|
 1/2 oldal 
|
Bejegyzések száma: 17
|
|
|
|
|
|
2009-12-04 14:43:58, péntek
|
| |
| |
A kisgyerek ül a reggeliző asztalnál:
- Anyu, kérek még egy pohár kakaót!
- Szolgáld ki magad!
- Minek az ilyennek gyerek?
Négyéves fiam sehogy sem boldogult a köhögés elleni szirupja
kupakjával, és végül azt kérdezte: - Miért nem tudom én ezt
kinyitni?
- Mert biztonsági zár van rajta, hogy gyerekek ne tudják kinyitni. -
feleltem.
Még egyszer próbálkozott a kupakkal, aztán azt kérdezte:
- De honnan tudja, hogy én gyerek vagyok?
Egy esős őszi délutánon az ismerősünk és a kisfia a kandalló előtt
ülve régi fényképalbumokat nézegetett. A gyerek hosszan szemlélte
anyja gyerekkori fényképeit, majd egy idő múlva megkérdezte:
- Mami, amikor te kislány voltál, minden fekete-fehér volt?
Szomszédaink hároméves kislánya, Julika nagyon szeretett volna
kutyát, de a mamája nem engedte. Egyszer, amikor átmentünk hozzájuk
vendégségbe, Julika boldogan újságolta, hogy a mamája azt mondta, fog
kapni kutyát.
Meglepetten kérdeztük:
- Mikor?
Julika büszkén jelentette be:
- Majd ha a disznók repülnek.
Meglátogattam egy ismerősömet, aki nem találta mobiltelefonját.
Keresgélés közben a kislánya egyszer csak izgatottan azt mondta:
- Tudjátok, mit kellene végre feltalálni? Olyan vezetékes,
bedugaszolható telefont, ami sosem tűnik el.
Amikor vidékre költöztünk, a feleségemmel úgy döntöttünk, hogy két
kocsival megyünk. Nyolcéves fiunk aggódva kérdezte:
- Mit csinálunk, hogy ne szakadjunk el egymástól?
- Lassan megyünk, hogy az egyik kocsi követni tudja a másikat -
igyekeztem megnyugtatni.
- De mi lesz, ha mégis elszakadunk egymástól? - faggatott tovább.
- Akkor, azt hiszem, többé nem látjuk egymást - ugrattam.
- Értem - mondta -, akkor én a mamával megyek.
Templomunkban áldozáskor a gyerekek nemcsak kenyeret kapnak,
hanem egy kis bort is. Istentisztelet után a pap félrehívott, hogy
hétéves fiamról beszéljen velem.
- Kérem, szóljon Jánosnak - mondta szelíden -, hogy a bor után
mindig áment kell mondani, nem azt, hogy "hú, de finom!"
Valamelyik nap a telefonnál találtam rá hároméves fiamra, s amint
meglátott, gyorsan letette a kagylót.
- Mit csináltál? - kérdeztem tole.
Azt mondta, hogy Kati nagynénjét hívta fel.
- Hogy hívhattad Kati nénit? - kérdeztem. - Hiszen nem is tudod a
számát.
- De igen, tudom. És fel is hívtam - felelte.
Hosszan győzködtem, hogy nem hívhatta fel, mivel nem tudja a
számát, de ő csak erősködött, hogy igenis beszélt vele.
- Jól van - mondtam végül -, ha tényleg beszéltél vele, hadd
halljam, mit mondott.
Erre a fiam így felelt:
- Azt mondta, hogy rossz számot hívtam.
Harmadik gyermekem megszületése után nem sokkal sógorom
karjára vette a kisbabát, mire a kislányom így figyelmeztette:
- Vigyázz, el ne ejtsd, mert neked kell helyette másikat csinálni!
Figyelmeztettem gyerekeimet, a nyolcéves Andrást és a tízéves
Karcsit, hogy ne kerékpározzanak, amíg én elmegyek a tőlünk nem
messze lévő repülőtérre repülést oktatni. Indulás elott még kivittem
a telefont a verandára.
Óra közben a tanítványommal a házunk felett köröztünk, így láttam,
hogy Andris javában bicajozik. Rádión beszóltam a toronyban az
irányítónak, és megkértem:
- János, légy szíves, szólj oda hozzánk, és mondd meg Andrásnak, hogy
azonnal hagyja abba a biciklizést, és menjen föl a szobájába!
András vette fel a telefont, és János szóról szóra elismételte neki,
amit mondtam. Amikor hazaértem, András az ágya szélén ült, és
megilletődött ábrázattal nézett rám.
