|
 1/3 oldal 
|
Bejegyzések száma: 27
|
|
|
|
|
|
2024-11-02 20:00:37, szombat
|
| |
| |
MESÉK A TERMÉSZETRŐL 4. 
László Gyula: A NAGY FOLYAM
Réges-régen, megszámlálhatatlan sok évvel ezelőtt a hegyek csak apró dombocskák voltak, a folyók meg mint rövid életű csöppnyi patakok kanyarogtak erre, míg a szomjas föld be nem itta őket. Egy szép napon azonban a hegyek nőni kezdtek. Olyik-másik hamarosan úgy megnőtt, hogy még a tekintet sem ért fel hozzájuk. Felhősüveget raktak a fejükre, hópalástot kanyarítottak a vállukra, úgy büszkélkedtek, nézelődtek szerteszét a vidéken.
Látták ezt a patakok, hogyne látták volna, de bárhogyan igyekeztek, erőlködtek is, semmire sem jutottak. Se szélesebbek, se mélyebbek nem lettek, és a föld éppen úgy felitta őket, mint azelőtt. Pedig mennyire szerettek volna tovább jutni a dimbes-dombos tájon, a zöldellő síkságon, futni fürgén az ismeretlen messzeségbe, amerre a tengert sejtették. A szél néha elhozta hozzájuk a tenger sós ízét, szagát, s ilyenkor mesélt is a végtelen nagy vízről, ahova minden pataknak el kellene jutni. De elérni egyiküknek sem sikerült.
Hogyan, hogyan nem, ezek a patakok nem szerették egymást. Ha véletlenül két patak összetalálkozott, egyik is, másik is, nyomban másfelé vette útját. De volt egy patak, amelyik így gondolkozott: "Egyedül gyönge és erőtlen vagyok. A magam erejéből soha nem érem el a tengert. Pedig én látni akarom azt a nagy vizet, amelyről a szél esténként olyan szépeket mesél. Ha segítségül hívnám valamelyik pajtásomat, talán sikerülne."
Nem is töprengett soká, hanem mikor egy másik csillogó, szikláról sziklára ugráló kis patakocska közelében vitt el az útja, odakiáltott neki:
- Hallod-e, pataktestvér! Külön-külön soha nem érjük el a tengert, gyöngék vagyunk ahhoz, hogy legyőzzük az akadályokat. Gyere, tartsunk együtt, hátha így többre megyünk!
A kis patak elámult egy pillanatra, de mert okos patakocska volt, hajlott a jó szóra. Belé karolt a másik patakba, s együtt futottak tovább. Egyszeriben fürgébbek lettek, az erejük is megnőtt, medrük meg kiszélesedett, mélyebb lett. Hosszan futottak így, de a széles síkságra érve bizony már csak bandukoltak, alig volt jártányi erejük, a szomjas föld mind kiszívta, végül is megtorpantak, elapadtak, nem jutottak tovább.
- Látod, együtt ugyan messzebb jutottunk, mint külön-külön, de a tengert így sem értük el - panaszkodott egy kis hullámfodrocska a másiknak.
- Ha még többen lennénk, talán sikerülne - felelte amaz.
Addig-addig töprengtek, tanakodtak a habocskák, fodrocskák, amíg egy mellettük elfutó kis pataknak megint oda nem kiáltotta a mi két patakból lett egy patakunk:
- Hallod-e te, pataktestvér! Külön-külön soha nem érjük el a tengert, gyöngék vagyunk ahhoz, hogy legyőzzük az akadályokat. Gyere, tartsunk együtt, így többre megyünk!
Ez a patak is megunta már, hogy egyedül bolyongjon, mert nyomban elfogadta az ajánlatot, s most már hárman összeölelkezve szaladtak a tenger felé.
Olyan erősek voltak már, hogy csak úgy szaggatták a partot. Széles, mély medret ástak maguknak, s ami akadály, kidőlt fatörzs útjukba akadt, már nemigen kerülgették, hanem félretaszították, kilökték a partra. De még mindig nem voltak elég erősek. Sok-sok kis patakra volt még szükség, hogy elérjék a tengert. De már nem kellett csalogatni a patakokat. Látták, hogy együtt valóban erősebbek.
A csörgedező kis patakocska idővel hömpölygő folyóvá szélesedett. S egy csodálatos, tiszta hajnalban az első hullámok valóban elérték a tengert. Amire külön-külön soha nem lettek volna képesek, együttes erővel megvalósították.
A TÜCSÖK DALA
Réges régen volt egy szép leány: holdvilág volt a neve. Gazdag volt, szép volt, erélyes volt, csak úgy válogatott a sok kérő közt, de Holdvilág valamennyinek kosarat adott.
Gondtalanul röpködött a bogarak hátán. Már huszonhat tavaszt ért Holdvilág kisasszony, amikor egy ifjú tudós ember kérte meg a kezét. Ez is éppen huszonhat éves volt s idáig folyton csak tanult, a házasságra nem gondolt. Napvilág volt az ifjú neve.
Holdvilágnak megtetszett Napvilág, egymásé lettek, s éltek boldogan. De a harmadik esztendő nyolcadik hónapjában meghalt Napvilág, s Holdvilágnak akkora volt a bánata, hogy három teljes esztendeig senki őt mosolyogni nem látta, senki őt beszélni nem hallotta.
Mikor aztán letelt a gyász harmadik esztendeje, szegény Holdvilág tücsökké változott. És a tücsökké változott Holdvilág az éjszaka s a nappal csendjében folyton dalolt, szomorúbbnál szomorúbb nótákat: folyton siratta Napvilág halálát. De legszomorúbb volt a dala akkor, ha közeledett az ősz, az az idő, amikor meghalt Napvilág.
És azóta minden tücsöknek akkor legszomorúbb a dala, amikor az ősz közeledik.
MESE A FÖLD UTOLSÓ TAVASZÁRÓL
Perszephone
Mikor a zsenge fű sarjad, a világ szíve dobban;
vagy kicsiny virág nyílik, s rajt´eső cseppje koppan;
míg koronás tulipánok nyújtogatják kíváncsian nyakukat
ha elcsattan egy maszlag az orgonaillatú bújócska-bokrok alatt.
Míg mesebeli pillák szállnak lányról-lányra,
díszíti a tavaszt szoknyájok színpompája.
Emitt ying-yang ruhát horgol a pávaszemes lepke,
fonál-fogytán tempót gyorsít, ebben randizhat majd este.
Amott katicabogarak sürögnek-forognak,
sarki futórózsa szárán vígan falatoznak.
Nótázgatnak ríva, tetűn tántorogva:
˝ééé-gen pó-zol-nak a vad-lí-báák vééé a-la-kót húúúúz-va.˝
Tavasz-szülte mámor követi a telet,
amit a fogyó Föld egy életre eltemet.
Éled a természet mindegyik csodája
a haldokló bolygó mind a négy sarkába´.
Megrázza magát még egyszer. Utoljára.
Esélyt ad az emberiségnek egy utolsó táncra,
mivel természeti kincsek egész sora bánja,
rossz gazdája veszni hagyja: nem ügyel se rája, se magára.
Még kizöldell, még virít egyet utószorra,
savas esőket, cunamit, terméketlenséget hagyva utókorra;
majd, - hogy megtisztuljon -, úgy lemossa hátáról e botor fajt,
hogy Isten sem teremthet helyettünk többé ide nálunknál jobbat.
MESE A PIROS KALAPOS BÉKÁKRÓL
lengyel mese
Két kisbéka élt a Zöld Völgyben. Kutykurugy, a kisebbik, folyton elégedetlenkedett. Morcosan nézte a zöld füvet, zöld vizet a saját zöld kabátját.
- Csúnya a kabátom!- nyafogta durcásan.
- Ugyan miért? - álmélkodott Brekeke, a nagyobbik.
- Az is zöld, mind minden. Jaj, de unalmas!
- Tudod mit? Kiakasztunk egy meghívót, hogy akinek csak piros valamije, jöjjön hozzánk vendégségbe. Hej, de vígan leszünk majd!
Kiakasztották a meghívót.
Nagy, öreg béka tappogott a fűz alá.
- Hát ez meg mire jó?- csóválta a fejét.- Vendégség.
- Hogy jól mulassunk!
- Ej, csak aztán sírás ne legyen a vége! - intette őket az öreg.
De már ekkor, kop-kop-kop, kopogtak is a vendégek. Két piros bóbitás harkály jött elsőnek, utánuk a katicabogarak, mögöttük meg a légyölő galóca ballagott, különleges, fehérpontokkal, ezüstfoltokkal díszített piros kalpagjában. A kisbékák irigyen sóhajtozva nézték őket. Mindenki valami pirosban büszkélkedett. Kínálgatták a vendégeket gyöngyvirág poharakból hajnali harmattal, tücskök húzták a talpalávalót remekül mulattak. De jaj- miféle hang zavarja meg vidámságukat?
- Kelep! Kelep! Itt vagyok! - bólogatott jókedvűen a gólya. - Piros a csizmám, nekem is szól hát a meghívás, igaz? Táncolni akarok a mulatságotokon!
Hanem a kisbékáknak ekkor már hűlt helyük volt, zsupsz!- fejest ugrottak a vízbe, s kereket oldottak, a gólya meg kénytelen-kelletlen hazament. De a kisbékák nem okultak az esetből. Piros kabátkát, kalapkát szabtak-varrtak maguknak, abban szökdécseltek a tóparton.
Látta ezt a bölcs, öreg béka, és így sopánkodott:
- Jaj, csak baj ne legyen belőle!
A gólya meg a fészkéről lelátott a Zöld Völgybe, s észrevette az ugrándozó kis piros alakokat. “Magától sétáló kalapok?" -csodálkozott, és nyomban odasietett. Közelebb érve látta, hogy a kiöltözött kisbékák hancúroznak ott, a legteljesebb nyugalomban.
- No, már most nem bújtok el előlem! - rivallt rájuk. Idepiroslik a kalapotok!
Ekkor rettentek csak meg a kisbékák! Akárhova ugrottak, felhangzott a gólya kelepelése:
- Nem bújtok el, itt piroslik, ott piroslik a kalap!
- Dobjátok le gyorsan azokat a piros holmikat! - kiáltott rájuk egy nagy, zöld levél rejtekéből a bölcs, öreg béka.
Jobbra röppent a kabát, balra a kalap, s a két kis béka zöld kabátjában máris besurrant a zöld fűbe, máris beugrott a zöld vízbe.
- Hová lettetek?- bökdöste csodálkozva a kalapokat a gólya. Bizony, hiába bökdöste, nem menekültek a kalapok. Hű, de mérges volt!
A két kisbéka pedig ott csücsült a zöld íz mélyén, ott kuksolt a zöld kabátban, beleolvadva a sok-sok zöldbe.
Aligha kívánnak maguknak egyhamar piros kalapot, piros kabátot!
MESE CSÖPIRŐL, A KIS RIGÓRÓL
Élt egyszer a kerekedőben egy rigópár. Szép fészket is építettek a bokrok közé; vékony, de erős gallyakból fonták, fűszállal és puha pihetollakkal bélelték. A rigómama lerakott négy picurka kis tojást és a papával mindketten nagy szeretettel, odafigyeléssel vigyáztak rá.
A mama naphosszat melengette a tojásokat, többször megforgatta őket, a papa pedig a közeli bokrokon és fákon figyelt, nehogy valaki zavarja a költést. Messzehangzó énekével boldogan adta tudtára a környék lakóinak, hogy itt nemsokára négy kisrigó fog kikelni a tojásból.
Arra persze nagyon vigyázott, nehogy túlságosan közel csalogassa a környék falánk, cirmos kandúrját, vagy a félelmetes fészekrabló hollót, esetleg a ragadozó karvalyt.
Telt múlt az idő és egyszer csak a rigómama boldogan újságolta párjának, hogy már hallja is, hogy a kicsinyek hogyan kopogtatnak belülről a tojáshéjakon; bizony, holnap reggelre áttörik kis csőrükkel azt, és ki is fognak kelni.
Így is lett. Négy kis pelyhes rigófióka bújt ki a tojásokból. A legkisebb, aki legutoljára bújt ki, a Csöpi nevet kapta - talán éppen azért, mert ő volt a legkisebb. Csöpp kis rigófióka volt, de nagyon élénk! Amikor a mamája vagy a papája megérkezett a fészekhez egy-egy finom, kövér gilisztával, bizony ő tátotta legnagyobbra a száját, hogy neki jusson a legjobb falat. Ez persze nem mindig sikerült, hiszen szülei ugyanolyan gondosan etették a többieket is, mint őt.
Szépen éldegélt a rigócsalád, a szülők szorgalmas munkája révén a kisrigók gyorsan cseperedtek és tollasodtak. Amikor a macska, vagy a karvaly kóborolt a fészek környékén, a rigószülők gyorsan csendre intették a csivitelő kicsiket, akik szófogadóan meg is lapultak a fészek mélyén, amíg a veszély el nem múlt. Olyan szépen megerősödtek, hogy egy szép júliusi napon már elkezdhették szárnyaik próbálgatását. Kiugrottak a fészekből és a bokrok alatt rejtőztek el; a szüleik ide hordták nekik a táplálékot. Addig, amíg ők gilisztavadászaton voltak, a kicsik próbálgathatták a repülést. A szülők persze felhívták a fiókák figyelmét arra, hogy legyenek óvatosak, bárki arra jár, gyorsan röppenjenek vagy fussanak be a bokrok alá!
Csöpi is így éldegélt a bokrok alatt, azonban kicsit lustácska volt. Inkább szaladgálni szeretett; a repülést alig-alig próbálgatta. (Pedig ha tudná milyen nagy szüksége lesz neki majd arra!) A finom gilisztákért is a mamája vagy papája elé szaladt, hiába mondta az neki, hogy inkább próbáljon meg felröppenni.
Történt egyszer, hogy a rigószülők kicsit sokára érkeztek meg, Csöpinek már nem volt türelme várni. Messze merészkedett a bokroktól, hátha hamarabb meglátja mamáját vagy papáját. Sétált, ugrándozott, megszemlélte a sárga gólyahírt, rácsodálkozott az égszínkék nefelejcsre (meg is csipegette egy kicsit), jót kortyolt egy kis tócsa friss vizéből, amelyben a tegnapi eső vize gyűlt össze.
Sütött a nap és Csöpi jól érezte magát: szép volt körülötte a világ. Egyszercsak furcsa érzése támadt. Biztosan ti is éreztetek már ilyesmit; megérzi azt az ember - akarom mondani: kisrigó, ha valaki figyeli. Hátrafordult, és éppen abban a pillanatban, amikor egy sötét árnyék suhant feléje! A macska volt az.
- Menekülni kell! - jutott egy szempillantás alatt Csöpinek eszébe anyja tanítása és már rohant is, ahogy csak a lábai bírták. Rohant, rohant, de már érezte, hogy elveszett! A lábaiból kezdett kifogyni az erő és a bokrok messze voltak... Még egy pillanat és bekapja a macska!
- Repülj! - hallotta ekkor a kiáltást.
Az anyja kiáltott, aki visszaérkezve már messziről észrevette a veszélyt. Csőréből az össze gilisztát kiejtve sietett kicsinye segítségére. De már késő volt. Nem tudta már elterelni Csöpiről a macska figyelmét, csak egy kiáltásra futotta: - repülj!
És éppen abban a pillanatban, amikor a macska a száját kitátotta, hogy félelmetes fogai közé ragadja a kismadarat, Csöpi az utolsó erejét is összeszedve elrugaszkodott...
Az utolsó pillanatban feltört benne az ősi ösztön: a madárnak repülnie kell! Néhány szárnycsapás, és Csöpi anyjával együtt beröppent az oltalmat adó bokrok közé.
Testvérei is rémülten figyelték a jelenetet és megnyugodva vették körül a remegő kismadarat, mikor megmenekült.
Csöpi első repülése az életét mentette meg. Nem is feledkezett meg a gyakorlásról soha többé, és pár nap múlva már vígan kanyarogva repült a fák között és ügyesen röppent ágról ágra, hogy megtanulja még mindazt, amit egy kisrigónak kell ahhoz, hogy felnőhessen.
Forrás: Natura Környezet- és Természetvédő Közösség
MESE A NÉGY TESTVÉRRŐL
Pataki Edit
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer négy testvér: egy fiú és három lány. Tél, Tavasz, Nyár és Ősz volt a nevük. Öreg szüleik: Év Apó és Év Anyó egyformán szerették őket, igazságosan osztották szét közöttük minden vagyonukat: az évet, három-három hónapot adtak mindegyiküknek.
Tél volt a legidősebb a testvérek között, az egyetlen fiú, hamar megszokta, hogy erősebb húgainál. Már december közepére mindent megfagyasztott maga körül. Szerette a szépséget, a tisztaságot: fehérbe öltöztette kopár környezetét.
A hópihéket aprólékos munkával egyenként formálta meg, ne hasonlítsanak egymásra. Csipkedíszes menyasszonyi ruhát varázsolt minden fára, bokorra. Óriási jégcsapokat növesztett a házak ereszére, a barlangok bejáratára. Jégpáncélba burkolta a folyókat, tavakat, hóbunda alá rejtette az őszi vetéseket. Decemberben fehér karácsonnyal kedveskedett az erre áhítozóknak.
Napsütéses délutánokon Tél kis barátnőjével, Sugárkával, kicsalta a gyerekeket, hóembert épített velük, hócsatákat rendezett közöttük, korcsolyaversenyeket a befagyott vizeken, szánkózást a domboldalakon. A fázós apróságok is kimelegedtek a téli játékokban.
Januárban vészterhes felhőkkel takarta el az eget, de még februárban is szaporította a hóakadályokat úttalanná vált utakon, korcsolyapályává változtatva a járdát. Kiéheztette a vadakat, a madarakat, s bizony megfagytak a vigyázatlan rovarok, ha nem bújtak eléggé mélyre az avarban, fakéregben.
Tél tombolása megszelídült, mikor március elején szépséges húgával, a nevetős szemű Tavasszal találkozott.
- Elfáradtam, kishúgom! - panaszkodott neki, és fagyos puszit lehelt rózsás arcocskájára, átadta neki Ősz üdvözletét.
- Jól dolgoztál, bátyuskám - melengette meg bátyját Tavasz játékos jókedvében. - Pihentetted a magvakat, puha hótakaróval fedted be az őszi vetéseket, engedted az állatoknak, hogy téli álmot aludjanak.
- Ügyelj majd a medvebocsokra, ha előmerészkednek! Nagyon picikék! - búcsúzott Tél húgocskájától, de a hegycsúcsokról nem húzódott vissza. Egy-két kemény faggyal márciusban, de még májusban is visszalátogatott a kertekbe, megdermesztve barackfák, mandulák virágait, pedig csak húgocskáját szerette volna viszontlátni.
Mikor Tavasz egyedül maradt, Napocska segítségét kérte. Először a vastag hóbundát vékonyították meg, aztán egyre kisebbekre zsugorították a makacs hófoltokat. Az eddig tiszta fehérséget körben a világon a sár vigasztalan feketesége váltotta fel.
Tavasz Napocska tüzével külön felmelengetett minden magvacskát, minden ágacskát. Apró kis csírák, hajtások dugták ki kíváncsi fejecskéjüket a még didergő földből, aztán szinte szemlátomást nőttek a cirógató sugarakban. A fák és bokrok rügyeket fakasztottak, ezekből levelecskék és virágocskák pattantak ki, de születtek virágok és levelek az eddig csupasz földön is.
Tél fehérsége és a sár feketesége után alig néhány nappal színpompába öltözött a világ: pirosban, sárgában, fehérben, kékben tündököltek a virágok, zöld színt öltött a környezet, és ez az ég kékségével a végtelenné tágult látóhatár peremén találkozott, össze is olvadt vele. Fűszálakon harmat szivárványlott, katicabogár itta szomjasan.
A hóban tisztára fürdetett fák és bokrok ismét csodálatos ruhát öltöttek: fehérben ékeskedett a meggy, a cseresznye, a szilva, a kökény, mintha mindannyian lakodalmukra készülő menyasszonyok lennének a rózsaszínbe, kékeslilába bújt koszorúslányok: a barackok, az almák és a körték között.
Az ünnep fenségéhez méltóan virágillat áradt a levegőben: minden és mindenki felszabadult, ujjongott. Madarak daloltak, méhek döngicséltek, megköszönték Télnek, hogy kipihenhették magukat, Tavasznak pedig életük szépségét.
Tavasz megérlelte első gyümölcseit: az epret, a cseresznyét, és bő termést ígért a földeken, a veteményesekben is. Fejesedett a saláta, gömbölyödött a retek, nőtt a hagyma, hogy vitaminnal gazdagítsák az embereket.
- Máris megjöttél, testvérkém? - fogadta kedvesen idősebb húgát Tavasz, miközben ki se látszott a munkából. - Pedig jócskán maradt még tennivalóm.
- Sokat dolgoztál, nővérkém - üdvözölte őt elismeréssel Nyár. - Csacsogással, csicsergéssel teltek meg a madárfészkek, kölykök növekednek az odukban, kotorékokban; a föld alatt és a föld felett, a fák lombkoronájának magasában és tavaknak, folyóknak mélyében is pezseg az élet. Csodálatosan pompáznak a virágok. Nem megszázszoroztad, hanem megezerszerezted a magvakat, a gyümölcsöt, most már csak rajtam áll, mekkorára növelem őket.
- Aztán ne sokat heveskedj, hugicám, mert gyorsan összeaszalod, amit én életerősnek indítottam! - búcsúzott könnyű puszival Tavasz, közben átadta testvérük, Tél üdvözletét.
Nyár felnevelte a kétlábú és négylábú apróságok többségét, megérlelte és aratásra engedte át a gabonát, szabadságra küldte az óvodásokat és az iskolásokat. Kikapcsolódókkal, kirándulókkal töltötte meg a vízpartokat, a strandokat, a hegyeket és a völgyeket, az erdőket és a lugasokat. A fák és a bokrok ontották gyümölcsüket, a tövek termésüket: a barack, az alma, a körte, a szilva, a görög- és a sárgadinnye mézédesre ért. Paprika, paradicsom, tök, uborka, borsó, bab gazdagította a kínálatot.
- Sokat dolgoztál, nővérkém! - köszöntötte őt elismeréssel Ősz. - Segítettél a virágoknak, hogy illatosak, színesek maradjanak, hogy szépségükben pompázzanak, segítettél a gyümölcsöknek, a terméseknek, hogy ízesek, vitamindúsak legyenek, segítettél a magvaknak kihordani-megérlelni ezerszeres terhüket. Vadászni tanítottad a négylábúak kölykeit, repülni és élelmet keresni a madárfiókókát, nekem gazdag tárházat hagysz, hogy a betakarítást megkönnyíthessem.
- Vigyázz a költöző madarakra, de a vándorokra is! - búcsúzott tőle Nyár, és átadta neki Tavasz üzenetét. - Erősítsd még meg az apróságokat! Mielőtt elmennél, segíts az itt maradóknak sűrű tollazatot, vastag bundát ölteniük! Nehogy sokat sírdogálj, legyen idő betakarítani a termést, felkészíteni Tél bátyánk látogatására a termőföldeket!
Ősz nyári meleggel, derűs napsütéssel köszöntött be, vidám szüretelőkkel, gyümölcsszedőkkel töltötte meg a kerteket, hegyoldalakat. Emberek és gépek serénykedtek a földeken, hordták kamrájukba, csűrjükbe, pajtájukba a termést. Tücskök cirpelése zengte be az éjszakákat.
Színpompás ruhát öltött a környezet: az eddig zöld levelek bíborrá, arannyá, csodabarnává váltak. Gazdagon illatoztak a kertek, túlérett gyümölcsöket lakmároztak madarak, bogarak, gyűjtögethettek téli raktárjukba mókusok, hörcsögök, sünök, méhek, hangyák.
Aztán Ősz elszomorodott, sajnálta, hogy a virágokat nem őrizheti meg. Sokat sírt, az utakat sártengerré változtatta. A fák és bokrok minden levelüket lehullatták, csontvázcsupaszon dideregtek, csak a fenyők várakoztak a télre örökzöld szépségükben. Fűszálakra dér dermedt, köd szűkítette össze a látóhatárt.
- Sokat dolgoztál, kicsi húgocskám! - köszöntötte Őszt Tél hideg ölelésével, de gyorsan letörölte arcocskájáról a könnyeket, mielőtt odafagytak volna. - Vastag avart biztosítottál, hogy a rovarok elbújhassanak, mélybe hullajtottad a magvakat, hogy téli pihenésük után jövőre is ezerszeresen fizessenek. Segítettél az embereknek, hogy betakarítsák a termést, hogy gondoskodjanak tűzrevalójukról. Te is megérdemled a pihenést.
- Úgy gondolod, bátyó? - kérdezte Ősz, és kivételesen nem kötözködött vele, mert nagyon elfáradt az eltelt három hónap szorgoskodásában. Átadta testvérének Nyár üdvözletét. - Azért egy kicsit szívesen maradok még, hagyjuk meg az élőlényeknek a melengető napsütés ajándékát!
Tél nem mondott ellent kedvenc kishúgának, átengedett néhány hetet, hogy még kedvére tevékenykedhessék. Bágyadt napsugárral búcsúzott Ősz, sok élőlény hálálkodott érte. A növények megköszönték Nyárnak és Ősznek gyümölcseiket, terméseiket, az állatok is kölykeiket, fiókáikat. Kéréssel fordultak Télhez: vigyázzon álmukra, pihenésükre.
December végére Tél mindent megfagyasztott maga körül. Fehérbe öltöztette kopár környezetét. A hópihéket aprólékos munkával egyenként formálta meg. Csipkedíszes menyasszonyi ruhát varázsolt minden fára, bokorra, vezetékre. Jégpáncélba burkolta a folyókat, tavakat, hóbunda alá rejtette az őszi vetéseket.
Még azok is, akik szerették Telet, miközben ajándékait élvezték, örültek neki, hogy utána Tavasz is, Nyár is, Ősz is következik.
- Alig találkozunk, mégis ugyanazért, ugyanazokért dolgozunk mind a négyen - sóhajtott Tél, mikor három kishúgára gondolt, és a legidősebbre, Tavaszra várt.
Év Anyó és Év Apó jogosan lehet büszke négy munkás gyermekére.
MESÉL AZ ERDŐ - AZAZ JEROMOS MEGJAVUL
G. Joó Katalin
Az erdő csendjét valami szokatlan zaj verte fel.
- Jaj.. jaj.. jaj!
Aztán megint:
- Jaj! Jaj!
Az erdei manók meghallották, s elindultak a hang irányába.
Megpillantottak valakit, aki a fa alatt fekve jajgatott.
- Jaj! Jaj! Jaj!
- Te nem tudsz mást mondani, csak azt, hogy: Jaj! - kérdezték a manók.
- Miért mit mondjak: Azt, hogy ihaj-csuhaj? Nem látjátok, hogy a fa fogságába estem? S ha valakinek fáj valamije, akkor azt mondja, hogy: Jaj...Jaj...
A fa gonoszul vigyorgott a beszéd közben, s szorított még egyet Jeromos lábán.
- Jaj... jajj!!
Erre előjött Tudorka az erdő bölcse, szokás szerint most is egy könyvet szorongatott.
- Mi ez a lárma? Így nem lehet olvasni, gondolkodni! - mondta bosszúsan.
- Á, jó reggelt kedves tölgyfa, latin nevén - ...
- Hagyd már abba!- kiabáltak rá a többiek. Közben megjelentek az erdő lakói. Ott volt a gomba, a róka, madarak, pillangók, virágok. Mind-mind előjöttek erre a hangoskodásra.
- Mi történt?- kérdezték a virágok?
- Miről maradtunk le? - kíváncsiskodtak a pillangók.
- Hááát... - mondta zöld manó - ő beszorult, és ezért jajgat.
- Beszorult...beszorult...- visszhangozták a pillangók és a virágok.
- Most mit tegyünk? - kérdezte piros manó.
- Mit tegyünk... mit tegyünk? - ismételték a madarak.
- Nekem van egy ötletem! - mondta Tudorka. - Nagyon egyszerű!
- Na, mondd már, mire vársz! - türelmetlenkedtek a többiek is.
- Hááát... itt levágjuk ahol beszorult és máris kész! Azonnal szabad!
A fa közben újra gonoszul vigyorgott, bólogatott, kárörvendően dörzsölte össze ágait.
- Szó sem lehet róla!!! - kiabált Jeromos. Az én lábamat ugyan le nem vágod!
S mérgesen hadonászott Tudorka felé.
- Jah, ha te nem akarsz gyorsan kiszabadulni... - mondta Tudorka, s újra a könyvébe mélyedt.
- Mit tegyünk? Mit tegyünk? - kérdezték egymást a virágok és a pillangók.
- Törjük a fejünket! - mondta a kék manó.
Tudorka egy kalapácsot nyújt felé.
- Hát ez minek? - kérdezte kék manó.
- Minek, minek! Nem azt mondtad, hogy törjük a fejünket? Tessék itt a kalapács, törd azzal.
- Tudorka! - kiabáltak rá a manók, a virágok és a pillangók.
- Átvitt értelembe értette - szólt a sárga manó.
- Ja...- és eltette a kalapácsot.
Körbe-körbe járják a fát, gondolkodnak, tanakodnak.
- Mit tegyünk? Mit tegyünk? - kérdezte a gomba.
- Gondolkodjunk! - mondta a róka.
- Nekem eszembe jutott valami! - Á... mégse jó... - szólt a piros manó.
- Hívjuk az Erdő Tündérét, majd ő segít! - kiáltott fel a gomba.
- Hívjuk, hívjuk... - visszhangozták a pillangók.
Ez az ötlet mindenkinek tetszett. A lepkék elindultak Tündérkéért.
- Hívtatok. Miben segíthetek? - kérdezte az Erdő Tündére.
- Ez az illető beszorult. Ki akar jönni, de azt nem engedi, hogy levágjuk a lábát, pedig akkor már egy perc alatt szabad lehetne - vázolta a tényeket Tudorka.
- És hogy törtét mindez? Meséld el nekem! - fordult a Tündérke Jeromos felé.
- Fontos ez? Segítesz vagy nem?!
- Segítek, de szeretném tudni, hogy mi is történt pontosan. - válaszolta Tündérke.
- Háát... - kezdte Jeromos.
- Majd én elmesélem! - szólalt meg az öreg fa.
- Ő - és Jeromosra mutatott - egy bicskával belém akart karcolni!
- Nahát! Na de ilyet! - szörnyülködtek az erdő lakói.
- Úgy van, úgy van ... - bólogatott a többi fa is.
- De én ügyesen elkaptam, és most itt van.
- Tudod, hogy ez csúnya dolog Jeromos!? Ilyet nem szabad tenni, hisz a fa is érez, fáj neki, ha vésed, tördeled az ágait....
Jeromos lehajtott fejjel, bűnbánó arccal néz Tündérkére.
- És akkor... most...nem segítesz rajtam?
- Ha megígéred, hogy többet ilyet nem teszel...
- Ígérem, ígérem, csak most az egyszer segíts!!! Kérlek!!!
- Persze, aztán majd megint jön a bicskájával...- morgolódott az öreg fa.
- Nem soha!!! - kiabálta Jeromos
- Na jó! Mond utánam ezt a varázsversikét:
Nem bántom a fákat,
Nem töröm az ágat,
Ígérem jó leszek,
Többet ilyet nem teszek!
Jeromos elismételte a versikét, s lássatok csodát! Kiszabadult a fa fogságából.
A madarak, a manók a pillangók, Tudorka és persze Jeromos vidám dalba kezdtek, és körbe táncolták a fákat.
MIÉRT NEM TUDNAK BESZÉLNI A HALAK?
görög v japán népmese
Valamikor, a régebbnél is régebbi időben, minden állat tudott beszélni. Még a halak is.
A macska nyávogott, a kutya ugatott, az oroszlán bőgött, az elefánt trombitált, a majmok makogtak, a madarak énekeltek, a méhek dönögtek, a tücskök cirpeltek... S körülöttük az egész világ versenyt zengett velük - az erdők zúgtak, a levelek suttogtak, a vizek csobogtak, a szelek süvöltöztek.
Akárcsak ma.
Csakhogy akkor még a halak is részt vettek a nagy muzsikában. S méghozzá nem is akárhogyan!
Mivel a víz alatt laktak, olyan átható, erős hangja volt valamennyinek, hogy a patakok, folyók, tavak, tengerek mélyéről is meg lehessen érteni a szavukat.
Csak hát - ez lett a vesztük. Ez az átható, erős hang. Nem tudtak betelni vele. Olyan ordítozást, veszekedést csaptak folyton, hogy még a vizek csobogását, a hullámok dübörgését is elnyomta az üvöltözésük.
De ez még semmi!
Az örökös kiabálástól egyre nagyobb, egyre csúfabb lett a szájuk - s a végén már senki se állt velük szóba. Ez ugyan elkeserítette őket, de csak annál makacsabbak lettek.
S egy nap elhatározták, hogy összeülnek tanácskozni.
Tanácskoztak reggel, tanácskoztak délben - s még estére se jutottak semmire. Leszállt az éjszaka, feljöttek a csillagok - de a halak még mindig ébren voltak. Elfelejtettek lefeküdni.
S fölöttük ott ragyogott az arannyal teleszórt égbolt!
Akkor láttak először csillagokat, s mindjárt meg is irigyelték őket.
- Milyen gyönyörű ruhájuk van! - zúgolódtak. - S rajtunk egy csepp arany, egy csepp ezüst sincs!
Az éjszaka tündére éppen ott úszott el a vizek felett, és meghallotta a halak zúgolódását.
Nagyon megharagudott.
"Hát jó - gondolta - legyen úgy, ahogy akarjátok!" - És így szólt a halakhoz:
- Kaptok ti is csillogó ruhát, aranyat, ezüstöt, a szivárvány minden színét - ha cserébe odaadjátok a hangotokat!
S a halak beleegyeztek.
Azóta ragyog-villog úgy a halak pikkelye, de némán kell viselniük azt a gyönyörű ruhát. S mikor az egész világ hangosan örül, hogy él, az ő hangjuk hiányzik a nagy muzsikából.
Miért nem tudnak beszélni a halak? - Videó
Link
NAPRAFORGÓ
Donászy Magda
Nyár végére megérett a napraforgó barna magja. Zsuzska féltve őrizgette: szükség lesz rá hóba, fagyba, jó lesz majd a hideg télben, tollborzoló téli szélben, mikor a víz jéggé dermed, árva madár eledelnek.
Pár nap múlva sebbel-lobbal megjött a tél bunkósbottal. Lépte nyomán minden fagyott. Megálltak a kis patakok.
Odafenn a magas felhők ültek hófehérben. Aztán egyre lejjebb szálltak, majdnem súrolták a fákat. Esett a hó szüntelenül, erdőn, mezőn, a ház körül.
Zsuzska reggel arra ébredt, frissen esett hó fehérlett erdőn, mezőn, dombon, hegyen. Szegény madár most mit tegyen?
A madárnép ázva-fázva kesergett: hol találna védett helyre, száraz ágra, ahol nem fagy oda lába. De hiába, mindhiába: hó borul az egész tájra. Panaszolták a madarak:
- Csip-csip! A mag mind ott maradt, új tavaszig a hó alatt.
Zsuzska kiszólt:
- Gyertek ide! Napraforgó reggelire!
Meghívta a vörösbegyet, cinkét, csókát, a verebek hívatlanul ott ugráltak; kapott enni a madárhad.
Délben is szólt:
- Van elég napraforgó ebéd!
Így múlott el egy-két hónap. Már csak árnya volt a hónak; lucskos, piszkos, szürke árnya, mikor Erdész Zsuzska látta: fogytán a mag! Alig-alig elegendő tavaszig. Legvégén egy szem maradt.
- Kinek adjam, kis madarak?
- Ne adj engem senkinek se, ültess el a kiskertedbe! - mondta volna talán tovább kis magocska, de a liccs-poccs udvaron át Csuri veréb odaröppent. Elcsente, s már vitte ott fent.
Még a magot le sem nyelte, mikor éppen véle szembe déli szél jött lelkendezve.
- Mi újság van? - tátogott, s kiejtett a csöpp magot.
De akkor már azt sem bánta, tavaszt érzett a határba. Emitt nyíló hóvirágot, amott ennivalót látott. Mikor a mag a földre esett, nyújtózkodott egy keveset. A föld alá furakodott, duzzadt, dagadt, puffadozott. A megolvadt, hótól ázott, puha földben kicsírázott. Kerekedtek a levelek, szára nagyra növekedett.
Zsuzska mérte, méricsgélte: már addig ért, mint a térde, aztán nőtőn nőtt tovább is, elérte a derekát is. Túlnőtte a vállát, fejét, alig látta a tetejét. Bimbót bontott. Nemsokára aranytányér lett virága, s addig nézte fenn a napot, amíg beértek a magok.
Mikor elhullott a szirma, súlyos fejét alig bírta. Nyár végére megérett a napraforgó barna magja. Zsuzska féltve őrizgette: szükség lesz rá hóba, fagyba, jó lesz majd a hideg télbe, tollborzoló téli szélben, mikor a víz jéggé dermed, árvamadár-eledelnek.
NÉGY ÉVSZAK
cseh mese
Valahol messze, nagy erdő aljában, volt egy kicsi házikó, abban lakott egy özvegyasszony a két leányával, Klárával és Laurával. Szép volt Klárika, a haja olyan ragyogó szőke, mint az olvasztott arany, csak úgy szikrázott, ha rásütött a napsugár. Gömbölyű arcocskája piros volt, mint a rózsa, szeme kék, mint az árvácskáé. Annál csúfabb volt a másik leány, mérges, irigy természetű. De az anyjuk mégis Laurát szerette, Klárikát meg alig szenvedhette. De Laura sem szerette ám Klárikát, s mind azon törte a fejét a gonosz testvér, hogy s mint tüntethetné el a háztól Klárikát, akinek szépségét, jóságát erősen irigyelte.
Mi s mi nem jutott az eszébe, egy zimankós, hideg téli napon, mikor a ház előtt halomban állott a hó, s az ereszről csüngöttek a vastag jégcsapok, azt mondja az anyjának:
- Anyám, én ibolyát szeretnék ma!
- Ibolyát - csodálkozott az anyja - ilyen időben?! Te talán álmodsz, kislánykám, hiszen egy szál nem sok, annyi virág sincsen az erdőben.
De Laura csak tovább is makacsul kiabálta:
- Nekem ibolya kell! Klára hozzon az erdőből ibolyát nekem!
Addig beszélt, amíg az anyja is beleegyezett, s Klárát úgy, ahogy volt, vékonyka ruhájában elindították az erdő felé.
- Haza ne gyere ibolya nélkül, mert becsapom az ajtót az orrod előtt! - kiáltotta utána Laura az ajtóból, amikor nekiindult nagy búsan az erdőnek.
Amint ment, mendegélt a fenyőfák között, csak úgy dobogott a szíve a félelemtől, hátha kiugrik a sűrűségből egy nagy, éhes farkas, és széjjeltépi. De lám, egyszerre csak vidám madárdalt hallott: egy kismadár ugrált egy száraz ágon, fütyörészett, csirikolt, s olyan kedves volt, hogy Klárika el is felejtette egy pillanatra bánatát.
A madár röppent mind elébb, elébb, Klárika ment lassan utána, s hát egyszerre mit lát? Nagy fényes tűz világította meg az erdőt nem messze, s a madár éppen arrafelé repkedett. Nem sokat tépelődött, hanem odasietett a lobogó tűzhöz, s majd elállott a szava a csodálkozástól, mikor tizenkét furcsa embert pillantott meg mellette. Háromnak közülük hosszú fehér szakálla volt, s hófehér volt a ruhájuk is, a másik három aranyszakállú s zöld ruhájú volt. A harmadik csapat ezüstszakállú és sárga ruhájú, a negyedik fekete szakállú és bíborruhájú volt. Abban mind egyformák voltak, hogy nyájasan és kedvesen fogadták Klárika félénk köszönését.
Egyik közülük, akinek meg volt fagyva hátul a haj, Klárikához közeledett, s megszólította:
- Hol, merre jársz itt ebben a fagyos időben, te kislány?
Klárika félénken válaszolta:
- Nekem ibolyát kell szednem a testvéremnek, s addig nem szabad hazamennem, amíg nem találok; ó, engedjék meg nékem, hogy megmelegítsem a kezemet a tűznél!
A fehér szakállú ember erre odafordult az egyik bíborruhájú emberhez.
- Ibolyát csak te adhatsz, Május testvér. Nem segítenél ezen a kisleányon? Hiszen megfagy ebben a hidegben, s éjszak még hidegebb lesz, mint most.
- Hogyne segítenék rajta! - mondta a bíborruhás Május mosolyogva, aztán kivette a fehér szakállú ember kezéből a vesszejét, s jól megpiszkálta vele a tüzet.
Ebben a pillanatban eltűnt a jég a fákról, zöld levelek bújtak elő, az ágakon trillázva énekeltek a madarak, a hó helyett rengeteg virág bújt elő, s Klárika egy perc alatt annyi ibolyát talált, hogy alig fért a markában.
Aztán megköszönte illendően a jó öregeknek nagy jóságukat, elbúcsúzott tőlük, s gyorsan indult hazafelé.
Hej, volt nagy csodálkozás, álmélkodás, mikor hazaért. Az anyja is meg Laura is már örvendeztek, hogy sohasem kerül haza az erdőből, s lám, de hamar hazajött!
Laura szagolgatta nagy mérgesen az ibolyát, de még rosszabb volt Klárikához, mint azelőtt. Másnap reggel azt parancsolta Klárikának, hogy rögtön induljon útnak, s addig haza ne merjen térni, amíg szamócát nem szedett neki.
Klárika ismét nekiindult a homályos erdőnek, de alig indult meg, hát a kismadár ismét ott csicsergett, ugrált előtte, amíg csak megint fel nem ragyogott előtte a tegnapi tűz fénye. A tizenkét emberke csendesen üldögélt most is a tűz mellett, s mikor odaért, Január testvér megfogta a kezét, s így szólt hozzá nyájasan:
- Miért jöttél ismét, szegény kislány, ide? Nem látod, hogy most a Jégkirály uralkodik az országban, s annak nagyon kemény ám a keze.
- Azért jöttem ide, jó bácsikám, mert a testvérem szamócát akar enni. Sokat szedtünk tavaly júniusban az erdőben, de hol találjak ilyen hideg időben?
Január testvér ekkor az egyik sárga ruhás emberhez fordult.
- Szamócát csak te adhatsz, Június testvér mosolyogva, s elővette a pálcáját, amellyel jó erősen megpiszkálta a tüzet.
Hát egyszerre lombosak lettek a fák, piros bogyók lógtak a bokrokon, s a bokrok tövében csak úgy mosolyogtak a piros szamócák.
Klárika szorgalmasan nekilátott a szamócaszedésnek, s nemsokára egy egész köténnyel szedett az édes gyümölcsből. Aztán megköszönte nagy hálálkodással a jó emberkék nagy jóságát, elbúcsúzott tőlük, s nagy sietve indult hazafelé.
A rossz asszony meg Laura már boldogok voltak, hogy nem tér többet vissza, mert sok időt töltött el a szamóca szedésével, s mikor meglátták, majd megpukkadtak a méregtől. Laura még meg is szidta, hogy ilyen sok időt töltött el a szamóca szedésével, s mikor meglátták, majd megpukkadtak a méregtől. Laura még meg is szidta, hogy ilyen sok időt töltött, s aztán ímmel-ámmal megette a szamócát.
Alig hajnalodott másnap, már felébresztették nagy hangosan Klárikát, hogy rögtön menjen az erdőbe, és szedjen édes almát.
- Olyan hideg van, édesanyám! - szólt Klárika remegve, s könyörgött, hogy ne küldjék el ilyen időben. De a gonosz asszony meg Laura csak ennyit mondtak:
- Rögtön készülj és menj!
Klárika nagy búsan felöltözött, s kiment ismét egyedül a havas erdőbe. A kismadár édesen aludott egy ágon, amikor odaért, s helyette egy kis erdei egér bújt elő egy odvas fából, s így szólt hozzá:
- Csak kövess engem, akkor megtalálod barátaidat.
Ment is szaporán Klárika, s nemsokára ismét ott volt a lobogó tűz mellett, ahol barátságosan tekintettek rá a testvérek, s megkérdezték, mi jóban jár.
- Almát akar a testvérem enni, s addig nem mehetek haza, amíg nem találok - felelte Klárika.
- Almát? - mondotta jóságosan Január testvér. - No, Szeptember testvér, most rajtad a sor, adj almát a mi kis barátunknak.
Szeptember rögtön fogta a vesszőt, megpiszkálta a tüzet, hát a hó helyett sárguló levelek hullottak a földre, érett bogyók kandikáltak a bokrok levelei közül, egy vadalmafa pedig édes gyümölccsel megrakodva, gazdagon ott állott éppen Klárika mellett, aki lecsüngő ágairól rögtön tépett kettőt. Szeptember kihúzta vesszejét a tűzből, s mire Klárika felpillantott, a fákról jégcsapok lógtak ismét, a sárguló levelek helyén fehér hó csillogott.
Laurát majd megette a méreg, amint meglátta Klárikát s a gyönyörű két almát. Kikapta a kezéből, hamar megette, s nagy dühösen így szólt Klárihoz:
- Add ide a fejkötőmet meg a kabátomat!
Hamar felöltözködött, s csak annyit mondott az anyjának, hogy ő is almát akar szedni, mert amit Klára hozott neki, az nem elég finom. Hiába könyörgött az anyja, hogy ne menjen el ilyen zimankós időben, kipenderült az ajtón, s elsietett azon az úton, amelyen Klárika haladt tegnap.
A madár őt is meglátta az ágról, de nem kezdett énekelni, mert megijedt a Laura csúnya és irigy arcától. Sokáig ment, mendegélt a fagyos havon, s bosszankodott, hogy semerre se látott almafát. Egyszerre csak nagy világosságot pillantott meg, odasietett, hát ott ült a tizenkét ember a nagy tűz előtt. Mogorván köszönt nekik, s anélkül, hogy megkérte volna őket, odatartotta kezét, hogy melegedjen.
- Miért jöttél? - kérdezte őt Január testvér.
- Semmi közötök hozzá! - felelte gorombán Laura.
Az öregember nem szólt semmit, csendesen megpiszkálta a tüzet, s egyszerre sűrűbben kezdett hullani a hó, süvített a szél.
Bezzeg megijedt most Laura, elkezdett sírni nagy keservesen, s indult hazafelé. Ment, ment egy darabig, de aztán megbotlott egy nagy jéggöröngyben, elesett, s a sűrűn hulló hó rögtön eltemette.
Otthon alig várta már a gonosz asszony a leánya jövetelét, de telt-múlt az idő, kezdett sötétedni, s még sehol nyoma se volt Laurának. Megindult nagy sírva az asszony, hogy keresse meg a leányát, ment s meg sem állott, amíg a nagy tűzhöz nem ért. Hozzá is nyájasan szólt az öreg Január, de ő éppen olyan mogorván válaszolt nekik, mint a leánya. Nem szólt semmit se az öreg, csak megpiszkálta nagy csendesen a tüzet, s hát úgy hullott a hó, hogy az asszony azt se tudta, merre kapja a fejét. Indult volna ő is haza, igen ám, de azt se látta, hová, merre menjen, s addig szaladgált, amíg csak el nem temette őt is a hó.
Klárika várta, várta egy darabig az anyját meg a testvérét, s mikor látta, hogy nem jönnek, megsiratta őket, s egyedül lakott tovább is a picike házikóban.
A négy évszak minden évben pontosan eljött egymás után, s elhozták neki az ajándékaikat: virágot, gyümölcsöt, bogyókat. Csak a fehér szakállú ember nem hozott ajándékot, hanem csodaszép meséket mesélt neki a lobogó tűz mellett.
Telt-múlt az idő. Klárika nagyleány lett, s egyszer csak ki toppant be hozzá? Egy deli szép királyfi, aki hallotta hírét az ő szépségének, jóságának. Ez a királyfi feleségül vette Klárikát, s még mai élnek, ha meg nem haltak.
NÉGY VÁNDOR
Zelk Zoltán
A tölgyfa születésnapja
A világ végétől kilenclépésnyire, de az is lehet, hogy tízre, volt egy hegy. A hegy mögött egy icipici patakocska folydogált, amiben mákszem nagyságú halak játszadoztak, s olyan kicsi békák ugráltak a partján, hogy csak a szél és a falevelek látták őket.
A hegy se volt valami óriási, a verebek gyalogláb másztak át rajta, s mikor a túlsó felére értek, még akkor is kedvük volt ugrándozni. Nem lehetett nagyobb, mint egy jókora kavics. De igazi hegy volt, s igazi volt az a cérnaszálnyi ösvény is, ami a hegytől az erdőig vezetett.
Ez az erdő már nem volt olyan kicsi, mint az ösvény, a hegy és a patak, akkora lehetett, mint mifelénk az erdők.
Vidám élet volt az erdőben, de legvidámabban négy testvér élt, akiknek az erdő közepén volt a házuk. A négy testvér neve: Tavasz, Nyár, Ősz, Tél.
Azt elfelejtettem megmondani, hogy mindez a világ elején volt így, a világ elejétől is csak tíz évig és három napig. Mert tíz esztendő és három nap múltán a négy testvér összeveszett. Azt hiszem, azon vesztek össze, hogy melyik madár tud nagyobbat ugrani: a veréb vagy a rigó?
A Tavasz és a Nyár azt mondotta, hogy a veréb, az Ősz és a Tél azt mondta, hogy a rigó. Hiába kérdezték a lepkéket, az ösvényt meg az icipici kis patakot, egyik se tudta megmondani, melyiknek van igaza. így történt aztán, hogy a Tavasz így szólott testvéreihez:
- Ezen mi elveszekednénk a világ végéig is. Én hát inkább elmegyek közületek.
Ezzel aztán el is indult, át a kis ösvényen, át a kavics nagyságú hegyen és az icipici patakon, míg csak a világ közepére nem ért. Beletellett vagy három hónap, amíg visszajött az erdőbe.
Akkor aztán eldicsekedett testvéreinek, hogy mennyire örültek neki az emberek. Mindenki azt mondotta, hogy a Tavasz a legszebb a világon. Ezt bizony nem hagyta a Nyár. Ő is útra kelt, s ő is dicsekedve tért vissza.
- Énhozzám bizony úgy szóltak az emberek:
"Te vagy a legjobb, te vagy a legkedvesebb! Te érlelted meg a búzánkat, hogy lisztet őrölhessünk belőle, hogy kenyeret süthessünk a lisztből..."
"Hát ha így van, én is útra kelek" - gondolta az Ősz. S nem is gondolta kétszer, túl volt már az erdőn, hegyen, patakon. Aztán mikor visszatért, így szólt:
- Láttátok volna, hogy örültek nekem az emberek! Nem is csoda, mert teli tarisznyával mentem közéjük, vittem nekik szőlőt, diót, almát, körtét.
A Tél se hagyta magát, ő is útnak indult, szaladtak előtte a szelek, hogy hirtelen vigyék érkezését. Visszafelé is pajtásaival, a szelekkel jött, s álló nap arról mesélt, mennyire örültek a gyerekek a hónak és a jégnek, s mennyi ágat tördelt az erdőben, hogy legyen mivel fűteniük a szegényeknek.
Álló napig ezt mesélte, de már csak ketten hallgatták: a Nyár és az Ősz, mert a Tavasz közben újra útra kelt, s azóta is így vándorolnak, mióta világ a világ.
NÉMA TULIPÁN
Kányádi Sándor
Mondanom sem kell, mert mindenki tudja, hogy a virágok az illatukkal beszélgetnek. Amelyiknek nincsen illata, az néma. Ilyen a tulipán is. Néma. Még suttogásnyi illata is alig van egyiknek-másiknak. De nem volt ez mindig így, nem bizony. Valamikor, a kezdet kezdetén, úgy illatozott s olyan különb s különb illattal minden virág, hogy a méhek már jó hajításnyiról megérezhették, ,,meghallhatták", merre van a rezeda, a jácint vagy éppen a tulipán.
De volt egy kertész, egy nagyon sürgő-forgó emberke. Szakálla térdét verte a fejében fészkelő nagy bölcsességtől. Volt ennek a fura kertésznek egy csodálatosan szép virágoskertje, telides-teli mindenféle-fajta, szebbnél szebb, illatosnál illatosabb virággal. Örült a kertész a kertjének, művelte is tőle telhetően. Öntözte, kapálta, karózta, nyeste. Csak azzal nem volt kibékülve, hogy ahány virág, annyi illat. Bántotta az orrát az illatok sokasága. Egyedül a bazsalikom illatát szenvedhette. S elhatározta, hogy bazsalikomillatúvá varázsolja az egész kertet. Bazsalikomillatúvá minden virágot.
Megszeppentek a virágok, amikor kertészük szándékát megneszelték. Tudták, hogy amit a fejébe vesz, abból nem enged. Tűzön-vízen keresztülviszi.
De maguk a bazsalikomvirágok sem örültek. Hogy jöhet ahhoz például holmi kis, kavicsok közt kapaszkodó puskaporvirág vagy - rágondolni is rossz - a szagos müge, hogy egyszerre csak bazsalikomillatú legyen? Féltékenyek lettek az illatukra.
Szomorúság szállott a kertre, amikor megjelent a kertész egy hatalmas szívókával meg egy ennél is hatalmasabb illatpumpával.
Legelőször a tulipán illatát szívta ki. Majd vette a pumpát. De a tulipán ökölbe zárta szirmait, s megrázta magát. Hiába mesterkedett a kertész, a bazsalikomillat nem fogott a tulipánon.
Dühbe jött, toporzékolt a kertész. Ollóval, késsel, sarlóval, kaszával fenyegetőzött. De hiába.
A tulipán inkább néma maradt. De nem vette föl a bazsalikom illatát. Hanem elkezdett csodálatosnál csodálatosabb színekben pompázni. Illat helyett most gyönyörű színekkel mutatta az utat az elbizonytalanodó méheknek, pillangóknak és más röpdöső szorgoskodóknak.
Meghökkent a kertész. Elámult, még a száját is tátva felejtette a nagy álmélkodástól. A megmaradt illatú virágok pedig valóságos illatzivatart zúdítottak rá. Tikogni sem volt ideje a kertésznek.
Úgy maradt, ahogy volt, ámultában. Most is ott áll, kertitörpévé zsugorodva. A tulipánok gyönyörűbbnél gyönyörűbb színekben pompázva némán mosolyognak össze a feje fölött.
ŐSZI MESE
Zelk Zoltán
A tölgyfa születésnapja
Egy magas fa legfelső ágán élt a kis falevél. Mostanában nagyon szomorú volt. Hiába jött játszani hozzá a szellő, csak nem vidult fel.
- Miért nem hintázol velem? - kérdezte a szellőcske. - Láttam, most mindig egy kismadárral beszélgetsz. Ugyan, mennyivel mulatságosabb ő nálamnál? No, de találok én is más pajtást!
A falevél erre sírva fakadt.
- Ne bánts, szellőcske, tudhatnád, mennyire szeretlek, és láthatod, milyen szomorú lett a sorsom. Azelőtt reggelenként arany napsugárban fürödtem, és fecskesereg köszöntött vidám jó reggelt. Most se napsugár, se fecskék. Hová lettek, miért hagytak el? Nézd az arcom, a nagy bánattól egészen megöregedtem, már ráncos is, az esőcseppek naphosszat elülhetnek benne!
A szellő megsajnálta a falevelet. Megsimogatta, vigasztalta, de az zokogott, hogy leszakadt az ágról, és hullt a föld felé.
Nem baj, ha meghalok - gondolta - úgysem ér már semmit az életem.
De a szellő nem hagyta kis barátját: szárnyára vette, s azt mondta:
- Odaviszlek, ahová akarod! Merre repüljünk?
De a falevél bizony nem tudta.
Éppen akkor egy kismadár szállt a fára. Csodálkozott, hogy nem találta ott a falevelet; máskor már messziről integetett neki, alig várta, milyen híreket hoz.
- Ott van a kismadár - ujjongott a falevél, - akivel beszélgetni láttál. ő megígérte, hogy hírt hoz a fecskékről, talán már tudja is, merre kell utánuk menni!
Odarepültek hát hozzá. A kismadár elmondta, hogy egyik pajtása látta, mikor a fecskék összegyűltek, s elhatározták, hogy itt hagyják ezt a vidéket, s elindulnak tengerentúlra. Azt beszélték: ott mindig aranyos napsugár ragyog.
- Menjünk utánuk-könyörgött a falevél.
A szellő nem kérette magát. Szálltak hegyen-völgyön, erdőkön, mezőkön, míg csak a tengerhez nem értek. Azon is átszálltak, mikor egy fecske suhant el mellettük. Rögtön észrevette a kis falevelet, aki több társával együtt olyan kedves házigazdája volt. Örömében gyorsan összehívta a fecskéket; de mire odaértek, a falevél már nagyon fáradt volt. A fecskék szépen rátették a csillogó tenger hátára. Ott himbálódzott a ragyogó napsütésben. A fecskék énekeltek, a napsugár mosolygott, a szellő duruzsolt.
- Most már boldog vagyok - sóhajtotta a kis falevél, aztán álomba ringatta a tenger.
PÁRÁCSKA 
Zelk Zoltán
Régen történt ez, nagyon régen, s olyan nagyon messze, hogy még a torony tetejéről se lehetett odalátni. Egy kis felhőcske született a hegy fölött, de olyan szép göndör felhőcske, hogy a nap és a hold egyszerre bújtak ki az égen, hogy láthassák a kis felhőt. A vihar is kézen fogta kis unokáit, a szellőket, így indult el velük meglátogatni Párácskát, a most született kis felhőt. Büszke is volt felhőpapa és felhőmama gyönyörű gyermekére, és gyakran mondogatta felhőpapa a szomszédainak:
- Meglátjátok, mire megnő: zivatar lesz belőle!
Csak felhőmama búsult, mikor ezt a beszédet hallotta: ő azt szerette volna, hogy mindig ilyen kicsi maradjon a gyermeke. Sohase kiáltson haragos villámszavakat, ne veszekedjen mennydörögve a földdel, s ne verje le jégkavicsokkal a gyümölcsfák virágait. Amíg így aggódott felhőmama Párácska sorsa fölött, az egyre növekedett. Egy reggel odaállt szülei elé, és így szólt:
- Most már megnőttem, erős vagyok, engedjetek el világot látni.
Felhőpapa büszkén nézett Párácskára, s így válaszolt:
- Menj csak, fiam, vándorold be az eget, szórjál villámokat, mennydörögj haragosan, légy erős, büszke felhő.
Felhőmama így szólt:
- Menj, fiam, járd be az eget, szeresd az erdőket s a rét virágait, és szelíd légy, mint nénéd, a szivárvány.
Párácska egy-két esőcseppet könnyezett, elbúcsúzott szüleitől, repülni kezdett az égen. Mikor egy erdő fölé ért, hallotta, hogyan sóhajtoznak odalent az ágak:
- Ó, felhőcske, öntözz meg minket, mert halálra száradunk!
A kis felhőnek eszébe jutottak anyja szavai, s megöntözte a tikkadt lombokat. Aztán továbbvándorolt, s egy rét fölé ért. Amikor meglátták az elsárgult fűszálak, mindnyájan könyörögni kezdtek:
- Ó, kedves felhőcske, ne hagyj szomjan halni minket!
Párácska őket is megöntözte, és boldogan hallgatta, hogyan kortyolják a fűszálak az esőcseppeket. De akkor bizony már nagyon kicsi felhőcske volt, úgy megfogyott az erdő és a rét megöntözése után, hogy még szállni sem tudott volna, ha meg nem könyörül rajta a szél, és nem fogja erős karjai közé. Alkonyodott már, mikor egy búzatábla fölé ért, ahol a gazda éppen szomorúan leste az eget. Mikor a kis felhőt meglátta, örömmel felkiáltott:
- Ó, drága felhőcske, vidítsd fel az én kalászaimat, mert ha elszáradnak, nem süthetek kenyeret a gyermekeimnek!
