|
2011-06-13 20:51:30, hétfő
|
| |
| |
"A szeretet lelkünk számára az, ami testünknek a levegő. Ebből élünk.
Ezt kívánjuk belélegezni.
Senki sem nélkülözheti a szeretetet."
(Palánkay Gausz Tibor)
Anna egy oxigéndús hegyi levegőjű kisvárosban született a vízöntő vívmányok kezdetén. A fekete hadsereg már ekkor húsz éve vonultatta csapásait, az ország élén, s minden területen ők helyezkedtek el. Apokalipszist hajtottak végre mindenkin, aki embernek neveztetett egykor, mint ahogyan megírták, hogy a 19. század felszámolta a vallást, a 20. század felszámolja az embert.
Az emberek mit sem tudtak arról, hogy hirtelen haláluk, szerencsétlenségük, mindennapi sanyarú kenyerezgető sorsuk mögött a láthatatatlan világ katonáival, élükön halál vezérekkel, misztikus szörnyekkel áll maffiákkal együtt. Ilyenek várták Annácska születését is, akik megkeserítették szülei, nagyszülei életét, nyomorra ítélve őket.
Már a bölcsődében kirántotta a dadus a csípőcsontját, mert éppen a karmikusan született sántákat emelte, sorsukat váltotta meg a láthatatlan világ mindentudó és látó csapásaival. A kicsi visított, ahogy a torkán kifért, de semmit sem tehetett az őt körülvevő gonoszság ellen.
Édesanyja báb volt a kezükben, infantilis maradt, olyan gonosszá lett, hogy kínozta, nevette, megszégyenítette Annát két fiútestvérével együtt. Éjjelente arra ébredtek fel, hogy anyjuk mérgezi magát, vagy visítozva ugrál az udvaron a növényeken, szálanként cibálja, tépi őket.
Hiába volt a jóságos nagymama és nagyapa a szomszédban, a szeretetnek azt kiabálta szív nélküli anyjuk:
- Dögölj meg vén boszorkány!
Ennek ellenére a nagymama ott segített a gyermekeken, ahol tudott a nagynénivel együtt, aki esténként, amikor anyja Annácskát nem fürösztötte meg, csodakenőccsel, Vazelinnel kenegette túlérzékeny bőrét. Ekkor már az okkultista, füves boszorkányokat emelték karmikus sorsukat jobbítva, s tették őket sikeres emberré szerte az Egyszervolt országban.
Másfél éves korától énekelte Anna az operetteket, áriákat, népdalokat, slágereket, amint meghallott egy szívhez szóló dalt, már meg is tanulta és ezeket előadta nagyapjának.
Nem sokáig tartott az idyll, egyszer csak mentő gördült a kapu elé és a nagyapát örökre elszállította.
Anna mindig emlékezett közös villás reggelijükre, a titkos súgására nagynénjének:
- A jány nem kapja el a rákot?
Tüdőrák fertőzte meg a szép énekhangú nagyapát, s mint egy karmikus szülött tűrte némán fájdalmát, úgy hunyt el, mint aki megérdemelte sorsát. Akkoriban minden emberrel történt valami, a fekete város egészségügye tüdőkórházakat üzemeltetett az egész országban meg bolondok házait. Később ezeket a bolondokat szabadon engedték, művésznek vitték a médiába, kormányba helyezték felelős tisztségbe őket. Megfordították alaposan a világ egyensúlyát, az emberek titkon távoztak el egymás után, a bolondok közvetíteni kezdték fekete levesüket a médiából titkon, csak a beavatottak tudták, miről is szólnak ezek az anekdoták, viccek, melyeken nevetett egy egész ország.
Először Katikának nevezték, akkortól az összes Kati, Katinka, Jánosvirágból lett Katalin névmagyarázó szerinti János, Anna, Marianna, mert Katalinrózsa a magyarázata és minden puszta népe a kislány megáldozásával emelkedett szerte a világon három maffiával az élen, a börtön és bolondok segítségével.
Majd anyja elnevezte Gina Lolobrigidának, egészen hat éves koráig Anna nem is ismerte tulajdon nevét, az iskolában mondta a tanítónő meg neki bemutatkozásakor, hogy is hívják valójában. Atlantiszi okkultista halak szülötteket iskolázták be, termelték ki, tették művésszé, sikeressé az egész világon, mert nagyon messzire nyúlt a hajdani média keze, amelyik az ünnepi tortájára is halat helyezett, úgy aratta le az ember áldozásai feletti diadalmát.
