Belépés
kohlinka.blog.xfree.hu
Lehet, hogy fentről többet látni, de a jajszó már nem hallatszik olyan élesen. Szendrei Klaudia
1958.03.07
Offline		 Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 15 
E. Isenhour: Add tovább!
  2009-06-14 19:48:49, vasárnap
 
 
Ha van valamid, ami jó,
Ami barátaiddal megosztható,
Legyen bár csak egy apróság:
Hozhatja Isten áldását.
Add tovább!

Lehet, hogy csak egy dal, mely vidám,
De segít megharcolni egy-egy csatát.
Lehet, hogy egy könyv, mely érdekes,
Egy kép vagy pillantás, mely kellemes.
Add tovább!

Ne feledd a másik fájdalmát!
Te kell, hogy segítsd az úton tovább.
Egy kedves szó vagy egy mosoly
Áldás lehet a másikon.
Add tovább!

Ha tudsz egy kedves történetet,
Vagy hallottál az utcán jó híreket,
Vagy jó könyvet rejt a szobád,
Mely segít elűzni a másik bánatát,
Add tovább!

Ne légy önző a szívedben,
De viselkedj a legnemesebben.
Tedd a közösbe kenyered,
Hogy társaid is egyenek.
Add tovább!

Ha Isten meghallgatta imád,
S az égből áldást küldött le rád,
Ne tartsd meg csak magadnak,
Míg mások sírnak, jajgatnak.
Add tovább!
http://nyari-virag.freeblog.hu/
http://judica.freeblog.hu/		  
 
0 komment , kategória:  Versek  
Heltai Jenő: Mert dalaimnak...
  2009-06-14 18:18:38, vasárnap
 
 

(A verset kb. két évvel ezelőtt Pogány Judit egyik asztali összejövetelnél szavalta el Kupa Mihály, a Korall együttes énekese, Balázs Fecó és Papadimitru jelenlétében. Ekkor már negyedszer ismételték az összes kiadott könyvét a pusztai magyar népnek a megírott helyszíneken)



Zirkuli Péter válogatása: Katalin

Mohazöld bársonyborítású könyvecske

Helikon Kiadó 1986.


Mert dalaimnak azt a részét,
Mely túlnyomónak mondható,
- Minek tagadjam gyöngeségem -
Kegyedhez írtam kis Kató.

És dalaimnak az a része,
Mely túlnyomónak mondható,
Kegyednek semmiképp se tetszett,
Sőt visszatetszett, kis Kató.

Igaz, hogy Önt tegezni mertem,
Ami botránynak mondható,
Mert önt csupán magáznom illik
vagy kegyedeznem, kis Kató.

De dalaimnak azt a részét,
Mely túlnyomónak mondható,
Mégis szívemből szívhez írtam,
Az ön szívéhez, kis Kató.

Hogy ön hideg maradt, s kegyetlen,
Már ez malőrnek mondható,
Ha bánatomban meghalok most,
Magára vessen, kis Kató.

Magára vessen, ha belőlem
Más nem marad meg, kis Kató,
Mint dalaimnak az a része,
Mely túlnyomónak mondható.		  
 
0 komment , kategória:  Zirkuli Péter: Katalin  
Arany János: Katalin (részlet)
  2009-06-14 18:11:27, vasárnap
 
 

Zirkuli Péter válogatása: Katalin

Mohazöld bársonyborítású könyvecske

Helikon Kiadó 1986.


Sokáig, néma élvezettel
Ölelte Forgács Katalint:
Multnak, jövőnek kínja mind
A percek árjában veszett el,
Ki fesse azt a kéjt, mikor
Györtelmes távollét után
Ily két rokon mell egybeforr?
Midőn szót nem talál az ajk,
De a kebel feszül, sóhajt,
A szívek összeverrnek
És - mint őszinte gyermek,
Vagy két találkozó leány,
Kik, ami történt évekig,
Egy perc alatt elcsevegik. -
Egyszerre, hévvel, szaporán,
Szünet nélkül felelve, kérdve,
Egymást előre is megértve
Dobogják el mind a panaszt,
A szenvedést, mi őket érte:
Ki fogja, óh! leírni azt?
S midőn az így könnyült kebel
Erőtlenebb ütésivel
ritkábban kérdez és felel,
Midőn cseppenkint száll a vér
S medrébe lassan visszatér,
Midőn bizalmas sziv sziven,
Eggyéforrott érzelmiben,
Bágyadt elomlással pihen:
Hol a szavak, e nyugalom
Édes báját kimondanom?!
Egy álom ez: könnyű,mikép
Az illat és a napsugár,
Egy új világ, tündéri szép,
Hogy a lélek mosolygva jár,
Nem élvez ilyet az alélt
Vándor, ki hűs ligethez ért,
Hol fürtös árnyék, lenge szellő
S fehér gyöngyökben felszökellő
Hideg forrás, mely szomjat olt.
Alámerülten a puha
Fünek sötétzöld bársonya,
Fenn, lomb között a tiszta bolt,
Mely távolabb változatos
Festői táj föl hajolt, -
Madárének és illatos
Virág és kellemes színek
Enyhítni őt versenyezzenek.
Ilet nem adhat semmi más,
Csak a boldog tapasztalás,
Melynek, ha egyszer vége lett,
Nem fogja felvarázslani
Soha többé a szolgai
Másolgató ... a képzelet.

  
 
0 komment , kategória:  Zirkuli Péter: Katalin  
Búcsú Katharinától
  2009-06-14 17:59:40, vasárnap
 
 

Zirkuli Péter válogatása: Katalin

Mohazöld bársonyborítású könyvecske

Helikon Kiadó 1986.


Theodor Storn: Búcsú Katharinától

Mint a humusi író legtöbb műve, keretes elbeszélés az Aquis submersus is: véletlenül bukkant rá narrátora egy XVII. századi festő följegyzéseire, melyekből föltárul előtte egy tragikus szerelmi történet, megvilágítva a régi templom egyik gyermek-arcképének, s a rajta olvasható betűknek jelentését - C.P.A.S., culpa patris aquis submersus, apja bűne miatt víz alá merült. Katharina apja, anemes Gerhardus úr pártfogolta a közrendű származású festőt, az ő kastélyából indult németalföldi tanulóútra, s ott, hajdani vakációk színterén talált később először egymásra Katharina és Johannes.

