|
2008-03-26 17:36:27, szerda
|
| |
| |
Fölhívom a figyelmet egy interjúra, amit ide is másolhatnék. Nem voltam korrekt. Most itt az interjú, dr. Deák Ernő készítette velem.
A Bécsi Napló Bécsben jelenik meg 5000 példányban, Nyugaton terjsztik, Amerikában, s Ausztráliában, s persze itt, a Kárpát-medencében is.
Az interjú:
A jövő kiszámíthatatlan
Kérdés-felelet Böröndi Lajossal
- 2008. február végéig a Flesch Károly Kulturális Központ igazgatója volt Mosonmagyaróvárott. Hány évig töltötte be ezt a tisztséget? Hogyan értékeli az ott ledolgozott éveket?
- Tizenhat éven át vezettem Mosonmagyaróváron a kulturális központot. Amikor 1992-ben azt a feladatot kaptam, hogy építsem át az intézményt s a korábbi funkciók közül a megmenteni érdemeseket más formába mentsük át s hozzak létre új szervezetet, óvatosan láttam a munkához. A hetvenes-nyolcvanas években ugyanis a művelődési intézmények hálózata a kisközösségek hálózata is volt, amelyekben sok értékes, sokszor a hatalomnak nem igazán tetsző gondolat csírázott ki. Nálunk is a művelődési központban hívták életre azt a fórumot, ahol először beszéltek nyíltan a magyaróvári sortűzről, s hozzá is tehetem rögtön, 1956 gondolata, szellemisége végig prioritást élvezett az intézményben, jelenjen az meg kiállítások, könyvbemutatók, ankétok, filmbemutatók formájában.
Nevet adtunk az intézménynek. Flesch Károlyról neveztük el, arról a világhírű zenepedagógusról, akinek hamvait a névadó ünnepség keretében helyeztük el a zsidó temetőben. Lassan megtelt élettel ismét az építmény, egyesületek, alapítványok székhelye lett, s a város hivatalos kapcsolataival együtt nemzetközivé tágítottuk az intézményi kapcsolatokat. Helyi kiscsoportokat tájoltunk Ausztriába, Dániába, Szlovákiába, Szlovéniába. Közben persze a hagyományos kulturális rendezvények szervezése sem maradt el, nemzetközi festőtábort hívtunk életre, kitaláltuk az ún. Nyári fesztivált, amely lehetőséget adott a regionális értékek felmutatására.
Mindezt nehéz anyagi helyzetben, hisz a kultúrára szánt forrásokat igyekeztek itt is, mint az országban mindenütt apasztani akkor, amikor úgymond ,,nehezebb" lett a város gazdasági helyzete.
Jó volt itt dolgozni, bár helyi politikai jellegű támadások mindig értek. Az állandóan változó összetételű önkormányzat, mint fenntartó, újabb és újabb megfelelésekre akart késztetni bennünket. Ezeket a támadásokat legkönnyebben úgy próbáltam kivédeni, hogy egyesületi színekben magam is ,,politizálni" kezdtem, így egy cikluson át önkormányzati képviselő is voltam. Ekkor alakítottuk ki azt a helyi pályázati rendszert, amely ma is működik, s alkottunk városi közművelődési rendeletet.
- Az elmúlt két évtized folyamán intenzív kapcsolatokat ápolt a szlovákiai, de az ausztriai/bécsi magyarokkal is. Mik voltak ennek indító okai? Miben látja ezeknek a kapcsolatoknak a fontosságát?
- A kisebbségi kapcsolatok kiépítésének szükségessége nem váratlan megvilágosodás eredménye volt. Író, gondolkodó emberként hamar felismertem, hogy a város történelmi régió metszéspontjában található. Barátommal bejártuk a régi Moson megyét, annak burgenlandi, szlovákiai településeit, s a 90-es évek közepén ezekről fényképes tudósításokat közöltünk a megyei napilapban.
