Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
Simon István versei
  2020-12-28 15:45:27, hétfő
 
 







SIMON ISTVÁN VERSEI




Simon István (Bazsi, 1926. szeptember 16. - Sümeg, 1975. július 7.)[4] magyar költő, műfordító, esszéíró, szerkesztő, országgyűlési képviselő, egyetemi tanár.

A fényes szelek nemzedékével érkezett az irodalmi életbe. Pályakezdő versei a falusi élet idilli képei. A forradalom utáni időszak lírai önelszámolásra késztette. Az 1960-as, 1970-es években az életképszerű jelenetezést gondolati igényesség váltotta fel, az elmúlástudat problémái foglalkoztatták.


"S én mindig a világ gyógyszerét,
azt a csodás verset keresem,
melytől megszelídülne a lét,
ha bűvös sorait pengetem,
azt, amelyért Homérosz óta
ezrek állnak más csatasorba."
Simon István










AZT A DALT KERESEM


Ecset volt először az álmom,
hogy uralmam alá hajtsalak
titokzatos tér a világon,
ezer forma s formátlan alak,
fű, fa, föld és homorú égbolt.
Hiába - az ecset kevés volt.
S költő lettem, ellenedre, sors,
és hallottam, átkod mennydörög:
"Merészségedért szörnyen lakolsz,
büntetésül szívedet örök
éhségre, szomjra kárhoztatom -
menj csak, rágódj az örök dalon!"
S róttam, írtam a verset, a dalt,
s mindig azt hittem: az utolsó
az igazi, - melyben hó szakadt,
vagy táj volt, vagy béres-koporsó.
Mert vers lett nekem a fű, fa, föld,
és az éhség mindjobban gyötört.
Iskola vagy kapálás után
papírnak estem láztól égve.
Öt érzékem, mint öt hű kutyám,
szimatolt fel a mindenségre,
s ha kész lett újra egy: keserves
búval hajoltam le e vershez.
Mert csak törmeléke lett annak,
amit bennem te, költő, áhítsz.
Éreztem, bonyolult hatalmak
szemével néz rám a virág is,
s a testvériesülés örök
vágya sír az emberek között.
S én mindig a világ gyógyszerét,
azt a csodás verset keresem,
melytől megszelídülne a lét,
ha bűvös sorait pengetem,
azt, amelyért Homérosz óta
ezrek állnak már csatasorba.
Remegve és űzve azért hajt
az olthatatlan örök éhség.
Írtam, elsírtam egy marék dalt
eleddig is, de végül mindég
csak hajtogattam: nem, nem ez ő,
majd a másik, a következő.
Amit holnap írok, és holnap
úgy érzem, amit holnapután.
Gyűlnek a versek, és ritkulnak
a hajszálak már a koponyán,
s minden reggel bízván kelek fel,
hogy én mégis megírom egyszer.
Lehet, hogy épp az utolsó
lenne majd, s azt el kell hogy vigyem.
Lelakatolja a koporsó,
s nem olvashatja már senki sem.
De bennem volt, hisz égetett, gyötört -
milyen kár, hogy elnyeli a föld!







CSENDES NYÁRI ÉNEK
. . . . . . .




Szép most a nyár.
A virág virít kinn a dombon,
... üldögélek és merengek
száraz fűz dorongon.

engem perzsel itt minden
sugara a napnak.
Furulyázó kukoricák
búsan pislogatnak.

Bánatomat, ami nagy,
elfújom a szélnek,
csengő-bongó harangocskák
mind rólam mesélnek.

Sütkérezek a nyári nap
rekkenő hevében...
Ezer szirmú dalvirágok
szállnak el a légben.

Hűs, borongós, bús világ
a szívemre lépett,
engem paskolsz én pedig most
kikacaglak élet...!







CSILLAGOT LÁTTAM


Csillagot láttam a szemedben -
egy könnycsepp volt kibuggyanóban,
még rá is csodálkoztam hosszan,
és fájdalmasan megszerettem,
mert én okoztam.

Mert az életem annyi botlás,
és mennyi álmom a romhalmaz:
a könnyed kellett, amíg hallgatsz,
egy tiszta csillag, hogy azon láss
és légy irgalmas.

Kis csepp, a harmaté ha ennyi,
ám benne fájdalmad a tenger,
mégis tűrted, hogy hideg szemmel
ne ítéld azt, akit szereteni
akarsz, mert ember.

S éreztem, megszorítva formás
kezedet - mellyel letörölted -
hogy olyan kapocs rajta a könnyed,
mint ami kicsi hegyi forrást
óceánokkal összeköthet.







DECEMBER


Megérkezett a nagy vándor,
haja fehér, mint a hó.
Elfáradt már - indulj bátor
új év: frissebb utazó!







DECEMBERI KÖDBEN


Reggel nem látszanak a fák,
olyan sűrű a köd.
S köd fekszi meg az éjszakák,
csillagot a vidék fölött.

Mintha a világűrben járnék,
lábamnál a tejút remeg.
Elmaradt hű kutyám, az árnyék,
szemem se tudja, hol megyek.

Csak szívem tud eligazodni,
a szív mindig hazatalál,
ahogy a lég milliónyi
útján a költöző madár.







DIÓHÉJBAN
Párácska


Az élet felén túl vagyok már
emberi számítás szerint
de se jobb, se rosszabb másoknál
nem vagyok, s ha hitted, ne hidd.

Talán csak zártabb, bonyolultabb,
mint maga is e nemzedék;
sebét hordja egy háborúnak
és mindent még, amit megélt.

S ha gyógyul a seb, már keményebb
a hegedés, mi rajta van.
S mit hogyan formál a természet
az sose lehet céltalan.

Nézd csak, az egyik fa gyümölcse
alig is ád tennivalót,
de kéz kell ahhoz, hogy feltörje
a páncélba bújt diót.







ÉGZENGÉSBEN


Nézd, villám; a villám gyönyörű szép
cikázása, s az éjféli ütést

tornyok helyett elkongó döreje,
a lapuló táj megrezdül bele;
ragyog a villám, suttyan, úgy szeli
keresztül-kasul az éj dzsungeli
fülledtségét, mint kaszahegy hajol
ki a föléje sodort rend alól;
hallani, ahogy fűmagként pereg
az eső, mert a zápor megeredt;

és csap a villám, csapdos fényesen,
nem tudom róla levenni szemem,
mintha valami tiltott, ördögi

kéjjel tűrném, hogy vonzza és löki,
reszketteti és gyönyörködteti
bennem azt, ami még ősemberi,
amit éreznek tán a gyerekek,

ha babrálgatják a fegyvereket,

s legyűrhetetlen szenvedély miatt
kockázatot vállaló férfiak

és mind, akik a vak véletlenek
esélyével néznek farkasszemet;

ez a borzongás tarthat fogva most,

hogy túléltem, hogy nem belém csapott,
föllélegezve várom már az új

ragyogását és hallom, elgurul

a hangja, el, a semmibe zuhan,

s átérzem, de ezt már szomorúan,
hogy így vész el, mert amire leírnám,
hanggá foszlik csak távolba halón
az is, ami a tündökletes villám
mása: a legfénylőbb gondolatom.



. . . .


. . .




FALEVELEK A FÖLDÖN




Megrázza magát, nézd, a sok fa,
hullik le a száraz levél,
s mint távoli, arany vitorla,
úgy lebeg, ha fújja a szél.

Pirosan ellepi a földet,
vastag, fekete sárra hullt.
S tőle lett már színpompás szőnyeg
fasorok oldalán az út.

Szántáson magányos diófa,
alatta kerek tócsa vér.
S a deret rózsaszínné oldja
a hulló, száguldó levél.

Kopog az ősz arany esője,
kalapom tetején pereg.
Úszik a folyón is előre
a levél, a kivénhedett.

Rázza magát, nézem, a sok fa,
mintha akarva ejtené
öregségét, hogy rőt vitorla
vigye az enyészet felé.

De ág-karjukat égre tartják -
mint naphoz esdeklő kezek,
kérnek vissza már, fiatalság,
tavasz, virágzás, tégedet.







FÁK SIRATÁSA


Hol a madarak fészkelni szerettek,
s dallal verték fel a gerincet, völgyet:
vágják az erdőt, mit a dér lepett meg,
a tiszta fagyban a fák hanyattdőlnek.

Hanyattdőlnek, és rá a felkavart nép,
fűrész szétmetszi, aki éri, vágja.
Ki bánja? Nemrég egy letört rossz gallyért
cellákat rótt ki a vármegyeháza.

Magyarázzák is most az erdőőrnek,
amíg kutyája csörgeti a cserjést:
,,Miénk most minden!" - egész nap pörölnek
halálraszántan a villogó fejszék.

S meghal az erdő mehet a madárhad
más országokba, és a téli újhold
talán hófedte koronát se láthat,
csak az oldalon ezer vérző tuskót,

zsongó tölgyesnek havas temetőjét,
dúlt csapáit a felkavart napoknak.
Ó, birtokodra fejszével törő nép,
ne feledd el, hogy te maradsz itt holnap.

Hogy jövő is lesz - ki gondol ma rája?
Csak mámor van, ha a magunkét vágjuk.
Szerencsétlen nép őstragédiája -
tán koporsónak se lesz holnap fájuk.







