Belépés
kohlinka.blog.xfree.hu
Lehet, hogy fentről többet látni, de a jajszó már nem hallatszik olyan élesen. Szendrei Klaudia
1958.03.07
Offline		 Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 4 
Joshi Bharat mai idézete
  2009-07-03 21:14:09, péntek
 
 


"A nagy öröm, éppúgy, mint a nagy bánat, néma." 		 
 
0 komment , kategória:  Idézetek  
Forradalom 2. Yippiváltozat II
  2009-07-03 20:47:54, péntek
 
 
S. Miklósnak és S. Gergelynek

Kozmosz Könyvek
Egyetemi Nyomda 1985.
Felelős vezető: Sümeghy Zoltán
(Ezt a könyvet 1995-ben kezdték ismételni, mely folyamatosan történt az ötvenes évektől tisztuló beat-hippi-punkrációsoknál, az egészségügy és szociális hálózat változtatásával. A borítón a Beat szó kékkel írva két kottasor mögé, mintha láthatatlan világbeliek lennének, mint ahogyan vallják is, hogy reinkarnálódtak, újjászületnek a zsidók minden időben, a Hippi zölddel már belegabalyodva a két kottasorba, a Punk vörössel szétszaggatta a zenei vonalakat.)


...Hétfő estére a várost tisztára mosta a csata levegője. Odakinn a vágóhidaknál a konvekció kezdete után néhány órával is üresek voltak az utcák, kivéve az odavezető utakon a rendőrautókat meg a rendőrkordonokat. A vágóhidak bűze ezen az estén súlyosan feküdt a városra, s a közeli lakónegyedben, ahol, szomszédaihoz hasonlóan, Daley polgármester is egy apró, gerendavázas házikóban lakott, az egész városkép, a halovány utcai világítás, a néma járdák tisztán éreztették, hogy Chicago alföldi város (mint az észak-dakotai és nebraskai apró vasútállomások). Szinte senki nem volt errefelé az utcán, a házak egységesen barnának látszottak, s bennük szinte kívülről érezhetően lüktetett a félelem. Az amerikai elmét nedves mosogatórongyként borító, lapos amerikai átlagműveltség átlagos, tompa kultúrájával megvert átlagos chicagoi polgár nélkülözte az elmének azokat a sugárútjait, kastélyait és műemlékeit, melyekkel egy alacsonyabb kultra a paranoiát gazdagíthatja, nem, a chigagóiak, akik bezárkóztak otthonukban ezen a hétfő éjszakán (mint ahogy kedden éjjel, szerdán éjjel és csütörtök éjjel is), talán azt várták, hogy családi erődítményük szűzességét egy néger vulkánkitörés vagy egy yippilavina fogja megostromolni. Félelem ült ezeken az üres utcákon, meg a városnak a saját félelme miatt érzett haragja, az a harag, melyet a zsarnokságnál szelídebb eszközökkel nem lehet kiengesztelni.

Hétmérföldnyire északkeletre, pont annyira, mint amennyire Greenwich Village van a Harlem közepétől, a Lincoln-parkban a harcra kész emberekben magasan lobogott a harci vágy. Tizenegy óra elmúlt, közeledett az éjfél, mindenütt ott nyüzsögtek a rendőrautók, százméterenként rendőrszakaszok álltak, elegen lettek volna egy díszszemléhez. A North Clark Street és a La Salle Drive szögletében, a gyepen, ahol előző délután a riporter a zenét hallgatta, most pár száz ember toporgott. A sötétben nem lehetett őket megszámolni, lehettek néhány ezren is a parkban, a várakozó fiatalokból áradó feszültség szinte érződött a levegőben: oly tiszta félelem, mint meredek lejtő előtt a síelőké, meg oly bolondos, eleven jókedv, mint a főiskolai tréfamestereké egy bugyibál előtt, de azért a rémület is ott lebegett az éjszakában, nagyon is ott lebegett, mintha alig tíz perce iszonyú autóbaleset történt volna, s most az emberek azzal a tudattal kóborolnának a sötétben, hogy vérfoltos takarókba csavart holttestek fekszenek valahol az útpadkán. A közelben egy rendőrauató kék fénycsóvája forgott a sötétségben, a fenyegető kék fény újra és újra 360 fokos kört írt le, s közben mindig egy ezüstfehér fény döfött az ember retinájába, felvillantva az alig húsz-huszonkét éves fiúk arcát, akik vagy indián takaróba, vagy ponchóba öltöztek, vagy feltűrt ujjú fehér inget és khaki nadrágot öltöttek, egyesek zakóban voltak, mások bukósisakban, rögbisisakban, itt-ott pufajkák meg olyasmi jelek, amelyek személyi fegyverekre utaltak, civil ruhás detektívek sompolyogtak le-föl - vérük elektromos hűvösségétől az éjszakáról éjszakára átmentett cselekvés füstje szállt magasra.

