|
 1/4 oldal 
|
Bejegyzések száma: 38
|
|
|
|
|
|
2009-09-04 19:14:04, péntek
|
| |
| |
Paulo Coelho
Az ördög és Prym kisasszony
"Megmutatta neki a környezetében található embereket. Amott egy kitűnő családapa, aki éppen csomagolja a holmiját és segít felöltözni a gyerekeinek, szívesen kikezdene a titkárnőjével, de rettenetesen fél, hogy megtudja a felesége. A felesége viszont dolgozni szeretne, hogy független lehessen, de fél, hogy megtudja a férje. A gyerekeik azért fogadnak szót, mert félnek a büntetéstől. Az a lány, aki egyedül fekszik a napernyő alatt és könyvet olvas, úgy tesz, mintha nem törődne a világgal, pedig valójában retteg, hogy egész életében egyedül marad. Az a fiú ott, teniszütővel a kezében, állandó félelemben él, mert meg kell felelnie a szülei elvárásainak. A pincér, aki trópusi italokat szolgál fel a dúsgazdag vendégeknek, folyamatosan attól retteg, hogy bármelyik pillanatban elveszítheti az állását. Ott az a lány táncosnő szeretett volna lenni, végül mégis inkább ügyvédnek tanult, mert félt, hogy megszólják a szomszédok. Az az öregember azt hangoztatja, hogy azért nem iszik és nem dohányzik, mert így sokkal jobban érzi magát, de a valóságban nagyon fél a haláltól, ami évek óta megállás nélkül duruzsol a fülébe. Vagy ott fut egy pár a hullámok között, fröccsen a víz a talpuk alatt, mosolyognak ugyan, de a lelkük mélyén ők is félnek, hogy megöregszenek, unalmasak és fölöslegesek lesznek. Vagy az a férfi, aki most megállt a hajójával az emberek előtt és mosolyogva, napbarnítottan integet, borzasztóan fél, hogy egyik pillanatról a másikra elveszítheti a pénzét. És a szálloda tulajdonosa is, aki ezt a paradicsomi idillt a szobája ablakából nézi, és mindenkit felhőtlenül boldognak és elégedettnek szeretne látni, rengeteget követel a könyvelőjétől, mert fél, hiszen tudja, hogy bármilyen becsületes, az adóellenőrök mindig találnak könyvelési hibákat, ha akarnak.
Ezen a gyönyörű naplementés tengerparton tehát mindenki fél.
Félnek, hogy megfulladnak, félnek, hogy egyedül maradnak, félnek a sötétségtől, mert ördögökkel népesíti be a szobájukat, félnek olyasmit tenni, ami nincs benne az illemtankönyvben, félnek Isten ítéletétől, az emberek rosszallásától, az igazságszolgáltatástól, mely a legapróbb vétséget is szigorúan megbünteti, félnek kockáztatni, félnek veszíteni, de félnek nyerni is, mert félnek az irigységtől, félnek szeretni, mert félnek az elutasítástól, félnek fizetésemelést kérni, elfogadni egy meghívást, ismeretlen helyekre menni, félnek, hogy nem beszélik egy idegen ország nyelvét, hogy nem tudják lenyűgözni az embereket, hogy megöregszenek, hogy meghalnak, félnek, hogy csak a gyengeségeik miatt veszik észre őket, és nem figyelnek föl az értékeikre, vagy hogy egyátalán nem veszi észre őket senki, sem a gyengeségeik, sem az értékük miatt.
Félelem, félelem és félelem. Az élet a félelem birodalma."
|
|
| |
|
2 komment
, kategória: Szép történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-09-04 19:09:55, péntek
|
| |
| |
Mese a tündérlélekről
Olyan a tündérek lelke, mint a szivárvány, amit ők rajzolnak fel az égre. Aki csak úgy messziről ránéz, azt hihetné: szép, szép, de csak egy kis áttetsző csillogás. De próbálná bárhogy is, mégsem juthatna el soha a szivárvány másik végéhez. Ha valaki egy kicsit jobban figyel hát, hamar rájön, hogy a tündérlélekből a végtelen kacsint vissza rá. Aki pedig nem csak nézi, de igazán látja is, az tudja: a tündérlélek szivárványának sokszínű harmóniájában a boldogság derűs napfénye a fájdalom felhőinek milliónyi könnycseppjén szűrődik át.
