emlékszel.
Újságok már nagyon nem érdekelnek,
S benne a mocskos politikai vetületek.
Még gondolsz a Balatoni nyaralásokra,
De oda már el nem jutsz, hagyod másokra.
Iskolatársakat, barátokat már nem ismered meg,
Tönkrementek, úgy néznek ki, mint sok beteges öreg.
Már nem is nézel hátra, emlékeid elhamvadnak,
Erőlködsz, hogy emlékezz, de agysejtjeid lankadnak.
Eszedbe jutna, milyen fiatalkori nagy tetteid voltak,
Szerelmek, csínytevések, de agyad szerint ezek már holtak,
És hiába erőlködsz, nevek már csak nem jutnak eszedbe,
A szerelmek, barátok arca elvész: múlt évtizedekbe.
Kilencven felett Ajándék minden nap.
Itt összes, minden bajod előjön,
Már csak szárazság van a bőrödön.
Nincs már hamud se, de azt mamunak
Mondod, már nem tudod, kik a nagyurak.
Már csak örülsz, hogy lyuk van a fenekeden...
Elmélkedsz eszedbe nem jutó emlékeken...
Alig látsz már, erős a szemüveged,
De még a regényolvasást erőlteted.
Már bizony lassan nem érdekel semmi.
Nem vagy unott, de a legjobb jót aludni.
Már nem emlékszel a fiatalkori osztálytársakra
És a szerelmeidre, a barátokra, munkatársakra.
Indián táborban úgy hívnának: "öreg trotty"...
Nevedet koroddal megszolgáltad, mint öreg ponty.
Vigyáznod kell, el ne ess, mert felállni
Bizony nagy dolog, már nem akármi.
Orvoshoz sem mész már, ki kell hívni,
Persze ha van lehetőség finanszírozni.
Már azt sem veszed észre, ha kihűl a vacsorád,
Rád már bizony nem várnak gyertyafényes nagy zabák.
Mondják, mindent rágjál meg ötvenszer.
Fogad nincs, ínyed fáj, csak nyelsz tízszer.
Van már dédunokád is, de ő más kor, gyermek,
Ő nem látogat, ő már más... egymástól messze estek.
Elfutottak éveid, érvénybe lép a régmúlt,
Igazságok, hazugságok, remények... mind elmúlt.
Száz év felett Ajándék minden óra.
Már nem teszel semmit,
Már nem keresel fel senkit,
Már nem mész sehová,
Már nem mész, nincs hová.
Már nem olvasol, már nem látsz rendesen,
Család ad enni, ha van neked. Kedvesen
Rád mosolyognak, nézed... süketülsz, hangosan
Szólnak, de már nem hallod, rád hagyják pajkosan.
Ülsz, a szakadt huzatú fotelben, nézed a TV-t,
De már nem látod, nem érted a lényegét.
Fogad nincs, ínyed rágod, már csak mammoghatsz...
Elmúlt, nincs partner, kit nagyon megmammogtatsz...
Szép vagy csúnya életed volt, mit számít,
Már nem is emlékszel, sors már nem ámít.
Harminc év múlva már senki nem fog emlékezni rád,
Még akkor se, ha nagy dolgot műveltél, ha volt csodád...
Sudár fa, bír mindent, napsütést és vihart,
De öregszik és lassan levelet sem hajt.
Később már ágai letörnek, odvas lesz belseje,
Rászáll egy fekete varjú és ledől a semmibe...
Szerencsés vagy, ha nem is tudod meg, hogy
Eljött a vég, hogy nincs tovább, élet elfogy...
HOLDFÉNY, AZ ŐSI JEL
Öreg Hold aluszik,
Napsütésben semmit sem lát.
Most még napfény az úr!
Kedvesem, a Nap, alant jár,
Ásítva szívem estre vár.
Este olyan derűs,
Felhő nincs, meleg még maradt.
De már Hold is látszik.
Nyári est meleget áraszt,
Sarlóm ezüstös fényt fakaszt.
Jól beesteledett.
Tóban víz kissé hullámzik.
Szép holdfényárnyékok.
Sugaram tó vizén siklik,
Árnyékom tovalopódzik.
Magányos és sötét
Az éjszaka holdsugárral.
Izzadós lett... este.
Felhő eltakarja arcom,
Harcolok, izzok, nem hagyom.