Húsz-harminc srác barikádot épített. Padokat és asztalokat hordtak össze, előbb tizenöt, aztán harminc méter hosszúságban. A barikád talán száznyolcvan centi magas lehetett. Nem volt semmi értelme. A mező kellős közepén állt, a szárnyakon nem volt sem domb, sem szoros, ami megóvta volna a bekerítetéstől - a rendőrautóknak csak meg kellett kerülniük, a könnygázos tartálykocsik pedig egyszerűen keresztültörhettek rajta.

Ekkor döntött úgy a riporter, hogy lelép. A parkban hideg volt, éjfél elmúlt, és ha a rendőrség eddig nem jött, lehet, hogy még órákig nem jön, talán egyáltalán nem jön - talán egy új rendelkezés jött, hogy a srácok ott alhatnak. A riporternek fogalma sem volt róla. De azt tudt, hogy nem akar órákat tölteni a parkban. Mit csinálhat az ember, ha megkezdődik a roham? Elkotródjon, ha felszólítják távozásra - ez nem valami nagy hőstett -, s csak azért várjon, hogy aztán szelíden engedelmeskedjék? És ott maradni - minek? -, tiltakozni, amiért kidobják a parkból, könnygázt kapni a képébe, beveretni a fejét? nem tudta megtalálni a lényegi összefüggést ezek között meg Vietnám között. Ha immár kitört volna a háború, ha ez a földdarab fontos stratégiai pont lenne más hadállások megtartásához... de ez nevetséges barikád, ez a szimbolikus vetélkedő, a valódi véres fejekkel - egyszerűen nem is tudta, mit gondoljon. És teljesen jogos indoka volt a távozásra. Vele volt egyik legjobb barátja, egy hivatásos bokszoló, egykori bajnok. Ha a rendőrök csak egy ujjal is hozzányúlnának, a bokszoló valószínűleg nem tudna uralkodni magán, s vagy hat-nyolc embert leütne. A rendőrök ezután viszonzásképpen félholtra vernék. Ez valóságos eshetőség volt: felelős volt a barátjáért, el kellett őt távolítani, s ezt is tette, annak ellenére, hogy útközben találkozott Allen Ginsberggel, William Bureroughasszal, Jean Genet-vel, Richard Seaverrel és Terry Southernnel. Valamennyiük arcán a frontra csörtető gyalogság elszánt, nyomorúságos kifejezése ült. Ginsberg, akinek egy porcikája sem kívánta az előre látható erőszakot, s fogalma sem volt, hogyan mászhatna ki belőle, barátságosan, minden előítélettől mentesen üdvözölte, miközben továbbcsoszogott a gyepen, míg a Mckey Rooney-szerűen "hatalmas" arkangyalkülsejű Genet azzal a hauterurral pillantott rá, melynek elsajátítása a francia értelmiségieknek legalább két évtizednyi fáradtságos munkába kerül. Burroughs egyszerűen odabiccentett: őt semmi sem lepte meg, sem kellemesen, sem kellemetlenül.

Most már persze a riportert minden a visszatérés felé taszigálta, de valahogy nem akart visszamenni - ott volt a valóságos (bár véletlenszerű) veszély, hogy bajba sodorja a bokszolót, ott volt a saját döntése. Vagy egyszerűen okosan viselkedett, katonai szempontból okosan, forradalmár módjára, keményen visszanézve az elkövetkező húsz évvel, ami pontosan ugyanilyen nehéz lesz, s ami türelmet követel, amíg az igazi csaták ideje el nem következik, vagy egyszerűen be volt csinálva. Nem tudta, mi a helyzet. Félt - de a múltban már nem egyszer viselkedett vakmerően, amikor sokkal jobban félt, mint most. Képtelen volt eldönteni, a hanyatlás, a züllés veszélye fenyegeti-e, vagy immár eléggé keménnyé vált ahhoz, hogy szükség esetén egy lépést tegyen visszafelé.