- Ne haragudj, mama - mondta. - Mégis felültem a bicajra, de Isten
meglátott és felküldött a szobámba.
Két kisfiamat elvittem egy temetésre. Odaúton igyekeztem őket
felkészíteni az eseményre, elmagyaráztam, mi fog történni és hogy
szerintünk mi lesz az emberrel a halál után. A fiúk a szertartás
alatt jól viselkedtek. A sírnál azonban rá kellett jönnöm, hogy
mégsem magyaráztam el mindent olyan alaposan, ahogy hittem. Négy éves
fiam hangosan megszólított:
- Mami!
- Tessék - suttogtam.
- Mi van a dobozban?
Egyik nap felhívtam egy barátomat valami fontos ügyben. Az öccse
vette fel a telefont. Azt mondta, nincs otthon a testvére, ezért
megkérdeztem, hagyhatok-e üzenetet. Mire ezt felelte:
- Sajnos nem, nincs üzenetrögzítőnk.
Tegnap leszedtük a karácsonyfát, mert már nagyon hullott. Persze
minden csupa tűlevél lett. Akkor vettük észre, hogy a lányunk (4) egy
lapátnyi tűlevelet terített el a szőnyegen.
- Te mit csinálsz?!
- Segítek nektek, hogy mindenhova egyenletesen jusson.
Balázs fiam 8 éves volt, és a karácsonyra készülődtünk. Ekkor még
mindig úgy tudta, hogy a Jézuska hozza az ajándékot, és tőle is kell
kérni.
Sorolta is, miket kér: legót, kisautót, könyvet.
Már a sokadiknál tartott, amikor közbeszóltam:
- Nem lesz ez egy kicsit sok?
- Úgy kérdezed, mintha ezt mind neked kéne megvenni - válaszolta
méltatlankodva a fiam.
Forrás: http://gyerekszaj.lap.hu/kedves_tortenetek/19710355
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: vicces, pikáns |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-12-04 13:36:30, péntek
|
| |
| |
A FENYŐFA
Állt az erdőben egy szép, sudár kis fenyőfa; jó helye volt: nap is érte, levegő is simogatta, idősebb társai, lucfenyők, jegenyefenyők zúgtak körülötte. De a kis fenyőnek minden vágya az volt, hogy magasabbra nőjön; a meleg napot, az üdítő levegőt sem élvezte, s ügyet se vetett a parasztgyerekekre, akik ott jártak-keltek, fecsegtek körülötte, amikor szamócáért, málnáért mentek az erdőre. Sokszor egy egész köcsöggel szedtek, máskor szalmaszálra fűzték fel a szamócaszemeket, aztán leültek pihenni a kis fenyő tövébe, és azt mondták: - Milyen szép ez a kicsi fa!
- S ezt a kis fenyő nem szívesen hallgatta.
A következő esztendőben egy jókora új hajtással lett magasabb, majd újabb egy év múlva még egy hajtással; a fenyőhajtásokból mindig meg lehet mondani, hány éves a fa.
- Ó, ha akkora lehetnék én is, mint a társaim! - sóhajtotta a kis fenyőfa. - Akkor messzire szétterjeszthetném ágaimat, koronámmal pedig kitekinthetnék a nagyvilágba. Madarak fészkelnek az ágaim között, ha szél támad, én is olyan méltóságosan bólogatnék, mint azok ott! És nem örült a napfénynek, sem a madárkáknak, még a szép piros felhőknek sem, amelyek napkeltekor, napnyugtakor elvitorláztak fölötte.
Elközelgett a tél, csillogó fehér hótakaró borított körülötte mindent, néha egy-egy nyúl iramodott el arra, és futtában átugrotta a kis fenyőt - ó, milyen bosszantó volt! Két tél is elmúlt, míg végre a harmadikon akkorára nőtt, hogy a nyulak nem ugorhatták át, megkerülték. O, nőni, nőni, nagyra nőni és hatalmasra, mégiscsak ez ér a legtöbbet ezen a világon- áhítozott a kis fenyő.
Ősszel favágók jöttek az erdőre, és minden esztendőben kidöntöttek néhányat a legmagasabb fák közül. A fiatal fenyő, amely időközben szépen felcseperedett, reszketve figyelt: a fenséges faóriások recsegve-ropogva zuhantak a földre. Fejszével lecsapkodták ágaikat, csupaszon hevertek; így ágaiktól fosztottan, soványan alig lehetett megismerni őket. Aztán szekérre emelték a rönköket, a lovak közé csaptak, és elvitték őket az erdőről.