Holdfény sugara csak
Úgy befesti a kerteket.
Halk, halvány árnyékok.
Ezüstport szerteszét hintek,
Kertek szürkéskékek lesznek.
Az éjjeli holdfény
Az erdőbe bekukucskál.
Holdsütötte tájak.
Fénylábam erdőkig nyúlik,
Faágon bagoly ocsúdik.
Egy gyors hullócsillag
Nagy huncutul csak elrohan.
Hold meg ezüsttel fest...
Kishúgom mellettem suhan,
Csak tudhatnám, hová rohan?
Fűtenger özöne
A holdfényben úszó tájban.
Vaddisznó már fekszik.
A mezőt csillámmal hintem,
Füvét harmattal díszítem.
Fénylők a csillagok,
És patakban türköződnek.
Holdsarló is látszik.
Ezer kistestvérem úszik
Tó tükrén, árnyékuk látszik.
Ég türkiz-kékes volt...
Hold ezüsttel átfestette.
Felhők most nincsenek.
Derűs éjben hátam mögött
Végtelen kékkel ügyködök.
Öreg Hold csak ballag,
Mint létnek harmóniája.
Sok-sok ezüst fényt szór.
Jó itt fenn csak szépet tenni.
Késő, búcsút kell inteni.
Kezd már pironkodni
A hajnal, csendesen ébred.
Holdfátyol eltűnik.
Elfáradtam, el kell mennem,
Ébred kedvesem... Reményem.
HULLÓ CSILLAG... 
Könnyező, haldokló csillagok,
Mondjátok, hogy óh... én ki vagyok?
Csak hulló csillag a kék égben,
Vagy törmelék a semmiségben?
Vágtatnék én harci szekéren...
Csak álmodom hosszan és mélyen,
De nincs lovam, nincs is szekerem,
Csak nagyon vágyódik a lelkem.
Szárnyalnék, mint sas a kék égben,
Halásznék, mint sirály a vízben.
Tortát sütnék, mint egy cukrász,
Bolondoznék, mint mitugrász.
Lehetnék akár hulló falevél, 
Őszi színben zsugorodott levél.
Vagy vagyok inkább szíven lőtt vadkan?
Térdre esve, hajnali harmatban.
Lehetnék boldog, elégedett,
Mint ünnepi cipő, fényezett.
Lehetnék óriási nagy hegy,
De semmi vagyok, ez nem megy.
Vágyó lelkem, üres, magányos,
Eszem hiába céltudatos.
A kettő nem zárja ki egymást,
Ez van, hiába szeretnék mást.
KANDALLÓBAN
Kandallómban nálam nem látszik égő fa máma,
mert nyugdíjból nem telik - a drága - tűzifára.
Helyette meggyújtok egy kis mécsest, dil-dől a pici lángja,
és árnyakat játszik a falra finomabban, mint hasábfa...
Nyugdíjasként fölvettem egy csomó régi rongyot,
majd mécsesnek verset írtam, kezem majd lefagyott!
Nálam az asztalon régiség-réz tolltartó van,
toll már kevésbé, így a mécses - égni - benne van.
KARÁCSONYKOR GYERTYA ÉG MAJD . . . 
Karácsonykor gyertya világít majd a fán, az asztalon,
és bízom, mind szeretnénk, lángja szeretettől lobogjon.
Ha szikrázik, pattogjon ránk a szeretet,
gyújtson békét, töltse be, meg a szíveket.
Irigység, rosszindulat, tartós harag csendesülj,
mert én bízok, hogy mi mind jók vagyunk ott legbelül.
Van, tán` akinek a karácsonyi fények csak a csillagok,
és talán karácsonyi szeretet belül, egyedül ragyog...
Sajnálom az embereket, kik bankkölcsönre mindent megvesznek,
szeretetet harácsolnak, egymás szívhangjára nem figyelnek!
Lehet egyáltalán igaz, szép és békés karácsony?
Vagy csak gyermekkorban volt ez csodás, angyali álom?
Fenyőillatú és gyantaszagú most a képzelet,
sokan vágyódon csak álmodják, jön ide... szeretet.
Nekem még az íróasztalomon is ég egy gyertyám,
és közben csendesen mormolom értetek az imám.