Kevéssel kedves apámuram halála után történt, hogy először töltöttem itt az egész vakanciát, ő akkor kilencéves lányka lehetett, két barna hajfonata csak úgy röpködött a feje körül, én néhány esztendővel előtte jártam. Egy reggel kiléptem a kapuházból, Dieterich, az öreg intéző, aki a bejárat felett lakik és akinek bizodalmas szomszédságában az én kis hálókamrámat berendezték, kőrisfaágból íjat készített nekem, a nyílvessző fejét is megtöltöttem rendes, jó ólomból, én pedig készültem a rablómaradakra, melyek épp elegen sikongtak az udvarház körül, egyszerre csak ugrándozva felém rohan a kislány.
- Hallod-e Johannes, mutatok egy madárfészket, ott az odvas körtefában, csakhogy vörösbegy lakik benne, azokat nem szabad lelőnöd!
Ezzel már előre is viharzott, de húsz lépésnyire se közelítette volt meg a fát, láttam, hogy nagy hirtelen megáll.
- A huhu! A huhu! - kiáltotta és két kis kezét láthatóan iszonyodva döntötte a levegőbe. A madár pedig egy nagy erdei bagoly volt, az öreg fa odva felett ült és leste, nem kaphatná-e el valamelyik madárkát, amikor kiröppen. - A huhu, a huhu! - kiáltotta megint a leányka. - Lőj, Johannes, lőj! - a bagoly azonban úgy belesüketült a mohó étvágyába, hogy továbbra is ott ült és mereven bámult az oduba. Én meg felvontam az íjamat és lőttem, hogy a rablómadár hánykolódva a földre esett, a fából egy csivogó madárka ropült a magasba.

Ettől kezdve Katharina meg én jó barátok lettünk, erdőben, kertben, ahol a kislány volt, ott voltam én is. Emiatt aztán hamarosan ellenségemnek kellett támadnia, ez pedig Kurt von der Risch volt, akinek atyjaura onnan egy órányira lakott gazdag udvarában. Nagy tudományú udvarmestere kíséretében, akivel Gerhardus úr szívesen eltársalgott, gyakorta eljött látogatóba, s fiatalabb lévén Wulf úrfinál, Katharina társaságára meg az enyémre szorult, s a barna úrilányka különösképpen és láthatóan tetszett neki. De ezzel ugyan kevésre ment, Katharina csak nevetett az ifjú horgas madárorrán, amely, mint csaknem valamennyi pereputtyának, neki is bozontos üstök alatt két, majdnem kerek szem között ült az arcában. Sőt, ha csak messziről meglátta, már előre nyújtotta a fejecskéjét és azt kiáltotta, hogy: "Johannes, a huhu, a huhu! Aztán elbújtunk a fészerek mögé, vagy pedig egyenest az erdőbe szaladtunk, amely nagy ívben a szántó és utána megint a kertfalak mentén húzódik.

Hogy a kis Risch báró ezt észrevette, gyakorta egymás hajának estünk, aminél azonban - mivelhogy ő hevesebb volt, mint amilyen erős - többnyire én kerekedtem felül.

Mikoron, hogy Gerhardus úrtól elbúcsúzzam, külföldi utazásom előtt utoljára, de csak rövid napokra, itt időztem, Katharina már csaknem érett lány volt: barna haját aranyhálóba szorítva viselte, szemében, ha pilláit felvetette, sokszor olyan fény játszott, hogy szinte elállt tőle a lélegzetem. Egy törékeny vénkisasszonyt is rendeltek a védelmére, kit a házban csak "Urzula néni"-nek hívtak, ki nem eresztette szeme ügyéből a gyermeket és hosszú kötéssel a kezében, mindenütt mellette maradt.

Mikor pedig egy októberi délutánon a kerti árnyas bokorsorban kettejükkel fel, s alá sétáltam, egy hosszú, nyurga legény jött felénk, csipkés ujjasban és la mode tollas kalapban a fasoron át, Kurt fiatalúr volt, régi vetélytársam. Rögtön láttam, hogy még mindig teszi a szépet a szép szomszéd kisasszonynak és hogy az öreg kisasszonynak ez láthatóan nagyon tetszik. Minden kérdésnél és feleletnél csak úgy röpködött a "báró úr", amellett a tisztes dáma ellenszenvesen finomkodó hangon, rendkívül obligeant nevetgélt é s őrülten feltolta az orrát a levegőbe, engem viszont, ha közbevetettem egy szót, állandóan "magá"-nak vagy röviden "János"-nak szólított, mire a fiatal báró összehúzta kerek szemeit és úgy tett, mintha lenézne rám, holott fél fejjel magasabb voltam nála.

Katharinára néztem, ő azonban nem törődött velem, hanem finoman társalogva, illedelmesen ment a fiatalúr oldalán, néha viszont gúnyosan büszke mosoly húzta el a kis piros száját, úgy, hogy azt gondoltam magamban: "Vígasztalódj, Johannes, magasba vágja most a mérlegedet az úrfi!" Dacosan hátramaradtam és előre engedtem mindhármukat. Mikor azonban bementek a házba és én még kint Gerdhardus úr virágágyainál álldogáltam, azon töprengve, hogy hogyan eshetnék neki, mint valaha, megint és alaposan ennek a rischi uraságnak, egyszerre csak visszaszaladt Katharina, szakított mellettem egy gerebcsint a virágágyból és ezt súgta: - Johannes, mondok valamit. A huhu olyan, mint egy sasfiók, Urzula néni mondta! - Észre sem vettem, máris eltűnt. Belőlem azonban minden dacot és haragot mintha elfújtak volna. Mit törődtem tovább a báró úrral! Jókedvűen nagyot nevettem az arany napba, mert a vakmerő szavakat megint a szemeknek az az édes játéka kísérte. Csakhogy most egyenesen a szívembe ragyogott.

Kevésre rá Gerhárdus úr a szobájába hivatott. Térképen még egyszer megmutatta, hogyan kell megtennem a nagy utat Amszterdamba, leveleket adott ottani barátaihoz, s aztán sokáig beszélt még velem, mint boldogult atyámuram barátja. Mert még azon az estén a városba kellett mennem, s úgy volt, hogy onnan majd egy polgár visz magával Hamburgba a kocsiján. Mikor esteledni kezdett, elbúcsúztam. Katharina a lenti szobában a himzőrámánál ült, a görög Helénára kellett gondolnom, akit a minap láttam rézkarcon, olyan szépnek tűnt fel a fiatal nyak ívelése, mellyel a lány a munkája fölé hajolt. De nem egyedül volt, vele szemközt Urzula néni lt és történeteket olvasott egy francia könyvből. Hogy hozzáléptem, felém emelte az orrát. - Nos, Johannes - mondta -, el akar köszönni tőlem? Akkor hát egyúttal tiszteletét jelentheti a kisasszonynak is! - Katharina ekkor már felkelt a munkája mellől, miközben a kezét nyújtotta, nagy robajjal Wulf és Kurt úrfiak léptek a szobába és Katharina csak ennyit mondott: - Isten áldjon, Johannes! Én pedig mentem.

A kapuházban kezet szorítottam az öreg Dietrichhel, ki is botot és tarisznyát már készen tartott számomra, aztán a tölgek közt az erdei út felé indultam. De úgy éreztem, hogy még nem mehetek, hogy egy búcsú még jár nekem és gyakran megálltam és hátranéztem. Nem is az egyenes útnak vágtam, a fenyőkön át, hanem szinte öntudatlanul az országút felé, amely nagyot kerül. De előttem a erdő fölött már felpislogott az alkony és sietnem kellett, hogy itt ne lepjen az éjszaka. - Isten veled, Jatharina. Isten veled! - suttogtam és derekasan kiléptem a botommal.