És nagyon élvezte az estélyt, amire azután elment, remekül érezte magát, egészen reggelig, amikor megtudta, hogy a rendőrség vadul rohamozott és Ginsberg is megkapta a magáét a könnygázból, úgy fáj a torka, hogy alig tud beszélni - mivel Ginsberg számára hindu himnuszainak kántálása szellemi manna, hangjának elvesztése nagyon letörhette. S voltak még ennél rosszabb hírek is. A rendőrség tizenhét újságírót támadott meg: többek közt a Washington Post fotóriporterét, a chicagói American két fotósát egy riporterét, a Life riporterét és fotósát, három televíziós állomás operatőrét, valamint a Newsweek magazin három riporterét és fotósát. Mivel azonban a riporter nem volt jelen, idézzük a Washington Postból Nicholas von Hoffman riportját:

A roham azzal kezdődött, hogy egy rendőrautó szétzúzta a barikádot. A srácok rázúdították mindazt, amivel előreláthatóan felszerelték magukat, főleg köveket és üvegeket. Ezután, de még teljes erővel megindított roham előtt, a rendőri akciók időszaka jött.

Az egész erődöt, az egész tábort sikoltozások és kiáltások töltötték be. A tapasztalt harcosok közben állandóan azt orditozták: - Lassan járjatok! Lassan járjatok! Az isten szerelmére, ne szaladjatok! - a srácok veterenjai között közmondásossá vált: "A pánikba esett ember atrocitásra buzdítja a rendőröket."

A gyepen át hegyi patakokként rohantak ki az emberek a fák közül, a parkolóhelyek meg a Clark Street felé. Ezután kirobogtak az erdőkből a hekusok, akik elsősorban a fotóriporterekre utaztak. A fénykép cáfolhatatlan bizonyíték a bíróság előtt. A rendőrök leszedték a rangjelzéseiket, a névtábláikat, még az egységüket eláruló váll-lapjukat is: homogén, felismerhetetlen, gumibotlóbáló csőcselékké változtak.

....Nagy jelenet a Henrotin Kórházban:jönnek a lapszerkesztők sebesültjeikért. Jön Roy Fisher a Chicago Daily Newstól, Hall Bruno a Newsweektől. Az előszobában televíziósok várnak, akik egészen különleges nagy verést kaptak. Mesélik a történteket és közben dühös szemet meregetnek azarra lődörgő hekusokra, akik úgy tesznek, mintha teljesen rutinszerű éjszakai szolgálatot teljesítenének.

Megkezdődött az ellenforradalom.

Mintha ez a rendőrség kinyilatkoztatta volna, hogy a sajtó többé nem képviseli a nép igazi érzéseit. A nép igazából a rendőrség mellett van, mondták a rendőrök gumibotjai.

Másnap volt Johnson születésnapja, melyet az elnök birtokán ünnepelt meg. Háromezer fiatal gyűlt össze a chicagói Coliseumban, egy ősöreg, roskadozó gyűlésteremben az ellenszületésnapi ünnepségre, melyet a Mozgósítás Viatnami Háború Befejezésére szervezett. A Végítéleti Anti-tánczene Együttes teljes hangerővel játszott, beszédeket mondtak. LBJ-nek ajánlva előadták A gyűlölet mestere című dalt, amely így szólt:

Az öngyilkosság csúf dolog
de mégis néha jó,
ha az Úr házában jártál,
azt hiszem, neked való.

Phil Ochs énekelt: "Mindig az öregek visznek háborúba, mindig a fiatalok esnek el", mire a tömeg felállt, a győzelem Vjelével magasba emelte a kezét és kántálni kezdte: "Ne,nem, nem megyünk:"

Burroughs és Genet veszett kutyának titulálta a rendőrséget. Felolvasták Terry Southern és Allen Ginsberg nyilatkozatát.

A riporter nem volt a Coliseumban. A vágóhidak közt folyó konvenciót hallgatta, azt remélte, hogy ezen az estén sor kerül a Vietnammal kapcsolatos többségi, illetve kisebbségi javaslatok vitájára, de a konvenció éjfél után elnapolta ülését és a vitát másnap délutánra halasztották. Nem sok riportba való anyag hangzott el. Ezért hajnali fél kettő körül a Lincoln-parkhoz hajtott, ahol minden csöndesnek tűnt. Néhány rendőr még ődöngött, egy-két fiút is látott, szájuk elé zsebkendőt tartva vonultak el. Az utcák bűzlöttek az áporodott könnygázszagtól. A riporter nem tudta, hogy még egy óra sem telt el a hét legcsúfabb összetűzése óta. Olvassuk hát el Steve Lerne hosszú, de kitűnő beszámolóját a Village Voiceból:

