Belépés
kohlinka.blog.xfree.hu
Lehet, hogy fentről többet látni, de a jajszó már nem hallatszik olyan élesen. Szendrei Klaudia
1958.03.07
Offline		 Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
A Köztársaság téren délután
  2011-08-07 14:53:47, vasárnap
 
  Köztársaság tér 1956
Hollós Ervin-Lajtai Vera
Kossuth Könyvkiadó 1980

Az igazsághoz tartozott, hogy nem mindenki tartozott a támadó közé, még csak nem is mindenki érzett velük egyet azok közül, akikkel október 30-án a téren és környékén találkozhattunk. Jó néhányan azért mentek oda, hogy a védőkön segítsenek. Így Gyányi Krisztina is. Bátyja határőr volt. Nem tudta, hol van, ara gondolt, talán a Köztársaság téren megtalálja. Látta, amint lövik a pártházat, azután látta a sorkatonák kivégzését, és hogy egy halott rendőrt rugdosnak. "Cigarettát dugtak az orrába, még a holta után sem hagyták őt nyugodni. Úgy éreztem, nem is tudok már hazamenni".
A Péterfy Sándor utcai Kórház mentői között volt Keller Jánosné vöröskeresztes ápolónő, aki az első kivégzések után ért a székház kapujához. Ésszrevette, hogy a földön heverő sorkatonák között élők is vannak, rögtön bekapcsolódott a megmentésükbe.
Takács Imre, a 10-es számú TÜKER-telep dolgozója és Szilágyi András párttitkár 30-án egy óra körül, amikor hallották,hogy "lövik a pártházat", elindultak a Köztársaság térre. A tömegben elszakadtak egymástól. Takácsot a már ismert kép fogadta a téren, a kivégzések, az ordítozások. Éppen két véző katonát hoztak ki a székházból, a csőcselék nekik esett. Ekkor Takács közbelépett: - Ne bántsátok őket. Sebesültek! - Néhányan neki adtak igazat, segítettek lecipelni a két sebesültet, s besegítették őket a téren álló vöröskeresztes autóba. Takács ezután visszatért a házba, éppen amikor a fegyveresek Szmokai Imre honvéd századost és Orbán István őrnagyot lökdösték lefelé a lépcsőn. Takács most más hangon, de ismét sikerrel lépett közbe. - Majd én... Hagyjátok nekem! Itt levetette velük a zubbonyukat, rájuk adta a saját kabátját és a helyiségben talált kék vászon női munkaköpenyt és svájcisapkát. A folyosón szerzett géppisztolyt, a két tisznek puskát nyomott a kezébe, vártak egy kicsit, majd a folyosón csatlakozva a fegyveresekhez, mint "felkelők" hagyták el az épületet. Megkönnyítette a dolgukat, hogy a VII: kerületiekkel odakerült B. J. éppen pálinkát osztott szét a fegyveresek között, s ez elvonta a figyelmet róluk. Takács a két katonatisztetel először a saját Népszínház utcai lakására ment, ahol átöltöztette őket, egyikük egyedül hazament, másikat Takács kísérte haza, mert elég veszélyes helyen, a Divatcsarnokkal szemben lakott. Takács késő délután visszaindult a térre, hogy másokat is megmentsen. Ott még mindig lobogva égtek a könyvek, bútorok, iratok, a honvédtisztek és rendőrök a lábuknál fogva lógtak a fákon. Takács eljutott a főbejárathoz, de ekkor rosszul lett, még átment a színházhoz, néhány percre megállt, de nem tudta összeszedni magát és hazament.
Mi késztette arra Takács Imrét, hogy életét kockáztatva megmentsen négy katonát, sőt újra elinduljon újabb életeket menteni? Takács erre jóval az események után a következőket válaszolja: "Én a szocializmust akarom és nem a kapitalizmust", de akkor, abban a helyzetben nem erre gondolt. A politikához mondta, nem ért különösebben, de azt valahogy "mindig nagyszerűen megérzem, kinek van igaza. Akkor is, ott a Köztársaság téren, úgy éreztem, nem lehet igazuk azoknak, akik kegyetlenül le akarják öldösni azokat, akik a székházban vannak. Még a gyermekeimről is elfeledkeztem akkor. S amikor szemtől szembe láttam, hogy ugyanolyan munkások, parasztok azok a katonák, akik életveszélyben vannak, akár én, akár a feleségem, már egy pillanatig sem haboztam".