Ekkor, azon helyt, holott a gyalogösvény az országútba torkoll - a viharos örömtől majdhogy meg nem állott a szívem - a fenyők sötétjéből egyszerre csak előrelépett ő maga, arca egészen belepirult a szaladásba, átugrott a kiszáradt útmenti árkon, úgyhogy selyembarna haja ziláltan kibomlott az aranyos hálóból, a karjaimban fogtam fel. Ragyogó szemmel, már alig pillogva nézett rám. - Utána...utána szaladtam magának! - mondta végül akadozvaés aztán két csomagot nyomva kezembe, halkan hozzátette: - Én adom, Johannes! Nem szabad visszautasítanod! - Arcocskája hirtelen elszomorodott, a duzzadó kis száj még mondani akart valamit, ekkor azonban könnyek öntötték el a szemét és ő, fejét fájdalmasan megrázva, gyorsan kiszakította magát. Láttam,hogy ruhája eltűnik a fenyves sötét ösvényén, aztán a messzeségben hallottam még az ágak zúgását és aztán egyedül maradtam. Olyan csend volt, hogy hallani lehetett a tűlevelek esését. Mikor a kis csomagot kibontottam, bár Katharinának a keresztelésekor kapott aranya volt benne, melyet annyiszor mutogatott volt nekem, mellette egy cédula feküdt, elolvastam a tűnő alkonyi fényben: "Hogy bajba ne juss!" , s ez állt ráírva. - Karjaimat az üres levegőbe nyújtottam . - Isten veled, Katharina. Isten veled, Isten veled! - százszor is bekiáltottam búcsúszavaimat a néma erdőbe - és már beállt az éjszaka, mire a városba értem.

Szabó Lőrinc fordítása
  
 
0 komment , kategória:  Zirkuli Péter: Katalin  
Heinrich Heine: Katharina
  2009-06-14 17:09:52, vasárnap
 
 

Zirkuli Péter válogatása: Katalin

Mohazöld bársonyborítású könyvecske

Helikon Kiadó 1986.


(Részlet a versciklusból)

Nem akarja, hogy bemutassam

"Nem akarja, hogy bemutassam?"
- a herczegnő így suttogott.
"Nem érzek oly erőt magamban!
Ránézek, s belekábulok."

Feldúl e gyönyörű teremtés!
Több ez, mint puszta sejtelem.
Jelenléte ujjáteremt és
új kint, s gyönyört játszik velem.

Úgy szorongok a közelében,
mégis heves vágy űz felé.
Vad csillagfény tüzel szemében,
jó sorsomé? rossz sorsomé?

Homloka tiszta. De a villám
mögötte már csattanni kész,
mely vihart kavarva lesújt rám,
hogy szívem mélyén dúl a vész!

Szája szelíd. De rémülettel
látom már a rózsák tövén
kígyóit: édes mérgeikkel,
hamis csókkal marnak belém.

De hajt a vér, egy vészes, édes,
helyhez mindjobban közelít.
S már hallom is: a hangja kérdez,
hallom csengő lángnyelveit:

"Monsieur, ki ez az énekesnő?
Ismeri a nevét talán?"
Két szót tudok dadogni, kettőt:
"Énekeltek egyáltalán?"

Tandori Dezső fordítása		  
 
0 komment , kategória:  Zirkuli Péter: Katalin  
Csokonai: Kata napra
  2009-06-14 17:04:04, vasárnap
 
 

Zirkuli Péter válogatása: Katalin

Mohazöld bársonyborítású könyvecske

Helikon Kiadó 1986.

Micsoda nagy vigság van itt a majorba,
Miért a sövény is úszkál itt a borba,
Hol vette az ennyi sok úri vendégét,
Kik dosztig locsolják a spongyia gégét?
Nem gondolhatják el a felső városba,
Micsoda trakta van itten a laposba.
Megholt-é valaki, vagy pedig született,
Hogy ennyi szép vendég egy házhoz gyülhetett?
Azt mondja egy hajdú kinn a pódiumon:
"Hát bizony, hogy Kata napján megjelentek
Sok úri vendégek, menjenek be kentek.
Lájék-é, megőltünk tyúkot, ludat, kappant,
Bor is vót, de abba a mi szemünk koppant."
Igy szóllott a hajdú. Itt vagyunk, s ha Kata
Nem bánja, elmondjuk mindjárt adcommata.
Sajnáljuk valóba, hogy ma még jó reggel
Nem jöhettünk ide éneklő sereggel.
De senki eránta semmit se jelentett,
Hogy még ma Katának tegyünk komlimentet.
Pedig olly jó szive van hozzánk őnéki,
Amellyért tisztelik a Múzsák vidéki.
Kár, hogy meg nem tudtuk elébb azt a napot,
Amellybe levegyük nála a kalapot.
Pedig Kata neve azt megérdemlené,
Hoegy a kalendárjom veressel festené.
Hogy igy, mint ünnepet, meg lehetne ülni,
S ne kellene illyen későn becsődülni.
De semmi, jó neven veszi talán Kata
At is, amit Múzsám Illy hamar írhata.
Nem cifra, de szives a mi tisztelésünk,
Csak tiszta lélekből mondjuk, úgy nem késünk.
Kivánjuk hát, éljen szerelmes párjával,
Éljen nevedékeny három nimfájával.
Éljen sok esztendőt gyönyörű napokkal
S vigadjon örökké fent az angyalokkal.
E rövid, de fontos áldásunk summája,
Légyen tiszteletünk örökös táblája.
Reggel is csak annyit tudtunk vólna tenni,
Nem szükség hát mindig kávén megjelenni.
Mi, mihelyt megtudtuk, versíráshoz fogtunk
És illy setét este idevánszorogtunk.
Mi vissza is megyünk, a többi maradjon,
Szalagja, mentéje kanapéhoz fagyjon.
Egyszóval, úr és pap, ifjasszony, kisasszon
... a major házhoz mintegy hozzá asszon.
Kinek kedve nem vót, vagy pedig nincs kedve,
Bakkantsa meg hazamentekor a medve.
Ezzel jó éjtszakát kívánunk és Katót
Instáljuk, hogy ő is kívánjon (adiót).
  
 
0 komment , kategória:  Zirkuli Péter: Katalin  
Vidáman ütök fogat gerebenbe
  2009-06-14 16:52:31, vasárnap
 
 

Zirkuli Péter válogatása: Katalin

Mohazöld bársonyborítású könyvecske

Helikon Kiadó 1986.


Robert Burns: Vidáman ütök fogat gerebenbe


Vidáman ütök fogat gerebenbe
és faragok vidáman kanalat,
üstöt foltozok és ha jön az este,
kedvemre csókolgatom Katimat.

