|
2008-11-10 13:16:42, hétfő
|
| |
| |
„Nem engedi, hogy lábad megtántorodjék..." (Zsolt 121,3).
Ha az Úr nem engedi meg, hogy megtántorodjunk, akkor sem ember, sem az ördög nem buktathat el bennünket. Hogy örvendeznének pedig, ha szégyenletes bukásba vihetnének minket, kimozdíthatnának a kegyelemből és eltemetnének, hogy még az emlékünk se maradjon meg! Szívbeli gyönyörűséggel tennék mindezt, ha nem volna akadálya, de az Úr nem engedi. Ha pedig Ő mindezt nem engedi, akkor nekünk sem lesz részünk benne.
Az élet olyan, mint egy alpesi túra. A hegyi ösvényeken kapaszkodva szüntelen ki van téve az ember annak, hogy megbotlik. Ha igen magasba visz az út, a fej könnyen megszédül, és hamar megcsúszik a láb: egyes helyek csúszósak mint a jég, máshol viszont a kőgörgetegek olyan lazán fekszenek az úton, hogy az esést bizony nehéz elkerülni. Aki egész életében meg tud maradni a helyes úton, és botlás nélkül tud járni, annak minden oka megvan a hálaadásra. Amikor rejtett hasadékok és csapdák vesznek körül, a lábunk gyönge, térdünk remeg és az ellenség igen ravasz, egyikünk sem tudna elesés nélkül megmaradni még egy óra hosszat sem, ha az Úr hűséges szeretete, amely „nem engedi, hogy a lábunk megtántorodjék", nem venné szüntelenül körül.
Hogyha lábam megbotolna, Isten van velem,
és erős kezében fogja reszkető kezem.
Támogat e kéz, támogat e kéz:
hogyha lábam megbotolna, támogat e kéz.
--------------------------------------------------------------------------------
C. H. Spurgeon "Isten ígéreteinek tárháza" c. könyvéből |
|
| |
|
1 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
Offline