De mégis, a tündérlélek szivárványában ott rejtőzik a világ minden szépsége. Benne van a májusi orgonák hamvas szirmaiban tobzódó tavasz színe. Megcsillan rajta a lila akácok fölött bódult násztáncba szédülő kék lepkék szárnyán játszó fény, a mosolygó tündérszemek égszínkékje. A hegyek fenséges fenyveseinek gyantaillatú mélyzöldje, de a tavaszi rétek dús, szelíd, üde zöldje is. Benne ragyog a nap, benne a búzamezők színe, a méz édes színe, a tündérlányok aranyhaja. Benne táncol a szenvedély tüzének színe. Benne dobog a tündérek forró szíve, benne él arcuk pírja, ajkuk rózsalángja, a hajnal fénye. Ilyen a tündérlélek szivárványa.
Ilyen a tavasztündér lelke, aki nem csak a vizek hátát, de az emberek szívét szorító jégpáncélt is fel tudja olvasztani egyetlen mosolyával. Ilyen a nyártündéré, aki a szív szelíd tavaszi zsongását egyetlen nevetésével a nyár éltető, örök forróságává szítja. Ilyen az ősz tündérének lelke, aki a vad nyári tüzeket úgy varázsolja bele az ősz zamatos gyümölcseibe, hogy megmámorosodik, aki csak egybe is belekóstol. Igen, ilyen a hótündérek lelke is. Hiszen hogy tudhatnák különben a tél hideg álmát a hópelyhek táncoló csipkéivel, a jégvirág mesebeli rajzaival, a zúzmarás ágakon csodásan szikrázó napfénnyel megszépíteni?
Minden tündérlélek szivárványában ott rejtőzik hát a tavasz, a melegség, a szikra, a tűz. Az érzelmek örök tavasza, a szeretet melege, a szerelem szikrája, a szenvedély vad lángolása. Így aztán, ha egy tündér egy halandó társául szegődik, egy embernek ajándékozza a lelkét, az addig vaksi, csak a szürkeséget ismerő ember-szem kinyílhat végre, és a maga boldog teljességében ismerheti meg az élet minden igazi színét, fényét és melegét. Láthatja magát Tündérországot. Láthatja, sőt megkaphatja, örök időkre. Mert a tündérlélek ragyogó szivárványa egyben mégis különbözik az égen ígéretként feltűnő, halvány visszfényétől: az égre feszülő fényhíd rendszerint gyorsan eltűnik, egy tündér lelke viszont örökre azért ragyog, akit társául választott.
Mi hát a szerelem? Nem más, mint az ajándékba adott tündérlélek. A végtelen, ami el akar és el is tud férni egyetlen ember tenyerében. A világot teremtő és fenntartó örök láng, ami önként bújik el egyetlen ember szívébe, mert már csak azt akarja melegíteni. A szférák zenéjének, a vizek vidám csobogásának, a tavaszi szél szelíd susogásának, a madarak boldog énekének harmóniája, ami mind-mind a szeretett emberről szóló egyetlen dalba költözik, hogy a tündérszerelem boldogságáról szólhasson. Mivel pedig a tündérlélek halhatatlan, természetesen az ilyen szerelemnek sem kell soha elmúlnia.
De jaj a tündérnek, ha rosszul választ. Jaj, ha érdemtelennek bizonyul az, akinek ajándékba adta a lelkét. Mert az emberek ritkán tudnak jól vigyázni arra, ami a végtelent hordozza magában. Mert sok ember csak azért táplálja a tüzet, hogy mellette egy magányos, hideg, sötét este vacogása és félelme ellen menedéket találjon, de ha másnap reggel már nincs szüksége rá, akkor vállvonva hagyja azt kialudni, netán még el is tapossa. Mert van, aki a szivárványt csak koronája díszének kívánja. Mert van, aki süket arra a dalra, ami a szerelmes tündér lelkéből árad.