....Kedden éjfél felé vagy négyszáz pap, az ügyet szívén viselő helyi polgár és más tiszteletre méltó úriember csatlakozott a yippikhez, illetve a Students for a Democratoc Society és az Országos Mozgósítási Bizottság tagjaihoz, hogy harcba szálljanak a parkban maradók jogáért. Isten szolgái fekete kereszttel ékesített karszalagokkal pompáztak, és pacifista himnuszokat énekeltek arra buzdították radikális gyülekezetüket, hogy dobják el a téglákat és csatlakozzanak az ő erőszak nélküli virrasztásukhoz.

Miután előre látták, hogy Daleyvel, ezzel a "fiókcézárral" csak szimbolikus háborút vívhatnak, néhány vállalkozó szellemű pap magával hozott egy hatalmas fakeresztet, melyet a tüntetők között egy ucai lámpa alatt állítottak fel. Hárman a kereszt alatt hősi pózba vágták magukt, inkább a zászlójukat Iwo Jimára kitűző tengerészgyalogosokra. mintsem bármiféle, esetleg szemük előbb lebegő keresztényi élőképre emlékeztettek.

A papság megérkezése és a rendőrtámadás között félórás közjáték során izgalmas vita dúlt a papság és a miliánsok között a szigorú erőszak néküliség és a fegyveres önvédelem viszonylagos előnyeiről és hátrányairól. A papságnak az orra alá dörgölték, hogy képviselői "mind túl vannak a harmincon, ők a nép ópiuma és egyébként sem érdekelnek senkit", a fiatalabb generációt viszont emlékeztették arr,a hogy "ha disznóknak nevezik a rendőröketés verekszenek velük, ők maguk is pont olyan gonosszá válnak, mint azok." Bár a konfliktust nem sikerült megoldani, többé-kevésbé mindenki úgy döntött, hogy azt csinálja, amit jónak lát. A tüntetők - olyan nyolcszáz főnyi erő - lassan kezdték el érzékelni a parkot bekerítő, megfontoltan közeledő rendőrfalanxot, még a legharcisabbak is elfelejtkeztek a liberális-vallásos defetistákkal" való civakodásról és a kereszt köré húzódtak.

Amikor a rendőrség bejelentette, hogy a tüntetőknek öt percük van a park elhagyására, különben erőszakkal fogják a parkot kiüríteni, ki-ki a maga módján esett pánikba. Az egyik fiú, aki a közelemben ült, kibontott egy sajtos szendvicset és elkezdte tömni a fejét, meg se rágta, csak nyelte. Egy lány, aki a kör szélén ült, s egész este egyedül volt, most odament egy sisakos, bajuszos fiúhoz, s majd belébújt. A parkban mindenfelé kezdtek szégyenlősen bemutatkozni egymásnak az emberek, mintha nem akarnának magányosan meghalni.
- Mike Stevenson vagyok Detroitból - hallottam a hátam mögött -, te hogy kerültél ide? - Másokat egyre inkább a dolog átvészelésének részletei foglalkoztatták: vazelinnel kenték be az arcukat, hogy a mece ne égesse a bőrüket: begombolták a kabátjukat, megnedvesítették az orruk-szájuk fölé kötözték a zsebkendőjüket. Valaki hangszórón tanácsokat osztogatott: "Ne felejtsétek el: orron át lélegezzetek, ne fussatok, ne lihegjetek és az Isten szerelmére, ne dörzsöljétek a szemeteket!" A kör közepén egy fiú felállt, átlépdelt ülő barátai között és elindult az erdő felé. - Most már ne menj el - szóltak rá egyszerre többen is rémülten. A srác megmagyarázta, hogy csak a dolgát végzi.

Allen Ginsberg, Jean Genet, William Burroughs és Terry Southeren a központi kör közelében, egy csomóban ültek. Valósággal szívták magukba az eseményeket. Ginsberg elemében volt. Mint egész héten minden feszült pillanatban, most is szakadatlanul kántált, s a szertartást csak időnként szakította meg az ujjain viselt csengők csilingelésével. A filckalapos Borroughs üres tekintettel bámult a keresztre, ajka félmosolyra húzódott. Az apró, köpcös, kopasz Genet börtönszent-pofával törölte bele orrát bőrkabátja ujjába. Megkérdeztem, hogy nem fél-e. - Nem - felelte -, hiszen tudom, hogy ez micsoda.- Nem nem fél-e, éppen azért, mert tudja? - kérdeztem. A fejét rázta és éppen megszólalt volna, amikor ránk szakadt az ég.