Egész nap forgatom a kalapácsom,
csupadon-csupa fütty az életem,
éjjel babámmal élem a világom,
a király is cserélne tán velem.

Böjtöltem ám én keserű kenyéren,
míg Bessy jármát nyögte derekam:
de Szent Mihály lovát megülte régen,
madár dalol a sírján boldogan.

Gyere karomba, Katim, Katikám,
gyere karomba, hadd öleljelek!
Testem-lelkem a tiéd, Katikám,
amíg csak élek,áldom a neved!

Kormos István fordítása		  
 
0 komment , kategória:  Zirkuli Péter: Katalin  
II. (Nagy) Katalin cárnő
  2009-06-14 11:31:18, vasárnap
 
 

Zirkuli Péter válogatása: Katalin

Mohazöld bársonyborítású könyvecske

Helikon Kiadó 1986.


1762. június 28-án foglalhatta el az annyira áhított trónt az anhalt-zerbsti herceg stettini születésű leánya: egy palotaforradalom ekkor távolította el a mindössze néhány hónapig uralkodott III. Pétert, Katalin férjét (kit nemsokkal ezután meggyilkoltak. A harmincnégy éven át regnáló Katalin újabb területekkel gyarapítja birodalmát - orosz-török háborúk, Lengyelország első (1722), második (1793) és harmadik (1795) feloszlása -, kíméletlenül töri le a paraszti elégedetlenséget (melynek legélesebb kitörése a Pugacsof-féle parasztfelkelés 1773-74-ben), kegyencei, előbb kivált Orlov, majd Potyomkin közreműködésével vezet be diktátori módszerekkel reformokat (ún. "fölvilágosult abszolutizmus" - orosz változatban), támogat tudományos és művészi törekvéseket. Koráról legtárgyszerűbb képet egy végtelenül egyszerű eszközökkel megírt útirajz nyújt, az Alekszandr Ragyiscsevé, kiről a könyv megjelenésekor (1790-ben) Katalin így nyilatkozott: "Rosszabb, mint Pugacsov", s akit ezért Szibériába száműzött.


Alekszandr Ragyiscsev: Utazás Pétervárról Moszkvába

(részlet)

Mivel a kormányzat felismerte a könyvnyomtatás hasznosságát, ezt mindenkinek megengedte. Demivel egyúttal felismerte, hogy a gondolkodás tilalma meghiúsítja a szabad könyvnyomtatás jó szándékát, rábízta a cenzúrát, azaz a kiadványok ellenőrzését a közrendészeti hivatalra. Ennek kötelessége csak az lehet, hogy megtiltsa a lelket mérgező művek árusítását. De még ez a cenzúra is felesleges. Egyetlen ostoba közrendészeti altiszt a legnagyobb kárt okozhatja a felvilágosodásnak és sok évre megállíthatja az értelmet a maga útján: betilthat egy hasznos találmányt, útját állhatja új gondoatoknak és az emberiséget megfosztja valami nagy dologtól. Példaként álljon itt egy apróság. A közrendészeti hivatalba behoznak jóváhagyás végett egy regényfordítást. A fordító híven a szerzőhöz, a szerelmet "huncut istennek" nevezte. A mundéros cenzor, a tisztességes szellemétől áthatottan kihúzta ezt a kifejezést, mondván, "illetlen dolog egy istent huncutnak nevezni". Ha valaki nem ért valamihez, ne avatkozzék bele.

Ha egészséges levegőt akarsz szívni, told arrébb az olajmécsest, ha világosságot akarsz, oszlasd el a sötétséget, ha azt akarod, hogy egy gyermek ne legyen félénk, száműzd az iskolából a virgácsot. Az olyan házban, ahol divatban van a korbács és a bot, a szolgák iszákosak, tolvajok és még ennél is rosszabbak."

Hadd nyomtassanak ki mindent, amit akarnak. Aki úgy találja, hogy nyomtatásban megsértették, annak biztosíttassék a bírói igazságszolgáltatás. Nem tréfálok. A szavak nem mindig cselekedetek, a gondolat pedig nem bűn. Ezek II. Katalin irányelvei az új törvénykönyv számára. De a sértés akár szóval, akár nyomtatásban történik, mindenképp sértés marad. A törvény senkinek sem engedi meg a sértést, és mindenkinek joga van panaszt tenni. De ha az ember valakiről igazat mond, lehet-e azt sértésnek tekinteni? Erre nincs törvény. Mi rossz származhatik abból, ha a könyveket rendőrségi pecsét nélkül nyomtatják ki? Nemcsak hogy kár nem származik belőle, hanem sokkal inkább haszon. Hasznára lesz mindenkinek az elsőtől az utolsóig, a kicsitől a nagyig, a cártól a legutolsó polgárig.
A cenzúra mindennapos szabályai: kihúz, bemázol, megtilt, széjjeltép, eléget mindent, ami ellentétes a természetes vallással és kinyilatkoztatással, mindent, ami a kormányzat ellen irányul, minden személyeskedést, ami zavarhatja a tisztességtudást, a közrendet és köznyugalmat. Vizsgáljuk ezt meg részletesebben. Ha egy őrült képzelgései közben nem csupán szívében, de hangos szóval is kimondja: "nincs Isten, nincs Isten". De mi következik ebből? A visszhang: hang. Rezgésbe hozza a levegőt, felkavarja és elhal. Az értelmen ritkán hagy nyomot, s ha igen, akkor is haloványat, érzi létét, aki nem hisz benne. De még ha úgy gondolná is, hogy a közrendészeti altiszt felléphet e vádlóként az ő nevében? A Mindenható annak, aki kereplőkkel csap zajt, vagy félreveri a harangot, hitelt nem ad. Ő, aki villámlik és mennydörög, aki valamennyi elemnek parancsol, aki megremegteti a szíveket, viszolyog attól, hogy a világegyetem túlsó feléről valaki bosszút álljon érte, l egyen akár az a magát az ő földi helytartójának képzelő cár, aki azt hiszi, bíráskodhat az Őt ért sérelemért. Az fog felelni majd előtte.

Trócsányi György fordítása


Katalin cérnő kapcsolatban állott a francia enciklopédistákkal, levelezett Voltaire-rel, franciául jól tudott, ezen a nyelven írta meg memoárjait s drámái, történelmi beszélyei egy részét.A legtöbb lelkesedést Diderot-ból csiholta ki: a szűkölködő író - hogy gyermekéről gondoskodni tudjon - úgy döntött, eladja könyvtárát. Szándékáról közvetítők révén értesült Katalin, s válasza nem késett: "A Cárnő Őfelsége szívét meghatottság töltötte el, hogy az irodalom és tudományok birodalmában oly hírneves Filozófus, leánygyermeke iránti szeretetből meg akar válni gyönyöreinek tárgyától, munkájának kútfőjétől, pihenő óráinak hű társától." Ajánlata kedvező: tizenötezer frankért megveszi a könyvtárat (ez háromezerrel több a legjobb párizsi ajánlatnál), de az teljes egészében Diderot-nál marad, ki évi ezer frank fizetést is kap a könyvtár gondozásáért, a filozó kisvártatva megkapja még egy összegben a huszonöt évi "könyvtárosi" járandóságát - kézirataiért. Diderot mindenekfölött a kultúra istápolójához intézi hát leveléit, a tudományok pártolójának fejti ki némely tervét.