Ilyenkor pedig, ha a tündér lelkére nem vigyáz, aki azt ajándékba kapta, bizony már-már átokká válik a tündérlélek halhatatlansága. Mert ami végtelen, az végtelenül tud fájni is, de ami halhatatlan, az még a végtelen fájdalmat is túlélni kényszerül. De sajnos korántsem nyomtalanul: a szerelmükben magukra hagyott tündérek lelke gyémánttá dermed. Gyönyörű marad, és továbbra is ott csillog benne és rajta a szivárvány minden színe és fénye, ami a halandókat továbbra is gyönyörűséggel tölti el. De a tündér maga tudja, fájdalmasan érzi, hogy valamikor szabad, vad, szenvedélyesen szerető lelke ma már csak hideg, kemény kő, amiből minden kis ütés képes újabb és újabb szilánkokat letörni. Dala vagy elnémul, vagy csak fájdalmasan lüktet, dermedt lelkének szilánkjai pedig gyémántkönnyként áradnak szeméből, de bármennyi fájdalmat hordoz is minden csepp, a végtelen nem fogy el soha.
A tündér pedig csak sír, gyémántkönnyekkel, sír, olykor láthatóan, máskor csak a dalain át, megint máskor pedig csak befelé, hiszen tudja jól, hogy ő arra született, hogy örömöt, vidámságot, boldogságot hozzon az emberek világába, és ezt még gyémánttá dermedt lélekkel se felejti el. Teszi a dolgát, mosolyt csalogat az emberek ajkára és boldogságot a szívükbe, akkor is, ha neki nagyon fáj, akkor is, ha az emberek, akiket felvidít, nem is veszik észre az ő fájdalmát, a tündérlélek fájdalomszilánkjait.
De az, aki a kezdetekkor megteremtette a tündéreket és embereket, nem ilyen szomorú sorsot szánt a szerelmükben csalódott tündéreknek. Aki az örök szivárványt először tündérlélekké formálta, aki mindent lát, a rosszak kapzsiságát és a jók hűségét, a tündérek bánatát és örömét is, az jól látja azt is, hogy aki boldogságot ad, annak nem járhat jutalmul csak fájdalom és szomorúság. Ezért aztán nem csak vidám és szomorú tündérek, jó és rossz emberek vannak a világon. Vannak még mások is, kiválasztott kevesek, igaz látók, akik nem tündérek, de mégis képesek igazi szeretetre, emberek és tündérek szívébe egyaránt belelátnak, és tudnak ott örökké melegítő tüzet, örökké világító, boldog fényt gyújtani. Egyedül ők azok, akiknek még az sem lehetetlen, hogy meggyógyítsák a dermedt tündérlelket, sőt, hogy újra fellobbantsák benne a szerelem lángját.
Az ilyen kiválasztottakkal találkozó tündér választhat, hogy feledést kér-e avagy semmit nem felejt el, de mindenképpen elmúlik a lelkéből minden dermesztő, elmúlik a szomorúság, a fájdalom, a csalódás és a gyász. Nem marad más, mint az emlékezés szelíd békessége, de főleg a boldogság és a jókedv meleg ragyogása és a szenvedély olyan forrósága, ami még a dermedt gyémántot is újra boldogan az égre szökkenő lélekszivárvánnyá bűvöli.
