|
 1/1 oldal 
|
Bejegyzések száma: 5
|
|
|
|
|
|
2010-08-23 18:53:20, hétfő
|
| |
| |
Most már nem tudom feledni,
azt az estét eltemetni,
mikor történetünk halkan véget ért.
Ki máskor úgy nevettél,
mért könnyeztél?
Igen, mért?
Engem ébren ért a másnap,
csendben rám talált a bánat,
Miért engedtem, hogy így menj tőlem el?
Mit érzek én, ó tudnod kell,
ezt legalább, tudnod kell!
Mi van még, ha nem szeretsz te már?
Mi van még, ha te nem vagy velem?
Mi van még, ha álmunk messze jár?
Mi van még, ha már nincs életem?
Most már nem tudlak feledni,
mindig így foglak szeretni,
bár a történetünk akkor véget ért.
Te csendben rám nevettél, elköszöntél,
de szemed félt.
Mi van még, ha nem szeretsz te már?
Mi van még, ha te nem vagy velem?
Mi van még, ha álmunk messze jár?
Mi van még, ha nincs már életem?
Ha álmunk messze jár.
Link |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szomorúság |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2010-08-23 18:16:09, hétfő
|
| |
| |
Azért, mert mosolygok, nem vagyok még boldog,
Vannak az életben nagyon furcsa dolgok.
Kacagok akkor is, ha szívemet tépik,
Furcsa ember baját soha meg nem értik.
Mindenki elhagyott, aki elhagyhatott,
Mindenki megdobott, aki megdobhatott.
Az is ütött rajtam, kinek mindig adtam,
Szívszeretetemért szívet sosem kaptam.
Én csak ember vagyok, az is maradok,
Bármilyen furcsa is, álmokért szaladok.
Mert nem lehet álom egy igazi élet,
És ha most tévedek, bocsánatot kérek.
(Ismeretlen)
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Álmok |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2010-08-23 17:12:10, hétfő
|
| |
| |
Éjjeli csendben alszik a város,
paplan alá bújt ősz közepén.
Néma sikollyal hullik a porba
reménytelenül árva levél.
Altatót hint, elringató álmot
sápadt holdfényben úszó szellő.
Gyémánt csillámos esőcseppekkel
tisztára mosdat puha felhő.
Illatos gyertya fényciteráján
bágyatag árnykép arcra simul.
Könnyektől nedves hálóruháján
gyászkoszorút szül a mélabú.
Angyalhaját párnára ereszti,
tömjén pálcája álmot lehel.
Barna szemekben csituló fényre
szemhéj csukódik, fehér lepel.
Pillangó táncon lassul a ritmus,
szívdobbanásra gyengül a jel.
Egyedüllétnek magánya látja,
ahová készül, hogyan jön el.
Apró tenyérből nyúlnak az ujjak,
nyugtató kincset szemez a kéz.
Utolsó szem és utolsó sóhaj,
lágyan alél a test és az ész.
Álomba merül minden, mi kín folt,
temetve felejt száz szenvedést.
Múlik örökre, az is mi szép volt.
Hajnal már nem hoz új ébredést.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Emlékezés 2. |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2010-08-23 07:54:17, hétfő
|
| |
| |
Ilyenkor, október végén, a tél első fagyos lehelete perzseli meg a virágoskert
fehér meg rozsdavörös krizantémjait, amelyeket az öröklét fényárban úszó
kertjeibe szánt a velünk lassan múló emlékezet.
A mindentudó asszonyok mentik persze a dércsípte, jó szagú virágokat kamrák
és langymeleg pincék zugaiba, szárukat sós-cukros vízben áztatva, szirmaikat
vízzel permetezve.
Mert nagy ám a feladatuk: széppé tenni a mulandóságot, amellyel szemben
hatástalan minden erő, kivéve az örökmécs lángját és a virágokat.
Csonkig éghetnek a vaskos ünnepi gyertyák, amelyek közül a megszenteltek
torokgyíkot űznek és más bajoktól védenek, ám, ha mindenszentek vagy
halottak napján gyújtottuk meg őket, akkor ott pislognak örökre a keresztek
tövében, rávilágítva egy-egy kedves arcra, amely már csak ilyenkor és
legszebb álmainkban tekint ránk bepárásodó szemmel. Álmainkban, ahol
minden lehetséges, és nincsenek határok égi és földi birodalmak között.
Járunk sírtól sírig együtt a mieinkkel vagy magányosan, már amilyen sorsot
az élet ránk kirótt, ám körülöttünk így is, úgy is ott az emlékezők részvétteljes
közössége, amely osztozik velünk fájdalmunkban. Egyazon ügyben lettünk
valamennyien áldozatok; egyazon küzdelemnek vesztesei. Odahajolunk a
keresztek fölé: mulandóságra ítélt halandók - életre született emberek.
Benépesülnek a november eleji temetők, s bennük órákra jókká és együtt
érzőkké válnak a rosszak és a közömbösök is, hiszen a végső beteljesüléssel
szembe nem fordulhatnak; és a halottaknak ártani nem lehet.
Ott, az utolsó lépés előtti nyugodt elrévedésünkben talán az őszinte önvizsgálatra
is sort kerítünk - kik és mik vagyunk valójában, mit tettünk meg azokért, akikhez
tartozunk, és mertünk-e kiállni a védtelen magányosok mellett, amikor
bántalmazták őket?
Fenségesek a halottak napi temetők: bennük átváltozik az ember, s nem érez
gyűlöletet, hanem csak végtelen nagy szeretetet. Teljes lényével az örökre
eltávozottak felé fordul, s keresi alakjukat a ragyogó sírkertre boruló homályban.
Bölcs tanítóink a keresztek lehetnek, gyertyafény fölé magasodva. Szótlanságuk
értelme a szelíd intelem: életre született az ember, s nem arra, hogy megfeszítsék.
Sem a katolikus, sem a református vagy pravoszláv Jézusokat!
Szülessenek bármilyen boldog földi birodalmak, kicsinyek vagy nagyságukban és
pompájukban a mennyországgal vetekedők, utaink belőlük is a gyertyafényes
temetőkbe vezetnek, ahol időleges és időtlen világok találkoznak össze.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Emlékezés 1. |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/1 oldal
|
Bejegyzések száma: 5
|
|
|
|
2010. Augusztus
| | |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
217 db bejegyzés |
| e év: |
3099 db bejegyzés |
| Összes: |
34577 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 1854
- e Hét: 8730
- e Hónap: 18114
- e Év: 150668
|
|
|
Offline