Denis Diderot leveleiből

II. Katalin Ő Császári Felségéhez


Bátorkodom Ő Császári Felségének elmondani ábrándozásaimat, hogy érezze, mi a különbség egy uralkodónő fejében megforduló fordulatok és aközött, ha egy szegény ördög fogja magát és politizálni kezd az eresze alatt. Idáig terjed annak az ereje, Asszonyom, akit filozófus névvel illetnek. Mosolyogjon rajta és ha elmosolyodik, máris elnyertem Felségedtől mindazt az elégtételt, amelyre vágytam.

Fölhozhatom Felségednek- anélkül, hogy egekig magasztalnám önmagam -, hogy mi valamennyien, úgy ahogy vagyunk, semmivel sem tudunk ennél többet. Mi sem könnyebb, mint ágyban fekve igazgatni egy birodalmat. Ilyenkor minden akaratunk szerint történik.

Igaziból és amikor munkához kell látni, azt hiszem, minden másképp fest. Felséged volt olyan jó, hogy elmondta nekem, gyakran több kötetre való írást végigolvasott, míg egyetlen jó sorra bukkant. Én csak egy negyedórányi időveszteséggel többet kívánok Felségedtől. És már ez is túlzottan sok.

Mélységes tiszteletemről biztosítom Felségedet és alázatosan mentem magam. Azért, hogy ilyen léhák a gondolataim, némilag vigasztal a történelmi igazság, amelyről alkalmam volt az eredeti iratokból tájékozódni.
Bátorkodhatom-e arra kérni Ő Császári Felségét, hogy másoltassa le ezt a rövid írást, ha méltónak találja rá és égettesse el az eredetijét?


II. Katalin dicsérete


Milyen bölcs volt Ő Császári Felsége, mikor minden állama összes tartományának megadta azt a jogot, hogy magok válasszák meg képviselőjüket! De elég erős lesz-e ahhoz is, hogy meghageyja nekik azt a szabadságot, hogy megerősítsék vagy visszahívják a képviselőjüket? Nem fog-e beleszólni a testület megalakításába és hatalmas, termékeny szelleme sugallt-e már neki valamilyen módot arra, hogyan akadályozhatja meg, hogy valamelyik utódja beleszólhasson? Nem hiszem, hogy van ennél nehezebben megoldható politikai probléma, de meg sem fordul a fejemben, hogy Őfelsége erejét meghaladná ez a feladat. Már annyi megdöbbentő dolgot vitt végbe, hogy nem tudni, van-e olyan, amire nem képes.

Ha az a szándéka, hogy örökéletűvé teszi törvényeit és az eljövendő zsarnokság elé áthághatatlan hatalmat állít, bizonyos, hogy jobbat nem is cselekedhetne. Nagyszerű, bátor és emberi egy uralkodónőben, hogy maga emel gátat az uralkodói hatalom elé!


II. Katalinhoz


Asszonyom! Négy-öt hónappal ezelőtt átadtam Grimm úrnak a Tervezetet egy Egyetem, azaz a tudományok és szabadművészetek nyilvános iskolája számára, amelynek kidolgozására Felséged mindkettőnket felkért. Legelőször is hálámat fejezem ki, hogy így kitüntetett megbecsülésével mindkettőnket, feltételezve, hogy rendelkezünk e nehéz és kiterjedt tárgy megoldásához szükséges tehetséggel és tudással. Nem hiszem, hogy ama kellemetlen körülmények, melyekbe a barátom került, lehetővé tették volna számára, hogy betöltse feladatát, minthogy teljesen és őszintén közöltem velel művemet és ez volna életében az első eset, hogy ne vette volna tekintetbe a véleményemet és dicséretemet, annyira, hogy elrejtette volna előlem a sajátját. A magam részéről megtettem, ami tehetségemből telt, bár ennek ellenére elnézéséért folyamodom és emlékeztetem Felségedet arra, hogy az a "férfiaskodás", amelyet tetteinkből ismer és megbocsát, írásainkba is beszüremkedik. Amikor kéziratomat Grimm úrra bíztam, követeltem, hogy úgy küldje el Önnek, ahogy van, mindenféle hozzáírás és elvétel nélkül, bizonyára így is tett.

A terv azonnali végrehajtása két komoly akadályba ütközik: alig van iskolakönyv és nincsenek tanítók.

Gondolkoztam ezen és úgy találtam, ha az egyik akadály elhárul, a másik nem létezik többé.

Bátorkodom tehát arra buzdítani Felségedet, hogy akadémikusaival és Európa többi részének tudósaival írasson tankönyveket. Ez olyan szolgálat, amelyet valamennyi civilizált országnak tesz és amely öregbíti hírnevét. Ez olyan, a közoktatás tökéletesítésében lényeges dolog, amellyel egyetlen uralkodó sem törődött eddig. Ez egyik oka annak, hogy iskoláink továbbra is elmaradottak és amíg ez az ok fennáll, elmaradottak is lesznek.

Ha jó és anyanyelvre lefordított iskolakönyvek készülnek, Felséged nem lesz többet kénytelen idegen tanítókat hívatni. Saját alattvalói közül kerülnek majd ki ezek. Mindenki, aki képes megérteni egy tankönyvet, képes azt megtanítani a gyerekeknek.

Azt javasoltam, hogy a tudomány és a szabad művészetek tanításához oda kellene kapcsolni e tanok fejlődésének történetét. De úgy vélem, a történeti rész az utolsó leckékbe kell hogy kerüljön, mert ha erre nem ügyelnek, a tanulók semmit sem fognak érteni, vagy rosszul értik a dolgokat.

Bölcs lenne megparancsolni a teológia professzorainak, hogy a vallásoktatást egy vallási türelemről szóló értekezéssel fejezzék be.

Ha az általam megjelölt művek között Felséged nem találja Condillac abbé Nevelési kézikönyvét, annak nincs egyéb oka, minthogy e kiváló oktató kiváló műve, amely ennek ellenére mindeddig csak egyetlen ostoba tanítványt szerzett magának, még nem jelent meg.

Igen hálátlan volnék, ha megfeledkeztem volna az apróbb megbízatásokról, melyekkel Felséged megtisztelt engem. Mi jobbat tehetnék,mint hogy ezeknek szentelem maradék éveimet és maradék értelmemet és alázatosan kérem Felségedet, rendelkezzék velük.

