|
 1/1 oldal 
|
Bejegyzések száma: 2
|
|
|
|
|
|
2007-05-06 23:57:27, vasárnap
|
| |
| |
Szívszorító az a mocsok, ami vasárnap délelőtt ömlik humor címén a magyar
rádióból
2007-ben, ma reggel.
Volt ilyen a kora hatvanas években?
Ebben a helyzetben mit lehet megtárgyalni?
Az életkedvet szívják el, mint valami zsákmányt.
Miben különbözik ez a régi állami terrortól?
Hogy most ritkábban lőnek, ravaszabbul ölnek?
Az áldozatán röhigcsélő terrorista ma főműsor időben kizárólagos
szereplőként
gúnyolódik a képünkbe.
A pszicho-terrorista is öl, csak úgy tartja, hogy a lőfegyver markolatának
szorongatásánál ma célravezetőbb a mikrofon elrablása és megbecstelenítése
(az elmúlt 17 évben ez a mind nyíltabbá váló pszihikai
erőszak mintha erősödő folyamat lett volna).
Tisztes életfeltételek helyett értelmetlen, szükségtelen szellemi-fizikai
nyomorgatás hol gumilövedékkel,
hol humorosnak mondott aberrált totális megalázással, hol pedig a
törvényesnek címzett cinikusan hamis szabályozással.
Nagy a megdöbbenés, amikor a rablóról kiderül, hogy szép szóval nem lehetett
rávenni, hogy ne jöjjön be az ajtónkon, hogy ha már bejött, egyen a
süteményből kis teával, és zsákmány nélkül távozzon, hogy ha már zsákmányt
is magához vette, legalább hagyja el a helyszínt, hogy ha már ki sem akar
költözni többé, legalább ne alázza meg napról napra a háziakat, hogy ha már
megalázza napról-napra őket, akkor ...... ne dobja ki őket az ablakon,
legalább ne ölje meg őket?
Egyelőre a zsákmány elrakásánál és a napi folyamatos gúnyolódás dömpingnél
tartunk.
F Á
És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy ... (lásd alább), de talán nem is
alkalmas helyzet a rablómesék és rabló-humor gúnyműsorok áldozatokat
marcangoló évtizedei idején, hogy értelmesen beszélgessünk.
Ezek a műsorok nem értelmes emberek értelmes párbeszéde, értelmes
szórakoztatása igényével
készültek.....
Megrendelőik és készítőik talán nem is értelmes emberek.
A proletárdiktatúra nem a proletárok diktatúrája volt, hanem egy diktatúra,
amelynek célja a társadalom proletárosítása volt, bármi áron
(sortűzzel,vérbíróval, éheztetéssel, butítással ...).
Megint mintha proletárosító diktatúrában élnénk.
Nem is mintha.
És dübörög-ömlik a proletárosító aljas-humor a terroristák rádióiból.
A proletárosítás programjáról - ha még lesz valaha emberi történelem,
erkölcsi alapot tisztelő gondolkodás
- meg fogják vonni a normális, ésszerű és tisztességes minőséget.
ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^
Amiről beszélgetni kellene alkalmas körülmények között:
.... A társadalmi cselekvés, a társadalmi lét alanya az élő emberi
személyiség valamint annak közösségei, ...
... a szervezeti keret pedig csak az eszköze (tulajdona) lehet a személyes
létnek (tehát az olyan szervezeti eszköz mint a jogi személy vállalat, állam
vagy mint a jogi személy nemzetközi szervezet - mint szervezet - közvetlen
alanya nem lehet a társadalmi létnek), ha alkotmányos evidenciák felől
szemléljük a társadalmat ....
ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2007-05-06 01:00:07, vasárnap
|
| |
| |
A VÁGOTT-VIRÁG NEMZEDÉK ANYÁTLAN ANYASÁGA
A "valódi" helyett kellett egy "igazi" és,
mert olyan nagyon vágytam rá:
álmodtam magamnak egy anyát.
Széltében-hosszában nagyobb volt nálam,
haja őszes, fényes-dús, laza kontyba összefogva;
arca szív alakú; bőre ráncossága ellenére is bársonyos;
szeme, mint a fénylő gesztenye, aranyló borostyán sugarakkal,
szeretettől sugárzó (pont olyan, amilyen nagymamámnak volt).
Karja, egész teste nem azért volt kövérkésen vastag,
hogy hamarabb meghaljon, hanem azért, hogy a szeretet
kisugárzása minél nagyobb felületen áramolhasson belőle!
Olyan volt, mint egy nagy, puha-meleg fészek, ahova
oltalmat találva el lehetett bújni...
Amikor sokadszorra terhes lettem és az újabb vetéléstől félve,
szorongva, otthon betegállományban fekve vártam a gyereket,
gyakran álmodtam... Visszatérő álmom volt, hogy
állok egy hatalmas, üres, fekete-fehér kockaköves várószobában.
Ott állok és annyira félek, hogy örökre úgy maradok:
alig domborodó hassal, esetlenül, kétségektől gyötrődve,
sírva kérdezve: "Ki szeret és ki tanít meg engem anyául?"
Akkor megjelent ez a jóságos, "valódi" anya,
kitárta két vastag karját - "én" mondta,
miközben átölelt pihe-puha könnyedséggel.
"Jaj de jó!" Sírtam el magam megkönnyebbülve.
"Ne sírj kicsim! Ne félj, meg fogsz tanulni anyául;
a képesség megvan benned, csak elő kell hívni!"