A kis felhő rögtön esővé változott, s a szomjas kalászok boldogan hajladoztak az esőben. A szél pedig hiába kereste kis barátját, mert az már eltűnt az égről, hogy tovább éljen falevélben, fűszálban, margarétában, búzában, kenyérben.
TAVASZI MESE 
Zelk Zoltán
A tölgyfa születésnapja
- Ki-ki a maga dolgára - mondta a felhő méltóságosan s már suhant is a mezők felé.
- Sok szerencsét! - kiáltott utána Szellőcske.
Szellőcske a tengeren túlról jött; együtt szállt a felhőkkel. A hosszú úton barátságot is kötöttek egymással és sok mindenről elbeszélgettek.
- Én megöntözöm a göröngyös földet - mondta a felhő. - Várnak is már az emberek.
- Hát még engem! - dicsekedett a kis Szellőcske. - Nagy öröm az én érkezésem. Mert én üzenetet hozok a fecskéktől, meg a gólyáktól!
Így beszélgetve röpködték át a hegyeket, völgyeket. Mikor az első faluhoz értek, elbúcsúztak egymástól.
- Ki-ki a maga dolgára - mondta a felhő méltóságosan s már suhant is a mezők felé.
- Sok szerencsét! - kiáltott utána Szellőcske.
Amint egyedül maradt, elgondolkozott: kihez is menjen előbb? Az ereszaljához, vagy a kéményhez? Mert a gólya is, a fecske is megígértette vele, hogy az ő otthonát keresi fel előbb. Míg így töprengett, egyszerre csak egy kéményt vett észre.
- Ha már itt vagyok a kéménynél - gondolta magában -, hozzá megyek előbb.
Oda is szállt tüstént. Szép jó reggelt kívánt s elmesélte, milyen messziről jött s hogy üzenetet hozott a gólyától. Elbúslakodott a kémény.
- Jaj, ne szomoríts, nem tudod, milyen beteg vagyok, alig állok a lábamon. Nemsokára lebontanak s a gólya hiába keres engem.
Olyan szomorú volt, hogy Szellőcskének kellett vigasztalni:
- Ne búsulj, majd én elmesélem a gólyának, milyen jó szívvel vagy hozzá.
Föl is vidult a kémény, mert hirtelen eszébe jutott valami:
- Van a gazdámnak egy nagy kertje a falu végén, van abban egy óriási szénakazal.
Mondd meg a gólyának, telepedjen oda. És gondoljon néha rám is - tette hozzá sóhajtva.
Szellőcske megsimogatta a kéményt és tovább repült. Egy kopott kis ereszaljánál megállt. - Ez lesz az - gondolta -, a fecske úgy magyarázta, hogy előtte egy diófa, mögötte egy eperfa.
Odaköszönt hát az ereszaljának.
- Honnan jössz, Szellőcske? - kérdezte az tőle.
- Találd ki.
- Tán valami örömhírt hozol, hogy olyan víg vagy?
- Azt én!
- Bajosan hozhatsz már nekem örömhírt. Öreg vagyok és beteg, nemsokára összedűlök.
- Pedig a fecske üzent néked. Azt üzeni, hogy útban van hazafelé, s alig várja, hogy láthasson téged.
Szomorú lett erre az ereszalja.
- Nem érem én már azt meg - sóhajtotta. - De várj csak! Átszólok a testvéremnek, az sokkal fiatalabb nálam s mindig azon búsul, hogy sose volt még fecskelakója. Ott aztán olyan szállása lesz, hogy csak no!
Úgy is lett. A szomszédban egy szép kis új ház fehérlett ki az udvarból, frissen volt meszelve, s az ablakdeszka meg az ereszalja szép zöldre festve.
- Akarsz-e fecskelakókat? - kiáltott át az öreg ereszalja.
- Hogyne akarnék! - örvendezett a fiatal és vele örült a kerítés melletti bodzabokor is.
- Jönnek a fecskék, jönnek a fecskék... - susogta vékony kis gallyaival boldogan.
Nem volt már szomorú az öreg ereszalja sem. Örült ő is, hogy a szomszédból áthallatszik majd a fecske csicsergése s mégsem lesz olyan elhagyott öregségében. De örült a diófa s az eperfa is, hogy mégiscsak fecske hintázik az ágaikon.
- Látod, Szellőcske - mondta most az öreg ereszalja -, nem hiába hoztál hát üzenetet. Menj a fecske elé s mondd meg neki: siessen, hozza magával a tavaszt és a napsugarat, mindnyájan tárt karokkal várjuk.
Szellőcske megsimogatta az öreg ereszalját, megsimogatta a fákat is, aztán nekilendült a levegőnek. Meg se állt, amíg a fecskével nem találkozott s aztán együtt szállt véle hazafelé.
Vidámabb lett az élet mindenütt, örültek kertek és ligetek s többet mosolyogtak az emberek is.
TÉLI MESE
Zelk Zoltán
Téli kert / télen is akad teendő a kertben
A tölgyfa születésnapja
Egy reggel arra ébredt a kert, hogy a fűszálak dideregtek.
- Nyakunkon a dér - vacogták fázósan.
- Megfagyunk, mi lesz velünk?!
Csak egyetlen fűszál nem siránkozott.
- Ne keseregjetek! - mondta biztató hangon. - Én elmegyek a szomszéd kertekbe, hátha ott nincs dér és hideg. Aztán elviszlek oda titeket is.
Megörültek ennek a füvecskék, majd táncra perdültek örömükben. A bátor fűszál már túl volt a kapun is, mikor még mindig integettek neki.
- Szerencsés jó utat! - kiáltozták fűszál-nyelven, amit egyedül csak a pipiske ért a madarak közt. Oda is szállt a nagy lármára, s megkérdezte, miféle nagy esemény történt.
Egyik fűszál nyelve jobban pergett a másiknál a nagy mesélésben, hogy a világ legbátrabb fűszála elment világot látni, s ha olyan helyet talál, ahol nincs dér és hideg, őket is elviszi oda.
Nagyot nevetett erre a pipiske.
- Tán szárnyat is csinál nektek az a nagyralátó, híres testvéretek? Látjátok, még a madarak se mennek el mind melegebb vidékre, én is itt maradtam, pedig szárnyam is van, nem úgy, mint nektek!
- Ó, elmegyünk mi gyalog is! - mondogatták szerényen a fűszálak.
- Bolondok vagytok - mondta a pipiske. - Ki hallott olyant, hogy a füvek sétáljanak?
Ott is hagyta őket azon nyomban, mint akikre nem érdemes szót vesztegetni.
Ezalatt a hős fűszál a szomszéd kertbe ért.
Nem kellett kérdezősködnie. Látta, itt is vacogtak a füvecskék, csakúgy, mint az ő kertjükben. Azért elmondta nékik is, hogy mi járatban van.
- Menj a szomszéd kertbe, hátha ott több szerencséd lesz! - mondták reménykedve, mert a világjáró fűszál megígérte nekik, ha valahol melegebb vidéket talál, őket is elvezeti oda.
Ment, mendegélt, de bizony minden kertben dér volt és hideg.
- Ha addig élek is, most már addig megyek, amíg melegebb vidéket találok - modta magában elszántan.
Túlért már a faluvégen is, s kijutott a földekre. Köszöntötte a mező fűszálait, csillogó harmatot s arany napsugarat kívánt nekik.
- Ránk férne! - vacogták a mező fűszálai. - Mert látod, dér csíp minket, és hideg fagyaszt. Te tán boldogabb tájékról jössz, kedves vándor?
- Dehogy, dehogy. A kertekből jövök, ahol éppolyan dér és hideg van, mint itt nálatok. Azért indultam vándorútra, hogy melegebb tájat keressek, ahová elvezettem volna minden fűszál testvéremet.
Tetszett ez a beszéd a mező minden fűszálának. Ketten oda is léptek a vándorló fűszál mellé, s azt mondták:
- Mi is veled megyünk!
Nagy volt az öröm az egész mezőn. A három honszerzőt vállukra emelték, s háromszoros éljent kiáltottak, úgyhogy még az erdő fái is meghallották. Kíváncsiak is lettek nagyon, mi az a távoli nagy zaj, de nemsokára megtudták.
A legmagasabb jegenyefa, az erdő őre így szólt a szomszédjához:
- Látod azt a három pöttöm fűszálat? Ide tartanak az erdőbe.
Úgy is volt. Nemsokára odaért a három vándor az erdő első fűszálaihoz.
- Csillogó harmatot s arany napsugarat! - mondták a fűszálköszöntést.
- Ránk férne - vacogták a füvecskék -, mert látjátok, dér és hideg van nálunk.
Elszomorodott erre a három vándor.
- Hiába tettünk meg olyan nagy utat - sóhajtott az egyik mezei fűszál -, csak nem találunk melegebb tájat.
Elmesélték, honnan jöttek, mi célból vándoroltak, s hogy a kerti fűszál milyen nagy utat járt meg.
Bizony, új országba akarta vezetni a fűszálakat, ahol nem fogy a harmat, s örökös a napsugár.
Meghallotta ezt a jegenye is, és kiáltott a csepp fűszálakhoz:
- Ó, milyen álmodozók vagytok! Én olyan messzire ellátok, amilyen messzire ti nem is tudnátok eljutni. Sehol nincs ilyen tájék. Mindenütt hideg van. Látjátok, bánatukban a fák és bokrok is elhullatják lombdíszüket. A patak is nemsokára magára húzza jégtakaróját. Zúzmara rágja a földet, és nincs menekülés. Jobb lesz, ha hazamentek szépen, s megadjátok magatokat a közös sorsnak.
Sírt a három fűszál. Bizony, nem így képzelték útjukat. De hát mit volt mit tenniök!
Nagy nehezen visszaérkeztek a mezőhöz. Éppen búcsúzkodtak már, mikor előttük termett a pipiske:
- Miért sírtok-rítok úgy? Tudtam, hogy bolondos népség vagytok. - De mert jó szíve volt, megsajnálta s meg is vigasztalta őket: Nézzetek csak a magasba! Hull már a fehér pihe. Betakar az majd benneteket úgy, hogy semmit sem fáztok.
A két mezei fűszál vitte haza a jó hírt:
- Ne féljetek, hull már a meleg égi takaró, nem fázunk többé!
A kerti fűszálat meg szépen csőrébe vette a pipiske, visszaszállt vele a kertbe. Jókor érkeztek. Fél óra múlva vastag fehér takaró fedte a földet.
A füvecskék boldogan takaróztak a hópihe-dunyhába. Már éppen bóbiskoltak, mikor a pipiske szép álmokat kívánt nekik.
Forrás:Zelk Zoltán: A furfangos szaka
ÚJ MESE A NÉGY VÁNDORRÓL
Zelk Zoltán 2017.01.26. 20:27
Minden évben egyszer, túl a világvégen, találkozik a négy testvér a világvégi réten. Emlékeztek rá még, ki ez a négy testvér: a négy évszak, a Tavasz és Nyár, aztán az Ősz és Tél. Fáradtan leülnek, hosszan beszélgetnek, mit vetettek, mit arattak, mi jót-rosszat tettek.
Odagyűl köréjük Nap, Hold, csillag, szellő, s őket hallgatja a megpihenő felhő. Hallgassátok ti is, vajon mit beszéltek, szellő, felhő mondta nékem, s továbbmondom néktek.
Először a Tavasz szólalt meg; kíváncsian hallgatták őt idősebb testvérei:
- Hegy tetején hóba tűztem hóvirágot, fel is vidítottam vele a világot. Aztán ibolyával hímeztem a rétet, lila fejét fordította mindahány, az égnek. Ibolya elhervadt, gólyahírt ültettem, Afrikába a fecskéknek szellővel üzentem:
Fecskék népét várja eresz alatt fészek s a gólyákat békás tavak, háztetőn kémények. Mire megérkeztek vidáman, gyors szárnnyal, tele volt már erdő, mező, minden kert virággal. Pirosra festettem zöldellő cseresznyét, de még a meggynek is jutott egy kis piros festék...
Tavasz után a Nyár kezdett el beszélni, kíváncsian, szeretettel hallgatták testvérei.
- A pünkösdi rózsa hervadt már a kertben, mikor napsütéssel én is megérkeztem. Nem tudom, milyen nap volt, talán csütörtök... mindenki azt kiabálta:
,,Hoztál-e gyümölcsöt?"
Majd az Ősz - feleltem - , ő hoz majd gyümölcsöt, de azért meglátjátok, hogy nékem is örültök. Hoztam nyári záport, hízzanak a kertek, borsót, babot, karalábét egyen öreg, gyermek. És hogy ne maradjon senki, senki éhen, vígan szaladjon a kés kövér kenyérben, aratásra értek a búzakalászok, sütöttek a búzalisztből kenyeret, kalácsot. A tücsök a réten, madarak a fákon mind azt énekelték:
,,Szép az élet nyáron..."
A Nyár után az Ősz kezdett el beszélni, őneki is volt ám bőven mit mesélni. Hallgatták mindnyájan, talán fel is írták: mi minden jót hozott az Ősz, körtét, almát, szilvát. Barackot és szőlőt... És hogy baj ne érje: a fecskéket, hogy elmentek, tenderig kísérte...
Az Ősz után a Tél kezdett el beszélni, hallgatták is kíváncsian őt ifjabb testvérei. Mindegyik szavára ámulva figyeltek: hóval őrizte a vetést, a didergő kertet. Hogy a fa ne álljon csúnya, üres ággal, földíszítette szép, ezüst zúzmarával...
Elmondták egymásnak, hogy mi mindent tettek, aztán elbúcsúztak, s újból vándorútra keltek.
VILÁGGÁ MENT A NYÁR
Kányádi Sándor
Nyugtalanul aludt az éjszaka a nagy bükkfa. Nem is aludt jóformán, csak sóhajtozott. Alig várta, hogy megvirradjon, hogy szétnézhessen a tájon. Hunyorogva nézett szembe a kelő nappal.
- Bikmakk, bikmakk! - ébredtek a mókusok is vígan ugrándozva.
Maga alá tekintett az öreg erdő. S hát mit kell látnia: csupa makk, frissen hullott bükkmakk az avar. Annak örültek úgy a mókusok.
- Bikmakk, cseremakk, mogyoró! - ujjongták a mókusok. S az öreg erdő látta, hogy magányos társa, a tölgy is, amott a tisztáson, tanácstalanul tekint körül.
- Mi történt, szomszéd? - szólt át a bükkerdő a tölgyfának.
- Világgá ment a nyár - felelte a tölgy helyett a mogyoróbokor.
- Világgá, világgá ment - sóhajtott most már a tölgy is.
S már látták is mindannyian a nyár lába nyomát végig a patak mentén húzódó hosszúkás réten.
Kikerics virított mindenütt a nyár nyomán.
Füttyszót is hallottak. S látni vélték, mintha egy úrfi forma ugrált volna kikericsről kikericsre, de olyan könnyedén, hogy a finom szirmok meg se rezzentek alatta. Makkot, mogyorót csörgetve táncolt a falu felé.
Az ősz volt. Bizonyára a diószüretre sietett.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Természet |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2024-10-30 22:30:14, szerda
|
| |
| |
MESÉK A TERMÉSZETRŐL 3.
AZ ELVESZETT VARÁZSPÁLCA
Juhász Magda
Egyszer régen Meseországban igen nagy volt a riadalom. Nem akart elmúlni a tél. - Már tavaszodni kéne - morgolódott fázósan a király.
De nemcsak a király, hanem országának népe is. Egymás után jöttek a különböző küldöttségek az uralkodó házba. Azt kérték a felséges királytól, nézzen utána annak, hogy miért nem akar elmúlni a tél. Bizony a király is tanácstalan volt. Valamit azért mégis mondania kellett, így hát megígérte, hogy azonnal intézkedik.
Megígérni könnyű volt, de megtartani annál nehezebbnek ígérkezett. Egy tanácstalan király kuporgott a trónusán, mikor hirtelen az udvari bolondja toppant elé.
- Úgy látom, baj van, és ahol sok a baj, ott kevés a vaj...he, he, he!
A király most nem tudott nevetni, inkább nagyot sóhajtott. Aztán elmesélte Zakinak - így hívták az udvari bolondot, - hogy mi nyomja a lelkét.
- Fenség, ha szabad javasolnom, hívd fel Tündérországot, és kérdezd meg a királynőt, hogy miért késik legszebb leánya, a Tavasztündér.
- Ó persze! - kapott fejéhez a király, azonnal fel is hívom. - Hozd gyorsan a távrecsegőmet, legkedvesebb bolondom!
Zaki futva hozta is a drágakövekkel kirakott távrecsegőt, és a fenség azonnal felhívta a Tündérkirálynőt. Hamarosan kiderült, hogy a Tavasztündér elveszette a varázspálcáját.
A királyné bosszúsan elmesélte, hogy tündére most is elindult a legmagasabb hegy tetejére tavasznyitót táncolni, de varázspálcájával alig suhintott néhányat, a zord Tél Király kiütötte a kezéből, és úgy eldugta, hogy sehol nem találni. Még azt is kiabálta, hogy soha többé nem lesz tavasz, se nyár. Csak ő, a Tél Király fog uralkodni egész évben.
- Mit nem képzel ez a Tél Király! - kiáltotta haragosan az udvari bolond, amikor a király elmondta a történteket. - Fenség, én megkeresem azt a varázspálcát.
A király nagyon megörült, és megígérte, hogy ha sikerrel jár, azonnal kinevezi első udvari bolondjának. Zaki megvakarta a fejét.
- Fenség, hiszen most is az vagyok! De nem kérek én semmi jutalmat, elég lesz nékem a fenséges király szépséges lányának a keze.
Erre aztán a király saját fenséges kezével akkora pofont adott bolondjának, hogy annak még a füle is belecsendült. A csattanásra berohant ám a királylány, mert éppen a kulcslyukon leselkedve mindent hallott. Haragosan megdorgálta fenséges apját.
- Hogy merted pofon vágni? Felajánlotta, hogy elmegy és megkeresi a varázspálcát. Lehet, hogy meg kell küzdenie a zord Tél Királlyal, az is lehet, hogy megfagy az úton, és akkor nem lesz, aki bolonduljon értem.
Most döbbent rá a király, hogy újabb baj fenyegeti a királyságot, mégpedig a szerelem.
- Akkor se adom egy udvari bolondhoz a lányomat! - kiáltotta. - Legfeljebb egy herceghez - mosolygott a bajsza alá. - Ha megtalálod a varázspálcát, kinevezlek Zakariás hercegének és megkapod egyetlen lányomat, egyetlen távrecsegőmet és üres kincstáramat.
Több nem is kellett a fiataloknak, hosszas búcsúzkodás után Zaki elindult. Ment, mendegélt, és bizony sok akadállyal és nagy hideggel kellett megküzdenie. Meseország lakói viszont mindenütt örömmel látták és segítették. Együtt kutattak a varázspálca után, benéztek még az egérlyukakba is. De hiába, sehol nem találták. Persze a gyerekek - mit sem sejtve a veszélyről - vidáman játszottak. Boldogan fogadták a különös ruhában érkező Zakit. Még a csörgősipkáját is felpróbálták. A keresgélésben ők is segítettek, bár sehogy se értették a dolgot, mert a télnek is örültek. Azt pedig el se tudták képzelni, hogy a tavasz ne érkezzen meg. Hiába volt a sok segítség, a varázspálca nem került elő. Akkor aztán Zaki fáradtan, éhesen és a hidegtől reszketve ment, ment újra tovább.
- Nem adom fel ilyen könnyen - fogadkozott magában.
De akárhogy fogadkozott, egyre jobban gyengült. Ráadásul szembekerült a zord Tél Királlyal is, aki nagyot kacagott rajta, amikor az elcsigázott ifjút meglátta.
- Soha nem találod meg, hamarosan megfagysz! - kiáltotta, és jól meg is rázta.
Szegény Zaki hiába csapott a Tél Király kezére, még jobban fázni kezdett. Már csak vánszorgott, amikor egy havas mezőre ért. A mező közepén furcsa alak állt, és mintha neki integetett volna. Összeszedve utolsó erejét, odavánszorgott. Akkor látta, hogy az csak egy ember nagyságú hóember.
- Áh! Már a halálomon vagyok. A szemem is káprázik - sóhajtotta és leült.
Ott aztán - csak úgy magában - elkezdte mondani az összes baját, kutatásának célját. Egyszer csak arra figyelt fel, hogy a hóember válaszolgat neki. Olyasmiket, hogy szívesen segítene, de a helyhez kötöttsége ezt nem teszi lehetővé.
- Annak viszont nagyon örülnék, ha a barátodnak fogadnál és megölelnél - mondta. - Látod, itt állok a semmi közepén, és te vagy az egyetlen, aki barátságosan közeledtél hozzám.
Zaki furcsállta a kérést, meg aztán nagyon át is volt fázva. Ha megölelem ezt a jéghideg hóembert, talán oda is fagyok hozzá. Így morfondírozott magában, amikor meglátta, hogy a hóember szeméből jégkönnyek potyognak. Zaki egy pillanatig döbbenten nézte, aztán felugrott, és meghatottan átölelte.
Ekkor aztán csodák csodája, hirtelen eltűnt a tél, és egy virágos mezőn találta magát. De eltűnt a hóember is, és a helyén ott csillogott, villogott a Tavasztündér varázspálcája. A hóember mégse tűnt el teljesen, a felhők közül kiáltott barátjának:
- Jövőre újra találkozunk!
Zaki most értette meg, hogy segíteni akart neki, amikor arra kérte, hogy ölelje meg. Tudta, hogy akkor elolvad, és előkerül a varázspálca. Meseország megmentéséért feláldozta magát.
A Tél Királyt viszont majdnem megütötte a guta, hogy egy - szerinte - semmirekellő udvari bolond túljárt az eszén, és megtalálta a varázspálcát. Zaki visszaintegetett a hóembernek, aztán boldogan szaladt a varázspálcával. Alig haladt néhány métert, szembetalálkozott a Tavasztündérrel, aki örömmel átvette tőle, és egykettőre kivirult az egész Meseország.
A mese végén Zaki elnyerte a királylány kezét, a király távrecsegőjét és üres kincstárát. De hamarosan azt is megtöltötte, sőt, gazdaggá tette az egész országot. Hogyan? Azzal a képességével, hogy mindenkit meg tudott nevettetni. Így aztán a vidámságra vágyó emberek a világ minden tájáról özönlöttek Meseországba, és örömmel fizettek Zaki tréfás műsoráért. Az ifjú házaspár még most is boldogan él.
A Tél Király pedig belátta, hogy a szerelem és a szeretet ereje sokkal erősebb nála, és azóta se vágyódik kizárólagos uralkodásra. Még azt is beszélik, hogy Zaki tréfáin ő is nagyokat nevet. Amikor halljátok a jégcsapok zörgését, a Tél Király éppen akkor kacag a legjobban.
AZ ENGEDETLEN NAPRAFORGÓ
Fésüs Éva
Valahányszor Nap anyóka kerek képe mosolyogva megjelent a keleti égen, a széles mezőben mind feléje fordultak a napraforgó lányok.
- Figyeljetek a sugaramra, fogadjatok szót meleg szavamnak! - intette őket Nap anyó, és a sárgakalapos, sudár virágok meg is fogadták a jó tanácsot.
Csak egyetlen napraforgó rendetlenkedett a tábla szélén. Ő is örült a napsugárnak, a szélnek, a nyárnak, de mindennél jobban a kalapjának. Mert csodálatos kalapot viselt! Olyat, mint egy tányér, telis tele pirinyó sárga virággal.
Igaz, hogy az egész napraforgó tábla minden lánya ilyet hordott, de ez a kis oktondi mégis azt hitte, hogy neki sokkal jobban áll és százszorta szebb, érdekesebb, mint a többiek. Ezért aztán minduntan lehajolt, hogy megnézegesse magát egy eső hagyta kis tócsa tükrében.
- Testvérke, ne hajolj le olyan mélyen! Fordulj Nap anyó felé! - súgták szomszédjai. - Engedd, hogy sugarai érjenek és szél porozza a virágaidat!
- Még mit nem, hiszen megfakulnak, elszakadnak! - feleselte vissza a hiú, önfejű napraforgó, és csak azért is mélyebbre hajolt.
- Hogy tetszem? - kérdezte az arra futó gyíktól.
- Csinos vagy! - villant fel a gyíkocska szeme, de nem ért rá sokáig csodálkozni, mert sürgős dolga volt.
- Hát neked hogy tetszik a kalapom? - fordult a napraforgó egy ugribugri cinegéhez.
- Megteszi - tolta hátra kék sapkáját a cinege, amint szemügyre vette. - De nekem ősszel sokkal jobban fog tetszeni!
- Micsoda ostobaságot fecsegsz! - sértődött meg a napraforgó. - Nem is tudod, mi a szép!
- Úgy, úgy! - szólalt meg egy hízelgő hang, közvetlenül a lábánál, és amint lepillantott, ismeretlen virágot látott a szárához simulni.
- Hát téged mi szél hozott ide? - kérdezte csodálkozva - no, ezt eltaláltad! - kacagott az idegen. - Valóban a szél hozott. Bókoló vajvirág vagyok, és a szépséged megigézett, hogy ha megengeded, itt is maradhatok, és mindig csodálni foglak!
Ez a beszéd már tetszett a napraforgónak.
- Nagyon szívesen látlak! - ujjongott hiú örömében, és boldogan elmosolyodott, pedig egy pillanatig úgy érezte, mintha fájna valahol a gyökere.
- Testvérke, vigyázz! - súgta ekkor újra egy szomszédos virág.
- Ne tűrd meg magad mellett, mert hazugságokat beszél. Kergesd el, és fordulj velünk együtt a nap felé!
- Ej, hagyjatok már békén, ti irigyek! - duzzogott a napraforgó. - Miért kergessem el, amikor sokkal kedvesebb nálatok? Különben is azt csinálok, amit akarok, arra forgok, amerre akarok!
Azzal fogta magát, hátat fordított nekik. Északra nézett, ide-oda hajlott, saját összevissza szeszélyét követve, mialatt a többiek engedelmesen követték a nap járását.
Egyik nap telt a másik után. A vajvirág egyre erőteljesebben bólogatta a bókokat, a napraforgó pedig mindig halkabban válaszolgatott. Egyszer aztán hirtelen valami nagy-nagy gyengeség fogta el.
- Mi van velem? - riadt meg, és ijedt sóhajtását végig vitte a táblán a szél.
- Jaj, szegény testvérkénk! - mondták a többiek. - Ugye, figyelmeztettünk, hogy kergesd el a vajvirágot? Minden erődet elszívja! A gyökeredből él!
- Hogy kergessem el, amikor úgy belém kapaszkodott?
- Bizony, most már meg kell várnod, amíg az a piros kendős kislány, aki amott a gizgazt írtja, ideér. Akkor majd sóhajts majd jó nagyot, hogy észrevegye mi a bajod!
Most bezzeg nem feleselt vissza a napraforgó, hanem megtette, amit a társai javasoltak. A haszontalan vajvirág utolsó bókolását el is vágta a szorgalmas kapa él, a napraforgó nyomban jobban lett, és vidáman nézett körül.
- Szerencséd volt - mondták a társai. - De sajnos a kalapodra nem ügyeltél.
- Már hogyne ügyeltem volna! Hiszen a tiéteken már minden virág tönkrement, csak az enyémen virul.
- Dehogyis mentek tönkre a virágaink, csak átváltoztak. És nem is kalapot viselünk többé, hanem olajos magocskákkal, gazdag terméssel teli tányért!
Csakugyan úgy volt. Az önfejű napraforgó sokáig szólni sem tudott, dacosan fordult félre, hogy megnézze magát a tócsatükrében és a saját szépségével vigasztalódjék, de a tócsa nem volt sehol. Régen felszárította a nyári nap.
- Hogy tetszem? - kérdezte hát izgatottan az arra futó gyíkocskától.
- Csinos voltál, de már bocsáss meg, most nem tetszel nekem! Valami nincs rendben veled! - állt meg egy pillanatra a gyík, és drágakő szemében részvét villant.
A napraforgó gyorsan a cinegéhez fordult.
- Milyen a kalapom? Azt mondtad, neked ősszel jobban fog tetszeni!
- A többieké igen - bólogatott a cinege, de a tiédet akár el is lehet dobni, hiszen egyetlen valamire való magocska sincs benne. Üres!...
A napraforgó elsírta magát, ami abból állt, hogy két hajnali harmatcsepp lepergett a leveléről. A cinege megsajnálta és visszanézett.
- Miért nem fordulsz a nap felé? Még most sem késő, elég melegen sül.
A napraforgó körülnézett, hogy nem nevetik-e ki a társai, de már mind lehajtott fejjel álltak, délkelet felé fordulva, napraforgószokás szerint, hogy védjék a termést, a kincsüket.
Engedetlen testvérük fogta magát és szép csöndesen megfordult a nap felé. Napanyó rámosolygott, és mindjárt úgy megmelengette, mintha sohasem lett volna önfejű, engedetlen napraforgó lánya.
A cinegének igaza lett. A nyárutói fény még megérlelte a magvakat, és ha ennek a napraforgónak nem is lett olyan szép, dús tányérja, mint a többieknek, mégis meg tudta belőle kínálni a cinegéket, és velük együtt örülhetett ennek az őszi kincsnek, talán még jobban, mint azelőtt a nyári
ragyogásnak.
AZ ERDŐ LAKÓI
Kiss Bitay Éva
Január
Volt egyszer egy meseerdő. Ebben a meseerdőben beszélő állatok éltek - és nemcsak ők tudtak beszélgetni egymással, hanem a növények is.
Élt ebben a nagy erdőben három pici tündérke. Két kislány és egy kisfiútündér. Ők vigyáztak arra, hogy az erdőben zavartalanul folyjon az élet. Persze, szárnyuk is volt, ahogy az a tündérekhez illik.
Fényecske, az egyik tündérlányka a növényekre vigyázott, a másik tündérleánykára, Pillécskére az állatok tartoztak. Zefír, a tündérfiú az időjárásért felelt: ő gondoskodott arról, hogy a szellő mindig akkor fújjon, amikor kell, az eső akkor essen, amikor szükség van rá. Természetesen a pusztító viharok, a jégeső, a felhőszakadás már nem tartoztak a hatáskörébe, ezek meghaladták az erejét. Ezen kívül Zefír végezte a ház körüli nehezebb teendőket is.
A tündérkék egy nagy fa odvában laktak, ahol otthonosan berendezkedtek. Zefír még ajtót is készített és ablakot is vágott rá, amit csillámmal, azaz máriaüveggel zárt el, sőt szép, lapos kavicsokból még lépcsőt is fabrikált. Fényecske vadrózsabokrot ültetett a lépcső mellé, hogy még otthonosabb és illatosabb legyen a lakásuk. Bodzalével pedig felírta az ajtó fölé:
TÜNDÉRLAK
Így könnyebben odataláltak az erdő lakói közül azok, akiknek tanácsra vagy segítségre volt szükségük.
Pillécske a szövőlepkék fonalából takaros függönyöket szőtt az ablakokra. Tapsitól, a nyúltól, még az ősszel sok finom, puha szőrt kért, ami most mind egy halomban hevert Zefír munkaasztalán.
A három tündérke ágyán madárpihével töltött, puha, meleg dunyha dagadozott. Fényecske és Pillécske párnája rózsaszirommal volt töltve, mert ők a rózsaillatot szerették, a Zefíré pedig tölgyfalombbal, mert ő a fanyarabb, férfiasabb illatot kedvelte.
A szobácskához parányi éléskamra is tartozott. Itt, a Zefír által barkácsolt polcokon, szép rendben sorakoztak eleségeik: a tölgymakk-kupacsokban tárolt virágméz - amelyet a vadméhektől kaptak ajándékba -, valamint málna- és szederíz. Zsákocskákba csomagolva volt ott még bőven mogyoró, bükkmakk, aszalt gyümölcs meg sok más finomság.
Zefír éppen dolgozott: a nyúlszőrből nemezt készített, hogy hármuk számára csizmácskákat, bundácskákat és kucsmácskákat szabjon belőle, mert kint nagyon hideg volt. Csak úgy roppantak a fák a fagytól.
- Az emberek is nagyra értékelik a nyúlszőrkalapot - mondta álmodozva Pillécske. - És szeretek nemezcsizmában járni, mert az jó meleg.
- Drága, drága Zefírkém! Kérlek, szabd csinosra a bundácskáinkat meg a csizmácskáinkat! - hízelgett Fényecske.
- Élénkpiros berkenyegombokkal díszítve igazán remekül festenek majd! - lelkendezett Pillécske.
- Ugye, most ,,drága Zefírkém" vagyok - zsörtölődött Zefír. - Máskormeg: ,,Zefír, hozd ide, Zefír, vidd oda!" - ki nem fogytok a parancsolgatásból. Különben is az a fontos, hogy a csizma meg a bunda jó meleg legyen, a csinosság nem számít. Az én csizmámat nagyobbra szabom, hogy szénát dughassak bele, úgy melegebb.
- Jaj, ne! - kiáltották egyszerre a tündérkék ijedten. - A miénket ne szabad nagyobbra, hogy csinos legyen.
- És kérlek, drága Zefírkém, tűzd rá a kucsmánkra azt a szép kék tollat, amit még ősszel kaptunk Matyitól, a szajkótól. Milyen jól fog kinézni! - mondta Pillécske.
- Jól van, no - egyezett bele Zefír, és nekilátott a munkának. - Légy szíves, told közelebb azt a világító tölcsérgombát, hogy jobban lássak! - mondta fontoskodva.
Fényecske készségesen eleget tett Zefír kérésének, és a világító gombát az asztal közepére helyezte.
A három bunda, kucsma és csizma remekre sikeredett. Fényecske és Pillécske nem győzött eleget forgolódni a tükör előtt. A tükröt még a nyáron egy kiránduló veszítette el az erdőben. Ami az embernek zsebtükör volt, a tündérkéknek olyan nagy, hogy tetőtől-talpig láthatták magukat benne. Mondanom sem kell, hogy a szobában a díszhelyet foglalta el.
- Na, most már indulhatunk. Nézzünk körül az erdőben, lássuk, mi a teendő! - mondta Zefír.
Kinyitotta az ajtót, és a három tündérke kiröppent a nagy fehérségbe.
Az első, akit megpillantottak, Cibóka volt, a mókus. Buzgón hányta a cigánykereket a zúzmarás faágakon. Hol a fák törzsén és koronájában ugrált, hol a havon rohangált.
- Hát te mit csinálsz itt? - kérdezte szigorúan Pillécske.
- Nem látod? Tornászom. Nagyon hideg van, egy kis fürge testmozgással próbálom felmelegíteni meggémberedett tagjaimat.
- Ne füllents, Cibó! Nemcsak tornászol, hanem az éléskamrádat iskeresed. Azt a helyet, ahova még az ősszel a makkot, mogyorót rejtetted, s most a nagy fehérségben sehol sem találod. Ugye, megmondtam,
tegyél oda valami jelet, hogy rátalálj! De az ősszel nagy volt a mellényed, hogy neked ilyesmire nincs szükséged. Most meg korog a gyomrod, s mert üres a hasad, jobban fázol - korholta Cibókát Pillécske.
- Így igaz! - pislogott bűntudatosan Cibó.
- Azért ne keseregj, gyere el hozzánk, majd adunk neked a miénkből - nyugtatta meg a vacogó mókust Pillécske.
Kaján, a róka, a hóra szorított orral, szimatolva rohant Tapsi nyomában, hogy elkapja a fürge nyuszit, amelyik nagyon is tud vigyáznia bundájára. Kaján magában morfondírozott, az erdő törvényét hajtogatva. ,,Élni kell, s ahhoz, hogy élj, enned kell." Egyszerre azonban az ígéretes nyúlnyomnak vége szakadt, Tapsi eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
- Talán elrepült? - forgolódott Kaján tanácstalanul, bamba képpel, a saját tengelye körül.
- Jaj, de buta vagy! - kuncogott a bokor tövében Tapsi. - Így jár az, aki csak az orra után megy! Még mindig nem tanultad meg a fortélyunkat, amellyel túljárunk az eszeden! A saját nyomunkon nyargalunk vissza, aztán egy hatalmas ugrással oldalra szökkenünk, és te máris azt hiszed, hogy elrepültünk.
Kaján bánatosan kullogott hazafelé. Mindössze egy egérkét sikerült zsákmányolnia, ami bizony sovány falat, a fél fogára sem elég.
Kaján elérkezett a nagy bükkfa tövében levő rókalyukhoz, föld alatti lakásához, ahol a párja már várta.
- Na, sehol semmi? - mordult rá.
- Eredj, fogjál te is magadnak! - mondta kelletlenül Kaján, és nyomban összegömbölyödött, mert így kisebb lett a testfelülete és kevésbéfázott.
Hamarosan vakarózni kezdett.
- Sok itt a bolha - vakarta hevesen a füle tövét. - Tavasszal, mielőtt kicsinyeink lesznek, alaposan ki kell majd takarítani és szellőztetni, mert ez a sok bolha egyszerűen elviselhetetlen.
A föld alatti lakás másik szárnyában ezalatt Torzon-Borz, a borz beszélgetett párjával.
- Az ősszel ugye kértelek, építsünk magunknak saját otthont - mondta szemrehányóan Torzon-Borzné. - Ezek a társas lakások egyszerűen kibírhatatlanok. Kajánék, mi tagadás, rendetlenek és mocskosak. Minden szemetet széthánynak a házuk körül. És - már megbocsáss - ott könnyítenek magukon, ahol rájuk jön. Nincs olyan csinos ürítkezőcsészéjük, a lakásuktól messze, mint nekünk. És a bolhák is átugrálnak ide.
- Igazad van, tavasszal majd elköltözünk, de most nincs itt az ideje. Most pihenjünk, és ha tudunk, aludjunk - mondta álmosan, nagyokat ásítva Torzon-Borz.
Közben a három tündérke tovább folytatta ellenőrző körútját.
- Sok itt a nyom a frissen hullott hóban, és ez nagy baj! - állapította meg Pillécske.
- Nézd, erre járt Kaján, itt vágott át Zili, az őz, és Röfiék, a vaddisznók is erre csatangoltak. Ilyenkor szokták a vadászok járni az erdőt, ez a sok nyom pedig az állatok árulója lehet. Ha észreveszik, összevissza lövöldöznek, és a végén még eltalálnak valakit - aggodalmaskodott Pillécske. - Kérlek, Zefikém, szitálj egy kis hódarát a nyomokra, hogy eltűnjenek!
- Cirr-rikk - kiáltott ki a behavazott bokor alól Rik, a fogolykakaska.
- Kérlek, Zefi, ide is, ide is, hogy még védettebb és rejtettebb legyen a búvóhelyünk.
- Jó, jó, úgy lesz, már megyek is a szitámért - röppent el Zefír.
- Mi meg gyorsan menjünk haza, mert nemezcsizma ide, nyúlszőrbunda oda, egészen átfáztunk - mondta Fényecske.
És mindketten a Tündérlak felé vették útjukat.
Február
- Jaj, drága, drága Zefikém, nem tudnál valamit tenni, hogy ne süvítsen ilyen kegyetlenül ez a jeges északi szél?
- Sajnos, Fényecske, ez meghaladja az én hatáskörömet, nem tehetek semmit. Az északi szél nagyobb úr, mint én, de megunja egyszer, és elkotródik innen, csak ki kell várni.
- Juj, hogy bevág ezen a repedésen! Pedig az ősszel, amikor megkértem rá őket, a méhecskék minden rést betömtek viasszal és növényi gyantával, amit az emberek propolisznak hívnak. De az ilyen viharos szél ellen mit sem ér! - kesergett Pillécske.
- Azonnal megerősítem a szigetelést szárított mohával és kóccal. Most csak az a fontos, hogy ne nyissuk ki az ajtót és ne menjünk ki, mert ha felkap ez a vihar, úgy elsodor bennünket, hogy talán soha többé nem találunk haza - mondta bölcsen Zefír.
http://3.bp.blogspot.com/-kEK4el5u8Vs/T_hwFaOntKI/AAAAAAAAPlM/1AzBC2Ll6qo/s1600/b orz.pngKözben Torzon-Borzné is mozgolódni kezdett biztonságos földalatti vackában, és orrával megbökdöste férjurát:
- Nem kellene kinézned egy kicsit? Úgy hallottam, egyes erdőkben nemcsak a medvét, hanem a borzot is időjósnak tartják...
AZ EZÜST HEGEDŰ
Fésüs Éva
A rétek és mezők tündére egy egész hosszú tavaszéjszakán át nem hunyta le sodakékszemét. Mire hajnalodott, harmatkönnye hullott. Éppen arra osont a lábujjhegyen járó májusi szél. Megsimogatta az arcát:
- Miért búsulsz, tündérke? Elvesztettél valamit?
- Ó, dehogy! Éppen ellenkezőleg - csóválgatta fejét a tündér. - Sehogyan sem értem ezt a dolgot. Mindenkinek kiosztottam mindent a raktáramból. Hét pettyet a katicának, fonalat a póknak, csigának a kicsi házat, méheknek a virágpor-gyűjtő kosárkákat - mégis maradt fölöslegem. Egy parányi ezüsthegedű. Ide nézz! ...
A szél bámulatában leült egy fodorka levelére.
- Micsoda hegedű! - sóhajtotta.
- Ugye, kár volna tündérraktár mélyén porosodni hagyni? Csak azt nem tudom, kinek adjam? Bogárkáim szétszéledtek, pillangóim táncolni mentek. Kedves májusi szél, adj tanácsot, hogy mit tegyek!
A szél elgondolkozva fésülgette a zsenge füveket a kora hajnali napsugárban, azután így szólt:
- Meg kell keresned, hogy ki a legméltóbb erre az ajándékra! Mert ezt a hangszert csak az érdemli meg, aki bánni is tud vele. Tégy próbát, tündérke!
- Próbát?
- Azt bizony! Meglátod, jelentkező akad bőven, de igazi csak egy.
A májusi szélnek igaza lett, mert alig vitték szét az aranybundás darazsak a hegedű hírét, máris zsongani kezdett a rét. Pontosan a közepén, ahol kört alkottak a százszorszépek, gyülekezni kezdett az izgatott bogárnép. Katángok szárán, gyöngyikék szirmán és a nadály nagy, bolyhos levelein annyian kapaszkodtak, hogy egy hangyatojást sem lehetett volna közéjük ejteni. De nemcsak ők futottak össze, hanem még a zsémbes hörcsög is kiállt a lakása ajtajába, a kíváncsi gyík-gyerekek pedig ráhasaltak a meleg kövekre, onnan lesték torkukban lüktető izgalommal, hogy mi lesz.
A nagy tolongásban a fürge futrinkák igyekeztek rendet tartani. Körbefutkostak és vigyáztak, nehogy valami veszekedés vagy zavar támadjon a rögtönzött mezei hangversenyteremben. Mert a rétek és mezők tündére ott állt a százszorszép-kör közepén, kezében a parányi ezüsthegedűvel, és szép sorjában mindenkit magához szólított, aki a hegedűt szerette volna.
- Ki mást illetne, ha nem engem?! - kiáltott gőgösen a szarvasbogár, és utánakapott.
Csakhogy hatalmas, büszke szarvai minduntalan beleakadtak a húrokba, és a finom kis hegedűvel semmit sem tudott kezdeni.
- Nem úgy kell azt csinálni! - tolta félre a hiú hőscincér. Meghajolt, mint egy művész, és nagy lendülettel akart muzsikálni, de alig húzott egyet a vonóval, lekonyult a jobb oldali bajusza. Odakapott, hogy kipödörje, nehogy közben csorba essék a szépségén. Megint meghúzta a vonót. Akkor meg a bajsza másik felét kellett megigazítania. Így azután szüntelenül csak egyet húzott, egyet pödörintett, s a nagy művészetből olyan mulatságos mutatvány kerekedett, hogy mindenki gurult a nevetéstől, sőt a hörcsög a cincért ki is fütyülte.
- Fajankók vagytok valamennyien! - szólalt meg ekkor a kövér és szép ruhás rózsabogár. - Tönkreteszitek ezt a drága holmit. Add nekem, tündérke, hazaviszem rózsakehely szobámba, és meglátod, úgy vigyázok rá, hogy szellő sem érinti a húrját!
- Sajnálom, te sem vagy az igazi - felelte a tündér. - Mit ér egy hegedű, ha néma? ... Lássuk a következőket!
Nos, azok jöttek, egyre többen.
Hanem a büszke szarvasbogár nagyon haragudott, hogy nem kapta meg a hegedűt. Sértett méltósággal indult kifelé, amikor belebotlott a tücsökbe. A tücsök éppen szerényen be akart osonni a százszorszépes körbe, és rálépett a szarvasbogár egyik lábára. A szarvasbogár ráförmedt:
- Mit keresel itt, te nagyfejű cigány? Nálad különbeket is kifütyültek! Mars ki innét!
A futrinkák tüstént odafutottak. Azt hitték, valami baj van, és a szegény tücsköt nyomban kitessékelték. Csak messziről hallgathatta, hogy mit művelnek az ügyetlenek az ezüsthegedűvel.
A csiga meg sem bírta fogni, mert nem volt mivel; a póknál meg az volt a hiba, hogy azt sem tudta, melyik lábával fogja. A katicabogárnak botfüle volt. A sáska azt hitte, hogy ennivaló. A szöcske annyit ugrált vele - jaj, még majd elejti! ...
A tündér mindegyikre csak a fejét csóválta. Mire alkonyodott, el is fáradt, és szomorú-an bocsátotta haza az utolsó ügyetlen jelentkezőt.
Ekkor egy nagy hasú béka elébe ugrott:
"Brekk-brekk, add csak nékem,
dalom vele hadd kísérjem!"
- Soha! - villant haragosat a tündér szeme. Akkor inkább törjön porrá, szakadjon el minden húrja!
Fogta az ezüsthegedűt, és a sűrű fűbe hajította.
Az égen éppen akkor gyúltak ki a csillagok. Elpihent a rét, aludni ment a sok bogár. A tündérke is tenyerébe hajtotta szép fejét. Csak a tücsöknek nem jött álom a szemére. Fájó szívvel kóborolt az illatos füvek rengetegében. Hát, amint lehorgasztotta azt a kicsúfolt, nagy fejét, egyszer csak megcsillant előtte valami a holdsugárban. Uramfia! ... Az ezüsthegedű! ... De milyen állapotban! Húrjai leszakadtak, oldala behorpadt. A tücsök majdnem sírva fakadt.
Gyöngéden felvette, forgatta, azután kötözgetni kezdte a húrokat, és az oldalát egy kis kaviccsal kiegyengette.
- Kipróbálom! - gondolta merészen, amikor elkészült vele, és az egész világról megfeledkezve hegedülni kezdett. Tücsökszíve minden bánatát, örömét és vágyát elmuzsikálta.
- Cip-cirip! Cip-cirip! - zengett a nóta.
A rétek és mezők tündére felébredt első szendergéséből, és figyelni kezdett. Semmi kétség, ez az ezüsthegedű hangja! De hát ki muzsikál rajta ilyen szépen?
A májusi szél is felrezzent egy vadrózsabokor mélyén, és együtt indultak el, megkeresni az ismeretlen zenészt.
A tücsök éppen szíveszakadtából húzta, amikor megszólalt mögötte a tündér:
- Ki játszik az én ezüsthegedűmön?
Szegény tücsök úgy megijedt, alig állt meg a lábán.
- Kérem szépen ... Bocsánatot kérek ... - dadogta -, én csak megjavítottam és kipróbáltam, hogy szól-e, de most visszaadom. Ne tessék rám haragudni. Csak egy tücsök vagyok.
- Csodálatos kis hegedűs vagy! - hajolt le hozzá a tündér. - És nem kell visszaadnod a hegedűt, legyen a tiéd, örökre!
- Az enyém? - ámult el a tücsök, és valósággal beleszédült a boldogságba.
- Igen, mert te nemcsak muzsikálni tudsz rajta, hanem meg is becsülted - felelte a tündér. - Most pedig hegedülj tovább! Este még szebben szól, mint máskor. Csak az a baj, hogy ilyenkor te nem látszol.
- Dehogy baj! Úgyis nagy a fejem ... - mondta szégyenlősen a tücsök, és ujjongó örömében tüstént rázendített:
"Cip-cirip, cip-cirip,
ezüsthegedűcske,
merre van, hová bújt
cigányod a fűbe?
Cip-cirip, nem baj az,
ha őt sose látod,
csak a dal tegye még
szebbé a világot!"
A májusi szél szelíden megsimogatta, a tündér pedig szebben mosolygott, mint a csillagok.
AMIKOR A VÁROSBAN MEGÁLLT AZ IDŐ
Gimesi Dóra
A Macskaherceg kilencedik élete Részlet a A macskaherceg kilenc élete c. könyvből
"Özvegy Závoczki Endréné sokat járt a Ligetbe, amíg élt. Tavasszal a padon üldögélve szagolta a nyíló akácokat, nyáron a napba tartotta az arcát, ősszel térdig gázolt a falevélben, télen morzsát szórt a rigóknak." - ezzel a mondattal indul Gimesi Dóra legújabb könyve, ahol a gyönyörű történeteket Szegedi Katalin művészi illusztrációi teszik tejessé.
Nemigen beszélt, inkább csak hallgatta a fák susogását. Így aztán senki sem csodálkozott nagyon, hogy amikor Závoczki Endréné meghalt, belőle is platánfa lett. Magasra és terebélyesre nőtt a ligeti tó partján, és megnyugodva állapította meg, hogy fának lenni semmivel sem rosszabb, mint embernek. Tavasszal ugyanúgy illatoztak körülötte az akácok, nyáron simogatta a nap, ősszel körültáncolták a falevelek, télen a tenyeréből ettek a rigók.
Egyszer, amikor különösen hosszúra nyúlt a tél, fázósan bújtak össze mind, akik éltek: a házakban az emberek, a Ligetben a fák. Csupasz koronájukon megremegett a zúzmara, ahogy egymáshoz hajoltak és összesúgtak a szélben.
- Már egészen elgémberedtek a gyökereim - jegyezte meg Tóth Mancika, a karcsú akác.
- Sosem lesz tavasz, én mondom, sosem lesz - sóhajtott egy pesszimista fűzfa.
Závoczki Endréné megvetően prüszkölt, és a korcsolyázótó felé nézett. Még hogy sosem! Ha ezek tudnák, hány tavaszt látott ő már kivirágozni, hány gyereket felnőni, hány szerelmet fellángolni, hány szívet megszakadni!
- A gyerekek felnőnek, a szívek megszakadnak, de abban mindenki biztos lehet, hogy a telet tavasz követi, és a zimankó nem tart örökké. Ez így van, amióta világ a világ. Kivéve persze azt az esetet, amikor a városban megállt az idő.
- Milyen esetet? - kíváncsiskodott Tóth Mancika.
- Régen történt - dünnyögte Závoczki Endréné. - Maga akkor még faiskolába járt.
- Ugye, szomorú történet? - derült fel a pesszimista fűz. - Szomorú is, vidám is - sóhajtott az öreg platán, és közelebb hajolt a többiekhez. Suttogva mesélt, köré gyűltek a rigók, a cinkék, a galagonyabokrok.
Hogy mit mesél az öreg Závoczki Endréné?
Kiderül A MACSKAHERCEG KILENCEDIK ÉLETE című könyvből!
ÁPRILIS
Bihari Klára
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy égig érő hegy. Annak a hegynek a tetején fénylett egy csudálatosa szép aranypalota. Abban a palotában lakott a vén Esztendő király hat fiával és hat leányával.
Töméntelen sok dolga volt a fehér szakállú királynak, mert télen ő rázta ki puha, szürkén gomolygó felhőkből a hópelyhek szálló, libegő, sziporkázó csillagocskáit. Tavasszal ő borította el levéllel a fák csupasz ágait. Nyáron az ő léptei nyomán nyíltak, illatoztak a virágok, és ősszel ő érlelte meg az ízes, dús nedvű gyümölcsöket. Ha kellett, esővel öntözte a földet, ha kellett szikkasztotta, egyszóval pillanatnyi pihenője sem maradt.
Így telt-múlt az ideje addig, mígnem annyira megöregedett, hogy már mozdulni is alig bírt. Sokáig tűnődött, melyik gyermekére bízza munkáját, s végül úgy határozott, hogy elosztja valamennyi között, akkor egyiknek sem lesz túlságosan sok tennivalója.
Mikor ezt elvégezte magában, így szólt:
- Kedves gyermekeim, holnap reggel keljetek korán, mert beszédem lesz véletek. Elérkezett az ideje, hogy megmutassátok, ügyesek, életrevalóak vagytok-e, és mennyire tudjátok megkímélni vén apátokat.
- Bizony, édesapánk megérdemli a pihenést - szólalt meg December, a legidősebb fiú.
- Ígérjük, édesapám, mindent megteszünk, amit csak kíván - mondta kedvesen Augusztus, a legnagyobb leány.
- Jól van, gyermekeim, holnap mindenki megtudja, mit bízok reá, mit kell elvégeznie - felelt a vén Esztendő király. - Feküdjetek le, aludjátok ki magatokat, és amint meghagytam, napkeltével járuljatok elébem.
De bizony hiába kötötte gyermekei lelkére, hogy aludjanak. Csak úgy lobogott bennük az öröm, hogy végre segíthetnek apjuknak, és elvégezhetik helyette a munka nehezét. Ahelyett, hogy behunyták volna a szemüket, szüntelenül beszélgettek, sugdosódtak. Azt találhatták, kinek mi lesz a teendője. Ki rázza meg a hópelyhekkel teli vastag felhőket, és ki bontja ki a bimbók szirmait. Csak éjfél felé nyomta el őket az álom.
De a legkisebb királyleány, apja kedvence, a vörös hajú, sötét szemű, szeplős kis Április nem álmosodott el. Még akkor is nyitott szemmel merengett, amikor testvérei már javában elaludtak mellette. Szüntelenül azon járt az esze, milyen sokat vállal majd apja munkájából, hogy az minél többet pihenhessen aranyos trónszékén. Elhatározta, hogy ébren várj meg a hajnalt, mert elsőnek akart a trónteremben megjelenni.
Egy ideig győzte is a virrasztást, de nem addig, amíg eltervezte. Éppen akkor szunnyadt el, amikor világosodni kezdett az ég alja, s amikor a testvérei sebbel-lobbal kiugrottak pelyhes ágyukból. és öltözködni kezdtek. Oly mélyen aludt, hogy a többiek hiába költögették, nem ébredt fel - így azután nélküle mentek a trónterembe.
Végignézett az agg Esztendő király gyermekein, s mindjárt észrevette, hogy kedvence. a kis Április hiányzik. Nagy haragra gerjedt, s így kiáltott fel:
- Ez a haszontalan leány, akit a legjobban dédelgettem, azzal hálálja meg a szeretetemet, hogy a mai napon is délig hever az ágyban! Az lesz a büntetése, hogy nem kap tőlem munkát, s akkor is lustálkodnia kell, mikor semmi kedve hozz!
Sajnálták a többiek fitos orrú húgocskájukat, de semmit sem tehettek érte.
Így történt, hogy az öreg király tizenegy egyenlő része osztotta szét a maga töméntelen tennivalóját.
Decemberre, Januárra és Februárra bízta a fagyos szélviharokat, a kristályosan tündöklő jégcsapok készítését, s azt, hogy hópelyhek miriádnyi csillagával árasszák el a világot.
Márciusra, Májusra az olvadást, a folyók, patakok medrének rohanó vizét, a szikkasztó szeleket, a nap első langyos, gyöngéden simogató sugarait, a meleg, nagy cseppekben hulló esőt, a rügyek, hajtások, palánták dajkálását.
Júniusra, Júliusra és Augusztusra a nap lángoló tüzét, a kertek, erdők, mezők díszítését, a virágok szirmainak kibontását, a gyümölcsök és a búza érlelését.
Szeptemberre, Októberre, Novemberre a víg szüretet, a fáradt földet itató csendes esőzést, hervadást, a harmat gyémántcseppjeinek széthintését, a köd szürke fátyolát s az első, táncolva kerengő, semmibe tűnő hópelyheket.
Mikor már mindent széjjelosztott a király, akkor érkezett futva a kis Április. Hosszú vörös haja lebegőn úszott utána. Letérdelt apja elé, és így könyörgött:
- Drága édesapám, bocsássa meg, hogy elaludtam. Virrasztva akartam megvárni a hajnalt, hogy én keljek fel legkorábban, de elnyomott az álom. Kegyelmezzen nekem, mert ha nem bíz rám semmit, boldogtalan leszek egész életemben.
Megesett a szíve kedvenc gyermekén a királynak, de mit tehetett volna, hiszen már egész évi munkáját szétosztotta a többi tizenegy között.
Ekkor előállott Augusztus, a legidősebb leány, megsimogatta húgocskája fejét, és így szólt hozzá:
- Ha édesapámnak nincs ellenére, adok neked a magaméból egy kis napfényt. Áraszd szét te, hadd legyen dolgod.
Hogy az öreg Esztendő semmit se szólt, csak mosolygott, a testvérek fellelkesülve sorba előléptek. Egyik forgószéllel, másik langyos szellővel, a harmadik hirtelen támadó záporral, negyedik korai gyümölcsök virágával ajándékozta meg a kis Áprilist. Mindegyiktől kapott valamit. Még egy kis hó is jutott neki December vastag, puha fellegeiből.
Nem sírt már Április, hanem nevetett, kacagott örömében. S amikor az ideje elérkezett, vidáman, két kézzel szórta szét mindazt, amit testvéreitől kapott. Meleg napfényt, forgószelet, záporesőt, táncoló hópelyheket, színes virágszirmokat.
Csodálkoztak is az emberek a földön, hogy április havában egyik napon tél van, a másikon meg tavasz. El is nevezték a legkisebb királyleányt szeszélyesnek, s azóta is mindenki csak így emlegeti, ha szó kerül róla: az a bolondos, szeszélyes április!
ERDEI MESE
Rácz Irén
Egyszer, egy kellemes tavaszi napon, tarka vadmalac turkált az erdő melletti tisztáson. Éppen akkor iramodott arra egy eleven rnókuskölyök. Megállt, s nézte a malacot.
- Röff... Röff.. meguntuk az erdőt. Itt több a turkálnivaló.
- Mi meg a rágcsálnivalót kedveljük - hadarta a mókus.
Ezzel vége is szakadt a barátkozásnak, mert a két elcsavargott jószágot már kereste az anyjuk. A mókus eltűnt az erdőben, a vadmalacok pedig a szántóföldön követték anyjukat, közben egymásra röffentek, turkáltak egyet. Nyár végére nagyra nőttek a vadmalacok és a mókuskölykök is.
Az erdő lakói gondtalanul éldegéltek, míg egyszer egy napon szörnyű hír zavarta meg őket: pusztul az erdő! A rossz hírt a magas sziklán élő sas madár röppentette fel. Éles szemeivel régóta figyelte, hogy itt is, ott is kiszárad egy-egy fa, s rosszat sejtve felkereste a bölcs bagoly tanyáját. Az éles szemű sas meglátta a veszélyt, a bölcs bagoly pedig rnár látta is a következményét; sorvad az erdő, elpusztul az otthonuk.
Ezen már a farkas és a róka ravaszsága sem tudott segíteni. Riadt tekintettel járkáltak az őzek, a mókusok nyugtalankodtak, a vaddisznók lógatták az orrukat, a bagoly naphosszat elmélkedett egy öreg fa sűrű lombja között.
Egy napon a tudós bagoly véget vetett a borús hangulatnak. Új erdőt keli telepíteni a hegyen túl, ahová majd átköltözhetünk, ha itt elhalnak a fák.