Szlovákiai kapcsolataim régebbiek voltak, a nyolcvanas években fedeztem fel Szencet, aztán Pozsonyt, s végül távolabbi vidékeket. Magyaróvári gyerekeket vittünk Szencre, Jabloncára, Alsóbodokra táborozni, igyekeztem tudósítani a felvidéki magyarság életéről, s hivatalosan is segítettem összekötni Szencet, Somorját és Magyaróvárt. Ezek a kapcsolatok még ma is élnek, bár az utóbbi években a hivatalos érintkezésekből itthon próbáltak kihagyni, de természetesen ezek olyan mély gyökerűek, hogy napi divatok nem tudják eltépni őket.
Valójában a Bécsi Naplóval, annak főszerkesztőjével is Szlovákiában találkoztam először, s vált ez az ismeretség barátsággá, igazi munkakapcsolattá. De Erdélyben is felvidéki barátaimmal voltam először, ugyanígy a Kárpátalján és Délvidéken is. S mindig próbáltam úgy szemlélődni, hogy annak legyen magyaróvári hozadéka is. Így láthattak óváriak gyönyörű fotókiállítást felvidéki Árpád-kori templomokról, indítottunk irodalmi sorozatot Magyarnak lenni címmel, bemutatva a kisebbségi irodalmakat.
E kapcsolatok az együvé tartozás élményét jelentették nekem, s úgy gondolom, a korábban elszigetelt városnak is. Arról már nem a kultúra tehet, hogy Mosonmagyaróvár nem lett turisztikai célpont, hogy gazdaságilag lecsúszott. A kultúra csak elszenvedi ezeket a folyamatokat, s a mélyben megpróbál túlélni. Ezt teszem most én is.
- Tulajdonképpen költő. Most is éppen új kötete jelent meg. Hányadik ez könyvei sorában? Hogyan alakul országos tekintetben költői pályája?
- Valóban, kilencedik verseskötetem jelent meg most A Bárány vére címmel. Ez veszteségeim könyve. Az én '56-om könyve, bennem a magyaróvári borzalmak lenyomatával. S személyes veszteségeim is benne vannak, egyik kislányom elveszte, egy kicsit a hit vesztése is. S barátságoké is. De a versek mellett a Bécsi Napló főszerkesztőjével jelentettünk meg egy magyaróvári ,,lappangó" '56-os dokumentumokat tartalmazó könyvet is, s írtam a városról útikönyvet, s A macska lazíthat, az egér nem címmel egy esszékötetet.
Hogy országos tekintetben hogyan alakul a pályám? Nem látom, hogy Magyarországon lenne irodalmi élet. Az Írószövetséget két évtizede próbálják ellehetetleníteni, régi módszer, ha másként nem megy, gazdaságilag. A belterjes társaságok soha nem vonzottak, maga a lepusztult állapotú főváros sem. Van egy kör, ahol ismerik dolgaimat, van néhány folyóirat, ahol szeretnek, de atomizáltnak látom az irodalmat. Egyébként is tudatos a nemzetben gondolkodó irodalom háttérbe szorítása, s ennek alkotói sokszor úgy védekeznek, hogy hangos politikai csoportokhoz csapódnak, s ,,performanszokban" élik ki magukat. S az összefogásnak jelei sem látszanak. Ma összefogni nem valamiért tud a magyar értelmiség, hanem valami ellen. Ez országos és helyi szinten is látszik. S már a fiatalokban sem igazán lehet bízni, hisz amin ők nevelkednek, az ezerszer megrágott s kiköpött étek. Nincsen, aki elvezeti őket Illyés Gyulához, Németh Lászlóhoz. Nincsen minta.
A vers nálam a létezés egyik formája. Úgy írok verset, ahogyan levegőt veszek. Szükségem van rá. Jó tudni, hogy vannak még hozzám hasonló gondolkodók.
- 2008. március 1-jével változás állt elő életében. Igazgatói állásától önként vált meg, vagy voltak kellemetlen dolgok is az intézet továbbvitelében?