FEBRUÁRI SZIVÁRVÁNY


Suhints a lovadra Lackó
repülj Csillag kicsi ló
kattog a szikrázó patkó
villám kaszál villogó

Elér Sümegig gyors zápor
pokrócot a kasra fel
Vendel kőszobra elázol
a várromon eső legel

De csak egy perc még annyi se
s de világos a világ
lányok látszanak messzire
lengő kezük hóvirág

Február végi szivárvány
alá szalad - nézd Laci -
a tél és tavasz határán
jegenyés úton a kocsi

s ívét a hétszín szalagnak
ragyogtatja kerekén
szalad a Csillag
trap-trap-trap -

és dől a fény
és dől a fény.



. .








HÓEMBERÉPÍTŐ . . . . .




Hóember,hóember,
Nézd,milyen jó ember.
Pocakos kacagás,
csöppet sem vacogás...







HÓVIRÁGOK


Erdőszélen látszik a hó még,
ezt nem tudták elvinni a
láthatatlan, aranyos kordék,
itt kell hát elsorvadnia.

Villog a roskadt hó - és minden,
érzem, mégis tavaszba lát.
Nézd, itt fönn az avas gerincen
kis zöld száron fehér palást.

Egy, kettő...aztán egyre több jön,
tódul a hóvirág elénk.
Nézem őket a sáros földön,
mint valami szép tüneményt.

Kis Prometheuszok a sziklán,
elhozták mégis a tüzet.
Velük - bár tépi őket hitvány
keselyű szél - tavasz üzent.

Éjjel a telihold fagyot hoz,
nappal hideg az égi kék...
Ide szegődtetek a sorshoz?
Nem kérdezem meg, hogy miért.

Később tavasz ragyogna rátok,
hol minden gaz s virág kikel,
de ti tudjátok, hóvirágok:
valakinek kezdeni kell.







KENYÉR


A kenyeret a konyhaasztalon
nézem tűnődve, most sült ki, hevül,
mint a nyári, alföldi kúnhalom,
ha süti a nap véghetetlenül.

Vetés volt, kalász, majd nemrég pedig
izzadt vele a földmíves.
Megy a nyár, szántják a tarlót, szelíd
esőkből holnap hideg őszi lesz.

De ő itt marad- ősi alakja
a Miatyánkból, amelyben élt,
kilépett, hogy testét önként megadja
a hajdan őt-síró szegényekért.







KÉSŐ ŐSZ
.




Aranyszegélyű fellegek
között szállnak a vadludak.
Alkonyul, - látni sem lehet
őket, csak hangjukat
hallani.
Nincsen már hegedűs tücsök,
csak kósza eső van, ami
csipeg-csöpög a fű között.
Ezüstös dér, vagy ropogó
hóharmat lesz reggelre itt.


A vetésekre takaró,
bizony az kell kikeletig.
A fának ködszakálla van,
Meglengetik a szelek,
s így hajtogatja hasztalan,
hogy esik, szédül lefele
utolsó
ágrólszakadt levele.







MÉCSVIRÁG


Szőlőhegyen
a kaszálón
bőven terem
a virágom.

Nem is virág
talán mégse,
inkább a fák
örökmécse.

Zöldfehéren
szemle húnyva
olyan délben
mint egy urna.

Zárt födéllel
olyan ősi -
még az éjjel
hamvát őrzi.

Vagy mintha így
takargatná
lángját, amíg
süt a nap rá.

Bólog, alszik,
milyen kedves,
idehajlik
a kezemhez.

Darázs is dong,
száll körüle,
keresi, hogy
hol a füle.

Tán azt hiszi,
halványzöldre
mázolt kicsi
parasztbögre,

nappal szirma
a fedője,
csillag ihat
csak belőle.



. .




MIRZA




Ahogy első gazdája hívta,
mi is csak így becéztük: Mirza.
Sejtelmünk se volt, mit jelent a szó,
mit magával hozott a kiscsikó,
mikor egy tavaszi vásár után
udvarunkba vezette apám.

Mirza, Mirza... mint rejtelmes talány
csendült a szó nagyanya ajakán.
Sehogy se akart békülni vele,
aztán ráhagyta: ,,Egye a fene
ezt a bolondos, furcsa szót."
S így hívta ő is a kiscsikót,

kinek deszkából tákolt kaloda
volt istállónkban külön otthona.
Nappal persze ficánkolt nagyon,
játszott a tyúkokkal az udvaron.
Nyihított, dobbantott, majd megszaladt,
űzte a búgó szarvasbogarat.

Nagyanyát leste: ölbe fát ha vitt,
hát elkísérte a konyhába is.
Meglátta és kiáltott sikítva:


,,Hej, de megijesztettél, te Mirza!"
S ráveregetve a kampós nyakra,
kockacukorral kicsalogatta.

Vasárnap, ha ballagott misére,
lányok között a csikó kísérte.
Kert alól, ha paprikát hozott,
mögötte Mirza ugrándozott
s selymes füvön, petrencék között,
így szerzett nagyanyának örömöt.

Örömöt, kedvet... Aztán egy napon
ebédnél így szólt apám: eladom,
sok az adó, lassan a sírba visz,
és télire majd kell a csizma is.
Ült némán a megrémült család,
mindenki letette a kanalát.

S kinek neve talány maradt, titok,
elvezették a kedves kiscsikót.
Áthajolva a pudvás kapufán,
nézte a távozót még nagyanyám,
és halkan suttogta, szepegte sírva,
mint legszebb szót a földön: Mirza, Mirza.



. . . . .




MODERN CSALÁDI KÖR




Négyen vannak: férj, feleség
és két gyerek, a két kicsi.

Reggel ötkor kész az ebéd,
Az apa magával viszi.

Az asszony hétre megy (Közért-
alkalmazott, gyerekeit.

fölpakolja - egy bölcsödét
keres meg és egy napközit.

Kifárasztja a villamos,
elég gond a család, gyerek.

Hányszor késő éjszaka mos,
Mégis megy - kell a kereset.

És dolgoznak; jár a fűrész,
a férj bútorasztalos,

ő pénztáros; ragyog a pénz
kezében, s összead, szoroz.

Olykor, ha kevés a vevő,
gondolatban szépet mível:

eljátszik homokkeverő,
totyogó gyerekeivel.

Férje, míg tűnődve megáll
s elszív egy görbe kosutot,

egyszerre észreveszi, már
a városon végigfutott,

zöld-tetejű, zord-homlokú
paloták, bankházak fölött.

S így, amíg csahol a gyalu,
kasszába hulló pénz csörög:

valahol - vajh, ki tudja , hol,
ki sejti, meddig és mitől? -

nagy ívben, láthatatlanul
húzódik a családi kör.







A NAPOK JÖNNEK


A napok jönnek megszokottan,
Én is csak maradok a régi.
Felettem suhannak az évek
S nem tudok többé visszanézni.

Lelkemből elszálltak a vágyak.
Éltem egyhangú, szürke lett.
A tavaszba nézek merengőn,
S érzem, hogy jön a kikelet.

Egy porszem vagyok a végtelenben...
Titkon várom, hogy mi lesz még.
Az élet száll, múlnak az álmok
És mindjobban fáj az emlék.










NEM ELÉG


Nem elég, sohasem elég
a kenyér, melyet megszegel,
a megszerzett kis eleség
sejtjeid mélyén olvad el.
Az életünk tengernyi vágy,
ezért nem áll meg a világ.

Harc és goromba küszködés
minden napunk és éjszakánk.
Ha gép búg, zenél a fűrész,
a jövő beszél s ha a láng
szívünkből reszketve kicsap -
a szerelem szól: élni csak!

Ha megyünk, előttünk a cél
az is halad, nem érjük el.
Mint parazsat lánggá a szél,
a vágy bennünket úgy tüzel.
Az ész mindig többet kívánt:
a teljes nagy harmóniát,

rendet a létbe, igazi
megnyugvást, magyarázatot.
Hogy ne legyen - ha ajkai
kékek már - rémes a halott;
s vesszen a kín, könny, rejtelem,
e bolygón csak a fény legyen.

Ezért fejti el a szuvas
csontok millióit a föld,
ezért állott máglyára az
s bitó alá, ki többre tört.
Hunyó fények reszkettetik
a táj korhadó keresztjeit.

ezért kínlódtak, égtek el
lángoló, drága szellemek.
Hallom szinte, hogy énekel
a színek és tárgyak felett
Milton vakon és Beethoven
melódiát költ siketen.

Mennyi harc volt, hős barikád -
az időben ind messze tűnt.
És körülöttünk a világ
csak maradt az ellenfelünk.
S amíg lobog a gondolat,
a nagy ellenfél gond marad.

A nem-elég szent himnusza
a gyötrő, ösztönző varázs,
mert félőn érezzük, hogy a
létben a legnagyobb csalás
az ember, aki tudja: él
és megkérdezheti - miért?

Elhullhat az állat, a fű,
pereg a levél lefele,
de él bennünk a gyönyörű
végtelenség ígérete,
s kutatjuk, követjük tovább
a boldogság lába-nyomát.

Szabadság, rend, harmónia
váltsd föl a néma szenvedést,
mit e súlyos bolygó fia
úgy hordott, mint szívében kést
és kiáltotta részleges
örömében az élethez:

nem elég, nem, nem, sohasem,
amíg mindenből több lehet
s a földön, szikrázó egen
valami ellen törhetek,
míg a mindenség kerekén
valami még nem az enyém.