Ó! Szent Karácsony! Szárítsd fel a kicsordult könnyeket,
óvón ápoljad, pátyolgasd fájón sajgó lelkeket.
Óh! Ne csak a karácsony legyen mindörökre,
lebbennek a gyertyák lángjai, fenyőillat hömpölyög szembe,
lelkünk gyertyái kigyúlnak, ez is adja örömünk... lelkünkbe.
Vegyétek észre, mert másoknak is van bőven... az ő más gondját!
Ünnepi együttérzés, segítőkészség szelleme járjon át.
Éljünk tovább jövőre is vágyunkkal, reményünkkel, szüntelen,
Ne korlátozzunk magunk bejglire ezen a nemes ünnepen,
ház körül, futófényözön kereten villódzó fények futnak.
Lehet, hogy kis lámpácskák fénye kezdete egy még hosszú útnak?
Örömet, békességet, boldogságot hozzon eme szép ünnep,
ha rokonok végre békességben találkoznak... ez főünnep.
Karácsonykor jön majd a vendégsereg, ki bejön, mosolyog,
Sugárzik a szeretet, szemükben sokatmondón felragyog.
Ideérkezett rokontömeg látványa engem megnyugtat,
kezdeménytől csikart vágy ül szemekben, ez engem nem untat.
Az érzés olyan, mintha rám borulna a semmi létezése,
Bízom benne, hogy másoknál meg a züllött lélek ébredése.
Mindőtöknek azt kívánom, hogy maradjon szívben a karácsony!
Minden szívben égjen folyvást szeretetláng, az mindent áthasson,
kegyelemben, örömben, szeretetben gazdagon és reményben,
boldogságban, Istentől áldott, önzetlen hittel, békességben.
Szent karácsony szép, havas éjszakáján
uralkodjon béke, mindenki házán.
A Betlehemi csillag világítsa be az udvarodat,
zúgó szélvigasz vigye messzire szeretet-dallamodat...
KÖSZÖNÖM, HOGY SZERETHETLEK
Hazánkat eső veri, vihar dúlja.
Hazafi arcunkat a könny áztatja...
Magyar! Harcolj a szép kis hazánkért,
Istenért, hazáért, a családért!
Óh, hazám, köszönöm, hogy szerethetlek,
Ez tán' elűzi sötét fellegeket... 
Köszönöm, hogy a fiad lehetek,
Jó gyermekedként, mindent megteszek...
Magyar vagyok, én ide születtem,
Magyar vagyok, ide köt életem,
Magyar vagyok, itt élek, itt halok,
Magyar vagyok és az is maradok!
A LELKEM ÚTRA KÉL
Mikor a lelkem útra kél,
Elkíséri az esti szél.
Mikor a lelkem jót remél,
Halkan zúg az esti szél.
Szemem az alkonyat tüzébe réved,
Oly szép, hogy az esti szél is eltéved.
Lelkem azonosul a naplemente-fénnyel,
És szárnyal... Szárnyal a zúgó széllel.
A MAGYAR
Hajdanán, dicső nép volt a magyar,
Nézz vissza őseidre, óh, magyar!
Ősök vére kötelezzen bennünket,
Fogjuk egymást, szorosan a kezünket.
Óh, Magyar! Tűrj, gyászolj, de menj tovább,
Az élet nem áll meg, hovatovább,
Fönnmaradásért még sokat kell tenni,
Nem elég magyarnak lenni... kell tenni!
Állítsd helyre; Istent, hazát, családot.
Higgy magadban, álmodj csodás világot
És Isten segít, álmod valóra vál,
Csak mindent tégy meg és hitedben bízzál!
Hajdanán, dicső nép volt a magyar,
Nézz vissza hőseidre, óh, magyar!
Emlékezz, hogy elődöknek sem volt jobb...
Mindent megteszel? Gyerekednek lesz jobb!
PUHA A TÉLI CSEND
Puha ez a csend és béke a nyugalom,
Ehhez a hófehér paplan, puha alom.
A fák deresek, mintha már őszülnének,
Az őzek fázósan, félve körülnéznek.
A táj szép, de jeges a lehelete,
Fázik az őz és őzgida gyereke.
Az élőlény nyoma recseg a hóban,
Fák, bokrok összehúzódnak fázósan.
Téli álmot alszik medve és mások,
Egy levél nélküli fán varjú károg.