Hová vihették? S mi várhat rájuk?
Tavasszal, amikor a fecskék, gólyák visszatértek, megkérdezte tőlük a fenyő:
- Nem tudjátok, hová vitték a társaimat? Nem találkoztatok velük az úton?
A fecskék nem tudtak róluk, de egy öreg gólya hosszan elgondolkozott, aztán bólintott, és azt mondta:
- Alighanem láttam a társaidat. Amikor Egyiptomból útra keltem, új hajókat láttam a tengeren. Pompás árbocaik voltak - a társaidból faraghatták őket, mert fenyőillatuk volt. Köszöntöttem is őket, de igen magasan hordták a fejüket. Ó, lennék csak magasabb! Most a tengert járhatnám. Milyen is az a tenger, mesélj róla!
- Hosszú volna arról a mese! - felelte a gólya, és továbblépdelt.
- Örülj az ifjúságodnak! - intették a napsugarak.
- Örülj az üde hajtásaidnak, a fiatal erőnek, ami betölt.
És a szél csókot lehelt a fára, a harmat megkönnyeztette, de a kis fenyőfa mindebből semmit sem értett. Karácsony táján aztán fiatal fenyőket is kivágtak az erdőn, még olyanokat is, amelyek zsengébbek voltak ennél a nyughatatlan, mindig útra kívánkozó fenyőfánál. Ezekről a zsenge fákról - a legszebbeket válogatták ki - nem csapkodták le a gallyakat, úgy rakták szekérre, s a lovak ezeket is elvitték az erdőből.
- Ugyan hová viszik őket? - töprengett a mi fenyőfánk. - Nem nagyobbak nálam, volt köztük egy, amelyik még kisebb is, mint én. Miért hagyhatták meg az ágaikat? Hová vihette őket a szekér?
- Mi tudjuk! Mi tudjuk! - zsinatoltak a verebek. - Lent a városban belestünk itt is, ott is a házak ablakán. Tudjuk, hová mentek a szekéren. Olyan pompa és fény veszi körül őket, amilyenről te nem is álmodol! Bekukucskáltunk az ablakokon, és láttuk őket: meleg szobában álltak, szépséges díszekkel, aranyalmával, mézeskaláccsal, sokféle játékkal aggatták tele az ágaikat, s az ágak hegyén gyertyák fénylettek.
- És aztán? - kérdezte a fenyőfa, és reszketett minden ága.
- És aztán? Aztán mi történt?
- Többet nem láttunk. De ez felejthetetlen szép volt.
- Hát énrám vajon milyen sors vár, megjárhatom-e ezt a ragyogó utat? - sóvárgott a fenyőfa. - Hiszen ez még nagyszerűbb, mint a tengereket járni! Ó, hogy epedek, hogy vágyakozom! Bár itt volna már újra a karácsony! Vagyok már olyan magas és terebélyes, mint a társaim, akiket tavaly a városba vittek. Csak már szekérre emelnének! Csak ott állhatnék már a meleg szobában, pompa és fényesség közepette! Vajon mi következik aztán? Biztosan még jobb lesz, még szebb, különben minek díszítenék föl olyan gazdagon? Utána még nagyszerűbb, még pompásabb dolgok várnak rám. De mik azok? Ó, hogy mennék már, hogy vágyom el innét! Magam sem tudom, mi lelt.
- Örülj nekünk! - mondta a levegő meg a napsugár.
- Örülj az üde ifjúságnak az Isten szabad ege alatt!
De a fenyőfa nekik sem tudott örülni. Nőtt, nőtt, ahogy csak erejéből telt, s zöldelt télen-nyáron. Az emberek, akik látták sötétzöld pompájában, azt mondták: - De szép fa ez! - és karácsony táján őt vágták ki elsőnek. Velejéig hatolt a fejszecsapás, s egy mély sóhajjal elzuhant. Kínzó fájdalmat érzett, s félájultan feküdt a földön: nem tudott most a szerencséjére gondolni, elszomorította, hogy meg kell válnia szülőföldjétől, a helytől, ahol felnevelkedett; tudta, hogy nem látja soha többé kedves öregebb társait, körül a kis bokrokat, virágokat, talán még a madárkákat sem. Bizony, az utazás nem volt kellemes. Csak akkor tért újra magához, amikor társaival együtt lerakták egy udvaron, s hallotta, hogy egy ember így szól: - Ez a legszebb! Ezt választjuk!