A megmentők között volt Szigeti László is. Jó néhány elvtárs neki köszönhette, hogy életben maradt. Szigeti teherautó-sofőr volt, 30-án is dolgozott. "Kora délután érkeztünk a zsírral a Költői-kórházhoz. Akkor érkeztem oda, amikor a pártházból egy fehér zászlós küldöttség jött ki. Láttam, amikor minden oldalról sortüzet nyitnak rájuk, majd a fegyveresek berontottak az épületbe. Néhány perc múlva hozták ki a katonákat. Láttam azt is, hogy tüzet nyitottak rájuk. Borzalmas látvány volt... A tömeggel együtt odasordótam az egymás hegyén-hátán fekvő halottakhoz, akkor azt hittem, hogy mindenki meghalt. Egy pillanatra megmozdult valaki. (K. Farkas József volt) Odaléptem hozzá és a fülébe súgtam, hogy maradjon mozdulatban, hunyja be a szemét." Szigeti elrohant hordágyért és a sebesültet rásegítette. Egyedül azonban nem tudta elvinni, segítséget próbált szerezni. Néhányan akkor nekiestek: "Hagyjam azokat a gyilkosokat, mert én is úgy járok." De mégis akadt egy idősebb férfi, aki segített. Alighogy elindultak, a tömegből rájuk támadtak és K. Farkast ledobták a hordágyról. Szigetiék fölvették, egy ápolónő segítségével egy közelben álló kocsira tették, s a Péterfy Sándor utcai Kórházba vitték Ott is maradtak mindaddig, amíg K. Farkas a műtőasztalra nem került.
Szigeti ezután szerzett egy féltonnás tehergépkocsit, s azzal ment vissza a térre. Egy már félig levetkőztetett karhatalmistának sietett a segítségére, akit súlyosan bántalmaztak, s agyon akarták lőni. Szigeti közbelépett, és elérte, hogy hordágyra, majd azzal együtt gépkocsira tegyék. Valaki most is segített neki. A sebesültet kórházba szállították. Pusztai János, akkor a székház gondnoka, feleségével együtt részt vett halálos veszélybe jutott emberek megmentésében.
Emlékszünk rá, hogy Kertész Istánt, Weisznét, a gyermekét és Kelemen Ágnest is egy sofőr mentette meg. Orosz Jenő autóbussofőr kocsijával október 30-án délelőtt a Fiumei úti baleseti kórház felé tartva, a Köztársaság térről lövéseket hallott. Dél felé felment az ambulancia épületének a tetejére, s látta, hogy támadják a pártbizottság székházát. Kocsijával a térre hajtott, hogy segítsen.
Voltak a támadók köött olyanok, akik ott, a téren jöttek rá, mibe is keveredtek. Ekkor felébredt benük az emberség, s bátran, saját életüket is kockáztatva igyekeztek segíteni. Még a Corvin köziek között is akadtak olyanok, akik például Kertészéket segítették abban, hogy az autóbuszba bejussanak. Közülük léptek közbe néhányan, amikor egy rendőrnadrágos, fehér inget viselő, már sok sebből vérző karhatalmistát ütlegeltek, sőt egyikük riasztólövéseket is adott a levegőbe, majd másvalaki egy zászlót terített a sebesültre és a színház mögé kísérte.
Előfordultak egészen különös esetek is, jól érzékeltetve azoknak a tragikus napoknak a zűrzavarát. Méhes Lajos részt vett a pártház védelmében, majd az épület megrohanása után sikerült elvegyülnie az ostromlók között, és kimenekülnie. Az alsó erdősor és a Péterfy Sándor utca sarkán egy körülbelül harmincfős fegyveres csoport igazoltatta. Miután kiderült, hogy a pártbizottság munkatársa, meg akarták lincselni. Egyikük azonban szembefordult a lincshangulattal: - Polgártársak, egy egyszerű pártalkalmazottról van szó! - a többiek kezdtek rá is rossz szemmel nézni, ő azonban tovább erősködött: - Letartóztatjuk, kivizsgáljuk az ügyét és ha nem bűnös, szabadon kell engedni, ha bűnös, akkor felelősségre lesz vonva. - Mindjárt el is vitte Méhest a Péterfy Sándor utcán, a Rózsák terén, az Izabella és a Dob utcán át haza. A fegyveres - a VII. kerületi ellenforradalmárok egyik vezetője - minden bizonnyal azért lépett közbe Méhes érdekében, mert korábban ő maga is pártalkalmazott volt.