Egyszer eltévedt az utcán, mert megszökött az óvodából idegbeteg anyja gonoszsága miatt, aki visítozott rá. Útban voltak neki a gyerekei, ami nem is csoda, hiszen nem akarta őket valójában s képtelen volt gyereknevelésre, arra, hogy bárkit is szeressen, gyöngéden csókolgasson, megöleljen. Annát senki sem szerette, ebben a tudatban nőtt fel. Ekkor is egy idegen, a körzeti orvos, dr. Szmisz asszisztensnője szólította meg a riadt kislányt és kérdezte meg tőle, miért sír. Zöld tiszta szemeivel megbabonázta az asszonyt a tisztaság e csodás példánya.
- Eltévedtem! - közölte a három éves gyermek.
- Hogy hívnak?
- Gina Lolobrigidának!
- Hol laksz?
- A Hecskén!
Érdekes módon Margitka ennyi információból már rájött arra, kihez kell szállítani a kislányt, de soha senki sem mondta az anyjának, miért kell ennyire butaságban hagynia a gyereket, hogy még a saját nevét sem ismeri.
Négy éves korában farsangot rendeztek az óvodában. Anyja hozott neki egy magyar kislány jelmezt: fekete csúnya mellényt, piros-pöttyös szoknyát, alája vastag alsószoknyát, fehér puffos ujjú blúzt, amit Annácska nem akart érthetően felvenni. Ő nem szerette az olcsó, csúf ruházatot, csak a szépeket, az újakat. Anyja pedig hajlamos volt arra, hogy más ócskáját is ráadja. Aznap este öccse a kiságyban feküdt, ő mellette az ágyon, meglátta az ollót az asztalon. Anyjuk nem tudta, hogy kést, ollót, gyufát a gyerekek elől el kell zárni. Anna megfogta kicsiny kezecskéjével, egyesével nyírni kezdte öccsse göndör fürtjeit, majd a kisgyerek vágta le az övét. Másnap rövid hajjal ment a farsangra, úgy nézett ki, mint egy fiú, besötétedett szőke haja is. Furcsa magyar kislány! Miért is járnak a magyarok vastag alsószoknyában és buggyos szoknyában? Egyáltalán milyen magyarok ezek, akik így öltözködnek? Az Időjelek kötetben megrajzolták a pöttyös szoknyás magyar kislányt hintán jóval később jelmezben Ébredő játszótér egyházaival.
Azt mondták, az iskola is, ahová énekelni felvételizett később, parasztok iskolája volt, bár csak városiak jártak vele. Egy lánynak olyan haja volt, mint egy fiúnak, Anna olyat még soha nem látott. Kodály osztály volt, furulyázni is tanult, meg gitározni is, amíg az anyja a gitár tanárjával ki nem kezdett előtte. Hiába volt ötös mindenből, s nem adta oda a gitár tanár a bizonyítványát, a jól szereplő, énekelő, gitározó kislány többé nem volt hajlandó gitár órára menni.
Tortája soha nem volt születése napján. Egyszer anyja belökött neki egy sláger kottát, hogy na! itt van, így köszöntötte fel. Apjától kapott kétköteles Victor Hugo Nyomorultak könyvét őrizte apja csodálatos írásával, mint ereklyét.
Apja megpróbálta felvidítani a kislányt, játszott vele, közösen takarítottak, kirándultak hetente, de a szíve sajgó fájdalmát semmi sem tudta többé eloltani, elhitte, hogy neki csak szenvedni lehet, mert őt nem szereti senki. Hiába járt át a szomszédokhoz, az öregekhez, akikkel órákig beszélgetett, énekelt nekik, az énekben lelte egyetlen örömét, azzal fejezte ki a szeretetét a világ felé. Mindenkit megvigasztalt, amikor bánatosnak látta, addig-addig kedveskedett, míg a komor arcok fel nem vidultak.
Közben a gonosz hatalmak a kiadott könyveket, slágereket, majd az együttesek számait, a filmeket hajtották végre, hozták létre az újabb csapásokat, mintha indigós és fekete szörnyeket hoztak volna, születtettek volna a világra, s velük együtt létbe léptek a betegségek is. Hihetetlen káosz uralkodott el az ország fölött, egymás után álltak kormányra az ilyen módon létrehozottak, csatároztak egymás ellen, döntöttek életekről, sorsokról. Az emberek sorsa megpecsételődött végérvényesen, kimondták rájuk a halálos ítéletet.