Emlékszik-e még, hogy arra kért, de Gribeauval úr híján, valamelyik "fattyát" küldjem? Kettőt ajánlok közülük. Egy levelemhez csatolt lapon Felséged megtalálja azt a néhány kérdést, amelyre választ szeretnék kapni.

Egy városunkból való "művész" olyan ingaórát készített, amely a csillagrendszer minden mozgását mutatja. Ez a gépezet szemlélteti az égitesteket és jelenségeket és ezzel igencsak megkönnyíti megértésüket. Milyen jól festene ama szép glóbusz mellett, melyet Felséged dolgozószobájában láttam, vagy m ég inkább valamelyik tagintézetben. Különben a "művész", aki az ő irányítása alatt kivitelezte az órát: ez a munkás megtelepedne Szentpéterváron.

Nem küldtem el Felségednek azt a cementet, amelyet bizonyos Picot készített, mert az elvégzett kísérletek nem hozták meg a várt, csodás eredményeket.

A kisasszonyoknak szánt színdarabok el fognak készülni, méeghozzá úgy, hogy nem szándékozom Voltaire magas korát megérni.

Eltökéltem, hogy minden tartozásomat lerovom ama nemzettel szemben, amelynek uralkodónője jótéteményekkel halmozott el saját házamban, méltóságokkal saját államaiban, ahol országa nagyjai olyan fogadtatásban részesítettek, hogy azt csak úgy tudom meghálálni, ha soha nem felejtem el.

A franciák azonban korántsem olyan léhák, mint Felséged képzeli, hiszen Felséged intézményeinek és azok alkotmányának ismertetését általános tetszés fogadta. Óh, Asszonyom, csak azokon múlik, akik bennünket kormányoznak, hogy újra nagy és gyönyörű nemzet legyünk. A szent szikrát, amely a hajnai parázsban pislákol, egyetlen fuvallat fellobbanthatja.

A hírek hivatalosan is megerősítik, hogy a Nagyhercegné terhes. Hadd osztozzam én is abban az örömben, mellyel ez az esemény az Ön szívét eltölti. Felséged elgyen szüntelenül és boldogan nagyérdemű, újra nagy-érdemű és még nagyobb-érdemű, ötször egymás után.

A környezetemben élők, apák, anyák és gyermekek és unokák, akik mind Önnek köszönhetik boldogságukat, a most kezdődő év elején megújítják ama jókívánágokat, melyeket minden nap Felséged felé küldenek. Mi valamennyien azt zengjük kórusban: II. Katalin valamennyi esztendeje épp oly dicsőséges legyen, mint az előzőek voltak, hogy miután ellenségeivel éreztette hatalmát, uralkodása hátralévő idejét hadd fordítsa arra, hogy jóságát éreztesse alattvalóival és az uralkodás magas művésézetéből mutasson példát a mostani és eljövendő uralkodóknak.

A legmélyebb tisztelettel maradok Ő Császári Felsége legalázatosabb, legbuzgóbb és legengedelmesebb szolgája:

Diderot

Párizs, 1775. dec. 6-án

Tartozom egy bókkal Ő Császári Felségének és művészének, Falconet-nak Nagy Péter emlékművének sikeres bronzba öntése alkalmából

Kovács llona fordítása



Leopold von Sacher-Masoch: II. Katalin, a kéj cárnője

(részletek a regényből)


1895 egyik forró nyári délutánján a Carszkoje Szelo-i park egyik sűrű, árnyas csalitját választotta az ifjú festő szabadtéri műteremnek. Karcsú alakján, nemes vonású arcán, izzó fekete szemén első pillanatban meglátszott, hogy olasz. Egy kövön ülve rajzolt, előtte állt modellje, egy csinos, szőke, telt keblű orosz parasztlány, akit a festő, fittyet hányva szégyenlős vonakodására, a közeli libalegelőről hurcolt ide. Hirtelen szétvált a zöldellő múzsaberek lombja, s egy asszony állt előttük, akinek méretei egy holland heringeshordóéval vetekedtek. A falusi Vénusz, ajkán vérfagyasztó sikollyal elszaladt, az olasz festő pedig zamatos, mediterrán káromkodásokat hallott. Közben a női betolakodó keresztbefonta karját kolosszális keblén, megállt a festő előtt és akkorát kacagott, hogy belerengett monumentális teste. Szemlátomást előkelő hölgy volt, be volt púderozva dús haja. Valaha, sok évvel korábban szép lehetett, de alakja most már kifejezetten formátlan volt, elhájasodott arcára mértéktelen bujálkodás nyomta rá bélyegét, csak a szeme maradt lenyűgöző: szép kék szeme volt, ész és merészség sugárzott belőle, pillantásában volt valami parancsoló.
"Melyik ördög hozta önt ide, Madame?" - kérdezte a festő tűrhető franciasággal.
"A kiváncsiság ördöge - felelte az ismeretlen hölgy -, megláttam önt, amint rajzol, s mivel szeretem és támogatom a művészeteket..."
"Ez nagyon szép öntől - vágott a szavába az olasz -, de attól még nem kellett volna elijeszteni a kicsikét, mot aztán nem tudom a képet befejezni."
"Helyette engem fog lefesteni" -válaszolt az óriásnő hanyag fensőbbséggel.
"Még hogy önt? Ezt komolyan gondolja?"
A hölgy bólintott, az ifjú olasz pedig éppoly illetlen, mint amilyen fergeteges hahotában tört ki.
"Tehát nem akar engem lefesteni?" - kérdezte a hölgy, büszke szemöldökét haragvón összevonva.
"Eszem ágában sincs."
"Talán nem vagyok szép?" - kérdezte az ismeretlen asszony utánozhatatlan öntudattal.
"Óh! Ön rendkívül szép - tréfálkozott a festő -, de majdnem annyira kövér, mint amennyire szép."
"Hogyan is hívják magát?"
"Tomasi vagyok" -mondta a festő, vállat vont és összecsomagolt.
"Láthatólag nem tetszem önnek - így az ismeretlen asszony-, de nem tesz semmit, ön tetszik nekem és le fog engem festeni, adieu." Kegyesen biccentett és továbbsétált. Az ifjú olasz messziről követte, majd a lugasban, ahová befordult, meglátta barátját és honfitársát, Boschit,akivel együtt utazott Oroszországba, hogy ott - a francia filozófusokhoz és az olasz énekesekhez hasonlóan - szerencsét próbáljanak a könnyelmű II. Katalin cárnő fényes udvarában. Elmesélte kalandját, s még javában kacagtak a női szörnyetegen, aki az ifjú olasz ecsetjével akarta megörökíteni magát, amikor egy gárdatiszt lépett hozzájuk , s megkérdezte, melyikük Tomasi, a festő.
"Én vagyok az"- így az ifjú.
"Azt a parancsot kaptam, hogy önt a palotába kísérjem" - mondta a tiszt.
"Engem? Ki adott ilyen parancsot?"
"Őfelsége, a cárnő, személyesen."