Éppen ősz volt. A mókus makkot rágcsált egy tölgyfán, a vadmalac alatta csámcsogva csemegézett. Közben hallották a tekintélyes bagoly szónoklatát, s már tudták is, mit kell tenniük. A vadmalac hírt vitt az övéinek, s a felbőszült csapat nekirontott a kihasználatlan, gazos földnek. A mókusok fürgén cipelték a makkot, mogyorót, vadgesztenyét. A madarak is sokféle magot röppentettek oda csőrükben, s a feltúrt földre szórták. A rókák, őzek szorgalmasan bekaparták a magokat, oly ügyesen, hogy tavaszra azok egytől egyig kikeltek.
- Egyszer majd szép nagy erdő lesz itt - mondogatták.
Telt az idő (igazuk lett!), nőttek a cserjék, a bokrok, a kis fák. Ügy, hogy az egyik évben, a madarak és fák napján már vidám gyerekhad kacagott a lombos fák között. A madarak pedig velük csicseregtek: az emberek is védik a környezetet, mert tudják, ha pusztulni hagyják az erdőt, maguk alatt vágják a fát!
HAPCIMANÓ
német mese
Hogy ki a Hapcimanó?
Pirinyó kicsi emberke a Hapcimanó, kajla lábú, ráncos képű, vörös orrú. Fekete malaclopóban jár, a fekete malaclopón van egy nagy, lötyögős csuklya, azt a nagy, lötyögős csuklyát legtöbbször annyira a fejére húzza a Hapcimanó, hogy az arcából csak a nagy vörös orra kukucskál ki, hanem aztán messzire fénylik, akár az érett paprika.
Hogy hol van Hapcimanó?
A Hapcimanó legszívesebben a nyirkos ereszcsatornákban kuporog, fönt a házak legtetején. Onnan kukucskál le az utcára. Mert az arca ugyan kicsike, hanem a két apró szeme olyan jó, hogy a sasé se jobb annál.
Amikor azután esik az eső, s az utca csupa pocsolya, a rakoncátlan lurkók meg addig tapicskálnak a pocsolyákban, amíg meg nem vizesedik a lábuk, akkor Hapcimanó lemászik a csatornán, villámgyorsan és alig-alig észrevehetően belecsíp az orrukba, aztán másnap valamennyi lurkó náthás.
- Hapci! - tüsszent akkor a sok haszontalan. Vagy:
- Pcuha!
Némelyik meg úgy, hogy:
- Há-ácsi!
Vagy épen:
Há-ápp-csihi!
Hanem az bizony nem nevetni való, mert ilyenkor folyton-folyvást orrot kell fújni, és a többi gyerekkel játszani meg éppenséggel tilos. Néha még egész nap az ágyban is kell maradni annak, aki náthás, ez pedig igen-igen keserves dolog.
A Hapcimanó különben azt is ugyancsak lesi, hogy betakaróznak-e szépen a gyerekek este az ágyacskájukban, főleg télen.
Őrizkedjetek hát nagyon a manótól, s ha valaha az utcán játszotok, és kezdtek fázni, mert elhűl a lábatok, akkor gyorsan, gyorsan futkározzatok egyet. Mert a Hapcimanó résen van ugyan, hanem a lába, az olyan kurta, és olyan kajla, hogy azt a gyereket, aki gyorsan elszalad előle, sohanapján se éri utol.
HÉT NAP
Zelk Zoltán
A világ végén is túl három lépéssel, de az is lehet, hogy néggyel, volt egy rét. Ezen a réten toronymagas fűszálak nőttek, olyan selymes, puha fűszálak, hogy nem csoda, ha a Nap is ide tért éjszakai nyugovóra, itt aludtak nappal a Hold és a csillagok. Itt lakott a hét világ lusta is: Vasárnap, Hétfő, Kedd, Szerda, Csütörtök, Péntek, Szombat. Itt hevertek a toronymagas fűben, még csak játszadozni se akartak a vidám csillagokkal, hiába hívták őket.
Ezért aztán egyik este a Nap magával hívta régi barátját, a Szelet. Elmondta neki, milyen hét világlustája koptatja itt a füvet. Ő már nem tud mit csinálni velük, talán a Szél kitalál valami okosat.
- Előbb alszom egyet - felelte a Szél -, mert kilenc hegyen, hatvanhat erdőn és kilencvenkilenc folyón repültem ma keresztül, s bizony elfáradtam egy kicsit. - Ezzel aztán betakaródzott a toronymagas fűbe, és elaludt.
Hajnalban a szél már talpon volt. egyenest a hét lusta felé tartott, s akkorát fújt az egyikre, Hétfőre, hogy az menten repülni kezdett. Repült, repült, meg sem tudott állni másnap hajnalig, akkor aztán holtra fáradtan visszarepült a rétre.
Nosza, rögtön körülfogták testvérei, és kérdezgették, hol, merre járt, hol mit látott. Nem is győzték hallgatni, annyit beszélt Hétfő:
- Hej, ezt se hittem volna, kedves testvéreim, mi minden látnivaló van a nagyvilágban! Tengerek, erdők, hegyek, városok, falvak! S menyi ember! Több, mit ahány fűszál van ezen a réten!
- Hát ezt már én is látni akarom! - kiáltotta Kedd, s azonnal nekiindult a világnak.
Alig várták a testvérei, hogy újból hajnal legyen, s visszajöjjön. Mikor aztán visszaérkezett, ő is olyan csodálatos dolgokról mesélt, hogy most már Szerda is rászánta magát az útra. Már éppen indulni akart, mikor Kedd utána kiáltott:
- Vigyél valamit az embereknek, mert folyton így sóhajtoztak felém:
"Megint egy nap és nem hozott semmit ..."
Törte a fejét Szerda, hogy mit vigyen az embereknek, de nemsokára elhatározta, hogy visz nekik egy jó, kiadós esőt. Telerakta a batyuját kövér felhőkkel, s olyan eső szakadt másnap a földekre és a kertekre, hogy az emberek nem győztek hálálkodni, mert bizony már nagyon nagy szükség volt az esőre. Boldog is volt Szerda, s hazajövet el is hencegett testvéreinek, hogy minden ember őt dicsérte.
Csütörtök se hagyta magát. Ha ennyire szeretik az emberek az esőt, hát majd ő is visz nekik, de kétszer annyit, mint öccse, Szerda ...
Na hiszen lógott is az orra, mikor másnap hajnalban visszatért! Elpanaszolta, hogy minden ember szidta őt, hogy:
"Brr, de csúf Csütörtök! Már megint esik az eső!"
- Hát akkor én napsugarat viszek - határozta el Péntek, s nem is bánta meg, mert országszerte így beszéltek az emberek:
"De szép napsugaras idő van ma! ..."
Aztán Szombat, majd Vasárnap következett.
S azóta is, mióta világ a világ, mindig szép sorjában útrakelnek a napok. Utána pedig kipihenik magukat, a toronymagas, selyempuha fűben.
HOGYAN KELETKEZTEK AZ ÉVSZAKOK?
indián népmese
Egyszer régen a sündisznó és a hód azon vitatkoztak, hogy meddig tartsanak az évszakok.
A sündisznó szerette volna, ha a tél öt hónapig tart. Ezért felemelte egyik mellső lábát, és megmutatta öt ujját.
- Annyi legyen a téli hónapok száma, ahány ujj van a lábamon - mondta.
A hód erre azt felelte:
- Én mást mondanék. Nézd csak meg a farkacskámat, milyen sok pikkely van rajta. Annyi legyen a téli hónapok száma, ahány pikkely van a farkamon.
Veszekedtek, vitatkoztak, végül a sündisznó annyira megharagudott, hogy leharapta egyik lábujját, és amikor újból felemelte a lábát, már csak négy ujj volt rajta.
- Lám, csak négy ujjam van, most már azt mondom, hogy négy hónapig tartson a tél.
A hód megijedt, hogy a sün tovább is kárt tesz magában, és ezért engedett. Azóta a sündisznónak minden lábán négy ujja van.
Amióta a sündisznó győzött a vitában, azóta négy hónapig tart a tél. Később azonban a holló változtatott ezen egy kicsit. Elgondolkozott azon, amit a sündisznó és a hód a télről beszélt, végül így szólt:
- Ha a tél túl hosszú lenne, az emberek nem maradhatnának életben. Ezért a tél tartson addig, ameddig a sündisznó kívánta, de változó legyen, egyszer rövidebb, másszor hosszabb. Lesz egy téli hónap, amikor az emberek összejönnek és beszélgetnek. Ebben a hónapban az okos emberek találós kérdéseket tesznek fel, és mások válaszolnak rájuk. Amikor helyesen válaszolnak az emberek, akkor rövid lesz a tél, és hamar jön a tavasz. Amikor azonban senki sem találja el a választ, és sokáig gondolkodnak, akkor hosszú ideig tart a tél.
HÓVIRÁG
Gaál Mózes
Volt egyszer egy hatalmas és szigorú király, annak volt egy szép leánya, de az nagyon-nagyon el volt kényeztetve, mert nem volt olyan kívánsága, amit ne teljesítettek volna. Egyszer éppen nagy tél volt, hó borította a gyönyörű királyi kertet, ahol a fák és a bokrok mind-mind téli álmukat aludták.
A királylány kinézett az ablakon, azután összeráncolta a homlokát, és így kiáltott:
- Miért nem nyílik most egy szál virág se a kertben?
Azt felelték neki:
- Tél van, felséges királykisasszony! Megfagynának most a gyönge virágok!
Akkor a királylány toppantott a lábával, és így kiáltott:
- Az én apám a leghatalmasabb király! Én azt akarom, hogy nekem télen is virág nyíljon a kertben!
Mikor a király ezt hallotta, maga elé hívatta a kertészt, és így szólt:
- Holnap reggelre, mire a királylány felkel, nyíló virággal legyen tele a kert!
A kertész elsápadt, és így felelt:
- Felséges királyom, micsoda magvat vessek el, amelyik a hóban is terem virágot?
A király arca elsötétedett a haragtól, és így kiáltott a kertészre:
- Én vagyon a leghatalmasabb király a világon, és az én szolgáim még annyit sem tudnak, hogy télen virág nyíljon a kertemben? Vess, amit akarsz, de ha csillagfényt kell vetned, akkor is virág nyíljon holnap a kertemben, különben vége az életednek!
Azzal a kertész elment, nem szólt egy szót se, de nagyon szomorú volt, mert tudta, hogy vége az életének. Végigkérdezgette a város leghíresebb kertészeit, de egy se tudott tanácsot adni. Mikor aztán leszállt az éjszaka, kiment a kertbe. Szép tiszta téli éjszaka volt, a csillagok tündököltek. A kertész fiatal legény volt, és szeretett volna még élni. Levette a kalapját, és felnézett az égre. Nagyot sóhajtott, és azt mondta:
- Ti, szép csillagok ott fenn, segítsetek rajtam! Mutassátok meg, hol találok olyan csodamagot, amely a hóban is kivirít!
És amint ott állt, egyszerre valami csoda finom, ragyogó por kezdett szállingóznia kalapjára, de olyan könnyű volt, mintha nem is lett volna egyéb, csak csupa csillagfény. Úgy pergett, szitált a magasságból, mint a gyémánteső, amíg meg nem telt vele a kalapja.
A kertészlegény megköszönte a csillagok ajándékát, s még azon éjjel elhintette a hóba, bevetette vele az egész királyi kertet. Hát hajnalra, amikor a nap felkelt, és a királylány az ablakhoz lépett, milliónyi fehér virágcsillag nyílt a hóban. Halványzöld száracskájuk áttörte a vastag hóleplet, s virágmező borította a királyi kertet.
A királylány tapsolni kezdett örömében, kacagva szaladt ki a kertbe. A szolgálólányok ijedten futottak utána; vitték a vastag prémes bundát, hogy meg ne fázzék, de a királylány ledobta magáról a bundát, és úgy táncolt a virágok közt, mintha ragyogó tavast lett volna. A király elküldött a kertészért, hogy megjutalmazza, de a legény nem volt sehol. Eltűnt az országból, de akik utoljára látták, azt mondták, hogy szomorú volt. A virágok nyíltak és ragyogtak, a királylány pedig szaladgált köztük, és kacagott. Akkor egyszerre a nagy hegyek mögül előjött egy felhő. Az a felhő jéghideg szelet fújt a királylányra. Megborzongott, a szívéhez kapott, és beszaladt a palotába.
Mennyezetes ágyhoz száz orvos sietett, de egy se tudott rajta segíteni. A szél megölte a királylányt, de ugyanakkor eltűntek a kis fehér virágok is, és a tél újra bekerítette a királyi kertet fehér fátyolával.
Azontúl a csodálatos virágok minden évben újra kinyíltak a havas kertekben és mindenütt a réteken, de senki se hisz nekik, mert azokat nem a tavasz küldi: ők a csillagok gyermekei...
KÉT FAGYOS SZÉL
lett mese
Az Északi meg a Keleti Szél találkozott a mezőn. Elvégezték a munkájukat: minden utat befújtak, a házak közé hókupacokat raktak, a folyókat befagyasztották, és jó vastag jégréteggel vonták be. Dolguk végeztével vígan keringtek, táncoltak, nem tudták, mihez is fogjanak.
Cartoon wind waait — Stockvector- Gyerünk az erdőbe, talán ott találunk munkát! - szólt az Északi Szél, és a két testvér szökdécselve beszaladt az erdőbe. Ahol átszaladtak, ott hajladoztak a fák ágai, nyárfák, nyírfák és fenyőágak recsegtek-ropogtak.
- Figyelj csak! - szólt a Keleti Szél. - Csengő szól és csengettyűk csilingelnek. Csengős szánon az uraság jön, csengettyűkkel a paraszt.
- Fussunk utánuk! - kiáltotta az Északi Szél. - És jól fagyasszuk meg őket! Te melyiket akarod megfagyasztani?
- Nem tudom, az urasággal megbírok-e? - szólt a Keleti Szél. - Bundája van, nyestkucsmája, és jó meleg csizmája.
- No, ha félsz, akkor én futok az uraság után, te pedig a paraszt után fuss! - mondta az Északi Szél.
Felsüvített a két testvér, havat kavart, és ment mindegyik a maga emberéhez.
Amikor lement a Nap, megint összetalálkoztak.
- Hogy vagy, testvér? - kérdezte a Keleti Szél. - Nehéz munkád volt a medvebőr bundával?
- Ó, Keleti Szél testvér, még fiatal vagy, semmit sem értesz! Bebújtam az uraság medvebőr gallérja alá meg a nyestkucsmájába, és fagyasztani kezdtem. Minél jobban összefogta magán a bundáját, én annál szorosabban simultam hozzá. Félholtan hagytam ott - dicsekedett az Északi Szél.
- Bezzeg én, testvér, a paraszttal jól megjártam, alig bírtam élve szabadulni! Látom, hogy hajt a szánon a parasztocska, rongyos kis suba a hátán. No, gondoltam, ezt ugyan gyorsan megfagyasztom! Bemásztam a lyukon a kopott subácskájába, fagyasztani kezdtem a parasztot. De a paraszt nem volt buta, ütögetni kezdte a kezét, lábát. Ez nem tetszett nekem, hát még jobban fagyasztottam. Akkor megállította a lovát, elővett a szánból egy fejszét, odament egy fenyőhöz, és kezdte kivágni a fát, de úgy ám, hogy az egész erdő zengett, és repültek a szilánkok szanaszéjjel. A paraszt nemhogy megfagyott volna, hanem jól kimelegedett, levetette hitvány kis subáját. Akkor a subáját fagyasztom, gondoltam magamban, és ha felveszi, vége lesz a parasztnak. De ő megrakta a szánt, aztán csak fogta a nyűtt bundát, és látván, hogy az csonttá fagyott, teljes erejéből odacsapkodta egy tuskóhoz. Azt hittem, minden csontom összetörik. Nem is tudom, hogyan kerültem ki élve a szőrből, még mindig sajog a derekam!
KÖD ÉS FÉNY
Zelk Zoltán
Egyik téli reggelen, amikor Lajcsi iskolába indult, olyan nagy köd ereszkedett a városra, hogy még a szomszéd házakat sem lehetett látni. Lajcsi egyedül botorkált a vastag ködben, míg egyszer csak valaki megérintette a vállát.
"Ki lehet az?" - kérdezte magában, s kíváncsian hátranézett. El is csodálkozott, mert az útszéli fa ága érintette meg a vállát. S kisvártatva meg is szólalt a fa:
- Hová mégy, kisember?
- Iskolába.
- De hát odatalálsz ilyen ködben? - Megbillent a fa, s két falevél hullott a földre. Lajcsinak úgy tűnt, mintha a fa sóhajtott volna. Ezért megkérdezte:
- Szomorú vagy?
A fa megrázta ágait.
- Igen, szomorú vagyok - felelte.
- A lehullott leveleidet sajnálod?
- Nem, nem azt. Hiszen tavaszra mindig új, zöld hajtásaim nőnek.
- Hát akkor fázol talán? - faggatta Lajcsi. De a fa azt felelte, hogy vastag kérge megvédi őt a hideg ellen.
- Tudom már, miért vagy szomorú! - kiáltott Lajcsi. - A köd miatt, a sűrű köd miatt.
A faágak igent bólongattak:
- Azért, a köd miatt. Mert én tudom, mi a köd, és azt akarom neked elmondani.
Lajcsi kíváncsian hallgatta az öreg fa elbeszélését.
- A világ tele van szomorúsággal, s a köd az emberek szívéből kiáradó szomorúság.
De alig mondta el ezt a fa, a köd oszlani kezdett, s egyre erősebbek és fényesebbek lettek a napsugarak. Lajcsi felkiáltott:
- Hát a fény micsoda? A fény, ami elkergeti a ködöt?
- A fény pedig a reménység, ami a szomorú és meggyötört emberek szívéből árad. S ez a fény örömmé válik egyszer, s elűzi a szomorúságot, mint a napsugarak a ködöt.
A lehajló ágak most fölegyenesedtek, s megfürödtek az aranyos napsugarakban, Lajcsi pedig vidáman szaladt az iskolába.
KÖKÉNY KIRÁLY LAKODALMA
Tordon Ákos
Barna dombon innen, kéklő hegyen túl, volt egyszer egy kerek erdő. A kerek erdőben egy kökénybokor. Éppolyan kék szemű kökényt termett, akár a többi, s a levele is olyan volt, mint a többi közönséges kökénybokoré, mégis más volt a többinél.
Jól tudta ezt a madárnép: a sárgyóka és a sordély, a pipiske. De tudta a légykapó is. S a légykapóval a gébics, a kakukk és a haris.
És tudták a kedves fülemülék is. A bíbicek is tudták. És tudták egytől egyig a piros mellű pirókok és a sárgarigók is. Sőt a kékcsóka is tudta, s vele a haszontalan, kék begyű nádiveréb is.
Miben különbözött hát ez a kökénybokor a többitől? Csak abban, hogy a mindig víg kedélyű, fütyörésző szélmanócskák helyett tündér lakott benne! Mégpedig a Kékhajú Tündér! Mert hiszen lakhatott volna az Ezüsthajú vagy akár az Aranyhajú Tündér is. De nem. A Kékhajú Tündér palotáját rejtette a kökénybokor.
Kék szemű kökényből épült ez a palota. Kék volt a fala, ablaka, ajtaja. Kék volt a szőnyeg, a függöny, a bútor, s minden olyan pirinyó, hogy belefért egy kökényszembe.
A Kékhajú Tündér szépségének híre bejárta az egész világot. Jöttek is a kérők seregestül, minden irányból, de javarészt elvétették az utat, s nem jutottak el a kökénypalotáig.
Hanem Kökény király ismerte az utat, s bekopogtatott a Kékhajú Tündér kékre festett ajtaján.
- Rég elnyílt a pipitér, a szerencsém mit ígér? Feleséget keresek, de tovább már nem megyek, légy hát a feleségem, szép Kékhajú Tündér! - Azzal szépen megemelte kökénykoronáját, és megcsörgette gyémántjait a tarisznyájában.
- Sajnálom, Kökény király, ma sok a dolgom, az időm kevés, próbáld meg holnap... - felelte a Kékhajú Tündér.
Másnap újra bekopogtatott Kökény király, és újra elmondta mondókáját. Újra megemelte a koronáját, és újra megcsörgette a gyémántjait. De hiába. Újra a tegnapi választ kapta:
- Sajnálom, Kökény király, ma sok a dolgom, kevés az időm, próbáld meg holnap...
Mi mást tehetett szegény Kökény király? Egy álló héten át mindennap bekopogtatott. Ám a hetedik napon elunta a sok dologra való hivatkozást, és dérrel-dúrral így szólt:
- Bizony mondom, rontom-bontom: ma tartjuk a kézfogót! Kakasszó és gyöngyharmat, holnap a lakodalmat! - s azzal kioldotta tarisznyája száját, és csillogó gyémántjait a Kékhajú Tündér lába elé szórta.
- Kettőn áll a vásár, Kökény király - felelte csendesen a Kékhajú Tündér, miközben sorra felszedegette a szerteszét gurult gyémántokat. Ám amint megérintett egy gyémántot, azon nyomban kökénnyé vált az. Összeszedte, kosarába tette, és Kökény király kezébe adta.
Nagyot ámult, nagyot bámult Kökény Király, és kökénnyé lett gyémántjait szerteszét szórta a kökényesben. Három napig dúlt-fúlt haragjában. Mérgében kilencszer vágta földhöz a koronáját, végül is elcserélte az egyszeri juhászbojtár szépen szóló furulyájáért. Hanem egyszerre azon kapta magát, hogy bár mindig máshova akart menni, lába mégis mindig a Kékhajú Tündér kökénypalotája felé vitte. Szívbéli bánatát világgá furulyázta. A panaszos dalra kihajolt ablakán a Kékhajú Tündér. Most ő ámult-bámult, s hevesebben kezdett dobogni a szíve, mert egyszeriben megtetszett neki a furulyázó Kökény király.
- A feleséged leszek, Kökény király! - rebegte szemlesütve.
- Kettőn áll a vásár, szép Kékhajú Tündér! - válaszolta dacosan-morcosan a megsértett Kökény király. - Már nem házasodom: birodalmam elfújta a szél, kökénnyé lett gyémántjaimat szerteszórtam a kökényesben, királyi koronámat elcseréltem az egyszeri bojtár furulyájáért; mire házasodjam hát?
- Így is jó! - felelte a Kékhajú Tündér kékesfehérre vált arccal, és becsapta az ablakot.
Kinn búsult az egyik, benn búsult a másik, semmiben sem különbözve két durcás gyerektől. A Kékhajú Tündér telesírta kék selyempárnáit. Kökény király ott kóválygott ázva-fázva s egyre betegebbre válva a kökényesben.
- Segíteni kellene rajtuk! - mondták a fülemülék a sárgarigóknak. A sárgarigók a légykapóknak. A légykapók a kakukknak. Az a harisnak. A haris a barázdabillegetőnek. A barázdabillegető a bíbicnek. Az a szárcsának. A szárcsa a vízityúknak és így tovább. De egyik sem segíthetett, mert egytől egyig költöző madarak voltak, és mindannyiuknak vándorútra kellett kelniük. Végül is az itt telelő madarak segítettek rajtuk. Éspedig a sárgyóka és a sordély, a búbos pacsirta és a piros mellű pirók, a cinke és a feketerigó. Ide-oda szálltak a kökényesben. Szót váltottak a Kökény királlyal. Szót értettek a Kékhajú Tündérrel. Súgtak-búgtak, amíg csak mosolyogni nem kezdett a Kékhajú Tündér, és kacagásra nem fakadt Kökény király. Azon kacagott Kökény király, hogy újra ott áll a kökénypalotában, a Kékhajú Tündér kék szobájában, és elismétli mondókáját:
- Bizony mondom, rontom-bontom, ma tartjuk a kézfogót, kakasszó és gyöngyharmat, holnap a lakodalmat!
- Legyen úgy, amint kívánod! - felelte a Kékhajú Tündér, Kökény király nyakába borulva.
Hét varrónő keze se győzte volna a menyasszonyi ruha varrását, de szerencsére ott volt a sok madár: mind segített ruhát varrni, kész is lett a szépséges szép, kékséges kék menyasszonyi ruha egykettőre. Hét szakács se győzte volna a lakodalmi lakoma elkészítését, de szerencsére ott volt a sok madár: mind segített sütni-főzni, el is készült a lakoma idejére. S aztán mind ott maradtak lakodalmi vendégnek. Ma is erről a lakodalomról folyik a terefere a kökénybokrok ágán, a sordélyok és a sárgyókák, a pipiskék és a pirókok, a cinkék és a feketerigók között.
Aki nem hiszi, menjen ki a kökényesbe!
LESSŰK MEG AZ ŐSZT!
Tarbay Ede
- Tudod mit, fiam? Lessük meg az őszt! Lessük meg, hogy hogyan közeledik, hatalmas köpenyét hogyan teríti ránk. Hogyan teríti rá a természetre...
A játszótérre elég gyakran jössz ki. Nemcsak a hinták, mászórudak miatt. Azért is, mert mások is vannak itt. Ugyanolyan gyerekek, mint te.
És a játszóteret bokrok szegélyezik. Se nagyok, se kicsik.
A játszótéren elég sok fa is van. Ez a hatalmas, itt a vadgesztenyefa.
Abból is láthatod, hogy ez vadgesztenye, hogy vadgesztenye csak ez alatt van. Hullatja már, azért, mert beérett. Vége a nyárnak, itt az ősz.
- Emlékszel, tavaly sok gesztenyét szedtünk. Hazavittük, játszottál velük. Egyik dobozból a másikba rakosgattad. Néha meg is ráztad, zörgetted. Idén is biztos gyűjteni fogod, de most a fa lombját is figyeld. Ne csak a földet nézd a gesztenyékért, hanem nézzél föl a fára is! Figyeld meg a fa leveleit! Azt, hogy a színük mikor változik meg? Mert a színük egyszer csak megváltozik. Előbb csak néhányé, ezután egyre többé. És egyre jobban hullatja is majd. Mind kevesebb levél lesz az ágon, egyre ritkább lombja a nagy fának.
Ahogy színesedik, ahogy ritkul a lomb, úgy jön közelebb az ősz. Amikor szinte minden levél színes, minden levél itt lesz a földön, akkor már az ősz köpenye betakarta az egész játszóteret.
S ahogy a fák egyre csupaszabbak, úgy kell nekünk mind jobban öltözni, Mert az idő egyre hűvösebb lesz. Eleinte reggel és délután, azután már bizony napközben is. Pulóvert veszünk, kabátot és sálat, és ha fázunk, ugrálgatunk is.
Az is lehet, hogy az idén sok eső lesz.
Akkor is jövünk a játszótérre, mert a gesztenyefát mindennap figyeljük. Nem lenne jó, ha az ősz koma megint úgy jönne, hogy mi nem lestük meg!
Ezért kéne úgy vigyázni, hogy meg ne fázzál, nehogy ne mehess ki. Mert az őszt most egy fán figyeljük meg, és ha egy fát figyelünk, kileshetjük, mikor jön, hogyan, s mint bontja köpenyét...
Lórika kalandjai
Drajkó-Sárosi Kinga
RÉSZLET A MESEREGÉNYBŐL
Valahol, az Indiai-óceán gyönyörű szigetén, trópusi őserdőben, egy egészen aprócska faluban élt családjával dr. Szentkirályi György, orvos. Imádott feleségével és nyolcéves kisfiával, Petivel, egy éve érkeztek ,,Csodaerdőbe", ahogyan a fiúcska nevezte. Egészen különleges dolgok töténtek velük ezen a varázslatos helyen: érdekes állatokkal találkozhattak, rendkívüli helyzetekben kellett helytállniuk, feledhetetlen kalandokkal gazdagodtak.
A doktor úr azért költözött ide családjával együtt, hogy segítsen a betegek gyógyításában, de akkor még nem sejtette, mennyire nagy hatással lesz az életükre egy - Szumba szigetének fővárosába tett - hétvégi kirándulás...
Nangamesszi érdekes város volt, sajátos hangulatával egészen magával ragadta a turistákat. Szentkirályi doktor szerette volna, ha kisfia is megismeri. Peti számára a legcsodálatosabb élményt a város piaca jelentette: színpompás kavalkádjával, fűszerillattal a levegőben, megannyi látnivalójával szinte rabul ejtette őt. Ezen a napon azonban olyasmi történt, ami később örökre megváltoztatta a kisfiú életét. Egyszer csak az egyik árusnál meglátott egy hatalmas kalitkában üldögélő, gyönyörű szép madarat.
- Apa, Apa, nézd! Milyen szép madár! Gyere, légy szíves, nézzük meg, menjünk oda hozzá! - kérlelte az édesapját.
- Rendben, de utána indulnunk kell, anya már biztosan értünk. Nagyon késő van, és azt ígértem, hogy hazaérünk vacsorára - hangzott a válasz.
Amint közelebb értek, Petit teljesen lenyűgözte ez a csodás madárka. Még soha nem látott ilyen érdekes kis állatot. Hófehér tollait mintha sárga festékkel csinosították volna a szárnyán, színes kis bóbitájánál csak a pofiján lévő kis narancsszínű foltok voltak szebbek, ezektől olyan volt, mintha mindig elpirulna. Különlegesen szép papagáj volt, a kakadufélék családjába tartozott. A fajtáját kis sárgabóbitás kakadunak, más néven aranyosarcú kakadunak nevezték el (az orcáján látható narancsszínű foltok miatt). Petinek nagyon tetszett a madár, pedig akkor még nem tudta, hogy gyönyörű külseje milyen gazdag belsőt takar. Nagyon tehetséges beszéd- és hangutánzónak tartják az ilyen kakadukat, igazi kis bohócnak, mivel látványos mutatványokkal is szórakoztatják gazdáikat. Bukfencet hánynak, táncolnak és énekelnek, sőt, akad, amelyik még biciklizni is tud.
- Apa, milyen madár ő? - kérdezte Peti.
Ebben a pillanatban a madár is észrevette őt. S lássatok csodát! Ugyanolyan érdeklődve kezdte el nézegetni a kisfiút, mintha ő sem látott volna még soha ilyen szép teremtményt...
- Rrrrrrr!!! Vaaaaa!!! Rrrrrr!!! - hangzott a tigrisüvöltés.
Szegény tigris még nem is volt olyan nagy, egészen fiatal állat lehetett, szinte még kölyök. A szumátrai tigris gyönyörű állat. Narancssárga bundáját vékony fekete csíkok díszítik (ennek a tigrisfajnak a legvékonyabbak a fekete csíkjai), a pofáját és a homlokát hófehér szőr borítja, és két fehér folt ékesíti a fülét is. Ő a legkisebb növésű tigris. Nagyon izmos, mégis könnyed a mozgása. Nem is sétál, van valami fenséges a mozdulataiban, szinte vonul. Ezért volt most különösen szomorú látvány így, csapdában. Az orangután nagyon megsajnálta, szinte egy pillanat alatt elhatározta, hogy segíteni fog rajta.
- Szia, Lala vagyok - szólította meg a tigrist. - Beszorultál? Nem tudsz elszaladni? - faggatta biztonságos magaslatból.
- Szegény kis tigris fájdalmában szinte azt sem tudta, hogy honnan jön a hang. Forgatni kezdte a fejét.
- Itt vagyok fenn a fán! - kiáltotta Lala most már kicsit bátrabban.
- Rrrrrr! Váááá! Neeem tudooook elmenni inneeen! Segíííts!!!! Vááá!!! RRRR! - válaszolta a vergődő tigris.
- Akkor meg miért morogsz rám? Azt akarod, hogy elszaladjak félelmemben? - kérdezte Lala nagyon okosan.
- A Mama azt mondta, hogy mi félelmetesek vagyunk! Ez a dolgunk. Rrrrr!
,,Reménytelen eset..." - gondolta Lala, és mosolygott is magában, hogy még ilyen szorult helyzetben is milyen félelmetesnek szeretne látszani ez a kis tigris. Nem késlekedhetett, elindult hát a többiekért. Majd együtt kitalálják, hogyan segítsenek a bajba jutott állaton.
- Most hovááá mééégy? Rrrrrrrrr!!!! Neeee meeerj itthagyniiii!!!
- Hozok segítséget! - kiáltotta Lala, s már el is tűnt a lombkoronák közt. Lórikával gyorsan megbeszélte a helyzetet, Lórika pedig elmondta Petinek, hogy mit tapasztalt Lala. Úgy döntöttek, hogy nem késlekedhetnek, s mindnyájan elindultak a hang irányába. Lala az ágakon, kicsit előttük haladt, mutatva az utat. Lórika Peti vállán utazott, de néha felröppent, hogy jobban lásson. Mikor már egészen közel voltak, az üvöltés is egyre hangosabb lett. Ekkor Lórikának támadt egy ötlete.
- Segíts Petinek, Lala, fel kellene másznia a fára! Onnan közeledni biztonságosabb. Ki tudja, mióta nem evett ez a szegény tigris? Mérges is lehet most az emberekre, ha tudja, hogy a csapda az ő találmányuk.
- Igazad van - helyeselt az orangután, majd kezet nyújtott Petinek, aki azonnal rájött, hogy talán fenn a fán biztonságosabb.
Így értek oda ágról-ágra kapaszkodva, Petinek még tetszett is a torna, hiszen nem minden kisfiú mondhatja el, hogy ilyen kalandban van része: egy csapdába esett félelmetes ragadozót megy kiszabadítani, és egy orangutánnal mászik a szumátrai dzsungelben. Lala ügyes mászónak látta Petit. ,,Tehetséges majom lenne - gondolta magában -, kár, hogy olyan rövidek a kezei."
Mikor odaértek a bajba jutott állat csapdája fölé, Lórika és Peti nagyon megsajnálta szegényt. Olyan szerencsétlenül lépett a csapdába, hogy nem tudta elrágni a kötelet, nem érte el. Mikor Peti látta ezt, már tudta, hogyan fogják kiszabadítani.
- Beszéljünk vele! Lórika! Légy szíves tolmácsolj! - kérte meg a madarat.
De a tigris most észrevette őket, és elkezdett félelmetesen bömbölni.
- Rrrr!!!! RRRRR!!!!
- Lórika vagyok - kezdte mondandóját minden bátorságát összeszedve a kis kakadu.
- Rrrrrr! Sarah vagyok. Vááááá!
- Te nagyon félelmetes vagy! - válaszolta Lórika, gondolta, egy dicsérettel oldja a feszültséget.
- Gon-do-lod? - hüppögte most már a kis tigris. - A Mama mondta, hogy mi félelmetesek vagyunk. Mindig. Gondolod, hogy sikerült? - kérdezte Lórikától.
- Nézz csak rájuk! - mondta Lórika a felső ágon rémülten összekapaszkodó Petire és Lalára mutatva.
Sarah egyszerre megfeledkezett minden fájdalmáról, úgy meghatotta a saját sikere. Ezen felbuzdulva egy akkorát üvöltött, hogy azok ketten már reszkettek is. A műsorszámnak Lórika vetett véget:
- Akarod, hogy kiszabadítsunk? - kérdezte.
- Persze, hogy akarom! - kiáltotta, de azonnal elszégyellte magát, kicsit udvariasabban tette hozzá a tigris: - Szeretném. Nagyon. Szépen kérlek, segítsetek!
- De nem fogsz minket bántani? - kérdezte Lórika.
- Nem. Ígérem! Megígérem. Nem is tudnálak. Olyan nagyon kimerültem.
Mindezeket elmondta Lórika a barátainak, és most már ők is közelebb merészkedtek.
- Lala vagyok. Ő meg a barátunk, Peti - bátorkodott elsőként az orangután.
- De hiszen ez ember!! Rrrrrr! Ez egy ember! Az emberek az ellenségeink! - kiabálta a tigris...
olvassbele3
- Ő meg milyen állat, Lórika?
- Őőőőő egy araaanymacskaaa - válaszolta egy helyben csapkodva szárnyaival a papagáj.
- Miért csapkodsz? Miért nem szállsz le, kis Bóbitás? - kérdezte Peti, akit kissé mulattatott ez a jelenet.
- Madaarakaaat esziiik, fááraaa máásziiik! - kiabálta Lórika, és a biztonság kedvéért lelkesen csapkodott tovább a szárnyaival.
- Csodálkozom, hogy nem ismer ez az emberkölyok. Tudhatná, hogy ki vagyok. Rólam nevezték el ezt a szigetet. Arany-szigetnek hívták, mielőtt Szumátra lett. Én vagyok az aranymacska. A tigris legfőbb ellensége. Én még a tigrist is legyőzöm. Én bárkit elkapok. De ne féljetek! Már ebédeltem. Különben csak éjszaka vagyok aktív. A nevem is szép: Lizának hívnak - nyivákolta büszkén a szépséges ragadozó.
- Mit mondott? - kérdezte Peti Lórikát, aki jót mulatott magában az iménti bemutatkozáson, hiszen tudta, hogy nem az aranymacska volt a sziget névadója.
- Bekééépzeelt! Bekééépzeelt! - foglalta össze nem éppen szóról szóra a ragadozó mondandóját.
- Kérdezd meg tőle, hogy miért sír a koboldmaki! - kérte Peti, arra gondolva, hogy csak ők nem hallják, és a macska hallása a legélesebb.
Lórika úgy tett, egy kis hízelgéssel fűszerezve az érdeklődését:
- Ó, Te, nagy és szép, ó, legyőzhetetlen, ó, Te legokosabb, legerősebb, legcsodálatosabb aranyacska! Áruld el nekünk, hogy miért sír a koboldmaki! Kérve kérlek, tudd meg tőle, hogy hívják! Van neve?
Ezek a hízelgő szavak megtették a hatásukat. Ugyanis az aranymacska szíve ellágyult, és ettől roppant segítőkész macskává vált.
- Látom, te kakadu, tudod, hogy mi az illem. Nos, halljátok a válaszom: azt mondja, hogy Leila a neve, és azért sír, mert megijedtetek tőle. Rettenetesen csúnyának érzi magát. Mellesleg ezen nem is csodálkozom.
Lórika mindezeket tolmácsolta kis gazdájának, aki éppúgy megsajnálta a szegény kis ártatlan teremtést, mint majombarátai. Közben pedig Petinek az is eszébe jutott, hogy talán azért csak az aranymacska hallja Leilát, mert az ultrahangot ad ki, és a macskák képesek ezeket a nagyon magas hangokat is meghallani.
- Nem hagyhatjuk, hogy így elkeseredjen! Segítenünk kell rajta. Hiszen olyan kedves, és olyan egyedül van! - javasolta Peti, Lórika pedig elmondta ezt a többieknek.
- Ó! - csodálkozott az aranymacska. - Nem gondoltam, hogy az emberek között ilyen rendes is akad. Nem olyan szép, mint én, de nagyon rendes ez a kölyök. Mert még csak kölyök, ugye? - nézett kérdőn Lórikára, aki meggyőzően, de mosolyogva bólogatott.
- Lórika, légy szíves mondd meg Leilának, hogy ő nem csúnya, hanem szép - folytatta Peti, Lórikának viszont nagyon nehezére esett ez a tolmácsolás, úgy érezte, hogy nem mond igazat...
MARGARÉTA
szlovák mese
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy csodálatos rét. Ezen a réten nőtt egy margaréta. Zöld levelei voltak, vékony szára a füvek fölé magaslott. Kibontotta fehér szirmait, és arany szemével nézegette a világot. Hát itt vagyok! Szép jó reggelt mindenkinek!
Körülfogta őt a kék ég, amelyről a Nap meleg sugarakat szórt a harmatos rétre.
A margaréta kedvtelve nézte, hogyan csillognak-villognak a sugarak a harmatcseppen, de legjobban egy pillangó tetszett neki. Olyan volt,mint egy szép virág.
- Jó reggelt! - köszönt rá Margaréta.
- Jó reggelt! - válaszolta udvariasan a pillangó. - Légy szíves, engedd meg, hogy igyak egy kis harmatot szirmaidból
A pillangó a virágra ereszkedett, kinyújtotta hosszú, vékony szívókáját, és ivott három csepp harmatot.
- Köszönöm, kedves Margaréta - suttogta, majd tovaröppent, mint egy színes virág.
- Jó utat! - integetett utána szirmaival Margaréta.
- Kinek integetsz? Kinek kívánsz jó utat? - kérdezte a ragyogó szárnyú dongócska.
- Z-z-zz! Jobb lenne, ha velem foglalkoznál! Kérlek, vendégeljél meg sárga virágporral! Én ugyanis még nem ebédeltem, sőt, nem is reggeliztem
- Kérlek, parancsolj! - szólt a jószívű Margaréta.
A ragyogó szárnyú dongócska a pukkadásig jóllakott. Elégedetten zümmögött, miután elrepült.
- Jó utat! - integetett utána szirmaival Margaréta.
Dél volt már. A nap az ég csúcsára kúszott. Felnézett Margaréta, s megpillantotta a tűzpiros hátú, pöttyös katicabogárkát. Látta, ahogy vidáman repdesett virágról virágra.
Amikor elfáradt, leereszkedett Margarétára, és kérlelően így szólt hozzá:
- Kedves Margaréta, engedd meg, hogy pihenjek egy kicsit fehér szirmaidon!
A kis katica üldögélt egy darabig, s miután megpihent, újra felröppent.
- Köszönöm, kedves Margaréta! - kiáltott röptében.
- Milyen nagyszerűen töltöttem életem első napját - gondolta Margaréta. - Hamarosan este lesz. De ha jól hallom, valaki sír. Ki lehet az?
- Én vagyok - szipogta Pókocska a szomszédos fűszálról. - Látod, elbújt a Nap, fehér köd száll a rétre, nekem meg nincs hol éjszakáznom, nincs hová bújom. Megeshet, hogy éjszaka bekap egy falánk varangyos béka.
- Ne szomorkodj - mondta Margaréta. - Inkább kússzál ide hozzám. Én majd betekerlek szirmaimmal.
Pókocska odakúszott, és lehunyta a szemét.
A szürke köd bevonta őket, a szél álomba ringatta a fűszálakat és a virágokat.
Mese a fákról
Zelk Zoltán
A világ végétől egy verébugrásnyira volt a mező, ahol a virágok és füvek a levegőben röpködtek, mint a lepkék, a fák pedig úgy sétálgattak, mint errefelé az emberek. Néha a szél is ellátogatott a mezőre, a felhők leszálltak a fák közé, s a csillagokról, nyárról és tavaszról s hasonló bölcs dolgokról beszélgettek egymással.
Így éltek a világ végén akkor a növények, s azt hitték, az egész világ ebből az egyetlen mezőből áll. Éppen ezért nagyon elcsodálkoztak, amikor váratlanul odatoppant egy nagyon-nagyon öreg Szél, s fáradtan, lihegve leült a földre.
- Hű, de elfáradtam - mondta -, de magas hegyeket kellett átrepülnöm, míg ideértem!
- Hát honnan jöttél, Szél apó? - kérdezte egy ifjú bokor, amely az előbb még versenyt futott társaival.
- Az emberek országából - felelte a Szél.
De a fák mit sem tudtak az emberekről, s a virágok és füvek sem, ezért ők is odarepültek, hogy meghallgassák a Szél szavait. S a Szél nem kérette magát, belekezdett mondókájába:
- Azok is olyan földön járó élőlények, mint ti vagytok, csak karjaik és lábaik vannak, s az eső elől házakba bújnak. De nem olyan boldogok, mint ti vagytok. Ti szeretitek egymást, s megosztoztok a nap sugarain s az eső cseppjein, de ők veszekszenek egymással, s van, aki sokat eszik, van, ki éhezik közülük.
- Ezt az országot fölkeressük! - kiáltotta el magát egy hórihorgas jegenye, s a többiek ágaikkal csapkodva utánazúgták:
- Elmegyünk oda! Elmegyünk oda!
S elindult a fák menete, s fölöttük repültek a füvek és a virágok.
Abban az időben még nem volt növény az emberlakta földön, így hát volt is csodálkozás, amikor közéjük érkezett a lombos, ágas menet.
- Milyen különös lepkék! - kiáltották a szálldosó margarétákra mutatva.
- Milyen furcsa, zöld madarak! - mutogattak a röpködő, zöld füvek felé.
De nemsokára megszokták a fákat s a füveket, s tovább élték régi életüket. Az öreg Szélnek igaza volt. Az emberek élete tele volt bajjal és szomorúsággal, s annyi gonoszságot láttak az idetévedt növények, hogy rémületükben a földbe gyökereztek. Azóta állnak egy helyben a földön.
Nekem egy öreg tölgyfa mesélte ezt, ő is a nagyapjától hallotta, én pedig el is hiszem, mert az öregek nem szoktak hazudni.
MESE A FEHÉR CSILLAGOS SÜNDISZNÓRÓL
Lengyel Balázs
Benedek szakasztott olyan kis sündisznó volt, mint a testvérei, akikkel együtt élt a nagy mogyoróbokor tövében. Vagy mit is mondok! Mégsem volt szakasztott olyan, mert neki egy kis fehér csillagocska nőtt a homlokán. Aggodalmaskodott is apja, anyja: "Mi lesz ebből a gyerekből?"
De nem lett semmi. Benedek nőtt, növekedett, szépen, mint a többi hét.
Múlt a nyár, jött az ősz. Dér lepte be a földet.
- Miért van ilyen hideg? - kérdezte egyszer Benedek.
- Mert jön a tél - felelte sünpapa.
Benedek lehajtotta csillagos fejecskéjét, s aztán egyszerre csak olyat kérdezett, milyet még soha sündisznócsemete nem kérdezett, mióta világ a világ:
- Papa, miért van tél?
De hát Benedek megtehette, neki csillag világolt a homlokán.
Most már sünpapán volt a sor, hogy lábaira hajtsa a fejét, ami sünéknél kétségtelenül a gondolkodás jele. Hiszen egy szülőnek mindent tudnia kell.
- Hogy miért van tél? - mondta aztán elszontyolodva. - Én sem tudom, de megkérdezzük.
Útnak indultak hát. Elöl sünpapa, sünmama, mögöttük Benedek, sorban a hét testvérével. Elmentek a nyúlhoz. A nyúl szörnyen okos nyuszi volt, fél fülét örökösen lekonyítva hordta, úgy elmélkedett magában.
- Miért van tél? - kérdezte tőle sünpapa.
A nyúlnak még a másik füle is lekonyult, úgy elgondolkozott. Ezt mondta:
- Bizonyára a szél hozza, várjatok, megkérdezem a szelet.
S mikor jött a szél, a nyúl nekiiramodott, és futott, futott, versenyt futott vele. De bizony csak szomorúan tért vissza.
- Nem tudja a szél se, csak beszél, beszél tücsköt-bogarat, telebúgta a fülem - s rázogatta keservesen tapsifülét. - Menjetek a bagolyhoz, tán az éjszaka hozza a telet, ő beszél vele.
Óriás, odvas fa mélyén lakott a bagoly. Szegény sünpapa egész álló nap kiáltozott neki, míg végre alkonyattájban meghallotta, s kijött az odújából.
- Várjatok, reggelre megmondom - dörmögte a bagoly, s elszállt. Odalent a fa aljában csak lesték, mikor tér meg. De bizony a bagoly csak a hajnali derengésben tért haza. S akkor is nagy mérgesen rájuk kiáltott:
- Hordjátok el magatokat! Alkonyattól faggatom az éjszakát, s nem válaszol, csak kápráztatja hideg csillagfényével a szemem. Menjetek a vakondhoz, hátha a nyirkos, hideg föld rejtegeti a telet.
Mentek hát a vakondhoz. Meg is lelték hamarosan.
- Kérdezd meg a földet - mondta neki sünpapa -, miért van tél.
A vakond hunyorgott néhányat, s aztán eltűnt a föld alatt. Nem is kellett valami sokat várakozni rá, jött vissza egykettőre.
- Siket a föld - mondta a vakond -, nem hallja, ha kérdezem. De ha jól meggondolom, hiába is kérdeznénk, hiszen nincs is olyan hideg idelenn. Nem, ő nem hozhatja a telet. A tél, régóta tudom, felülről jön. Menjetek a sashoz, kérdezze meg a naptól.
A sas, fészke pereméről, fél szemmel nézett le a nyüzsgő süncsaládra. Aztán meglebbentette szárnyát, s mint egy óriás felhőárnyék, elszállt fölöttük. Szállt, szállt, magasabbra, egyre magasabbra, mindig szemközt a nappal, fel a felhők fölé. S mikor már olyan magasan járt, hogy a ritka levegőben szinte vérharmatosan áradt ki csőrén a lehelet, belekiabálta a tűző-forró napkorongba:
- Miért van tél?!
De a vére úgy dobolt a dobhártyáján, hogy nem értette a feleletet. Odalent azalatt nagy hirtelen beállt a fagy. A süncsalád pedig beiszkolt a mogyoróbokor aljára, és beásta magát a puha levelek alá. Álomra hajtotta fejét sünmama és sünpapa és a hét testvér. Benedek még morgott ugyan egyet-kettőt magában, hiszen azért volt csillagos, de aztán ő is elálmosodott és elaludt. És aludt, aludt, aludt, ki tudja, meddig aludt.
Arra ébredt, hogy megpercen körülötte az avar. Fölemelte orrocskáját, és nyomban vidámító jó szagokat érzett, erjedő, tavaszi szagokat. S ahogy figyelmesebben körülnézett, látta, hogy apró hóvirágocskák nyomkodják szét körülötte az avart, onnan a percegés. Kidugta a fejét a vackából, s akkor eszébe jutott, amivel elaludt: miért van tél?
Iramodott egyet, mert a lábacskái bizony meggémberedtek, s a mogyoró szélénél szembetalálta magát egy kis hóvirággal, az már ki is dugta az avar alól a fejecskéjét. Benedek megszagolgatta, s akkor ezt dünnyögte magában: "Azért van tél, hogy eljöhessen a tavasz!"
- Hogyan? Mit is mondtam? - riadt fel egyszerre. - Hm, még lehet, hogy igazam is van! De szégyenkezve érezte, hogy ő már egy telet megért komoly, felnőtt sün, és nem illik neki ilyen gyermekes dolgokkal foglalkoznia.
Hogy miért van tél? Nem is gondolt rá soha többé!
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Természet |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2024-08-16 21:30:25, péntek
|
| |
| |
MESÉK A TERMÉSZETRŐL 2.
A BÜSZKE TÖLGYFA
Fésüs Éva
Volt egyszer egy Köröskörül erdőben egy Sudár, fiatal tölgyfa. Kék ég felé nyújtózkodott, lombjain át arany napfényt szitálgatott, és erős gyökerével a föld minden erejét magába szívta. Ő volt a legszebb az erdőn. A madarak vágyakozva nézték erős Ágai hajlását, védelmező lombját. Szerettek volna rá fészket rakni, de a tölgyfa dölyfösen rázta magát.
- Hess innen, hangos népség! Nem leszek fészektartó! Szép koronám nem ilyenre termett. Hess, Hess...
Még a pihenő madárkát sem tűrte meg az ága hegyen, és ha olykor egy-egy tudatlan kis jövevény mégis próbálkozott rajta a fészekrakással, a büszke tölgy lerázta magáról a félig elkészült madárfészket.
Őszidőben a mókusok vidáman felkapaszkodtak a derekára, és szépen kérték:
- Olyan éhesek vagyunk! Adj egy kis makkot!
A tölgyfa akkorát reccsent mérgében, hogy a mókuskák ijedtükben majdnem lepotyogtak róla. Csak a hízelgő szél tudott befurakodni a lombjai közé. Annak a duruzsolását hallgatta reggeltől estig.
Lassan mindenki elkerülte. Már az őz sem mert a kérgéhez törleszkedni. Igazán mondom, egyszer a saját szememmel láttam mellette kibújni egy gombát a földből, de amint észrevette, hogy hol van, gyorsan kalapot emelt, és elgyalogolt máshova.
Képzeljétek! ... már az árnyéka sem kellett senkinek! Egy darabig így is megvolt a tölgyfa. Hanem idővel az Évgyűrűk vastagítani kezdték a derekát, és - tetszett vagy nem tetszett - belebújt a kukac. Hosszú éjszakákon át kegyetlenül rágta. A tölgyfa hasogató fájdalmakra ébredt.
Tavasz volt akkoriban. Minden fa boldogan érezte magában az új nedvek keringését, csak a tölgyfa állt rosszkedvűen, magányosan, szárazon. A féreg egyre jobban gyötörte.
- Ó, jaj nekem - sóhajtotta -, elpusztulok!
Keserves nyögését meghallotta a közelben tanyázó mókusasszonyka. Tüstént abbahagyta fiacskái mosdatását.
- Miért nem szóltál, hogy beteg vagy? - kérdezte sajnálkozva. - Mindjárt idehívom Harkály doktort!
- Nem kell! Nem kell! - hadonászott a fa. - Biztosan bosszút állna rajtam, és összevagdalna a csőrével, amiért nem engedtem be az odúmba.
- Ugyan, mit képzelsz? - csóválta a fejét a mókus -, és azért is elfutott a harkályért.
Harkály doktor tüstént ott termett. Még pici, piros sapkáját sem vette le a fejéről. Nem sokat törődött a tölgyfa nyögésével. Végigkúszott rajta, körbekopogtatta, Azután egy helyen megállt, és erős csőrét mélyen a kérgébe ütötte.
- Megvagy, Ferge mihaszna!
Ügyesen kiemelte, és - volt nincs! - Már el is tüntette éhes kis begyében.
A tölgyfa felsóhajtott:
- Jobban vagyok!
-Körös-körül őzök, leskelődtek mókusok, madarak figyelték, hogy mi lesz. Mindenki örült, amikor a doktor bekapta a kukacot. A tölgyfa pedig csodálkozva kérdezte:
- Miért segítettél rajtam? Hiszen énrám mindenki haragszik!
Erre a körülállók kacagni kezdtek, és a harangvirágok összekoccantották fejecskéjüket.
- Ó, te tölgyfa! Senki sem haragszik rád, hanem te haragudtál az egész világra!
Harkály doktor hozzátette:
- Beteg voltál, de most már meggyógyulsz. Orvosságot is rendeltem: sok vidámságra, madárdalra van szükséged.
- Meglesz! Meglesz! - kiáltották az állatok, és mindjárt körültáncolták.
A Tölgyfa nagyon sokáig nem tudott szólni, csak állt közöttük, szégyenkezve. Aztán egyszer csak gondolt egyet, és kitárta ág-karjait a madarak felé:
- Gyertek ide, hozzám!
Azok nyomban odasereglettek, és örömükben olyan vidáman kezdtek csivitelni, füttyögetni, énekelni, mintha mi sem történt volna.
A CITROMTÜNDÉR
Finy Petra 2
Lehet, hogy tudod, lehet, hogy nem, de azért elmesélem neked.
Nem volt ám a citrom mindig savanyú, sőt nyelvsimogatóan édes íze minden gyümölcsével vetekedett.
Afrika ligeteiben született meg az első citrom, amikor egy ábrándos kis tündér felnézett a napra, és megtetszett neki az égitest szikrázó sárgasága.
- Varázsolok egy frissítően édes gyümölcsöt, és megajándékozom vele az embereket - dünnyögte derűsen. - Legyen olyan sárga, és hozzon annyi vidámságot a földre, mint a nap. Citrom lesz a neve, és minden arcra mosolyt fakaszt majd az ízével.
A tündér sárga ruhát öltött, és nagy kosárral végigjárta az emberek házait, hogy citrommal kínálja őket. Az emberek hálásak voltak, és nem győztek köszönetet mondani az édesen friss gyümölcsért. A magokat elültették, és házaik körül nemsokára hatalmas citromligetek nőttek.
Ám a citromtündér kérését hamarosan elfelejtették. A tündér csupán ennyit szeretett volna:
- Nem kérek mást ezért a gyümölcsért cserébe, csak hogy az első harapásnál, amikor enni kezditek, emlékezzetek rám. Ha ezt elfelejtitek, a citromból elpárolog a sárga vidámság.
Az emberek egy darabig még felidézték a tündér alakját, amikor a citromba haraptak, aztán elméjükre lusta köd ült, és fütyültek már a szerény kérésre.
A kertjükben növő citrom pedig fokozaton elvesztette édességét. Először csak íztelen lett, később pedig nyelvfájdítóan savanyú.
A citromtündér pedig fent ült az egyik citromfa tetején: szomorúan bámulta őket és még szomorúbban lóbálta a lábát. Olyan lassú lengésekkel, ahogyan a part menti medúzák hajtják magukat a tenger árnyékzöld mélye felé.
Finy Petra: A citromtündér
Link
A FŰSZERKATONA (RÉSZLETEK) - A CSILLAGOK CSÓKJA
Finy Petra
Amikor egy gyermek megszületik, a csillagok összedugják a fejüket, hogy eldöntsék, mi legyen a sorsa. Van, akire királyi trón vár, van, akire örök vándorlás egy öreg ló hátán. Akadnak olyanok is, akik azt a feladatot kapják, hogy egész életükben egy tó partján ülve lóbálják a lábukat, és mosolyogjanak. Minden gyermeket homlokon csókolnak a csillagok, hogy később tudja, mit kell tennie.
Réges régen egy napfényes város napfényes házikójában született egy kislány. Apró volt és gömbölyded, mint egy mákos nudli. Vidámsága és kedvessége mindenkit elvarázsolt.
Így történt ez a csillagokkal is. Amikor a kislány fölé hajoltak, hogy sorsát a homlokára csókolják, annyira lenyűgözte őket a gyermek bája, hogy hosszabban csókolták meg, mint kellett volna. A nudlikerek baba ekkor felkacagott, és kezecskéjével megpaskolta a csillagok nagy, sovány arcát. Majd jóízűt nyújtózkodott, és álomba szenderült.
A gyermek ekkor még nem sejtette, hogy a hosszúra nyúlt csók miatt eredeti feladata, hogy nagyon szeresse az anyját, arra változik majd, hogy mindennél jobban szeresse az anyját. Annyira, hogy soha ne engedje el a kezét.
Ahogy cseperedett a gömbölyű kislány, úgy lett egyre erősebb a csillagok parancsa. Mindenki mosolygott azon, hogy totyogó babaként a mamája kezét fogta. Hiszen, ha a mamája nem támogatja, biztosan a földre huppan.
Később is még valahogyan megmagyarázták az emberek maguknak, hogy nagyobb lánykaként miért jár mindenhová kézen fogva az anyjával. Azt mondogatták, hogy ez a lány különösen szereti az anyját, így érthető, ha mindig csimpaszkodik belé.
Aztán a kerek kislány kerek nagylánnyá változott, de még mindig az anyjába kapaszkodott. Ha sétálni indult, és egy úr kedvesen kalapot emelt előtte, ő nem tudta megpörgetni a napernyőjét válaszképpen, mert az anyja kezét fogta. Ha táncórára ment, egyik fess úrfi sem tudta felkérni táncolni, mert a lány az anyja kezét fogta. Ha lovagolni hívták, nem tudott velük menni, hiszen a kantárt nem tarthatta úgy, hogy az anyja kezét fogta.
Sopánkodott a lány apja, aggodalmaskodott a lány anyja, sehogy sem fért a fejükbe, hogyan talál majd férjet magának a lányuk. Úgy döntöttek, hogy segítséget kérnek, és erőnek erejével próbálják meg a lányt szétválasztani az anyjától.
Kiállt az asszony a lányával a főtér közepére, és az emberek húzni kezdték az anyát az egyik oldalról, a lányt meg ráncigálni kezdték a másik oldalról. Rángatták-cibálták őket, de a lány keze csak nem akart elszakadni az anyjáétól.
Arra lovagolt a király fa. Nagyon elcsodálkozott azon, amit látott. És egyből szerelmes lett a lányba.
- Ha egy lány ennyire szereti az anyját, vajon mennyire fogja majd szeretni a férjét? Elképzelni is gyönyörűséges, ezért mindenképpen ő lesz a feleségem - mondta magában a fiú.