Aratott a szívinfarktus, az agyvérzés, egymás után haltak meg a jóságos emberek, öregek.
A szülei válása óta nyomorultak emelkedése kezdődött az országban Rákóczi tér néven, melyek már ötven éve is győzedelmet arattak. Ekkortól olyan nyomor lett a kislány része, melyet elképzelni sem lehetett. Anyjuk soha nem főzött rájuk, nem mosott, nem vasalt, nem fűtött a szamaras zsidó házából kialakított családi házban, bolhák ugráltak éjjelente a gyerekeken. Rosszabb lett a sorsuk a menhelyi gyerekeknél, azokat már művésznek is vitték, jó helyekre elhelyezték őket.
Naponta egyszer lopva Annácska készített magának büdös zsírban pirított búzadarát, melyet felöntött vízzel. Ez jelentette a táplálékát egészen addig, míg anyja férjhez nem zavarta gyermekfejjel minden nap kidobálva holmiját az udvarra azzal, hogy takarodjon el otthonról.
Soha többé nem volt karácsonyi ünnep, ilyenkor magában sírt a kislány, de mindenkinek vásárolt kevéske megkeresett fizetéséből ajándékot. Nem tudta elképzelni a szeretet ünnepét anélkül.
Ő senkitől semmit nem kapott, soha nem is tudott ajándékot elfogadni, elfelejtette, milyen érzés az, mikor gondolnak az emberre mások, legyen bárki.
Sokan szerették volna örökbe fogadni, ezek a jó emberek iszonyatos sorssal meghaltak rövidesen.
Aratott a halál a család körül, mindenki, aki Annácskát szerette, elment, mintha megtiltotta volna valaki, hogy őt bárki is szeresse.
Anyja a tehetséges kislányt bezárta a lakásba Rákóczi téri férjével, hogy ne menjen gimnáziumba azzal, hogy nem tartja el négy esztendeig. Megszökött az ablakon, apjához ment támogatásért, aki háromszor ígérte meg, hogy magához veszi, de mindhárom alkalommal meghiúsult az anyja híresztelései, gonoszságai miatt, míg az apja nem bírta tovább, három agyvérzés után infarktusban elhunyt.
Halála után mindenét kidobták, kifosztották, nem maradt semmi utána, csak pár kimentett régi könyv. Emlékek a kirándulásokról, balatoni nyaralásokról konc martalékává lettek. Örökre megszüntették még az emlékét is Öcsi bácsinak, ahogyan nevezték őt mások.
Utolsó próbálkozása idején Anna tüdő-mellhártya gyulladást kapott, mert kabát nélkül járt 13 éves kora óta, nem volt sem pulóverje, sem nadrágja. Szanatóriumba került. Ott is, miután kiengedték a kórteremből énekével vigasztalta a rákos, beteg embereket órákon keresztül. Mire apja ment volna érte egy gonosz doktornőnek köszönhetően Annácskát kiutasították a szanatóriumból, apja hűlt helyét találta.
Azt írták a zárójelentésére, hogy lenge ruhákban járt, amit a tüdőorvos összetépett.
Anna születési szív sebei miatt szégyellte magát az apja előtt, ezért nem kereste meg őt. Így maradt a férjhez menés egy analfabéta, alkoholista bodrogközi középkorban élő család leszármazottjához, aki első pillanattól megalázta, csúfolta, kínozta őt.
Két gyermeke hamar megszületett, Anna becézgette, gondosan, aggódva ápolta őket, közben vezette a háztartást, hordta a vizet. Esténként énekével ringatta álomba a gyerekeit. Férje minden reggel részegen járt haza, a fizetését elitta, de a pártban haladt, mert éppen káder utánpótlás történt és a parasztokat, alkoholistákat termelték ki párttitkároknak, üzemvezetőknek, csoportvezetőknek.
Miután megitta öt liter borát, rámutatott Annára mindenki előtt, s közölte, hogy megmutatja, nem fog pöffeszkedni az irodában, úgyis kicsinálja, megszivatja annyira, hogy még takarítónőnek sem veszik fel dolgozni.
A nagyobbik gyereket sem engedte tanulni Annával, azt kiabálta, csak a hülyék tanulnak, az anyjuk is tanul mindig, de soha semmi sem lesz belőle.