Elröppent annyi ezer év,
a tanulsága megmaradt:
a példa, a logika, érv,
küzdelem, vágy és akarat;
minden fegyver az emberé,
tör vele az ellen felé.

s bár szeme ferdén megtörik
a végtelen konvex ívén,
nem hátrál, vív és küszködik -
s ha testében az oxigén
már végsőt sercenve leég,
azt kiáltja: nem volt elég!







A NÉGY KENYÉR


Fehér volt a hajnal, havas volt
a háztető, s a kapuba'
talán a kék fagyott ugatta
vicsorgó foggal a kutya.

Anyám már állt a teknő mellett,
a lámpa fénye sárga volt.
A kockás párna alól néztem,
ahogy a liszt fölé hajolt.

A szitát figyeltem kezében,
s a véka mintha aranyos
lett volna a ritka fénytől.
A liszt se búza volt, csak rozs.

Láttam, ahogy a vizet önti,
s bugyborékol a kiskovász.
Majd dagaszt, és a fakanállal
a teknő alján kaparász.

Néztem, hogy formálgatja csöndben
a gömbölyű négy kenyeret.
Teknő fölé hajló alakja
a falra árnyékot vetett.

Fagyos hajnalom, ott a párna
izzadtszagú csücske alatt
figyeltem titokban anyámra,
míg fölszakadt a virradat,

és ki kellett az ágyból kelni,
azon kelt meg a négy kenyér.
Tél volt akkor - e téli reggel
emléke mindig elkisér...







ŐSZ FELÉ
. . . . . . . . . .




Korán alkonyul, ősz lesz újra.
Csatáit a nyár rég lefújta.
Jön október szín-légiója,
s megverten susog a diófa.

Már a tücsök utolsó tust húz,
megkezdődik a tarka cirkusz,
s vén, hűvös napok úsznak lassan
velem, hol vérben, hol aranyban.

S rázendít az eső is végre -
táncol majd millió kezével,
tar mezőkön tótágast állva,
az ég végtelen óceánja...







SZAVAKBÓL ÉLET


Szavakból is a létező világ
egy-egy látható darabja kiált
felém már egyre tüntetőbben:
kiindulhatnál kezdésül belőlem!
S tolakodón a többi jön vele,
gyerekkorom ringató bölcseje
kis fiókái, egész fészekalja
csicsijjától a férfigyötrelem
vércséjéig mind - s a szó összerakva
még nem a lét, sorokba öntve sem.

Köztük sebnél is sajgóbb hézagok;
s csak úgy szünnek meg, ha mind én vagyok.
Hogy egybeálljon a dirib-darab,
már vérem s velőm a kötőanyag.
A szenvedéllyel vív az értelem
s nem kontyosával hősi Dugovics
kel-hull naponta, csak én énvelem;
s közben a vérem, ha nem csurog is,
elfogy lassan; a gond egy életen
keresztül szívja észrevétlen,
mint áldozata torkán a menyét -

s mivel nem látni nyílt sebet, se vért,
fejfámra írják: ettől eddig élt.







SZAVAK VETÉLKEDÉSE


Szavak hű pásztora, versbe
hajszolom mindig a jelzőt,
hogy Máriát úgy kifejezze,
mint zöld szín nyáron az erdőt.

De mi állna szőke hajára,
amelynek illata is van?
Népiesen persze a hársfa,
ha sárgáll a kék júliusban.

Pitypang és hársfa! A kettő
együtt is vajmi kevés lesz.
S hol van a fény, elegendő,
mértéknek hozni szeméhez?

Keze a téli havas fák
havánál messze fehérebb.
Színek, a sok-sok vetélytárs,
metaforák, jelzők és képek

hullnak, mint télen a hó száll
s hiába, tengerre szállong.
Egy van csak - s nincs is a szónál,
hogy szeretem, szebb és találóbb..







SZÁLL A ROSTA


Két tenyere között a rosta
szállt-röpködött, ahogy pofozta,
nem tartotta egyik tenyér se,
csak a kettő között verődve,
mint a szél hátán lengő vércse,
kapaszkodott a levegőbe;
az egyik tenyér megtaszítva
lökte el, a másik meg vissza,
ütemesen csattant, ütött
a kéregsárga, finom rostra,
s lendülettel szinte, a rosta,
magától szállt ég s föld között.

Hallom még, mint a lövés csattan,
a gépágyúé sorozatban -
csattogott, mint a megvadult dob
az őserdőben ahogy huppog,
mikor rá a néger tenyér üt,
s fölverte hangjával a szérüt;
a szálló porban anyám ott állt
és egész délután csak rostált
a kupacból, amit hagyott
a cséplőgép - a jó magot
ocsútól, portól tisztogatta;
a szomszédban is dobolt a rosta.

Nekem olyan volt, mintha játék
lenne, csak labdáztak anyámék.
Néztem a kerek kéregrostát,
a nyárvégi fényben ahogy szállt
ide-oda oly sebesen,
hogy ritmust fogott a fejem,
s asszonyok, ti csak elkezdtétek,
és folytatták az ellentétek,
mert mire fölocsúdtam volna,
óh, mama, addigra mi lett:
tétován írtam le a porba
két összetorlódó rimet.

S rostaként verődöm azóta
két nagy tenyér között csapódva,
nem is fognak, el sem eresztnek,
foglya vagyok a lendületnek,
le se esek és el se szállok.
csak megrostálom a világot,
s érzem, míg rajtam átporoz:
fele jó, fele már poros,
s közben meg fülemmel azt hallom,
hogy csattog rostájuk dobhangon,
s úgy néznek utána anyámék,
mintha el kezük közül szállnék.

Száll a rosta, repül a rosta,
hiszen ez minden rosta sorsa,
amíg valami ki nem oltja
a két tenyér közt a delejt;
de úgy hulljak végül a porba,
mikor a lendület elejt
s körém a megállt idő dermed,
hogy megadja azt a kegyelmet,
ha téli pihenőre térek,
tiszta szívvel mondjak bucsút:
a jó szemet hagytam vetésnek
és madaraknak az ocsút.







VÁROK RÁD
. . . . . . . . . . . . . . .




Várok rád tereken, utcán,
a megbeszélt helyeken.
Kezemben szál cigarettám
ragyog és ég melegen,
elhamvad, s újra kinyílik,
mint éveken át a virágok.
A megbeszélt helyeken mindig
állok és várok.

Tudom, hogy vár minden a földön:
rétek esőt, fényt a kalászok,
őzek a nyárt; sárga bőröndöm
álma a szép utazások;
a gyerek várja, hogy felnő,
a felnőtt a holnapokat,
öreg a sírt, nép a derengő
új századokat.

Mégis - legyen példa akármi -
haragszom, hogyha te késel;
bosszant, hogy állni kell, várni,
s fogadkozom persze elégszer.
Így, harcban a zajjal, a csenddel,
szívemben mély zene zúg:
“Mire képes néha az ember,
hogy várni így tud."

Elhúznak a felhők; a percek
futnak csattos karomon.
De jössz - a sétány, hallom, mint perceg,
jössz a kavicsos sárga úton.
Tündér... már itt vagy, a vállam
érinti kezed szelíden,
s megtöltöd, mint fémet az áram,
egyszerre szívem.

Pironkodsz, mentegetődzöl:
fodrász, szabó, közlekedés...
Most kellene teljes erőmből
szólni, hogy bánt az egész.
De oly szép vagy, s szép ez a reggel,
a város és benne az út,
hogy én csodálnám, ha lenne még ember,
ki ennyi szépért, jóért türelemmel
várni se tud.







VIRÁGZÓ CSERESZNYEFÁK


Mandula-utcán az éjjel
láttam egy nyíló kicsi fát,
épp rásütött a Hold,
fehérlett rajta a virág.
Azt hittem, hogy mandulafa,
pedig cseresznye volt.

Magasba nyúló házfalak között,
fényes ablak alatt
lebegtette a szél.
Megálltam, néztem egy kicsit,
míg elsuhant a gépkocsi
az utca véginél.

Jólesett látni ezt a fát,
millió zsibongó virág
tündöklő seregét.
S egyszerre lassú, halk kopaj
susogó hullámaival jött
kúszott közelébb.

Két holdfénybe burkolt alak
épp a cseresznyefa alatt
állt meg s összebújt;


s a csillagos fehér szirom
ott petyegett a vállukon,
ahogy libegve hullt.

Gyönyörű kép. A költő,
ha a boldogság hű piktora,
álljon meg, fesse le.
Két önfeledt, szép fiatal,
kiket virággal betakart
a tavasz éjjele,

a ringó fát, a fa alatt
testen a karnyi kapcsokat,
míg egymást ölelik.
Virágszóró cseresznyefa:
ő ringatja majd a tavasz
első gyümölcseit.

Holdfényben ballagtam tovább
s a szívemből a számon át
hullt ki pár tiszta szó:
hogy szorosan így álljanak
negyven év múlva is,
ha majd fejökre hull a hó.







FORDÍTÁSOK


Lermontov: ÖNMAGAMHOZ


Kínoz a vágy, hogy elhitessem
Magammal: nem is szeretem.
Igy mérném, ami mérhetetlen,
Mert parttalan a szerelem.

A pillanat, mely hatalmából
Kivett, csak azt mutatta meg,
Hogy lelkeink égőn sugárzó
Vágyát legyőznünk nem lehet.