Leugrott hát a lováról, és odatérdelt a lány elé, aki még mindig az anyja kezét szorongatta. A királyfi ránézett a lányra, és ezt kérdezte:
- Te nagyon nagy szeretetű lány, leszel-e az én feleségem?
A lány azt mondta, hogy igen. És láss csodát, azt érezte, hogy ujjai szép lassan kicsúsznak az anyja kezéből. Az asszony alig akart hinni a szemének, és csodálkozva tapogatta üres tenyerét.
A lány pedig rámosolygott a királyfira, majd megszorította a kezét. Annyira, hogy aztán már sohasem engedte el. Még akkor sem, amikor később született egy nudlikerek kislányuk. Mert ezután egyik kezével mindig a királyfi kezét fogta, a másikban pedig a kislányáét szorította. És szerencsére senkinek nem jutott eszébe, hogy szétszakítsa őket.
Ezért boldogan fogták egymás kezét, egészen addig, amíg a kislányuk nem talált magának egy királyfit.
Finy Petra: A csillagok csókja
Link
A HATPERCES KATICABOGÁR
Eliza Beth
Élt egyszer régen egy helyes, hétpettyes katicabogár. Amolyan víg kedélyű, bohókás bogárka volt, aki egy jó tréfára bármikor kapható. Hanem egy nap őt tréfálták meg a barátai. Elcsenték az egyik pettyét, a legszebbet, és eldugták.
A szöcske kíváncsian kérdezte tőle:
- Katica, hová lett a pettyed?
De Katica nem tudta. Bánatában világgá ment, megkeresni pettyeinek legszebbikét. Az erdőben szép piros gombát látott, majdnem olyan szép pirosat, mint ő maga, de fehér pettyei voltak.
- Adok én szívesen a pöttyeimből - mondta a gomba. - Marad nekem még akkor is sok, nyugodtan vedd el, amelyik tetszik!
- Hogy néznék ki fehér pettyel? - szomorkodott Katica. - Az enyémek mind feketék, látod? - fordította oda a szárnyait.
- Akkor vigyél kettőt, mind a két szárnyadra egyet! - ajánlotta a galóca.
- Köszönöm, de inkább keresek tovább, hátha megtalálom a sajátomat - felelte a katicabogár, és elszállt.
A réten talált egy elhagyott labdát. Igaz, pöttyös volt, de biztos, hogy egyik petty sem az övé, mert túlságosan nagyok és fehérek. Pici feketét nem látott rajta, pedig jó alaposan körbemászta. Közben meg is ijedt, mert egy csupaszáj virág egyik szája megszólalt.
- Mit keresel, Katica?
- Az elveszett hetedik pettyemet - válaszolta a kis bogár. - Nem láttad véletlenül?
- Sajnos nem láttam. Szívesen adnék az enyémekből, de nekem sincs egy sem - mondta a tátika, és mutatta bársonyos sárga szirmait.
- Nem baj, te így vagy szép! - vigasztalta Katica a virágot, és továbbvándorolt. Addig-addig repkedett a réten, míg összetalálkozott a cinegével.
- De szép napszínű mellényed van, cinege! - dicsérte meg a kismadarat. - Mondd csak, nem láttad véletlenül az elveszett pettyemet?
- Sajnos nem - felelte a cinke. - De kérdezd meg a rét tündérét, hátha ő tud róla. Ott napozik éppen a harangvirág kelyhében.
Katica odaszállt, és halkan megkondította a halványlila harangvirág egyik csengettyűjét. Szilli, a rét tündére kikukucskált kelyhéből.
- Mi szél hozott erre, hétpettyes katicabogárka? - csilingelt vidám hangja.
- Sajnos már csak hatpettyes vagyok - szomorkodott Katica. - Elveszett a hetedik, a legszebb pettyem. Tudnál segíteni rajtam?
- No, nézzük csak! - töprengett el Szilli. - Mikor láttad utoljára?
- Tegnap még megvolt, az biztos - felelte Katica. - Sőt, ma reggel is láttam a patak tükrében. Aztán hancúroztunk egy jót a barátaimmal, és utána már nem volt meg.
- Nocsak! Hancúroztatok? És nem lehet, hogy esetleg a barátaid többet tudnak, mint én? - kacsintott a kis bogárra huncutul a tündér.
- Gondolod? Lehet, hogy csak megtréfáltak, és náluk van pettyeim legszebbike?
- Mindjárt meglátjuk - csilingelte a tündér, és varázspálcáját megsuhintva bűbájszavakat suttogott.
A pálca nyomán képek jelentek meg a levegőben, halványan, de azért jól láthatóan. Katica a barátaival... Katica a barátai nélkül... végül a barátok Katica nélkül, ahogy vígan nevetgélve gurítják egy levél alá az elcsent hetedik pettyet.
- Látod? Ott van a pettyecskéd.
- Jaj, én meg világgá szaladtam bánatomban - kacagott megkönnyebbülten Katica. - Biztos kinevetnek majd a többiek, de nem baj, most én voltam soron a tréfában. Köszönöm a segítségedet, Szilli!
Katica vidáman hazaszállt. Barátai aggódva várták, és azon nyomban visszaadták az elcsent pettyet. Végül együtt nevettek a jól sikerült tréfán, és Katica fogadkozásán: ,,Úgyis visszakapjátok!"
A HÓNAPOK
olasz mese
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két testvér. Jankónak hívták az öregebbet, Ferkónak a fiatalabbat. Az öregebbik igen jó módban élt, sose fájt a feje, hogy hogyan szerezi meg a napi kenyérrevalót. Legföljebb az volt a gondja, hogy selyembe vagy bársonyba öltözzön-e. Ferkó meg, az öccse, keservesen tengette életét. Álnok bátyja a kisujját se mozdította, hogy segítsen rajta. Ha tudta volna, hogy egy lyukas fillérrel megmentheti az öccse életét, azt is sajnálta volna tőle. Egyszer aztán Ferkó beleunt a nagy nyomorúságba: vándorbotot vett a kezébe, és nekivágott a világnak. Gondolta, szerencsét próbál: rosszabbul máshol se mehet a sora.
Ment, mendegélt Ferkó, rótta az ország útját, s mikor ráesteledett, egy fogadóba ért. Barátságos, nagy tűz lobogott odabenn, tizenkét fiatalember ült a hosszú, kecskelábú asztal körül. Amikor Ferkó belépett, mind a tizenketten kíváncsian végigmustrálták, és látszott az arcukon, hogy szánakoznak rajta, olyan rongyosan, ágról szakadtan állt az ajtóban. Aztán megszólalt az egyik, és közelebb invitálta: bíztatta, üljön közéjük az asztalhoz.
Jólesett Ferkónak a fiatalemberek figyelmessége, megköszönte, leült, s a tűz felé fordult, hogy felmelegítse gémberedett tagjait. Ahogy ott üldögél, megszólal az egyik: komoly tekintetű, szigorú arcú legény volt, Ferkó szinte megszeppent, ahogy ráemelte tekintetét:
- Mondd csak, földi, mit szólsz ehhez a kutya időhöz?
- Mit szólnék? Egyik hónap olyan, mint a másik, mindegyiknek megvan a maga dolga. Persze, mi emberek, gyakran zúgolódunk: szeretnénk, ha az idő a mi szeszélyünk szerint forogna, pedig hát magunk se tudjuk, mit akarunk. Ma ezt kívánjuk, holnap azt: bánjuk is, mi sül ki belőle, haszon vagy kár. Télen, mikor a hó esik, napért sóhajtozunk, nyáron meg visszasírjuk a telet. Pedig, ha minden óhajunk teljesülne, bizony tótágast állnának az évszakok, kifagyna, kisülne a vetés, elvinné az ördög a termést, betegség tizedelné a népet, s maholnap összedőlne az egész világ. Bízzuk hát magunkat a dolgok rendjére, és ne kívánjunk mindig lehetetlent: van elég fa a világon, van hová húzódnunk nyáron a nap elől, télen van mivel fűtenünk.
- Okosan beszélsz, barátom - válaszolt Ferkónak a fiatalember -, de azért ez a március, mi tagadás, egy kicsit mégiscsak túl szigorú: esőt, havat, jeget, zúzmarát, szelet és zivatart, ködöt és jégesőt önt a nyakunkba, és semmit se hagy el, hogy megkeserítse az életünket.
- Igazságtalan vagy, földi - szólt közbe Ferkó -, hogy csak a bajokat emlegeted. Van azért jó is ebben a márciusban. Hidegnek hideg, annyi szent, de mégiscsak ő hozza meg a tavaszt, ő emeli mind magasabbra a napot, és ha ma zord is hozzánk, holnapra ránk mosolyoghat, és jóváteszi bűneit.
A fiatalember mosolyogva hallgatta Ferkó beszédét, mert ő maga volt éppen Március. Tizenegy testvérével azon a vidéken járt, és betért a fogadóba egy kis pihenőre. Igen tetszett neki, hogy szeszélyei és szigorúsága ellenére Ferkó olyan okosan beszélt róla, és úgy megdicsérte: el is határozta, hogy megjutalmazza érte. Egy díszes ládikót nyújtott át neki e szavakkal:
- Fogd ezt a ládikót: gondold meg jól, mire volna szükséged. Ha kinyitod, bármit kívánsz, benne találod.
Ferkó tiszta szívvel megköszönte a fiatalember ajándékát, aztán aludni tért: a kincset érő ládikót a feje alá tette, éjszaka az volt a párnája. Alig oszlatta szét a hajnal vörös derengése az éjszaka sötétjét, elbúcsúzott a tizenkét testvértől, és megint útnak indult. De most már nem gyalogolt sokáig: fogta a ládikót, kinyitotta, és így kiáltott:
- Hej, te jóságos ég, igazán elkelne egy párnás, jó meleg hintó ebben a hidegben!
Alig mondta ki óhajtását, gyönyörű, hatlovas hintó robogott eléje, cifra parádés kocsis pattant le a bakról, tisztelettel kinyitotta a hintó ajtaját, és megkérdezte merre induljon.
- Haza! - mondta Ferkó, s már bent is ült a hintóban, süppedő, meleg párnák között. A sima szőrű, kényes paripák vágtatni kezdtek, szinte repültek Ferkóval, aki boldogan dőlt hátra a hintó ülésén.
Robogtak, robogtak, és Ferkó egyszer csak úgy kezdte érezni, hogy a gyomrában rég elharangozták a delet.
- Jó volna egy kis harapnivaló - súgta bele Ferkó a ládikóba, és hintója abban a szempillantásban meg is telt válogatottnál válogatottabb jó falatokkal: kolbász lógott a függönyrúdon, két-három sült galamb repült be az ablakon: csak ki kellett tátania a száját. Egyszóval, olyan lakoma volt, hogy a király is megnyalhatta volna utána a tíz ujját.
Estefelé egy sűrű erdőn hajtottak keresztül. Hatalmas fák tövében, csobogó patak partján vezetett az útjuk. Ferkónak nagyon megtetszett a vidék, megállította hintaját, kinyitotta a ládikót, és így szólt:
- Itt szeretnék éjszakázni ezen a szép helyen, csörgedező patak partján, fák susogó lombjai alatt.
A következő pillanatban máris sátor emelkedett ki a földből Ferkó előtt. Belépett, hatalmas mennyezetes ágyat talált odabenn, selyempárnákkal, selyempaplannal. Amikor pedig enni kívánt, azonnal másik sátor tűnt fel a tisztáson, királyi lakoma illata csapta meg az orrát, azt sem tudta, hová tekintsen, mit válasszon a remek falatok közül. Pompásan belakmározott, azután lefeküdt, s aludt, míg csak a sátorablakon át a hasára nem sütött a nap. Akkor kinyitotta a szemét, és elgondolkozott, mi minden vár reá a mai napon. Mindenesetre továbbutazik, és ha hazaért, első útja gonosz bátyjához, Jankóhoz vezet. Akkor jutott eszébe, hogy még mindig a régi rongyait hordja.
- Ruhát szeretnék, pompás, új ruhát! - kiáltotta bele a ládába. - Olyan ruhát, hogy Jankó megpukkadjon az irigységtől, ha látja.
Máris meglibbent a sátor ajtaja, selyemfényű, dús, fekete bársonyköpeny libegett be rajta, mint valami büszke, nagy madár: csipkegalléros, vörös bársonyzeke, pántlikás-szalagos nadrág, ragyogó ezüstcsatos cipő követte. Ferkó nagyúri módon felöltözött, megint hintóra szállt, a kocsis a lovak közé csördített, aztán meg sem álltak hazáig.
Jankónak tátva maradt a szája ámulatában, amikor a hintóból kiszálló selyembe-bársonyba öltözött előkelő utasban öccsére ismert, akit világéletében semmirekellő, élhetetlen fickónak tartott, s akiről azt hitte, hogy koldusrongyokban, nyomorúságosan fog elpusztulni valami szemétdombon. Nem is türtőztette magát, ezer kérdéssel árasztotta el öccsét: hol járt? honnan szerezte a hintót? honnan a díszes ruhát? Ferkó meg se felelt az egyik kérdésre, Jankó máris másikkal ostromolta. Végre aztán mégiscsak el tudta mondani, hogyan találkozott a tizenkét fiatalemberrel a fogadóban, miféle ajándékot kapott tőlük, csak egyről hallgatott: arról, hogy mit beszélt Márciussal.
Jankó úgy érezte, ólomlábon jár az idő, szeretett volna minél hamarabb megszabadulni Ferkótól. Alig várta, hogy útnak indulhasson: aludni küldte öccsét, kocsira szállt, búsás borravalót ígért a kocsisnak, majd kezét-lábát törte a nagy igyekezetben, hogy minél hamarabb a fogadóba érjen. Mint egy félbolond ugrott le a fogadó előtt a kocsiról, az ablakhoz ment, bekukucskált, és megdobbant a szíve örömében: még ott ültek a kecskelábú asztalnál a fiatalemberek mind a tizenketten. Belökte az ajtót, biztatásra sem várva az asztalhoz tolakodott, és a maga otromba módján belekotnyeleskedett a fiatalemberek beszélgetésébe. Azok bosszúsan elhallgattak, aztán egyszer csak megszólalt Március:
- Mondd csak, földi, mit szólsz ehhez a kutya időhöz?
Jankó pedig nekieresztette a hangját, és úgy szidta, ócsárolta Márciust, ahogy csak kifért a torkán:
- Bolond idő ez, komám! Rendes ember még a kutyáját sem engedi ki ilyenkor! Megkergült már az időjárás is egészen. Dögvészt, éhinséget, mindent ez a Március szabadít a fejünkre. Ki hallott már ilyet! Jégcsap lóg az ereszen, amikor mindenki alig várja, hogy Március bőséget hozzon a földre, egészséget az emberekre. Ha rajtam állna, én bizony egy tollvonással kitörölném a nevét még a naptárból is!
Március csak hallgatott, a szeme se rebbent. Nem mutatta, mennyire bosszantja Jankó üresfejű locsogása, pedig mérgelődött erősen. Gondolta is, jól megfizet ennek a nagyszájúnak. Amikor Jankó másnap elköszönt valamennyiüktől, vastag furkósbotot nyomott a kezébe.
- Ha valami kívánságod van - mondta neki -, szorítsd meg jól a fütyköst, és kiáltsd hangosan:"Adj száz keményet, jó furkósbotom!" Kapsz is, meglásd azonnal: és amit kapsz, mind a tiéd lesz.
Jankó persze száz kemény aranyra gondolt, s azt sem tudta, hogyan köszönje.
Alig várta, hogy hazaérjen. Bezárkózott szobájába, még az ablakon is kilesett, nem látják-e meg, és már előre örült, hogyan fogja százasával fiókjába söpörni az aranyakat. Fogta a furkósbotot, fölemelte, és felkiáltott:
- Adj száz keményet, jó furkósbotom!
De valami hiba lehetett a kréta körül, mert ami zuhogni kezdett, nem arany volt ám, hanem száz kemény ütés! Még nagyobb hiba volt, hogy a fütykös túlzásba vitte a dolgot: nem érte be százzal, hanem táncolt Jankó hátán vég nélkül: kopogott, mint a jégeső.
Pórul járt barátunk persze ordított, mintha nyúznák. Ágy alá bújt, felmászott a szekrény tetejére, de mindhiába, a furkósbot mindenütt rátalált.
Ki tudja, megúszta volna-e épp bőrrel, ha a rettentő ordítozásra be nem fut Ferkó a szobába. Ő aztán a bűvös ládikó segítségével megálljt parancsolt a botnak, majd töviről hegyire kifaggatta bátyját, s mikor megtudta, hogyan jutott a veszedelmes ajándékhoz, jót nevetett rajta.
- Mindezt csak magadnak köszönheted - mondta -, mért nem vigyáztál jobban a nyelvedre? Persze, neked semmi sem elég, még több kincset, gazdagságot szeretnél. De hát jól tartja a mondás: aki sokat markol, keveset fog. Tanuld meg, bátyám, a szép szó semmibe se kerül, de legtöbbször igen jól jövedelmez.
Aztán megvigasztalta bátyját, és a lelkére beszélt: ne fusson úgy a gazdagság után: mindig volt és mindig lesz mit aprítania a tejbe, különösen most, hogy a bűvös ládikó az ő tulajdonuk.
Mert ilyen volt Ferkó: jóval fizetett a rosszért: bátyja gonoszságát is jósággal jutalmazta.
Azt sem felejtette el, hogy szerencséjét tulajdonképpen bátyjának köszönheti: ha Jankó el nem üldözte volna a háztól, sosem találkozott volna Márciussal.
Jankó sírva ölelte magához jószívű öccsét, bocsánatot kért tőle, s attól fogva sokkal okosabban élt: féket vetett gonosz nyelvére, mert sosem felejtette el, milyen bajt zúdított a fejére.
A HÓVIRÁG
Zelk Zoltán
Az erdőket, mezőket hó borította, de a hó alatt a kis fűszálak ébredezni kezdtek már mély álmukból.
- Alszol még? - suttogta szomszédjának az egyik fűszál.
Bizony, aludt az még, de a suttogásra fölébredt: azt hitte, a szellő szólt hozzá, ezért még boldogan mosolygott is, mert éppen azt álmodta, hogy harmatcseppben fürdik, és napsugárban szárítkozik. De szomszédja hamar visszaterelte a valóságba:
- Miért mosolyogsz?
- Nem a szellő hív játszani?
Erre elnevette magát a füvecske.
- Jól mondod! Mert a szellő olyan erős, ugye, hogy leszedi rólunk ezt a vastag fehér dunyhát!
A másik fűszál csak most tért magához.
- Ah! Hát még mindig hótakaró alatt vagyunk! Még mindig nem láthatjuk az eget, a napsugarat!
Olyan szomorú lett, hogy bánatában a másik oldalára akart fordulni.
- Aludjunk inkább! Legalább szépet álmodunk!
- Ne aludj! - suttogta a másik - Nézzük meg, mi van a világban.
- Hogyan nézhetnénk meg mi azt, gyenge kis fűszálak, a nagy hótakaró alatt! Ha akárhogy erőlködünk is, akkor sem tudjuk kidugni fejünket a nehéz hótakaró alól.
De a másik fűszál nem nyugodott meg ebben.
- Meg kell keresnünk a módját!
- De hogyan?
Az első fűszál nem soká törte a fejét, hamarosan megszólalt:
- Én már kitaláltam!
Még jobban odalapult a földhöz, hallgatózott. Aztán megkopogtatta a földet.
- Fölébresztem a föld alatt alvókat - mondta titokzatosan.
- Hallják is azok! Még nálunk is messzebb vannak a napvilágtól.
De a kis fűszál szorgalmasan kopogtatta a földet, és reménykedve hallgatózott. Nemsokára aztán mozgolódást vett észre a föld alatt. Megörült a kis fűszál.
- Jó reggelt - kiabált jó erősen. - Kialudtátok magatokat?
A hóvirág még zsenge zöld csíraágyában aludt, de a kiabálásra fölébredt, és figyelni kezdett, meg is szólalt álmos hangon:
- Ki az, mi az?!
- Fűszálacska! - volt a válasz. 
Megörült a hóvirágcsírácska, egyszerre víg lett.
- Hát ti már fölébredtetek? Akkor én sem leszek rest! - kiugrott csíraágyacskájából, bimbófejét nekifeszítette a földnek, s egyszeriben ott állt a fűszál előtt. Boldogan ölelték meg egymást.
- Csakhogy itt vagy! - mondogatták a fűszálak.
Igen ám, könnyű volt a jó puha földből kibújni - gondolta az első fűszál. - De hogyan lehet a nehéz hótakaró fölé kerülni?
- Te voltál az egyetlen reményünk - mondta a másik fűszálacska. - Én tudtam, hogy te bátor és erős vagy, és hírt adsz nekünk a nagyvilágról. Mert meguntuk már a sok alvást. Szeretnénk napvilágot látni, és megtudni: van-e már meleg napsugár.
A hóvirágbimbócska nem kérette magát, hiszen neki is ilyen vágyai voltak. A két fűszál észre sem vette, a hóvirág már a szabad ég alól kiáltott hozzájuk:
- Jaj de fényes a napvilág! Jaj de szép az ég!
Amint a napsugár tekintete a hóvirágra esett, úgy körülölelte langyos sugarával, hogy a hó is olvadozni kezdett. A két fűszál fölött egyszerre csak világosodni kezdett. Nemsokára ott álltak ők is a szabad ég alatt.
- Most már nemsokára jön a szellő is - mondta az első fűszálacska a szomszédjának.
- És akkor úgy lesz, mint ahogyan álmodtam - válaszolta a másik füvecske -, harmatcseppben fürdöm, s napsugárban szárítkozom.
A hóvirág szelíden mosolygott rájuk, s fehér bóbitáját a nap felé fordította.
A KISMADÁR KERTJE
Tordon Ákos
Van nekem egy kertem. Benne télen-nyáron rigó ül az ágon. Feketerigó. Reggelente rigófüttyel köszönt engem, s ha a kertben üldögélek, mindig a fölibém hajló ágra telepedik, onnét mondja a meséit. Mert bizony az én rigóm mesemondó kisrigó. ezt a mesét is tőle hallottam:
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy mázas korsó, benne egy szem borsó. Ezt a borsószemet elvetette a kertjébe az egyszeri kismadár. Mert kertje is volt az egyszeri kismadárnak, a fészke mellett.
Ezután nem tett egyebet: eldicsekedett fűnek-fának, hogy mennyi borsó terem majd neki a kertjében, gond nélkül élhet belőle télen. Ki is kelt a borsó. Icipici szára zöldellt a világba. Megörült a kismadár, sietett az Esőhöz.
- Eső, Eső, kedves Eső - kopogtatott be hozzá - siess hozzám, kikelt a borsóm, locsold meg a kertem!
- Ebben a hónapban szabadságon vagyok - válaszolta az Eső mérgesen a háborgatásért, és becsapta ajtaját.
- Jaj, elszárad a borsóm! - ijedezett a kismadár, s a kútágasra rebbent. Onnét kiáltott le a kútnak: - Gémeskút, kedves kút, siess hozzám, kikelt a borsóm, locsold meg a kertem!
- No még ilyet! - képedt el az öreg gémeskút. S a kútágas akkorát reccsent mérgében, hogy ijedten röppent fel róla a kismadár.
Ahogy becsapta ajtaját az eső, tüstént lelohadt a mérge és sajnálni kezdte az egyszeri kismadarat. Fel is keltette a fiát, Záport:
- Eredj, édes fiam, locsold meg kicsit a kismadár kertjét, kertjében a borsót!
A gémeskútnak is megesett a szíve a kismadáron, s küldte a teli vödröt, öntözze meg a borsót. No, nagyot nézett a Zápor, amikor feleúton megpillantotta a lassan ballagó vödröt.
- Ki látott már ilyen csodát: maga megy a teli vödör! - rikkantotta és megkérdezte, hová-kihez.
A kismadár borsóját megyek meglocsolni - válaszolta a vízzel teli vödör.
- Nem oda Buda! - zendült a Zápor szava. - A kismadár borsóját én locsolom meg!
Azzal már zúdult is a Zápor az égből a kismadár kertjére.
- Jaj, itt az özönvíz, vízözön! - ijedt meg a kismadár a lombok alatt, s csak akkor könnyebbedett meg a szíve, amikor a szivárvány hídját verte fel a z égre. Akkorra ért oda a vizesvödör.
- Hát te mit keresel a kertemben? - csodálkozott a kismadár.
- Locsolni jöttem! - felelte a vödör, s azzal loccs! - már meg is öntözte a zápor fürdette borsót. A kismadár siránkozva nézte a tenger tócsát.
- Jaj, oda a borsóm! - sírdogált. De a borsót nem mosta el a tenger tócsa! Sőt: egykettőre bokrosodni kezdett.
- Borsócskám, borsócskám, de megnőttél! - örvendezett borsójának a kismadár. - Bizony eljött a kapa ideje!
Azzal elröppent a kapás emberhez.
- Kedves ember, kapás ember - kopogtatott be az ablakon- hozd a kapád, kapáld meg a borsóm.
- Jó, jó, kismadár, megkapálom én szívesen, ha meg tudunk egyezni a fizetség dolgában!
Abban egyeztek meg, hogy a fele termést a kapás kapja. Meg is kapálta a borsót még aznap. Másnapra már szedhették is róla a borsót. Csoda egy borsó volt! Színarany volt minden szeme! Bizony elállt az ember szeme-szája, amikor beállított a fizetségért! Csak a kismadár kesergett:
- Ó, én szerencsétlen, szegény kismadárka, egyszer vetek borsót, egyszer gazdálkodom, hogy legyen télire való eleségem, akkor is csak aranyborsó terem nekem!
- Add nekem az aranyborsót, kismadár - mondta az ember - cserébe minden télen magot szórok neked az ablakpárkányra!
A kismadár örömest odaadta az aranyborsót, s azóta minden télen odaszáll járandóságáért az ablakpárkányra; mert azt mondanom sem kell, hogy mindörökre felhagyott a gazdálkodással. Kertje sincs többé, de fészke ott van minden kertben, a ti kertetekben is.
Tordon Ákos - A kismadár kertje
Link
A KÍVÁNCSI HÓEMBER 
Mielőtt az öreg Tél elindult a földre, alig győzte összeszedni sokféle cókmókját. Jól megtömte a batyuját hópihével, a zsebeit jégvirággal, és magára aggatta a jégcsapokat. Azután akkorát tüsszentett, hogy az összes száraz falevél, ami még utolsó erejével az ágakba kapaszkodott, lepotyogott, és másnap hajnalra deres lett a határ.
- No, indulás! - mondta, maga köré parancsolva füttyös szélfiait és unokáit, a zömök kis hóembereket.. - tudja-e mindenki a kötelességét? ... Ti, fiúk, fújjatok, ahogy csak bírjátok szusszal! Kalapot, ernyőt, háztetőcserepet!
- Ó, de pompás lesz! - fickándoztak a szélfiúk. - Tavasz óta folyton aludniuk kellett, de most minden kéménylyukba belefújunk, minden kabát alá bebújunk!
- Pirosra csípem a bácsik orrát! - kacagott a legfiatalabb, és máris előreszaladt, hogy megelőzze a többieket.
Az öreg Tél napfényesett mosolyodott, de aztán gyorsan összevonta zúzmarás szemöldökét, és a hóemberkékhez fordult, akik illedelmesen sorakoztak fel mögötte, rossz söprűnyelekkel, fazék-kalapokban.
- Vigyázzatok! - intett őket a Tél. - Napra ne menjetek, minden kályhát kerüljetek, még a gesztenyesütő néniket is!
- Igenis nagypapa! - felelték a hóemberkék, és elindultak, hogy vidámságot hozzanak a télbe. Csak a legutolsó, aki a sor végén ballagott, tekingetett minduntalan hátra.
- Mindjárt elveszted a sárgarépa orrodat! - ütötte hátba fagyos kezével az öreg Tél. - Előre nézz, és fogadj szót, mint a többiek!
Megszeppent a hóemberke, gyorsan útnak eredt, és árnyas helyet keresett magának egy óvodakertben. Nagyon tetszett neki, amikor a cinegék megcsodálták, a verebek körülrepdesték - hát még amikor a csillogó szemű gyerekek rátaláltak!
- Nincs szebb dolog, mint a hóemberség! - ropogtatta meg büszkén a derekát, és örült a fagynak, amitől erősnek érezte magát.
- Kár-kár! -rikácsolt rá egy fekete varjú a kopasz fáról. - Kár, mert szebb a nyár, meg a tavasz!
- Tévedsz, varjú! - felelte a hóemberke. - Nem lehet szép, mert akkor nincs se jégvirág, se hólabda, és nem korcsolyázhatnak a gyerekek.
- De szednek igazi virágot, és piros labdát gurítanak a zöldellő réten! Kár-kár, hogy ilyen buta kis hófejed van, és mit sem tudsz a tavaszról, csak a télről!
A hóemberke répaorra kihegyesedett haragjában, és meglóbálta a söprűjét:
-Te vagy buta, mert összevissza károgsz, ahelyett, hogy megmutatnád nekem azt a híres, nevezetes tavaszt!
A varjú ugrált a kopár ágon, úgy nevetett:
- Nem lehet megmutatni, te oktondi! Csak akkor láthatod, ha elébe mégy. Ott szokott jönni a patakpart déli oldalán, hóvirággal, ibolyával!
- Sajnos, én nem mehetek el innen, mert abból nagy baj lehet - felelte a hóemberke.
- Ki mondta?
- Nagyapám, a Tél.
- Kár!... Kár, hogy az öregek mindig aggodalmaskodnak! Még nagyobb kár hallgatni rájuk!
Honnan tudod, hogy nincs igazuk? - kérdezte a hóemberke, de válasz helyett a varjú elrepült, mint aki nem tartja érdemesnek a további károgást.
Csakhogy a kis hóemberben már felébredt az emésztő kíváncsiság. Meg a hiúság! Nem akármilyen hóember lenne az, aki látta a tavaszt. És milyen jól állhatna fekete széngombjaihoz egy ibolyacsokor!
Igaz, az öreg Tél szigorúan megtiltotta, hogy elhagyják a helyüket, de most nem néz ide, mert sok dolga akadt a zúzmarával.
Mégis várt másnap reggelig, s amikor még alig pirkadt, söprűnyelére támaszkodva elindult a patakparton felfelé. Kíváncsian csillogó szénszemével fürkészte az utat. Amerre ment, egyre kevesebb lett a hó, már alig bírt csoszogni. Egyszer csak megpattant a patak jégkérge.
- Már itt lehet közel! -ujjongott a hóemberke -, mindjárt megpillantom!
Furcsa melegség árasztotta el a belsejét.
- Érdekes! - gondolta, amikor az első hóvirágra nézett, és kicsordult a könnye -, sose hittem volna, hogy így ellágyulok!
Kövér kis hómancsával törölgetni kezdte az arcát. És akkor, az egyik fordulóban, egy nedves derekú fűzfa mögött felragyogott valami. Napsugárküllős hintaján megjelent a tavasz! Szórta, szórta az ibolyát, mosolygott kék szemével. Rámosolygott a hóemberre is, aki azonban a nagy ragyogástól alig látott, csak elejtette a söprűjét zavarában, és földig hajolt egy ibolyáért. De ugyanakkor pici roppanás hallatszott a belsejében, és nem tudott többé fölegyenesedni. Nagyon megijedt!... Fogyni kezdett, és mintha az orra is inogna. A gyönyörű sárgarépa orra!
- Tél nagyapó! Hol vagy? - sírta el magát patakzó könnyekkel. - Segíts rajtam, mert valami szörnyű nagy baj fenyeget!
Az öreg Tél már éppen cihelődött hazafelé, és csendet parancsolt a szélfiúknak, de a legfiatalabb most is futkosott, és elvitte hozzá a hóemberke hangját. Az öreg Tél haragjában nagyot fújt, s úgy ledobta hópihés zsákját, hogy annak kirepedt az oldala. Újra kavarogni kezdett a hó, megdermedtek a csöpögő jégcsapok az ereszen. Szegény tavasz tündér visszafordította a hintaját, arra sem volt ideje, hogy a virágait gyorsan összeszedje.
Az öreg Tél végigviharzott a patakparton és fagyosan mordult rá a kíváncsi hóemberre:
- Haszontalan kölyök! Mit csináltál?
A hóemberke a fagytól ismét megerősödött, kihúzta a derekát, csak a feje billent bűnbánóan előre.
- Drága Tél nagyapó - mondta - , nagyon kíváncsi voltam a tavaszra, de máskor nem csavargok el. Csak most az egyszer visszamehessek Télországba!
- Látod, látod - dorgált az öreg Tél - jégcsap meg hólabda való a hóember-kézbe nem ibolya! Ez a szegényke is megfagyott a te hasztalanságod miatt.
És valóban: a hóember egy lehorgasztott szirmú, fagyott ibolyát tartott a kezében. Emiatt nagyon elszomorodott, és szerette volna felébreszteni a dermedt kis virágot, de hogyan?
Akkor egyszer csak egy barátcinege röppent a vállára.
- Add a csőrömbe! Ide! Ide! - biztatta. - Majd én elviszem a tavasz tündérnek, hogy meleg leheletével újra életre keltse.
- Köszönöm cinege! - hálálkodott a hóemberke. - És ha feléled, mondd meg neki, hogy nem akartam...
- Elhiszem, elhiszem! - csacsogott a cinege, és az öreg Tél is elhitte. Sőt...én is elhiszem, mert az ilyesmi a legjobb hóemberkével is előfordul -, de aztán soha többé ne hallgass.
A LEPKE CIPŐJE
Bolla Gábor
Pille Pali egy fűszálon ébredt fel, amikor az első napsugarak megérintették a csápocskáit. Hamar kitárta a szárnyait a fény felé, mert csak akkor tud repülni velük, ha felmelegednek. Megmosta az arcát egy csepp hűvös, reggeli harmatban, felhörpintett egy másikat, majd elrugaszkodott a fűszálról.
Vidáman lebegett a kergetőző, könnyű szellők hátán. Táncoló pitypang ernyőcskék között szállt csapongva és látta, hogy lent a réten ezerféle, szebbnél-szebb virág nyílik. Ennek nagyon megörült, mert szívesen szívogatott volna egy kis mézédes nektárt. Így hát lassan leereszkedett egy kamillaágra, ahol rátalált hamar a finom eledelre. Ott kényelmesen elhelyezkedett, és eszegetett. Hírtelen megpillantott egy nagy bogarat a földön, éppen a kamillabokor alatt.
- Hát te ki vagy és mit csinálsz itt!? - kiáltott le a pillangó.
- H...h... hogy én? K...k...ki vagyok? - dadogta meglepődésében a bogár. - Én vagyok a futrinka, és éppen a cipőmet kötöm, ha tudni akarod.
- A micsodádat?
- A cipőmet.
- Az meg mire jó?
- Hát, nem kopik el a lábam a sok futástól. Tudod, egész nap szaladgálok, azért is hívnak futrinkának.
Pille Pali csodálkozva hallgatta, közben nem vette le a szemét a cipőről, ami meggymagból volt faragva. - Bizony, kellene nekem az a cipő, - gondolta, - jól mutatna a lábamon.
- Add nekem a lábbelidet te futrinka! - kérlelte. - Szükségem volna rá!
- Nem-nem! Nem lehet! - mondta a bogár. - Azt nem adhatom, hacsak...
- Hacsak?
- Tiéd lehet, ha cserébe adsz a szárnyad aranyporából!
- Rendben, áll az alku! - válaszolta Pali, és mindjárt meg is töltött egy virágkelyhecskét aranyporral.
Cseréltek, a bogár fogta a port és nagy örömmel elsietett vele. Pille Pali megkopogtatta a cipőt, beledugta a lábát, mászkált benne egy kicsit, majd megpróbált felszállni. Igen ám, de túl nehéz volt a cipő, mindig visszahúzta a földre, nagyokat huppant, néha fejreáállt. Mindenféle bogarak, csigák, kukacok gyűltek köré, és a hasukat fogták a nevetéstől.
A végén már ő is csak nevetni tudott, meg sem próbált már felrepülni. Amikor aztán jól kimulatta magát, hirtelen levette a cipőket, és így szólt:
- Sajnos túl nehéz ez a cipő. Nem vihetem magammal, mert mindig lepottyanok. Talán majd egyszer veszek magamnak egy kisebbet. Most azonban irány a lég! - kiáltotta, és felemelkedett a magasba, ahonnan újra láthatta a sok-sok piros pipacsot, meg fehér margarétát.
Boldogan lebegett a virágok mezők felett, közben elhatározta, hogy a következő napon még azt a széles folyót is át fogja repülni, amin olyan nagy hajókat látott, vagy az erdőt, de az is lehet, hogy a várost.
A NAGYRAVÁGYÓ FEKETERIGÓ
Lázár Ervin 2017.05.12. 11:06
/A nagyravágyó feketerigó Lázár Ervin klasszikus meséje a kisfiúról, aki madár barátra vágyik, és a feketerigóról, aki annyira szégyelli a színét, hogy zöldre, fehérre, majd sárgára mázolja magát.
Vajon egymásra találnak így?/
A feketerigó a ligetben élt. Sárga csőre volt, ragyogó cipőgombszeme - és persze fekete volt, mint a szurok. Azért is hívják feketerigónak.
Nem tudom, ki hogy van ezzel a színnel. Nyilván van, akinek nem tetszik, mert hiszen a narancssárga sokkal vidámabb, a türkizkékről és a meggypirosról nem is beszélve. De aki jobban odafigyel, annak a fekete is tetszik, ebben bizonyos vagyok. Hiszen annyiféle fekete van. Kékesen fénylő fekete, puha fekete, éjfekete, játékos fekete, meleg fekete és ki tudja, még hány.
A feketerigó fénylő fekete volt.
És nem tetszett neki a fekete szín.
Se fénylőn, se puhán. Dühösködött. Egy darabig még csak nem is fütyörészett - mert még vidámnak gondolná valaki. Azt mondogatta mérgesen: ,,Csk, csk, csk!" Olyan szép piros tollakat akart, mint a vörösbegyé, zöldeket, mint a gyurgyalagé, fehéret, mint a kócsagé, s olyan cifrát, mint a papagájé.
Ezért volt dühös. Úgy hitte, ő a legrútabb madár a ligetben.
Bánata akkor vált mégis szívbe markolóvá, amikor a kisfiú eljött a ligetbe, és azt mondta a madaraknak:
- Kellene nekem egy barát. Egy madár barát. Aki reggelenként megkocogtatná az ablakomat, és mindennap megajándékozhatnám kenyérmorzsával meg kölessel.
- Aha - mondták a madarak.
Egyedül az uhu mondta, hogy ,,uhu". Talán azért, mert nem szereti a kölest meg a kenyérmorzsát, de az is lehet, azért, mert mást nem tud mondani.
A barátság nem könnyű dolog. Mert jó, a kisfiúnak szüksége volt egy madár barátra. Csak hát olyan madár nélkül, akinek viszont éppen egy kisfiú barátra lenne szüksége, ez nem megoldható. A madarak legtöbbjének volt már barátja. A barázdabillegetőnek a szúriszarka, a gyurgyalagnak a szalakóta, a gólyának a kanalas gém, a búbos vöcsöknek a bölömbika. Csak a macskabagolynak meg a szürke varjúnak nem volt barátja, de ők igen mogorvák, nincs is szükségük barátra.
Na és persze a feketerigónak sem volt barátja, mert szégyellte a színét, s emiatt fönn hordta az orrát. Furcsa dolog, de így volt. Mással is megesik: szégyell valamit, és azt hiszi, csak úgy tudja elviselni a szégyenét, ha fönn hordja az orrát.
Így aztán nem talált barátra a kisfiú. Pedig ott lapult a fűben a feketerigó, és azt gondolta magában: ,,Én szívesen lennék barátja ennek a kisfiúnak. Nagyon szeretem a kenyérmorzsát meg a kölest. - S kis szünet után még azt is hozzágondolta: - és a kisfiút is nagyon szeretem. - De mégsem mert előbújni. - Éppen én kellenék neki - morfondírozott -, amikor ilyen csúnya vagyok! Fekete!"
Barát nélkül ment el a kisfiú, igaz, majdnem sírva fakadt, de megpróbálta a liget széléig visszatartani. Nem szeretett mások előtt sírni. De azért a madarak észrevették, hogy lefelé görbül a szája, és nagyon megsajnálták. Tulajdonképpen szerették a kisfiút. Akik barátokra vágynak, és elgyalogolnak érte a ligetbe, azokat szeretni kell. Egyikük utána kiabált:
- Gyere vissza egy hét múlva!
Talán ha az öreg festőművész nem lakik a közelben, minden másképp alakul. De ott lakott a liget mellett. Nagyon vidám, mosolygós öregúr volt, csak éppen a szakálla volt furcsa, ezerszínű - mert abba szokta törölgetni az ecsetjeit. A feketerigónak eszébe jutott a tarka szakállú festő meg a sok szép festék, röppent egyet, s már ott is volt a festékesdoboz mellett.
,,Majd ragyogok én egy hét múlva" - gondolta, s mivel a zöld festékestubus volt a legközelebb, kifestette magát zöldküllőnek. Hát elég furcsa zöldküllő volt, azt meg kell hagyni! Mert a zöldküllő nem egyszínű zöld - és a csőre meg különösen nem az, de a kis feketerigó nagy buzgalmában még a csőrét is zöldre mázolta. ,,Na, most jöhet a kisfiú" - gondolta, s úgy óvta magán a zöld festéket, hogy egy hétig enni is elfelejtett.
Eltelt a hét, semmi különös nem történt, csak a tarka szakállú festő pingált lila fákat meg lila mezőt - mivelhogy szőrén-szálán eltűnt a zöld festéke.
Megjött a kisfiú, köréje sereglettek a madarak, biztatták:
- Ne félj, most lesz valaki!
- Én szívesen lennék a barátod - mondta ekkor elváltoztatott hangon a zöldre festett feketerigó, és elősétált egy bokor mögül.
Hirtelen szóhoz sem jutott a sok madár, tátva maradt a csőrük. A feketerigó (azaz, hogy zöldrigó, nem is tudom, hogy nevezzem) meg nagy peckesen sétált a tisztáson, abban a hitben, hogy ő legszebb madár a ligetben.
A vándorsólyom ocsúdott fel elsőnek.
- Nicsak - mondta -, egy uborkamadár.
Nevettek, ahogy a torkukon kifért.
- Vagy netán egy nagyra nőtt szöcske - toldotta a búbos banka, s szegény feketerigó legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében.
A kisfiú is mosolygott, és szelíden, nehogy megbántsa ezt az uborkamadarat vagy kicsodát, azt mondta:
- Ne haragudj, de én nem ilyen madárra gondoltam.
Huss - elröppent gyorsan a feketerigó.
,,Cskcskcsk - korholta magát mérgesen -, mert ostoba módon színtiszta zöldre kentem magam, pedig a zöldküllő nem is egyforma zöld. Kétféle zöld is van rajta (mert a zöld sem egyforma, éppen úgy, mint a fekete), a feje teteje meg piros, a szárnya vége meg fehér pettyes fekete. Na de majd legközelebb. A jövő héten ügyesebb leszek."
Hát nem sokkal lett ügyesebb! Hogy, hogy nem, az jutott eszébe, hogy gólyának festi magát. Sok fekete meg fehér festéket kent magára, és a lábát meg a csőrét pirosra festette. Eszébe sem jutott, hogy a gólya legalább tízszer akkora, mint ő. Ki látott már ilyen pici gólyát, rövid lábút, rövid csőrűt. (Arról nem is beszélve, hogy a hátán átütött a zöld festék a fehéren!)
Ritkán látott a liget olyan viháncolást, mint amikor a gólyának álcázott feketerigó odaállt a kisfiú elé.
- Te meg miféle szerzet vagy? - kérdezte a kisfiú.
- Nem látod, gólya vagyok - mondta kicsit ijedten a feketerigó, mert akkor már sejtette, nem nagyon sikerült ez a gólyává alakulás.
- Még hogy gólya! Talán golyhót akartál mondani - mondta a gólya, és olyan nevetőgörcsöt kapott, hogy ki kellett hívni a mentőket.
Bizony ez a gólyahistória is csúfos véget ért, mert a kisfiú nagy sajnálkozva megint az mondta:
- Ne haragudj, nem ilyen madárra gondoltam.
A feketerigó fél évre elbujdosott bánatában. Hiába jött a kisfiú, hiába keresett madár barátot.
A feketerigónak meg fájt a szíve:
,,Hej, csak szebb madár lennék, akkor biztosan barátjává fogadna a kisfiú!"
A kisfiú egyre szomorúbb lett.
- Most már az uborkamadár sem akar velem barátkozni - mondta.
A madarak vigasztalni próbálták, de neki barát kellett volna. Hogy lehetne megvigasztalni azt, aki nem talál barátra!
A feketerigó legalább olyan bánatos volt, mint a kisfiú, ha nem bánatosabb. Magát is sajnálta, meg a kisfiút is. Magát talán egy kicsit jobban.
Ezért aztán fél év elteltével elhatározta: újra próbálkozik. De most már nagyon gondosan látott munkához. Egy teljes napig tanulmányozta a sárgarigót. A sárgarigó a legszebb madár - gondolta -, még a latin neve is a legszebb a madárnevek közül, úgy hívják, hogy Oriolus Oriolus (mert minden madárnak van latin neve is). Eszébe sem jutott, hogy őt meg Turdus Merulának hívják latinul, s az semmivel sem csúnyább, mint az Oriolus Oriolus. Talán még szebb is.
És elkezdte magát sárgarigónak festeni. Egy hétig tartott a festés, de ez aztán tökéletesen sikerült. A feketerigó olyan lett, mint egy igazi sárgarigó. Talán csak az alakja különbözött kicsit a sárgarigóétól, de ahhoz igazán jó szem kellett, hogy ezt észrevegye valaki.
Azon a héten is eljött a kisfiú barátot keresni. Nem csüggedhetett, tudta, barátra kell találnia.
A sárgarigónak festett feketerigó elősétált a bokrok közül. A madaraknak elállt a lélegzetük a gyönyörűségtől.
- Nicsak, egy csodálatos sárgarigó - mondták.
A kisfiú is elbámulva nézte a szép madarat, a szíve hangosan dobogott. Csak az igazi sárgarigó gyanakodott.
,,Valami nagyon furcsa ezen a madáron" - gondolta, és oda is szólt neki:
- Füttyents egyet!
- Nem füttyentek - mondta nyeglén a feketerigó.
Persze, hiszen a sárgarigó azt is ki tudja fütyülni, hogy ,,Huncut a bíró" meg ,,Fütyül a rigó", a feketerigó meg csak annyit tud: ,,Tiutu." Ez legalább olyan szép, mint a sárgarigó éneke, de mégis más. Én biztos vagyok benne, hogy a sárgarigó nagyon szeretné néha azt fütyülni, hogy tiutu, de nem megy neki. Ő csak azt tudja: ,,Huncut a bíró."
Csakhogy megszólalt a kisfiú:
- Ne haragudj - mondta elszomorodva -, te valóban csodálatosan szép madár vagy, de én egy másik barátra gondoltam. Láttam valamikor egy nagyon kedves madarat. Nem volt ilyen tarka, mint te, de nekem ő kellene barátnak. Az a madár fénylő fekete volt, csak a csőre volt sárga. Azt hiszem, úgy hívják, feketerigó. Megértheted, hogy ki kell tartanom mellette, hátha egyszer megjön, és akkor ki lesz a barátja?
A feketerigó keserves sírásra fakadt, hullottak a könnyei, mint a záporeső. A kisfiú nagyon megsajnálta.
- Miért sírsz? Ne sírj! - mondta neki.
- Azért sírok - zokogta a madár -, mert a feketerigó én vagyok.
Ámulva néztek rá, nem akarták hinni, de akkor a madár könnyei már lemosták a melléről a sárgarigó sárga, a gólya fehér és a zöldküllő zöld színét - előtűnt az igazi fekete.
- Istenem, de buta madár vagy te - mondta boldogan a kisfiú, fölkapta, és sokáig mosdatta a feketerigót a patakban. De a sok szín nem egykönnyen jött le róla; amikor hazaindultak, még akkor is zöld, sárga meg fehér foltok éktelenkedtek a madáron. Nem is volt olyan, mint egy igazi feketerigó.
- Mit gondolsz, lekopik? Leszek én még igazi szép fekete? - kérdezte a madár.
- Biztos - mondta a kisfiú, azután elszomorodott; arra gondolt, hogy már fél éve lenne barátja, ha ez a szamár feketerigó nem pingálja magát.
A NEBÁNCSVIRÁG LEGENDÁJA
Valamikor réges-régen volt egy falu. Ebben a faluban az emberek nem ismerték a haragot, a bosszút, a harcot.
Ám egy napon szörnyű jóslatot kaptak a kis falu lakói: egy kíméletlen király leigázza a falut és népét.
Az emberek felkészültek a harcra.
Volt a faluban egy ifjú legény, aki nagyon szerette a virágokat. Ha tehette, kijárt a rétre, és hanyatt fekve, a friss virágok között csodálta a fehér felhőket.
Ezen a bizonyos napon is kint feküdt, és egy idő után elszunyókált. Furcsa álma volt. A rét virágai megelevenedtek, és beszéltek hozzá. Azt az üzenetet kapta az ifjú, hogy a harcba indulók tűzzenek egy szálat a szívük fölé a falu határában nyíló sárga virágból.
A legény megfogadta a tanácsot, és átadta a többieknek is, amit hallott.
Másnap kora hajnalban már felsorakozott a falu népe. A leányok és az asszonyok feltűzték a harcba indulók mellére a virágot. A csatatér a mező volt. Az ádáz küzdelem mégsem kezdődött el. Mikor az ellenség megpillantotta a felvirágozott embereket, és nekik akartak volna támadni, a rét virágai elkezdtek halkan zúgni. A katonák, akik eddig öltek volna, fegyverüket letették, és mint az ifjú, kifeküdtek a rétre.
És hogy mit zúgtak a virágok?
Azt, hogy "ne bántsd".
A parasztok ettől kezdve tisztelték a virágokat, és varázserőt tulajdonítottak nekik, hiszen megvédték őket, nem bántották a katonák az embereket.
Innen kapta nevét: "nebáncsvirág"
A PAJKOS NAPSUGÁR
Fésüs Éva
- Süss fel nap, fényes nap!...- ezt a dalt énekelte télidő végén néhány kipirult arcú, csillogó szemű kisgyerek - de olyan szépen, hogy a felhőkbe takarózott nap nem is tudott ellenállni a kedves hívogatásnak.
Először csak egyetlen elszánt fénysugár keresett magának rést a a vastag fellegek között, hogy lekandikáljon a földre, de amikor sikerült a próbálkozása, egyre többen tódultak utána.
Elcsúsztak a tó vékony jéghártyáján, megcsillantották a nedves, kopasz faágakat, s egy szempillantás alatt millió kicsi fény kacagott, ugrált, sziporkázott piros gyereksapkákon, fehér hófoltokon, csepegő háztetőn és sima ablaküvegen.
- Kikelet! Kikelet! - ujjongtak a madarak.
- Süt a nap! Süt a nap! - kiabálták a gyerekek.
- Utat a tavasznak! - füttyentett a szél és sepregetni kezdte az utakat.
Nap-anyó most már egész kerek arcával lemosolygott a földre és így szólt a sok kis fickándozó napsugárhoz:
- Ideje, hogy munkához lássatok! Vigyétek el mindenhová az élet melegét!
Kit a rétre küldött, kit az erdőre, kit a kiskertekbe, hogy olvasszanak, melengessenek, alvó csírákat ébresztgessenek. Mindegyik örömmel tette a dolgát, csak az egyik aranyszínű napsugárka duzzogott.
- Még mit nem! Hogy én folyton csak egy sáros, piszkos hófoltot kerülgessek? Ugyan minek? Igazán nem azért vagyok fényes, tavaszi napsugár, hogy ilyen unalmas munkát végezzek!
Hipp-hopp!...végigtáncolt a pocsolyák tükrén, ezüstöset bokázott a patakon és csúfondárosan megríkatott egy makacs jégcsapot.
- Ó, de pompás! Így érvényesül igazán az én ragyogásom! - tündöklött a boldogságtól és olyan helyet keresgélt, ahol fényessége megsokszorozódnék. Ebben a pillanatban megjelent egy ablakban egy kisfiú. Éppen unatkozott odabent és csintalanságon törte a fejét.
- Kisütött a nap! - kiáltott vidáman. - Napsugárral fogok játszani!
Elővett a zsebéből egy kicsi tükröt és oda tartotta a fény elé. Az önfejű napsugár belepillantott és valósággal elámult a tulajdon ragyogásától. Csillogott, villogott büszke örömében és csúszkálni kezdett a tükrön, ahogyan azt a kisfiú forgatta. Éles fénye átvetődött a tükörlapról a szemközti házfalra és végigtáncolt rajta, mint vakító aranyfoltocska.
A kisfiú eleinte csak hunyorgó cicákat bosszantott vele, de azután merészet gondolt és úgy tartotta a tükröt, hogy a haszontalan napsugár belevillanjon róla a járókelők szemébe. A sugárkának tetszett a mulatság. Ez igen! Így mindenki észreveszi! Nicsak, máris milyen nevetségesen kapkodja a fejét a sarki újságárus néni!
- Ide nézz, milyen vakító vagyok!
- Ide nézz, te padon üldögélő bácsi, hogy elkápráztatlak!
- Csodáljatok meg, emberek! Ilyen az igazi napsugár!
- Ámulj-bámulj, te rollerozó kislány, akkora ragyogást varázsolok a szemed elé!
Különösen fényeset akart kacagni, amikor a rolleros kislány ijedten a szeme elé kapta a kezét, elengedte a kormányt és nagyot esett. Csúnyán megütötte a térdét és hangosan sírva fakadt. A fákon haragosan lármázni kezdtek a verebek.
- Mit csináltál, te haszontalan, semmirekellő napsugár? Megállj csak, bepanaszolunk Nap-anyónál!
A napsugárka maga is megijedt a váratlan balesettől, akárcsak az ablakban a csintalan kisfiú, aki most megszeppenve bújt el a függöny mögé. Zsebében eltűnt a fényszóró tükör és a napsugár elsápadva, tétován simogatta a rolleros kislány arcát, de bizony azon csak a könnyeket tudta megcsillantani. Elszégyellte magát, mert hiszen nem volt ő rossz, csak meggondolatlan és pajkos.
- Bocsáss meg! Na, igazán ne haragudj rám! - suttogta bűnbánóan, de a kislány nem értett napsugárnyelven, és csak otthon az édesanyja tudta megvigasztalni. A napsugár utánaillant, belesett a házuk ablakán, ott ugrabugrált a kertjükben és nagyon szerette volna jóvátenni azt, ami történt.
Mindennap az ablak alatti hófoltocskán táncolt, minden melegét odaszórta, csak megbocsájtana az a kislány!...Közben észre sem vette, hogy a hófolt egyre zsugorodik, alatta megpuhul a föld, sőt, mintha megmozdulnának a sáros rögök. Egyszer csak egy apró repedésből ágaskodni, tolakodni kezdett kifelé egy icipici, zöld hajtás.
- Hát ez mi? - lepődött meg a napsugárka és minden fényével még jobban odacsodálkozott. A zöld szár másnapra csaknem arasznyira nőtt, harmadnapra pedig - ó, csodák csodája! - apró, fehér szirmok bomlottak ki a végén.
- Hóvirág! - csendült meg az ablak mögött a kislány kacagása. - Anyu, nézd, milyen szép!
- Előcsalogatta ez az áldott, tavaszi napsugár - felelte egy kedves hang.
A napsugár csak most értette meg, hogy mi történt. Akaratlanul is virágot fakasztott, elhozta a földnek az élet melegét. Körös-körül fiatal rügyek pattogtak, friss füvek serkentek a napsugár testvérek munkája nyomán. A pajkos napsugár azt sem tudta, hová legyen örömében! Milyen jó, hogy ő is hozzájárult ehhez a nagy csodához! Mindjárt körül is néz, hogy hol kell még melengetni, érdes rögöket cirógatni, fagyot olvasztani, hogy minél szebb legyen a világ.
Az ablakban nevetett a kislány. Arcán nyoma sem látszott már a múltkori könnyeknek, s odafent a kék égen Nap-anyó is mosolygott, legderűsebb tavaszi mosolyával.
A PATAK MESÉJE
Zelk Zoltán
A patak szélén álldogáló bokor egyszer megkérdezte a locsogó pataktól:
- Mondd, hová sietsz, hogy sohasem állsz meg? Mi dolgod van tulajdonképpen?
- Elmondanám - felelte a kis patak -, ha versenyt futnál velem, mert hosszú történet ez, s nincs időm órahosszat beszélgetni. De, ha akarod, utam végén elmondom a folyóparti fának s megkérem, hogy üzenje meg neked egy falevélen.
A bokor örömmel beleegyezett, s várta, hogy mikor jön meg a falevélre írt üzenet. Nem sokáig kellett várnia, harmadnap odaérkezett a Természet postása, a szél, s a bokor ágai közé hajította a folyóparti fa üzenetét. Köszönt is, de nem állt meg, hiszen még messzi út várt rá, erdőkbe, kertekbe, hegyek tetejére vitte a rábízott faleveleket.
A patakparti bokrok kíváncsian hajoltak össze lombjaikkal, valamennyien tudni akarták, mi van a levélben? Kérték is társukat, hangosan olvassa el a levelet. De várniok kellett, míg kisüt a nap, mert bokortársuk már bizony öreg volt, s csak napfénynél tudott olvasni. Mikor aztán a nap kisütött, megtanulhatták végre, hogy miért olyan sietős az útja a pataknak?
- Egyszer régen, nagyon régen, négy testvér élt a földön: négy kis forrás. Nagyon szerették egymást, boldogan éltek együtt a hegy tövében, csak azon búsultak, hogy nem vándorolhatják be az egész világot. Öreg barátjuk, a hegy, azt tanácsolta nekik, hogy az egyik induljon világgá, s ha hazajön, mesélje el a többieknek, hogy mit látott.
Így is történt. Nagy búcsúzkodás, sírás-rívás közben útra kelt a kis forrás, miközben a hegy, a szél s az erdő jó tanácsokat kiabáltak utána. Az otthon maradt három testvér pedig egyre várta, hogy visszajöjjön. De hiába várták, elmúlt egy év, elmúlt kettő, 204elmúlt három, a forrás még mindig nem tért vissza. Amikor aztán a negyedik évben is hiába várták, elhatározták, hogy egyikük elindul s megkeresi. Igen ám, de hol, merre, mikor már negyedik éve nem hallottak róla semmit? Így töprengtek, szomorkodtak, amikor váratlanul egy madár szállott le hozzájuk, s kéretlenül is megszólalt:
- Nagy hírt hozok nektek a testvéretekről! Akár hiszitek, akár nem, már nem forrás ő, hanem tenger! Olyan nagy és olyan hatalmas, hogy három hét alatt sem tudok átrepülni a partjai között. Ő már nem jöhet többé közétek, de nagyon vágyik utánatok, s ezért arra kér, hogy ti menjetek hozzá.
Egyéb se kellett, az egyik forrás rögtön útra kelt, s ment, amerre a madár vezette. De ő sem jött vissza, sem egy, sem két, sem három év múlva, helyette is a madár jött el a negyedik évben.
- Akár hiszitek, akár nem, folyó lett a ti testvéretekből! Nagyon vágyik már utánatok, kér, hogy menjetek el hozzá...
Amikor idáig ért a bokor az olvasásban, megszólalt a patak:
- Egy percre megállhatok, a végét már én mondom el. Amikor ezt meghallottam a madártól, én is útra keltem. Patakká változtam, s azóta is mindennap elszaladok folyóvá lett testvéremhez. Legkisebb testvérem, a forrás üzenetét viszem a folyóhoz, ő pedig a tengerhez. Így élünk mi négyen azóta is együtt, így szeretjük egymást továbbra is, s így fogjuk szeretni, amíg világ a világ...