Így hát a tündér végre tényleg boldogan él - de nem ám csak addig, amíg meg nem hal! Nem, hanem örökké, hiszen a tündér szivárványlelke halhatatlan, és a lelkében boldogan áradó dallal a kiválasztott szemébe nézve immár halhatatlan a szerelme és a boldogsága is.
|
|
| |
|
1 komment
, kategória: Szép történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-09-04 19:02:51, péntek
|
| |
| |
Szivárvány
Málatí Sankar meséje
Nagyon régen, réges-régen történt, mikor Tündérországban még minden
tejszínhab-szerű fehér puhaság volt. A tündérek bőre, ruhája, étele-
itala, az ország minden háza és palotája habtiszta volt és hófehér.
Olyannyira, hogy a tündérek soha nem is láttak színeket: nem tudták,
mi a piros, a sárga, a zöld, a kék, a rózsaszín vagy akár a
bíborvörös. Szépek voltak a tündérek, kecsesek és törékenyek, és
mindenük megvolt, nem volt hát miért más tájakra vándorolni, más
országba szomszédolni. Saját országukba se hívtak meg soha senkit.
Történt pedig egyszer, hogy Bidzslí, a tündérkirályleány és pajkos
barátnéi játékból versengésre adták a fejüket:
Versenyezzünk! Lássuk, ki tud messzebbre repülni!
Ahányan csak voltak, mind vidáman felszökkentek a felhők fölé, és már
folyt is a verseny.
Csak repültek és repültek, még akkor is, mikor a nap már lemenőben
volt. De lassan rájuk tört a fáradtság, és leszállt az est. Hogyan is
juthatnának vissza Tündérországba ilyen sűrű, sötét éjben? Épp a Föld
határán jártak, India fölött. A holdfényben a Himalája hegycsúcsainak
ezüst hósipkái csillogtak. Nem kínálkozott más megoldás, a tündék a
Himalája völgyei közt kerestek menedéket. Teljesen kimerültek, és most
még ez a hideg is! Szótlanul és megszeppenve húzódtak be egy
barlangba, és egy szempillantás alatt elnyomta őket az álom.
A hajnal első fényeivel egyszerre ébredt a madársereg csivitelése. A
tündék felriadtak. Kimerészkedtek a barlangból, és lám, mit látnak? A
felkelő nap sugarai aranyszínbe borították a hegycsúcsok hótakaróját.
A völgy harmatban fürdő fűszálai zölden ragyogtak. A füvön, a fákon, a
mindenféle kúszó-mászó növényeken piros, rózsaszín, fehér, kék, sárga
és karmazsinvörös virágok nyíltak. A tündérek tágra nyílt szemmel
bámulták a szirmok fölött táncoló tarka-barka pillangókat.
Soha ezelőtt tündér még nem pillanthatta meg a színek bámulatos
világát. A kis tündérkék nem tudtak betelni a látvánnyal.
Ellenállhatatlan vágyat éreztek, hogy bebarangolják az egész Földet,
de hirtelen eszükbe villant, hogy a tündérkirálynő biztos aggódik már
értük, így hát inkább hazafelé vették útjukat.
Otthon a tündérkirálynő egész éjjel aggódva virrasztott, sehogyan sem
jött álom a szemére. Hogy valami hírt kapjon a szegény kis tünde-
palántákról, hívatta az udvari mágusokat. A mágusok azon nyomban
hozták is a kincseskamrából a varázstükröt. Mélyen belenéztek: jönnek
már Tündérország felé a kis tündérkék! Mindenki megkönnyebbülten
lélegzett fel. Mikor a tündérkirálynő látta, hogy mind egy szálig
épségben megérkeztek, örömében ölbe kapta Bidzslít, a
tündérkirályleányt, de egyúttal egy kicsit meg is szidta: meg ne
halljam még egyszer, hogy ilyen buta versenyesdit játszotok! Bidzslí
és barátnői még mindig valamiféle szédült boldogságot éreztek a
történtek miatt. Megpróbálták elmesélni a tündérkirálynőnek, hogy
milyen gyönyörű a Föld. A hegyek, a fák, a virágok! A sok-sok pillangó
és madárka! De hogyan is mesélhetnék el a színeket? Aki soha nem
látott színeket, hogyan is érthetné meg a Föld színeinek bódító
szépségét?