Hogy láncom elszakíthatatlan,
S percnyi nyugalmam sem örök:
Csak a beröppent cherub hangja
Az alvó démonok fölött.









 
 
0 komment , kategória:  Simon Ágnes & István  
Simon Ágnes
  2018-03-31 11:45:38, szombat
 
 







SIMON ÁGNES


Simon Ágnes ( Eger 19... május 7 - )


Kora gyermekkorom óta lételemem az írás, már általános iskolában is farigcsáltam kezdetleges rímekkel átszőtt kis szösszeneteket.
Középiskolában jóval sűrűbben - és akkor már tudatosan - fordultam a vers, a ritmika, a szavakkal való játékok elbűvölő varázsához.
Igazán azonban fiatal felnőttkorom első szerelmei, csalódásai, lelkemet megérintő eseményei voltak azok, amelyek komolyabb írásokra késztettek.
A versírás felnőtt fejjel forrt ki bennem teljesen, amely most már óhatatlanul átszövi életemet, mindennapjaimat.

Verseimet gyakran fűszerezi humor, néhol fanyar meglátások, akadnak indulattól, de éppúgy szenvedélytől fűtött alkotásaim is.

Ennél a néhány sornál azonban jóval többet mond az 'Áldás vagy átok' című versem

http://www.alliteracio.gportal.hu/gindex.php?pg=29387653&postid=9779,

amely pontosan az útkeresésemről, (költői) sorsom fürkészéséről szól.

A választ talán soha nem tudom meg, ennek ellenére én továbbra is ÍROK, mert hitem és meggyőződésem, hogy akinek egyszer különleges tollat adott a kezébe a teremtő, annak a papírra vetett gondolatai is különlegesek lesznek.

S ha mindezek túlmutatnak a saját örömszerzésen és másoknak is élményt nyújtanak,
akkor már megérte.

/Simon Ágnes, Dunaföldvár/



Simon Ágnes versei, dalai
"SZENVEDÉLYEK RABSÁGÁBAN"


Link


Link

Link










AZ ANGYALOKHOZ


Angyalaim!
Hiszem, vagytok.
Tudom, léteztek.
Lépteim vigyázzátok
Lelkemet simítjátok
Életem megáldjátok.

Tudom, vagytok.
Hiszem, léteztek.
Gyarló földi botlásaim
Jó irányba terelitek
Őrzitek szeretteimet


S bár nem tudom nevetek,
De már minden nap
Száll az égbe
KÖSZÖNETEM felétek!

Angyalaim!
Szívembe szeretet költözött
Lelkem bársonyba öltözött
Mert tudom, vagytok!
S ez az én örök
HÁLA-IMÁM most hozzátok-










ÁBRÁND


Égig érő csillagos remények
Fényesítik e sötét földi létet,
Adnak-e gyógyírt fájó szívünknek?
Álmokat álmatlan éjeinknek?

Örömteljes boldog jövőt várunk,
Közben dermedten üres az ágyunk,
Könnyekbe fojtott minden vágyunk
Perzseli fel magányos nászunk -

Sivár, nyomorult jelenünket,
Egész elrontott életünket,
Minden elsírt bánatunkat,
El nem múló csókjainkat.

Egyetlen sóhajnyi rebbenő fény
Aranyozza be: az állandó remény,
A tiszta, éltető, igaz érzelem,
Az elpusztíthatatlan örök szerelem!







AZ ÁLMODHOZ


Már az első nap megégetett
fényes tüzes szemed
Tudom, hogy nem lehetek
soha én a tied
Szeretni forrón
Álom marad csupán
De illatod nyomát
őrzi még a szobám

Sorsunkat nem
kötheti össze semmi
Nem akarok beléd
szerelmes lenni
Tiltott csókot
nem adhatok neked
Szívünkön így is
mélyek már a sebek
Egyedül álmodban
lehetek csak veled
Ne fájjon, így is szép
ha valaki "csak" szeret







BABAKÖSZÖNTŐ


Szeretettel köszöntelek te édes kicsi csöppség,
Életedet kísérje áldás és egészség!
Szüleidnek te légy a fény, életük aranya,
Mosolyod legyen napjaik csillaga!







ÁLDÁS VAGY ÁTOK?


Áldom, és átkozom
"költői vénám"
és vérátömlesztésért
könyörgök némán
menthetetlenül,
míg lényegem rímtelen
rigmusokba szenderül

Ki, vagy Mi
tette ezt énvelem?
Néhány kóborló
őssejtnyi gén-elem?
Apám? Kinek halála
után is írt
anyám verseket?

(nem voltam én, csak
Szenvedő -
Olvasni
Szerető kisgyerek)

Már nem emlékszem
mikor viszkettek föl
először golyóstollaim
hogy szándékosan vakarjam
egy kék füzetbe égővörös
bárányhimlős gondolataim

A Tudás! Nagy kincs!
De jobb ha nem tudom
mit hoz vagy mit
visz el tőlem
tegnapban megnyílt
holnapom -







DALOCSKA ÚJSZÜLÖTT UNOKÁMHOZ


Bőröd bársony
bársony alabástrom
Körmöd gyöngyház
gyöngyházfényű álom

Hajad puha
puha fényű lágyság
Füled parány
parányi imádság

Ajkad málna
málnaszínű szirom
Orrod pisze
pisze-puszis cirom

Szemed gyémánt
gyémántos ragyogás
Benne világ
világnyi lobbanás

Léted fátyol
fátyolból szőtt varázs
Jövőd titok
titokzatos parázs

Szívem remeg
remegteti sóhaj
Légy a Remény!
reménységes óhaj

Légy virágunk
Vivien, violám,
Virágzó kertünk
Bimbónyi unokám!







DÚDOLÓ


Álmomban is ölellek
Két karommal ringatva
Álomszépen szeretlek
Álomnótát dúdolva

Mindig szeretni fogom
a mosolyodat
Mindig kívánom majd
a csóklaidat

Mindig vágyom tüzes
ölelésed
Szerelmem örökké
égni fog érted







EGY KIÁLLÍTÁS KÉPEIHEZ


A vászon.
A szűz.
A hótiszta.
Színes gondolatokra várva
Szekrény-álmát alussza.
Sötétben lapul. Álmában
Tudja, testén majd
Titok-csoda alakul.

Várja hű szeretőjét.
A karcsú, fa-derekú ecset
Büszkén feszít -mint egy mecset
Mint égbe nyúló varázspálca -
Éhesen, tápláló olajra vágyva
Sűrű, illatos, színes mézre
Egy oltalmazó kézre
Mely szereti, mely
Ébredező arájához vezeti

Selymes sörényét megrázva
Színcsókokba alászállva
Feszíti szerelmét
Kín-kedves keretre
S nászuk nyomán
Vajúdni kezd a harmónia
A megfogant gondolatok
Életre kelt gyermeke.

Az újszülöttet
Emberek szeme kereszteli
Míg szülei alázattal
Fejet hajtanak neki.







EGY ÉV


Egy év. Csupán csak egy év
Mióta fázós szívembe költözött
A forró Boldogság vendég
Beköltözött s marasztaltam
Csókjaimmal dajkálgattam
Ritka kincsként tenyerembe zártam
Ezer éve csakis őrá vártam

Kedvesemet, ki lett azóta társam
Ki teljesíti minden bohó vágyam
Ki osztja velem asztalát, ágyát
Kinek óvón lesem minden álmát
Kinek köszönhetem újfényű életemet
Köszönhetem az elmúlt egy évemet
S köszönhetek mindent, mit szavakkal
Kifejezni fényévekben sem lehet -

Már nem számolom napokban
S Földi időben a Lényeget
Minden pillanatban áldom
Hogy vele élhetek!

/2005/







ELLENTÉTEK VONZÁSÁBAN


Só és cukor. Tűz és víz.
Torkomat fojtogató könnyes íz.
Mi ez a hajnali vízió?
Valami ambivalens kvíz?
Miért feszít fájó, furcsa érzés?
(mert a "nekem nyóc"
soha nem lesz tíz?)

Miért nem vibrál bennem
racionális értelem?
Miért győz le mindig
a túlcsorduló érzelem?
Érzékenységemet hova rejtsem
hogy ne kerekded, hanem kocka
legyen minden sejtem?

S mit tegyek, ha lényemnek ez
fizikailag idegen lételem?
Alattomosan fészkel belém
Egy szürke szárnyú félelem
Hessegetem, sírva hívom
tudatom madárijesztőjét
Széttárt csontkarján
elfojtott gondolataim lógnak
szakadt rongyként
Szélcsendben vihart
kavar a Semmi
Nem akarok szomorú
néma bábu lenni...

Lennék inkább vidám erdő
fenn az éltes hegyen,
Vagy erdő fölött csacska felhő
széltelen, szertelen
Vagy vagyok tán
én magam a hegy?
Kinek zöld lombokba borul
békés álma
de jaj, gyomrában émelyeg
a megolvadt magma
A kitörni készülő tartalom
s robbanásra kész a féktelen
törvényszerű hatalom!

A Természet, ha pusztít is, ám
tisztít, megkönnyebbít
küzdeni ellene nem lehet
S az ülepedő hamu alatt
nem látom a lényeget
Ujjaim közt lágyan hulló
halott pernye lepereg
Reménykedő tenyeremmel
cirógatok köveket

Ó, hová lett a szép
bölcs hegynek
nyugodalmas bája?
Felvajúdott könnyeiből
miért lett kihűlt láva?
Forrong bennem, szorít
minden ki nem mondott szó...
Keserű és émelyítő
mint kávéban a só...