Aztán két díszruhás inas egy szép tágas terembe vitte a fenyőfát. A falakon körös-körül arcképek függtek, a terebélyes cserépkályha mellett magas kínai vázák pompáztak, oroszlánnal a fedelükön; hintaszékek, selyemhuzatú heverők voltak a nagy szobában, meg hatalmas asztalok, tele képeskönyvekkel, játékokkal, amelyek százszor száz tallérba kerültek - legalábbis így mondták a gyerekek. A fenyőfát egy homokkal megtöltött nagy hordóba állították; a hordót senki sem látta, mert zöld szövettel vonták be, és egy nagy, tarka szőnyegre állították. Inasok és szobalányok léptek a szobába, és díszítéséhez láttak. Színes papírból kivágott kis hálókat aggattak ágaira, a hálókat cukorkákkal töltötték meg; aranyozott almát, diót függesztették fel gallyaira - mintha csak rajta termettek volna. Ágai hegyére vagy száz piros, kék, fehér gyertyácskát erősítettek. Zöld ágak között babák ringatóztak - a fenyőfa még sohasem látott ilyeneket -, fönt a fa csúcsán pedig egy nagy aranycsillag tündöklött. Szép volt, ó milyen szépséges szép!
- Ma este - mondták körülötte -, ma este meggyújtjuk minden gyertyáját.
- Ó, csak már este volna! - sóvárgott a fenyőfa. - Csak meggyújtanák már a gyertyáimat! Vajon mi következik aztán? Eljönnek-e a társaim az erdőből, s látnak-e engem? Bekukucskálnak-e a verebek? Gyökeret eresztek-e itt, s így állok-e feldíszítve télen-nyáron, mindig?
Mert így képzelte, s a roppant vágyakozásba belefájdult a kérge, a kéregfájás pedig éppen úgy gyötri a fákat, mint az embereket a fejfájás. Aztán végre meggyújtották a gyertyákat az ágain. Micsoda ragyogás! Micsoda pompa! A fenyőfának minden ága beleremegett; az egyik gyertya le is perzselte zöld ágat egy jó darabon.
- Jaj, istenem! - kiáltoztak a szobalányok, s gyorsan eloltották a tüzet.
Most már vigyáznia kellett, nehogy megint elfogja a remegés. Pedig, ó, hogy félt! Folyton attól reszketett, hogy valamelyik ékességét elveszíti - szinte eszét vette a kápráztató ragyogás. De egyszer csak kitárult a szárnyas ajtó, s egy sereg gyerek rontott be, olyan hevesen, mintha föl akarnák dönteni a fát. A felnőttek nyugodt léptekkel követték őket. A kicsinyek némán álltak egy pillanatig, aztán megint kitört belőlük az ujjongás, de úgy, hogy zengett belé a nagy szoba. Körültáncolták a fenyőfát, és egymás után szedegették le róla az ajándékokat.
- Mit akarnak? - töprengett a fa. - Mi lesz velem?
A gyertyák tövig égtek az ágain, s akkor gyorsan elfújták őket, aztán megengedték a gyerekeknek, hogy leszedjék a fáról, amit csak megkívánnak. Azok megrohamozták, hogy csak úgy recsegtek az ágai; ha a csúcsát meg az aranycsillagot nem erősítették volna a mennyezethez, talán fel is döntik. A gyerekek boldogan ugráltak körülötte pompás játékaikkal; a fára már ügyet sem vetett senki, legfeljebb az öreg dajka pillantott ágai közé, de o is csak azt nézte, nem felejtettek-e egy almát vagy fügét a fán.
- Most egy mesét! Egy mesét! - kunyeráltak a gyerekek egy alacsony, kövér embernek, odavonszolták a fenyőfa alá. A kövér ember leült a fa tövébe.
- Itt az erdőben vagyunk - mondta -, s hátha a fának is hasznára válik, ha meghallgatja a mesét. Hanem igazán csak egy mesét mondok el. Válasszatok: Mákszem Matyiról akartok hallani, vagy Együgyü Jánosról, aki lebucskázott a grádicson, mégis becsületet nyert, és feleségül kapta a királykisasszonyt?
- Mákszem Matyiról mesélj! - kiáltották néhányan. - Együgyü Jánosról! - követelték a többiek. Nagy zsivaj kerekedett. Csak a fenyőfa állt szótlanul tűnődve, s azt gondolta: - Velem már nem törődnek! Pedig hát o már kivette a részét a dicsőségből.
