2009-11-19 22:13:34, csütörtök
|
|
|
Dezső Ilona Anna: Az ember magánya.
"Az ember magánya olyan, akár a fáé:
Magának okozza, hisz mindent eltapos
Maga körül, nem hagyja a másikat nőni,
Megfolytja, mielőtt álmokat tudna szőni.
Nő felfelé, a fényt megszerezni akarja,
Közben erre-arra, néha elhull a magja:
De észlelvén, hogy felé nő egy száll fa,
Azonnal széttárja lombjait, megbántja,
Nehogy utolérje, vagy túlnője az ágát,
Fél, hogy az is meglátja az isten világát.
Az ember magánya, akár egy tölgyé,
Akár a legszebb, legcsinosabb nőé.
Féltve őrzi ifjúságát, takargatja báját,
Más hozzá ne férjen, titkon hordja
Koronáját, szépségét magának tartogatja,
S mire úgy gondolja, mindezt megoszthatja,
Már halovány hozzá, megkopik, oda,
Hiába várja, már nincsen tavasza...
Az ősszel együtt siratja ezernyi ágát,
De nem susog érte soha sem hálát:
Csak magát akarja magasabbra emelni,
Magányát így tudja örökre elérni.
Olyan az ember, akár a fa, kérges.
Néha mogorva, néha meg méztől édes.
Mikor szél cibálja, ága hangja érces,
Verekszik az elemekkel, sírni képes,
Mikor kisüt a nap, feledi a rosszat, éled,
Nem számolja évgyűrűit, szerelemre ébred.
Fához illőn, száll egyenese áll ő, egymaga,
Epedve várja a csodát, mit ő dobott el valaha." |
|
|
0 komment
, kategória: versek |
|
|
|