|
2009-10-23 06:46:12, péntek
|
| |
| |
Hazádnak rendületlenül?
Más népeknek október, séta az őszi erdőben. Talpig aranyban. A langyos napfényben való sütkérezés. Új bor kóstolása, a poharat a verőfény felé tartva. A betakarítás hava.
Október, az ősz leheletével terhes. Pókhálón csillog a harmat.
Nekünk vér hava, kampók hava, kötelek hava, s az árulásoké. Az egyenkénti apró árulásoké. Az elárultatásé.
Kezdődik hatodikával. Az egyik felvidéki gyász ünnepélyen - maga a szó is hátborzongató - a szónok ezt mondta: A holttesteket a mindenfajta emberi indulat iránt tökéletesen érzéketlen osztrákok, elrettentésül az akasztófákon hagyatták.
Ez persze csak a kezdet. Nincsenek kipreparálva a halottak, nincs rajtuk a smink nyoma, hogy ne látszódjanak a sérülések, s nincsen körmük alatt szög nyom, s heréjük sem véraláfutásos a rúgásoktól. Ők még csak kivégzettek. Előtte nem dolgoztak rajtuk mechanikusok (Sztálin kifejezésével élve.)
1956. október hatodika: Rajkot újratemetik, mert temetni meg kell tanulni. (Igaz, Marosán elvtárnak este a felesége említette, hogy talán nem volt szerencsés ezen a napon újratemetni Rajk elvtársat. De mivel Marosán nem volt birtokában a történetnek, el kellett neki mesélni Aradot.) A temetés előtt kivégezni kell, az már megy. Kivégezni jó, a nagy tanítómester, ki egy vers szerint ,,lángpallost" adott követői kezébe, s ki ,,világít Fokföldtől Alaszkáig", ezt jól megtanította.
Temetik a gyilkost, aki földi porában már az Alvilágé, de még lehet jó beszédeket mondani fölötte, lehet koporsójára fölállva fényképeszkedni (csak nehogy azok rehabilitáljanak, akik meggyilkoltak!), s lehet úgy bocsánatot kérni, hogy az arc izma sem rendül a hazugságtól.
S elnézést az önidézetért, de ,,másutt eltemetik/ itt elkaparják // itt elfelejtik/ ott meggyászolják// ott megsiratják / itt exhumálják // és eltemetik / és eltemetik/ újra meg újra".
Látjátok feleim szemtünkkel mik vagymunk?
Szegény Rajk László, a hű pártkatona. Áldozatai mikor neveztetnek meg?
Árulás szag van mindenütt. Dögszag. S Okigboval mondva, a nigériai meggyilkolt költővel: ,,Vérszag leng a levendula-délutánban."
S hazádnak rendületlenül?
És amikor már minden összekuszálódott, már a gyilkosok virágot tettek áldozataik sírjára, már minden olyan reménytelennek látszott, október 22-én Budapest álomra hajtja a fejét. Egy kis zsíros kenyér a gyomorban, sárga fényt okádik az utcalámpa, kint spiclik surrannak. Másnap felvonulás lesz, erről suttog mindenki. Olyan május elseje féle, remény ugyan nincsen, a párt és a minket szerető ávó nem alszik. Őriz bennünket. Azt mondja álmunkat. Igen. Azt. Azt is figyeli.
És fölrobban minden. Döglött politikusok dadognak a rádióban délutántól estélig október 23-án, de már senki sem figyel rájuk. S este vér folyik a Bródy Sándor utcában.
Nem lehet megmondani, hogy hol van az a pillanat, melyik az az utolsó csepp, amelyik után már nem lehet ugyanúgy semmi, amitől kicsordul a pohár. Hisz annyi alkalom lehetett volna eddig is. Hisz a hazugság, az abba nem hagyható tapsvihar, a folyton fölsrófolt norma, az ellátatlanság, a szegénység, a lesöpört padlások, a kitelepítések, a magyar gulágok pokla, egyetlen fegyencteleppé rohasztotta az országot, a hazát. S senkinek nem volt kétsége, ezek a legkisebb rezzenésre lőnek.
Forradalmakat nem szokás megtervezni, forradalmak kitörnek. Forradalmakat leverni szokás. A forradalom olyan, mint a lázas reszketés. A forradalom gyújtogat, elsöpör, tisztítva gyógyít, mint a tűzvész. Forradalom nem fontolgat, nem latolgat.
Amikor már nem lehet hova hátrálni, kirobban.
Dehogy szeretne az ember forradalmat megélni. Dehogy szeret áldozat lenni, példa. Élni szeret, sétálni. Fogni gyermekei kezét. Élni szeret, sütkérezni az októberi verőfényben. Ehhez persze már nem szabad magyarnak lenni. Itt a lehulló levelek is véresek.
1956. te csillag. Faludy-vers cím. Ezen a színpadon két ízben is ült szerzője, vágyva a sikert. S beszélt arról a forradalomról, amit csupa árulás vett körül. A belső árulás, a szovjet árulása, s a Nyugaté végül.
Nem baj, ha népeket toltak át Ázsiába, baj az, ha ezek a népek föllázadnak. S kérdezik: mit tettetek velünk? S a mi rabszolga sorsunk a ti demokráciátok ára? A válasz igen. A mi rabszolga-sorsunk volt mások szabadságának is az ára.
1956. október 23-a. Hány felől folyt össze az indulat, a keserűség, a bánat! Miféle egyveleg ez a különleges forradalom! S milyen komikus baloldalinak vagy jobboldalinak nevezni! Nem elég, hogy magyar forradalom?
Nem elég. MA sem. Keresik benne az azonosuló pontokat áruló politikusaink, akik úgy váltottak rendszert, mint mások gatyát, köpönyeget. Nevünkben és nélkülünk, velünk, miközben ellenünk. Aztán itt van ez a törött szemüvegű öregember, ,,akiről nem beszélünk" - mondta egy ismerősöm 1984-ben.
Igazán Ő az a kovász, ami e sokfelől érkező pataknak medret adott. (,,Ó bár adna a Gazda patakom sodrának medret...") Nem azzal, hogy nagy nehezen valamit elvállalt, ami rá maradt, rá testálódott. Hanem azért, mert annak minden ízét átélte, s minden következményét tudta és fölfogta. A halált is. Fecseghetnek politikai akrobaták mai is, Nagy Imre meghalt a nemzetért. Mit számít ilyenkor már, hogy bolsevik volt minden ízében az előző néhány évtizedben, hogy megjárta Moszkvát, hogy túlélte Moszkvát. Életét adta a hazáért. Sunyi Gerők, mocskos Rákosik, hitszegő Kádárok sziszeghetnek a túlvilágon is: Nagy Imre túlélte őket, túlélte a győztes a forradalmat. Példája azért nagyszerű, mert remény a jövőre nézve. Magyarországot hiába rendszerváltották az üzlet nevében, példát mutatott, és a példa nem biztos, hogy egyszeri. A forradalomcsinálás alapvető emberi jog.
És ennek gyakorlásáról nem mondunk le.
Kicsit reménytelen, kicsit keserű ez az ünnep egy ideje. De ki kell lépni a pillanatból, s az idő szövetébe kell helyezni. Ha ez sikerül, akkor látjuk valójában annak, ami. Csillagnak.
Böröndi Lajos
(Elhangzik Mosonmagyaróvárott 2009. október 23-án.) |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
Offline