Egy idő után Bidzslí és barátnői szemét saját hófehérségük már-már
bántani kezdte. Miután rádöbbentek, hogy nem tudják a királynőnek
elmesélni a szebbnél-szebb színeket, azon kezdtek töprengeni, vajon
hogyan kaphatnának engedélyt arra, hogy megint megfürödhessenek a
színek tengerében.
Nem telt el sok idő, és meghívó érkezett Indra országából a Szávan-
ünnepségre, a híres nyárvég-ünnepre. Tudni való, hogy mikor Indra, az
istenek királya a nyár végének közeledtével először küld felhőt az
égre, és megöntözi a szomjas földeket, udvarában kezdetét veszi a
pompás Szávan-ünnepség. A tündék mindig is a meghívottak között
voltak, de eleddig soha nem kívántak megjelenni a jeles napon.
Ez alkalommal Bidzslí nagyot ugrott örömében, mikor kézhez kapta a
meghívót. Talán megpillanthatná újra a színeket! Kérlelni kezdte
anyját, hadd mehessen el az ünnepségre.
Nem bánom, elmehetsz, a barátnőiddel együtt. De aztán együtt
hazajöttök, és nem csavarogtok el!
Bidzslí és barátnői szépen felékesítették, felékszerezték magukat, és
elindultak az ünnepségre.
Ahogy megérkeztek, Indra palotájának ragyogását és a káprázatos
színeit megpillantva mind ámulatba estek. De azt is rögtön
észrevették, hogy minden vendég, minden istenség kisebb-nagyobb
ajándékot hoz Indrának, az istenek királyának. Az egyszerű kis
tündérkék honnan is tudták volna, hogy ez a szokás! Összedugták hát a
fejüket, és hamar kisütötték, hogy szépséges tünde-táncot lejtenek
majd ajándék gyanánt. Így is lett. Indra udvarában mindenkinek tátva
maradt a szája. Ahogy véget ért a tánc, maga Indra mondott köszönetet
a tündéknek:
Bármit kérhettek most tőlem: oly gyönyörűséges volt táncotok, olyan
színessé tette ünnepségünk, mint soha semmi az idők kezdete óta
Hát... éppen, hogy színre vágyunk... szólalt meg Bidzslí. Indra! Nagy
istenség! Ha oly kegyes vagy, és valóban meg kívánsz ajándékozni
minket, kérünk, tündérkirálynőnk hadd pillantsa meg otthonában a
színeket! És a neki tetsző színek gyűljenek mind a varázspálcájába,
hogy aztán mi is élvezhessük őket! Tündetársaink unják már az örökös
fehérséget!
Úgy lesz. Királynőtök meg fogja látni a színeket mosolygott Indra, és
folytatta: De van egy feltételem: ha egy tündér színessé lesz,
hívásunkra mindig jöjjön el ünnepségünket felragyogtatni.
Ekkor felkapott egy hét színbe mártott hatalmas ecsetet, és kérést
intézett a Naphoz, hogy irányítsa oda sugarait, és hintáztassa meg
néhányszor az ecsetet ide-oda az égen.
Mikor a tündék egy pillanatra felocsúdtak a színek varázsából, eszükbe
jutott a királynő parancsa. Még véget sem ért az ünnepség, mikor
hazaindultak.
Amarra pedig a szomjas földeken végigsöpört az első jótékony zápor. Az
emberek, állatok, fák és virágok boldogan fürödtek végre az esőben. A
gyerekek ugrándozva, fülig érő szájjal kiabálták szerte-szét:
Itt van a mennydörgős ménkűűű: lehetsz mostantól nagy étkűűű!