Mondd, mi ez a megfoghatatlan
erő benned, amitől melletted
néha porszemnek érzem magam?
Vagy más dimenziókra van
programozva agyam?
Miért vergődöm csukott szájjal,
csatát mért nem vívok?
Fúló hangom miért nem zengő,
ha visszajelzést hívok?

Tudom, hogy tanulnom
kell még téged
Tudom, hogy hiányod
elemészt, megéget
Tudom, hogy sóhajomat
álmodban is érzed...
Segíts kedves, segíts nekem,
nem adom fel könnyen
Ha más is vágyad
mondd ki bátran!
- és sosem látod könnyem-

2006.







ÉDESEM HIÁNYZOL!


Hiányolom a reggeli
kávéízű csókjaidat
Hiányolom a doromboló
kandúr-hozzámbújásodat

Hiányolom bajszod
huncut csiklandását
Becéző tenyered
pajzán simítását

Hiányolom szemed
hajnal-szikra-szépét
Hiányolom tested
én mellettem létét

Hiányolom mindennapi
kedves mosolyodat
Fülembe suttogó
kedves szavaidat...

Tudom, sokan megírták már
Hasonló gondolataikat,
De Téged ÍGY, ennyire,
Csak én hiányollak!











AZ ÉJSZAKA


Az éjszaka
Melyben közös bűneink vajúdása
Gyötrő kínok között
Megbocsátást szült
S a sötétség
A sötétség jótékony fátyola
Ráborult remegő testünkre
Keserű perceket feledtetve
Csókoltunk egymásba életet
Szeretve őrjöngő vágyainkat
Szabad útjára engedve
Egymást tépve, együtt sikoltva
A sorstól mindent kikövetelve
Mindenséget elsöprő
Gyönyörökkel gyilkoltuk meg
Őrült szenvedéseinket

S az éjszaka
Az éjszaka csendes bánata
Békésen bocsátotta útjára
Megnyugvó lelkünket
Míg a pirkadat,
A pirkadat gyengéd mámora
Össze nem kötött minket.







ÉLET-VONAT


Jegyünket nem váltottuk meg,
ajándékba kaptuk,
egy lehetőség-ablakon át
kezünkbe tette valaki,
s mi elfogadtuk.

Nem kérdeztük hány fényévre szól,
csak elindultunk,
bizakodva, ártatlanul,
Rácsodálva vonatunkra
mely elénk tornyosult
Hatalmas mozdonyában
láthatatlan masiniszta
döntött és indított
Rándult a vonat, sípolt, kattant,
Felültünk rá, nincs leszállás -
Isten tudja, hol talál ránk
az első, és hol,
az utolsó állomás.

Ritmikus robogások között
láttunk ezernyi megállót
kicsit, nagyot, kopott várót
fényes peront,
pompás pályaudvarokat,
Újonnan-új utasokat,
jöttek, mentek, velünk voltak,
arrébb álltak, elpártoltak,
szerettek vagy meggyűlöltek,
Mégis, mégis valameddig
együtt voltunk, egy vonaton
Osztozkodtunk útvonalon,
szerelmeken, bánatokon

Nem volt monoton a lárma
Megtanultunk mindent és
gomolygó emlékeket hagytunk hátra
Sokszor egy-egy Ismeretlen
lett utunknak hű barátja...
S ha egy csöndes állomáson
halkan eltűnt mint egy álom, az
elrebbenő pillanatok miket együtt
éltünk végig, soha el nem feledhetők.

Vonatunk könyörtelen, nincs vele a
végtelen, szállít, röptet tova, nem vár
arra, ki vissza pont nem erre száll
- Kihalt a táj -
De annyira fáj,
ha valaki elmegy, még ha
oly szépen is int nekünk vissza
Homlokunkat az ablakra szorítva
sokáig nézzük...
lelkünkben örökre ott marad a nyoma -
S bár zokogva megyünk tova
(a hosszú út néha mostoha)
ám vigasztal a gondolat,
ha másik vonaton is, de
egyszer együtt érünk ODA.

S a nagy közös végállomáson
- hol nincs már nyüzsgés -
elgyötörten ledobjuk életnyi bőröndünk
Angyali isten-kalauzok kérik jegyünket
arcukon jóság-fény sugárzik
- nem voltunk potyautasok! -
Megérkeztünk.
Többet már nem fáradunk.
Ennyi.
Ennyi volt a közös utunk.

Régi-elmúlt útitársak
fénylelkével találkozunk
Jó lesz majd így -
földöntúli ölelésben
mindannyian felolvadunk.







ÉNEKEM - ÉNNEKEM


értéket találunk
ha önmagunkba látunk
lelkünk
selymesen vetett
ágyában béke-puha
gyöngykagykólóban
hálunk
külső borzadály
meg ne zavarja
fröccsenő sikoly
fel ne zavarja
álmunk
ne sírj, nevess,
rajta - rajta
szárnyaló életem
énekem hajtja
lángolok, megégek,
de nem fáj, hagyom -
rajta - rajta
zengd velem
diadal-dalom!







ÉREZTÉTEK MÁR?


Éreztétek már azt a remegő,
Óvó-védő féltést?
Azt a ki nem mondott,
Oly édes és oly kavaró érzést?
Azt a meghitt, lelkemnek-lelke -
csordultig-szeretetet?
Fátyolosodott már el
- minden ok nélkül
ha ránéztetek - a szemetek?

Láttátok abban önmagatok
Szunnyadó aggodalmát?
Sóvárogtátok-e tenyerének
Biztonságos nyugalmát
Az érintést, mely nappal is
Az éjszakák gyönyörét említi
(pedig csak homlokod forró
bánatát enyhíti, mint mikor
vad tájakon suhan a vonat
s vigaszul szemed behunyva idézel
bársonyos pillanatokat)?

Nyújtott-e már valaha is
Olyan csöndes békét,
Melyben megfürödve ma is áldod
Élted földi létét?
Találtál-e hamuszínű
Porba dobott gyöngyre?
Meghallottad, érted kiált
Minden elsírt könnye?
Felvetted és dédelgetted,
Ápolgattad fényét?
Meglelted és szemeiben
Megláttad a Lényét?

Gondoltad-e, nincsen élet
Ő élete nélkül?
Nincsen holnap, nincsen tovább,
Nincsen "majd" és "végül"
Nincsen álom, nincs valóság,
Nincsen semmi, SEMMI...
- édes isten, őnélküle
mivé tudnék lenni? -

*

Éreztétek már azt a remegő,
Óvó-védő féltést?
Azt a ki nem mondott,
Oly édes és oly kavaró érzést?
Azt a meghitt, lelkemnek-lelke -
csordultig-szeretetet?
Fátyolosodott már el
- minden ok nélkül
ha ránéztetek - a szemetek?

éreztétek már?







FÉNYVÁRÓ SOROK


Az agyam mint egy sötétkamra
Mintha ott bent már senki sem lakna
Ha kopognak nem nyitok ajtót
Átkozom és bénán tűröm ezt
A megsemmisítő depressziót

De lám kisütött a nap
Talán lesz még újfényű holnap
Távoli üzeneted még mindig várom
Ne maradj a szívemnek
Beteljesületlen álom!







HAGYMASZAGÚ ESTI MESE


Szellőztetek.
Hagymát. Szagot.
Pörköltet főzök
Nyitok ablakot
Lentről hangot hallok
Talán fagott...
S mint egy bűzös bár bajai
- fújd bébi! -
vélem hallani
esti mese brummogó
basszus hangjait
E hangszer dallamait...
Ablakom tárva.
Gyermeklelkem árva
jajai - mossál fogat! -
köpi a maci
s nyálcsurogva
vesznek csapba életem
Ételszagú könnysikolyai.










HALDOKLIK A NAGYMAMÁM


Haldoklik a nagymamám,
Könny áztatja arcom,
Összeszorul a torkom,
Elfullad a hangom

Azt mondták még vár valakit,
Azért nem tud menni,
Azért nem tud fáradt szíve
Végleg megpihenni

Elindultam összetörten
Lelkemben mély sebek
Úristen, hát én kellek még -
Nyugodt hogyan legyek?

Én voltam az életének
Első unokája,
Lényemnek ő anyja is volt,
Nemcsak nagymamája

Kiskoromban nevelgetett
Minden erejével,
Ha úgy kellett, óvott, védett
Mind a két kezével

Nehéz sorsát, majd` száz évét
Emelt fővel járta,
S nótázta hogy "Erdő szélén
nagy a zsivaj lárma..."

Most elfogyva kis csontvázként
Itt fekszik előttem,
Alig merem felkölteni:
- Mamikám! Megjöttem!

Rám emelte megfakult, de
Mégis tiszta kék szemét,
Perceken át megdermedve
Bámultam az íriszét

Kitágult a pupillája
Fejét felém fordítva,
Fájdalmamban könyörögtem
Némán, mégis ordítva:

- Mamikám, hát ki vagyok én?
Mondja már ki a nevem! -
Kicsi fejét simogattam,
S ő szorította a kezem.

Aztán csöndben "beszélgettünk",
Szavak nélkül, sokáig -
Még eldúdoltam régi dalát...
És zokogtam hazáig.