Szép a táj, szikrázó nagyon megkapó,
Ki arra jársz, vigyázz, mert csúszós a hó!
ŐSZBE HAMVADT...
Őszbe hamvadt a forrón perzselő nyár, elmúlt már,
És biz` vissza nem jön, ember erre hiába vár.
Itt már nem terül fény a sűrűbbedő alkonyra,
Korai est, fekete leplet borít arcomra...
Őszies ég alatt a szélvihar a villanydrót-húrokon játszik,
Néha elmegy, de visszajön, és egy csodadallamot újrajátszik.
SORSOM MENTENÉM
A sivatag forró és hallgatag,
Sorsom menteném... de álmatag.
Forró szél hord homokot itt is,
Én megyek vele szembe... minek is?
Menteném, mi menthető, de nincsen mit,
Védenék én mindent, vagy csak a semmit.
Bármi van bennem, ha nem ismerik el,
Olyan, mint kis bogár, mit homok fújt el.
SÖR DICSÉRETE
Szép sárga színe,
Kesernyés az íze.
Van, ki szereti,
Van, ki megveti.
Gyorsan öntöd habosra,
Rajta fehér habocska.
Pikoló az kisadag,
Korsó meg a nagy adag.
Habzik, mint a tenger,
Ez jó kedvvel tölt el.
Korsót fogjad marokra,
Nehogy kiöntsd asztalra.
Idd a dicsőített sárga lét,
Pezsgő- habos söröcskét.
Emésztésben mindig segít,
Még egy korsót... a mindenit!
SÚLYOS AZ ÉLET...
Vizionálgatás az élet céljáról...
Életsúly vállon!
Meditáló agyat nyom!
Elbuktató rög!
Hallgatagon viselem
Sorsom. Hordom keresztem.
Megtört ifjúság
Nyomasztja gondolkodást.
Rákfene, múltban.
Egy korai rossz döntés,
Nincs visszaút, sem lépés.
Élet értelme
Lehet, ki sem alakult...
Alakulás, rossz...
Volt remény? Odaveszett,
Halálra ítéltetett.
Cél a létezés?
Napsugár is csak éget!
Partnerkapcsolat?
Ha nincs kivel, csak szenvedsz...
Éget, mint só a sebet.
Az öregség, nem
Lábadozás! Sorscsapda!
Élet értelme?
Szép öregség? Délibáb...
Csak pár emlék, lelki táp.
Torzak mosolyok,
Szögletes könny, csak pereg...!
Boldog lét nincsen?
Rút vigyor, fáj életem,
Könny szilánk sebzi szemem.
SZERETEM...
Szeretem a szemed, oly' derűs,
Szeretem a pillád, oly' fésűs.
Szeretem a vállad, oly' formás,
Szeretem a melled, oly' almás.
Szeretem a lábad, oly' kecses,
Szeretem a hasad, oly' selymes.
Szeretem a lelked, oly' rendes,
Szeretem a szíved, így szeress.
Ó szerelem, el ne hagyj...
SZERETET
Van, ki szeret, van, kit szeretnek.
Ez bizony része az életnek,
De van, ki nem tud szeretni
És aki nem mutatja ki.
Nem tud örömet szerezni,
Aki azt nem mutatja ki,
Pedig része lenne életnek,
Látni, érezni, hogy szeretnek.
VIGYÁZÓ ÉDESANYA!
Születünk, ez az élet sora, de ettől az élet nem mostoha...
Főleg, ha ott van velünk és vigyáz a szerető édesanya.
Bármilyen jó vagy katasztrofális az életed sora,
Hozzá mindig odafordulhatsz, hisz` ő az édesanya.
Ha fiatal, ha megöregszik, téged mindig vár haza,
Ő az, ki rád soha semmiért nem haragszik meg,
És ha megfed, akkor csakis azért, hogy fogadd meg!
Akkor is érted aggódik, amikor ő beteg.
Van, hogy az élet mind a kettőtökhöz mostoha,
De őt sose bántsd meg, mert ő neked szülőanya.
Menj hozzá, vigyél virágot, csókold az arcát,
Ha meg baj van nála, akkor segítsd a harcát...
Ne feledd, tartsd szívben-lélekben... az édesanyát!
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Kustra Ferenc |
|
|
|
|
|
Offline