A PITYPANG BÓBITÁJA
Fésüs Éva
Tücsök úrfi a hegedűjét hangolta, és körülnézett a réten, hogy melyik virágnak muzsikáljon. Megakadt a szeme a pitypangon. Igazán bájos volt, amint sárga szoknyáját lobogtatta, libegtette, játszi szélben teregette, pipiskedve hajladozott, bogárkáknak bólogatott.
A hőscincér kipödörte hosszú bajuszát, ha arra sétált, de még a harcias szarvasbogár megszédült a közelében. A pitypang remegett a boldogságtól:
- Ó, de szép lehetek! Mindenkinél szebb!... Mosolyog rám a nap, körültáncolnak a lepkék, és örül a harmatcsepp, amely a szoknyámra hull! Milyen jó élni!
A tücsök naphosszat erről hegedült, és a hiú pitypang öntelten hallgatta. Egyszer aztán még gyönyörűbb akart lenni. Elhatározta, hogy felteszi hófehér bóbitáját, hadd ámuljanak-bámuljanak ezek a botladozó bogarak, és hadd irigykedjék a többi virág, hogy neki ilyen is van!
Vigyázva ringatta pelyhes fejecskéjét, és jó magasra emelte, hogy mindenki lássa. Éppen akkor szaladt arra egy pajkos szellő. Belekapott a fehér bóbitába, megcibálta, és huss! - magával sodorta. Repültek a pici bolyhok szanaszét, szem nem követhette őket. A pitypang ott állt kopasz fejecskéjével a rét közepén, és sikoltozva hajladozott a szél után:
- Add vissza! Hozd vissza! Gonosz szellő, fújd vissza!
De hol járt már akkor az a szél!...
A pitypang gyökérlábaival mérgesen rugdalta a földet:
- A bóbitámat akarom! Hozzátok vissza a bóbitámat!
Könnye hullott, mint a záporeső, úgy szégyellte magát dísztelenségében. A tücsök nagyon megsajnálta és így szólt:
- Ne búsulj kis virág, majd én megkeresem azt a bóbitát.
Azzal mindjárt útnak is eredt. A pitypang pironkodva mélyre hajlott, hogy elrejtse magát a kíváncsiak elől, és türelmetlenül számolgatta a fűszálak zizzenését, amíg a tücsök vissza nem jött. Igen ám, de üres kézzel!
- Ó te ügyefogyott! Hát mégsem találtad meg? - zokogott keservesen a pitypang.
- De bizony megleltem - felelte vígan a tücsök -, csakhogy azt már soha többé nem teheted a fejedre!
- Még hogy én kopasz maradjak? - kiabált a pitypang. - Mi történt a bóbitámmal?
- Minden pelyhén egy-egy magocska vitorlázott, és már valamennyien beleültek a tóparti, puha földbe. Jövő tavaszra kikelnek, és szakasztott olyanok lesznek, mint te.
- Mint én?
- Ugyanúgy teregetik szirom-szoknyácskájukat, örülnek a nyárnak, az éltető napsugárnak. Hát nem csodálatos?
- Hiszen akkor azok az én virág-gyermekeim!
- Úgy bizony. És talán közöttük is akad majd olyan, aki csak szép és büszke akar lenni, semmi több - amíg a bóbitáját el nem viszi a szél.
A réti virágok összenéztek. A pitypang nem tudott válaszolni, mert valami meleg nedvecske hirtelen a torkára szaladt. Azután a füvek halkan lábujjhegyre álltak, úgy hallgatták a tücsköt, aki újra hegedülni kezdett. És mindenki megértette, hogy miért éppen most hegedüli a legszebbik dalát, amikor az már minden szépségét elhullatta.
A SZÉL ÉS AZ ERDŐ
A völgyben patak futott, a hegyoldalon titokzatosan suttogott az erdő, és a csúcsokon fenyves zsongott, akár fújt a Szél, akár nem. A patak vizében apró halak villogtak, tavasszal békák hangversenyeztek a partján, és tükrében ott tükröződtek nappal a felhők, éjjel a csillagok.
Ahol a völgy kitárult, kis falu lapult a hegyoldalhoz: fehér házai szinte nevettek nyáron, és kéményei békésen pipáltak, ha eljött a tél, és a hó alatt a nyárról álmodtak a füvek, fák és a virágok.
De nyáron és télen, ősszel és tavasszal nyugalom vonult a tájon, ahol a fák alatt akkora gombák nőttek, mint a kofák esernyője, s a virágok illata úgy áradt a falu felé, mint a pásztortüzek füstje alkonyattal.
Jöttek az évek, mentek az évek: nőttek a fák, virágzott a rét, zsongott az Erdő, mókusok játszottak fenyőtobozokkal, és a fülemüle úgy énekelt a nyári éjszakában, hogy a róka elfelejtett vadászni, és szégyenszemre éhesen kullogott haza...
Jöttek az évek, mentek az évek.
A felhőkből eső lett, az esőből patak, s a patakok újra felhőkké váltak, mert a patak tisztelte a napot, és párával áldozott neki.
És a felhők elindultak keletre, nyugatra, északra, délre. Gomolyogtak, torlódtak, belsejükben villámok dörögtek, és siettek oda, ahol kiszáradt a föld, és lekonyult fejjel esőért imádkoztak a virágok, és esőért sírt a rét.
Ilyenkor zúgott a Szél, és hosszú ostorával úgy verte a felhőket, mint a részeg kocsis a lovakat.
- Előre! Előre! - sziszegte. - Otromba népség! Hej, milyen buta népség! Ne egymás hegyén-hátán mozogjon az eleje, hej, lusta csürhe...ne állj az útba, te Erdő.
Az Erdő halkan nevetett.
- Ne siessetek. Miért bántod a felhőket, te Szél, hiszen úgyis mennek szegények...
A felhők, mintha csak arra vártak volna, hogy valaki sajnálja őket, azonnal elsírták magukat.
- Ne sírjatok, ne sírjatok, a teremtésit ennek a vénasszony bandának - üvöltött a Szél -, ne itt sírjatok, máshol potyogtassátok könnyeiteket! Itt nincs rá szükség.
- Ott sírnak, ahol akarnak - zúgott az Erdő -, ott sírnak, ahol akarnak, szegény, árva felhőcskék...
A felhők erre már zokogni kezdtek és záporozva hullatták könnyeiket az Erdőre. A sírástól aztán megkönnyebbültek, felemelkedtek, szétoszoltak, és a Szél szinte őrjöngött az Erdő felett.
- Ezt megkeserülöd, Erdő! Fellázítottad őket, és most üres kézzel mehetne oda, ahol szükség lett volna rájuk. Ahol kiég minden, szomjas a föld, üres a patak, és az Aszály jár tüzes kaszájával...Vigyázz magadra, Erdő!
- Majd vigyázunk - mondták a komor tölgyek -, és most már eredj a dolgodra!
A Szél azonban nem ment. Tépni, szaggatni kezdte az Erdőt. Ágakat tört le, felkavarta az avart, fészkeket sodort a földre, és tébolyult haraggal kavargott a fák között.
Az öreg tölgyek csak mosolyogtak, de mosolygott a fenyves is, a bükkös is, sőt még a gyertyánok is mosolyogtak.
- Ne erőlködj, Szelecske! vagy hozz segítséget...
- Hát majd hozok - lihegett a Szél -, majd hozok, de azt megsiratjátok! - És eltávozott a falu felé.
Ekkor már esteledett. A házakból kivillant a vacsoratüzek meleg ragyogása, a kertekben álmosan sóhajtottak a fák, a kasokban régi meséket zsongtak a méhek, s az emberek szemére úgy szállt az álom, mint fészkére a fáradt madár.
De nem sokáig tudtak aludni, mert megzörrent az ablak, megpattant az ajtó, és odakint különös, mély hangon beszélni kezdett a Szél.
- Mennyi fa, mennyi fa, mennyi pénz...Az Erdő csak van, de semmi haszna. Ott a Tölgy, ott a Bükk, ott a Fenyő. Csak le kell vágni. Mennyi pénz...
Az emberek megfordultak az ágyban, aludni akartak.
A Szél azonban lágyan dorombolt tovább, hízelkedve, mint a macska.
- Az asszonyoknak selyemkendő, a gyermeknek meleg csizma. Lovacskáknak új szerszám, házacskának új tető...szép, cserepes, új tető... - Az emberek most már nem akartak aludni.
"Bizony jó lenne - gondolták -, hiszen itt az Erdő, csak ki kell vágni. Nem az egészet, persze, csak itt egy keveset, ott is egy keveset" - és a fejszére gondoltak.
Ezen az éjszakán alig aludt a falu. Az emberek felültek az ágyban, és számoltak. Aztán kimentek a pajtába, és élesíteni kezdték a fejszéket, az asszonyok pedig tüzet raktak, hogy kora hajnalban már készen legyen a reggeli.
Szikrázott a köszörűkő a pajtában, sziszegve élesedett a fejsze, és pattogott a tűz a konyhában. A kémények füstölni kezdtek, s a lenge kék füst kiszállt az erdőre, mint a haldokló ágak utolsó üzenete.
A fák megborzongtak. Néma volt a füst, mégis mondott valamit, átlátszó volt, és mégis mintha valami rémséget rejtegetne. A földön kúszott először, és megölelte a csalitokat, aztán felszállt a vén tölgyek koronájába, s ott lengett sokáig, mint a gyászfátyol.
A fák némán álltak, és várták a reggelt. A madarak elhallgattak, a mókus elejtette a fenyőtobozt, a nyulak bambán bámultak maguk elé, hogy a róka megfoghatta volna őket, de a rókának esze ágában sem volt vadászni. Loholt a bagoly odújához, aki ilyenkor szokott nyugovóra térni, egyébként az erdei népek doktora volt.
- Tanár úr, kérem - lengette meg bozontos farkát a róka -, valami nagy baj van a levegőben! Mi lesz?
- Halál! - huhogott a bagoly. - Halál! - és befordult az odú száján, otthagyva a tanácstalan rókát, aki vakaródzott egy darabig, aztán fülelni kezdett, mert a völgy felől zűrzavaros lárma kúszott az Erdő felé.
- Mi van, Róka bácsi? - szólt le az ágról a mókus. - Mi baj van?
- A bagoly azt mondta, hogy halál, én azt mondom, hogy Ember, ami egyre megy. Én mindenesetre elköltözöm.
A kis mókus hosszan nézett fényes cipőgomb szemével a róka után, de aztán lelapult, mert közeledett a lárma. A levegőben riadt madarak kerengtek, fa alatt őzek és szarvasok rohantak el, a gombák nagy kalapjuk alá húzódtak, és a hosszú szárú harangvirágok lehajtott fejjel nézték a földet, mint az emberek a temetésen.
Ekkor kelt fel a nap, és első sugarai ijedten csillantak meg a fejszéken.
- Eljött ez a reggel is - susogtak a tölgyek - , búcsúzzunk.
- Búcsúzzunk - fuvolázta sírva a sárgarigó, énekelt a csíz, búgott a galamb, vijjogott az ölyv, kurrogott a gerle, károgott a varjú -, búcsúzzunk.
És a napban fürdő Erdőn még egyszer végigszállt a dal: megsimogatta a fákat, megáldotta a fészkeket, és síeva zengett végig a tájon, mint a temetési ének.
Aztán elhallgatott hirtelen, mert lecsapott az első fejsze, és mint maga a romboló, ostoba parancs, azt kiáltotta:
- Csend!
Csend lett. A madarak elszálltak, a gombák elfonnyadtak, a virágok elhervadtak, csak a fejsze beszélt buta kegyetlenséggel, és a fák szakadtak el a földtől, nagyot kiáltva utolsó fájdalmukban.
Fogyott az Erdő, egyre fogyott, de a faluban csillogott a sok selyemkendő, nyikorogtak az új csizmák, nevettek az új cseréptetők, és az emberek azt mondták: ez okos dolog volt.
Éjszakánként pedig sziszegve járt a Szél az összeroncsolt Erdő felett.
- Azt mondtad, Erdő, hogy hozzak segítséget, hát hoztam...Nem válaszolsz? Nincs hangod, Erdő?
- Neked se lesz nemsokára - sóhajtott egy vén tölgy, melyet csak azért hagytak meg az emberek, mert nehéz lett volna kivágni -, néma leszel, mint az átok, de legyél is!
A Szél gonoszul sziszegett, de zúgni nem tudott már, suhogni nem tudott már, és orgonáló, szép hangját mintha elvesztette volna. De ezzel most nem törődött. Dagadt mellében a bosszú édessége omlott szét, és másra nem gondolt. Leszállt a völgybe, hogy eldicsekedjék a pataknak, de a patak helyén csak egy kis ér folydogált, és pityeregve verte magát a kövek között:
- Hová lettél, drága Erdőm, hová lettél, édes Erdőm?
- Mit nyavalyogsz itt? - akart kiáltani a Szél, de csak rekedt suhogás lett belőle. - A forrás ugyan kiapad, de hozok neked esőt, amennyit akarsz.
- Ó, ostoba Szél, gonosz Szél, ó, gyalázatos Szél, buta Szél, mit csináltál? A halacskák elpusztultak, a békák elvándoroltak, a vízililiom elhervadt. A pásztor nem tud belőlem itatni, a vándor nem tud felfrissülni, a füzek elszáradnak, és meghalok én magam is.
- Holnap tele leszel! - ígérte suttogva a Szél, de már alig volt hangja. Eddig az Erdő zúgott helyette, és a vén tölgyek ordították el haragját, de nem volt már Erdő, nem volt semmi, ami kiáltott volna helyette.
Másnapra a Szél mégis meghozta a felhőket. Nehéz, haragos fekete felhők voltak. Dörgő égi hullámok, melyeket nehezen hajtott a Szél.
- Megálljatok! - parancsolta, amikor a patak fölé értek -, megálljatok!
- Minek? - ágaskodott fel egy fekete szörny -, minek? Nincs itt Erdő, kopár ez a hegyoldal, nem érdemes.
- Parancsolom! - akarta ordítani a Szél, de nem volt már hangja, és a felhők elgomolyodtak más vidékre.
Így aztán a patak kiszáradt, a völgy selymes rétje nem termett, csak sást, és az emberek kútból öntözték kis kertjüket, hogy legalább ott teremjen valami.
De a kutakból is kiapadt a víz: asszonyok fején megfakult a selyemkendő, és a kis csizmák már nem kopogtak olyan hetykén, mint azelőtt. A piros hátú zsindelytetőket belepte a moha, a jószág éhesen bőgött az istállóban, és az emberek szomorúan azt mondták: mi lesz velünk? A felhők magasan szálltak: a kopár hegyoldal melege szinte ellökte őket, és némán, erőtlenül, szomorúan ballagott utánuk a Szél.
- Hol a hangod, Szél? - intett feléje a megmaradt néhány vén fa -, hol az erőd, Szél?
De a Szél nem válaszolt, mert nem volt hangja. És akkor éjjel - nem látta senki, csak a csillagok - visszalopózott a Szél, és halkan megzendült az öreg fák koronájában.
- Béküljünk ki - suttogta -, béküljünk ki, Erdő.
- Nem vagyunk már Erdő - zsongták a fák -, csak emlék vagyunk.
- Jóvá teszek mindent - suttogta a Szél.
- Tedd jóvá.
- Akkor a régi lesz minden?
Elsuhant a Szél, és a vén fák nyújtózkodva kitárták karjukat.
- Talán lesz valami - suttogták.
A Szél pedig megkopogtatta az ablakokat, és megpattantotta az ajtókat.
- Nincs Erdő - búgott a kéményben -, nincs eső...
Az emberek felébredtek, aztán megfordultak, és tovább akartak aludni.
- Nincs patak, nincs virágos rét, nincs selyemkendő, és nincs pénz se.
Erre már az emberek újra kinyitották szemüket. "Bizony nincs - gondolták -, de miért nincs?"
A Szél jajgatva dúdolt a kéményben:
- Nincs legelő, nincs tej, és nincsenek kis csizmák...mert nincs Erdő, mert nincs Erdő.
Az emberek számolni kezdtek. Egy év, két év...igaz, azóta van a sok baj, mióta nincs Erdő, és most már nem mondták, hogy okos dolog volt az Erdőt kivágni: csak néztek a sötétségbe, és hallgatták, mond-e még valamit a Szél, de a Szél már nem mondott semmit. Kilendült a kopár domboldalra, és megült a vén hagyásfák koronájában.
- Én már elhintettem a magot, hintsétek ti is...
És amikor a nap felkelt, csillogó kapákon csúsztak el az első sugarai, és egy locsogó szarka cserregve vitte meg a hírt az erdei népnek:
Cserr! - kiáltotta. - Halljátok? Ültetik az Erdőt.
A bagoly álmosan hunyorgott az idegen Erdő idegen odvában.
- Beszélj értelmesen, ki ülteti és hol?
- Az ember, az ember: amit kivágott.
- Majd megnézem magam is, te összevissza cserregsz mindenféle ostobaságot.
Amikor aztán leszállt az est, a bagoly elimbolygott a vén tölgyhöz.
- Igaz?
- Igaz. Most várom a Szelet, hogy mirólunk is lerázza a makkot. Nem tudom, hol csavarog.
- Itt vagyok, itt vagyok - zendült meg a Szél -, de nem akartam üres kézzel jönni. A régi barátságot meg kell ünnepelni...na, felhőcskék... - szólt hátra - csak szép lassan...
A régi avar lassan kopogni kezdett, mert eleredt az eső: a Szél megrázta a fákat, hullott a makk, suhogtak a megmaradt fák, itta a hegyoldal a vizet, életre ébredtek a csírák, és a völgyben csattogva énekelt a patak.
Csak a bagoly ült mogorván az öreg tölgy hóna alatt.
- Elázom, elázom, és megint náthás leszek.
- Vén bagoly, vén bagoly - suttogott a Tölgy -, hát elfelejtetted már a régi odvad?
A bagoly szégyenkezve bújt régi kuckójába.
- Öreg vagyok már, de most már minden jó lesz...
Nem mozdult semmi, csak az Idő ballagott időtlen útján a végtelenségnek, maga mögött hagyva a perceket, napokat, éveket. Újra nőttek a fák, virágzott a rét, zsongott az Erdő. Visszajött a sárgarigó aranyfuvolájával, visszajött a pinty ezüstciterájával, nevetett a falu száz csillogó ablakszeme, nevettek az emberek a téli estéken, mikor mindent betakart a hó, és békésen pipáltak a kémények, mert az Erdő úgyis adott, amit adhatott.
Jöttek az évek, mentek az évek.
A patakban halak villogtak, tavasszal békák hangversenyeztek, és nyáron álmodozva bólogatott partján a sárga vízililiom.
Ha kellett a Szél meghozta az esőt - amit megtartott az Erdő -, és ha kellett, megszárította a madarak tollát, őzek hátát, rókák szőrét.
A mókusok újra fenyőtobozokkal játszottak, s ha a vén róka arra vadászott, az orrára ejtették.
Az öreg anyaróka éppen a bagolyhoz indult tanácsért, amikor orrára esett a fenyőtoboz. Nagy hasát már a földön húzta, és bánatosan nézett fel a fára.
- Nem szégyenlitek magatokat? Tekintettel lehetnétek az állapotomra - és fejcsóválva tovább ballagott. Fiaira gondolt, akik lesznek, és talán nem is hallotta, hogy körülötte ezer hangon felnevet az Erdő.
Az Élet és a Szépség, az Erő és a Jóság nevetett körülötte: szállt a dal, orgonált a megbékélt Szél, a harangvirágok megkondultak, mintha az egész világot hívták volna az erdei Csend és Béke Ünnepére.
A TIZENKÉT HÓNAP
görög népmese
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreganyó, aki gyógynövényeket gyűjtött az erdőben. Egy nap egy barlangra lett figyelmes. Óvatosan, vigyázva bedugta a fejét, s uramfia, ugyancsak elcsodálkozott! Tizenkét egyforma kis suhancot látott ott egy padkán ülni egymás mellett, szép sorjában. Voltak köztük lányok és fiúk, az egyik fehérben volt, a másik zöldben, a harmadik aranysárgában: ők voltak a tizenkét hónap. Meg is kérdezték az öreganyót:
- Mondd csak meg nekünk, melyik hónapot tartod a legszebbnek?
Az öreganyó végignézett rajtuk, és ezt válaszolta:
- Mind a tizenkét hónap igen szép. Januárban hullik a hó, februárban esik az eső, márciusban bimbóznak a rügyek - mind a tizenkét hónap egyformán gyönyörű!
Akkor a tizenkét suhanc felállt, és így szólt az öregasszonyhoz:
- Gyere csak közelebb, kedves öreganyó! Add csak ide nekünk a kosaradat és a kendődet!
Színültig telerakták őket ragyogó arany és ezüst pénzdarabokkal. Az öreganyó kedvesen megköszönte jóságukat, és elindult hazafelé.
Ennek az öreganyónak a szomszédságában egy gonosz vénasszony élt, aki folyton ott sündörgött a házuk táján. Most is bekopogott hozzájuk.
- Ejnye, ejnye, hogy jutottál, lelkecském, ehhez a sok pénzhez? - érdeklődött ravaszul.
Az öreganyó jószívű volt, és mindent elmondott a szomszéd vénasszonynak.
A szomszédasszony azonnal útnak indult, és egy nagy-nagy puttonyt is kötött a hátára. Megtalálta a barlangot, s ott bent egymás mellett ült a lócán szép sorjában a tizenkét fiatal suhanc. Megkérdezték őt is, hogy mi járatban van erre, s arról is faggatták, hogy melyiket tartja a legszebb hónapnak. A vénasszony zsémbeskedve felelt kérdésükre:
- Egyik sem ér fabatkát sem, rossz valamennyi hónap!
A suhancok erre elkérték a puttonyát, és megtöltötték valamivel. Hogy mivel, azt nem tudta a vénasszony, mert egy kendővel letakarták.
Nagy nehezen sántikált haza a vénasszony, mert a puttony alaposan nyomta a vállát és a hátát. Ahogy hazaért, rikoltozva szólította valamennyi gyerekét. A gyermekek és a vénasszony nekiestek mohón a puttonynak, hogy könyökig vájkáljanak a drága ezüst- és aranypénzekben, de mindannyian sziszegve és jajgatva kapták vissza a kezüket, mert csak a tetején volt néhány aranypénz, a többi bogáncs volt, szamárkóró és tüske. A vénasszony méltatlankodva szaladt át az öreganyóhoz:
- Mit tettél velem?! Elmentem én is a barlangba, beszéltem én is a tizenkét suhanccal, megtöltötték az én kosaramat is, de pénz helyett nekem szamárkórót, tövist és bogáncsot adtak!
Az öreganyó most már magyarázhatta a pórul járt vénasszonynak:
- Én azt mondtam, hogy mindkét hónap egyformán gyönyörű, ezért adtak nekem pénzt. És te pedig azért kaptál bogáncsot, tövist és szamárkórót, mert azt mondtad, hogy rossz valamennyi hónap. Mert a tizenkét hónap mindenkihez jó vagy rossz - aszerint, hogy ki mit vár tőlük.
A TORONY
Majoros Nóra
A toronyban egy kisfiú lakott, egyedül ő léphetett be oda. Mivel a torony volt minden ősi tudás őrzője, baj, probléma esetén a felnőttek a kisfiút kérdezgették. De, bár ez egy másik bolygó volt, nem a miénk, ugyanúgy nem figyeltek oda, hogy pontosan mit mond, ahogy a mi bolygónkon élő felnőttek közül sokan az itteni gyerekek szavaira.
Pedig a kisfiú azt mondta, hogy a bolygó a felnőttekben félelmet keltő lüktetése nem barátságtalan, sőt, még cukorkabokrot is sikerült neki nevelnie.
S mikor a felnőttek úgy döntöttek, űrhajókon el kell hagyniuk a bolygót, egyedül a kisfiú maradt ott, mert ő bízott abban, amit a torony falán lógó képen látott...
Minden bolygón vannak hegyek, és a hegyek között mindig van egy, amelyik a többiek fölé emelkedik, az a legmagasabb.
Ezen a bolygón is volt legmagasabb hegycsúcs, de hiába nyújtózkodott kevélyen az ég felé, a torony legfelső ablakából még így is alacsonynak tűnt.
A kisfiú a toronyban lakott, és mint ahogy az lenni szokott, a felnőttek egyáltalán nem hittek neki. Minden reggel kisétált a toronyból, belegázolt a harmatos fűbe, fülét a földre hajtotta, és hallgatta, ahogy lüktet a föld belseje. Amikor először észrevette, akkor tulajdonképpen nem is hallotta, csak érezte.
- Hallucináció. Nincs itt semmiféle lüktetés - mondta az orvos.
A kisfiúnak fogalma sem volt, mit jelent az, hogy hallucináció, de azt tudta, hogy a lüktetés valóságos.
Egy napon egészen különös dolgok kezdtek történni: kiszáradtak a nagyon magas és öreg fák.
− Csak azért száradnak, mert ősz van. Nem kell vele foglalkozni, jövőre újra kihajtanak. - legyintett a miniszter.
- Ez igazán szokatlan jelenség! Kérdezzük meg a kisfiút! - mondta a természettudós.
− Ugyan már, ő csak egy kisfiú, úgysem érti - vitázott a mérnök.
- Ez igaz, de a torony minden ősi tudás őrzője, és egyedül ő léphet be oda. Úgyhogy a legjobb, ha mégis megkérdezzük - fejtette ki a miniszter.
Így is tettek.
- Nem tudom, miért száradnak ki a fák - mondta a kisfiú. -, de a föld belseje még mindig lüktet.
A tanácsosok összesúgtak. Egyikük-másikuk a földre hajtotta a fülét. Egyikük csóválta a fejét, másikuk bólogatott, aztán megegyeztek, hogy valóban hallanak valamit.
- Azonnal átfogó kutatási programot kell indítanunk, hogy megfejtsük az okát! - mondta a mérnök.
A kisfiúnak fogalma sem volt, mit jelent az átfogó kutatási program.
− Ez a lüktetés egyáltalán nem barátságtalan. Inkább olyan, mint a szívdobogás - jegyezte meg, de a felnőttek ezt már nem hallották. Otthagyták a torony tövében, és elindították az átfogó kutatási programot.
A TÖLGYFA SZÜLETÉSNAPJA
Zelk Zoltán
Az erdő közepén állott az öreg tölgyfa. Ő volt az erdő legtiszteletreméltóbb lakója, ha a madaraknak kalapjuk lett volna, bizonyára megemelték volna, mielőtt rászállnak. Mert többet tudott ő a madarak életéről, mint maguk a rigók és mátyásmadarak. Hiszen száz év alatt ezer és ezer fészket ringatott az ágain, ezer és ezer madárfióka röppent először világgá a lombjai közül.
Egyik nap a bagoly elővette falevelekből készült kalendáriumát, és kiszámította, hogy másnap lesz a tölgyfa születésnapja. Össze is hívta a madarakat, és azt indítványozta, hogy lepjék meg valami ajándékkal a jóságos tölgyfát. Persze mindnyájan örültek a bagoly indítványának, s annak, hogy a tudós madárnak kalendáriuma van, s így megünnepelhetik a tölgyfa születésnapját. Törték is a fejüket, hogy mi lenne a legalkalmasabb ajándék, de a bagoly ezt is tudta:
- Mi lenne más, mint valami szép dal? Madarak vagytok, hát énekelni fogtok a tölgyfának. De nem akárhogyan! Megalakítjuk az első erdei dalárdát, tanulunk valami szép dalt, és egyszerre énekeljük holnap hajnalban.
Megkezdődött a tanulás, de bizony nem sokra mentek vele.
A rigó csak fújta, hogy "tillió", a szarka csak azt, hogy "csörgő-csörgő", a varjú csak azt, hogy "kár Pál, kár Pál". Végül össze is vesztek, s elszálltak, ki merre látott. De azért másnap hajnalban mind odalopóztak a tölgyfa ágaira és mind elfújta külön-külön a maga nótáját.
Így is volt jól ez, mert így tetszett a százéves tölgyfának, s meghatottságában azt ígérte, hogy még száz évig fogja ringatni a rigó, szarka, meg harkály fészkeket.
A VIRÁGOK ÁLMA
Zelk Zoltán 2017.04.25. 12:48
A nap még javában aludt az ég túlsó felén, de a hold már bizony elálmosodott a hosszú virrasztástól, a csillagok is bóbiskoltak az égen, könnyű hát kitalálni, hogy hajnal volt, annak is nem a vége, hanem a kezdete. Ebben a hajnal eleji időben mentem ki a kertbe, hogy megnézzem, mit csinálnak ilyenkor legkedvesebb barátaim, a fák, a virágok és a füvek.
Kettőt se léptem, amikor olyat láttam, hogy el se hittem első pillanatban, de amikor mégis észrevettem, hogy igaz, amit látok, még a lélegzetemet is visszafojtottam, és úgy figyeltem, ami a kertben történik.
Egy ribizlibokor sétált előttem, de nem egyedül, hanem a kert legkisebb almafájával, átölelték egymást ágkarjaikkal, és így, sétálva beszélgettek. Szemben velük, ahol nappal a diófa áll, egy pipacs aludt, a diófa pedig a kert túlsó végében, hagymák, dinnyék, mákvirágok között. A cseresznyefa se volt a helyén, ott guggolt a krumplibokrok között, és azon igyekezett, hogy susogni tanítsa a krumplibokrok leveleit.
Csak álltam és figyeltem ezt a csodát, szerencsére se a fák, se a krumplibokrok, se a többi növény nem vette észre, ezért aztán azt is láthattam, amikor mind összegyűlt a kert közepére, és azt is hallhattam, amit elmondtak egymásnak. Először a diófa kezdett beszélni.
- Ide figyeljetek - mondta a diófa -, elmondom nektek, hogy mit álmodtam az éjjel. Azt álmodtam, hogy a világ valamennyi szakácsa összegyűlt egy olyan nagy konyhában, amelyik milliószor akkora, mint ez a kert, és három álló évig egyebet se csináltak, csak mákos rétest sütöttek. Amikor aztán megsült a mákos rétes, egy akkora aranytányérra tették, amelyik ezerszer olyan nagy, mint ez a kert, és így szóltak hozzám:
- Kóstold meg, mit sütöttünk neked. Kóstold meg, és ha ízlik, mindennap sütünk neked mákos rétest...
- Szép álom... - mondogatta a többi fa, csak a máknak nem tetszett, mérgesen megcsörgette gubóját, és azt mondta csúfolódva, hogy ő bizony nem hisz az egészből egyetlen szót sem, úgy igaz, amit a diófa mond, mint az, hogy őneki diós tortát hoztak aranytálcán... De a többiek rá se hederítettek a mákra, tudták, hogy milyen irigy természetű, végül is csendre intették, és az almafa kezdett beszélni:
- Én az égben sétáltam álmomban, ott találkoztam egy kis bárányfelhővel. Alighogy meglátott, rögtön megkérdezte:
,,Jó, hogy jössz, te talán tudsz valamit édesanyámról, a záporról, három napja, hogy eltűnt az égről, azóta nem láttam."
Én pedig elmondtam a kis bárányfelhőnek, hogy éppen tegnap járt nálunk az édesanyja, s hogy annyira örültünk neki, mert már nagyon szomjasak voltunk...
Ez az álom még a máknak is tetszett, még ő se szólt közbe, és azt is csendesen meghallgatta, hogy a pipacs mit álmodott. De nem csoda, ha csendben hallgatta, mert akármilyen szép volt a diófa álma, és akármilyen szépet álmodott az almafa, olyan szépet, mint a pipacs, nem álmodott egyikük sem. A pipacs ezt az álmot mesélte:
- Én azt álmodtam, hogy lepkévé változtam! De nemcsak én, hanem a világ valamennyi pipacsa, ezer és ezer, millió és millió, valamennyien felszállottunk a kertekből, a búzaföldekről, de még az árok széléről is, és annyian voltunk, hogy egészen eltakartuk az eget! Nagy, piros pipacsfelhők röpködtek az égen, s amikor elfáradtunk, akárcsak a lepkék, rászállottunk a fák ágaira...
- Jaj de szép lehetett! Jaj de gyönyörű lehetett! - kiáltozták a kert lakói valamennyien. Bár ne kiáltozták volna. Mert addig-addig mondogatták, hogy milyen szép álom, hogy milyen gyönyörű álom, amíg egyszerre csak felhangzott egy kakaskiáltás:
- Kukurikú! Felébredt a nap! Mindjárt itt lesz a fejünk fölött!
A kakasszóra aztán elhallgatott a pipacs, elhallgattak a többiek is, ahányan voltak, annyifelé szaladtak, s mire a kakas másodikat kiáltott, már vége volt a hajnali álommondásnak. A kert fái és növényei úgy álltak a helyükön, mintha sose mozdultak volna el onnan. Ezért aztán sose tudtam meg, mi volt a pipacs álmának a vége, s hogy mit álmodtak a többiek, a krumplibokrok, a ribizlik, a mák, a dinnye s a fűszálak, mert lehet, hogy a fűszálak is álmodni szoktak.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Természet |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2024-07-02 21:30:23, kedd
|
| |
| |
MESÉK A TERMÉSZETRŐL
F. Nagy Gábor: BETEG LETT A DIÓFA...
Beteg lett a diófa,
megtudta a cinke,
s ezt a rossz hírt sürgősen
már tovább is vitte.
Elmondta a bagolynak,
ő adott tanácsot:
hívjon orvost azonnal,
menjen a harkályhoz.
Így is tett a cinege,
a harkályt kihívta,
és a beteg diófa
kipp-kopp lett gyógyítva.
Horváth István: SZÁZ MEG SZÁZ KIS NAPOCSKA
Selyemszálú
fű tövében
százezer kis
nap a réten.
Virít sárgán és nevet.
Mit gondoltok,
mi lehet?
Pitypangvirág
sárga szirma
kacag a kék
égre nyílva.
Szára növésnek ered.
Mi lesz abból,
gyerekek?
Gyermekláncfű
karikája,
ha van, aki
megcsinálja.
A föld legszebb lánca az,
mert kovácsa
a tavasz.
K. László Szilvia: CSILICSEPP
Tavasz volt. A kert virágai ébredeztek éjszakai álmukból, szelíden bólintottak jó reggelt a világnak. Egy kék harangvirág szirmán apró harmatcsepp üldögélt, és szunyókált. Egészen kicsi harmatcsepp volt, Csilicseppnek szólította mindenki. Mikor magához tért, ijedten pislogott körbe:
- Hol vagyok? Hová tűntek a testvéreim? Mi lesz velem? Egészen egyedül maradtam!
- Gyere velem, kis harmatcsepp! - mosolygott rá a napsugár. - Nem vesztek el a testvéreid, várnak rád odafent. Máris elvezetlek hozzájuk.
Csilicsepp érezte, hogy a napocska átöleli, és egyre magasabbra emeli. Magasabbra a háztetőknél, magasabbra a legnagyobb fa koronájánál, még annál is magasabbra, hol a madarak szállnak. Nem tartott sokáig az utazás, a napsugár hamarosan letette társai mellé.
- De jó, hogy megérkeztél! - ölelték át a többiek, s mindannyian összekapaszkodva táncolni kezdtek. Újabb és újabb cseppek csatlakoztak hozzájuk, és ők is bekapcsolódtak a táncba.
Odalent a földön, egy kisfiú csodálkozva szólt kishúgának:
- Nézd, milyen szép bárányfelhő! Úgy néz ki, mint egy táncoló hajó!
A cseppek egyre többen és többen lettek, egyre szűkösebb lett a hely. A táncolás lökdösődéssé alakult, mindannyian próbáltak helyet találni. A nagy igyekezetben aztán az egyik cseppecske lepottyant... A többiek ijedten néztek utána, de az vidáman kiáltott fel:
- Juhé, repülök! Gyertek utánam, ez nagyon jó!
A kis vízcseppek erre egymás után sorban leugrottak, s langyos, nyári esőként hullottak a földre. Ott volt közöttük a mi kis barátunk, Csilicsepp is. Boldogan kiabált, nevetett, nagyon tetszett neki a zuhanás.
Az esőcseppek sorra földet értek. Volt, aki a virágokat locsolta meg, volt, aki a házakat vagy az embereket. Akadtak olyanok is, akik összegyűltek a földön, és pocsolyába tömörültek.
Csilicsepp egy patakba pottyant, és nyomban úszni kezdett. A többi vízcseppel együtt csobogtak kerteken, erdőkön keresztül, míg egy folyóhoz érkeztek. Csatlakoztak a folyó vízcseppjeihez, s így megerősödve gyorsabban haladtak tovább. Nagy utat tettek meg. Falvakat, városokat, országokat hagytak maguk mögött, hogy aztán a legnagyobb vízhez, a tengerhez érkezzenek.
- Úgy látszik, megérkeztünk, véget ért az utazás - sóhajtott Csilicsepp, de alig gondolta ezt végig, érezte, hogy egyre könnyebbé válik. A napocska ismét a magasba emelte, ahol társaival együtt újabb felhőt alkottak.
Az utazás folytatódott, most már a levegőben. A felhőt fújta, sodorta a szél, hajtotta a szárazföld felé, hogy ott újra lehulljon eső vagy hó formájában.
- Ugye te is találkoztál már Csilicseppel? Ő köszön rád, ha kinyitod a konyhában a vízcsapot, vagy beülsz este a kádba. Integet, ha a folyóparton sétálsz, ha a tóban fürdesz, vagy a tengert csodálod. Ő az, aki a kezedre hullik, ha kiállsz az esőbe vagy a sűrű hóesésbe. S ő az, aki egy tavaszi hajnalon egy kék harangvirág szirmán üldögél.
Mester Györgyi: A CSACSOGÓ KIS PATAK
A tavaszi hóolvadást követően, az erdei barlangból egyszer csak felszínre bukkant egy vékonyka vízerecske.
Még patakocskának se volt mondható, hiszen alig csörgedezett benne víz, de az élni akarása hatalmas volt, ezért a tavaszi esőktől megerősödve, buzogva, nagy lelkesedéssel folytatta útját a szelíd domboldalról lefelé.
Amikor lapos részre, kavicsos talajra ért, kicsit szétterült, de csak annyira, hogy azért az a létét, a további haladását ne akadályozza.
Vidáman csobogva folytatta megkezdett felfedező expedícióját
Furdalta a kíváncsiság, milyen lehet a világ az addig megismert erdőn, dombokon és füves réteken túl? Van-e valahol egy nálánál jóval nagyobb víz, amivel érdemes szövetségre lépni, egyesülni vele?
Kavicsos medrében hát virgoncan, csacsogva haladt tovább. A kisebb szikladarabokon átbukfencezett, a nagyobbakat megkerülte, közben hófehér habfodraiban gyönyörködve tudatta a környezetével, hogy ő itt van, és már nem lehet megállítani, nem lehet őt csak úgy eltaposni.
Egy idő után már ki is törlődött az emlékezetéből, honnan került a napvilágra, hogyan jutott a karsztbarlangból a felszínre, de arra mérhetetlenül kíváncsi volt, mi van előtte, mi vár még rá, merre vezet az útja?
Örömmel találkozott volna egy nagyobb, legalábbis, nálánál nagyobb vízfolyással. Előre haladtában hát folyton kérdéseket tett fel mindenkinek, akivel csak összehozta a sors.
Amikor szomjazó madárka szállt le a partján, rögtön nekiszegezte a kérdést.
- Mit láttál, jártodban-keltedben, kis madárka? Van-e arrafelé, amerre én haladok, nagyobb folyó, esetleg állóvíz?
A madárka azt felelte.
- Amerre én jártam, ott csak magas fenyőóriások, sűrű bokrok voltak. Még fészket rakni se volt könnyű közéjük. De legalább, ha sikerült, a nagy bozótban védve voltak az otthonom, és a fiókáim.
A madárka, miután szomját oltotta, tovarepült.
A nyári esőktől időközben folyóvá duzzadt patakocska is folytatta az útját.
Nem sokkal később, inni vágyó szarvasok sorakoztak fel a partján. Nem tudta megállni, hogy őket is ki ne faggassa, láttak-e, jártukban-keltükben, valami nagyobb vizet, vízfolyást?
A szarvasok először szóhoz se jutottak, csak nyelték nagy kortyokban a vizet, de miután a szomjukat oltották, szóba elegyedtek a folyóval.
- Amerről mi jöttünk a csordával, ott csak az odvas fák törzsében, a nagyobb tócsákban megálló esőlével találkoztunk, azért is voltunk olyan nagyon szomjasok. Köszönjük neked kis folyó, hogy ihattunk belőled.
Az immár folyóvá duzzadt kis patak, a választól kicsit csalódottan folytatta az útját.
Továbbra is kerülgette a nagyobb kődarabokat, átbucskázott a kisebbeken, és be nem állt a szája. Folyton csak csacsogott, kérdezősködött, minden elébe kerülő ismerőstől, idegentől.
Néha halakkal is módjában állt összetalálkozni, az ívóhelyükre igyekvő pisztrángokkal, de ők fontos dolguk miatt annyira siettek, szóba se álltak a folyócskával.
Az pedig csak haladt tovább, előre, lelkesedése nem csökkent.
Egyszer csak, váratlanul, útját állta egy mocsár.
Hogy ,,mocsárnak" hívták, azt nem tudta, hiszen még sohasem volt érkezése ilyen látványhoz, de azonnal megtapasztalta, hogy innen bizony nehéz lesz tovább jutnia.
A mocsár sekély, iszappal, sűrű növényzettel telített vize akadályozta a haladását, de szerencsére, épp jöttek az őszi esők, amelyek annyira felduzzasztották, hogy át tudott vergődni rajta. Itt persze kérdezősködni se állt meg, mert attól félt, a mocsár feltartóztatja, akár örökre foglyul ejti, és akkor sose jut el végcéljához, valami nagyobb, bű vízű folyó rokonhoz, vagy terjedelmes, nagy mélységű állóvízhez.
Persze, jó szokását továbbra se adta fel, változatlanul csobogott, csacsogott továbbra is.
Már nagy utat tett meg, amikor maga fölül egyszer csak ismeretlen eredetű berregést hallott. Váratlanul egy nagyobb árnyék tűnt fel, majd egy hatalmas szerkezet magasodott elébe. Még a ragyogó napocskát, állandó kísérőjét is eltakarta egy időre.
A hajó - bár a nevét nem ismerte, de attól a hajó még az maradt, ami volt -, nem válaszolt a kérdésére: hova is vezet az a nagy víz, amibe - az úszó, lebegő hajó alatt - most ő is belészaladt?
Mit tehetett mást, most már a nagy vízzel együtt, kettesben folytatták az útjukat.
Időközben az ő fodros, hófehér hullámai is egyre nagyobbak lettek, és a hangja is kissé megkomolyodott. Már nem csacsogott, inkább morgott egy kicsit, de azért a tudásvágya, a kíváncsisága nem múlt el.
A sok erőfeszítés, és kitartás végül meghozta gyümölcsét.
Társával, a széles hömpölygő folyóval együtt elérték a Nagy Vizet, és a valamikori kis patakocska, kacagva, csobogva, örömmel torkollott bele a tengerbe...
Mester Györgyi: A HÓKOTRÓ SZÁZSZORSZÉPEI
Szakadt a hó, a földet a felhőkkel egybemosták az égiek. Fehér, helyenként szürke latyakosan csúszós volt a talaj, s a tél annyira megnehezítette a közlekedést, hogy az iskolákban szünetet rendeltek el, és sok munkahelyen is szabadságra küldték a dolgozókat.
Az utakon alig volt mozgás, a közlekedés teljesen befulladt, muszáj volt még a régi, rozsdás kotrógépeket is bevonni a hóval folytatott csatába.
Ádáz küzdelem folyt, és a hó csak egyre sűrűbben esett.
A roncstelepről kivontatták az évek óta ott nyugvó rozsdás hótolót is, és ügyes emberek megpróbálták üzemképessé tenni.
Tökéletessé tenni, olyanná, mint újkorában volt, természetesen nem sikerült, de annyira kijavították, hogy dolgozni lehessen vele. A roncstelep közelében három falu is sínylődött a hó súlya alatt, de az öreg gép helyt állt. Csak amikor a harmadik falu határába ért, és vissza akart fordulni egy erdei bekötő úton, akkor állt le, akkor azonban végleg.
Se előre, se hátra. Nem lehetett rá haragudni, hiszen csak tessék-lássék javítgatták, nem kapott új alkatrészeket, de erre most nem is volt idő. Hát otthagyták, hogy majd tavasszal érte jönnek, és elvontatják, ha nem sikerül helyben megjavítani.
Az öreg masina ottmaradt az erdő szélén. Kicsit szomorkodott, mert már teljesen egyedül volt, míg a roncstelepen mellette és mögötte is álltak más gépek, és azokkal néha lehetett beszélgetni, afféle gépnyelven.
Most erre se volt lehetősége.
Az első éjszaka nagyon unalmasan telt, és mi vár még rá az elhúzódó tél többi napján? Bele se mert gondolni....
Ekkor, hajnalodván, amikor a hóval terhes felhők mögül kikukucskált a Nap, valami mozgást hallott az erdő bokrai közül. Az óvatos hangok után hamarosan meglátta a zaj okozóját is. Egy szép, vörhenyes bundájú rókát.
Az állat előbbre jött, egészen közel hozzá, körbeszaglászta, és benézett még a gép hasa alá is.
Aztán, óvatosan, ahogy jött, elosont.
Hamarosan újabb finom nesz hallatszott. Megjelent a róka, és láss csodát, a szájában ott csüngött egy rókakölyök. A róka azután még kétszer fordult, és minden alkalommal hozott egy - egy kis kölyköt a szájában.
Így szállásolta be magát egy rókacsalád az öreg hókotró alá. Jól elvoltak. Az öreg masina örült, hogy mégsem hasztalan tölti a telet az erdő szélen, hanem szállást adhat egy kis családnak.
Megfigyelhette, amint esténként a rókamama elment vadászni, és mindig örült, ha látta, hoz valami élelmet a kis rókafiaknak.
Lassan elolvadt a hó, és már érezni lehetett a tavasz illatát. Harsány zöld lomb jelent meg a csupasz ágakon, kivirágzott a kökény és a galagonya is. A rókacsalád aztán egy napon elköltözött. Visszamentek az erdőbe.
A tavasz előrehaladtával emberek jöttek, hogy javításra elvontassák az öreg hókotrót. Amint elmozdították, meglepődve vették észre, hogy a gép alatt sok kis százszorszép nőtt, holott az erdő szélén csak a bokrok virágoztak, semmilyen más, apró virág nem díszlett.
Nem tudta más, csak a rozsdás gépveterán, hogy a rókacsalád küldte neki a virágokat. Nem túrták ki, nem hagyták kifagyni a kis virágok gyökereit, hanem meghagyták azokat emlékül. Emlékül az öreg masinának, hogy ezzel hálálják meg az általa nyújtott biztonságos téli szállást.
Mester Györgyi: AZ ERDŐ KINCSEI 
A kis Réka családjában mindenki nagyon szeretett kirándulni. Szülei, Apuka és Anyuka, gyerekkorukban sokat járták az erdőt, így Rékának volt kitől örökölnie a természet szeretetét.
Mivel a főváros egyik kerületében, lakótelepen éltek, ezért minden évszakban, havonta egyszer-kétszer, kiautóztak a városon kívülre. Általában a legkönnyebben megközelíthető és leghamarabb elérhető budai hegyek volt az úti cél.
Egy főváros közeli település szélén szoktak leparkolni, mivel onnan rövid sétával már el tudtak jutni az erdőig.
Tavasz
Anyuka rengeteget mesélt az erdő kincseiről. Hogy mit is értett ezalatt?
Hát azt a sok szépséget, amit virág, egyéb növény, és a különféle termések, gyümölcsök formájában nyújt mindenkinek a természet.
Réka családja, első tavaszi kirándulásaik, erdei gyaloglásaik során, elsőként a mindenütt szembeötlő ibolyamezőkkel találkoztak, amelyek kéklő szőnyegként terültek el a lábuk előtt.
A tavaszi hérics élénk, aranysárga, fénylő szirmú virágai kis bokrokban bukkantak fel egy-egy tisztáson. Mintha már eleve csokorba kötötte volna őket a természet. Persze ezek nem letéphető, hazavihető csokrocskák voltak, hiszen a hérics védett virág, ami természetes élőhelyén több örömöt, és szebb látványt nyújt, mintha otthon hervadozna az asztal közepére állított vázában.
Azért hazafelé az ibolyából mindig szedtek pár szálat, csak hogy a virágok illata otthon is emlékeztesse őket az erdei séta élményére.
A tavasz beköszöntével az erdőn kivirágzott a sok bokor, a galagonya, a kökény, a som, sőt, Anyuka felhívta Réka figyelmét a virágzó vadkörtefára, melynek termése nem csak a pórias ,,vadkörte" elnevezést viselte, hanem az apró fanyar gyümölcsök a meséből ismert ,,vackor" nevet is magukénak tudhatták.
A fák közötti hűvös levegőt szerencsére mindig felváltotta az erdei tisztásokon élvezhető, régóta nélkülözött tavaszi napsütés melege. A napocska fényében szinte áttetszővé váltak a friss hajtások, a zsenge zöld levelek, melyekkel a tavasz meghintette a fákat, bokrokat. Általában csak a mogyoróbokroknak nem jutott belőle, melyeken ilyenkor levél helyett, még csak a barkavirág volt látható.
Nyár
A nyári erdei kirándulások ugyancsak sok érdekességet ígértek, egyben számos meglepetést is tartogattak a kislánynak.
Arra lehetett számítani, hogy látnak majd égkéken csilingelő harangvirágot, a réten tömegesen fellelhető lesz az apró százszorszép - más néven pipitér -, és persze a gyermekláncfűből is bizonyára maradt még tavaszról, hiszen nem virágzik el az olyan gyorsan.
Ez utóbbi virágnak Anyuka többféle elnevezését is megismertette Rékával, úgymint a ,,gumipitypang", a ,,kutyatej", meg a ,,pongyolapitypang" neveket.
Bár a tejes szára nem jó semmire, a leveléből saláta is készíthető - egészítette ki már sokadszorra Anyuka a tudnivalókat erről a növénykéről.
Azután rendszerint nekiálltak koszorút fonni belőle. Sohasem tépkedték le ok nélkül, céltalanul az erdei növényeket, még ha - mint a jelen esetben - egyszerű gyomnövényről volt is szó.
Hiszen a virág a természet legpompásabb díszítő eleme, mint egy-egy kis színes drágakő. Miért fosztanák meg e szépségétől, kincsétől az erdőt?
Egyszer még a különleges és igen ritka kosborra is ráleltek a fák alatt. Körbejárták, megcsodálták magasba nyúló, torzsaszerű, színes virágzatát, és persze Anyuka azonnal meg is örökítette a fényképezőgépével, amit mindig magával hordott a kirándulásaik alkalmával.
A nyáron érő erdei gyümölcsök különösen nagy élményt okoztak a kislánynak. Édes szamócára lelni a fű között, savanykás somot szedni, fanyar vackort kóstolni a fáról, mindig nagy élvezet volt Réka számára.
Ősz
Az erdő kincseskamrája ősszel is telis-tele volt értékes, érdekes dolgokkal.
Például, a cserszömörce levelei ekkor váltak igazán színpompássá, volt közöttük piros, sárgásbarna és zöld is.
A tölgyfa alá lepotyogott makktermésből minden ősszel gyűjtöttek egy kosárkára valót, mert az óvodában sokféle dolgot lehetett belőle készíteni. Apró emberkefigurákat, kis állatokat, és asztali dísznek se voltak utolsók a tálkába halmozott barnakupakos makkszemek.
Ha csípősen hideggé váltak a hajnalok, fanyarkásan édes kökényt lehetett szemezgetni a bokráról, kicsivel később pedig a megpuhult, vitamindús csipkebogyó termését is megkóstolhatták.
Anyuka szerint, ez utóbbiból akár lekvárt is főzhettek volna, ha van türelmük eleget szedni a bokrokról. De idáig sohasem jutottak el, hiszen nem ezért mentek ki az erdőbe.
Ugyanez viszont nem volt igaz abban az esetben, amikor kifejezetten gombászni indultak az erdőbe.
Gomba témában Apuka volt a jártasabb. Ugyan nem volt szakember, de a leggyakrabban előforduló, ehető gombafajtákat felismerte, így gyakran vittek haza az erdőből magas lábakon álldogáló, nagy kalapot viselő őzlábgombát, sárga rókagombát, de szedtek a szivárvány minden színében pompázó rizikéből is. Hazafelé azonban - Apuka megbízható ismeretei ellenére -, mindig betértek a gombavizsgálóba, hogy csak a biztosan jó, nem mérgező gombák kerüljenek a konyhájukba, amelyekből finom étel készíthető.
Tél
Érdekes módon, télen se fogyott ki ,,kincseiből" az erdő. A vastagra duzzadt hódunyhát jólesett taposni, ,,sportként" hógolyózni egy kicsit, s közben az egy-két, télen is csicsergő madár, illetve a fák doktorának, a fekete-fehér-piros tollruhájú harkálynak a hangját hallgatni.
A karácsonyfának való fenyőt ugyan mindig a piacról szerezték be, de azért Apuka és Réka alaposan megnézték, megtárgyalták egymás között, melyik a legszebb, legegyenesebb fácska, amivel örömmel díszítenék karácsonykor a nappalijukat.
A tél vége felé mindig nagy élmény volt rátalálni a tavasz hírnökére, a hóvirágra. Mivel Réka a szüleitől tudta, hogy a kis hagymás virág is védett növény, ezért eszébe se jutott leszedni. De egyszer, amikor Anyuka nem látta, lehajolt, és megsimogatta az egyik hóvirág fehér, harang alakú fejecskéjét.
A téli erdőből hazafelé, Apuka egyszer csak feltette a nagy kérdést:
- Na, Rékám, meg tudod-e mondani, melyik az a virág, ami kizárólag télen nyílik, és a fagy nem árt, sőt, kifejezetten jót tesz neki. Ha a szabadban, ahol ráleltél, ott hagyod, és nem akarod bevinni a szobába, a nagy hidegben sokáig ,,virít". - Na, tudod, melyik ez a virág?
A kislány azonban nem hiába volt nagy természetjáró, rövid gondolkodás után, mosolyogva rávágta:
- Kitaláltam! Ez a jégvirág!
Réka boldog volt, mert szülei jóvoltából megismerhette az erdő kincseit, s ezzel a tudással ő maga is gazdagabb lett.
Mester Györgyi: BEARANYOZVA
A megszokott kép, ahogy naponta látom. Behunyt szemmel is érzékelem, mint követik egymást a megállók. Pár nappal ezelőtt, ébredés után még sötét éjszaka rémisztgetett, szürkületben botorkáltam ki a buszmegállóhoz. Hazafelé se volt más a helyzet, jócskán alkonyodott már, mikor a jármű döcögve, szuszogva felkapaszkodott az unásig ismert, erdős részek közt hosszan elnyúlóan kacskaringózó, hegyi aszfalton.
Ma reggel azonban valami megváltozott. Mire a jármű rátért a - változatosság kedvéért lejtős - kanyargós útra, egy prózai, hétköznapi dolognak köszönhetően, egészen kivilágosodott. Átállítottuk az órákat, a téli időszámításnak megfelelően.
A táj azonban mégsem azért vonta magára a figyelmemet, mert ismét világosan körvonalazódtak az elsuhanó házak, s láthatóvá vált minden kis szelete a mozgó világnak, hanem valami másért. Az elmúlt napokban, amíg a reggeli sötétség okán nem láttam a kinti világot, beköszöntött az igazi ősz.
Aki szereti a természetet, csupán azért nem mondhatja, hogy ez a legszebb évszak, mivel mindegyik szép. Önmagáért szép. A mindent zöldbe borító tavasz, a ragyogóan tarka, színpompás nyár, és - ugorjunk egyet - a kristálycsillogású, jégleheletű tél. Szándékosan hagytam ki a felsorolásból az őszt, mert annak kénytelen vagyok mégis hosszabb tirádát szentelni.
Amint azt ezen a reggelen is megtapasztalhattam, egy csapásra gazdaggá lett a táj, aranyba borult a világ. A legmeghatározóbb színe az ősznek valóban az arany. De mit is beszélek? A nemesfém csupán gyenge utánzata annak, amilyen pompázatos színekkel az ősz képes elkápráztatni. Csak sárgából többfélét vonultat fel a lombok színkavalkádja! Napsárgát, a hajnal pírjával beoltva, óaranyat, azután a barnának és a vörösnek minden árnyalatát felkente palettájáról ez a rafinált öreg festőművész, a Természet.
Tobzódnak a színek, a mogyoróbarna, az őz s a kávé sötétjétől, az égőpiroson, s a rőtvörösön át, vissza, egészen az eredeti alapszínig, a zöldig. És ami a legcsodálatosabb, hogy nem csak a lombkorona öltött tarka ruhát, de jobban szemügyre véve, egy-egy tenyeres levélen belül is váltakoznak a színek, sőt, olykor egyes levélkék is megosztva színeződtek. Mintha alkotójuk csak próbálgatta volna, melyik közülük a legszebb, ezért ebből, meg abból a festékből is felkent egy ecsetvonásnyit.
Nem tudom levenni szemem az elsuhanó tájról. Mikor történt mindez? Tán éjszaka, titokban dolgozott a nagy Természet mester?
A fákon még ezernyi levél, de ugyanannyi borítja lábuknál már a földet is. Jó lenne belegyalogolni, feldobni egy maréknyi aranyat, és aláállni, mint a mesében a szegény lány, aki jutalmul kapta az aranyesőt.
A jármű szelet vet, s amerre elhalad, a forgószél megpörgeti, levegőbe emeli a pihekönnyűvé vált, száraz faleveleket. Az aranytallérok lebegnek, majd visszahullanak a földre, vastagítva a taposni vágyott, puha avartakarót.
Szép vagy, ősz! A békés, mesébe illő táj látványa annyira elandalított, már majdnem azt kívántam, bár maradna örökre így minden, változatlanul.
De hová is lenne akkor a ragyogóan fehér, téli világ? Mivé lennénk, ha tavasszal nem bontanának rügyet a fák, a bokrok, s nyáron elmaradna a tökéletes kibontakozás, a gazdag, pompás, virággal felcicomázott, gyümölccsel dúsított táj?
Szép vagy ősz, gyönyörű. Mégis, pár hónap múltán örömmel vegyes szomorúsággal búcsúzom majd tőled. És jöhet a következő felvonás, amikor is a nagy öreg, a Természet ismét elvarázsol egy újabb remekével, melynek címe ,,Téli táj".
Mester Györgyi: DALLAMOS KIRÁNDULÁS
Az iskola csengője aznap is eljátszotta Vivaldi fülbemászó, csodálatos dallamát, mint minden tanítási nap kezdetén, amióta beköszöntött a tavasz. Az erdei iskolában ezen a napon azonban senki sem figyelt a csengő dallamára, mert más miatt volt nagy az izgalom. Mindenki örült és felszabadult volt, ma ugyanis nem tanórát tart a szigorú Mackó tanár úr, hanem erdei sétára viszi kis nebulóit azért, hogy megismerjék egymás lakóhelyét és az ehető erdei növényeket.
Amikor azonban már indulásra készen állt a kis csoport, mely egy medvebocsból, nyuszigyerekből, mókusból, őzgidából, hollófiókából és egy csíntalan, folyton rosszalkodó rókakölyökből állt, Mackó tanár úr bejelentett egy fontos dolgot. Igaz, hogy a séta kötetlen, menetközben is eldönthetik, merre mennek tovább, az erdő mely szegletét látogatják meg, azonban a részvételnek van egy feltétele: minden tanulónak legalább egy mondókát el kell mondania, vagy dalt el kell énekelnie a kirándulás során, mert aki nem teszi, az a későbbi sétákból kimarad. Büntetésből nem mehet velük.