Egyetlen pillanat alatt történt. Az előbb még sötétséggel és suttogással teli éjszaka vad sikolyban robbant ki. Nagy gázgránátok suhogtak, ágakat tördelve, a tömeg közepébe. Onnan, ahol a fűben hasaltam, láttam a hátráló papokat, cipelték a keresztet, mint egy elesett bajtársat. A következő sortűz már engem is talpra rántott. Minden teli volt gázzal. Az emberek rohanni kezdtek, üvöltve csörtettek a fák közt. Valami becsapott mellettem egy fába, megint a földön találtam magamat. Valaki talpra állított. Két fiú egy nagy, letört ágat szedett le a hisztérikusan fetrengő lányról. Semmit sem láttam. Valaki belém markolt és kért, hogy vezessem ki a parkból. Elindultunk, kinyújtott karral, emberekbe és fákba botlottunk, patakokban folyt a szemükből a könny, az arcunk csupa takony. Felvillant bennem a senki földjén mustárgáztámagásba kerülő első világháborús bakák képe. Biztos voltam benne, hogy meg fogok halni. Hallottam, mások is fuldokolnak körülöttem. Aztán egyszerre minden kitisztult.

A park szélén a gyalogjárón állva visszanéztem. Tucatnyi apró tűz világította meg a mindig gázködben úszó erdőt. A rendőrség rajvonalban közelített, a lemaradókat meg a fetrengőket püfölve: különben az utcaseprésnél használt nagy teherautók imbolyogtak felénk újabb gázfelhőket árasztva. A srácok elkezdték fölszedni a kövezetet és hólabdányi köveket hajigáltak az utcákon, lezárták a forgalmat, összeverekedtek a rájuk váró titkosrendőrökkel, s kővel bombázták a tömegen keresztül száguldozó,tehetetlen rendőrautókat.

A tépett hadsereg fegyelmezetlen csoportokra bomlott szét, ezek végigvonultak az utcákon, ablakokat törtek be, kukákat gyújtottak föl, s összetörtek legalább egy tucat rendőrautót, melyek véletlenül rosszkor tévedtek a rossz utcákba. Pár háztömbnyire egy házból füst szivárgott, megérkeztek a tűzoltókocsik. Egy rendőr elszaladt a dühödt, téglahajigáló tömeg elől, elvesztette a sapkáját, egy pillanatig habozott, aztán sapka nélkül szaladt tovább. A Clark és a Division kereszteződésénél egyszerre négy rendőrautó jelent meg, a rendőrök kiugráltak és a levegőbe lőttek. A tüntetők mind a négy oldalról nekik estek, de legtöbbször túldobtak a célon és az utca másik oldalán álló bajtársaikat vagy a kirakatokat találták el. Lemenekültem a földalatti állomásra. Nagy csoport menekülőt találtam ott, akik ugyanígy úszták meg. A földalatti úgy festett, mint egy zsúfolt óvóhely. Odafönn folytatódott a lövöldözés..."


(Szilágyi Tibor fordítása)

A yippik forradalmi kísérlete - Chicagóban is, másutt is - a történelem percnyi egységéhez kötődött, s hosszabb távon eleve bukást sejtetett. A hippimozgalom elhalásáról később lesz szó. A mozgalmon belül a yippik tevékenysége kiemelt érvénnyel példázza a rögtönzések, a lázadásos gesztusok eszköztárának használhatatlanságát az amerikai viszonyok között. Rövid delelőjén a yippikísérlet a tevékeny amerikai új baloldalhoz tartozott, sokan - nem jogtalanul - a Fekete Párducok fehér változatát látták működésükben. Abban, hogy mára irodalmi dokumentummá vált: a yippik osztoznak az amerikai új baloldal más áramlatival. Pár ezer fős felvonulás, gyilkos jelszavak, élőszóban és plakátokon, világkarriert befutó filmfelvétel a Chicago utcáin végigterelt eleven disznóról, akit terelői az Egyesült Államok méltó elnökének szánnak, mindez lehet egy elnyomott kisebbség lázadásának látványos jele, de forradalmi átalakuláshoz, átalakításhoz édeskevés. Néhány rendőrosztag, tűzoltó fecskendők, megfelelő mennyiségű könnygáz és gumibot, s vége a yippiforradalomnak. A pusztítás képei, a verhetetlenül közeledő, tekergő-vonagló vagy mozdulatlanul elnyúlt fiatal testek a helyszínen: a történelem számára ennyi maradt. Hősies, de éretlen kihívás - megfontolt, eredményes visszaütés.