Évekig váltak, napi cirkuszokkal, verekedésekkel. Volt, hogy az orrát, fülét, fejét törte össze Annának. Az emberek súgtak-búgtak, mondogatták a férjének:
- Ha nekem olyan angyal feleségem lenne, én nem bántanám!
Anna egyre több csapást kapott közben a láthatatlan világtól minden testrészébe, melyek küldőjével jóval később élőben is összetalálkozott egy örömmel vásárolt családi házban, amelyik darabokra szétment az apokaliptikus felvonulás közben. Még a szekrényekben, ágyneműtartókban, komódban is magasan állt a víz, a vörös-fekete hangyák élet-halál harcot vívtak kijőve a falból, a gerendák lepotyogtak naponta, cserepek összetörtek a háztetőn, az előszoba levált a házról, a nagyszoba fala háromfelé repedt, a hamu és a korom szinte oda lett ragasztva körben a frissen meszelt falakhoz. Hatalmas erő, mely Annába ragadt, egy fekete árnyék, ami cipelte éjjel-nappal testét körülfonva szorosan, szívébe, tüdejébe hatoló karmokkal.
A fekete város tovább váltotta meg magát, minden tagjának a csapását megkapta Anna, míg ők építkeztek, utazgattak külföldre, értelmiségnek tanultak.
Azt mondta a Besenyő család üvegese:
- Sok kis kereszt után feszítjük magát a világ felé egy nagy kereszttel!
Anna mit sem értett ezekből a szavakból, azt sem tudta, mit jelent a kereszt, milyen feszületek ezek? Még panel-feszületet is kitaláltak, s kiadták könyvekben az Árnyékvilág valódi formáit, s azok csapásait, melyeket Anna kapott meg helyettük születése óta.
Rövid az életük, emberhez méltó sors, sőt emberfeletti élet lett az övék, miközben Anna tüdejével zihálva, nagyfeszültséggel küzdve, egyre több betegséggel, remegő lábakkal, megcsonkítva, elhalkuló beszéddel, elment énekhanggal tengeti nyomorult napjait.
Így találkozott keresztény időben az interneten pár emberrrel, akiket megszeretett, s akik éveken keresztül tartották benne a lelket, bár Anna nem mondhatta el nekik, mi történt vele, mert nem értették volna meg, mint ahogyan gyermekei sem, hiszen az apokaliptikus felvonulás idején már nem szerették és nem tisztelték, ott hagyták magára a családi házban.
- Ha a gyerekei most magára hagyják, nem is szeretik! - szólt a 13 napos halál és árnyékvilág felvonulás előtt az orvos. A házat hidegség vette körül, a kutya vinnyogva keresett rejteket magának. Még a hó is leesett Húsvét reggelén. Majd a kórházba kellett feküdnie lefogyva a koplalás, nem alvás után riadtan, félszegen.
- Ide feküdjek be? - kérdezte Anna.
- Hát itt vagyok orvos - felelte az, akihez ambíció terápiára jelentkezett előtte, hogy mint művész tudja magát érvényesíteni.
S Anna ekkor őszintén megszerette azt az orvost, aki segíteni szeretett volna neki, s aki ezért megbolondult, mint ahogyan mindenkivel történt valami, aki őt valaha is szerette. Az orvos iránt érzett szeretete éltette hosszú évekig csapásai sorozata közben, arra gondolt, mindent elkövet, hogy tudjon neki segíteni.
- Mindenki meghal, aki magát szereti? - kérdezte tőle az egyik hetilap újságírója tapogatva hatalmasra dagadt hasát.
- Mindenki - mondta Anna maga elé merengve.
Reggel felkel iszonyatos éjszakái után és beköszön ismerőseinek, barátainak. Ők tartják benne a lelket, nem engedik, hogy összeroppanjon végleg, s Anna egy nagy-nagy csodában reménykedik, abban, hogy valaki talán tud segíteni, van nagyobb hatalom is annál a világon, aki, s amik őt kínozzák és foglyul ejtették.
Ismerősei a karmában hisznek, meg vannak győződve arról, hogy Anna megérdemelte a betegségeit, biztosan emberként soha nem létezett előző életében olyan bűnöket követett el, amikkel ezeket előidézte, s közben a fekete város lakóinak betegségein haladnak végig hosszú évek óta, örökösen körben járva az utcák névsorán, mint egy forgószél.