Ezután el is indultak. A kezdeti szomorkodást, hogy mégis csak lesz feladatuk, ,,leckéjük" az úton, hamarosan felváltotta a jókedv. Valaki még Ravel ,,Boleró"-ját is elkezdte dúdolni, hogy frissebben, ütemesebben tudjanak lépkedni a fülbemászó dallam ritmusára.
Séta közben nézelődtek, élvezték a tiszta erdei levegőt, többüknek eszébe jutott Bach ,,Air" című alkotása, de momentán nem tudtak vele mit kezdeni. Így csak bámészkodtak, ismerkedtek a növényekkel, a termésekkel, s igyekeztek megjegyezni, hogy néz ki a jó gomba, melyik bogyó ehető, és melyik virágot, hajtást nem szabad semmiképpen megkóstolni, mert elrontaná a gyomrukat. Az égkék színben pompázó kedves kis harangvirág, külsejét tekintve, mindnyájuknak Delibes ,,Lakmé" csengettyűáriáját juttatta az eszébe, de persze előadni egyiküknek sem volt kellő bátorsága.
A fák alatt kacskaringózó ösvény egy tóhoz vezette el őket. Mókusban azonnal felötlött, megelőzhetné társait, ha valamilyen ,,vizes" dal jutna az eszébe, vagy mondjuk el tudná dúdolni Schubert ,,Pisztráng" című művét. Közben azonban - szerencsére - rájött, hogy a pisztráng nem is tóban él, hanem a hegyi patakokban, azon kívül az ő hangja sem a legideálisabb, így letett a dologról, és ,,átengedte" másnak a dalkezdés lehetőséget.
A vízben mindeközben feltűnt három gólya. Közömbösen, fél lábon ácsorogtak a sekély vízben. Piros volt a hosszú csőrük, meg a fél lábuk is. A közömbös arckifejezéssel a kíváncsiságukat akarták leplezni, mert igazából nagyon is szerették volna megtudni, hogy vajon miért jött a kis csoport a tóhoz. Csak nem akarják elcsenni előlük a békákat, meg az apró halakat?!
De a kisiskolások egyike sem akart belegázolni a vízbe. Amint ott álldogáltak a parton és bámulták a gólyákat, amelyeket eddig még csak a magasban szállva láttak, a legbátrabb közülük, a medvebocs egyszer csak rázendített:
Gólya, gólya gilice
Mitől véres a lábad
Török gyerek elvágta
Magyar gyerek gyógyítja
Síppal, dobbal, nádi hegedűvel.
Mackó tanár úr megdicsérte a kis bocsot, hogy jó példát mutatott a többieknek. A csíntalan rókakölyök azonban nem tudta megállni, hogy ne cukkolja meg a dalnokot, amikor odasúgta neki: ugye nem gondolod, hogy attól piros a lába, mert elvágta? A bocs mérgesen vágott vissza, hogy: na, majd meglátjuk, te mit fogsz énekelni?
Ekkor váratlanul őzike kiáltott fel: nézzétek, eddig észre se vettük, egy kis kacsa is van a tóban! Körbe-körbe úszkál, időnként még a víz alá is lebukik. Vajon mit kereshet? Olyan tanácstalannak látszik, csak nem tévedt el?
Azzal már rá is zendített:
Kis kacsa úszik fekete tóba'
Anyjához készül Lengyelországba
Síkos a talpa, magos a sarka
Fordulj ki, fordulj ki, szép arany alma.
Mackó tanár úr nagyon meg volt elégedve, élvezettel hallgatta volna tovább is a dalt, mivel őzikének szép, vékony hangja van, nem olyan mély, dörmögő, mint az övé.
Miután kigyönyörködték magukat a tóban, és kicsit bele is pancsoltak, indultak tovább.
Fejük fölött a levegőben körbe-körbe keringtek a lepkék és a méhecskék, eszükbe juttatva Puccini ,,Zümmögő kórusát".
Egyszer csak Mackó tanár úr észrevette, hogy nyuszika nincs közöttük, eltűnt. Megállította a csapatot, és alaposan körbekémlelt. A szemfüles rókakölyök hirtelen elrikkantotta magát: nézzétek, ott van, megy befelé az erdőbe! Aztán már éneklő hangon utána is kiabált:
Hová mégy te kis nyulacska?
Nyulacska meg dallamos hangon visszakiabált:
Ingyom-bingyom tálibe,
tutálibe málibe, az erdőbe.
A kíváncsi rókakölyök persze nem tudta megállni, hogy tovább ne kérdezősködjön:
Minek mész te az erdőbe?
Mire nyuszika így felelt:
Ingyom-bingyom tálibe
Tutálibe málibe, vesszőcskéért.
Erre már Mackó tanár úr is elnevette magát. Megdicsérte mindkét tanítványát, de legfőképp a haszontalan rókakölyköt, hogy milyen ügyesen feltalálta magát, és már teljesítette is az aznapra kirótt iskolai feladatot, hiszen önszántából dalra fakadt.
A dalpárbaj csak azért nem folytatódott tovább, mivel nyuszika közben talált egy megfelelő vesszőcskét, amelyre felakasztotta a hátizsákját, majd a botot a vállára vette. Úgy akart kinézni, mint egy igazi turista.
Mackó tanár úr indulást vezényelt a csapatnak, és folytatták a túrát.
Az erdő sűrűjét zöld, zsenge fűvel borított tisztás váltotta fel. Letelepedtek, hogy egy kicsit szusszanjanak. Pihenés közben körbenézelődtek. A tisztást kis fák állták körbe. Egyikre szederinda tekeredett, a másikon vadszőlő piroslott. Mivel mókuska nem csak a magokat szereti, hanem a gyümölcsöket is, így nem tudta megállni, hogy bele ne kóstoljon a vadszőlőbe. Köpd ki de gyorsan, az még éretlen! - korholta a mindenre odafigyelő Mackó tanár úr.
Mert meggondolatlan voltál, most rajtad a sor, hogy dalolj valamit nekünk.
Mókuska rázendített:
Érik a szőlő, hajlik a vessző
Bodor a levele
Két szegély legény szántani menne
De nincsen kenyere...
Itt azonban elakadt, nem tudta folytatni. Ránézett a vöröslő vadszőlőre és így folytatta: ha nagyobb lenne ez a gyümölcs, lehetne akár ringlószilva is, és a torkából már elő is tört a következő dallam:
Hull a szilva a fáról, most jövök a tanyáról
Ej haaj, ruca ruca, kukorica derce.
Egyik ága lehajlott...
Ekkor azonban - szerencsére - Mackó tanár úr közbeavatkozott, mivel mókusnak tudottan nem a legkellemesebb a hangja.
A csapat nevetgélve, vidáman folytatta az útját. Rövid gyaloglás, meg egy kis kaptató után, hármas útelágazáshoz érkeztek.
Hollónak - nem tehet róla szegény - de köztudottan nagyon darabos, károgó a hangja. Úgy gondolta, a többieket megkímélendő, ő éneklés nélkül oldja meg a leckét, nem dalol, de elmond egy mondókát:
Ecc, pecc kimehetsz
Holnapután bejöhetsz
Cérnára cinegére
Ugorj cica az egérre, fuss!
Amelyik útelágazásra a ,,fuss" jutott, úgy gondolta, arra kellene tovább folytatni a sétájukat. Szerencsére, Mackó tanár úr nem engedte, mert - mondóka ide, mondóka oda -, bizony estére se értek volna haza, ha a holló által ,,kiszámolt" útirányt választják.
Jócskán elfáradtak. De nem ám csak ők, mintha velük együtt a napocska is elfáradt volna, és egyre gyengébben sütött, majd elbújt néhány apró bárányfelhő háta mögé.
Ekkor mindenki meglepetésére, Mackó tanár úr kezdte el a maga dörmögő hangján:
Süss fel nap
Fényes nap
Kertek alatt a ludaim - kis csapatom tagjai -
Megfagynak.
És láss csodát! Napocska egyszeriben kikukucskált a felhők mögül, és már vissza se bújt a rejtekébe. Fényes, melengető sugaraival hazáig kísérte a vidám kis csapatot.
Mackó tanár úr a jól sikerült nap eseményeitől maga is megvidámodva cammogott hazafelé. A barlangjuk kapujában elébe szaladt legkisebb fia, a páréves medvebocs, és legnagyobb meglepetésére, a következőképpen hozta tudomására nagy bánatát:
Fáj a kutyám bal lába,
Megütötte a szalmába.
Ördög vigye a szalmáját,
Mért bántotta kutyám lábát.
Mackó tanár úr ámulatát látva azonban nyomban elnevette magát, és meg is magyarázta dalban előadott panaszát. Erdő szerte híre ment Mackó tanár úr ,,dallamos, mondókás kirándulásának", és azért úgy gondolta, az énekkel megtréfálja édesapját.
Mackó tanár úr éppen meg akarta dicsérni a kis bocsot, amikor eszébe jutott, hogy nincs is kutyájuk.
A szép nap ezzel véget is ért. Leszállt az est, és a levegő megtelt Beethoven ,,Holdfény" szonátájának megejtő dallamával...
Mester Györgyi: MEGSZELÍDÍTVE
Rét. Hatalmas, tágas. Beborítva százféle fűvel, gyommal, gizgazzal, vadvirággal, bogánccsal, s közöttük rejtekezve számos rovarfaj, bogár.
Gyermekem, mint afféle karámból szabadult kiscsikó, összevissza szaladgál rajta. Elnézem kipirosodott arcocskáját, izzadtságtól csatakos göndör hajtincseit, egész boldog kis lényét. Nincs szívem rászólni. Legalább idekinn tombolhassa ki magát.
Elnyúlok a pokrócon, szemem egy pillanatra behunyom, élvezve a nap jóleső melegét. Ekkor valami hozzáér a kezemhez. Talán egy hangya. Egyet mozdítok rajta, de a valami érintése nem szűnik meg. Felülök, szemem tágra nyílik: egy hatalmas, zöld szörnyeteg terpeszkedik a kézfejemen, egy imádkozó sáska! De milyen békés. Most jobban megnézve, a gigantikusnak tűnő lény, zöld lovacskához hasonlatos. Nem is ló, büszke táltos, hiszen szárnyai vannak. Délcegen kihúzza magát, s amikor kezemet arcomhoz közelítem, sem ijed meg, és elrepülni, elugrani sem akar. Tetszik neki a kézfejemen való pózolás. Finoman a mutatóujjamra tessékelem, hogy közelebbről is szemügyre vehessem.
Gyermekem, észre véve, hogy figyelmem már nem rá irányul, szemem nem az ő bolondozását követi, egy pillanatra megtorpan.
- Anya, mit nézel? - kérdi.
- Gyere csak - mondom. - Ha szép finoman közelítesz, nem fog elugrani.
- De micsoda? - kérdezi ismét, közben óvatos léptekkel egyre közelebb jön. - Egy béka?
Magyarázni fölösleges, hiszen közben ideért a pokrócra. Lehajol, aztán le is kucorodik mellém. Mozdulatai kimértek, lassúak, nem akarja elriasztani azt a csodalényt, amit még sohasem látott.
- Nem csíp? - kérdi suttogva.
- Láthatod, akkor nem tartanám a kezemen.
- Megfoghatom én is? - firtatja tovább.
Aztán helyeslő bólintásomra felbátorodik. Közelebb nyújtja a kezét, s én nyugodt mozdulatokkal ráteszem a zöld lovacskát. Gyermekem fel se szisszen, annyira megbízik bennem. Ha én azt mondtam, nem harap, őt sem fogja bántani.
Azután vagy egy órán keresztül csak bámuljuk a kis lényt. Néha kinyújtózik, parányit előrébb araszol. Az ökölbe szorított gyermeki kézfejen úgy támaszkodik, mintha csak kifelé nézegetne egy erkélyről. Most nem ló, most egy bámészkodó idegen lény. Csak néha váltunk egy-két szót egymással, amikor gyermekem megjegyzi:
- Látod, a feje egészen szív alakú. Micsoda nagy szemei vannak! A testéhez képest a csápjai is hosszúak.
Most én próbálok valami újat hozzátenni:
- Nézd csak. A felső egypár lábán mintha apró zöld, passzos rövidnadrágot viselne. Mulatságos nem?
De mégsem nevetünk, nem akarjuk még véletlenül se megtörni a varázslatot, hogy megtűr, sőt, azt lehet mondani, barátságába fogadott bennünket egy imádkozó sáska.
A nap lebukni készül a hegyek mögött, szedelőzködünk. A sáskát óvatosan a fűbe helyezzük. Miután elbúcsúztunk tőle, hazafelé indulunk. Gyermekem csendesen jön mellettem, és a kezemet fogja. Otthon sem kezd azonnal szaladgálni, inkább arra kér, vegyünk elő egy rovarokról szóló könyvet, és nézzük át együtt, van-e benne a sáskákról szó. Ha pedig itthon nincs ilyen könyv, akkor másnap feltétlenül vegyünk egyet - amit meg is ígérek. Hogyne ígérném meg, hiszen csoda történt! Egy sáska megszelídítette a gyermekemet...
Móra Ferenc: A NAGY HATALMÚ SÜNDISZNÓCSKA
Kerek erdő közepében, jegenyefa tetejében vidoran munkálkodott a pirossapkás Harkály mester. Kis baltácskájával sorra megkopogtatta a hernyóházacskák ajtaját:
- Gyertek ki egy kicsit a friss levegőre, hernyócskák. Fogadom, vissza sem mentek többet, ha egyszer az orrocskátokat kidugjátok.
S amilyen jóakarójuk Harkály mester a hernyócskáknak, még most is költögetné őket, ha föl nem dörmög hozzá valaki a fa tövéből:
- Hallod-e, te erdei ács, ki az úr az erdőben?
Harkály mester máskor erre a kérdésre mindig leugrott a legalsó ágra, szárnya alá dugta a piros sapkáját, s azt felelte alázatosan: - Tányértalpú, lomposfarkú, tipe-topa Mackó!
Most azonban meg se billentette a sapkát. Csak úgy félvállról vetette oda a fahegyről.
- Hogy ki az úr az erdőben? Hát a nagyhatalmú Sündisznócska.
Mackó úr akkorát ütött a fára tányértalpával, hogy a hernyócskák egyszerre begubództak ijedtjükben.
- Darázsdárda, méhszurony! Kitől hallottad ezt az újságot?
- Magától a nagyhatalmú Sündisznócskától - hunyorgott le az erdei ácsmester a bozontos fejű nagy úrra.
De akkorát horkantott az haragjában, hogy Harkály mester leejtette ijedtében a kis baltáját. Nem is találta meg azóta se, ezért keresi máig is nagy panaszkodva:
- Hová lett, hová lett?
Mackó úr pedig dúlva-fúlva vágott neki az erdőnek, törve-zúzva a bokrokat, amik eléje kerültek. S a bokrok azt recsegték, a szellő azt dudorászta, még a saját tipe-topa lépései is azt csoszogták a harmatos fűben:
- Nagy-ha-tal-mú Sün-disz-nócska.
- No, majd kipróbáljuk a hatalmát annak a híres Sündisznócskának - morogta Mackó úr s egyenesen annak a tölgyfának tartott, amelyiknek a tövében Sündisznócska nyaralni szokott. Éppen a küszöbön sütkérezett az ártatlan s egy boglárka virágot tartott a körmei között. Annak a tükréből
pedergette hegyesre a bajuszát friss nyírfabalzsammal. De ahogy Mackó urat meglátta, úgy elfogta a reszketés, hogy menten lekonyult a bajusza.
- Alázatos a szolga! - nyöszörögte ijedten s nagy zavarodottan Mackó urat kínálta meg nyírfabalzsammal.
- Parancsoljon, urambátyám, egy kis bajuszpedrőt.
No hiszen egyéb se kellett Mackó úrnak. Világéletében mindig azt szégyenlette legjobban, hogy neki még vénségére se nőtt ki a bajusza. Még a foga is csattogott, ahogy ráförmedt Sündisznócskára.
- Ohó, kis öcsém, a nagy hatalmadat mutogasd inkább! De sebesen ám, mert mindjárt befelé fordítom tüskéivel a bundádat.
Sündisznócska ravaszul hunyorított a ragyogó fekete szemével:
- Ami igaz, igaz! Én előlem mindenki elszalad ijedtében erdőn-mezőn.
- No, azt magam is szeretném látni - kacagott Mackó úr akkorát, hogy Sündisznócskának összeütődtek tőle a szuronyai.
- Állom a szavam - mosolygott Sündisznócska a bajusz alatt. - Mindenkit megszalajtok,akivel találkozunk. Ha nem hiszed, gyere utánam.
Azzal elkezdett gurulni Sündisznócska, mint a gombolyag, a sarkában nagy dírrel-durral Mackó úr, recsegtetve a gallyakat, jobbra-balra.
- Fusson, akinek az élete kedves! - sikított Sündisznócska, ahogy a torkán kifért, s lett olyan futás az erdőben, hogy szem nem látta mását!
A sok erdei egér mind elhagyta ijedtében a csizmáját.
- Ez semmi - fújt nagyokat dühében Mackó úr -, azt a szarvast ijeszd meg, amelyik a patakban nézegeti magát.
- Fusson, akinek az élete kedves! - visított Sündisznócska, s a szarvas ijedten kapta föl a fejét a vízből s úgy eliramodott, mint a nyúl, ahogy Mackó urat meglátta.
- Ej, de derék fickó ez a Sündisznócska - mondogatta magában. - Ha ő föl nem riaszt, bizony csúffá tesz Mackó úr.
Mackó úr pedig csudálkozva csóválta meg a kócos üstökét:
- Ez már valami volt, Sündisznócska. De azért akkora hatalmad még sincs, hogy az erdőkerülőt meg tudnád ijeszteni. Az erdőkerülő pedig éppen szembe jött velük: Ordas mester, a farkas.
Úgy látszik, hiába kerülte az erdőt, mert úgy villogott a szeme az éhségtől, mint a parázs.
- Fusson, akinek az élete kedves! - füttyentett Sündisznócska, s Ordas mester már kitátotta rá a száját, mikor Mackó urat megpillantotta. De el is szelelt onnan, mint a nap elől a köd.
- Ejnye, most megszabta volna Mackó úr a bundám, ha Sündisznócska nem figyelmeztet - gondolta magában. - No, de meg is hálálom neki. Nem eszem sündisznópecsenyét egy hétig. Mackó úr pedig úgy rázta a fejét bámulatában, mint szél a mákot.
- No, ilyet még álmomban se értem - motyogta kelletlenül. - Hanem, ha csakugyan te vagy az úr az erdőben, ijeszd meg azt a pásztort, aki az erdőszélben legeltet.
Azzal Mackó úr kidugta az ormótlan nagy fejét a bokrok közül, Sündisznócska pedig olyat sikoltott, hogy majd beleszakadt a tüdeje:
- Fusson, akinek az élete kedves!
No, de lett is foganatja, mert odatekintett a pásztor, s ahogy a Mackó úr fejét meglátta, úgy elszaladt, hogy még ma se állt meg.
Sündisznócska pedig büszkén tekintett hátra:
- No, urambátyám, hiszi-e már a nagy hatalmam?
Hát híre-hamva se volt már ott Mackó úrnaMk. Úgy elkullogott onnan, mint akit orron vertek. Megijedt a Sündisznócska nagy hatalmától és sohse kérdezte többet senkitől, ki az úr az erdőben.
Sündisznócska pedig azóta még kétszer olyan hegyesen pödri a bajuszát, mint azelőtt.
Mester Györgyi: KARÁCSONY
A hosszan elnyújtózó síkság egyhangú végtelenségének erdő állta útját, és megtorpanásra késztette.
Itt sokféle fa nőtt sűrűn egymás mellett, olyan nagy változatosságban, mintha csak Természet apó a saját díszkertje számára akarta volna kiválogatni őket. Hármasával, négyesével nőttek gyertyánok, bükkök, kőrisek, de megtalálható volt furcsa mód a platán és a nyár, de még a nyírfa is. A rengeteg belsejében, apró tavacska partján, fűzfák ágát hintáztatta a játékos kedvű szél.
Az erdő közepén kis tisztás állt. Csak fű borította, még virág se nőtt rajta. Talán őt más célra szánta a teremtője.
Egy nap azonban megemelkedett a tisztás agyagos, gazos talaja, és aprócska növény bújt ki alóla.
Az első években olyan kicsi volt, hogy amikor leesett a hó és beborította, a nyulak átugrották, az őzek pedig átgázoltak rajta, mint egy méretesebb vakondtúráson.
Aztán nyúlni kezdett a kis növény, és lassan kibontakozott belőle egy háromszög alakú, csúcsos fácska.
A többiek csodálkozva nézték, mert ilyennel még nem találkoztak. Azt is furcsállták benne, hogy télen is zöld maradt, és az ágait beborító szúrós tüskéjű levélkéi még nem hullottak le akkor sem, amikor a többi bokor és fa már rég elveszítette a lombját.
A fácska azonban idegennek érezte magát a nagy fák közelségében. Egymagában álldogált a tisztás közepén, senki se elegyedett vele szóba, csak a szél susogta el neki az erdő híreit, s néhanapján egy bátor, incselkedő kedvű mókus látogatta meg.
A kis jövevény azonban egyedül is elvolt. Ágai fegyelmezetten simultak egyenes törzséhez, mintha vigyázzállásban tartaná magát, s csúcsa egyre magasabbra tört a levegőégbe. Szerencsére nem akadályozta őt ebben semmi, sütötte a nap, borzolta a szél, mosdatta az eső.
A kék ég felé nyújtózkodott kíváncsian, mert tudni szerette volna, mi lehet a hatalmas, lombos fák mögött, amelyek eltakarták előle a kilátást.
A hó évről évre visszatért, bár egyre kevesebb hullott, így néha csak a bokájáig ért fel az időközben nyurgává nőtt fácskának.
Amikor már majdnem akkora volt, mint a körülötte lévő többi fa, kitárta a karjait, és igyekezett nagyobb részt elfoglalni a térből. Már nem volt annyira szégyenlős, bár érezte, még nem fogadta el őt az erdő többi fája.
Ő volt továbbra is a kis ismeretlen.
Aztán eljött az a bizonyos tél, ami nagy havazást hozott. A magasra nyúlt fácskát teljesen beborította, ágai végén csak úgy szikrázott a frissen esett hó.
Beesteledett. Feljött a hold, arany sarlója felkúszott az ég közepére. Pontosan odaült a kis fa csúcsára. Az ágak végére egy-egy csillag telepedett, fényárral borítva be a fát.
Az éj csendes volt, szél se rebbent, a csillogó fa odacsalta az erdő állatait. Mivel a mókus erdő szerte hírét keltette a fácska ragyogó kinézetének, a kíváncsi állatok apránként mind odasereglettek a tisztásra. Elsőnek ért oda a róka, azután jött az őzike, a nyuszik, a vaddisznó, és madarak is érkeztek.
Az erdő népe csak állt ott, csodálva a fiatal, de már sudár fa varázslatos szépségét. A rókának eszébe sem jutott, hogy megkergesse a nyulat, se a vaddisznónak, hogy hangosan röfögve turkáljon a tisztáson, ijesztgetve, elriasztva ezzel a félénkebb állatokat.
Angyalszárnyakon béke és nyugalom ereszkedett a tisztásra. Az állatok és a fák most egy összetartó közösséget alkottak, pedig nem is tudták, csak érezték, hogy ez a szeretet éjszakája.
Karácsony este volt...
Mester Györgyi: NAPFÉNYES TAVASZ
Véget ért a tél, elnyíltak a hóvirágok, a földből kidugták kék fejecskéiket az ibolyák.
A napocska, odafenn az égen, egyre fényesebben sütött, de a zöld fűben, a fákon és a bokrokon, nem érződött eléggé a tavasz aranysárga, melegséget árasztó színe.
A Földön tett körútja során, Természet apónak is szemet szúrt a dolog.
Hogy lehetne ezen változtatni? Min is?! Hát, hogy az élőlények, közöttük az emberek, magukhoz közelebb érezzék a napocska jótékony hatását, szívderítő, arany színét, a tavasz melegét.
Ha valaki felnézett az égre, és rámosolygott a napocskára, az visszanevetett rá.
De hát nem lehet egész tavasszal folyton az égre bámulni! A lábunk alá is muszáj nézni, mert ha nem, akkor bizony jön a bukfenc, az elesés.
Természet apó elgondolkodott ezen: az ő művészi képességéről, mármint hogy színpompássá tette a környezetet, a földlakók már korábban is meggyőződhettek.
Mivel azonban a tavasz jöttét jelző arany szín, s a napocska melegséget sugárzó ereje még nem volt mindenütt érezhető, Természet apó kitalálta a következőt: előkereste a legjobb ecsetjei egyikét, és előbb rajzolni, majd festeni kezdett.
Hogy miket rajzolt? Hát egy csomó gyönyörű virágot! Amint elkészült az egyik rajzával, ecsetjét rögvest belemártotta a napocskába, és azzal festette aranysárgára a virágot.
Így került az árokpartra ,,kankalin", a mezőkre ,,réti boglárka", ,,repce" a szántóföldekre, a vízben ácsorgó fűcsomók - zsombékok - közé pedig ,,mocsári gólyahír".
Hogy beköszöntött a tavasz, az emberek által gondozott kertek is színessé váltak, de bizony elkelt a virágágyásokban még egy kis sárga ,,árvácska", a kertkapuk mellé pedig a sárga ,,nőszirom".
Az erdő tisztásain szintén Természet apó ügyes kezének köszönhetően ütötte fel aranysárga fejecskéjét a ,,tavaszi hérics".
A ragyogó, melegséget árasztó sárga szín már megvolt, de hogy még szembe ötlőbb legyen a látvány, Természet apó az ecsetjét újra meg újra a napba mártotta, s annak fényességét kölcsön véve, csillogóvá varázsolta a virágok szirmait.
Az erdők, mezők, rétek és kaszálók füve, a kertek szépen nyírt gyepe már alaposan be volt pettyezve a sok-sok csillogó, sárga virággal, de akkor Természet apó rájött, hogy a bokrok, a fák még nem kaptak sárgán nyíló, ragyogó virágot.
Kicsit fáradt volt már a munkától, a sok virág megfestésétől. Sőt, ki is melegedett, ami nem csoda, ha az ember a napocska közelségében dolgozik, belőle meríti a sárga színű festéket, na meg a csillogó fényt. De mit volt tenni? Ha már felvállalta, nem akart félmunkát végezni.
Közben a megoldást is megtalálta: korai virágzás előtt álltak az akácfák. Természet apó úgy gondolta, a hófehér akácvirágok finom illatot árasztanak, de nagyon egyszerűek. Legyen hát mellettük olyan is, ami nem illatos, ugyanakkor ragyogóan sárgák a virágfürtjei. Így született meg az ,,aranyeső" nevű fa.
Néhány bokor ágát is telehintette sárga színű, apró virágokkal, és hogy félreértés ne essék, ,,aranyvesszőnek" nevezte el ezeket a bokrokat.
Még mielőtt befejezte volna a nagy munkát, a fehér ,,tulipánok" némelyikét is sárgára festette, hogy általuk pompásabbak legyenek a kertek, parkok.
Amikor letette az ecsetet, maga is rácsodálkozott a látványra, ami valóban szemet gyönyörködtető volt.
Azután felnézett a napocskára, és rámosolygott.
A napocska visszamosolygott Természet apóra, mert tudta, hogy ezeket a csodálatos, színpompás sárga virágcsodákat ők ketten, együtt teremtették meg, lehozva ezzel az égről a földre a Tavaszt.
Orgoványi Anikó: FÖLDANYA NAPJA
- Jó reggelt, hétalvók! Brekeke! Iszkiri gyík! Lepke Lenke! Ébresztő! Keljetek fel! - brekegte Béka Réka a patakpartról, hogy felébressze barátait.
- Mhmm! Hagyjál békén! - morogta mérgesen Iszkiri gyík, és a másik oldalára fordult.
- Még alszom! - nyafogta Lepke Lenke, és mélyebbre fúrta magát a harangvirág szirmai közé.
- Ne lustálkodjatok már! Hasatokra süt a nap! Felkelni, egy-kettő! - biztatta barátait tovább Béka Réka, és friss vizet fröcskölt feléjük a patakból.
- Hé! Nem ér locsolkodni! Nincs Húsvét! - tiltakozott Iszkiri.
- Hagy abba a fröcskölést Réka! Nedves szárnyakkal nem tudok repülni! - kényeskedett Lepke Lenke, de Béka Réka nem hagyta magát lerázni.
- Tudjátok-e milyen jeles nap van ma? - kérdezte.
- Mi? Nyeles nap? Milyen nyeles nap? - kérdezett vissza Lepke Lenke, félreértve a kérdést.
- Nem nyeles, hanem JELES! Azt jelenti, hogy fontos nap, olyan ünnep féle! - magyarázta Réka.
Iszkiri gyík felkapta a fejét a hírre.
- Valakinek talán a születésnapja van? - kérdezte érdeklődve.
- Langyos, langyos! - rejtélyeskedett somolyogva Béka Réka - Ma van a Föld napja.
- Miféle földé? Azé a vakondtúrásé, ahol napozni szoktam? - kérdezte lekicsinylően.
- Ha-ha-ha! - nevetett Réka - Még hogy vakondtúrás! A Föld annál sokkal, de sokkal nagyobb!
Erre már Lepke Lenke is felélénkült:
- Én tudom! A Föld egész a nádasig tart! Amikor fölrepülök az ötszáz éves tölgyfa tetejére, akkor ellátok a patak túlsó oldalára. Na, ott a nádasnál van a világ vége!
- A Föld olyan nagy, hogy nem láthatjuk a végét. Legfeljebb a felhők érzékelik a méreteit, amint úsznak az égen, meg a repülők, amik néha itt zúgnak el a fejünk fölött. - mondta Réka.
¬- Hűha! - ámuldozott Réka ¬- Egyszer majd én is fölrepülök olyan magasra, hogy lássam a föld határát!
Iszkiri gyíkot is felvillanyozta az ötlet:
- Én meg elfutok a világ végére, és lenézek a széléről!
Béka Réka ezen jót mulatott:
- No, az érdekes lenne! A Földnek sehol sincs vége, mert a Föld gömb alakú!
- Olyan, mint egy tojás? - kérdezte Iszkiri gyík, és a saját születésére gondolt. - Egyszer majd kikel belőle egy kicsi Föld fióka?
- Ó, dehogyis! A Föld belsejében nem fióka van, hanem, izzó láva, ami időnként kitör a tűzhányókból.
- Arról már hallottam! - okoskodott tovább Iszkiri. - Őseim, a dinoszauruszok gyakran találkoztak vele. Sokszor megégette a talpukat.
- Bizony, még ma is előfordul a Földön vulkánkitörés, de sokkal ritkábban. - nyugtatta meg barátait Réka.
- Akkor mihez hasonlít a legjobban? - érdeklődött tovább Lepke Lenke.
- Olyasmi, mint egy hatalmas, színes labda.
- Milyen színű?
- Az űrből nézve kék, a tengerek és a levegőréteg miatt, ami körbe veszi. Földanyának is nevezik, mert ritka, élettel teli bolygó!
- Mi-migó? - huncutkodott Iszkiri.
- Nem ,,migó", hanem bolygó. Égitest, ami a Nap körül kering. - magyarázta türelmesen Béka Réka.
- És mikor áll meg?
- Soha! Csak kering és kering megállás nélkül. Emiatt változnak az évszakok, mert mindig más oldalát mutatja a Nap felé.
- Nem szédül el?
- Nem bizony, pedig keringés közben még forog is a saját tengelye körül! Ezért váltják egymást a nappalok és az éjszakák.
- Én is szeretek pörögni, forogni! - lelkesedett Lepke Lenke - Játsszunk mi is Napot meg Földet!
- Stipi, stopi, én leszek a Nap! - vágta rá Iszkiri.
- Jó, akkor én meg a Föld leszek. - hagyta rá Lenke, és elkezdett keringeni és forogni Iszkiri körül. Két kör után azonban megtántorodott.
- Hű, de elszédültem! - sóhajtotta meginogva.
- Vigyázz, mert könnyen eleshetsz a nagy pörgés-forgásban! - figyelmeztette Réka, majd így folytatta:
- Gyerekek! Ideje munkához látni! Segítsünk Földanyának, hogy egészségesebb legyen!
- Miért? Beteg talán?
- Van elég baja szegénynek! A Föld tüdeje az erdő, de egyre kevesebb van belőle, ezért nehezebben lélegzik, gyárak füstjei mérgezik, hőemelkedése van, a tengereit és a vízpartjait elborítja a műanyag szemét és emiatt sok állat elpusztul.
- Ó szegény Földanya! Ez tényleg komoly baj! - sopánkodott Lenke.
- Ha a Föld nagy, mi meg kicsik vagyunk, akkor is tehetünk érte valamit? - kérdezte Iszkiri elgondolkodva.
- Persze! Sok kicsi sokra megy! - válaszolta biztatóan Réka.
- Mégis, mivel gyógyíthatnánk meg a Földanyát? - érdeklődött Lepke Lenke.
- Először is, nézzünk körül a saját környezetünkben, és tegyük rendbe azt! - javasolta Iszkiri.
- Takarítsuk ki a patakot, mert tele van szeméttel! Nem győzöm kerülgetni a sok hulladékot úszás közben. A múltkor is felsértette a lábam egy törött üveg! - panaszolta Béka Réka.
- Én meg majdnem beleszorultam egy eldobott üdítős palackba! - sopánkodott Lenke.
- Mert neked mindenbe bele kell nyalakodnod! - heccelődött Iszkiri.
- Ne vitatkozzatok! Inkább gyerünk, szedjük ki a szemetet és válogassuk külön! Amit lehet, hasznosítsunk újra, a többit rakjuk a szétválogatós gyűjtőkbe! - indítványozta Réka.
- Ültessünk fát is a Földanya tiszteletére! - kiáltotta lelkesen Lepke Lenke.
- Ez is jó ötlet, csak fogjunk már hozzá!
Elkezdték húzni, vonni a patakba ragadt hulladékokat, de nehezen boldogultak vele.
- Mi ehhez kicsik, és gyöngék vagyunk! - bizonytalanodott el Lenke. - Segítségre van szükségünk!
Iszkirinek hirtelen eszébe jutott a megoldás:
- Hívjuk el Zizit, az energiamanót! Ő biztosan tud valami megoldást!
- Ó, ahhoz tudni kellene a varázsigét! - sóhajtotta Lenke, de Réka már közbe is vágott:
- Én tudom! Háromszor el kell mondani egymás után, hogy ,,Zizi, gyere izibe!"
A barátok háromszor megismételték a varázsigét, s ekkor egy sistergő, gomolygó ködoszlopból előlépett Zizi, az energiamanó.
- Sziasztok Pajtikák! Ti szólítottatok? Jól hallottam, hogy a varázsigémet kiáltottátok?
- Igen, mi hívtunk kedves Zizi manó.- válaszolták a barátok.
- Mit tehetek értetek? - kérdezte a manó.
- Ma van a Föld napja. Szeretnénk valami jót cselekedni a Földanyáért, de kicsik és gyengék vagyunk, segítségre lenne szükségünk! Tudsz nekünk segíteni?
- Megpróbálhatom, de előbb mondjátok el, mi a tervetek. - kérte a kis csapatot Zizi manó.
- Szeretnénk kitisztítani a patakot és ....
- .... és különválogatni a hulladékot, meg újrahasznosítani is, amit lehet ...
- ... meg facsemetét is szeretnénk ültetni a Földanya tiszteletére! - vágtak egymás szavába türelmetlenül.
- No, mindent csak szép sorjában! Nem könnyű, amit kértek, mert ehhez eszközökre van szükség, de szerencsétek van, mert elhoztam a varázs-zsákomat. Abban minden benne van, amire szükségetek lehet. Mondjátok velem együtt a varázsigét:
,,Csiribí, csiribá, ákom-bákom,
teljen meg a varázs zsákom!"
- A barátok Zizi manóval együtt elmondták a varázsigét. Ekkor zúgás-búgás, sistergés hallatszott, és csodák csodája, kinyílott a varázs zsák szája.
- Na, lássuk csak, mi van a bendőjében? - Zizi manó óvatosan belenyúlt a zsákba, majd egyesével kiemelte annak tartalmát. - Nézzetek ide! Van benne ásó, kapa, gereblye, és még egy locsolókanna is!
- Meg szemeteszsákok és kesztyűk!
- Még egy facsemete is! - örvendezett Lepke Lenke.
- No, akkor munkára fel! - biztatta a kis csapatot Zizi manó.
A barátok hozzáláttak a pataktisztításhoz.
- Ide süssetek, milyen kincset találtam! - kiáltott fel Iszkiri, amikor egy bakancsba harapott a gereblyéje. - Kitisztítom, kibélelem, és jó meleg kuckót készítek belőle télire!
- Ezt nézzétek! Tisztára jó darázs-garázs! - mutatott rá Lenke egy lyukacsos végű nádkötegre. - Kiszárítjuk, és már bele is költözhetnek a szárnyas, beporzó barátaim!
- Ez meg mit keres a patakban? - kérdezte Réka, miközben kipecázott egy ásványvizes flakont. - Jó lesz madáretetőnek - mondta és félretette a ,,még hasznosítható" halomba.
Így válogatták, rakosgatták a hulladékokat, közben a Locsi-Pocsi patak szépen megtisztult, s nevéhez méltóan vígan csörgedezett szabaddá vált medrében tovább-tovább a nagy folyó, majd még tovább a tenger felé.
- No, ezzel megvagyunk! - állapította meg elégedetten Iszkiri, és lerakta a gereblyét.
- Milyen gyönyörű tiszta lett a patak! Megint vígan lubickolhatok benne! - jelentette ki boldogan Béka Réka.
- A partjára pedig visszatérhetnek a vadvirágok, és akkor sorra kóstolgathatom az illatos nektárjaikat! - örvendezett Lepke Lenke.
- Ügyesek vagytok! Megdicsérlek benneteket! - mondta elégedetten Zizi manó.
- Most pedig ültessük el a facsemetét! - türelmetlenkedett Lenke.
- Nézzétek! Ide éppen jó lesz! - mutatott Réka egy helyre, ahol a vihar kidöntött egy öreg fát.
A varázs ásó, kapa és gereblye segítségével gyorsan kiásták a fácska helyét. Jól belocsolták a gödör alját, szórtak bele puha földet, beleállították a fát és alaposan megöntözték.
- Készen is vagyunk! Nőj nagyra kicsi fácska! - simogatták meg a törzsét biztatóan.
Lepke Lenke nagyot nyújtózkodott:
- Hú, de elfáradtam! Már alig érzem a szárnyaimat!
- Nekem pedig izomlázam lett! Pihenjünk egy kicsit!
Zizi manó azonban közbeszólt:
- Várjatok, még ne pihenjetek le! A legnagyobb varázslat még hátra van.
- A legnagyobb varázslat? Mi lenne az? - kérdezték a barátok izgatottan.
- Varázsoljunk egy valódi facsemetét, amit a gyerekek igaziból is elültethetnek!
- Jaj, de jó ötlet! Hogyan csináljuk?
Zizi manó meglengette a varázspálcáját:
- Mondjátok utánam a varázsigét háromszor:
Csiribí-csiribá, tarka csacska macska,
ez a kicsi csemete, legyen élő fácska!
A három jó barát Zizi manóval együtt elmondta a varázsigét, s lássatok csodát! Egy igazi, élő facsemete termett előttük, amit aztán a gyerekek elültettek a Földanya tiszteletére, és saját örömükre. Ezt a fát azután éveken át gondozták, féltve óvták, öntözték. Úgy vigyáztak rá, hogy még az unokáik is látni fogják!
(Zenésítsétek meg!)
Zizi manó induló
Süt a nap, vagy hull a hó,
a kedvünk mindig ragyogó,
energiánk kicsattanó,
mert itt van velünk Zizi manó!
Ne pazarolj, mert nem való,
nem minden eldobható,
sok lom hasznosítható,
mert itt van velünk Zizi manó!
Az energia megújuló,
a patakvíz, ha csobbanó,
a nap, a szél is csudajó,
mert itt van velünk Zizi manó!
Orgoványi Anikó: APÁVAL LENNI JÓ!
Apa, Apu, Apukám,
figyelj most egy kicsit rám!
Tedd félre a mobilod,
ugye, hogy ezt kibírod?
Foglalkozzál most velem,
szereld meg a kerekem!
Rakjuk össze a LEGO-t,
vagy süssünk valami jót!
Én is segítek neked,
oldjunk együtt kereket!
Járjuk be a kiserdőt,
fedezzünk fel útvesztőt!
Beszélgessünk egymással,
mint apa a fiával,
és mi ketten, meglátod,
megváltjuk a világot!
Orgoványi Anikó: AZ ÉN ANYUKÁM A LEGSZEBB A VILÁGON
Az én anyukám a legszebb a világon,
az arca napsugár, szeme mesés álom,
homlokán a Holdnak ragyogását látom,
nincs nála gyönyörűbb kerek e világon!
Ölelése bársony, puha pihe karja,
haja omló selyem, arcom betakarja,
édes a mosolya, igazgyöngy kacaja,
nincs is a világon több ily édesanya!
Meleg párna öle, mikor hozzá bújok,
csak miénk a világ, ha fülébe súgok,
huncutul ránézek, visszakacsint reám,
nincs szebb nő a földön, mint az édesanyám!
Orgoványi Anikó: BERCI MACI A HÓMEZŐN
Kedves Gyerekek! Földanya vagyok, minden élőlény anyja. S mint az édesanyák a csecsemőiket, én is úgy táplálom a gyermekeimet. Esővel itatom a növényeket, édes vízzel itatom az állatokat és az embereket, táplálékkal látom el őket. Folyamatos pörgésemmel, forgásommal gondoskodom arról, hogy elviselhető legyen a hőmérsékletem az ott élők számára. Az Északi-sark jegesmedvéi a jég hátán érzik jól magukat, s az életük is veszélybe kerülne, ha a jégmezők eltűnnének. Erről szól ez a mesém.
Messze Északon, az örök hó birodalmában élt Berci, a kis jegesmedve az anyukájával. Vidám kis fickó volt. Vastag bundája megóvta őt a hidegtől, vidáman ugrabugrált az anyja körül, aki gondoskodott róla, hogy mindig tele legyen a pocakja.
Az örök hó birodalmában végeláthatatlan jégmezőkön lehetett barangolni, de a nagy fehérségben könnyen el is lehetett tévedni! Szerencsére mackómama ismerte a terepet, és arra is ügyelt, hogy csintalan kis bocsa ne távolodjon el messzire tőle. Berci az estéket szerette a legjobban, amikor a sötétben szikrázott a hó, a csillagok pedig úgy ragyogtak az égen, mint a csillagszórók.
- Nézd Bercikém! Az ott a Nagymedve csillagkép, vele szemben meg a kismedve. Segítenek, hogy ne tévedjünk el az éjszakában.
- De mi lesz, ha a kismedve elkóborol? - kérdezte Berci.
- Nem kóborol el soha! A farka a Sarkcsillag, mindig egy helyben áll. Ha egy nap véletlenül elveszítenénk egymást, csak keresd meg őt, és tudni fogod, merre indulj.
- Én nem akarlak elveszíteni téged soha! - bújt anyukájához Berci.
Egyszer azonban szokatlanul meleg idő köszöntött be az Északi sarkra. A jég olvadni kezdett, és medve mamának egyre messzebbre kellett beúszni a tengerbe élelemért. Induláskor ráparancsolt bocsára, hogy el ne mozduljon onnan, míg vissza nem tér. Berci sokáig várt, de lassan ráesteledett, és az anyukája még mindig nem tért vissza a vadászatról. Már nagyon éhes volt, ezért úgy gondolta körülszaglászik valami ennivaló után. Ment, botladozott a sötétben zajló jégtáblák között, de bizony egy falat ennivalót sem talált. Ráadásul eltévedt, és nem tudta, merre kell visszamennie oda, ahol elváltak egymástól.
- Anya, hol vagy? Gyere vissza! - nyüszítette siránkozva.
- Mit is beszéltünk meg? Hogy ha elveszítenénk egymást, csak kövessem a Sarkcsillagot, s az majd útba irányít. - gondolta magában, s így is tett. Gyorsan szedte mancsait, átugrándozott a hóbuckákon, az éles jégszilánkokon, az úszó jégtáblákon. Egyszer csak a távolban egy ismerős alak rajzolódott ki a sötétségből.
- Anya! Anya! - kiáltotta boldogan.
- Bercikém! Hát itt vagy, már nagyon kerestelek. Hoztam neked vacsorát. Biztos éhes vagy. - mondta az anyukája, s egy jókora halat rakott eléje.
Berci mohón nekiesett a finom falatnak, s jól teletömte a pocakját. Ekkor anyukája átölelte és betakarta a meleg bundájával. - Sajnos nem maradhatunk itt tovább Bercikém. Lassan elolvad a jégmező, és nem jutunk elég táplálékhoz. Tovább kell vándorolnunk őseink területéről a szárazföldre, az emberek közelébe. Ez nem veszélytelen, de reménykedjünk, hogy nem lesznek velünk ellenségesek. Most csak pihenj. Holnap indulunk.
Berci bekucorodott anyja ölébe, és fölnézett a csillagok végtelenjébe. Ekkor hullámzó fények jelentek meg az égen, és színesre festették a hóvilágot. Sárga, zöld és lila fénycsíkok táncoltak az égbolton. Olyan gyönyörű volt ez a színjáték, hogy Berci el is felejtette a bánatát. Bámulta a hullámzó fénycsodát, aztán lecsukódott a szeme.
Orgoványi Anikó: A FÖLD NAPJA
Egy szép tavaszi estén a Föld születésnapjára készülődött a Naprendszer család. A bolygók már napok óta tervezgették, mivel lephetnék meg testvérüket. Édesanyjuk, a Nap mosolyogva figyelte nyüzsgő csemetéit. Tyúkanyó módjára maga köré gyűjtötte őket, hogy közösen tervezzék meg az ünnepet.
A Föld kistestvérei, Merkúr, Vénusz és Mars izgatott hancúrozással várták az eseményt. A nagyobbak, Jupiter, Szaturnusz, Uránusz és Neptunusz kellő komolysággal szőtték terveiket.
Merkúr mindig az anyja, a Nap szoknyája körül sertepertélt. El nem távolodott volna tőle semmi pénzért! Gondolkodott, mit is adhatna ajándékba, végül felajánlotta kedvenc mágnesét, amivel oda tudott vonzani mindent, ami vasból készült. Vénusz, akit szépsége miatt Esthajnalcsillagnak is neveztek, szintén nagyon kötődött édesanyjához, a Naphoz. Mindig vele kelt, és vele ment aludni. Ő azt határozta el, hogy napfelkelte előtt szelíden ébresztgeti a Földet, este pedig, napnyugta után mesével altatja el. Mars azt javasolta, hogy célba dobó versenyt rendezzenek a tiszteletére, de ezt a Nap leszavazta, mert túl veszélyesnek találta.
- Nem emlékszel, hogy a múltkor is kihaltak a dinoszauruszok, mert egy meteorit eltalálta a Földet? Ez nem történhet meg még egyszer! - figyelmeztette fiát.
Mars egészen elpirult a dorgálás hatására.
- Jó, akkor fogócskázni fogok vele! - mondta beleegyezően.
- Ti mit terveztek születésnapi ajándékként? - fordult nagyobb gyermekeihez az anyjuk.
- Szélforgót készítek neki. - válaszolta Jupiter, aki a forgók, pörgők készítéséhez nagyon értett.
- Én gyűrűmutatványokat mutatok be a tiszteletére! - sietett a válasszal Szaturnusz.
- Nagyszerű ötlet! - válaszolta a Nap.
- Na és te, Uránusz, mivel szeretnéd meglepni Föld testvéredet?
- Tükröt tartok elé, hogy lássa, milyen szép kéknek látjuk őt a távolból.
- Persze, mert van rajta víz, meg levegő, azért olyan kék! - vágta rá irigykedve a Mars.
- Neked is volt valamikor, csak te nem vigyáztál rá, és elpárolgott! - fedte meg Uránusz.
- A Földnek bezzeg embere is van! - feleselt tovább a Mars. - Üzenetet is küldött az űrszondáival.
- Sokra megy testvérünk az okos embereivel, amikor azok meg sem becsülik eléggé! Elszennyezik a vizeit, telefüstölik a levegőjét, kivágják az erdőit, irtják az állatokat. Egy csomó faj kipusztult már, pedig mostanában nem is érte a Földet nagyobb meteorit becsapódás. - morgott Neptunusz.
- Tudjátok, mit? Köszöntsük fel a Földet azzal, hogy mindannyian elmondjuk neki, miért szeretjük őt, és soroljuk fel a jó tulajdonságait! - javasolta békítőleg a Nap.
- Rendben! Elmondom neki, milyen büszke vagyok rá, hogy ő az ikertestvérem. - lelkendezett Vénusz.
- Szeretem nézni, ahogy keringés közben még forog is! Ráadásul olyan gyorsan, hogy alig bírom utolérni! - nevetett a Mars.
- Ámulattal nézem, milyen ügyesen végzi a víz körforgását. Az óceánok, tengerek, tavak, folyók, patakok ellátják vízzel az egész bolygót. Nap anyánk segítségével pára és felhő lesz belőlük, majd eső képében visszahullanak a talajra, megöntözve a szomjas növényeket. - mondta elismerően a Jupiter.
- Én azt csodálom, milyen sokféle növénynek és állatnak ad teret. Ó, ha nekem legalább egy fűszálam lehetne, milyen boldog lennék! - sóhajtott Szaturnusz.
- Amiatt tartom a legügyesebbnek Föld testvérünket, mert több milliárd embert képes eltartani.- Mondta Uránusz. - Annak ellenére, hogy az ember elszennyezi, megbetegíti őt. - fűzte hozzá Neptunusz.
- Ez igaz, de egyre több ember ismeri fel, hogy helytelenül viselkedik, és sokan igyekeznek jóvá tenni a hibájukat. - válaszolta Uránusz.
Végre eljött a nagy nap! Április 22-én a Nap és gyermekei sorra köszöntötték a Földet. A csillagászok ezen a napon a bolygók különlegesen ritka együttállásáról számoltak be. Az emberek pedig világszerte fákat ültettek, takarítottak, szépítették a környezetüket. Így ünnepelték éltető bolygójukat, a Földet.
Orgoványi Anikó: TAVASZTÜNDÉR
Szedegeti a cókmókját,
búcsúzkodik már a tél,
szelek szárnyán, szellő lován,
belibben a tavasztündér.
Csillámporos pálcájával
varázsol új világot,
hó-itatta latyakföldre
csengettyűs hóvirágot.
Egyet suhint, felhő oszlik,
hunyorog a napsugár,
kettőt suhint, és a földön,
szétárad az illatár.
Zelk Zoltán: A HÓVIRÁG 
Az erdőket, mezőket hó borította, de a hó alatt a kis fűszálak ébredezni kezdtek már mély álmukból.
- Alszol még? - suttogta szomszédjának az egyik fűszál.
Bizony, aludt az még, de a suttogásra fölébredt: azt hitte, a szellő szólt hozzá, ezért még boldogan mosolygott is, mert éppen azt álmodta, hogy harmatcseppben fürdik, és napsugárban szárítkozik. De szomszédja hamar visszaterelte a valóságba:
- Miért mosolyogsz?
- Nem a szellő hív játszani?
Erre elnevette magát a füvecske.
- Jól mondod! Mert a szellő olyan erős, ugye, hogy leszedi rólunk ezt a vastag fehér dunyhát!
A másik fűszál csak most tért magához.
- Ah! Hát még mindig hótakaró alatt vagyunk! Még mindig nem láthatjuk az eget, a napsugarat!
Olyan szomorú lett, hogy bánatában a másik oldalára akart fordulni.
- Aludjunk inkább! Legalább szépet álmodunk!
- Ne aludj! - suttogta a másik - Nézzük meg, mi van a világban.
- Hogyan nézhetnénk meg mi azt, gyenge kis fűszálak, a nagy hótakaró alatt! Ha akárhogy erőlködünk is, akkor sem tudjuk kidugni fejünket a nehéz hótakaró alól.
De a másik fűszál nem nyugodott meg ebben.
- Meg kell keresnünk a módját!
- De hogyan?
Az első fűszál nem soká törte a fejét, hamarosan megszólalt:
- Én már kitaláltam!
Még jobban odalapult a földhöz, hallgatózott. Aztán megkopogtatta a földet.
- Fölébresztem a föld alatt alvókat - mondta titokzatosan.
- Hallják is azok! Még nálunk is messzebb vannak a napvilágtól.
De a kis fűszál szorgalmasan kopogtatta a földet, és reménykedve hallgatózott. Nemsokára aztán mozgolódást vett észre a föld alatt. Megörült a kis fűszál.
- Jó reggelt - kiabált jó erősen. - Kialudtátok magatokat?
A hóvirág még zsenge zöld csíraágyában aludt, de a kiabálásra fölébredt, és figyelni kezdett, meg is szólalt álmos hangon:
- Ki az, mi az?!
- Fűszálacska! - volt a válasz.
Megörült a hóvirágcsírácska, egyszerre víg lett.
- Hát ti már fölébredtetek? Akkor én sem leszek rest! - kiugrott csíraágyacskájából, bimbófejét nekifeszítette a földnek, s egyszeriben ott állt a fűszál előtt. Boldogan ölelték meg egymást.
- Csakhogy itt vagy! - mondogatták a fűszálak.
Igen ám, könnyű volt a jó puha földből kibújni - gondolta az első fűszál. - De hogyan lehet a nehéz hótakaró fölé kerülni?
- Te voltál az egyetlen reményünk - mondta a másik fűszálacska. - Én tudtam, hogy te bátor és erős vagy, és hírt adsz nekünk a nagyvilágról. Mert meguntuk már a sok alvást. Szeretnénk napvilágot látni, és megtudni: van-e már meleg napsugár.
A hóvirágbimbócska nem kérette magát, hiszen neki is ilyen vágyai voltak. A két fűszál észre sem vette, a hóvirág már a szabad ég alól kiáltott hozzájuk:
- Jaj de fényes a napvilág! Jaj de szép az ég!
[Festmény: Doreen Riss]
Amint a napsugár tekintete a hóvirágra esett, úgy körülölelte langyos sugarával, hogy a hó is olvadozni kezdett. A két fűszál fölött egyszerre csak világosodni kezdett. Nemsokára ott álltak ők is a szabad ég alatt.
- Most már nemsokára jön a szellő is - mondta az első fűszálacska a szomszédjának.
- És akkor úgy lesz, mint ahogyan álmodtam - válaszolta a másik füvecske -, harmatcseppben fürdöm, s napsugárban szárítkozom.
A hóvirág szelíden mosolygott rájuk, s fehér bóbitáját a nap felé fordította.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Természet |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2024-06-12 20:30:35, szerda
|
| |
| |
A TERMÉSZET CSODÁI
Szerkesztő: Somogyi Rita
Fotós összeállításunkkal képzeletben elutazhatsz te is a Földünk legkülönlegesebb természeti csodáihoz. Vadregényes tájak, rejtélyes barlangok, különleges élővilág - mindahány felemelő látvány. Zárd ki egy percre a külvilágot, relaxálj, és merülj el a természet szemet gyönyörködtető csodában!
ÁZSIA
Puerto Princesa
Szent Pál Földalatti Folyója-ként is ismert. A Fülöp-szk. Szent Pál hegye alatt található. Ez a 8,2 km hosszú behajózható földalatti folyó a leghosszabb földalatti folyó Ázsiában - a világon pedig a második leghosszabbnak számító. Különlegességét nem csak lélegzetelállító cseppkőképződményei adják, hanem torkolata is, mely szinte rögtön a Dél-kínai-tengerbe ömlik.
Sundarban Erdő
A világ legnagyobb árapály szikes gyertyafa erdője. 10 ezer négyzetkilométert fed le. A neve ,,gyönyörű dzsungelt" vagy ,,gyönyörű erdőt" jelent. Főleg Bangladesben és részben India Nyugat bengáli területein található.
Csokoládé dombok
A Fülöp-szigetek egyik legkülönlegesebb természeti látványosságai a Bohol szigetén emelkedő Csokoládé-dombok. Több mint 1268 darab, szinte tökéletesen hasonló, kúp alakú domb emelkedik egymás mellett 50 négyzetkilométernyi területen. Magasságuk 30 és 100 méter között változik. Keletkezésük pontosan nem ismert, egyik elképzelés szerint tenger alatti vulkánkitörés eredményei, de valószínűbb hogy régebbi korallzátonyok maradványai.
Holt-tenger
A ,,só tengere"-ként is ismert Holt-tenger egy lefolyástalan tó Izrael és Jordánia területén. A tektonikus eredetű Jordán-árok legmélyebb részén található. Vízszintje 420 méterrel, a tófenék 795 méterrel van a tenger szintje alatt. 8.6-szor sósabb, mint az óceán emiatt néhány baktériumfajtán kívül vízében nem találhatóak élőlények. A Holt-tenger sós vize annyira sűrű, hogy az emberi test lebeg a felszínén.
COX bazar beach:
A leghosszabb természetes sóspart Bangladesben található. 77,67 mérföld hosszú (125 km) töretlen homokos part. Palongkee és a Panowa neveken is ismert, ami ,, sárga virágot" jelent.
Al-Hasa Oázis
A világon az egyik, Szaúd-Arábiában pedig a legnagyobb oázis Az Arab-öböl közelében található. Lakóinak száma 622 000 fő. A világ hét természeti csodája közé sorolják. 30 ezer hold (12000 hektár) területet fed le, körülbelül 3 millió datolyapálma veszi körbe.
Jeita Grotto
Libanonban található a leghosszabb barlangstruktúra a Közel-Keleten. A Jeita Grotto két különálló, de egymással összefüggő karsztos mészkő barlanból áll, a felső és az alsó barlangból. A felső galérián látható a világ legnagyobb függőcseppköve - egy ásványi képződmény, mely a mennyezetről lóg lefelé. Az alsó szint teljes hossza 6200 m és 60 m-rel a felső szint alatt helyezkedik el. Egy sima vizű folyó és egy tó található benne.
Tubbataha Zátony
A Sulu-tengernél található Tubbataha-zátony, korallzátony Nemzeti Park az UNESCO természeti világörökség része.A kisebb szakasz 3 mérföld (5 km) hosszú és 3 km széles. A nagyobb 10 mérföld ( 16 km) hosszú és 3 mérföld ( 5 km) széles. Az elnevezése beszédes: két szóból tevődik össze amely jelentése: ,, hosszú korall, alacsony apálykor".
Libanoni cédrus
A Libanoni cédrus jellegzetes 15-20 m magas , gyönyörű fa. A Földközi-tenger medencéjétől keletre fekvő területeken nő. Örökzöld, ami akár 40 méteresre is megnő, tönkjének átmérője két és fél méter is lehet. Libanonban és Szíria, Törökország, Algéria és Marokkó egyes részein őshonos, leginkább 1000-2000 méter magas területeken fordul elő.
Ha Long Öböl
A Vietnám Quang Ninh provinciájában található Ha Longot a világ nyolcadik csodájának tartják. A kikötő nevének jelentése egy régi monda alapján: Földre szállt sárkány. Mintegy kétezer sziget szóródik szét az öböl ezerötszáz négyzetkilométeres területén, és további kétezer Kína partjaihoz közelebb. Ha Long lenyűgöző mészkőtornyai és titokzatos barlangjai évről-évre több látogatót vonzanak. Az egyik legizgalmasabb barlang Ho Ba Ham, egy sekély lagúna mészkőfallal körülvéve, amelyet három alagút köt össze a tengerrel.
Fuji Hegy
A Fuji Japán legmagasabb hegye, szent helye és egyben a hatalmas és csodálatos ország szimbóluma is. A hihetetlen, természet alkotta "erődítményhez" számtalan, vallási jelentéssel bíró legenda kapcsolódik. A csúcsa 3776 méter magas. A ,,Három Szent Hegy" egyike Tokió közelében található.