Már említett nyilatkozatában a hatvanas évek fiataljairól szólva Lukács György nemcsak a XVII. századi géprombolókat emlegette, de legújabb kor hapeningszervezőt is. Arra utalt, hogy az új baloldal gesztusai a zártkörű happening játékos-rögtönzött elemeit viszik ki az utcára. Lukács ítélete szigorú volt, de nem igaztalan. Talán nem eléggé gondolta át a jelenség szuggesztivitását, s nem akármilyen létszámú résztvevő agyonveretést is vállaló elkötelezettségét. De pontosan ítélt, amikor történelmi perchez kötötte, a napi varázson túl nem tulajdonított történelemalakító jelentőséget az amerikai ifjúság lázadás kísérleteinek.


  
 
0 komment , kategória:  Beat, Hippi, Punk, Rock  
Kutya a lakásban
  2009-07-03 11:01:10, péntek
 
 
Kutya nem való lakásba. Azt hiszem, ezzel a kifogással találkozom leggyakrabban, ha arról van szó, hogy ki miért nem tart kutyát. Cáfolnom kell: a kutya igenis való lakásba. Az más kérdés, hogy nem mindenki tud együtt élni egy kutyával.

A kutyát ma már a legtöbben nem munkára, hanem társállatként tartjuk, kis túlzással családtagként. A kutyáról pedig tudni kell, hogy falkaállat, és ebben az esetben a humanoidok az ő falkája. Vagyis a kutya akkor boldog, ha a nap jelentős részét a falkatársaival töltheti, nem pedig egyedül a kertben, rosszabb esetben akár kikötve. A lakásban tartott kutyát azért szokták sajnálni, mert szegény be van zárva és nem mozoghat eleget. Na most egyrészt a kutya nem örökmozgó: a napja nagy részét átszundikálja, akár lakásban, akár kertben van. Másrészt pedig megfigyeléseim szerint pont a kertben tartott kutya él ingerszegényebb környezetben: neki általában sokkal kevesebb séta és foglalkozás jut, mondván hogy úgyis kint van a kertben egész nap. Így aztán nem találkozik kutyahaverokkal, új szagokkal, élményekkel: ő van igazán bezárva, nem a lakásban élő kutya, aki jó esetben napjában háromszor-négyszer is kalandozni indulhat a gazdájával a környéken.

Bódognál nagyon jól megfigyelhetőek a természetes preferenciák: ha vidéken vagyunk, egész nap kolbászolhatna a hatalmas kertben, de nem teszi. Ha mi a házban vagyunk, ő is jön. Ha nagyon hosszú a séta, ő is elfárad, és alig várja, hogy felborulhasson pihenni. Ráadásul annak, hogy eredetileg panelkutya, van egy érdekes hozománya. A szobatisztaságot a kertre is kiterjeszti: területen belül nem hajlandó elvégezni a dolgát, azzal megvárja a sétát.
Úgyhogy maradjunk annyiban, hogy aki szerint nem való kutya a lakásba, az csak a rendszeres sétáltatást és foglalkozást, a plusz takarítást kívánja elkerülni. Meg esetleg a szőrhegyeket. Mert abból tényleg jut, nem kevés.

Forrás: Moksha.hu
  
 
0 komment , kategória:  Állaatokról  
Mai harmoniakáryám
  2009-07-03 03:04:28, péntek
 
 
A mai napodat Elfogadás hatja át


Ékszerek - Ha ez a kártya jellemez, akkor figyelmed a külsőségek felé fordult. Nagyobb jelentőséget kapnak a felületes kapcsolat(ok), a külvilág eseményei. Fogékonnyá tesz a szépségre, a művészetekre. Ma új ékszert vásárolni, vagy rég nem hordott ékszert felvenni szerencsés dolog.		  
 
0 komment , kategória:  Napi harmoniakártyáim  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 4 
2009.06 2009. Július 2009.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031 
Blog kereső
Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 172 db bejegyzés
e év: 1940 db bejegyzés
Összes: 7246 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 513
  • e Hét: 881
  • e Hónap: 7122
  • e Év: 59388
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.