A világ nagy boldogságát az istenek Indra palotájából ki-kikukucskálva
figyelték. A tündérkirálynő pedig, Bidzslí kérésére, végigtekintett
Tündérországon. De hogy meglepődött, mikor az égbolton végestelen
végig egy hét különböző színű szalagból összefont, íj-alakú ragyogó
valamit pillantott meg! Addig-addig bámulta a színeket, míg csak el
nem tűnt a varázslatos hétszínű íj. Végre ő is megláthatta, mi az:
piros, sárga, kék! Hirtelen rádöbbent, hogy csodálatos színező-erő
költözött a varázspálcájába, és a hét szín segítségével bármilyen más
színt ki tud keverni!
A királynő Bidzslí barátnőinek kiosztotta a kívánságuk szerinti
színeket. Micsoda látvány! Egy szempillantás alatt az egyik tündér
pirossá változott, a másik kékké, a harmadik zölddé. Nekik lett később
tisztük Indra parancsának teljesítése.
Néhány nap múlva a Földön elállt az eső. Mikor feloszlottak a fekete
felhők, íj-alakú, hét színben ragyogó szivárvány tűnt fel az égen. A
falu vénjei felkiáltottak:
Gyerekek, nézzétek csak, Indra jókedvében van! Kifüggesztette az égre
gyönyörű íját!
Indra íja! Indra íja! Szivárvány! kiáltoztak mindenfelől a gyerekek.
De a nagy kiabálás közepette volt, aki azon tűnődött: hogyan is
lehetne egy íj ilyen kecses és áttetsző!
Igaz. Merthogy valójában mi más lenne a szivárvány, mint Bidzslí
libbenő szoknyájának színes pántlikája, ami meg-megcsillan az égen, s
egy szempillantás alatt már el is tűnik a szemünk elől.
forrás:http://forum.goa.hu/showthread.php?t=2421
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szép történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-09-04 18:57:15, péntek
|
| |
| |
Indra az ősi védikus istenek harcias királya volt. Villámlásával legyőzte a titáni felhősárkányt, akinek hasából így kiszabadította a vizet - az élet áradatát. Győzelme után hozzálátott, hogy újjáépítse az istenek városát, amely a sárkányuralom alatt pusztult el. Ezért megparancsolta Visvakarmannak, a művészetek és kézművesség istenének, hogy emeljen az istenek királyához méltó palotát. Ám alighogy ez elkészült vele, Indra máris egyre újabb és igényesebb kívánságokkal ostromolta az építőmestert. Mind újabb teraszokra és kertekre, tavakra, tornyokra, pavilonokra, tavacskákra és barlangokra vágyott, mellyel Visvakarmant a kétségbeesésbe kergette. A mester végül elpanaszolta ügyét Brahmának, a világ teremtőjének, akinek szférája messze túlért Indráén. Brahma megígérte, hogy segít. Felemelkedett egy övénél is magasabb szférába, és előadta a dolgot Visnunak, aki kegyesen meghallgatta.
Másnap Indra palotája előtt megjelent egy ragyogó brahman-fiúcska. Indra érezte, hogy ez egy szent lehet, meghajolt hát előtte, és meghívta egy beszélgetésre palotája csarnokába.
- Istenek legnagyobbika - szólt a fiúcska Indrához -, előtted még egyetlen Indrának sem sikerült olyan palotát befejeznie, mint amilyen a tiéd lesz majd.
Mulatva a fiúcska kijelentésén, miszerint más, előző Indrákat is ismert, az istenség mosolyogva kérdezte a fiúcskát:
- Mondd csak, fiam, hát valóban olyan szép számmal vannak azok az Indrák, akiket láttál, vagy akikről hallottál?
A fiúcska így válaszolt:
- Igen, és sokukat láttam is: atyádat, nagyapádat és Brahmát is ismertem. Megéltem a mindenség szörnyű elpusztítását. Minden fordulat végén újra meg újra láttam, ahogy minden elmúlik. Egy Indra élete és uralkodása hetvenegy eonon át tart, és amikor huszonnyolc Indra elenyészett, akkor telik el Brahmának egyetlen nap és éjszaka. Egy Brahma élete azonban csak száznyolc brahmani évig tart. Azután egy másik Brahma követi őt. Számuk végtelen - az Indrákéról nem is szólva. És a világmindenségek, amelyek minden pillanatban keletkeznek: ki tudná megmérni az idejüket?