HA MÚLIK A SZERELEM


Keserű gyötrelem
Ha múlik a szerelem
Szűnik az érzelem
Nem értem sohasem

Hol van az ölelés
Meghalt a nevetés
Mért fáj ez énnekem
Ha múlik a szerelem

Szép volt a lángolás
Minden perc oly csodás
Nincs vigasz sohasem
ha múlik a szerelem

Jéggé vált a szíved
Süketté a füled
Üresek szavaid
Kihűltek csókjaid

Megtörtél bántottál
Ellöktél ártottál
Hegyeket bontottál
Mély sárba tiportál

Rámtör a félelem
Nem kellesz már nekem
Engedd el a kezem
Elmúlt a szerelem







HIÁNYZOL


Hiányod most már csaknem
Fizikai fájdalommal jár,
De nem bánom, mert
Nekem te lettél a Nyár,
S remélem, hogy az Ősz, a Tél
Szívemben majd ugyanúgy zenél,
Mint ahogyan a "Slágeren" -
Minden dal te vagy énnekem!







HOLDFÉNYFIÚNAK


Korán van. Csönd. Szerelem. Béke.
Egy kósza puha párnapihe libben fel a légbe.
Korán van. Szerelem. Ölelés. Mámor.
Varázsos nyilával gyönyört küld Ámor.
Nap nyílik. Ébredez. Vörösen izzik.
Szép kezed remegőn bőrömhöz siklik.
Megtalál. Megérint. Megsimít lágyan.
Fuvolás dalmadár énekli vágyam.
Korán van, lelkemben mégsincs késő álom,
Holddal jött páromat minden reggel várom.







HORDOZLAK MAG(AMBAN)


Testemben zsong
egy bódító ének
A hajnalban nékem
ajándékozott
Szerelmes sejtjeid
Még bennem mindig élnek
Boldogsággal tölt el e
Milliárdnyi mikronnyi lélek
Dajkálom őket,
És áldalak téged!







INDULOK FELÉD


Hozzád egy csodálatos út vezet,
Szebb mint a legszebb képzelet,
Melletted feledek bánatot, könnyeket
És mikor a karjaidba érkezek
Kristály-szerelem bódítja lelkemet
Szenvedélyed megnyitja lüktető ölemet,
Csókokkal lehelsz belém újfényű életet,
S én boldogan adom át lényemet teneked!







KARÁCSONYI KÉPESLAP


A házak ablakában távoli fények
Átölelik hóarcát a didergő télnek,
Csillagszóró szórja nevető sugarát,
Szikrázik tőle a kristályos jégvirág.

Fenyőkből árad a reménység illata,
Bútok és gondotok ne legyen már soha!
Mézízű üzenet az ünnepi kalácson:
Szép legyen, jó legyen az idei karácsony!







KÓSTOLJ MEG


Tüzes és testes vagyok
Mint az Egri Bikavér,
Pár butykossal e jó nedű
Igen-igen sokat ér!

Minőségi, édes, finom,
Mint a ritka Medina:
Értő kézben megszelídül
S köddé lesz a kritika!

..Formám, mint a Vilmoskörte,
Érett, puha, zamatos,
Agyam kissé "ütődött",
De épp ez benne aranyos!

Hajam "napszítta" búzakalász,
Szememen dioptria csillog,
Magamon kacagok ha látom,
Tollamból hány metafora villog!







KÖSZÖNET AZ ANGYALOKNAK


Drága angyalaim
Köszönöm óvó
figyelmeteket
Köszönöm minden
védelmeteket
Köszönöm
segítségeteket
Áldom létezéseteket
S hogy vigyázzátok
gyarló életemet!







LÉLEK-LOBOGÁS


Lélek
Lobogás
Élet
Csobogás
Csókok
Csendülő
Násztánca

Lüktet
Remegőn
Rezdül
Epedőn
Csillag
Ragyogás
Átjárja

Bánat
Feledés
Fénylő
Nevetés
Párás
Pillanat
Nem moccan

Ábránd
Áhítat
Nem-várt
Alkonyat
Selymes
Gondolat
Megroppan







MÁR NEM OLYAN...


Már nem olyan
Már nem egészen
Ugyanaz a hangod
Már nem olyan
Már nem is
Szívből mondod

Valami történt
Valami nem jó
Valami más lett
Valami bánt:

Keserű percekkel
Tör rám a félelem
A saját bűneink
Zuhantak ránk

Már nem olyan
Már nem izzik fel
Semmi
Már nem olyan
Már nem is boldog
Senki







MÉLYPONTON


Hogyan mondjam el, hogy
Nincs mit mondanom
Hogyan mondjam el
Ha nem is akarom

Megfagyott kőszívem
Szorítja fájdalom
Csonkított testemben
Már nem is én lakom

Hogyan mondjam el, már
Nincs az a hatalom
Mely beszédre bírna
Hogy elmondjam bánatom

Kiürült életem
Megadón vállalom
Fénytelen sorsomat
Fáradtan hordozom.

Hogyan mondjam el, ó
Nem kell a szánalom
Meghalt a boldogság
Nincs már, csak rágalom

Ne jöjjön senki se
Ne hívjon senki se
Ne szóljon szentbeszéd
Nem kell a nagymise!

Szeretni nem tudok
A gyűlölet megkopott
Ilyen egy hálátlan
Aki "mindent" megkapott-

Selejt és rossz vagyok
Asszonyként csődhalom
Anyának éretlen
Gyereknek siralom

Hogyan mondjam el, hogy
Soha ne bántsatok
Higgyétek kicsit még
Jó vagyok. Jó vagyok.

Elmondom, elmondom
Csak hagyjatok, hagyjatok
Elmondom, elmondom
De IDŐT még adjatok -







MÉZÍZŰ CSÓKOK


Szemed szikrázó fénye
a szivárvány megannyi színe
körülölel és glóriába fon.
Aranyló méztől ékes
testemen a gyönyör édes sóhaja
Felrepít és magadhoz von.







MONOTON MOSOGATÁS MONOLÓG


Háziasszonyok! Kicsik és nagyok!
Kezdők, műkedvelők és haladók!
Szóljatok hozzám: Nektek is?
Nektek is ilyen istenséges áhítat
Ha megnyitjátok ama vízcsapot?
Tornyosodó lábosok halmaza
Hálával tölti el lelketek?!

- jajjistenem, segítsetek, segítsetek! -

Tányérokon titkos tétova tartalom
"Öblíts le. Fényesíts. Ott a púr. Jól tudom.
Tisztogass. Teremts újjá, s mosolyogj közben."
Könnyem az önsajnálattól zaftosan csöppen...
S e fentiek: Semmi! Lájtos porcelán-egyveleg!
(Örülök, ha fürdés közben egyikük sem reped)
De lááátom a vihogó zsííros edényeket!

- jajjistenem, segítsetek, segítsetek! -

Férfiak! Kicsi fiúk, s Nagyok!
Mosogatás terén ki a lobbanékony legény?
(Ó vajon van-e ilyen "szőkevicces regény")
Vagy szívetek szánalomból
szivacs mellet is lőn helyén?
Feleségtek, lányotok, mamátok, húgotok
Esdekelt hozzátok már ezügyben?
Suttogták-e fületekbe csendben:

- drága hímneműek segítsetek! (S minden rendben)







MEGEMLÉKEZÉS


Életed maga volt a szépség,
Az ég maga volt a kékség,
Halálod maga a fekete fájdalom,
Már csak a szürke földnek sírom
Kegyetlen bánatom







MÉLYPONTON


Hogyan mondjam el, hogy
Nincs mit mondanom
Hogyan mondjam el
Ha nem is akarom

Megfagyott kőszívem
Szorítja fájdalom
Csonkított testemben
Már nem is én lakom

Hogyan mondjam el, már
Nincs az a hatalom
Mely beszédre bírna
Hogy elmondjam bánatom

Kiürült életem
Megadón vállalom
Fénytelen sorsomat
Fáradtan hordozom.

Hogyan mondjam el, ó
Nem kell a szánalom
Meghalt a boldogság
Nincs már, csak rágalom

Ne jöjjön senki se
Ne hívjon senki se
Ne szóljon szentbeszéd
Nem kell a nagymise!

Szeretni nem tudok
A gyűlölet megkopott
Ilyen egy hálátlan
Aki "mindent" megkapott-

Selejt és rossz vagyok
Asszonyként csődhalom
Anyának éretlen
Gyereknek siralom

Hogyan mondjam el, hogy
Soha ne bántsatok
Higgyétek kicsit még
Jó vagyok. Jó vagyok.

Elmondom, elmondom
Csak hagyjatok, hagyjatok
Elmondom, elmondom
De IDŐT! még adjatok.







MI LESZ VELÜNK?


Beléptél az életembe
- én akartam -
Felkavart az érintésed
- én akartam -
Szenvedélyed megszédített
- ezt akartam?! -

A tűz fellobbant,
éget a láng
Perzselő büntetés
vár majd ránk
- nem ezt akartam! -

Ki kellene lépnem
El kellene futnom
Édesem
Engem tönkretesz
és megőrjít ez a
szerelem!