A mázsányi súlyú női despota dolgozószobájába hívatta Prozatovát, miközben fel-alá togyogott, mint egy dühös kacsa.
"Bon soir, kedveském! - szólt udvarhölgyéhez. - Mondja csak, mi lett azzal az olasz festővel, akit tavaly nyáron a himlő meggátolt abban, hogy engem lefessen?"
"Megvolt...megvan... meglesz..." - dadogott a cárnő bizalmasa leírhatatlan zavarában.
"Azzal vádolják önt, ma chére, hogy az ön szentpétervári házában tartják fogva" - csapott le az uralkdónő, ujjaival az ablakon dobolva ingerütlten.
"Miért tartanám fogva?" - kérdezte Protazova kényszeredett mosollyal.
Katalin odalépett hozzá, hosszan fürkészte átható,kék szemével udvarhölgye arcát. - "Még ön kérdezi?"
"A legjobb akarattal sem tudom kitalálni" - felelte a kegyencnő, aki valamelyest visszanyerte nyugalmát.
"Azt mondják önről, hogy az ő festményeivel díszítette a palotáját" - folytatta a cárnő.
"Úgy van" - sóhajtotta Protazova megkönnyebbülten.
"Ezek szerint tudja, hol tartózkodik."
"Igen."
"Nagyszerű. Adok önnek három napot, hogy ezt a - mi is a neve -, hogy ezt a festőt előkerítse. Le fog engem festeni, mert ez az óhajom és nem szeretném, ha ön a legkisebb hanyagságot tanúsítaná, vagy szándékom útjába állna. Bon soir!"

Azzal a felbőszült cárnő eleresztette minden ízében reszkető kegyencnőjét, aki tüstént gyaloghintóba szállt és az öreg paraszt majorjához vitette magát, akinél- akárcsak tavaly - Tomasinak és Boschinak szállása volt.
"Én vagyok a legszerencsétlenebb asszony a világon!" - kiáltotta, átlépve a kunyhó küszöbét, ahol a két festő lakott.
"Mi történt?" - kérdezte Tomasi ijedten.
"A cárnő - nem tudom, hogyan juthatott ön újból eszébe - mindenáron le akarja festetni magát önnel" - adta hírül a megrettent szépség. - "Megparancsolta, hogy három napon belül vigyem el önt hozzá. Kegyvesztettség és száműzetés jut osztályrészemül, sőt talán annál is több."

Tomasi gondolt egyet: "Akkor hát Isten nevében lefestem azt a szörnyeteget."
"De a himlő! Ha észreveszi, hogy ön nem ragyás, rájön, hogy becsapta! Ó rettenetes, ha megharagszik, kegyetlen, kérlelhetetlen!" - sóhajtott fel a szépasszony.
"A kutyafáját!" - dünnyögte Tomasi.
"Van egy jó ötletem! - szólalt meg Boschi, aki mindeddig gondolataiba mélyedt. - Nézzék meg az én pofázmányomat! Teljesen szétmarta a himlő. Még a bal szemem is ráment. Termetre nagyjából olyan vagyok, mint Tomasi, ha én játszom a cárnőnél az ő szerepét, mindannyian jól járunk.
Az önök idiljét nem zavarja meg senki, én pedig ne legyek Adriano Malefuzzi Boschi, ha nem csinálom meg a magam szerencséjét ebben a különös udvarban!"
"Boschi, te pompás fickó vagy! - kiáltotta Tomasi. - Egy igazi zseni vagy, mindig is mondtam!"
"Meg vagyunk mentve! - ujjongott Protazova. Már holnap este bemutatom önt a cárnőnek. Szedje össze minden ravaszságát és vakmerőségét, amelyből bőven kijutott önnek és legyen úrrá éppoly veszélyes, mint amennyire Isten kegyelméből való uralkodónőnkön."

Másnap a nevetségesen fölcicomázott Boschit Protazova bevezette a cárnőhöz, aki egy párnázott karszékben ült, lábát zsámolyon nyugtatta, s egy új francia könyvet olvasgatott. Hosszan fürkészte a festőt, megmosolyogta toilette-jét, amely éppolyan tarka volt, mint a festékes ládikája.
"Ön volna Tomasi, a festő? - kérdezte.
"Igen, felség."
"Szinte rá sem ismerek önre. Nagyon rég volt, hogy utoljára láttam."
"Óh! A felséges asszony túlságosan kegyes legalázatosabb szolgájához - felete Boschi otromba térd-főhajlással -, felséged nem akarja azt mondani, hogy időközben úgy szétrágott ez az ocsmány ragya, hogy legjobb barátom, Boschi, a festő is alig ismer meg."
"Őszintén szánom önt balsorsa miatt - hajtotta be könyvét II. Katalin - , ön csinos fiatalember, igen, rendkívül csinos, minden túlzás nélkül állíthatom. Önt első pillantásra meg lehetett kedvelni."
"Most pedig úgy találja felséged, hogy afféle szörnyeteg lett belőlem - kiáltotta Boschi -, de remélem, hogy egy olyan kivételes géniuszú hölgy, mint felséged, e balszerencse miatt nem fog teljesen megfosztani kegyétől."
"Az volt a kívánságom, hogy fessen képet rólam" - szólt a cárnő.
"Óh! Ne mondjon le kívánságáról, felséges asszony! - könyörgött Boschi.- Talán remélhetem, hogy méltónak talál arra a rendkívüli kegyre, hogy az én ecsetem által örökíttessenek meg a világ legszebb asszonyának bájai!"
"Erről a kérdésről annak idején kissé másként vélekedette" -mosolyodott el a cárnő.
"Akkoriban még nem tanulmányoztam kellő alapossággal Rubenset - vallotta be Bosch-, de most esküszöm, hogy nincsen olyan asszony, akinek bája vetekedhetne az önével, felség, s ne legen Tomasi a nevem, ha nem beszélek igazat!"
"Jó, hát akkor fesse meg a képemet" - egyezett bele II.Katalin, s Boschi túláradó hálálkodással omlott lába elé, csókolgatvan kegyesen a feléje nyújtott kis kövérkés kezet.
"Csakhogy én nem portrét akarok, hanem valamilyen mitológiai képet" - folytatta a cárnő. A fűzőktől és mgas sarkú cipőktől eltorzított alakú rokokó hölgyek hiúsága volt ez: lengén öltözött istennők szerepében óhajtottak feszíteni a vásznon.
"Természetesen mitológiai kép lesz - ujjongott a ravasz talján, még mindig az északi Szemiramisz előtt térdepelve - és ahogy így magam előtt látom felségedet, felséged ellenállhatatlan és mérhetetlen szépségében, úgy vélem, felséged csakis a szerelem istennője lehet, senki más. Nagyalakú képet fogok festeni Paolo Veronese Véusz és Adoniszának modorában, amely a velencei PalazzoManfreiben látható."
"Igen, de honnan kerít Adoniszt a képhez, kedves Tomasi? - sóhajtott fel a cárnő. - Káre, hogy a himlő úgy tönkretette önt, ön csodálatos adonisz lett volna. Óh! Milyen szép fiú is volt, maga szegény ördög!" - Kezét a festő vállára tette gyöngéden.
"Ezen sajnos nem segíthetünk, felség - így Boschi -, de majd keresek megfelelő modellt, bízza csak rám."