Az eseményekben részt vevők nagy többsége természetesen az ellenforradalom oldalán állt, és semmi sem riasztotta vissza őket a bűncselekményektől. Sőt! Néhány eseménysor, néhány portré felrajzolásával megpróbáljuk érzékeltetni, kiket vonzott a tér ezen a napon Hogyan kerültek oda, akiknek szinte törvényszerűen a szervezett ellenforradalmárok nyomába kellett szegődniük, és miképpen cseppentek a térre azok, akik mintegy véletlenül sodródraek bele az eseményekbe.
ott volt és "világhírre" tett szert N.D.-né és tizenegy társa. Egyiküknek az életútja sem véletlenül torkollott a Köztársaság tsérre. N. D.-né tisztviselőnőként kezdte, de rövidesen hivatásos kéjnő lett. A nyilvánosházak bezárása után üzemben dolgozott, majd közveszélyes munkakerülőként a VIII. és a IX. kerületi alvilág közismert beltagja lett. Október 30-án reggel a Népszínház és a Víg utca sarkán, a "törzshelyén" találkozott néhány hasonszőrű barátnőjével és barátjával. Az elmúlt tíz év alatt valamennyien sokszor álltak már a törvény előtt. Itt hallották tíz óra után, hogy a "Köztársaság téren gyilkolják a magyarokat". Elindultak a térre, a lövöldözés miatt a Népszínház utcában meghúzódtak, s innen nézték végig a "cirkuszt". Nagyon tetszett nekik, lekesen "kibiceltek", kiabáltak, "tippeket adtak" a tér felé vonuló fegyvereseknek. Időnként elballagtak a Népszínház utca sarkán levő kocsmába, ittak valamit, majd visszatértek. Amikor a tankok megjelentek, egyikük felkiáltott: - Most aztán lelépni! - visszaszaladtak a Népszínház utcába Pár perc múlva azonban valaki bekiabált a Népszínház utcába: - A tankok átálltak! - Erre visszatértek a Köztársaság tér sarkára.
Amikor a fegyveresek megindultak a pártház felé, ők is velük tartottak a "főbalhéhoz". Épp akkor értek oda, amikor egy tisztet lincseltek, civilek és fegyveresek ráncigálták, ütlegelték. A katonatiszt a földre zuhant, egy személyautó elé. Ennek a vezetője is közismert volt az alvilágban. A lincselők kiabálni kezdtek: - Gyerünk a kocsival! - A sofőr indított, a kocsi első kerekeivel keresztülment a katonatiszten, azután kötelet hoztak, a halottat fejjel lefelé felakasztották, majd többen a holttestnek estek: puskával verték, késsel meg tőrrel döfködték. A"Life" fényképésze meg is örökítette a jelenetet: egy "bestiálisan megcsonkított egyenruhás férfi holtteste függ fejjel lefelé, és egy eltorult arcú nő éppen leköpi a tetemet". N.D.-né volt. Erről a fényképről ismerte föl az egyik bűnügyi nyomozó. Nem volt nehéz, hiszen már tizenhatszor volt elítélve kisebb-nagyobb bűncselekményekért.
Miután a katonatiszttel végeztek, N.D.-né és barátai Kertészékre vetették magukat. De az autóbuszt gyorsan elindították, hiába szaladtak utána. Egy darabig még ordítoztak, kiabáltak, majd cigarettára gyújtottak és elhatározták: "elmennek valamelyik csehóba inni valamit".
Az előbb már említett J.P.-t is az a hír vonzotta a Köztársaság térre, hogy "kifüstölik" a Budapesti Pártbizottságot. Őt már fiatalon, alig húszéves korában "súlyos sérelem érte": szüleinek hatvan hold földjét 1950-ben tagosították, s "csak" tizenöt holdat hagytak meg nekik. J. P. Budapesten mint segédmunkás dolgozott. Természetesen már a 23-i felvonuláson lelkesen fújta a szovjetellenes jelszavakat, majd a Parlament előtti tüntetésen ordítozva követelte a kormány lemondását.
Hosszú lenne leírni, hogy mi mindenben vett részt 30-ig. Ezen a napon reggel nyolc óra után a körút és az Üllői út sarkán csatlakozott a pártház ostromára induló Corvin köziekhez. De nem ment be velük a térre, hanem a Luther utca sarkán behúzódott eegy kapualjba. amikor a tankok megjelentek, megijedt, de hamarosan megnyugodott, a tankok a pártházat kezdték lőni. A lövöldözés elcsendesésekor kinézett a kapu alól, és meglátta a pártházból fehér zászlóval kilépőket.
Amikor elkezdődött a lincselés, J.P. igazi elemébe került. Gyűlölte a rendszert, amely elvette a földjüket, s mot teljes erővel tört föl benne a gyűlölet. Ennek mértékét kifejezi az a bestialitás, ahogyan - mint már leírtuk - részt vett Papp József ezredes meggyilkolásában.
