2007-12-22 14:22:04, szombat
|
|
|
Családtalan
Fenyőillatba bódult az egész város,
az utca köve ugyan hólétől sáros,
de bent gyertyafény játszik az ablakokon,
senki se jár odakünn az utcasoron.
Azaz mégis felbukkan egy férfi éppen,
munkától fáradtan lépked a sötétben.
Hazafelé ballag, tudja, otthon várja
két kicsi gyermeke, és élete párja.
Távolról megérzi az ünnep melegét,
mely átjárja lassan a testét és lelkét.
Felfrissül a lépte, siet haza végre,
és boldogan néz fel a csillagos égre.
A Karácsony-est szelleme öleli át.
Aztán a szívébe markol egy másik kép;
a minden ünnepen kívül rekedt világ:
egy ember fekszik a fagyos földön odébb.
Rongyaiba burkolva reszkető öreg
kartonpapírból tákolt vackán szendereg.
Túlélés a tétje minden egyes napnak,
a Karácsonyról csupán álmai vannak.
Megdermedve, kábán nézi a férfi őt,
s lelkébe fogadja a némán szenvedőt.
Aztán hozzáhajol, már egészen közel,
minden apró sejtjével csak reá figyel.
Megmoccan a fekvő, mert érzi, hogy nézik,
feltűnik az arca, mely szégyentől izzik.
"Karácsony este van." - szól a férfi halkan.
"Tudom." - morogja válaszát amaz - "Az van."
majd unott közönnyel rándítja meg vállát,
és a nyirkos fal felé fordítja arcát.
"Mondja, nincs családja?" - kérdez emez sután,
de csak gyötrő csend szakad a kérdés után.
Aztán végre az öreg mégis felel: "Volt."
és hallható e szóban, hogy némán sikolt.
Gyomorba öklözően vad e kurta szó,
szívet szorongató, lelket megbénító.
A férfi halvány arcán könnypatak pereg,
egy percre talajt vesztve, mélyen megremeg.
Aztán újra szól; csendes hangon, kedvesen:
"Nem hagyhatom így itt. Kérem, jöjjön velem!"
és a másik felé két kezét kinyújtja:
"Legyen e naptól az én családom tagja!
Legyen régen meghalt apám helyett apám,
s legyen, ki mondja két fiamnak: unokám!"
A földön fekvő nem felel, csak csendesen zokog.
|
|
|
1 komment
, kategória: Általános |
|
|
|