Miközben a fiú így beszélt, menetelő hangyák sorai tűntek fel a csarnokban, és katonás rendben, négy rőf széles sávban masíroztak át rajta. Amint a fiúcska meglátta őket, először elhallgatott, majd hangos nevetésben tört ki, végül pedig gondolataiba merülve elnémult.
- Miért nevetsz? Ki vagy te? - habogta Indra.
A fiúcska így válaszolt:
- Láttam, hogy e hosszú díszmenetben átvonuló hangyák mindegyike valaha Indra volt. Derék cselekedeteik jutalmául hozzád hasonlóan istenkirályi rangra emelkedtek. Csúf tetteik azonban újra hangya-inkarnációba süllyesztették őket. Ez a sereg itt a korábbi Indrák hada.
Ahogy ezt Indra meghallotta, úgy érezte, hogy önmaga és építkezései teljesen jelentéktelenné zsugorodnak. Kifizette és elbocsátotta építőmesterét, Visvakarmant, és elhatározta, hogy remeteként éli le életét. Sahi, szerető hitvese azonban egy bölcs pap segítségével visszatartotta szándékától.
Ebben a gyönyörű történetben maga Visnu jelent meg ragyogó brahman-fiúcska képében, amely azzal zárul, hogy Indra, az istenek királya határtalan büszkeségében megalázva, és mértéktelen becsvágyából kigyógyulva, hitvesével együtt elfoglalja az őt megillető helyet a lét körforgásában.
(Heinrich Zimmer Indiai mítoszok és szimbólumok c. műve alapján.)
forrás:http://forum.goa.hu/showthread.php?t=2421
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szép történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-09-04 18:51:39, péntek
|
| |
| |
Történet a halakról
Néhányan, akik hitetlenek voltak, Jézushoz jöttek és szóltak:
- Azt mondtad nekünk, hogy az életünk Istentől való, de mi soha nem láttuk Istent, nem is ismerünk ilyent. Meg tudod mutatni nekünk azt, akit te Atya-Anyának és az egyetlen Istennek nevezel? Mi nem tudjuk, létezik-e Isten.
Jézus pedig felelt nekik, mondván:
- Hallgassátok meg a példabeszédet a halakról.
Egy folyóban a halak beszélgettek egymással és szóltak:
- Azt beszélik, hogy a mi életünk a vízből való, de még soha nem láttunk vizet, nem tudjuk, mi az.
Más halak, akik okosabbak voltak a többieknél, szóltak:
- Hallottuk, hogy a tengerben él egy okos és tanult hal, aki minden dolgot ismer. Menjünk el hozzá és kérjük meg, mutassa meg nekünk a vizet.
Így aztán néhányan felkerekedtek, hogy megkeressék a nagy és bölcs halat. El is jutottak végül a tengerbe, ahol ez a hal élt és feltették neki a kérdést. És amikor ez a hal hallotta őket, így szólt hozzájuk:
- Óh, ezek a halak! Okosak vagytok ti kevesek, akik kerestek.
A vízben éltek, mozogtok és léteztek; a vízből jöttetek és a vízbe fogtok visszatérni.
A vízben éltek, de nem tudtok róla.
- Ugyanígy éltek ti is Istenben és mégis engem kértek: Mutasd meg nekünk Istent!
Isten mindenben benne van és minden Istenben van!