Tudjuk, az emberek magatartását az általános társadalmi okokon túl az egyéni, esetenként már az orvostudomány hatáskörébe tartozó adottságo határozzák meg, bár természetesen nem véletlen, hogy az adott körülmények milyen tulajdonságokat hoznak felszínre, engednek érvényesülni. J. P. ilyen egyéni motivációja volt, hogy tizenhat éves korától rendszeresen ivott. Szervezete már megkövetelte az italt, csak akkor érezte jól magát, ha legalább fél liter pálinka volt benne. Ismerősei elmondták, hogy J.P-t szadista hajlamúnak ismerték, többször előfordult, hogy munkahelyén eleven békákat vágott ketté vagy égetett el. Az egereket is előszeretettel kínozta. Maga is elmondta, hogy "a békák és egerek kínzása örömet okozott" neki. A szakorvosi vélemény megállapította, hogy "több pszichopátiás vonást" lehet észlelni nála - ilyen volt korai iszákossága és szadizmusa -, de ennek ellenére "normális, tiszta tudatállapota van, helyre, időre és személyekre pontosan emlékezik, magatartása nyugodt, érzékcsalódás vagy téveszme nem lép fel nála, a gyakorlati életben jól kiismeri magát", de cselekedetét alapvetően motiválja a "rég igyűlölet a kaommunisták ellen, mert azok apja földjét elvették".
Feltűnt a téren egy BSZKRT-alkalmazott, P. F., aki nyolc- tíz tagú géppisztolyos élén vett részt a pártház ostromában. Ott volt a sorkatonák kivégzésénél, ő is leadott egy sorozatot rájuk. Ezt a pillanatot rögzítette a "Life" má említett képsorozata. Az első képen a pártház bejárata előtt a felkelők állnak kordont, még nem engedik a házhoz a "közönséget". Jól látható köztük P. F. Egy másik kép a lövéssorozat pillanatában készült, P. F. is lövésra tartja a géppisztolyát. Végül az utolsó képen a karhatalmisták már a földön fekszenek, és P. F. is leeresztett fegyverrel áll az előtérben.
A kivégzés után P. F. az embereivel együtt részt vett a pártház feldúlásában, a könyvek, iratok égetésében, a pincék, az emeletek átfésülésében. Fél-háromnegyed óra múlva ismét a téren volt. Mikor Kertészt, Weisznét és kisfiát hozták ki a pártházból, P. F. odarohant és elkezdett ordítozni: - A gyerek csak álcázásnak van! - Megpróbálta elszakítani a felnőttektől és a körülöttük gyülekezők felé lökdöste őket azzala, hogy "intézzétek el!" Majd továbbment, nyomában a csoportja. Háromnegyed n égy felé találkozott régi ismerősével, Szabó István villamoskalauzzal. Szabó kétségbeesetten kereste a fiát, aki mint karhatalmista sorkatona tizedes október 23-tól ott volt a székház védői között. Rászólt P. F.-re_ Neked nincs gyermeked, hogy idejössz gyikolni? - P. F. odavetette: - Az én gyermekeimet elhurcolták. - Soha nem volt gyereke. Szabó részt vett 29-én este a Baross tériek támadásának visszaverésében, majd amikor az ostrom megindult, öt karhatalmistával a földszintet védte. Itt fogták el a székházba behatoló felkelők, és kivitték a térre. Szerencséje volt, a kavarodásban sikerült kijutnia a tér fái közé. Lövést kapott, a bal karján sebesült meg. A Koltói Anna Kórházba került. November 3-án egy nővér figyelmeztette, hogy kutatnak a pártház védői után, jobb lenne, ha elmenne. Civil ruhás is szerzett neki. De rosszul lett, ott kellett maradnia. Csak november 17-én volt képes elhagyni a kórházat.
P. F. múltja sok mindent megmagyaráz. 1941-ben belépett a nyilas pártba. 1944. október 15-e után a VIII. kerületi pártszolgálatosok nyomozócsoportjában vezető lett. A hónap végén már a Braun-féle likörgyár kiárusításával foglalkozott, fennmaradt egy, a Szálasi-kormányhoz intézett beszámolójelentése is. Egyik munkatársát, Dollinger Józsefet 1944 nyarán feljelentette kormányzósértésért. Dollingert ennek nyomán internálták. Mindezekért 1945-ben a népbíróság hét évre ítélte. Szabadulása után ablaktisztító lett. 1954-ben a Fővárosi Villamosvasúthoz került. A BSZKRT Baross utcai telepén 1956 nyarán már sűrűn hangoztatta, hogy nyilas volt, és elítélték. 1956 őszén már mind gyakrabban mondta azt, hogy azoknak, akik őt 1945-ben elítélték, felelniük kell tetteikért.