K2
A világ második legmagasabb csúcsa. Széles körben elfogadott tény, hogy a K2 az egyik legnehezebben mászható hegyek közé tartozik. Sokkal nagyobb kihívást jelent a hegymászók számára, mint a Mount Everest. A csúcsa 8610,60 méter magas. Pakisztánban található, a Himalája része - Kegyetlen Hegy-ként is ismerik.
Huangshan Hegy
A Huangshan Anhui tartomány déli részén, Sanghajtól délnyugatra található, az egyik leghíresebb kínai hegy, és minden kínai szerint Kína tíz leghíresebb, legismertebb, legszebb természeti látványosságainak egyike. Úgy is becézik, hogy ,,a legbájosabb kínai hegy". Neve magyarra fordítva Sárga-hegy, de néha, főleg versfordításokban lehet találkozni a Huang-hegy magyarítással is. Az UNESCO 1990-ben a világörökség részének nyilvánította. Sziklaformációiról, meleg forrásairól, egyedi formázatú csúcsairól, ködös felhőiről ismert, hatalmas vadvilággal, tavakkal, vízesésekkel és forrásokkal rendelkezik.
Guilin Hegyek
Guilin Kína egyik legpompásabb helye mesébe illő tájakkal. A várost és a Li folyót, amely átszeli, a karsztcsúcsok tették híressé. Guilin nevének jelentése ,,illatcserje - liget", a folyópartot ma is az édes illatú osmanthusfák szegélyezik. 7 csúcs található itt, amit együtt említve 7-csillag parknak neveznek. A világ költőinek és festőinek egyik leginspirálóbb helye.
Damavand Hegy
A Damavand Irán legmagasabb hegye, amely méltóságteljesen magasodik a Kaszpi-tenger déli partjainak közelében. Donbavand-ként is ismerik. Irán és a Közel-kelet legmagasabb csúcsa. Itt található Ázsia legmagasabb vulkánja. A Damavand egy alvó vulkán, melynek alakja hasonlít a Japánban lévő Fuji-hoz, de jóval nagyobb. Az 5671 méteres hegyet és megmászását nagy tisztelet övezi.
DÉL-AMERIKA
Amazonas Esőerdő
Amazonas-medencének azt az óriási trópusi esőerdővel borított mélyföldet nevezik, amely Dél-Amerika északi részén helyezkedik el. Nevét a területét átszelő Amazonas folyóról kapta. Gyakran nevezik Amazóniának vagy Amazon dzsungelként. Területe 7 millió km2-nagyságú, 500 ezer km2-t esőerdő fed le. Brazília, Peru, Kolumbia, Venezuela, Ecuador, Bolívia, Guyana, Suriname, Francia Guyana területein található. Az Amazonas adja a Föld megmaradt erdőinek felét. A növényi és állatvilág legnagyobb együttese. A világon található fajok tizede, a madarak ötöde itt található. Körülbelül 427 emlős, 378 hüllő, 428 kétéltű, 1294 madár, 3000 hal, 40 ezer növény és 2,5 millió rovarfajta otthona. Ugyancsak itt található a legtöbb, embere veszélyt jelentő állat is; jaguár, fekete kajmán, anakonda, elektromos angolna, piranha, különböző mérgező békák és paraziták.
Iguazú-vízesés
Az Iguazú Nemzeti Park Argentínában, Iguazú megyében, Misiones tartomány északi részén fekszik. Területe 550 km2. A parkot 1934-ben alapították, és területén található Argentína legjelentősebb természeti szépségeinek egyike, az Iguazú-vízesés s az azt körülvevő szubtropikus őserdő. Argentínában ,,Iguazu" vízesésként ismert. Brazíliában pedig Iguacu vízesésként utalnak rá. A vízesés 275 különálló zuhogóból és kisebb vízesésből áll, amely a folyón 2,7 kilométeres szélességben húzódik, a víztömeg a vízeséseken maximum 82 métert esik, de az átlagos magasság 60 méter.
Angyal Vízesés
A világ legmagasabb vízesése 979 méteres magasságával. Az Angel-vízesés Venezuela keleti részén, Bolivar államnak a Gran Sabana régiójában lévő Canaima nemzeti parkjában található. Egyenesen hullik alá 807 méteren keresztül, amely olyan nagy, hogy ez alatt a víz szétoszlik a szélben és mielőtt elérné a talajt köddé válik. Az Angel-vízesés magassága, a teljes szintkülönbséget számítva 979 méter. Ezen belül a víz megszakítás nélkül 807 métert zuhan egy szikla pereméig, amelyen átbukva további 172 métert zuhan a hegy lábáig, egy hatalmas sziklamedencébe.
Galapagos Sziget
Egyszerre nemzeti park és biológia tengeri rezervátum. Az Ecuadorhoz tatozó Galápagos-szigetek egy 13 nagyobb, 6 kisebb és 107 sziklából álló vulkanikus szigetcsoport - Lofoten-szigetcsoport - Norvégia gyöngyszeme. Leginkább egyedi és helyi őshonos állatvilágáról ismert. 3040 négyzetmérföld földterület és 17000 mérföld óceán tartozik hozzá. A Világörökség része. Nagy figyelmet Charles Darwin munkája, a Fajok eredete, következtében kapott. Napjainkra a Galápagos-szigetek teljes területét védetté nyilvánították és megóvása érdekében a turisták számát évi 60-70 ezer főben maximalizálták.
Colca Kanyon
Kérszer olyan mély, mint a Grand kanyon. A perui Andok égbe törő csúcsai között húzódik a Guinness Rekordok könyvében a világ legmélyebb hegyszorosaként szereplő Colca-kanyon. Világelsősége és lenyűgöző nagysága ellenére ezt a kanyont még névről is csak kevesen ismerik, és csupán egy maroknyi utazó vette a bátorságot, hogy belenézzen a tátongó szakadékba, amelyet a Colca folyó vágott a hegyek közé. A Kanyon Peru déli részén található, a Colca folyó hozta létre, amely magasan, az Andok hegyeiben ered, hogy végül a Csendes-óceánba folyjék. A Kanyon legmélyebb pontja a kimúlt vulkán, ami Nevado Ampato-nál található.
Huascaran Nemzeti Park
27 hófödte 6000 méter feletti hegycsúcs, 63 gleccser, 296 tó és 41 folyó alkotja a Peruban található Huascarán Nemzeti Parkot. Az Emberiség Természeti örökségének része és A Bioszféra mag Védelmi terület és a világörökség része is egyben. A 3000 km2 területű parkban 779 növény, 112 madár és néhány veszélyeztetett emlősfaj otthona is. A legenda szerint a névadó egy megcsalt asszony volt, aki bánatában gyermekeivel a Cordiller Blanca (Fehér hegyvonulat) nevet viselő hegylánccá változott. Könnyeivel azóta táplálja a bő vizű Santa és Maranón folyókat. A csábító boszorkából, a hűtlen férjből és törvénytelen gyermekeikből a Cordiller Negra (Fekete Hegylánc) lett.
Alpamayo Hegy
A Perui Andokban található, a Cordillera Blanca hegységrendszer része. A Nevado Alpamayo (5947 méter) egy szinte tökéletes jégpiramis a perui Andokban. 60 fokos, szinte szimmetrikus piramis alapja van.Neve az Allpa (föld) és a Mayu (folyó) kecsua szavakból ered. A Cordillera Blanka ötven hegycsúcsának legszembetűnőbbike. Bár alacsonyabb a szomszédos hegyeknél, mégis kitűnik közülük szokatlan formájával és szépségével. Valójában két éles csúcsa van, melyeket keskeny gerinc köt össze. Ugyan alacsonyabb, mint néhány szomszédos hegy, de még így is 5947 méter magas. 1966-ban a ,,világ leggyönyörűbb hegyének" választották.
Perito Moreno Gleccser
A Perito Moreno-gleccser a Los Glaciares Nemzeti Park egyik gleccsere Argentínában, Santa Cruz tartomány délnyugati részén, amely egyike Patagónia legismertebb turistalátványosságainak. A 30 km hosszú, 250 km² jégképződmény egyike a dél-patagóniai jégmező által táplált 48 gleccsernek. Ez a jégmező a világ harmadik legnagyobb ivóvíz-tartaléka. Argentínában a Los Glaciares Nemzeti Parkban található. A gleccser legmélyebb részén megközelítőleg 700 m mélységű. A Perito Moreno-gleccser naponta 2 métert nyomul előre (700 métert évenként). Az egyike azon három patagóniai gleccsernek, amely nem húzódik vissza.
Cotahuasi kanyon
Perut sokan tartják a legek országának, de azt kevesen tudják, hogy a legek legje a Cotahuasi-kanyon. Itt található Amerika legmélyebb kanyonja. Maximális mélysége eléri a 3535 métert. 19 különböző ökológiai szint található meg az 1000-6093 méteres magasság között mozgó kanyonrendszerben.
El Tatio
Az El Tatio a legnagyobb gejzírmező a déli féltekén, a világon pedig a harmadik helyen áll. Az Andok chilei szakaszán, San Pedro de Atacama közelében, 4321 méteres magasságban terül. A víz tengerszint feletti magasságnak megfelelő forrásponton (86 °C) törések mentén kerül a felszínre. Több mint 80 aktív gejzír található a területen, melyek működése leginkább hajnalban figyelhető meg. Ekkor a levegő hőmérséklete még olyan alacsony, hogy az összes kitörő gejzír felett kitűnően látszanak a forró gőzoszlopok. A gejzírkitörések átlagos magassága 75 centiméter. Az eddig mért legmagasabb kitörés 6 méteres volt. Több mint 80 aktív gejzír található itt.
Salar de Uyuni
A föld legnagyobb tükreként emlegetett sósivatag a világ egyik legkülönlegesebb természeti jelensége. A Salar de Uyuni a világ legnagyobb kiterjedésű és egyben legmagasabban fekvő felszíni sómezője. Sósmocsárként illetve sós sivatagként is meghatározható, mivel általában száraz, viszont időszakosan néhány cm-es vízréteg borítja. Bolíviában, az ország délnyugati részén, az Andok hegyvonulatai közötti medencében fekszik 10 582 km² (majdnem 18 balatonnyi) területen, 3656 m-es tengerszint feletti magasságon. A bolygó lítium tartalékának 50-70 százaléka itt található.
ÉSZAK - AMERIKA
Fundy Öböl
A Fundy-öböl világhírnevét minden bizonnyal az árapály hatalmas vízszintkülönbségének köszönheti. A Bostonnál kezdődő Main-öböl északkeleti irányban összeszűkülő részét képező Fundy-öböl Kanada két tartománya, New Brunswick és Új-Skócia közé ékelődött. Az egyedi sziklaformációk mellett a Fundy-öbölben figyelhető meg a világ egyik legkülönlegesebb természeti jelensége: a visszaforduló vízesés. Apály idején a Saint John folyó vize szeszélyesen, tajtékozva zúdul le a sziklák között a tenger felé, dagálykor viszont, amikor a több emeletnyi magasságú árhullám betör az öbölbe, a víz visszafelé kezd hömpölyögni.
Niagara vízesés
A Niagara-vízesés egy hatalmas vízesésegyüttes a Niagara folyón. A Niagara-vízesés két fő részből áll, amiket a Kecske-sziget választ el: a Patkó-zuhatag a határ kanadai oldalán és az Amerikai-zuhatag az amerikai oldalon. Szintén az amerikai oldalon található még egy kisebb, a Menyasszonyi fátyol-zuhatag, amit a Luna-sziget különít el. Magas vízállásnál 168 ezer - átlagosnál 110 ezer - köbméter víz folyik le a gerincen minden percben. A legmagasabb részénél 792 méter magas a zuhatag.
Yellowstone Nemzeti Park
A Yellowstone Nemzeti Park a világ legrégibb nemzeti parkja az USA Wyoming, Montana és Idaho szövetségi államainak területén, a Sziklás-hegységben. Kiterjedése 8980 négyzetkilométer. Híres gejzíreiről, hőforrásairól és egyéb geotermikus jelenségeiről - itt található a világszerte legismertebb gejzír, az Old Faithful. A Yellowstone térsége jóval a történelmi idők előtt hatalmas vulkánkitörés helyszíne volt. Állatvilága igen gazdag; a nagyvadak közül említendő a grizzly medve, a farkas, a szabad csordákban vándorló bölény és a jávorszarvas. A park az ún. Nagy Yellowstone Ökorendszer központi része, bolygónk utolsó nagy, érintetlen ökoszisztémáinak egyike.
Redwood Nemzeti Park
A kaliforniai Redwood Nemzeti Park 1968. január 1-jén jött létre a Prairie Creek Redwoods, a Del Norte Coast Redwoods és a Jedediah Smith Redwoods állami parkok összevonásával. Elsődleges feladata a világon egyedülálló, csak itt élő parti mamutfenyő (Sequoia sempervirens) megmaradt példányainak megóvása. A különleges óriások nemcsak hatalmas termetük, hanem hosszú életük miatt is figyelemreméltóak, kb. 1500 évet élnek. A Föld legmagasabb fái itt élnek a nemzeti park hatalmas területén (körülbelül 534,12 km2 területet, és 37 mérföldnyi part menti területet ölel fel) - áll a világ egyik legmagasabb fája, a 600 éves Tall Tree (Magas Fa), mely 112,11 méteresre nőtt meg, törzsének átmérője pedig 13,5 méter.
Nagy Kék Lyuk (great blue hole)
A Nagy Kék Lyuk egy hatalmas víznyelő: 300 m széles és 120 méter mély. A Lighthouse Reef (Világítótorony-zátony) közepén található, amely egy kis, kör alakú atoll Belize City közelében. Mészkő barlangrendszerként alakult ki az utolsó glaciális időszakban, amikor a tengerszint sokkal alacsonyabb volt. Ahogyan az óceán vízszintje emelkedett, a barlangokat víz árasztotta el, és a tetejük beomlott. Saját nemének legnagyobbjaként tartják számon. A világ top 10 búvárhelyének egyike, Belize közelében található. A Nagy kék Lyuk és az azt körülvevő zátony a Karibi zátonyrendszer része. Számos ritka faj otthona, itt őshonos például a nővér cápa és a pörölyfejű cápa is.
Kristály barlangok
Mexicóban a Chihuahua sivatag alatti Naica bányarendszerben található a gyönyörű Kristálybarlang (Cueva de los Cristales). 2000-ben fedezte fel egy bányász testvérpár, Eloy és Javier Delgado, amikor 300 méternél is mélyebbre fúrtak a Naica-hegy leggazdagabb ólom, ezüst és cink bányájában. Számos különböző formájú sztalaktit otthona. A legmélyén található azúrkék földalatti tó vize annyira kristálytiszta, hogy a legaljáig lelátni. A kristálybarlang éppoly halálos, mint amennyire gyönyörű, hisz 45 fokos forróság uralkodik benne, levegője páratartalma pedig közel van a száz százalékhoz. Az extrém körülmények miatt a barlang sokáig felderítetlen maradt. Kizárólag speciális védőöltözetben és külön levegőtartállyal lehet lemerészkedni a mélyére, de még így is csak néhány tíz percre.
Yosemite Nemzeti Park
Kalifornia államban található nemzeti park. A Yosemite Nemzeti Park az Egyesült Államok második nemzeti parkja. 1890. október 1-jén alapították. A 3081 km² területű park a Sierra Nevada hegyvonulatának nyugati lejtőin fekszik. geológiai érdekességek százait rejti. Területének nagy része gránitból épül fel, mindössze 5%-a átalakult vulkanikus és üledékes kőzet. Évmilliókkal ezelőtt itt még alacsony dombvidék terült el, majd a földmozgások következtében kiemelkedett a Sierra Nevada gránittömbje, amelyet a jégkorszakban gleccserek formáltak tovább. A park legismertebb, leglátogatottabb része a Merced folyó völgye, amely eredetileg egy hatalmas gleccsertó volt, de a gleccser hordalékanyaga feltöltötte. A nemzeti park növényzetének legnagyobb értéke a hegyi mamutfenyő (Sequoiadendron giganteum), amely a parkban három csoportban él.
Everglades Nemzeti Park
Az Egyesült Államok legnagyobb szubtrópusi vadonja, 36 különböző veszélyeztetett faj otthona. Valóságos vadmennyország; 40 emlős, 50 hüllő, 300 hal és 350 madárfaj otthona. A Florida déli részén fekvő Everglades Nemzeti Park őrzi az Everglades édesvízi mocsarainak élővilágát. Bár az Everglades a világ egyik legismertebb nemzeti parkja, léte súlyosan veszélybe került. A saw gras igényli az időnkénti tüzeket, hogy populációja megújulhasson. Miután biztonsági szempontok miatt ezek a tüzek nem végeznek tökéletes munkát, megjelentek az idegen fajok, és veszélyeztetik a fűrészfüvű prérit. De a legnagyobb károkat a Floridában folyó mezőgazdasági munkák okozzák. 1993-ban felkerült a veszélyeztetett világörökségi helyszínek közé.
Dinosaurus tartományi Park
A Dinoszaurusz Tartományi Park Kanada Alberta tartományának egyik világörökségi helyszíne. A világ egyik legjobb fosszilis területe, 61 négyzetkilométernyi területet fed le. A világ egyik legnagyobb dinoszauruszmaradvány-lelőhelye. Harminckilenc dinoszauruszfajt fedeztek fel, és több mint 500 példányt adtak át a világ múzeumainak. A park a Red Deer folyó völgyében helyezkedik el, és feltűnően kietlen, víz és szél koptatta felszínéről ismert. Hetvenötmillió évvel ezelőtt a táj nagyon különbözött a maitól. Az éghajlat szubtrópusi volt buja erdőkkel, amik befedték a parti síkságot. A folyók a síkságon keresztül a meleg beltengerbe érkeztek. A mocsaras terület sokféle állatnak adott otthont, közöttük dinoszauruszoknak.
Mount McKinley
A 6168 méteres McKinley-csúcs (Mount McKinley vagy Mount Denali) Észak-Amerika legmagasabb hegye Alaszkában, az Alaszkai-hegységben található, a Denali Nemzeti Park területén. 1896-ban egy aranyásó nevezte el az USA leendő elnökéről, az akkor még csak republikánus párti elnökjelölt William McKinleyről. A hegy már több áldozatot követelt, megmászása ma is nagy kihívás és veszélyes vállalkozás, elsősorban nem az útvonalak nehézsége, hanem az időjárás miatt, hiszen ,,csak" 6000-es csúcs, de a sarkkörön túl van.
Arenal Vulkán
Costa Rica legfiatalabb és legaktívabb vulkánja. Az 1657 méter magas vulkán mondhatni minden 5-10 percben kitör - leginkább este, illetve akkor a leglátványosabb. Az Arenal vulkán az ország északnyugati részén lévő nemzeti park közepén található. A szinte tökéletes kúp alakú, 1633 méter magas vulkán igen aktív. Különösen 1968 óta - ekkor a kiömlő lávának több tucat ember áldozatául is esett. Az aktivitás mértéke hétről hétre változó, néha a kiömlő vörös láva és repülő kövek is megfigyelhetők, máskor pedig sokkal nyugodtabb és alig figyelhetők meg a klasszikus vulkáni jelenségek.
Réz Kanyon
A Réz-kanyon (Barrancas del Cobre spanyolul) Mexikó északnyugati részén található, a Sierra Madre hegyvonulatai között. A nevét a sziklafalak színéről kapta. Valóságos kanyon-rendszerről van szó, hiszen hat különálló, hatalmas, sziklák közötti mély völgyről beszélünk. Ha kanyon, akkor legtöbben az arizonai Grand Canyont említik: a mexikói kevésbé ismert, de minden tekintetben nagyobb - egyetlen szám: a teljes kanyonhossz 59 545 km! A vad hegyvidéket be lehet járni lóháton, gyalogosan, de az egyik legnépszerűbb utazási mód itt a vonat.
EURÓPA
Moher Szikla (Cliffs of moher)
Moher-sziklái vagy a Moher-sziklák Írország az egyik leglátogatottabb természeti csodája. A sziklafal Doolintól 8 km hosszan húzódik, legmagasabb pontja az O'Brien toronynál, 214 m magasan emelkedik a tenger fölé. Napos időben messzire el lehet látni, de a szeszélyes időjárás is tartogat csodákat: a pillanatok alatt leereszkedő köd és pillanatok alatt elillan. Az esőfelhők is ezzel a sebességgel közlekednek. A Moher-sziklák főként üledékes kőzetrétegekből, agyagpalából és homokkőből állnak. A sziklákon számos védett madár fészkel. Mintegy 29 madárfaj és ezek harmincezer egyede fészkel a meredek falakon. A legérdekesebb a lunda, de megtalálható itt a sirály több fajtája, sólyom, lumma, kárókatona, holló és a vöröscsőrű csóka is.
Olümposz Hegy
Az Olümposz Görögország legmagasabb hegysége, amely az ország északi részén, Thesszália és Makedónia határán emelkedik. A legújabb mérések alapján 2918,8 méteres magasságával Hellász legmagasabb hegye és egyike Európa legmagasabb csúcsainak is. A görög mitológia szerint az istenek otthona. Az Olümposz hegy viszonylag kis kiterjedésű, de szemet gyönyörködtetően változatos tájjal rendelkezik. Növény- és állatvilága rendkívül gazdag, számos egyedi, speciálisan csak ezen a területen honos élőlényt találunk itt.
Kék barlang
Kapri szigetén, Olaszországban található tengeri barlang.
A név abból ered, hogy a víz alatti barlangon keresztülhaladó napfény kékes visszaverődést hoz létre, ami megvilágítja a barlangot. A Kék-barlang egy kb. 50 méter magas barlang, amelynek nyílása lesüllyedt a tenger szintje alá, s így csak egy igen kicsiny nyíláson lehet megközelíteni. A napfény a külső tengerszintre verődik, s a fénytörés törvénye szerint látható a barlangon belül is: a kék szín nemcsak a vízbe ejtett tárgyakon, hanem a barlang falán és mennyezetén is visszatükröződik. A látogatónak azonban legalább 10—20 percre van szüksége, hogy ezeket a jelenségeket észrevegye, az emberi szemnek kb. ennyi időre van szüksége, hogy hozzászokjon a belső sötétséghez. Igazi attrakciót nyújt a turisták számára.
Matterhorn, a sziklapiramis
A Matterhorn északi lábánál helyezkedik el a Wallis-Alpokban, mindössze 10 km-re az olasz határtól. A 4477 m magas hegy egy felgyűrődött sziklatábla lenyűgöző maradványa, mely 50 millió évvel ezelőtt, az afrikai és európai kontinens összeütközésekor keletkezett földmozgások következtében emelkedett ki. 4 oldalú piramis alakzata van, mind a négy oldal a négy égtáj felé mutat.
Csúcsának ezt a jellegzetes alakját a jégkorszaki gleccsereknek köszönheti, amelyek óriási katlanokat (kör alakú mélyedéseket) vájtak ki körülötte. Horace Bénédict de Saussure svájci fizikus és geológus, aki korábban már megmászta a Mont Blanc-t, 1789-ben ugyancsak a Theodul-hágó felől szemlélve latolgatta, hogy meghódítja a Matterhornt. Véleményét néhány szóban így foglalta össze: ,,Szinte függőlegesen meredek oldalai, melyeken még a hó sem képes megtapadni, teljesen lehetetlenné teszik a feljutást."
Dover fehér Sziklái
Fehérkrétából, mészkőből és fekete kovakőből álló tengerpart.
Nem csak Anglia Franciaországra néző partja: Dover fehér sziklái Anglia tradicionális kapuja, a szigetország itt van a legközelebb a kontinentális Európához. A csatorna itt a legkeskenyebb, a part túloldalán álló francia kikötőváros, Calais, csupán 34 km-re van Dovertől. Az úgynevezett Shakespeare-szikla az abszolút legközelebbi pont Európához, ahonnan átlátni a kontinensre, s fordítva is igaz, tiszta időben Calais-ból jól láthatók Dover sziklái. 170 méter magassággal emelkednek a tengerszint felé. Természetes falat képezett Anglia számára az Európából érkező hódítókkal szemben. Az időjárás viszontagságainak kitett sziklák évente 1 cm-t veszítenek a szélükből, sőt, olykor előfordul, hogy futballpálya méretű darabok zuhannak le belőle, aminek következtében a szigetország lassan távolodik Európától.
Mont Blanc
Az Alpok és Nyugat-Európa legmagasabb hegye.
A Mont Blanc, franciául ,,fehér hegy", olaszul ,,Monte Bianco", szintén fehér hegy, avagy La Dame Blance ,, a fehér hölgy" franciául. A csúcs 4810,9 méter magas. A Mont Blanc-t a feljegyzések szerint először Jacques Balmat és Michel Paccard doktor mászta meg, 1786. augusztus 8-án. A megmászása mára rutinfeladattá vált, évi átlagban 20 ezren jutnak fel a csúcsra. A felvonó végpontjától (Aiguille du Midi) a csúcs már csak ezer méterrel van magasabban. A Mont Blanc azonban minden évben áldozatokat is szed - akármilyen sokan jutnak fel, a túra megköveteli a magashegyi jártasságot, a vezetőt és a megfelelő felszerelést.
Etna
Európa legnagyobb, a világ legaktívabb vulkánja. Szicília északkeleti részén, Catania és Messina között, a sziget keleti partján található. Területe 1200 km², kerülete a hegy lábánál 135 km. Jelenlegi magassága 3329 méter, ami állandóan változik a kitörések miatt. A Hawaii-szigetek vulkánjaihoz hasonlóan az Etna sem pusztító erejéről híres. Aktivitását a hosszú lávafolyamok, magasra törő lávaszökőkutak jellemzik, és ezek számos turistát vonzanak a környékre, mert viszonylag közelről és biztonságban figyelhetik meg a vulkáni jelenségeket. Bár az Etna a világ egyik legaktívabb vulkánja, a hegy lejtőin és környékén több tízezer ember él, aminek fő oka a bor- és gyümölcstermelésre kiválóan alkalmas, termékeny vulkáni talaj.
Eisriesenwelt Barlang
Az ausztriai Tennen-hegység mélyén rejlik Eisriesenwelt, egy természetes jeges mészkőbarlang a Hochkogel hegységben. A Salzach folyó mentén jött létre Werfenben, mintegy 40km-re délre Salzburgtól. Jelentése: "Jégóriások világa". Ez a 42 km-es barlang a legnagyobb jégbarlang a világon. Az óriási barlang 20 m széles és 18 m magas bejárata már messziről látszódik. Mivel egész évben hideg szél éri a bejárat felől a barlangot, a képződmények nem olvadnak meg. Az átlaghőmérséklet nyáron sem emelkedik 0 °C fölé. Csodás jégbarlanghoz függővasút visz fel 1586 m-re, onnan a barlang bejárata 20 perces sétával elérhető.
Gibraltár Sziklája
Gibraltár egy brit tengerentúli terület, városállam, mely közel fekszik az Ibériai-félsziget legdélibb pontjához, s partjánál van a Gibraltári-szoros. Sziklája Herkules Pillérjeiként ismert.
Gibraltár voltaképpen egy 425 m magas, 1250 m széles mészkőszirt, a Gibraltár-szikla, talán Héraklész oszlopainak egyike. Észak és kelet felé meredek sziklák határolják. A szárazfölddel keskeny földnyelv köti össze, amely helyenként még az 1 km szélességet sem éri el. A nyugati oldal laposabb, itt helyezkedik el az angolok hadi és kereskedelmi kikötője.
Jagala-vízesés
Gyakran csak úgy emlegetik, mint a Baltikum Niagara vízesése. 25 kilométerre Tallinntól kelet felé található Észtországban a Lahemma Nemzeti Parkban. A nyolc méter magas és 60 méter széles vízesés Észtország egyik legszebb természeti kincse.
Égbolt Kapu (Azure Window)
14,5 km hosszú és 6,4 km széles, fantasztikus természeti képződmén Málta partjainál található. Így is nevezik: a ,,Az óceánba nyúló híd." Az Égbolt Kapu tulajdonképpen egy partmenti híd, vagy asztal formájú szikla, amely egy erodálódott oszlopon keresztül nyúlik a tengerbe. A téli hónapok alatt egyre magasabbra és keményebben vetődő hullámok lenyűgöző látványt nyújtanak a csoda szemlélőinek.
Aletsch Gleccser
Svájcban található, a felső Rhone folyóba tart a Jungfrau mentén. Az Aletsch-gleccser 24,7 km hosszúságával az Alpok leghosszabb jégárja. A Jungfraujoch közelében a firnnövekedés az évi átlagban 5,7 métert tesz ki. Az eljegesedett (gleccser által egész évben fedett) terület 128,6 km2. A Konkordiaplatzon mintegy ezer méteres jégvastagságot mértek. Ez alatt az óriási jégtér alatt a gleccser közepén a legnagyobb folyási sebesség 195-205 méter évente. Az Aletsch-gleccser és az Aletschwald az Alpok legszebb és legjellegzetesebb látványosságának számítanak.
Afrodité Sziklája
A görögök sziklája, avagy Petra Tou Romiu néven is ismert
Afrodité mitológiai szülőhelye. A legenda szerint Aphrodité ezen a megkapóan szép helyen emelkedett ki a habokból. A történet szerint akkor született Aphrodité, amikor Kronosz vére- miután fiai Zeusz, Hádész és Poszeidón legyőzték- a tengerbe hullott. (Egy más olvasat szerint nem a vére, hanem egy bizonyos más testrésze esett itt a tengerbe...) Népszerű turista célpont.
Davolja Varos
A hoodoo, magas, nem túl széles, az erózió által kialakított sziklatorony, mely általában kiszáradt vízgyűjtő területen található. A tornyokat az erózió hozta létre, ezek mellett 2 különböző természetes forrás is megtalálható itt;az első a Djavolja voda; ami azt jelenti , hogy ,, az ördög víze", ez egy magas savtartalmú és jelentős ásványkoncentrációt is tartalmaz. A másik természetes forrást Crveno vrelo-nak nevezik, ami azt jelenti hogy ,, vörös forrás". A Davolja Varos Dél-Szerbiában található, a Radan Hegységben. 202 különböző sziklatorony alkotja eme egzotikus sziklaformációt.
Vatnajokull Gleccser
A Vatnajökull (8300 négyzetkilométer) Izland jéggel borított területeinek mintegy 70%-át foglalja magába, és az Antarktika, valamint Grönland és Patagónia jégmezői után a negyedik legnagyobb összefüggő jégtakarója Földünknek. Átlagos vastagsága 420 méter, de helyenként eléri az 1000 méter is. (A jökull jégmezőt, jégtakarót, jégsapkát jelent.) Nem véletlenül hívják Izlandot a tűz és a jég szigetének: a gleccser alatt található a még mindig aktív Bárdarbunga vulkán. Amikor kitör, a gleccser nagy része elolvad.
Pilat Dűnéje
Európa legmagasabb dűnéje a Pilat, amely Bordeaux városának közelében található. Közel 60 méter magas, és a tetejéről ráláthatunk a csodás francia riviérára. Közel 3 km hosszú, 500 méter széles és helyenként eléri a 107 méteres magasságot és évente 5 métert halad a szárazföld felé.
Itt megközelítően sincs akkora nyüzsgés, mint a Riviérán, mert - bár a klíma az valóban csodálatos - a 19-20°C fokos óceánban való fürdéshez igen nagy bátorság kell.
ÓCEÁNIA
Uluru
A Pitjantjatjara és Yankunytjatjara emberek szent sziklája. Az Ayers Rock más néven Uluru egy óriási homokkő sziklatömb Ausztrália közepén, az Északi területen. A legközelebbi nagyváros az innen északkeletre fekvő Alice Springs. Több forrás, vízgyűjtő, sziklabarlang és ősi rajz található itt. A barlangokban ókori festések találhatóak. Ahogy a nap különböző időszakaiban rávetődik érdekes színváltozásokat lehet megfigyelni. Egy bizonyos napszakban vörösösen izzik. Az Uluru a Világörökség része.
Ross Jégfal
A déli félteke legnagyobb jégpajzsa - körülbelül 487000 km2 területen fekszik el. A függőleges elülső jégrész 15-50 méterrel emelkedik a vízfelszín felé és megközelítőleg a 90 %-a található a víz alatt. Eredeti neve ,, Ross Jégpajzs", mert megakadályozta a hajókat abban, hogy délre utazhasannak.
Daintree Esőerdő
Cairns északi részén található a Daintree esőerdő és számos gyönyörű trópusi tengerpart. A Daintree esőerdő Ausztrália legnagyobbika, 12oo négyzet kilométer, 1988 óta a Világörökség része. Az Ausztrália északi részén elterülő Daintree esőerdő már sok környezeti változást túlélt, a növény és állatvilág olyan biodiverzitást alkot, mely biztosította az eredeti környezet fennmaradását. Az ausztrál lakosok országszerte számos kampányt indítottak már az esőerdő megőrzéséért, de működik egy fenyegető hatóerő is, az ember, mely képes elpusztítani ezt a páratlan állományt.
McKenzie vízesés
Ausztráliában, a Grampian Nemzeti Parkban található. 20-25 méter magas és 20 méter széles. A Park körülbelül 900 őshonos növényfaj otthona, rendkívül gazdag az élővilága. Találhatóak itt kenguruk, posszumok, koalák és körülbelül 200 madárfaj is.
Csúcsos sivatag -Pinnacle Desert
A Nambung Nemzeti Park Nyugat-Ausztráliában található a Wheatbelt régióban, Perthtől 162 kilométernyire északnyugatra. A park területén található a Pinnacle-sivatag. A sivatag homokjában több ezer mészkőoszlop található, igazán egyedi látványt nyújtva. Az oszlopok mérete és alakja különböző, egyesek akár 3.5 méter magasak is lehetnek. A Pinnacles Desert Discovery Centre a sivatagban fellelhető geológiai alakzatokat, illetve a terület természeti és kulturális örökségeit bemutató kiállításon keresztül ismerteti meg a látogatókat a vidékkel.
Marovo lagúna
A világ legnagyobb sósvizű lagúnája a Salamon-szigeteken található. A Marovo lagúna az Unesco Világörökség Része kitüntető címet is elnyerte, csodálatos szépségének és az ősi életmódot bemutató településnek köszönhetően. A Kolombangara vulkán, a krokodilfarmok és az ősi sírok szintén sok látogatót vonzanak. Auki városa a Malaita szigeten fekszik. Gyönyörű kisváros, mely ismertségét a lagúnáknak, illetve a helyi halászok cápacsalogató rítusainak köszönheti. Az ősi, hagyományos hívásra az öbölbe érkező cápákat a helyiek kézből etetik.
Ferenc József-gleccser
Az új-zélandi, Westland Nemzeti Parkban található, 12 km hosszú gleccsert Julius von Haast, a Cook kapitány nyomában járó, Bonnban született geológus fedezte fel az 1860-as években. Ferenc József-gleccsernek nevzet el a császár iránti tiszteletéből. A Ferenc József-gleccser az utolsó jégkorszakban jött létre, mintegy 13 ezer évvel ezelőtt. Szabálytalan, jeges felszíne miatt síelésre alkalmatlan. Különlegessége viszont, hogy a tengerszinthez igen közel, mindössze 240 méter magasságban található, és a hatalmas mennyiségű jég, amit termel, viszonylag nagy sebességgel érkezik a völgybe. A Ferenc József-gleccseren mért éves hómennyiség az egyik legnagyobb a világon, a mozgás sebessége pedig a tízszerese az átlagos sebességnek.
Bungle Bungles
Ausztráliában több száz méhkaptár alakú mészkőforma található a Pumululu Nemzeti Parkban. A Bunda Cliffs vagy Bunda sziklák csupán töredékei az Ausztrália hosszú partszakaszán magasodó hatalmas tengeri mészkőszikláknak. A Bunda sziklák elnevezés az őslakosoktól ered, akik a Nullarbor parti sziklákat nevezték így. A Nullarbor síkság a legnagyobb összefüggő mészkő a világon. Területe meghaladja a 270 ezer négyzetkilométert, kelet-nyugat irányú kierjedése eléri az 1000 kilométert. A Nullarbor síkság a látványos Bunda sziklákkal végződik. A látványos szakadék 200 km hosszan húzódnak végig a Nagy Ausztrál Hurok mentén. Az egyedülálló Bunda sziklákat a világvége szikláiként szokták emlegetni. Mély üregek, drámai barlangok, trópusi fürdők és a több száz különböző formájú mészkő teszi egyedivé az élményt. Tigriscsíkos alakjuk a fekete alganövekedésnek köszönhető, amely behatol a sziklák üregeibe. A narancs csík oka pedig a mangán és vas.
Fraser Sziget
Ez a világ legnagyobb homokszigete és egyben Ausztrália hatodik legnagyobb szigete. Queensland déli partjainál található. A sziget ökoszisztémájában megtalálhatóak a mangrove erdők, eukaliptusz erdők, mocsaras tőzeg, partvidéki fenyérek és természetesen homokdűnék. emellett több mint 100 édesvízi forrása is van. Számos madár, hüllő, emlős és kétéltű otthona. 120 km hosszú és 24 km széles. 1992-ben a Világörökség részének nyilvánították.
Milford Sound repülő vízesései
Milford Sound Új Zéland déli szigetének délnyugati csücskében bújuk meg. Nem más mint egy fjord mely az ország legnagyobb látványosságát rejti. A 19 kilométer hosszú 3 kilométer széles fjordot a jégkorszak gleccserei marták a felszínbe. Milford Sound a világ egyik legnedvesebb helye. Az évből 182 napon biztosan esik az eső, egyes napokon akár 25 centiméternyi is hullhat - összevetésként a nálunk mostanában dúló égszakadások 3-4 centimétert jelentenek -. Ilyenkor több száz ideiglenes vízesés képződik, amelyek látványosan hullnak alá a magasból. A repülő vízesések jelzőt azért kapta mert a kisebb , nagyon magasból lezúduló vízesések nem érik el a talajt hanem páraként eloszlanak a levegőben.
Kakadu Nemzeti Park
Ausztrália északi részén található a hatalmas, mintegy 20 000 négyzetkilométeres Kakadu Nemzeti Park, melyet kevés turista ismer, mégis a Világörökség része lassan húsz éve már. Két okból is felkerült a megtisztelő listára: egyrészt természetesen természeti csodái miatt, másrészt pedig a kb. ötezer sziklafestmény miatt, melyek a homokkőbarlangokat díszítik. Ezek a festmények a világ legnagyobb összefüggő ilyen jellegű leletei. A legkorábbiak közülük még 25 000 évnél is régebben születtek, a legújabbak pedig a hetvenes években kerülhettek a falra festéssel, karcolássa vagy viaszozással. 19804 km2 területet fed le, négy folyórendszer, Körülbelül 60 különböző emlős, 280 madár, 50 édesvízi faj és 10000 különböző rovar nevezheti ezt a területet otthonának.
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Természet |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2024-05-08 11:16:14, szerda
|
| |
| |
MIKOR A CSEND BESZÉL
A CSEND
csend, a csendre vágyom én,
hogy hallható legyen,
ki vigaszt küld felém
valaki hív, valaki vár,
valaki hang nélkül beszél
csend, a csendet kérem én,
ha bántó már a zaj,
és túl sötét a fény
valaki hív, valaki vár,
valaki hang nélkül beszél
jöjj, a holnaptól ne félj,
bár fenyeget még az éj,
de közel a hajnal
jöjj, a holnaptól ne félj,
majd csitul a szenvedély,
és győz a józan ész,
ha közel a hajnal
hát engedd, hogy halljam a szót,
a békéltetőt, a vigasztalót,
és engedd, hogy érezzem én,
hogy van még kiút, és van még remény
Margaret Island - A csend
Link
Mikor a csend beszél
Link
A CSEND HANGJA
Simon Garfunkel: A csend hangja
Link
Csend hangjai Magyarul
Link
Ez a Csend hangja feldolgozás annak idején felrobbantotta a netet: amit ez az 5 ember tud, az zseniális!
Generációk nőttek fel egy szívszaggató magyar dalon, milliók szíve hasadt meg és azt sem tudják hogy tőlünk származik ez a szám
A szórakoztató-ipar hemzseg a magyar származású előadóművészektől - Paul Simon a világ egyik legsikeresebb dalszerzője, aki magyar családból származik, leghíresebb dalának elképesztő története van.
Paul Frederick Simon, sokszoros Grammy-díjas dalszerző-előadó, Magyarországról Amerikába kivándorolt családban született, édesapja, Simon Lajos nagybőgős volt, állítólag elsőként hegedült a Magyar Rádióban. Egyik legnagyobb sikerű dala az Art Garfunkellel közösen előadott "Sounds of silence" (A csend hangjai), aminek hihetetlen története van.
Arthur Garfunkel egyetemista korában volt egy Sanford Greenberg nevű barátja-szobatársa. Mind a ketten nagy zenerajongók voltak, hamar össze is barátkoztak az esti közös éneklések-gitározások alatt. Igazi tankönyvi férfi-barátság volt az övék, megfogadták, hogy sohasem fogják cserben hagyni egymást. Sanford tervei szerint Dj-nek állt volna az egyetem elvégzése után, azonban ezt a tervét betegsége keresztülhúzta.
Greenberg látása romlani kezdett, és ha ez nem lett volna elég, a férfit az orvosok félre is kezelték, aminek következtében látását teljesen elveszítette. Depressziós lett, otthagyta az egyetemet, és visszautazott szülővárosába. Art Garfunkel azonban komolyan vette korábbi fogadalmukat, utána utazott, és a lelkére beszélt, hogy mindenképpen térjen vissza az iskolába.
Abban az időben még egyáltalán nem voltak elterjedtek a Braille-írásos könyvek, és mobiltelefon sem lapult mindenki zsebében, hogy felvegyék az előadásokat, Garfunkel azonban kvázi Sanford szemévé vált, minden lehetséges módon segítette barátját az egyetem elvégzésében.
A hollywoodi világsztár Szabolcs vármegyében találta meg a felmenője nyughelyét - Olvass tovább-ITT:
Link
Garfunkel a kettőjük viszonyában elkezdett magára "sötétség"-ként ("darkness" hivatkozni, hogy humanizálja a Sanfordot folton körülvevő állapotot. Segített neki újratanulni az életet, hogy látássérültként hogyan navigáljon a mindennapi életében - a cipőfelhúzástól kezdve az utcán tájékozódásig mindent újra kellett tanulnia.
Sanforndak egyszer a Columbia egyetemre kellett mennie, és Garfunkel közölte vele, hogy nem tudja segíteni végig az úton, mert elfoglalt. Végül a férfi úgy döntött, hogy belevág egyedül, bot és vakvezető kutya nélkül. Célját el is érte, bár az út során szenvedett kisebb sérüléseket - az csak később derült ki számára, hogy Garfunkel titokban végig követte és vigyázott rá, de szerette volna bebizonyítani Greenbergnek, hogy egyedül is képes áthidalni az akadályokat.
Video thumbnail - Simon & Garfunkel - The Sound of Silence
Link
Garfunkel később elmesélte Greenberggel való barátságát alkotótársának, Paul Simonnak, akivel már középiskolás koruk óta együtt zenéltek. Arthur egyetemi tanulmányai alatt a közös munka szünetelt, ám utána ott folytatták ahol, abbahagyták. Paul Simont rendkívűl megihlette a két férfi barátsága, és gyönyörű dalt írt ennek nyomán. Legendás nyitó sora, a "Hello darkness, my old friend" (Szervusz sötétség, régi barátom) Art Garfunkel Sanfordhoz való egyetemi beköszönésének parafrázisa.
A magyarok a szórakoztató-iparban nem a csak a hollywoodi filmművészetben, hanem a könnyűzenében is kitörölhetetlenül letették névjegyüket. Ma is rengeteg honi előadó van, akinek képességei felérnek a legnagyobb világsztárokhoz, remélhetőleg már csak idő kérdése, hogy egy kortárs zenei sztár is a legnagyobbakkal legyen egy lapon említve, Azahriah európai turnéjával például ebbe az irányba mutat.
Link
"A CSEND EGY IDŐ UTÁN BESZÉLNI KEZD HOZZÁNK - ÉS AKKOR NAGYON ÉRDEMES FÜLELNI"
Te mikor voltál utoljára csendben? Úgy igazán. Nem arra gondolok, amikor mondjuk az íróasztalod előtt ültél és dolgoztál, vagy amikor autóvezetés közben hallgattad a rádiót. Az nem számít. Mikor volt utoljára egyszerre csend benned és körülötted? Amikor nem beszéltél, és hozzád sem beszéltek. Amikor jelen tudtál lenni a testeddel, a lelkeddel és az elméddel.
Nem tudom, ki hogy van ezzel, de amikor feltettem magamnak ezt a kérdést, akkor nagyon-nagyon mélyre kellett ásnom az emlékeim között, hogy rátaláljak a fent leírtakhoz egy kicsit is hasonló élményre.
És ez baj...
Elcsépelt és közhelyes, de sajnos igaz: szörnyen nagy zajban élünk. Sokszor még csak pillanatokra sem vagyunk képesek kiszakítani magunkat a városi élet zakatoló ritmusából. Pedig, ha jobban belegondolunk, a fontos gondolatok és felismerések éppen az ilyen pillanatokban szoktak bennünk megfogalmazódni.
Ezekben az igazi csöndekben tudjuk alaposan megfigyelni a környezetünket, és - ahogy az indián mondás is tartja - ilyenkor jut idő arra, hogy a lelkünk utolérjen minket, és befelé, legbensőbb önvalónkra irányítsuk a fókuszt.
Ezekben az áldott perecekben, órákban billen egy kicsit helyre a saját kis világunk rendje, ilyenkor derül ki, mi az, ami valójában fontos számunkra, vagy éppen mi az, ami bánt vagy zavar minket. Talán ez is az oka annak, hogy olyan nehezen engedjük meg magunknak a csendet: olykor kifejezetten félelmetes találkozni a csend mélyéről érkező, nehéz érzésekkel.
Mert a körülöttünk lévő zajnak funkciója is van ám!
Segít elterelni a figyelmünket és ,,gondoskodik" arról, hogy még véletlenül se találkozzunk a frusztráló gondolatainkkal. Pedig, ha ezen a ponton sikerül átlendülni, akkor a csend ereje a pulzáló hétköznapokban is velünk marad és támogat minket abban, hogy jobban érzékeljük a környezetünket, és fókuszáltan megtartsuk a kifelé és befelé irányuló figyelmünket. A csendben megpihent elménk pedig felfrissülten és ebből következően gyorsabban pörög tovább.
A csend hangjai
,,Sok olyan résztvevő érkezik hozzánk a fővárosból, akik szinte soha nincsenek csendben. Számukra gyakran meghatározó élményt jelent az a két óra, amit itt töltenek" - ezt már Ágoston atya meséli nekünk A csend hangjai címmel indított séta végén. A Tihanyi Bencés Apátság ősi falai között és az éj leple alatt vezetett különleges túrára a Hosszúlépés sétákat szervező csapattól kaptunk meghívást, aminek örömmel eleget is tettünk.
Igaz, ami igaz: akkor ott, a Tihanyi Bencés Apátság csillagos égboltja alatt tényleg nagyon távolinak tűnt a néhány 100 kilométerrel távolabb lüktető főváros. Talán ezért is ütköztünk meg a programot vezető Ágoston atya, a program legelején elhangzó instrukcióján, miszerint a séta teljes időtartama alatt mindenkinek teljesen csendben kell maradnia.
Bevallom, ez egyáltalán nem volt egyszerű feladat, főleg, hogy - mint az később kiderült - ez a kitétel a sétát vezető Ágoston atyára is vonatkozott - ő és a sétán résztvevő körülbelül 30 ember az indulás pillanatától, egészen a program végéig teljesen csendben volt.
Eleinte kifejezetten fojtogatónak éreztem ezt a kollektív némaságot: zavart, hogy ilyen sokan itt állunk és/vagy sétálunk ebben a nagy csendben, egy ezeréves épület sötét falai között, és ahelyett, hogy érdekesebbnél érdekesebb történeteket hallgathatnánk a gyertya fényével megvilágított folyósokon, nem történik semmi.
"A beszéd csak a félreértések forrása"
Az első fél óra nagyjából azzal telt, hogy az információdömpinghez szokott, izgága elmém hozzászokjon ehhez a ,,csökkentett üzemmódhoz". Amikor ez megtörtént, akkor azt vettem észre, hogy a kattogás helyett elkezdtem figyelni - de nem úgy, ahogy egyébként.
Sokkal aprólékosabban és részletesebben vettem szemügyre a tárgyakat. Volt idő alaposan megfigyelni minden apró részletet, nem csak úgy átsiklottam felettük, mint általában. Maradt tér és idő arra, hogy el-elmerengjek a látottakon, megérezzem a hely szellemét. Ahogy barangoltunk, meg-megálltunk, néha átfutott rajtam az érzés, hogy tulajdonképpen nem is olyan rossz most így együtt csendben lenni, rengeteg olyan dolog van, amire éppen emiatt nem kell figyelni. Ott vannak például a szavak...
"A beszéd csak a félreértések forrása" - mondja a róka a Kis Hercegnek. Amikor viszont ,,a csend egy idő után beszélni kezd hozzánk, akkor érdemes nagyon fülelni".
Ezt már Ágoston szerzetes mondta a sétánk végén - amikor megint lehetett beszélni.
Azóta sokszor eszembe jut ez a sétánk utolsó állomásán, a Tihanyi Bencés Apátság csillagos égboltja alatt elhangzott mondat. Azóta is itt van velem ebben a nagy zajban, és segít tudatosítani, hogy milyen nagyon fontos néha úgy igazán csendben lenni. Emlékeztet rá, hogy - bár ez egy átlagos, rohanós hétköznapon szinte elképzelhetetlennek tűnik - ,,van élet a szavakon túl". Néha érdemes ebben a világban megmártózni, és töltekezni egy kicsit. Néha kell és érdemes egy picit csendben lenni.
Republik: A CSEND BESZÉL TOVÁBB
A csend beszél tovább, helyettem ő mondja el
A csend beszél tovább, helyettem ő énekel
Elbúcsúzom, de ott leszek, ahol a szél zúg, a Nap nevet
Elbúcsúzom, de itt marad belőlem néhány pillanat
A csend beszél tovább, helyettem ő mondja el
A csend beszél tovább, helyettem ő énekel
Elbúcsúzom, de ott leszek, ahol a szél zúg, a Nap nevet
Elbúcsúzom, de itt marad belőlem néhány pillanat
Akkor is hallod a hangomat, hogyha fáj, hogyha nem szabad
Mindig itt vagy és ott leszek, ahol a szél zúg, a Nap nevet
Elbúcsúzom, de ott leszek, ahol a szél zúg, a Nap nevet
Elbúcsúzom, de itt marad belőlem néhány pillanat
Republik: A csend beszél tovább - videó
Link
Tavaszra
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Természet |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2024-04-16 19:30:48, kedd
|
| |
| |
52 ÉVE A DUNA MÉLYÉN A TITOKZATOS SENKI SZIGETE
Elsüllyedt a gyerekkorom, és vele egy egész sziget
Link
Az egykori magyar-román-szerb hármas határ közepén elnyúló Ada Kaleh szigete turisztikai attrakciónak számított jó klímája, vadregényes festői romjai és etnikai egzotikuma miatt, ami a Vaskapu I. erőmű építése miatt tűnt el a Duna hullámaiban.
A legenda szerint Ada Kaleh volt a Senki szigete, egy különös, magyarok, törökök és németek lakta sziget a Dunában, amit évekkel ezelőtt, a vaskapui vízerőmű építésekor örökre elárasztott a folyó.
Jókai nem hazudott: létezett a "Senki szigete". A magyar-román-szerb hármashatár közepén elnyúló Ada-Kadeh szigete turisztikai attrakciónak számított jó klímája, vadregényes festői romjai és etnikai egzotikuma miatt, amely a Vaskapu I. erőmű építése miatt 40 éve tűnt el a Duna hullámaiban.
Ada Kaleh egykori szigete (Fotó: Profila.hu)
"Nevem Senki"
Jókai Mór ,,Aranyember" című regényének egyik központi helyszínére, az utópisztikus és idilli életkörülményeket bemutató "Senki szigetére" talán mindenki emlékezik kötelező iskolai olvasmányaiból. A társadalomtól és az üzleti világtól elzárt dunai ködben megbújó szigetről az olvasó azt hinné, hogy csak az író fantáziájában született meg-, holott maga a ,,nagy mesélő" vallotta be ,,Utóhangok" című írásában, hogy a ,,jogilag sem a magyarokhoz, sem a törökökhöz sem tartozó" szigetről Frivaldszky Imre természettudós mesélt neki egy al-dunai geológiai túráját követően. A szóban forgó sziget ráadásul Európa lakói előtt sem volt ismeretlen. Hérodotosz legendáiban Cyraunis néven említették a Dunába ömlő Cserna folyó torkolatánál elnyúló gránitszigetet, de a rómaiak gyakran hívták Yernis-nek, Saan-nak és Cotinusának is-, ami ,,cserszömörcék földjét" jelentette. A németek nemes egyszerűséggel csak Caroline-Insel néven emlegették.
Az 1750 méter hosszú és 4-500 méter széles sziget a folyam kanyarulatának megfelelően ív alakú volt, felső végénél két kisebb kavicszátony terült el. Stratégiai fontosságú helyen (a Vaskaputól 4 km-re, az osztrák-magyar - szerb - román hármas határ közelében) feküdt. Katonai jelentősége abban állt, hogy az al-dunai hajózás, határátkelőként pedig a szárazföldi közlekedés egyik fontos ellenőrző pontja volt-, ezért is erősítette meg Hunyadi János 1444-ben egy földvárral a szigetet, amit 1691-ben bővített ki 400 férőhelyes erősségé Veterani császári altábornagy. A törökellenes háborút lezáró, 1699. január 26-án megkötött karlócai béke után a Bánát, így a közeli Orsova városa a szigettel együtt a törökök kezén maradt, akik egy hadikikötőt alakítottak ki a sziklatömb északi részén. A Duna által körbeölelt szigetet ekkortól kezdték el Ada-Kaleh-nek hívni, ami magyarul ,,erődszigetet", ,,szigetvárat" jelent.
ADA-KALEH MAP-TÉRKÉP.jpgAz elsüllyesztett Ada-Kaleh szigete, erődje és községe
1717 augusztusában a császári osztrák és magyar csapatok visszafoglalták a szigetet, majd Savoyai Jenő utasítására Bánát új kormányzója, Claudius Florimund Count von Mercy tábornok egy hatszögű ,,Vauban"-stílusú erődöt építtetett a dunai sziget közepére, amelynek négy nagy bástyáját a hadsereg akkori vezéreiről neveztetett el: Károly, Jenő, Mercy és Wallis. Ahogy húszévnyi építése során elkészül az erősség, a vidini török pasa rögtön ostrom alá vette a vízi várat. Az 1738. május 29-től augusztus 15-ig tartó több hullámban levezényelt támadások során, báró Kehrenberg ezredes 2000 katonájával és 120 ágyújával nem tudta a túlerőt feltartóztatni, így kénytelen volt feladni Ada-Kaleh szigetét. Az 1739. szeptember 1-én megkötött belgrádi béke ötödik pontja alapján Orsova és a sziget a török kezén maradhatott, míg a Temesi Bánság közigazgatásilag a császár birtokába került. A fényes Porta ekkor keresztelte át az erősség bástyáit Tekijára, Elisabethre, Verciorovára és Allionra, és ekkor költöztetett muszlim vallású polgárokat a szigetre. 1788 februárjában Bécs ismét hadat üzent Konstantinápolynak. Az 1789. október 24-től gróf Wartensleben császári altábornagy vezette ostrom során Mehemed Takir aga és 2740 főnyi védőserege 1790. április 16-án kapitulált. Az Új-Orsovára átkeresztelt sziget parancsnokának azonban hiába nevezték ki Haan vezérőrnagyot, a szisztovói béke alapján a sziget oszmán fennhatóság alatt maradhatott.
ADA-KALEH ERŐD.jpgAda-Kaleh (Új-Orsova) romos erődje az Osztrák-Magyar Monarchia alatt
Miután Bem tábornok 1849. május 16-án megszállta Ó-Orsovát, követeket küldött át Ozman bejhez, a sziget várparancsnokához azzal az üzenettel, hogy a török földre menekült osztrákokat fegyvereztesse le. Bem apó két nap múlva személyesen is tárgyalt vendéglátójával, aki megígérte a hadvezér kívánságának teljesítését. Az 1849. augusztus 24-i mehádiai ütközet után a magyar honvédsereg maradványai és több politikus, mint például Szemere Bertalan és Batthyány Kázmér is itt lépett török földre, miután menekülés közben elásták Ó-Orsova határában a magyar Szent Koronát.
Az Osztrák-Magyar Monarchiának Ada-Kaleh hovatartozása nem volt közömbös, hiszen sem Bécs, sem Budapest nem akarta, hogy a török ellen szabadságharcot vívó Románia és Szerbia bármiféle katonai kontingenst helyezzen el ide. Az orosz-török háborút lezáró 1878. március 3-án San Stefanó-i béke értelme szerint Konstantinápolynak az összes dunai szigetre épített erődjét le kellett volna rombolnia, és Új-Orsovát Belgrádnak kellett átadnia. Gróf Andrássy Gyula közös külügyminiszter kezdeményezésére azonban 1878. május 21-én az osztrák-magyar és a török kormány képviselői Bécsben arra jutottak, hogy az erődöt a szerbek helyett inkább a császári és a királyi csapatok szállják meg addig, amíg azt a szultán később vissza nem kéri. A megszálló erő parancsnokává lovag Gröller Albin vezérőrnagyot nevezte ki Ferenc József, aki május 26-án hajnal 3 órakor foglalta el csapataival a szigetet. Ada-Kaleh időközben elveszítette katonai jelentőségét, így 1894-ben már csak 1 tiszt és 28 gyalogos katona képezte a sziget magyar helyőrségét az 500 muszlin hitű polgár mellett. Bosznia-Hercegovina annexiójakor gyakran kikötöttek itt a dunai birodalom hadihajói és monitorjai is.
ADA-KALEH MECSET.jpg Az egykori ferences kolostorból kialakított mecset
A szigetlakók mindennapjai
Ada-Kaleh lakói sok kedvezményt kaptak Budapesttől. Mentesek voltak a katonai szolgálat alól, az áruk behozataláért nem kellett sem vámot, sem adót fizetniük. A török mellett szerbül, románul, a képzettebbek németül és magyarul is beszéltek. A sziget 1878-as elfoglalása után Konstantinápoly már csak formálisan gyakorolta fennhatóságát egy általa kinevezett, négyévenként leváltott polgári személy, az ún. mudír vagy müdir (közösségi elöljáró, bíró) révén, aki a bécsi török nagykövetség alárendeltségébe tartozott és onnan kapta fizetését. Hivatalos ügyekben a sziget négy török egyenruhába bújt rendőre segítette munkáját. Ő volt a legfelsőbb bíró is, oldalán 6-18 segítővel. Rajta kívül még volt egy tanár és egy imam is a szigeten. A tisztségviselők fizetésére, valamint a sziget templomának és iskolájának működtetésére a Portának volt gondja. Az erőd falai közt helyezkedett el a gyalogsági laktanya és mellette a bazár. A szigeten működött egy cigarettamanufaktúra is.