NEM HALLHATÓ DALLAMOK


Angyalok kórusa! Mit zúgtok fülemben?
Ne muzsikáljatok nekem. Hitetlen lettem.
Csinos a szárnyatok, pufók az orcátok,
Festett égkék szemetekben pokol tüzét látok
Gyertek le! Lépjetek! Tanuljatok járni
Hulljatok, essetek, nektek is fog fájni!
Nem vagyok káromló, istent most is félem
S míg soraimat írom, bocsánatát kérem

Ó nem erről szól a nóta, ez nem egy templomi óda
Nem önostorozás csak bánat, csupán vétlen
Bűnhődése a nem tanult imáknak -



Van ugye az égi parancsolat, de hol van a
Földi kapcsolat? Mért nem érzem a jót a szépet
Mért van a sok átok, vétek?

Hitetlen tamások és hitetlen gyaurok
Ha nyakatokon szorul a ki nem bomló hurok
Hogy sírtok: Istenem! Mért nem vagy énvelem?
Mért kínoz félelem? Mivé lett életem? -
Halálunk óráján mért ŐT hívjuk mégis?
Fájdalmunkban mért kérjük hogy segítsen az ég is?
Angyalok kórusa, hát zenéljetek nekem...
Már tudom hogy meghallom, mert szívem a fülem.







NEM MARADT SEMMI SEM


Egykor tűzbe borult lelkem
Ha rám néztél,
Szikrázott minden pórusom,
Ma már csak eltűnődve
Azon gondolkodom,
Hová lett az édes forró ölelés
Mikor vált torz mosollyá
A szerelmes nevetés -

Valamikor kín volt minden
Nélküled töltött óra,
Most már az se fáj, ha
Egyedül térek nyugovóra
Hűvös lepedőm nyugtatja
Izzó testemet
Valaha szenvedtem, ha
Nélküled este lett
Nem sír ma már édesem
Utánad senki sem...

Tudatosan ölted ki agyadból
A gyöngéd vágyakat,
Így hagytad magad után
Üresen ágyamat,
S a testnek ki abban fekszik
Már lelke nincs

Rájössz majd egyszer, hogy
Ő volt a kincs amit
Nem akartál megtartani -
"Légy erős! Küzdj! Ölj!
Harcolj kedvesem!"
Megtettem.
S nem maradt semmi sem.







NE TÖRD ÖSSZE!


Porcelán.
Képlékeny kaolin.
Olyan mint a lány.
Ha hevíted, lágy és puha
Mint a rásimuló ruha.
Ha megégeted,
Kemény lesz, mint a kő,
S ha törik,
Sebezhető apró morzsa
Lesz a nő.

Csigaház.
Benne egy árva lakó.
Hátán cipeli egész
Életét, s mindazt,
Mi bele való.
Féltve őrzi
Papírhéjú jelenét,
Mindaddig míg gyilkos
Bakancs álmaiba
Belelép.







ÓDA A GYORSFÜSTÖLT KOLBÁSZHOZ


Ni, hát, szépséges kolbászom,
Ma nem lettél szívbéli barátom,
Gyors füstölődni mért siettél ennyire,
Hogy paprikás krumplimnak lettél szégyene?!

Jó, jó, belátom, kedves büdös barátom,
Hogy "óccó vótá", s bíztam benned,
De átvertél! Miért tetted?!
Védőgázas csomid, s összetevőid
(szalonna, só és fűszerek,
plusz mindenféle - Mengyelejev - E-gyebek),
Nem mutatták fura fonákod, hogy
Még csak "paraszt" sem vagy te szegény,
Kolbásznak csúfolt legény!

A Krumpli fő - Becsületes, Szép -
Te mért irigykedsz Őrá ezért?
Mert bukszám bús hiányokat mutat,
S emiatt Téged,
Az "árzabálót" választottalak?!

Nyálát csurgatja éhes családom,
Míg én még mindig
Nyálkás bőrödet nyúzgálom
Ó, hogy a kánya csípjen beléd
S az összes égi szentek -

Mérgemben rágyújtok
A felirat sprőd:
(rájöttem, te szegény, mért vagy ILYEN)
- A dohányzás öregíti a bőrt! -







OLYAN JÓ VELED


Olyan jó melletted
önmagamnak lenni
Őszintén nevetni
Bánatot feledni
Olyan jó melletted.

Olyan szép nekem
lágy fényű szemed
Elnéző mosolyod
Dolgos két kezed
Olyan szép nekem.

Olyan jó veled
Egy ágyban feküdni
Egy asztalnál enni
Örömödre tenni.
Olyan jó veled!







Ordítani tudnék a fájdalomtól
Ezt nem lehet kibírni
Édes Istenem lesz-e még nap
Amikor nem fogok sírni?
Amely ezután is ugyanúgy kel...
Halódó poraid a szél viszi tova.
Megvert a Sors, a kegyetlen, a mostoha!
Elvett tőlem Téged, pedig
Te voltál a mindenem
Segíts e fájdalmat hordozni
Könyörgök Istenem!







ŐK MÉG TUDJÁK

Köszönetvers az ápolóknak, ápolónőknek!


Nem számít idő, a tér, a hely,
Nincsenek szólamok, hangos csevely,
Ők még tudják, mit hoz a holnap,
Köszönet, köszönet
Az önzetlen ápolóknak!

Erős a lelkük, de szívük még vérzik,
Hivatásukat érzésből végzik,
Kemények és sokmindent tudnak,
Köszönet, köszönet
Az önzetlen ápolóknak!

Légzést figyelnek,
Álomra ügyelnek,
Jajszót számolnak,
Gyógyszert beadnak,
Pelenkát cserélnek,
Soha nem henyélnek,
Ők aztán tudják, hogy
Hány óra egy élet -

Nem kérdik, nem féltik,
Mennyi lesz egy napjuk,
Két kezük óvását
Számolatlan kapjuk,
Erejük, jó szavuk
Nem vonjuk kétségbe,
S végül velük megyünk majd
Az örök sötétségbe -

Honnan van erejük?
Ki küldte őket?
A jeltelen férfikat
S a jeltelen nőket?
Nem lengetnek hímes,
Sosemvolt zászlókat,
Köszönet, köszönet
Az önzetlen ápolóknak!

Muzsikájuk jajszó,
Egyikük sem léha,
Agyukba belesnék
Kíváncsian néha,
Hogyan is képesek
Ennyi kínt megélni,
Haldoklók fülébe
Biztatót zenélni,

Mosolyuk őszinte, s ha
Halunk, mind meghalnak...
Köszönet, köszönet
Az önzetlen ápolóknak!









Örök álomba merültél
A szívem megszakdt,
Nélküled a egész életem
Kegyetlenül félbeszakadt.
Istenem, miért büntetsz, hisz'
Nem volt semmi vétkem,
De ha már így tetted,
Hát adj erőt élnem.







PMS

avagy olykor az őrület határán... pfff


hámoztál már borotvával
ránccá fonnyadt zöldséget?
számoltál már lábujjadon
hónap végi költséget?

öntöttél-e sült hurkához
lápos iszamós vizet?
hánytál le már gazdag embert
ki vacsorákat fizet?

görcsöltél és térdepeltél
méhed-unva vonyítva?
átkoztad-e petesejted
hasad fogva sikítva?

áztál-e át száz rétegen
szégyenszemre pirosra
terült már el nadrágodon
utálat-folt ("csinoska"?)

megnézted hogy szótagszámom
nyolc per hét per nyolc per hét?
pucoltad már káromkodva
magad után a vécét?

...

affenébeis harminc éve annyira unom már
ezt az egész menstruációs klisét
aztán meg - majd hamarosan - írhatok
egy nyávogós undok klimaxos izét...







SIKÍTANÉK KÍNOMBAN, HA...


Ó, szólj már, szólj valamit,
Vagy olyan SOKAT kérek?!
E zörgő-börgő zúgó zajban
Önmagamban méla csendben élek
Saját gondolataim a fejembe
Vannak zárva, olyan vagyok mint
Egy bebábozódott lárva,
Régi-féle csacsogós párbeszédek
Páncélt próbálnak repeszteni
De már nem születnek színes
Szabad szárnyú pillangóvá -
Nem fognak fülembe zengeni.

Tragédia? Vagy bús-melankós elégia?
Még annak se jó - mert nincs visz-hang
Csak kulináris sablon-kommunikáció
Hogy ordítanék! Epekedve, ha nem lenne
Bánat-torkom betegesen berekedve
Sikítanék kínomban, ha hallom a szót:
"Kedvesem. Kérlek. Add ide a sót"...

S én nyújtom feléd, lágyan
(a felszín alatt dobol a lábam),
Mosolygunk, és minden rendben,
Jól-lakunk, így, szépen, csendben.
Oh. Be szép: Együtt vagyunk asztalnál
Ágyban. Nem tudod, nem ÉRZED
Sótlan-szótlan vágyam. Nem hallod zenémet
Belül, mi szívem bánatos húrjain hegedül
Ahogy hangtalan ordítok feléd:
Szólalj meg! Mert némaságod bennem
Pokoli mélységekbe menekül.







SMS SZERELEM


S míg ismeretlenül
Ily szépeket írsz nekem
Felderül fénytelen életem
Rádióhullámokon száguldok
Nem bénít többé a félelem
Fellobban, s ha kell
Hamvába hal az arctalan
SMS szerelem.

Ha soraidat nem saját
Archívumodból kaptad elő
Ha mai verseidben nem
Régmúlt szerelem az ihlető
Ha három napja
Én vagyok a nyerő
Úgy istenuccse gerincemben
Polkát jár a velő!