Egyik tanács neki, aki mindenkinek segített azelőtt, így hangzott, s ez még jobban növelte szív fájdalmát:
,,Nem szabad azt hinned, hogy Téged nem szeret senki, ilyesmire csak ne is gondolj!!! Lehet, most nem jó érzed magad,úgy látod ,hogy mindenki elfordult tóled, de ez csak egy mostani álapot! Próbálj elóre magadba nézni,tegyél rendet a saját lelkedben, érzéseidben, testedben! Nem jön a változás, ha Te nem akarod tiszta szívedből. Majd ha valóban akarod Te is,meglátod akkor a körülötted lévó emberek is máshogy viszonyulnak majd hozzád, Te vagy az aki mindent megváltoztathatsz, de el kell eresztened a múltadat,azt ami fáj-fájt. azt, a mi gondot jelent Teneked !!! Ha Te változtatol Magadon, majd akkor változnak meg körülotted is a "dolgok" és az Emberek!"
Elment egyszer egy jósnőhöz, aki közölte, hogy a börtön karmájába lökték Annát. Nem értette a karma jelentését, bár már megírta, hogy nem igazság ez, jó Istenem! Azoknak megbocsájtasz, akik ellenem vétettek, nekem meg nem nézed el azt sem, ha időnként dühös vagyok miatta?
A mesék világába menekült egy ideig, mert az igazság otthona csak szürreális világban lehet, csak a miatta meghaltak sírjára tűzhetné ki a fehér lobogót. A királyfik otthona a mesékben van. Nincsen, aki felébresztené álomvilágából, s olyan sincs, aki megértené érzékeny lelkivilágát.
A szeretettől nagyobb hatalom a világon nincsen, hogy is élhet valaki megvetve, akinek a szíve csordultig volt szeretettel csupán azért, mert embernek született?
Az Isten nem hagy senkit feljebb kísértetni, minthogy elviselné - olvasta az öccse pár éve a mondatot. Csakhogy ez a mondat emberekre nem vonatkozott,
Őt is kivetették az életből iszonyatosan felpuffasztva, rákkal fertőzve meg testét, feketebárányként, ahogyan költő ismerőse átjavította egyik alkalommal Anna testvéréről írt novelláját.
Hatalmas fájdalmai közepette viseli sorsát, egyedül intézi mindennapi dolgait, közben, míg teheti, mosolyog, mert továbbra sem bírja elviselni, amikor valaki szomorú, bánata van. Aki csodára és gazdagságra született, megtűrt személy lett családja szemében, eldeformált testtel vonszolva magát neveli tovább a környezetét, mindazokat, akikkel találkozik, akikkel szót vált.
Egyszer írták neki asztrológiai elemzésben: értékelni fogják őt az ésszerűség határain belül. Csakhogy az őt kínzó terhektől valahogy meg kellene szabadulni, erről beszélni kell, a rajta végrehajtott csúf, gyalázatossá tett életet az egész világnak meg kell tudnia.
Gyerekei a halál népe és a parajelenségek megjelenése óta teljesen közömbösek lettek vele szemben, teher lett számukra, mert éppen felsőiskolába kellett volna menniük, s azóta Anna anyagi segítségre szorul, mert betegségei látható megjelenéséig nem foglalkozott vele senki, csak szociális juttatást kapott az egészségügytől.
- Hívja ki a parakutatókat - szólt az egyik pszichológusnő - ha jót akar magának!
Hogy is hívhatná ki, hol keresse őket, hogyan szóljon nekik és mit mondjon?
Aki szépségre, harmóniára született, nem veszhet el az enyészet martalékaként.
Itt van vége a mesének. Mindennapjait bearanyozzák a netes barátok, akik mellette állnak jóban, rosszban, bár kissé érthetetlenül betegségei miatt.
Élete minden pillanata reménykedés, ez élteti Annát, s a barátok szeretete adja az erőt hozzá. Őt is lehet szeretni? Mi az a szeretet? Miért is lehetne szeretni? Tiltakozik ellene, hogy a betegségek elvegyék szívéből a szeretet kicsiny parázsló sugarát, nem adja át magát a rossz természetnek, amik együtt járnak ilyen bajokkal.
Ó, Isten, ha vagy, vedd oltalmadba a megmaradt embereket! |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek, novellák |
|
|
|
|
|
Offline