Boschi már másnap hozzákezdett a festéshez. Felvázolta az egész jelenetet, majd elkezdte a cárnőt festeni. Nehéz feladat volt, de kiválóan megoldotta, hogy jó portrét is fessen, s ugyanakkor egy csábos szépségű nőt is varázsoljon a vászonra. A képen II. Katalin legalább harminc évvel megfiatalodott, s visszanyerte mindama báját, amelyet akkoriban birlalhtott, amikor a vörös kocsmánál tölgyfaleveles csákóban férje, II. Péter cár ellen vezette a fellázított csapatokat. Nagyon elégedett volt az eredménnyel: alig tudott megválni a képtől, amikor Bochi hazavitte, hogy Adoniszt is ráfesse, aki, egyelőre csak néhány merész vonással odavetve, Vénusz lábánál hevert. Ősz volt már, az udvar rég visszatért Szentpétervárra, amikor a festmény elkészült. Boschi a képet a Téli Palota egyik termében akasztotta ki, s kérte a cárnőt, jöjjön és tekintse meg. II. Katalin oly gyorsan jött, amennyire csak terjedelmességétől telt. Boschi elhúzta a képet rejtő függönyt, Katalinból az ámulat szakadt ki. "Pompás! - kiáltotta. Ragyogó! Tomasi, ön kiváló művész! Hanem ez az Adonisz, ez az ifjú, aki édes szépségével párját rikítja, ugya csak az ön képzeletének szülötte?"
"Korántsem - felelte Bochi szárazon. - Ez az Adonisz, felség hs-vér ember és Platon Cubovnak hívják."
"Lehetetlen! - kiáltotta II. Katalin a képre meredve , ön legalábbis nagyon sokat szépített rajta."
"A legkevésbé sem - így a festő -, s erről felséged saját szemével is megegyőződhet."
"Igen, én is ezt akarom - szólt a cárnő leírhatatlanul felizgulva -, s még ma, sőt most, rögtön!"

Amikor Boschi, karján a szép Cubovval, belépett a terembe, ahol a cárnő még mindig a képet bámulta megbűvölten, Katalinnak elakadt a lélegzete,majd így dadogott hol a vásznon ékeskedő Adoniszt, hol az előtte piruló ifjat, falva mohó tekintetével:"Igaza van, Tomasi, ez itt valóban Adonisz, egy az egyben."
Majd odalépett Cubovhoz, aki alázatosan letérdelt elé, s így szólt hozzá, megpaskolva rózsás orcáját: "Ön, fiatalember, nagyon tetszik nekem, s ha szellemi képességei nem állnak túlságosan erős ellentétben testi szépségével, akkor meg fogja csinálni a szerencséjét, ezt én mondom önnek, én, a cárnő." Kegyes mosollyal nyújtotta kezét, melyet Cubov hevesen szorított ajkához.

A cárnő felsóhajtott: első pillantásra halálosan beleszeretett Cubovba, de bármennyire el is tudott gyengülni ez a hatalmas nő, saját méltóságát és koronájának ragyogását sohasem tévesztette szem elől, s a világért sem engedte volna, hogy kegye révén bármelyik jelentéktelen férfi befolyással lehessen az állam sorsára.

Így hát elküldte Cubovot Protazovához, akinek megparancsolta, hogy kerüljön ezzel az Adonisszal minél bizalmasabb viszonyba, s így fürkéssze ki tehetségét, személyiségét és jellemét, majd mindezekről számoljon be neki.

Cubov rendkívüli szépsége Protazovára éppen olyan benyomást tett, mint a cárnőre. Az ifjú, nagyvilági hölgy eleinte nem talált szavakat, mert amikor egy rajongó kisleány gyermeki mozdulataival helyet mutatott neki maga mellett a díványon, arcába szökő vére híven mutatta érzelmi hőfokát, s amikor Cubov, aki egyedül találta magát a bájos és őt szintúgy elbűvölő nővel, megérintette a kezét, az minden ízében reszketni kezdett. Ámor nyila Protazova szívét éppúgy megsebezte, mint a felséges úrnőjét.

A jelentés, amelyet Szofija Protazova nyolc nappal később átadott a cárnőnek Platon Cubovról, oly kedvező volt, hogy II. Katalin rögvest ezredessé léptette elő az Adoniszt és lakosztályt jelölt ki neki a palotában. Ettől fogva mindennap együtt volt a két nővel, akik egymással versengve halmozták el őt kedvességük jeleivel. Boschi, az ál-Tomasi valóban megcsinálta szerencséjét: II. Katalin jelentős honoráriumot fizetett neki Vénusz és Adonisz képéért, s további mitológiai jeleneteket rendelt tőle, Platon Cubov portréjával együtt.

Márton László fordítása
  
 
0 komment , kategória:  Idézetek  
Joshi Bharat mai idézete
  2009-06-14 09:05:47, vasárnap
 
 

"Az élet olyan, mint egy keskeny híd. Az a legfontosabb, hogy ne legyen benned félelem, hogy végig kell rajta menned!" 		 
 
0 komment , kategória:  Idézetek  
Élet-idézetek
  2009-06-14 08:58:58, vasárnap
 
 

Klubból hoztam:

“Isten vagy az Élet sohasem büntet. Az ember bünteti önmagát az Istenről, Életről, Világegyetemről alkotott téveszméi révén. Gondolatai teremtő erejűek, ő tehát megteremti saját nyomorúságát." (Joseph Murphy)


“A siker titka, hogy megtanuld, hogyan használd fel a fájdalmat és az örömöt ahelyett, hogy a fájdalom és az öröm használna ki téged. Ha ezt megtanulod, te tartod kézben az életedet, ha elmulasztod, kiszolgáltatod magad az életnek." (Anthony Robbins)


“Az egyik legnagyobb kihívás bárkinek az életében, hogy megtanulja, hogyan értelmezze a ‘kudarcot'. Hogyan foglalkozzunk az élet ‘vereségeivel' és mit tartsunk olyan oknak, amely a sorsunkat alakítja. Emlékeznünk kell arra, hogy csaknem bármi másnál jobban alakítja az életünket az, hogy hogyan kezeljük a csapásokat és a kihívásokat." (Anthony Robbins)
  
 
0 komment , kategória:  Idézetek  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 15 
2009.05 2009. Június 2009.07
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső
Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 204 db bejegyzés
e év: 1940 db bejegyzés
Összes: 7246 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 166
  • e Hét: 534
  • e Hónap: 6775
  • e Év: 59041
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.