|
2015-04-28 10:49:05, kedd
|
| |
| |
Ábrahám István
Elfutottam
Mint Gulliver az óriások földjén,
Midőn a sok gigász karéjba vette,
Baktattam a járdán tétován, görbén,
S még a fény is unva cseppent szemembe.
Szinte rám dőlt, betemetett a város,
Kormosan tornyosult a házrengeteg,
Idegen a táj s a sálas, kabátos
Utca színébe olvadó emberek.
Emberek. Sorban. Sorsban karcolt arcok,
Mind naponta láttam, mégsem ismerem,
Sem zöldségest, ki ott árult a sarkon,
És anyukát sem, ki szembe jött velem.
Tömény a szürke, nem hígítja nékem
Robogó villamosok sárga csíkja,
Hiába lett több boltok üvegében -
Vásznam valódi színeket áhítja.
Elfutottam. El és idáig értem,
Hol a fák tövében fűbe süppedek,
Míg mélázok bogár szürcsölésében
Végre vehetek egy mély lélegzetet.
Hasad föld kérge, távolság nő folyton,
Fülemben sípoló fék zaja foszlik,
A csend gyönyörét sejtjeimbe oltom,
S már messzebbre látok: a horizontig.
Ott a zúgó város - katonás rendben.
Lüktető zaját viselem; megszokom,
De itt a békére s magamra leltem;
Ott helyem van - de ez itt az otthonom.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Ábrahám István |
|
|
|
|
|
Offline
