|
2013-08-09 14:52:55, péntek
|
| |
| |
Élet, csend, csendélet...
Padlás rejtekében megbújt sok kacat,
Múltra sóvárog a pókháló alatt;
Számkivetetten felejtésbe zárva,
Szebb napok kövültek a hallgatásba.
Kötegelt újságcsomag, néma tanú,
Lapjain sárgul vidám és szomorú
Történelem, régvolt zsibongó élet,
Fosszíliák, rétegbe simult képek.
Amott fél doboz fürdőszobacsempe
Álmodik: ha társa végre leesne,
Talán egyszer ő is sorra kerülhet,
S porbafúlás helyett falra feszülhet.
A műanyag-világ selyem rózsája,
Szirmot hullajtók fakóra szítt mása,
Szikkadva senyved itt ujjnyi kosz alatt,
Már nem hiszi, hogy ő sosem hervatag.
S egy hangszóró tűrőn, sarokba vágva,
Régóta nem vár az impulzusára;
Tudja, membránja többé már nem rezdül,
Belőle szép dallam sohasem csendül.
Ernyő szelet szid, mely törte csontjait,
Bár mosná hűs eső újra foltjait!
Ó, ha tárulhatna acélos váza,
Nem lenne pókok hálószövő vára.
Ollóra gondol maradék tapéta,
Hálát nem kínál félbevágott sorsa.
Hulladék alatt plüssegér vert tanyát,
S vackába nem hord dióvacsorát...
Ablaktalan zug, halódó remények,
Réseken csak néha szöknek be a fények;
Tán kriptában szunnyadnak így a holtak -
Lomcsendélet az örökkévalónak. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Ábrahám István |
|
|
|
|
|
Online
