|
2010-09-19 17:58:36, vasárnap
|
| |
| |
A hitből kimondott ,,mégis" (I - II.)
De én mindenkor veled vagyok.
(Zsoltár 73, 23)
Sok mindent nehéz összeegyeztetni Isten szeretetével. Itt lesz nyilvánvalóvá, hogy kiben mi lakik. Egy orvosnak meghalt a felesége és két kiskorú gyermeket hagyott hátra. ,,Mindeddig bizonytalan voltam benne, hogy van-e Isten, de most már biztosan tudom, hogy nincs. Ha volna, nem követne el ilyen kegyetlenséget" - mondta. - Egy asszony hírt kapott, hogy a férje eltűnt. Évek múltak és nem hallott róla semmit. Elhatározta: ,,Addig nem megyek templomba, míg a férjem haza nem jön." A háború borzalmait átélő emberek közül sokan eldobták hitüket. Ha volna Isten, nem tűrné az ilyet" - mondják. Ilyenkor derül ki, hogy nem is volt Istennel semmi kapcsolatuk azelőtt sem. Alapjában véve idegenül és bizalmatlanul álltak vele szemben. Csak magukra gondoltak és azt hitték, Isten azért van, hogy kívánságaikat teljesítse és elképzelt boldogságukat megadja. Az ilyen ember elfelejti, hogy a teremtménynek elkötelezettségei vannak Teremtőjévél szemben. Az a véleménye, hogy Isten köteles számára megnyugtató körülményeket teremteni.
Isten hívő gyermekei azonban nem vesztik el bizalmukat akkor sem, ha várakozásuk és kívánságuk ellenére történnek is a dolgok. Nem hagyják abba a neki való szolgálatukat, mégha látszólag keményen és kegyetlenül bánik is velük. Isten szeretetét a lelkük megmentésében tapasztalták meg. Isten Jézusban nekik adta a szívét és ők is odaadták a magukét. Úgy néznek reá, mint gyermek az atyjára. Tudják, hogy Isten a javukat akarja, mégha nem is értik Őt meg mindjárt. Nem állnak igényekkel Isten elé. Tudják, hogy csak irgalmából tartja meg őket és hogy a súlyos dolgokat is megérdemelten kapják. Felülről nyernek világosságot és bepillantanak Isten szeretetének szentségébe. Ezért tudják, hogy a nehéz utak hasznos és üdvös megalázásukat és nevelésüket szolgálják. És ha életük sötét óráiban talán kétségek támadnak is bennük, mint Aszáfban, a 73. zsoltár írójában, mégsem szakadnak el Istentől, hiszen nélküle nem élhetnének. Ellenkezőleg: a sötétben még szorosabban fogódznak bele. Szorongó kételyeiket a hit ,,mégis" szavával győzik le. Belső nyomorúságaikkal az imádság szentélyébe mennek és ezt mondják az Úrnak: De én mégis, mindenkor veled maradok!
De én mindenkor veled vagyok, te fogod az én jobb kezemet. (Zsoltár 73, 23)
Miért marad Isten mindig velem és miért nem hátrál meg? Azért, mert én fogom Őt? Nem, hanem mert Ő fogja az én jobb kezemet. Erősen tartja, erősebben, mint én. Mielőtt megragadtam, Ő már megragadott engem. Isten vonta és ragadta meg a lelkemet Krisztusban és személyes kapcsolatba hozott Fiával. Most már nem enged el.
Isten biztosan vezet, mint apa a gyermekét a sötét éjszakában, veszélyes szakadékokon át. Mégha meg is indul a talaj lábod alatt, megtart, mintegy lebegve a mélységek felett. Úgy őriz, hogy a koráramlatok nem sodornak magukkal, és a tévtanítók sem vonnak befolyásuk alá. Megtart ama ,,gonosz napon" is, amikor az ellenség minden hatalmával ellened támad. Talán ingadozni, tántorogni kezdesz és végül el is esel, de Ő megtart, újra felállít, ha nem engeded el a kezét. Milyen kedvesen, bizakodóan írja a 63. zsoltárban Dávid is: ,,A te jobbod megtámogat engem."
Az apa és a gyermek keze szorosan egymásba fonódik; először az apa nyújtja neki a jobbját, azután a gyermek teszi bele a kezét. Ez a hit! Hála neki, Ő erősebb, mint mi. Isten erős keze őriz meg az üdvösségre is, de nekünk bizalomteljesen és engedelmesen kell odaadni a kezünket, engedve, hogy ő vezessen. Néha a gyermek makacs és dacos, nem akarja sehogyan sem odaadni a kezét, nem engedi magát vezetni. Önállóan akar járni, nem tűri, hogy előírják neki az utat. Hát akkor hadd menjen! Legyen akarata szerint. Egyszer csak elesik, már a földön fekszik és sír. Most aztán örül a segítő kéznek, amit az előbb eltaszított magától.
Lelkileg ez a mi képünk. Természetünk szerint gyengék vagyunk, nem tudunk egyedül járni, még egyetlen lépést sem tehetünk. De az is igaz, hogy mindaddig nagyon dacosak és elbizakodottak vagyunk, amíg a megalázó vereségek meg nem tanítanak az engedelmességre. Akkor azután örülünk és hálásak vagyunk, hogy az irgalmas Isten kinyújtja kezét a magasságból, kiemel a szennyből, megtisztít és el sem enged többé.
Carl Eichhorn "Isten muhelyében" c. könyvéből
|
|
| |
|
1 komment
, kategória: Áhitatok minden napra |
|
|
|
|
|
Offline