- Március elsejével eltávolítottak a kulturális központ éléről. Hivatalosan úgy tűnik, hogy önként váltam meg attól. Kafka jut eszembe (a magyarországi állapotokon gondolkodva nem először), s a Per, amikor az ítéletvégrehajtók megkérik az áldozatot, hogy ölje meg magát, mert ők erre nem képesek.
Az elmúlt közel két évtizedben bizonyára sértettem érdekeket, íróként, tollforgatóként nem mindig tudtam kitalálni, hogy mit érdemes megírni, mit hoz a jövő. Visszavontam igazgatói pályázatomat, mert a pályáztatási eljárás során olyan méltatlan támadások értek, amelyeket nem tudtam jól kezelni. S mert erre megkértek. Amikor közlik az emberrel, hogy nem fogja elnyerni saját állását, s jobban jár, ha önként visszavonul, akkor elgondolkodhat: harcol, és veszít, s esetleg közben infarktust kap, vagy kármentést végez, s magában megpróbálja elrendezni a dolgokat.
A legfurább az, hogy ezt Mosonmagyaróváron éppen magát jobboldalinak nevező önkormányzat tette. Most, egy kis idő elteltével persze látja az ember, hogy nem az önmegnevezés számít, hanem az értékrend, amit képvisel. Ide is lecsorgott az országos gyűlölködés, az egymás eltiprásának vágya, s tegyük hozzá, szánalmas látni helyben az elmúlt másfél év politikai tisztogatását, s az érték tudatos-tudatlan pusztítását. Ezek a ,,balesetek" még egy műtét melléktermékének is tekinthetőek lennének, ha az ember nem tudná, hogy jön a visszavágás majd, s egy fordulat más előjellel követi el ugyanezeket a bűnöket. Egyszerűen nincs annyi érték, hogy ez súlyos következmények nélkül folytatható legyen. Biztos vagyok benne, hogy akiknek ,,szálka" voltam a szemében, a fent említett dolgokat, az elmúlt időszak eredményeit nem is ismerik. S abban is, hogy számukra mindez nem fontos, hisz ennél fontosabb szempont az, hogy mindenhova a saját embereiket ültessék. S ezt azért is mondom, mondhatom, mert tanúja voltam ilyen kinyilvánításoknak.
- Hogyan tovább? Legtermékenyebb férfikorban van. Mik a tervei, hiszen igazgatói tevékenysége mellett eddig más feladatokat is ellátott?
- Hogyan tovább? Nem vagyok egyedül, aki úgy érzi, hogy a nyolcvanas évek második felének légkörében élünk. Megfélemlítés, anyagi ellehetetlenítés, egzisztenciális tönkretevés munkál azok ellen, akik gondolkodni merészelnek. De van egy nagy különbség, akkor volt remény. Hittünk a nyugati mintájú demokráciákban, s abban, hogy majd szabad társadalomban élhetünk. De ma hiába tépjük fel a bebádogozott ablakokat, nem friss levegő árad be, hanem bűz.
Mit tehet az ember, mit gondolok én saját jövőmmel kapcsolatban? Ötvennégy éves vagyok, messze még a békés, nyugodt öregkor, s a nyugdíj. Kenyeret kell keresni, s mellette, amennyire lehet, megőrizni magamat. Nem szakadtak meg kapcsolataim, csak megnehezültek. Hiszek a barátságokban is, bár tudom, sorsfordító időkben kevesebb lesz a számuk. Még úgy sem gondolom, hogy örökre hagytam el a kulturális központot.
Két középiskolás osztályt oktatok magyar nyelvre és irodalomra a piarista iskolában Mosonmagyaróváron, s azért említem ezt, mert ma leginkább itt érzem magamat jól. Becsukom az ajtót, s a vastag, öreg, sokat látott falak kizárják azt a sok szennyet, ami rajtuk túl van. Fontosnak érzem lelkileg, hogy otthon érezhetem magamat náluk.
A jövő kiszámíthatatlan.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
Offline