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szép történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-09-04 18:44:18, péntek
|
| |
| |
Táltos Asszony
(székely legenda)
A tatárjárás idejében élt Gyergyóban egy Bákainé nevű székely asszony, aki messze földön híres volt a táltosságáról. Égiháborút, jégesőt, földindulást, minden nagy veszedelmet megjövendölt előre. Egyszer egy vasárnap, mikor a népek jöttek ki a templomból, azt mondja bákainé:
Atyafiak, valamit mondanék, ha meghallgatnátok. Úgy tudjátok meg, hogy nem sok idő mulva a mi földeinkre is elkerülnek a tatárok. Annyian lesznek, mint a polyva, s amerre járnak, felégetik a falukat, kardra hánnyák a férfiakat, rabszíjra fűzik az asszonyokat, s úgy viszik magukkal nagy Tatárországba. Hallgassatok reám, fogadjátok meg a szómat! Mikor látjátok, hogy füstölnek a faluk, minden kaszás ember, aki a réten kaszál, verjen a földbe egy cöveket, tegye rá a kalapját, s minden arató az utolsó kévébe, amelyet aratott, vágja bele a sarlóját, s arra is tegye rá a kalapot. Ami edényetek van, azt mind dugjátok el a fűben meg a tarlóban. Hát én, mikor ide kerekednek a tatárok, már nem élek, de kikelek a síromból, közétek jövök, meglátom, hogy szavamat fogadtátok-e, akkor majd megmondom, hogy győztetek-e vagy elpusztultok.
Jaj istenem, megrémültek az emberek, mert tudták, hogy amit Bákainé egyszer megjövendölt, be is teljesedik. S hát csakugyan nem telt belé egy hét, meghalt Bákainé, s ahogy eltemették nem telt belé egy hét, látják az emberek, akik a mezőn dolgoztak, hogy füstölnek a faluk mindenfelé. Aki kaszált cöveket vert a földbe, rátette a kalapját, aki aratott, hamar öszszekötötte az utolsó kévét, felállította beleütötte a sarlóját és rátette a kalapját. Aszszonyok, gyermekek beszaladtak a faluba, hordották ki, ami edény volt a háznál, s azokat mind elrejtették a fúben, a tarlóban. A tatárok Szárhegytől nem messze, a Fekete nevű réten táboroztak, aztán egyszerre csak fölkerekedtek, s mint valami nagy fekete felleg gomolyogtak elébb-elébb Gyergyó felé. Szaladtak is előlük mindenhol a szárhegyi székelyek, meg sem állottak Gyergyóig, ott az emberek már mind összeverődtek, a gyergyóiak, a szárhegyiek a kápolna előtt. A férfiaknak fegyver volt a kezükben, az asszonyok és gyermekek letérdeltek és imádkoztak. S ím, egyszerre csak vágtat egy asszony a kápolna felé fekete lovon, nézik ki lehet az. Hát uramteremtőm, Bákainé, a táltos asszony, az vágtat feléjük fekete lován, s kiáltja messziről:
Ne féljetek, győztetek!
Aztán hírtelen megfordult, s elvágtatott, eltünt mintha a föld nyelte volna el. Jönnek a tatárok, nagy üvöltéssel, rikoltozással, de amint a gyergyói határba érnek, meghökkenve állnak meg. Látják a kaszálóréteken s a búzaföldeken a teméntelen sok kalapot, azt hitték, hogy mind egy ember áll ott. Nem tudták előre menjenek, hátra-e, s mikor ezt a székelyek észrevették, hírtelen a tatárok közé vágtak, s hullott a tatár mint kasza nyomán a fűszál. Futott, aki futhatott, de nem is igen futhattak, mert embernek, lónak megakadt a lába a fű közé, tarló közé dugdosott edényekben, még hírmondónak is alig akadt belőlük, úgy lekaszabolták őket.
Azt a dombot, ahol a székelyek a tatárokat eltemették, még máig is Tatár-Dombnak hívják. A kápolna is megvan, ahol a székelyek összegyültek, de Bákainé nevét sem felejtették el a gyergyóiak, áldják ma is emlékezetét.
Link |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szép történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/4 oldal
|
Bejegyzések száma: 38
|
|
|
|
2009. Szeptember
| | |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
492 db bejegyzés |
| e év: |
6691 db bejegyzés |
| Összes: |
50420 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 2312
- e Hét: 5748
- e Hónap: 16762
- e Év: 122906
|
|
|
Offline