"Hogyan?" Kérdeztem, de a választ már nem
hallhattam tisztán, mert felébredtem.
"A szeretet..." Rémlett, mintha ezt mondta volna,
de ekkorra mindig ébren voltam és az volt az érzésem,
hogy már csak én gondoltam tovább az álmomat.
Évekkel később: mentünk hazafelé elsőszülöttemmel
és öcsikéjével az óvodából...
"Mesélj kicsim! Milyen volt az első nap? Milyen óvodásnak lenni?
Nézd, hogy beborult! Még szerencse, hogy délelőtt levegőztünk!
Ti voltatok kint azon a csupa mászókás-bújókás óvoda udvaron?"
"Nem, mert az egész időt a foglalkozóban töltöttük, tanultunk."
"Mit tanultatok?" "Mindenfélét. Engem nem nagyon érdekelt, mert
egész idő alatt azt vártam, hogy mikor játszhatok végre!" "Miért?"
"Mert az a sok, játszani való gyerek itthon nem lehet velem - azért.
Különben is te majd megtanítasz arra, amire kell!"
Kicsi lányom, milyen igazad van! Gondoltam magamban, de neki
semmit nem mondtam, csak megszorítottam kicsi vállát, majd megállva
lehajoltam hozzá és hangosan folytattam a megkezdett gondolatot.
"De én nem vagyok óvónő, ugyan tudom, hogy mit kell tudnia egy
iskolaelőkészítősnek, de nem tudom hogyan kell megtanítani."
Erre nem szólt semmit, de tudtam hogy megérezte: ettől a pillanattól
kezdve mindketten elveszítettünk valamit, mégpedig az ártatlanságot.
Azt a feltétel nélküli elfogadáson, szereteten alapuló kapcsolatot,
amit megéltünk életének otthon töltött öt éve alatt. Ettől fogva,
mint egy ék, ott volt közöttünk a "teljesítmény központú pedagógia".
"Megyek egyet hintázni, jó?" És már szaladt is, pedig öcsikéje még
nem is ebédelt, tisztába is kellene tenni... szerencse, hogy közben elaludt.
Ahogy utána néztem a kicsi lánynak, az ismerős melegség szétáradt egész
testemben, lelkemben. Ezt a semmihez sem hasonlítható érzést
először akkor éltem át, amikor megszületett.
Megsimogattam kisfiam pihehajas fejét és éreztem, hogy ez az
érzés újra, meg újra - átmelegítve egész lényem - szétömlik bennem.
Mintha csak erre várt volna kis magzatom, mert egy erőteljes rúgással
adta tudtomra, hogy ő is itt van ám, csak még odabent!
Így, újra domborodó hasamnak is járt egy simogatás.
Miközben kezemmel is érzékeltem a magzati életjeleket,
teremtő Istenemhez fordultam hálás büszkeséggel:
(mert Isten-Teremtés-Anyaság számomra elválaszthatatlan fogalmak,
mióta részese lehettem az anyaság emberteremtő folyamatainak)
"köszönöm, hogy anya lehetek, hogy Embert alkothatok"!
Ó, milyen kishitű is voltam még évekkel ezelőtt!
Még hogy "nekem nem lesz gyerekem", sírtam sokszor - most már tudom,
hogy ok nélkül! Ilyenkor hiányzott igazán az az ember,
aki mellém állt és, mint egy szövetséges, otthont teremtett,
hogy azután megalkothassam életem fő művét: a Családot.
A boldogság pillanataiban hiányzott a jelenléte a legjobban...
Kedvesem, férjem, gyermekeim apja! Most már bevallhatom, hogy
miközben fenemód emancipáltnak mutattam magam, annyira jó lett volna
néha az összetartozás cinkosságával veled összenézni, hogy: "Te is látod,
amit én? Ugye milyen csodálatosak? Add a kezed, hogy te is érezd!"
Amint megpróbáltam ezeket a lelket kavaró gondolatokat elhessegetni,
látom ám - mintha gyermekem leképezte volna gondolataimat, hogy leugrik
a hintáról és szalad egy apjaforma fiatalember után. Már a kezét fogta,
amikor utolérem őket. (Nem győztem mentegetőzni.) "Nem történt semmi." Mondta - a nyilvánvalóan apahiányos gyerekemre nézve - az apaforma...
Szerencsére továbbsietett, így nem láthatta kibuggyanó könnyeimet.
Már a mi lépcsőházunk előtti parkolónál jártunk, amikor harsogó robajjal
keresztüldübörgött a lakótelepen egy sódert szállító dömper.
A rettenetes zajra kicsi fiam felriadt és teli torokból sírni kezdett.
Megkértem nővérkéjét, hogy fogja meg jó erősen a kocsit, mert szeretném
kistestvérét kivenni. Magamhoz öleltem úgy, ahogy álmaim anyjától
"tanultam". Úgy, hogy kicsi fiam érezze a puha-meleg-fészek-biztonságot!
Ott álltam újra domborodó hassal, kétségektől gyötrődve,
sírva kérdezve: "Hát nem látod Világ,
hogy Embert alkotok, (ha hagynád)?"!
BMI
Bp, 1998. jan. 16.
|
|
| |
|
2 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/1 oldal
|
Bejegyzések száma: 2
|
|
|
|
2007. Május
| | |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
344 db bejegyzés |
| e év: |
2982 db bejegyzés |
| Összes: |
7719 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 799
- e Hét: 2509
- e Hónap: 11113
- e Év: 47054
|
|
|
Offline