Forrás:http://www.mikulasfalva.com/mikulas.php?x=fenyofa
Link |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szép történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-12-04 13:28:58, péntek
|
| |
| |
Helen Bereg : Karácsonyi mese
Egy macifiú állt a barlang bejáratánál. Már nagyon készült a téli alvásra, de az idén úgy gondolta megvárja a karácsonyt. Még eddig soha nem maradt fent. Olvasott egy könyvet, amiben azt írták, hogy a karácsony a szeretet ünnepe. Tegnap reggel ugyanígy itt állt, és valami csoda történt vele. Teljesen masszív szürke felhők borították az eget. Egyetlen pici lyuk volt a felhőkön, mintha ki akarna onnan kukucskálni valaki, és ekkor úgy érezte, ha most kívánna valamit, teljesülne. Elkezdte merően nézni azt a kis lyukat, és közben eszméletlenül akarta, hogy a karácsony estéje gyönyörű legyen, mert most fennmaradt. És amikor magában elmondta a kívánságot az a kis lyuk veszett gyorsasággal elkezdett tágulni, az immáron nagy területen lévő lyuk körül aranyban csillogtak a felhők. Nagyot sóhajtott örömén, és abban a pillanatban, hasonló gyorsasággal össze is záródtak a felhők, de még egy picike rés se volt. Már akkor érezte, hogy valami boldogságvárás érzése járja át.
Eljött a karácsony, de nem történt semmi. Igen csalódottnak érezte magát. Reggel esett a hó, és fehér lepel borította a tájat. Nem értette, mitől lenne ez a szeretet ünnepe, és mi a boldogság. A könyvben az is volt, hogy kap ajándékot. Már késő délután volt, és semmi. Bement a barlangba és megágyazott magának. Még egyszer kiállt a barlang bejáratához, és látta hogy a nem messzi lévő barlangnál ott áll egy másik medve és az eget figyeli. Odament hozzá..
- Szia! Te miért nem alszol? ? kérdezte.
- Én minden évben megvárom a karácsonyt. És te?
- Én az idén először maradtam fent. Láttad tegnap a felhőjátékot?
- Láttam, és gyönyörű volt. Te csináltad?
- Éééééén??? ? nézett csodálkozva a mackólányra. ? Én nem.
- Érdekes, eddig ilyen még egyik évben sem volt. Miért maradtál most fent, ha eddig sose?
- Mert olvastam, hogy a karácsony a szeretet ünnepe, és hogy kapunk ajándékot.
- Ez így is van.- bólogatott a lány.
- De hiszen nem történt semmi, nem kaptam ajándékot. ? mondta méltatlankodva.
- No nem! Biztosan kell kapjál ajándékot! Az is ajándék, ha beköszön a Nap az ablakodon, és azt mondja:
- Szépséges délutánt, kedves Maci!
- Neked is Nap! Hol jársz itt, ahol csizmaszárig ér a hideg? ? kérdezed, mert a legtermészetesebb, hogy a Nap leáll délután cseverészni.
- Hát én biza megnéztem, hová kellene letennem ezt a virgonc napsugárgyereket.
- És miért tennéd le ide a barlangomba??
- Mert ajándékba küldték. Én csak kipostázom.
- Nekem ajándék??? Ez teljesen biztos?
- Persze. Nekem az áll itt, hogy Tündérkertből egy boszimaci küldi. Tehát ide tegyed a szignót, és már itt sem vagyok.
- Rendben.
- Boldog napsugaras karácsonyt!
- Neked is Nap.
- De még vannak ötleteim, hogy mi minden olyan ajándékot kaphatsz, amire nem is számítasz, lehet nem is vetted volna észre, ha most nem hívom fel rá a figyelmedet.
- Jó majd odafigyelek. Jó karácsonyvárást!
- Neked is.
Maci haza ballagott, lefeküdt, és ekkor arra gondolt, hogy végül is milyen kedves volt vele az a lány ott a szomszéd barlangban, és milyen szépen csillogott a szeme, ahogy a Napról mesélt. Most, hogy felidézte a jelenetet, valami kedvesen mosolygós érzés járta át. És tudta, mégis csak kapott ajándékot. Azt a csillogást ott azokban a barna szemekben. És boldogan, mély álomba zuhant.
Forrás:http://www.mikulasfalva.com/mikulas.php?x=karacsonyi_mese
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szép történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/2 oldal
|
Bejegyzések száma: 17
|
|
|
|
2009. December
| | |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
454 db bejegyzés |
| e év: |
6691 db bejegyzés |
| Összes: |
50420 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 848
- e Hét: 4284
- e Hónap: 15298
- e Év: 121442
|
|
|
Offline