Az egykori belső várban, az erőd keleti kapujánál lévő mecset 1720 táján eredetileg ferences rendi templomnak épült, majd a sziget 1739-es török megszállása után török mecsetté alakították. 1902 és 1903 között a klasszicista stílusú épületet a szultán pénzéből felújították, ugyanakkor egy minaretet is mellé építettek. A legfőbb látnivalót ez a mecset képezte, hiszen három helyiségében hatosztályos népiskola működött, padlózatát pedig II. Abd al-Hamid szultán által adományozott 480 kilós perzsaszőnyeg borította. A sziget keleti végében elhelyezkedő egykori római romokon nyugvó alsó erőd a török falun át volt elérhető. A múlt század utolsó évtizedétől kezdve Ada-Kaleh idegenforgalma megnőtt, az Al-Dunára látogatók egyik kedvenc kirándulóhelyének számított, hiszen a törökök hűen megőrizték évszázados hagyományaikat, szokásaikat, vallási előírásaikat, ami az európai civilizációhoz szokott ember számára kuriózumnak számított. Ennek az unikális közegnek köszönhetően sok bécsi és budapesti értelmiségi választotta végső lakhelyének ezt az egy óra alatt körbejárható szigetet. Itt született például Erdély Izolda zenekritikus (1906), Aszlányi Károly színmű-és újságíró, aki sporttudósításai mellett bájos ifjúsági regényeket, novellákat is írt (1908), Bonomi Jenő etnográfus (1908), és Gáspárdy Sándor festőművész (1909) is. A szigetet postahajójárat kötötte össze Törökországgal.
ADA-KALEH BAZÁR.jpg Ada-Kaleh falai között működött a török falusi bazár is
A szigetlakók legtöbbje földművelésből, szőlő-, mandula-, mogyoró-, gesztenye- és rózsatermesztésből, dohány és bortermelésből, halászatból, kiskereskedésből (dohány, cukor, kávé, zöldségfélék eladása), valamint az Orsova és a sziget közötti csónak- és idegenforgalom lebonyolításából, ezen kívül csempészetből élt. A csempészetet, noha megakadályozására a szigetet este csak az osztrák-magyar katonai parancsnok engedélyével és a csónak orrába tett lámpával lett volna szabad elhagyni, minden szomszédos ország irányába gyakorolták. A régi várfalakat az Új-Orsován (Török-Orsován) szolgáló katonák és az ott élő lakosok egyaránt bontogatták. A szigeten a XX. század elején három török kávéház, egy szerb és egy magyar vendéglő működött, ez utóbbi a katonák kantinjaként is szolgált-írja Balla Tibor történész. A vár belső területén három kaszárnyaépület volt, abból kettő üresen állt, a harmadikban lakott a sziget parancsnoka, valamint a garnizon. Ada-Kaleh igazi ura az ide kirendelt főhadnagy volt: ő felügyelte a rendet, szabályozta a lakosok és a katonák tevékenységét, engedélye nélkül este 9 óra után senki sem hagyhatta el a szigetet. A sziget négy pontján felállított, az égtájakról elnevezett őrházaknál a legénység egy része őrszolgálatot teljesített, a többiek bontottak, építettek, kertészkedtek. A közvilágításról a budapesti Ganz cég gondoskodott. A szigeten élő törökök és a magyar katonai jelenlét egyébként nem volt súrlódásmentes: A mudírok például számtalanszor ragaszkodtak olyan előjogaikhoz, amelyekkel eleve nem rendelkeztek-, úgymint olyan földterületeket sajátítottak ki szigettársaiknak, amelyek vagy magyar, vagy török állami tulajdonban voltak, illetve a sziget vám-és adómentességét kihasználva, rendszeresen hamis papírokkal látták el a Szerbiából csempészett zöldségeket, amiket Orsova piacán árultak. Problémát okozott az is, hogy Szál József a szigeten kikötői gyaloghíd felállítását és a magyar parttal motorcsónak-összeköttetést kapott, ami annyit tett, hogy a turisták inkább az ő szolgáltatását választották, mint a török ladikosokét.
ADA-KALEH KIKÖTŐ.jpgAda-Kaleh kikötője, parkosított sétányai (Grafika: Falanszter.blog.hu)
Szép napok és sötét évek
Bár már 1878-tól saját tulajdonban szerette volna tudni Budapest a szigetet, Ada-Kaleh polgári irányítása 1918-ig a török államot képviselő mudír kezében maradt. Ausztria-Magyarország ugyanis egyrészt nem kívánta elmérgesíteni a sziget miatt a Portával kialakult jó viszonyát, másrészt pedig az első világháború évei alatt Törökország a dunai birodalom szövetségese volt. Ettől függetlenül Lukács László miniszterelnök úgy látta, hogy mivel Törökországnak a Balkán-háborút lezáró békében úgyis le kell majd mondania az Enos-Midia vonaltól nyugatra eső területekről, így Új-Orsováról is, dr. Medve Zoltán, Krassó-Szörény vármegye főispánja magyar hadi lobogó alatt közigazgatásilag csatolja a szigetet Magyarországhoz. Erre 1913. május 12-én került sor- írja Balla Tibor történész.
Az első világégés hamar elérte a szigetet. 1914-ben az Ada-Kaleh-val szemben fekvő Tekija községből a szerbek lőtték a szigetet, a hajóállomás, a mecset és 3 lakóház megrongálódott. Az iskola bezárt, a tanítónőket visszahívták Törökországba. A sziget lakossága a világháború ideje alatt különböző állampolgárságú egyének elegye lett, különösen mert Szerbia elfoglalása után az ottani területek muzulmánjai közül többen ide menekültek. A román csapatok 1916. augusztus 29-én reggel öt órakor kezdték el lőni Ada-Kaleh-et, amit csak szeptember 2-án tudtak elfoglalni. A bunyai Szivó Sándor ezredes vezette november 13-ai ellentámadás során azonban a magyar csapatok végérvényesen visszaüldözték a románokat Havasalföldre.
Az első világháborúban győztes nagyhatalmak és Törökország által 1920. augusztus 10-én aláírt sévres-i, majd az annak helyébe lépő, 1923. július 24-i lausanne-i béke után a sziget Romániához került. 1925-ben területén állami cigarettagyárat létesítettek, amelynek speciális dohánya miatt annyira minőségi terméknek számított, hogy élvezete a kubai Habanos szivarral vetekedett. 1931-ben II. Károly román király megerősítette a szigetlakók (az 1930-as években is mintegy 650 fő élt ott) vámmentes cikkek árusítására vonatkozó korábbi jogait. A románok a szigetet klimatikus gyógyhellyé nyilvánították és mint korábban a magyarok, ők is nagy előszeretettel látogatták-, hiszen a jó klíma, a festői romok, a néprajzi egzotikumok mellett 1923-tól itt élt feleségével Bicsérdy Béla természetgyógyász, táplálkozáskutató is, aki vegetáriánus életrendje ellenére 50 évesen világrekordot döntött, amikor fekve kinyomta a 188 kilót.
A sziget pusztulása Gheorghe Gheorghiu-Dej, Nicolae Ceaușescu és Josip Broz Titónak köszönhető, akik az 1964-72 között közös román-jugoszláv vállalkozásban kívánták megépíteni a Vaskapu I. erőművet, amely akkor a világ legnagyobb vízerőművei közé tartozott 2×2052 MW kapacitásával. Az építménybe csaknem 3 millió köbméter betont építettek be. A fő gát 441 méter hosszú és 60 méter széles. A gátrendszer 33 méter magasra duzzasztott 2 milliárd köbméter vizet, ami miatt Orsova óvárosa, valamint Nagyzsuppány, Tuffás, Dunaorbágy és Koromnok falvakkal együtt Ada-Kaleh szigete is víz alá került. A szigeten élő török lakosságot Törökországba és Dobrudzsába telepítették. A gát építésével egy időben Adriana Miha építész és Nocolaescu-Plopsor akadémikus kezdeményezésére az erőd, a kazamaták, a bazár köveinek egy részét sorszámmal látták el, s pár kilométerrel arrébb, a Szörényvár előtti Simian-szigeten az egészet újra felépítették. A mecsetet a minarettel együtt azonban nem költöztették át ide. A szélesre felduzzasztott Dunából sokáig kilógott a mecset tornya, míg pár év múlva bele nem dőlt a folyóba. Ezzel örökre eltűnt a térképről egy, a magyar múlt fontos részét képező kis sziget. Senki szigete semmivé lett.
Link
Ada-Kaleh - Videó
Link
Ada Kaleh szigete 1916-ban
ÍGY KERÜLT VÉGLEG VÍZ ALÁ A JÓKAI-REGÉNY HÍRES SZIGETE
Szénási Pál
A Duna évezredek óta közlekedési és kereskedelmi útvonal, népek, birodalmak emelkedtek fel és buktak el partjai mentén, hullámai zeneszerzőket és írókat ihletett meg, de bármennyit is tudunk a Dunáról, mindig lesznek titkai előttünk: titokzatos őslakosai, nádasaiban rejtőző remetéi, és rejtelmes szigetei. A Duna maga a misztérium, és mindig tud valami újat mutatni, mert sosem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, tudták ezt régen is.
A 150 éves török megszállás ellenére a magyarokban olthatatlan romantikus gerjedelem van a török világ megismerése, a kelet misztikuma iránt, erre Ablonczy Balázs történész remek könyve, a Keletre magyar is kitűnően rávilágít. Ada Kaleh hajdan - nem is olyan rég - volt szigete pedig olyan, mintha ennek a romantikus érzületnek a megtestesülése lenne a Duna közepén. Ezt a parányi földnyelvet mint egy görög mítoszban vagy egy Dosztojevszkij-regényben, több ország is magának akarta, végül senkié se lett.
A Senki szigete
Ha az Al-Duna szerbiai partján utazva elhagyjuk Galambóc mesés várát, majd Orsovát, és letekintünk a folyam méltóságteljesen hömpölygő vizére, akkor meglepődve tapasztaljuk, hogy... nem látunk semmit. Csak hullámokat. Ötven évvel ezelőtt azonban a semmi helyén egy sziget állt, egy helyes kis faluval, mecsettel a közepén, török kávéházakkal, előttük békésen, fezben pipázó muzulmánokkal, török, román, délszláv és magyar lakosokkal. Élte a falu az életét, mintha lakóinak, házainak, bazárjának elfelejtettek volna szólni, hogy az Oszmán Birodalom pár évtizeddel korábban megszűnt létezni.
A Vaskapu-erőmű miatt több települést is elnyelt a Duna
Ezt a törpeuniverzumot ismerték már a római időkben is, jelentősége viszont a török háborúkkal nőtt meg: az első komolyabb erődítések Hunyadi János nevéhez köthetőek, aki ugyanis a szigetet bírja, az ellenőrzése alatt tartja a Duna orsovai szakaszát is. Az Oszmán Birodalom 1699-ben, a karlócai békével feladta Kárpát-medencei hódításainak jelentős részét. Kivéve például a Bánátot és a hozzá tartozó al-dunai vidéket. Ekkor, mivel a sziget és környezete a Habsburg Birodalom és az Oszmán Birodalom határvidéke lett, a törökök erődített hajókikötőt alakítottak ki, amit pár évtizeddel később az osztrákok elfoglaltak, akik folytatták az erődítést. A török csapatok viszont nem adták fel, megvárták, amíg elkészül az erőd, hogy aztán megint kézre kerítsék a szigetet.
Az osztrákok és törökök közötti, 1791-es szisztovói béke után viszont tartósan török kézen maradt. 1849-ben, az elbukott magyar szabadságharc után rengeteg honvéd külföldön, többek között török honban lelt menedéket. Ehhez viszont előbb el kellett jutni az Oszmán Birodalomba, amit legegyszerűbben e kis szigetre lépve tehettek meg, hogy utána már védelem alatt jussanak el a birodalom magterületére. Így tett Szemere Bertalan is, aki a forradalom alatt a Magyar Királyság utolsó miniszterelnökeként Ada Kaleh-n keresztül menekült, miután a Szent Koronát és a koronázási jelvényeket Orsovánál többedmagával elásta, hogy ne kerüljön a Habsburgok kezére. Idővel viszont a sziget a gyakorlatban már senkihez sem tartozott, talán ekkor élte virágkorát is.
Ada Kaleh mindenapjai...
A kis szigetet mintegy ötszázan lakták, főként törökök, de laktak ott délszlávok, románok és magyarok is, és többnyire mindenki törökül beszélt, vagy a helyi nyelvek keverékét használta. A sziget egykori lakója Adele Kehl-Geafer egész gyerekkorát Ada Kaleh-n töltötte. Elmondása szerint ha valaki kikötötte itt a hajóját, és rálépett ennek a mesevilágnak a földjére, mintha varázslat érte volna. Senki sem tudta pontosan megmondani, hogy miért. Talán a sehova sem tartozás érzése lehetett az, vagy a szigeten honoló béke és harmónia, a fügefák, a rózsalekvár íze, Miskin Babának, a sziget patrónusának a szelleme, vagy mindez egyszerre?
Ada Kaleh szigetének sajátos varázsa volt
A sziget többnyire önellátó volt, liszten, kenyéren kívül nem sok mindenre volt szükség. Még mozival és saját kisiparral, kis textilüzemmel, rahatkészítő műhellyel és dohánygyárral is rendelkezett, utóbbinak állítólag olyan magas minőségű termékei voltak, hogy vetekedtek a legjobb kubai dohányárukkal. A turisták pedig egyre élénkebb érdeklődést mutattak a sziget és világa iránt. Egyik legfőbb látnivalója a falu közepén elhelyezkedő mecset volt, amelyet egy barokk templomból alakítottak át. Falai között iskola is működött, padlóját pedig egy 480 kilós perzsaszőnyeg borította, amit még II. Abdul Hamid szultán adományozott a közösségnek. Nem csoda, hogy a mesevilág még Jókait is megihlette, mikor Az arany ember című regényét írta. Bár a későbbi kutatások szerint Noémi csendes kis birodalma inkább az Öreg-Komárom melletti Erzsébet-sziget lehetett.
... és végnapjai
A tündérmese a vaskapu építésével ért véget. A román és jugoszláv kezdeményezésre 1972-ben elkészült, gigászi vízerőmű miatt 33 méterrel lett magasabb a Duna vízszintje. Emiatt Orsova óvárosát, és több környező kistelepülést elnyeltek a habok. Ada Kaleh lakóinak egy részét a duzzasztás előtt a romániai Dobrudzsába telepítették ki, mások pedig szétszéledtek a világban. Az ár 1971-re teljesen elöntötte Ada Kaleh fügefáit, házait, mecsetét. Legvégül a minaret adta meg magát a víznek.
Link
Ada-kaleh az aranyember szigete
Link
Elsüllyedt a gyerekkorom, és vele egy egész sziget
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Természet |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2024-02-02 21:15:25, péntek
|
| |
| |
TÉLI CSEND . . . . . . . . . 
Mottó:
Nem erdő az erdő, hogyha nincsen fája,
Szomorú, ha nincsen dalos madárkája.
Mi a kert fa nélkül? S ha nincs madár benne?
Nálok nélkül ez a világ de szomorú lenne!
"Benedek Elek"...
Minden évszaknak megvan a maga öröme. Csend van, de néha hallani lehet a madarak csicsergését, és látni lehet ahogy megrázzák tollaikat a hideg miatt. Messze, a nagy fehérségben kitűnik a csipkebogyótermés a bokrokon, látni lehet, hogy megcsípte a dér. Esteledik. Az erdőre friss hótakaró hull. Az ezüstös holdfény úgy esik a földre, mint a legfinomabb selyemből szőtt fátyol.
A hidegnek, a fagynak is vannak kellemes pillanatai, melyek feledtetik velünk, hogy jégcsappá vált az orrunk, vagy esetleg a szempillánkon hópihék díszelegnek. Gyerekkorunk élményei villannak be, és főként az, hogy akkor sosem fáztunk?
Tél van. A nappalok rövidebbek, az éjszakák hidegebbek és picit minden egyre inkább lelassul. Ennél alkalmasabb időszak nincsen a bekuckolódos olvasáshoz egy meleg kávé vagy tea mellett. Ha pedig olvasnivalóra vágysz és éppen egy kis szünetet tartasz a kedvenc regényed folytatása előtt, akkor a téli versek összeállításunk pontosan neked való.
Talán az első vers vagy inkább verssor, ami a tél kapcsán eszünkbe juthat, az Vörösmarty Mihály: Előszójából a "Most tél van és csend és hó és halál." Emlékezetes, nehéz sor ez Vörösmarty tollából, ami tökéletesen átadja a fejünkben élő téli képet. Ugyanakkor, mi most egy könnyedebb válogatást hoztunk el, ami a téli évszak zordsága mellett annak szépségére is igyekszik rámutatni, elsősorban a szépséges téli csendre. Dőlj hát hátra, húzd fel a plédét a lábadra (nehogy megfázz!) és élvezd ezeket a gyönyörű verseket a télről és a téli csendről.
A tél a csend, a belső csend megtalálásának az ideje. Az élettel teli csend az örömteli várakozás ideje, csendje.
A megnyugtató csend, a tél hófehér, érintetlen szépsége az átlagembert is elvarázsolja, nem meglepő, hogy a legnagyobb magyar költőket is megihlette. Egy szép csokor /hát/ Tőlük.
Andók Veronika: TÉLI CSEND
Esteledik csendesen,
Fény suhan a réteken.
Magányosan, hó alatt
Álmos magvak alszanak.
Hószínűek most a fák,
Csendes hószín jégvilág,
Rózsaszínen nyugvó nap,
Szelíd alkonysugarak.
Csupa csend, éjek éje,
Holdsugár apró fénye,
Kicsi udvar, csöppnyi ház,
Mindmegannyi boldogság.
Alszik minden csendesen,
Hűs-magányos éjjelen
Egy busongó hófelhő
Pihe-puha álmot sző.
Száz csillogó hómadár
Kerengve jár, szállva száll.
Leszáll egy-egy s megpihen
Álmodozó réteken.
Ezüstszínű holdvilág,
Tündérzene, zúzmarák,
Foszladozó fellegek,
Fénylő álomtengerek.
Csendes téli estelen,
Rejtve rejtő rejteken,
Lágyan zúgó fák alatt
Meglestem a titkodat.
Titkok titka, álmodás,
Édesen bús látomás.
Száncsengő és szeretet
Melengették lelkedet.
Lágyan zúgó fák alatt
Titkok titka rám ragadt.
A csendes éj zokogott,
Szeretetről álmodott.
Fenyő László: JEGYZETEK A CSENDRŐL: TÉLI CSEND
A téli, a szemérmes téli csend,
mely arcát hóeséssel fátyolozza,
önnön fehér játékain mereng.
A temetők keresztjeit porozza
be kékes pelyheivel, csendre csendet
ejt, mint aki ezüstjeit halmozza.
És olykor, éjidőn, a részegek
szemét ő töri meg meleg homállyal,
hogy hó-ölébe hullnak reszketeg.
Nyugat, 1940, 1. szám
Gani Zsuzsanna: TÉLI CSEND
Itt a tél, vártunk,
csend csilingel.
Vágyat kelt bennem,
s lebilincsel.
Hópihe csillan,
oly ragyogó!
Kedves kismadár
mily csacsogó!
Jő a fuvallat,
kies e táj.
Mit hoz magával,
csodát netán?
Horváth-Tóth Éva: ESTI NESZEK
Lombok súrolják az eget,
a csend törékeny ágra ült,
az est ében hattyú, loccsan
ahogy vízre száll, s elterül.
Lengén rázza haját a nád,
levele felszínt hasogat,
s reszkető hullámok hátán
sodorja a csillagokat.
A könnyű pára fellebeg,
sóhajt a fűz, túlpartra vágy',
felriad fészkén az álom,
szívem keres, de nem talál.
Horváth-Tóth Éva: Téli csend
Link
Kosztolányi Dezső: TÉLI ALKONY
Aranylanak a halvány ablakok...
Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
a hósík messze selymesen ragyog.
Beszélget a kályhánál a család,
a téli alkony nesztelen leszállott.
Mint áldozásra készülő leányok,
csipkés ruhába állanak a fák.
A hazatérő félve, csöndesen lép,
retteg zavarni az út szűzi csendjét,
az ébredő nesz álmos, elhaló.
S az ónszin égből, a halk éjszakában
táncolva, zengve és zenélve lágyan,
fehér rózsákként hull alá a hó.
Kustra Ferenc József: PUHA A TÉLI CSEND
Puha ez a csend és béke a nyugalom,
Ehhez a hófehér paplan, puha alom.
A fák deresek, mintha már őszülnének,
Az őzek fázósan, félve körülnéznek.
A táj szép, de jeges a lehelete,
Fázik az őz és őzgida gyereke.
Az élőlény nyoma recseg a hóban,
Fák, bokrok összehúzódnak fázósan.
Téli álmot alszik medve és mások,
Egy levél nélküli fán varjú károg.
Szép a táj, szikrázó nagyon megkapó,
Ki arra jársz, vigyázz, mert csúszós a hó!
Sáros Miklósné: TÉLI CSEND
A felhők eltűnnek az égen
Borús, elsimult hóréteggé válik
Megnyílik, hópihéi alá szállnak
Fehérré varázsolva a tájat
Itt az advent a várakozás
Elcsendesedek, fogadalmat teszek
Borús lelkem megtisztul
Fehérré válik, mint a táj
Szeretnék a fehérségben élni
Elterelni a bút, szomorúságot
Igaz kis időre tisztul a lelkem
A hó is rövid ideig lepi a földet
Jön az eső, olvadás a sötétség
Foltokat hagyva az utcán
Lelkemben is foltok vannak
Időként megtisztulnak, s újra lesznek
Nehéz az életet tisztán élni
A gonosz mindig felüti fejét
Családok esnek szét, bántják egymást
A békés várakozás sem segít
Bízom Istenben, ki elhozza a békét
Megszáll minden ember szívében
A szeretet megérinti a lelkeket
Az advent, a várakozás csodát tesz
A karácsony fénye tisztulást hoz
Eljön a béke, szeretet az öröm
Kigyúlnak a fények, csillagok
Csend és békesség vár ránk
Tihanyi Petra: A LÉLEKKEL TELI CSEND - A MÉLYEBB ÖSSZETARTOZÁS JELE
Amikor egy kapcsolatban beáll a csend, olykor zavaró távolságot, szakadékot, űrt jelez. Nincs miről beszélni, a társak csupán egymás mellett élnek...
A csend néha valóban az elidegenedés, a távolság jele, hiszen ahol nem kommunikálnak egymással az emberek, nem figyelnek oda egymásra, nem érdeklődnek a másik iránt és nem osztják meg érzéseiket, gondolataikat, ott a csend metsző, fájdalmas, dermesztő.
Amikor nem kellenek szavak...
A csendnek azonban van egy mélyebb ereje is, a lélekkel teli csönd. Amikor nem kellenek szavak, mert érezlek, mert a csend is mesél, mert a csendben is együtt vagyunk. Ha két lélek valóban közel van, akkor nincs szükség sok beszédre, fél szavakból is értik egymást, érzik a másikat. Ilyenkor a másik puszta jelenléte is öröm.
Amikor egy kapcsolat nem engedi be a csendet, mert félnek az unalom és üresség csendjétől, valójában a beszélgetés is csak felszínes lehet. Szóval tartalak, hogy figyelj rám. Fölöslegesen fecsegek, hogy fenntartsam a kapcsolódás látszatát. Kérdésekkel bombázlak, mert így kapaszkodok beléd.
A kommunikáció alapvető lényege minden kapcsolatnak, a tartalmas beszélgetések mindig kellenek, de éppúgy sokat adhat a lélekkel teli csönd is. Amikor a hallgatás nem dermesztő, nem üres, nem elszakít, hanem a mélyebb összetartozás jele...
Tóthárpád Ferenc: TÉLI CSEND
Jég ül a fákon,
fagy dala cseng.
Csend van a földön,
s csend odafent.
Hó-puha réten
Roppan az ág,
büszke agancson
Fagy muzsikál.
Szökken a szarvas,
s szétveti az
ég peremén a
csillagokat.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Természet |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2023-10-30 21:00:05, hétfő
|
| |
| |
ŐSZI HANGULAT OTTHON, A TERMÉSZET SZÍNEIVEL
Visszavonhatatlanul véget ért a nyár és beköszöntött az ősz, melynek különleges varázsa a színek gazdagságában rejlik. Használjuk ki ezeket a színeket és az ősz által nyújtott számtalan természetes alapanyagot, amelyekkel csodás otthoni dekorációkat készíthetünk.
. . . 
Járjunk nyitott szemmel a családi kirándulások alkalmával, és gyűjtsünk növényeket és terméseket, amelyek nem csak a természetben mutatnak csodásan, de az otthonunk hangulatát is feldobhatják. Engedjük, hogy az őszi varázslat átjárja otthonunkat, és élvezzük az évszak szépségét minden egyes nap!
Az őszi sárguló levelek, a dió, a gesztenye, a csipkebogyó, vagy akár a szárított tökök mind tökéletesek asztali dekorációkhoz, koszorúkhoz, vagy egyszerűen csak helyezzük el őket egy vázában, hogy természetes hangulatot varázsoljunk otthonunkba.
Ha érzünk magunkban némi alkotóerőt, készíthetünk saját kezűleg asztali dekorációt. Nem kell bonyolult dologra gondolnunk: ez lehet egy asztalra helyezett dísztök, egy kisebb tál szezonális zöldségekkel, vagy akár egy koszorú gesztenyéből. Kiegészíthetjük természetes alapanyagból készült terítővel, így a vendégeinket is lenyűgözhetjük és az étkezések is különlegessé válnak.
forrás:pixabay.com
Érdemes az otthonunkban a textileket is szemügyre vennünk, hogyha valódi őszi hangulatra vágyunk. Cseréljük le a díszpárnákat, takarókat, függönyöket melegebb, sűrű szövésű anyagokra és használjuk ki az ősz színeit: az aranyló sárga, a mélybordó, a meleg narancs és a gazdag barna árnyalatai mind a természet gazdagságát tükrözik.
Őszi estéken, amikor már korábban sötétedik, hangulatunk szempontjából meghatározó a megfelelő világítás. Kapcsoljunk fel lágy fényű dekorációs lámpákat, de gyújthatunk gyertyákat, mécseseket is. Utóbbiakból válasszunk illatosított verziót, fahéjas, vaníliás vagy az őszi virágokat idéző illatokat.
Hűvösebb időben, egy fárasztó nap végén bekuckózhatunk egy hangulatos pihenőhelyen, amelyet a lakás bármely pontján kialakíthatunk. Alkalmazzuk itt is a vastag, puha párnákat, plédet, és helyezzünk el néhány őszi dekorációt a közelben, hogy még otthonosabbá tegyük. Ezután már elmerülhetünk kedvenc könyvünkben egy csésze, forró ital társaságában.
forrás:pixabay.com
A konyhában is törekedjünk az őszi szezon nyújtotta, hazánkban is termő alapanyagok felhasználására.
A sütőtők jó választás ebben az évszakban, hiszen alacsony szénhidrát- és zsírtartalma mellett bővelkedik B-, C-, E- vitaminokban, folsavban és pantoténsavban; jelentős a kálium-, a foszfor-, a vas-, a réz- és a mangántartalma is. Minél sötétebb narancsszínű a tökhús, annál több béta-karotint tartalmaz, ami A-vitaminná alakulva elősegíti a bőr és a látószervek egészségét, erősíti a csontokat.
A diót fogyaszthatjuk nyersen, pirítva, illetve darálva sütemények alapanyagaként, olaj formájában. Számtalan pozitív élettani hatását tapasztalhatjuk, ugyanis nagyon gazdag antioxidánsokban és kiváló omega-3 forrás. Gyulladáscsökkentő, óvja a bélrendszert, csökkentheti egyes rákos megbetegedések kockázatát, segít a magas vérnyomás csökkentésében, támogatja az agyműködést és megőrzi a prosztata egészségét.
forrás:pixabay.com
Habár a birsalma feldolgozása nem a legegyszerűbb dolog, nagyon is megéri, mivel rengeteg jótékony hatása van, sokféleképpen elkészíthető és nagyon finom. Magas a C-vitamin-tartalma, és A-, B1-, B2-, E-vitamint is tartalmaz. Az ásványi anyagok közül pedig vas, foszfor, kalcium és kálium van benne nagyobb mennyiségben. Kifejezetten magas a pektintartalma, így kiváló méregtelenítő, valamint gyulladáscsökkentő, az emésztésre és az anyagcserére is jó hatással van.
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Természet |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2023-03-05 22:45:28, vasárnap
|
| |
| |
A TEREMTÉS AJÁNDÉKA
Mottó
"Legsokoldalúbb medicina a természet".
A TERMÉSZET
Szerző: Delia Steinberg Guzmán
Semmi sem olyan természetes az ember számára, mint maga a természet. Azonban nem filozófiai értelemben természetes - azaz, hogy minden megfeleljen az evolúciónak és az isteni törvény jól kidolgozott tervének -, hanem emberi értelemben, vagyis hogy minden az embert szolgálja. Minden csak őérte van, azért, hogy mindenből hasznot húzhasson.
Minden, ami együtt él velünk a természetben, a rendelkezésünkre áll. A köveket minden további nélkül felhasználjuk, a növények azért vannak, hogy megegyük őket, vagy valamilyen tárgyat készítsünk belőlük, az állatokat - természetesen - megesszük, vagy pedig különféle munkákra fogjuk be. A föld azért van, hogy az általunk elvetett magok kicsírázzanak benne, vagy azért, hogy minél hamarabb és minél kisebb erőfeszítés árán bocsássa rendelkezésünkre rejtett kincseit. Sőt, olyat is hallottunk, hogy a csillagok valójában lámpások az égen, amelyeket azért aggatott fel a Jóisten, hogy éjszakánként az embernek világítsanak - ha ez költészet, akkor nincs is szebb ennél. De ha csak haszonelvűség - amitől nagyon is tartok -, akkor azt állítjuk ezzel, hogy a csillagoknak muszáj fényleniük és világítaniuk, mert az emberek, vagyis AZ EMBER, a ,,teremtés koronája", nem lát jól a sötétben...
Mintha a látszat elvakított volna bennünket, így aztán messze kerültünk attól, hogy tanuljunk a természet nyitott könyvéből. A legkisebb könyörület nélkül tesszük tönkre lapjait és borítóját, de hasznára nem válunk.
A természet az a természetes környezet, ahol a jelenleg szükséges tapasztalatokat megszerezhetjük. Ebben a világban nemcsak az ember él, kísérletezik és fejezi ki önmagát, hanem a kövek, a növények, az állatok és az égitestek is... Az evolúció hosszú létráján az emberi szint csupán egy a sok közül. És ki tudja, nem léteznek-e más lények is a természetben, amelyek magasabb rendűek az embernél, csak éppen nem vesszük észre őket? A kérdés az, hogy ha annyi mindent láthatunk, miért éppen azt nem látjuk, ami feljebb van nálunk?
Az anyagnak rengeteg, szinte megszámlálhatatlan megnyilvánulási formája létezik. Egyesek konkrétak és láthatóak, mások viszont kevésbé meghatározhatóak, és a szemünk sem érzékeli őket. Amikor a napfény beragyogja az eget és elvakít bennünket, mondhatjuk-e, hogy nincsenek csillagok? És amikor az éjszaka békés sötétjével beborítja környezetünket, és meglátjuk a csillagok ragyogását, mondhatjuk-e, hogy nincsenek színek? Vannak pillanatok, amelyekben egyes dolgok láthatóak, mások pedig nem. Vannak pillanatok, amelyekben bizonyos dolgok megnyilvánulnak, mások viszont nem. Mégis, mindegyikük él. Igen, csupán a pillanattól, valamint megfigyelési és megértési képességünktől, sőt fejlődési szintünktől függ, hogy észrevesszük-e őket.
Ahhoz, hogy megértsük, nem elég csak nézni a természetet. A megértés és a bölcsesség hiánya erősen korlátozza a látást. Annak az embernek, akinek az élet csupán az anyagi szinten való létezést jelenti, a természet néma marad. Annak viszont, aki belsőleg éledni kezd, a természet - ahogyan az előbb mondtuk, és előttünk is már oly sokan - egy nyitott könyv, az ismeretek felbecsülhetetlen tárháza. Ha csak úgy, közömbösen ránézünk egy falevélre, biztosan nem mond nekünk semmit, de ha figyelmesen szemléljük, sokat elárulhat. Ezernyi értelmes részlet fedi fel magát, amely világosan megmutatja a levél életének titkát. A szín, a forma, a méret, az erezet, az, ahogyan befogadja a levegőt és a fényt, mind élettel teli megnyilvánulások, és a falevél életfolyamatait irányító intelligencia jelei.
Valószínű tehát, hogy mi, a látszattól elvakított emberek, csakis azért nem látjuk a saját életformánknál magasabb formákat, mert a természetre egy tudatlan lény közömbösségével nézünk. Pedig ahhoz, hogy megértsük, elég lenne, ha felráznánk magunkat a mély álomból.
Ahogyan a kőben ébredezik a fa leendő mozgása, ahogyan a növényben már mozgolódik az állat leendő érzékenysége, és ahogyan az állatban megmozdul az ember leendő intelligenciája, ugyanúgy mozdul meg az emberben is a szellemi ember bölcsessége.
Az ég és a föld a természet színterei. A kettő között az élet számtalan formája nyilvánul meg. Az égből, a csillagok mély titkaiból kapják a kozmikus erőt, a jövő rejtélyét. A földön pedig egy másik rejtélybe, az anyag alakításának titkába, a múlt rejtélyébe eresztik gyökereiket. Platón szerint az élet minden megnyilvánulásában van egy kicsi az egyikből és a másikból is, egy kicsi az anyagból, és egy kicsi a szellemből. Vállunkon cipeljük keresztünket, amely az egyik és a másik rész közötti egyensúly elérését vetíti elénk.
A természetben minden lüktet és dalol. Semmi sem hallgat. Minden halad valami felé, minden beteljesíti a maga sorsát.
Ezért beszél Püthagorasz a szférák zenéjéről, a csillagok mozgásáról és arról a szimfóniáról, amelyet az égitestek forgása kelt.
A mi földi természetünk is lüktet és dalol. Ebben is vannak különleges hangok, amelyek saját mozgásuk ritmusából fakadnak. Hallgattátok már csöndben figyelve a természet neszezését? Nem az emberek létrehozta mesterséges természetről, nem a nagyvárosok és a gépek zajáról beszélek. Hallgattátok már a szél hangját, a falevelek susogását, a tenger morajlását, a körülöttünk szinte észrevétlenül nyüzsgő megannyi állat motoszkálását?
Azok, akik értenek hozzá, azt mondják, hogy a természet a Földön ,,F" hangon énekel... Zenei skálánk hét hangra épül: C, D, E, F, G, A, H. Ez a hét hang megfelel a hét alapszínnek. Az a hang, amelyet felfoghatunk, vagyis a természet hangja, a középső hang. Ugyanaz, mint az emberé, aki keresztre van feszítve a térben. Három hang van alatta, és még három felette, az út egyik része mögötte, a másik fele pedig előtte. Keveréke az egyiknek és a másiknak is. Ez a természet. Ha egy kicsit felráznánk magunkat, meghallanánk, amint dalol.
Az írás Delia Steinberg Guzmán Mája játékai című kötetének A természet fejezetében jelent meg.
Link
A TERMÉSZET NEVÉBEN
Lenyűgöző kincseket rejtő bolygón élünk, de rájöttünk: ahhoz, hogy megőrizzük szépségeit, változtatnunk kell. Így született az ökoturizmus!
Volt idő, amikor az ökoturizmus kifejezés hallatán legtöbben slampos turistákat képzeltünk magunk elé, akik a távoli vadon egy eldugott szegletében tanulmányozzák a növényeket. Mindez persze már a múlté. Manapság ugyanis szinte minden valamit is magára adó utazási iroda rendelkezik zöld elveket népszerűsítő ajánlattal. A legutóbbi felmérések szerint egyre inkább növekszik az érdeklődés a természeti értékeket bemutató ökoturizmus iránt.
De mi is az az ökoturizmus?
A Természetvédelmi Világszövetség meghatározása szerint: ,,Az ökológiai turizmus vagy ökoturizmus a környezetért felelősséget vállaló utazás és látogatás a viszonylag zavartalan természeti területeken, azok természeti, valamint jelen és múltbeli kulturális értékeinek élvezete és értékelése céljából, úgy, hogy kíméli őket a látogatás hatásainak mérséklésével, valamint a helyi népesség társadalmi, gazdasági előnyökhöz való juttatásával."
A fogalom persze egyáltalán nem új keletű, a 80-as években született meg. A természet szerelmesei aggódni kezdtek, hogy a turizmus veszélyt jelent a környezetre és az állatvilágra nézve. Idővel aztán egyre nagyobb figyelmet szenteltek a kérdésnek a különböző utazási cégek is, a helyiek pedig ráébredetek, csak is akkor tarthatják fenn a turisták érdeklődését, ha megóvják azt, ami különlegessé teszi élőhelyüket. Bár többféle lehetőség létezik, általában az ilyen ,,ökonyaralások" feltételezik a természetes, helyi anyagokból épült szállást, a környezetkímélő szolgáltatásokat, valamint a környezetbarát energia- és víztakarékossági megoldásokat. A lényeg azonban az, hogy hozzájáruljunk a környezet megóvásához, és a hagyományos kultúrák fenntartásához. Az igazi ökoturista helyi termékeket vásárol, az egészséges életmódra törekszik, ügyel az élővilág megóvására, és tiszteli a helyiek értékeit, szokásait. Az ökoturizmus egyébként a helyiek számára is megélhetési lehetőséget biztosít. Ugandában például emberek százai egészítik ki keresetüket azzal, hogy parkőrként dolgoznak az UNESCO-világörökségi Bwindi Nemzeti Parkban, amely Afrika egyik leggazdagabb ökoszisztémáját rejti.
Persze nem minden arany, ami fénylik. Bizonyos cégek, bár ökoturizmus néven hirdetik utazásaikat, gyakran ahelyett, hogy megóvnák a környezetet, épp ellenkező hatást érnek el. Ilyenek például az ökoszafarik is, amelyekhez gyakran négykerék-meghajtású járműveket használnak. Az ellentábor azzal érvvel, hogy a környezetbarát turizmus gyakran nem más, mint a tömegturizmust fedő egyszerű álca. Emellett a beáramló turisták akaratukon kívül és minden elővigyázatosság ellenére is komoly problémákat okozhatnak, ami beláthatatlan következményekkel járhat az érintetlen természetre nézve. Egy tanulmányban például megállapították, hogy az egyik Costa Rica-i nemzeti parkban a vadon élő majmok rendszeresen felkutatták és megették az ökoturisták által hátrahagyott szemetet.
Ökoparadicsomok
Bizonyos helyek a Földön, egyedi ökoszisztémájuknak, állat- és növényviláguknak, valamint a helyiek példaértékű természet iránti elkötelezettségének hála, kiemelkednek a többi közül. Ilyen például a Csendes-óceán rejtélyes búvárparadicsoma, a Palau-szigetek is. Palaut és környékét a híres Survivor című sorozat tette népszerűvé. A távoli szigetcsoport a Fülöp-szigetektől keletre található, 241 kisebb-nagyobb szigetből áll, és a világ öt leggazdagabb búvárparadicsoma között tartják számon. A szigetvilág nemcsak a víz felszíne felett kelti életre álmaink édenkertjét, de a víz alatt is megannyi titkot rejteget. Többek között itt található a Föld egyik leglátványosabb koralltelepe, melynek számtalan csodálatos, színes élőlény az őrzője. A Rock Islands Palau déli területén található, s kéklő lagúnáiról, egyedi alakjáról híres. Különlegessége az az egyedi medúzató (Jellyfish lake), melyben úszás közben közvetlen közelről figyelhetjük meg ezeket a csodálatos lényeket. Itt a helyiek minden erejükkel azon dolgoznak, hogy megóvják a területet a tömegturizmus ártalmaitól. A sziget környékén betiltották a halászatot, ami lehetővé tette, hogy a veszélyeztetett halfajok ismét benépesítsék a területet. Mostanra a tengeri és szárazföldi élővilág 28,2%-a védettnek minősül Palaun.
Hasonló a helyzet Costa Ricán, melynek neve gyakorlatilag egyet jelent az ökoturizmussal. A fekete homokos strandok, sűrű esőerdők és a kristálytiszta vizű folyók tökéletes kikapcsolódást ígérnek a természet szerelmeseinek. A nemzeti parkokban számtalan különleges állat él, köztük majmok, krokodilok, jaguárok, tengeri teknősök és nyílméregbékák. A környezettudatos utazók itt számtalan környezetbarát szálláshely közül választhatnak. A kormány jelentős adókat ró azokra a vállalatokat, amelyek szennyező anyagokat bocsátanak a vizekbe, és 2012 óta az energiának több mint 90 %-a megújulókból származik. Az ország területének 26%-a védett természetvédelmi zóna.
Az ökoparadicsomok listájáról természetesen nem hiányozhat Norvégia sem. Kevés ország büszkélkedhet olyan páratlan természeti csodákkal, mint Norvégia. Ez a csodálatos ország minden érzékszervünket megmozgatja. Az inspiráló tájaknak, a friss levegőnek és az izgalmas kalandoknak köszönhetően hazatértünk után úgy érezzük, mintha testileg és lelkileg egyaránt megújultunk volna. Norvégia vidékei rendkívül változatosak: hegyek, fjordok, kanyargó folyók, gleccserek, a városok közelében pedig füves tetejű, színes kis faházak tarkítják a tájat, tökéletes harmóniában a környezettel. Itt is a szigorú környezetvédelmi törvényeknek köszönhető, hogy sikerült megőrizni az ország érintetlen szépségét. A látogatók túrázhatnak, kerékpározhatnak, hegyet mászhatnak, vagy részt vehetnek a számtalan festői hajókirándulás egyikén. Norvégia megannyi élőlénynek ad otthont, köztük sasoknak, delfineknek és tengeri madaraknak. A nemzetközi környezetvédelmi politika vezetőjeként az ország gondoskodott arról, hogy megvédje egyedülálló tengeri élővilágát is, a halászat, bálnavadászat, kőolajipar szabályozásának köszönhetően.
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Természet |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/3 oldal
|
Bejegyzések száma: 27
|
|
|
|
2024. December
| | Hét | Ked | Sze | Csü | Pén | Szo | Vas | |
| | 1 | |
| 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | 8 | |
| 9 | 10 | 11 | 12 | 13 | 14 | 15 | |
| 16 | 17 | 18 | 19 | 20 | 21 | 22 | |
| 23 | 24 | 25 | 26 | 27 | 28 | 29 | |
| 30 | 31 | |
| |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
6 db bejegyzés |
| e év: |
183 db bejegyzés |
| Összes: |
4943 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Általános (20)
- Belső kör (0)
- Család (22)
- Munka (15)
- Haverok (0)
- Iskola (20)
- Ábrányi Emil (4)
- Adamis Anna (1)
- Ady Endre (16)
- Ágai Ágnes (1)
- Agytorna (29)
- Albert Einstein (1)
- Alföldi Géza (2)
- Alhana (1)
- Ambrus Magdolna (1)
- Andók Veronika ( (1)
- Andróczky Lászlóné (3)
- Antoine de Saint-Exupery (3)
- Anyák napja - gyermeknap (33)
- Áprily Lajos (3)
- Arany János (11)
- Arany Viktor (1)
- Arany-Tóth Katalin (1)
- Aranyosi Ervin (19)
- Artai Zsuzsanna (2)
- Árvai Attila & Emil (3)
- Átyim Lászlóné (1)
- B. B. Nala (1)
- B. Huszta Irén (1)
- B. Radó Lili (1)
- Babits Mihály (5)
- Bagi Tibor (1)
- Bajza József (1)
- Baktai Faragó Aranka (2)
- Balassi Bálint (1)
- Balázs Béla (1)
- Balázs Sándor Turza /B.A.S.A. (2)
- Bálintffy Etelka (1)
- Balla Zsuzsanna (2)
- Balogh József (2)
- Baranyai Mária (1)
- Baranyi Ferenc (2)
- Barsy Irma (2)
- Bartalis János (1)
- Bartis Ferenc (2)
- Bartos Erika (2)
- Bella István (1)
- Bencze Marianna (1)
- Benedek Elek (3)
- Berde Mária (1)
- Bertók László (1)
- Berzsenyi Dániel (1)
- Bíró Melinda (1)
- Birtalan Ferenc (1)
- Boda Magdolna (1)
- Bódás János (2)
- Bodnár Éva (3)
- Bodó János (1)
- Bodor Aladár (1)
- Bodré Anikó (1)
- Bogár Lilla (1)
- Bogdán András & Bogdán László (2)
- Bognár Barnabás (1)
- Bonifert Ádám (1)
- Buda Ferenc (1)
- Budai Zolka (1)
- Bulvár (52)
- Bölcsességek és gondolatok. (146)
- Börzsönyi Erika (1)
- Coelho Paulo (1)
- Csabai Andrea (1)
- Csabai Lajos (2)
- Csapó Lajos (2)
- Csatári Édua Éva (1)
- Cseffán Zsolt (2)
- Cseke Erika (1)
- Cseppely Zsuzsanna (1)
- Cserényi Zsuzsanna (1)
- Csiki András (1)
- Csitáry-Hock Tamás (1)
- Csokonai Vitéz Mihály (1)
- Csoóri Sándor (1)
- Csorba Győző (1)
- Csukás István (1)
- Csuray Zsófia (1)
- Czóbel Minka (1)
- Dáma Lovag Erdős Anna (1)
- Dapsy Gizella (1)
- Darvas Szilárd (0)
- Darvas Szilárd (1)
- Deák Erika (2)
- Devecseri Gábor (1)
- Dévényi Erika (3)
- Dienes Eszter (1)
- Dobos Hajnal (1)
- Dobrosi Andrea (1)
- Dobszai Károly (2)
- Dóczi Lajos (1)
- Domahidi Klára (1)
- Domonkos Jolán (1)
- Donászy Magda (2)
- Dorys May (0)
- Dr. Gyökössy Endre (2)
- Dsida Jenő (7)
- Duduj Szilvia (1)
- Dugasz István (2)
- Dutka Ákos (2)
- Dylan D Tides (1)
- Ecsedi Éva (1)
- Egészségünk érdekében... (148)
- Egyed Emese (1)
- Elekes Tímea Izabella (1)
- Életképek (100)
- Életmód (92)
- Endrődi Sándor (1)
- Erdei Éva (1)
- Erdélyi József (1)
- Erdős Olga /Luna Piena/ (2)
- Erdős Renée (1)
- Eszenyi Matula István (1)
- Évszakok (124)
- Falcsik Mari (1)
- Falu Tamás (1)
- Farkas Anna&Árpád&Éva&Imre (6)
- Fáy Ferenc (1)
- Fazekas István (1)
- Fazekas Miklós (1)
- Fecske Csaba (2)
- Fehér Miklós (1)
- Fekete Lajos (1)
- Fellner Isrván (1)
- Fenyő László (1)
- Ferenczi Csilla (1)
- Fésűs Éva (2)
- Ficzura Ferenc (1)
- Film - színház (54)
- Flammerné Molnár Edit (1)
- Fodor Ákos& Emese&József (2)
- Fonyó Tamás (3)
- Fortune Brana (2)
- Fuchs Éva (1)
- Füle Lajos (6)
- Földeáki-Horváth Anna (1)
- Gabriel Garcia Márquez (4)
- Gál Éva Emese & János (2)
- Galyasi Miklós (1)
- Gámenczy Eduárd (1)
- Garai Gábor&János&Katalin (3)
- Gárdonyi Géza (6)
- Gaudi Éva Molly (1)
- Gebhardt Nóra (3)
- Geisz László (2)
- Gere Irén (1)
- Gergely Ágnes & István (2)
- Gligorics Teréz (3)
- Goethe (5)
- Gősi Vali (1)
- Grigó Zoltán (1)
- Gulyás Pál (1)
- Gutási Éva (1)
- Gyimóthy Gábor (2)
- Gyóni Géza (2)
- Győrfi-Deák Éva (3)
- Gyulai Pál (5)
- Gyurkovics Tibor (2)
- Gyöngy (1)
- Gyönyörű virágok&idézetek (37)
- György László (2)
- H. Kohut Katalin (1)
- H.Gábor Erzsébet (0)
- Hajas György (1)
- Hajdú Levente (1)
- Hajdu Mária&Saci (2)
- Hajnal Anna (2)
- Hámori István Péter & Zsóka (2)
- Hamvas Béla (1)
- Hamza Anikó (2)
- Harcos Katalin (4)
- Hatos Márta (1)
- Havas Éva (1)
- Hazafias versek (18)
- Hazánk - otthonunk (181)
- Heine (3)
- Heiner Ágnes (1)
- Héja (1)
- Helen Bereg (3)
- Helena (1)
- Heltai Jenő (10)
- Hemingway (2)
- Hepp Béla (1)
- Hervay Gizella (1)
- Híres emberek-jeles napok-évfo (154)
- Hirth Éva (1)
- Hóbor Hajnalka (1)
- Hock Éva Etelka (1)
- Hollósy-Tóth Klára (1)
- Horváth Ilona & Horváth István (2)
- Horváth M. Zsuzsanna (1)
- Horváth Piroska (1)
- Horváth Tóth Éva (1)
- Hosszú Bettina (1)
- Humor (246)
- Húsvét - Pünkösd (34)
- Idézetek birodalma (149)
- Ignotus (1)
- Ilianne (2)
- Illés Judit & Gábor (2)
- Illyés Gyula (2)
- Imre Flóra (1)
- Irodalom - Próza (105)
- Ismeretlen szerzők (1)
- Jagos István (1)
- Jakos Kata (1)
- Jatzkó Béla (1)
- Jékely Zoltán (1)
- Jobbágy Károly (2)
- Jókai Mór (4)
- Jolie Taylor (1)
- Jónás Tamás (1)
- Jószay Magdolna (1)
- József Attila (9)
- Juhász Gyula (6)
- Juhász Magda & Juhász Szilvia (3)
- Juhászné Bérces Anikó (2)
- K. László Szilvia (1)
- Kacsa Zsóka (2)
- Kaffka Margit (1)
- Káli László (1)
- Kálnoky László (1)
- Kamarás Klára (2)
- Kamenitzky Antal (1)
- Kányádi Sándor (2)
- Karácsony - Újév (76)
- Karai Gábor (1)
- Karinthy Frigyes (4)
- Károlyi Ami (1)
- Kárpáti Tibor (1)
- Kassák Lajos (1)
- Kaszás Zoltán (1)
- Katerina Forest (1)
- Katona Bálint & Andrea (3)
- Katona József (1)
- Kecskés Beatrix (2)
- Kelemen Évi (1)
- Keller Boglárka (1)
- Kerecsényi Éva (1)
- Kerekes László (1)
- Kereszti Hajnalka (1)
- Keresztury Dezső (1)
- Kerner Mariann (1)
- Kertünk - házunk - otthonunk (53)
- Kijacsek Erzsébet (2)
- Kincses Zoltán (2)
- KisJenő,József,Judit,Irma,Rea (6)
- Kocsis Dániel (1)
- Koltay Gergely (6)
- Komáromi János (2)
- Komjáthy Jenő (2)
- Komróczki Zoltán (0)
- Konda Bartal Piroska (2)
- Kondra Katalin (1)
- Koós Attila (2)
- Koosán Ildikó (1)
- Kormányos Sándor (1)
- Koszpek Ferenc (1)
- Kosztolányi Dezső (7)
- Kotsy Krisztina (1)
- Kovács Daniela & Anikó & Erika (4)
- Kun Magdolna (4)
- Kustra Ferenc (1)
- Kölcsey Ferenc (4)
- Lackfi János (2)
- Ladányi Mihály (1)
- Lady Moon (1)
- Lampert Géza (1)
- Lányi Sarolta (2)
- Laren Dorr (2)
- László Andrea, & Ilona, &Noémi (3)
- László Ilona (1)
- Lelkem szirmai (74)
- Lengyel Jolán (2)
- Lengyel Károly (1)
- Lesznai Anna (1)
- Lévay József&Lévay László (3)
- Ligeti Éva (2)
- Linda Dillow (1)
- Lindák Mihály (1)
- Linn Márton (1)
- Lippai Marianna (1)
- Lithvay Viktória (1)
- Lőrinczi L. Anna (1)
- Losonci Léna (2)
- Lupsánné Kovács Eta (2)
- Lys Noir (1)
- Lyza (1)
- M. Laurens (1)
- Maczkó Edit (1)
- Madách Imre (2)
- Magyar sorsot - magyar kézbe! (88)
- Major Gabriella&Majoros Gabrie (2)
- Majtényi Erik (1)
- Majthényi Flóra (2)
- Márai Sándor (7)
- Mardi Miriam (1)
- Marschalkó Lajos (1)
- Marton Pál (2)
- Maryam /Moldován Mné (1)
- Maszong József (1)
- Máté Péter (2)
- Matos Maja (1)
- Mécs László (1)
- Média (432)
- Meggyesi Éva (1)
- Mentovics Éva (2)
- Metzger Zsuzsanna (1)
- Mikodi Bianka (1)
- Minden, ami szép (8)
- Mindenszentek, halottak napja (10)
- Mirian (2)
- Monok Zsuzsanna (1)
- Móra Ferenc (4)
- Móra László (3)
- Moretti Gemma (1)
- Móricz Eszter (1)
- Művészet (60)
- Müller Péter (2)
- Mysty Kata (1)
- N. (0)
- Nadányi Zoltán (1)
- Nagy István Attila & Bálint (3)
- Nagy Krisztina (1)
- Nagy László & Ilona (4)
- Nemes Nagy Ágnes (1)
- Némethné Mohácsi Bernadett (1)
- Nemzeti ünnep (61)
- Névnap- szülinap (48)
- Nőnapra & Farsang (10)
- Nyakó Zita (1)
- O, Ó (0)
- Ó. Kovács Ibolya (1)
- Oláh Gábor (1)
- OMNYE (58)
- Orbán Balázs&Orbán Hajnalka (3)
- Őri István (3)
- Orosz költők (3)
- Orth László (3)
- Osho (4)
- P. Geraldy (1)
- P. Pálffy Julianna (1)
- P. Tóth Irén (1)
- Pajzán történetek&mondák (46)
- Palágyi Lajos (1)
- Pálvölgyi Attiláné (1)
- Papp Váry Elemérné (2)
- Pásztor Piroska & Klaudia (2)
- Paudits Zoltán (1)
- Paula S. Tizzis (1)
- Pecznyík Pál (2)
- Pej Erika (1)
- Pénzár Miklós Csaba (1)
- Péter Erika (1)
- Pethes Mária (1)
- Petőfi Sándor (13)
- Pilinszky János (2)
- Piszár Éva (1)
- Pogány Zoltán (1)
- Politika (24)
- Poller Ildikó (3)
- Popper Péter (2)
- Pósa Lajos (11)
- Posztós Lenke (1)
- Prohászka Ottokár (1)
- Puskin (3)
- Rab Zsuzsa (1)
- Rabindranath Tagore (1)
- Radnóti Miklós (4)
- Rajki Miklós (3)
- Rajzó Eszter (1)
- Rasztik Edit Emese (1)
- Ratkó József (1)
- Reichard Piroska (1)
- Rejtő Jenő (2)
- Reményik Sándor (25)
- Reviczky Gyula (3)
- Riersch Zoltán (1)
- Romhányi a Rímhányó (1)
- Rónay György (1)
- Rózsa Amarilla (1)
- Rudnyánszky Gyula (1)
- S. Farkas Zsuzsanna (1)
- Sajó Sándor (6)
- Sándor Gyula (2)
- Sango Villagren (1)
- Sárándí Szilvia (1)
- Sárhelyi Erika (2)
- Sarkadi Sándor (1)
- Sárközi György (2)
- Sarlós Erzsébet (1)
- Scheffer János (1)
- Schrenk Éva (1)
- Schvalm Rózsa (1)
- Schwartz Léda (1)
- Serfőző Attila (1)
- Shakespeare (1)
- Shelley (2)
- Sík Sándor (2)
- Siklós József (1)
- Simon Ágnes & István (2)
- Simonyi Imre (1)
- Sipos Julianna (1)
- Sohonyai Attila (1)
- Somlyó Zoltán&Somlyó György (3)
- Somogyváry Gyula (3)
- Sonkoly Éva (1)
- Soóky Melinda (1)
- Sport (89)
- Steph McGrieff (2)
- Süssünk - Főzzünk (13)
- Szabados István (3)
- Szabó Éva, ...Gitta, ...Ila (3)
- Szabó Kila Margit (1)
- Szabó Lőrinc (3)
- Szabó Magda (1)
- Szabolcsi Erzsébet (1)
- Szabolcska MIhály (1)
- Szádeczky-Kardoss György (1)
- Szakáli Anna (1)
- Szalai Fruzsina (1)
- Szász Károly (1)
- Szatmári Delina (1)
- Szebenyi Judit (3)
- Szécsi Margit (1)
- Szeicz János dr. (2)
- Székely János (1)
- Szeleczky Zita (3)
- Széles Kinga (1)
- Szemlér Ferenc (1)
- Szent Gály Kata (1)
- Szentirmai Jenő (2)
- Szép Ernő (3)
- Szép versek és idézetek (85)
- Szépek szépei (21)
- Szerencsés János & Tünde (2)
- Szilágyi Anita&Viktória (2)
- Szilágyi Domokos (1)
- Szilágyi Hajnalka (1)
- Szilas Ildikó (1)
- Szilveszter Levente (2)
- Szőke István Attila (3)
- Szőllösi Dávid (0)
- Szőnyi Bartalos Mária (1)
- Szuhanics Albert (6)
- T. Fiser Ildikó (1)
- Takács Dezső (1)
- Tamás István (2)
- Tánczos Katalin (2)
- Tarsoly Beke Tamás (1)
- Tasnádi Bernadett (1)
- Tatiosz (1)
- Taygate (4)
- Telekes Béla (1)
- Természet (27)
- Thalis Silvenier (1)
- Tobai Rózsa (1)
- Tóbiás Tünde (1)
- Tokaji Márton (2)
- Tompa Mihály (2)
- Torday Teodóra (2)
- Torma Judit (1)
- Tormay Cécile (1)
- Tornay András (2)
- Tóth Anett, Juli, Julianna (3)
- Tóth Árpád (5)
- Tóth Attila & János (3)
- Tragédiák - katasztrófák (158)
- Tudod-e? (17)
- Tudomány - technika (67)
- Túri A. Zsuzsa (1)
- Túrmezei Erzsébet (3)
- Turza Sándor (0)
- Törő Zsóka (1)
- Történelem (169)
- Ujvári Lajos (2)
- Utassy József (1)
- V. Hugó (2)
- Váci Mihály (2)
- Vajda János (4)
- Vallás (81)
- Válóczy Szilvia (1)
- Vámosi Nóra (1)
- Varga János Veniam (1)
- Varga József (1)
- Varga Patrícia & Gyula (1)
- Vargáné Éva (1)
- Vargha Gyula (1)
- Varjú Zoltán (2)
- Várnai Zseni (8)
- Varró Dániel (1)
- Varró Dániel (2)
- Vas István (1)
- Vasas Mihály (1)
- Vázsonyi Judit (1)
- Végh Mária (1)
- Venyercsán László (1)
- Vesze László (1)
- Vészi Endre (1)
- Víg Éva (1)
- Világirodalom (19)
- Világirodalom (5)
- Világjárók (219)
- Virág Aliz (1)
- Vitó Zoltán (1)
- Vogelweide (2)
- Vona Erzsébet Cecilia (2)
- Vörös judit (2)
- Vörösmarty Mihály (3)
- Wass Albert (75)
- Weöres Sándor (4)
- Z, Zs (0)
- Z. Konkoly Juci (1)
- Zágorec-Csuka Judit (1)
- Zagyi G. Ilona (1)
- Zas Lóránt (2)
- Zelk Zoltán (2)
- Zene, zene, zene... (123)
- Zeneszöveg (21)
- Zimonyi Zita (1)
- Zsefy Zsanett (3)
- Zsigai Klára (1)
- Zsóka Mariann (1)
- Örökzöld dallamok (40)
|
|
|
| |
- Ma: 887
- e Hét: 6965
- e Hónap: 25083
- e Év: 667785
|
|
|
Offline