SZENVEDÉLYEK RABSÁGÁBAN


Ejj, ejj, elmondom én, nem titok,
Mióta megszülettem,
Szenvedélyek rabja vagyok
Kezdődött azzal, hogy lemondtak
Rólam szülészek, orvosok
Ám két kilómmal kiabáltam:
Én akkor is élni akarok!

Első szenvedélyem...- nosza hát
Beragyogta szüleim otthonát, hazavitték
Nevelgették a konokul élnivágyó Ágikát.
Később szülőértekezleteken megríkatták
Anyámat, ó, nem a betűvetéssel volt gond:
Nem díjazták cserfes csacsi nagy számat

A beskatulyázást soha nem tűrtem
A konvenciókat szenvedélyesen utáltam
Mégis fémjelezték mindenütt a nevem
Mert az életet látványosan imádtam
És mert betörni nem is akartak (az
oviban sem angyalka volt a jelem),
Bájos-vadóc csínytevéseimen
Inkább együtt nevettek velem

Lám, másik szenvedélyem a nevetés,
A bút, bajt gondot feledés, ha kelek
Kacsintva üdvözlöm az égen a Napot
Javíthatatlan örök optimista vagyok
Szenvedélyesen szeretek szeretni, lételemem
Hogy viszontszeressenek, szomjazom
Hogy dédelgessék pátyolgassák nem
Hétköznapi, öntörvényű szétszórt lelkemet

Káros szenvedélyem a pillanatnyi örömök
Tudom, hiba hogy nem nézem a holnapot
Nem bánom, nem siratom a múltamat
- néha elégett hamu-holt álmokat török -
Százévesen is örök gyerek maradok
Egy rakoncátlan "makrancoskata"
Kinek sosem fogy ki égbe szálló dala

Szenvedélyem a jó borok, étel, ital s a zene
Ha rámjön a bolondóra, depinek esélyt
Már nem adok, irány a barátok törzshelye
Ha kell, hajnalig mulatok, s ha ez is bűn
Hát aszondom ott egye meg a fene -
Az vessen rám első követ, ki ily módon
Még sosem vétkezett...- Hukk! Bocsika ha
Imitt-amott hiányzik egy ékezet -

És most ürítse az rám, egészségemre
Gyümölcslével, tejjel teli poharát
Aki -míg ezeket elolvasta - nem
Rejtette véka alá elnéző kis mosolyát







SZERELEMTÁNC


Ó te fekete fiú
Fehér karjaim között
combjaim szorításában
Teljesítetted minden vágyam
Ó te gyönyörű Kedvesem
Mindent megadtál énnekem
Ezt a bódult boldog hajnalt
Soha de soha nem feledem

ó te csodás szerető
Te lettél nekem betevő
Falatom ágyamon, lángokat
Szítottál ajkamon
Perzseltél, égettél
Megettél, szétszedtél
A lelkemig hatoltál
És olyan szép voltál
Szemedben egy
Sóvár pillanat
Leomlasztott falakat

S mögötte csupaszon
A szívedet kutatom
Nem tudom, nem tudom,
mi lesz a holnapom -







SZOMORKÁS KARÁCSONYI DAL


Ejj, hajj, Karácsony,
Sül-e idén kalácsom?
Lesz-e zöld fám, szép fenyő,
Gyerek lábán hócipő?

Lesz-e csillag, felfénylő,
Aranyszálas terítő,
Mézillatú vigalom,
Édes, békés nyugalom?

Lesz-e csók, vagy hazug szó?
Holt szerelmek hanyatló
tompafényű mámora?
Vagy romlott szőlő rossz bora?

Lesz-e mosoly arcokon?
Vagy fojtott bánat-hatalom?
Lesz-e pénzért vehető
szeretet? -az éltető-

Lesz-e rántott halacska?
Újévkor sült malacka
citrommal a szájában
-Élő holtak álmában-?

Hozsannázott boldogság?
Óh, be' sokan várnak rád...
Hová tűnt a kalácsom?
Mivé lettél Karácsony?!







SZOMORKÁS KÖSZÖNTŐ


Egyetlen testvérem,
drága kicsi húgom,
Mit is kívánhatnék
a születésnapodon?
Gyötrő helyzetedben
miket is irkáljak
Szívemet nehezíti
könnyfelhős bús-bánat

Nehéz a lelkem tán`
nem is fog a tollam
Rád borult szomorúságod
régmúltamra lobban -
Ismerősként csap le rám
egy homályba fúlt érzés
Ismerős a szemedben a
fájdalomtört nézés

Ám te erősebb vagy
- sosem voltál gyenge -
Ne engedd, hogy sebesítsen
igaztalan penge
Ne hagyd, hogy felsírjon
egy újszülött gyűlölet
Hinned kell, jön majd még
a sosem várt bűvölet

Bár meghasonlott életemnek
ritkán voltál része,
Úgyis TUDOD, hogy kínlódott
énem megtört lénye
Nem példákkal dobálózom,
s nem is büszkén írom
Sokszor majdnem én ástam ki
tíz körmömmel sírom

Iszap-húzta megdőlt nádként
mégis talpra álltam
Köszönöm, míg szívem dobban,
jó anyámnak bátran!
Vagy Égieknek? Szerencsémnek?
A Nagy Játékos Sorsnak?
Nem tudhatjuk, mit hozhat
egy mában nyíló holnap

Ha elmúlt a múlt, fáj a jelen,
s nem kecsegtet szép jövő,
Ne gondold, hogy poklok bugyrán
mi voltunk csak úttörő -
Ki bármit vétett, sose átkozd,
nem nyert meg az nagy csatát
Túlélésért folyik a harc,
emelt fővel menj tovább!

Ne veszítsd el reménységed,
meg ne kopjon mosolyod,
Kisimul még - hőn áhítom -
gondtól párás homlokod
Húsunk, vérünk egy tőről kélt,
s bár törzsünk néha messze állt,
Hiszem, hogy még kapaszkodhat
egymásba e két faág!

Nemrég hagyta el a férje. Két kisfiával maradt magára.







SZÜLETÉSNAPOMON


Május hét -
ez a ma reggeli ébredés
számomra sokkal több, mint
a "negyvenharmadik létezés"
Sokkal több, mint egy egész
éjen át tartó ölelés -
'Ezt egy életen át kell játszani'...
hallgatom veled
És mindent elárul
a szemem, s a szemed.







SZÜLETÉSNAPOMRA


teszem a dolgomat
fekszem és ébredek
közben nem találom
sehol a lényeget
számlák özönében elveszek
a holnapra gondolni
ma már nem merek
erőmön felül
nevelek gyereket
de rájuk szinte már
soha nem nevetek
nincs egy csepp türelmem
szikrányi figyelmem
nem tudok nekik
semmit sem nyújtani
egy kedves szót mondani
halálosan idegesít a létük
kiégtem valahol
útközben értük
ezért leköpném magamat
de lenyelem nyálamat
szétestem apróra
hatvan perc egy óra
morzsolódnak a napok
s én egyre kevesebb vagyok
a múltam nem érdekel
a jelenem elveszett
minden oly keserű
nem tudom mit tegyek
ha iszom nem eszem
így tompul az értelem
boros-sörös vígságok
feledtetik a szerelem
hiányát vagy meglétét
tiltott csókok emlékét
a napi gondok rémképét
melyek súlya alatt görnyedek
már nem hullajtok könnyeket
tűrök és szenvedek
másoknak nevetek
magamban temetek
álmokat vétkeket
magamnak hazudok
hibátlan életet
jósasszonynak nem
mutatnék tenyeret
félek hogy apám után
hamarabb elmegyek
egy káosz az életem
hát minek ez énnekem
nem vagyok hontalan
élhetnék boldogan
közben arra gondolok
a negyven évemből
mennyi volt gondtalan?
ki vigyáz rám mégis?
ki mutat utat?
(gondolatom Ibi néni után kutat)
ezért hát továbbra is
teszem a dolgomat
fekszem és ébredek
egyszer talán -majd-
meglelem
a Lényeget







SZÜRKE ÉLET


Égszínkék színekben
Látom az életem
Szivárvány ecsettel
Jövőmet megfestem

Hajamba kötök majd
Rózsaszín szalagot
Fekete múltamtól
Messzire elfutok

Hófehér patyolat
Lelkemet eldobom
Epezöld mérgemet
Magamból kiadom

Kénsárga vitriol
Csurog majd tollamon
Vérvörös jelenem
Bárkinek eladom

Pénzszínű emberek
Kísérnek utamon
Fénytelen írisszel
Mosolygok magamon







VOX HUMANA


Legszebb hangszer
az emberi hang
Halk szívdobbanás
hozzá a lant
Hatoljon lelkedig
minden suta sorom
Csendüljön füledbe
csacska kicsi dalom







UNOKÁMHOZ


Messze vagy tőlem
Drága kis Vivien
Érted fáj, sajog
Mindig az én szívem

Nem ölelhetlek,
Amikor akarom,
Ez az én végtelen
Óriás bánatom

Ilyen a távoli
Nagymama sóhaja
Nem zenghet fülébe
Unokája kacaja

Naponta emleget
Álmodja mosolyod,
Boldog csak akkor lesz,
Ha átölel két karod!










 
 
0 komment , kategória:  Simon Ágnes & István  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
2022.05 2022. Június 2022.07
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 18 db bejegyzés
e év: 87 db bejegyzés
Összes: 4385 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 0
  • e Hét: 9216
  • e Hónap: 39364
  • e Év: 351694
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2022 TVN.HU Kft.