Nem véletlen tehát, hogy P. F. 30-án reggel már kilenc óra előtt géppisztollyal a nyakában masírozott nyolc-tíz fegyverese élén a pártház felé. A Tolnai Lajos utcában még "tobosrzott" is. A járókelőknek kiabálta: - Ha magyar hazafiak vagytok, gyertek velem a Köztársaság térre, mert ott nyírják a népet! - Itt két, éppen arra járó kalauzkollégája is felismerte.
Fél tíz után már egy fegyveresekkel teli gépkocsi sárhányóján haladt a Népszínház utcából a Köztársaság tér irányába. A kocsi röviddel tíz óra előtt a Népszínház utcában elromott és megállt. P. F. megint egy ismerőssel találkozott, Waczulak Jánossal, aki oda is ment hozzá és megkérdezte tőle: - Mi van, mester, mit csinál? - P. F. elég barátságtalanul válaszolt: - Menjen innen, mert szétlövöm.
Délután a pártházból kifelé gomolygó tömegben egy ismerős kalauznő meglátta P. F-et, odament hozzá és megkérdezte tőle: - Mi az öregem, te is itt vagy? - P. F. egy Karilt kért tőle, mert megfájdult a feje. Karil nem volt, mire P. F. azzal búcsúzott: "Megyek tovább tisztogatni".
November 1-én a VIII. kerületi rendőrségen nemzetőr lett, erről igazolványt, sőt külön fegyverviselési engedélyt is kappott. P. F. naplót vezetett. Már október 23-án este azt írta bele: "Megkezdődött a harc a szabadságért". 24-én pedig: "Nagy Imre a miniszterelnök, csak ne csalódjunk benne!".
A "Life" fényképésze a téren lincselő G. Z.-t és N. J.-t is úgy örökítette meg, mint "a magyar szabadságharc kiváló katonáit". E két jómadár jó néhányszor volt büntetve közönséges bűncseleményekért. Az elsők közzött hatoltak be a pártházba. Kiérdemelték tehát a "Life" riporterének rokonszenvét - hátha még a riporter azt is tudta volna, hogy mindkettőjük teste tele volt tetoválva az Egyesült Államok iránti vonzalmukról tanúskodó képekkel, jelszavakkal, jelmondatokkal.
Velük tartott V. M. is. Karmelita apácák nevelték. A gimnázumot nem fejezte be, tisztviselő lett, majd elment az iparba dolgozni. Később többször került köztörvényes bűncselekmények miatt a bíróság elé. Október 23-án egy huligán társasággal ott volt a tüntetésen, este a rádió ostromában már fegyverrel vett részt, majd csatlakozott a székházat támadó Práter utcai ellenforradalmárokhoz. V. M. is buzgón lövöldözött a pártházra, ott volt azok között, akik kordont álltak, hogy a tömeg ne tudjon idő előtt bemenni. Ekkor fényképezte le őt egy nyugati tudósító. 30-á estőtől ő is a nem létező pincebösrtönt kereste és részt vett olyan elvtársak letartóztatásában, akiknek szerinte tudniuk kellett róla.
V. L-t, aki fegyveresen csatlakozott a támadáshoz, szisntén a "Life" örökítette meg, amint a téren intézkedik. Ő is háromszor volt büntetve köztörvényes bűncselekményekért. Neki is az volt a hobbyja, hogy teletevoáltatta a testét.
S. Gy. 30-án reggel kilenc órakor a Teleki térre indult élelmiszert vásárolni. Fél tízre be is vásárolt. Utána a Köztársaság tér irányából lövöldözést hallott. Elhatározta, megnézi, mi van ott. Útközben betért egy ismerőséhez és ott hagyta a csomagját. Már a térhez közeledve szinte extázisba jött az ott látottaktól. Föl-alá szaladgált a Népszínház utcában és a környéken. Mikor a harckocsik lőni kezdték a székházat, teljesen megvadult. Utánuk rohant, kiabált, ordítozott. Szerzett egy piros-fehér-zöld zászlót, azt lengette, és lázasan biztatta a támadókat: - Szabadítsuk ki a foglyokat! Lőjétek a gyilkosokat! - Szerzett egy feszítővasat és a felakasztott, már élettelenül lógó Papp József ezredest ütlegelte vele.
Sokan nem osztályhelyzetük miatt, hanem az egyéni életükben bekövetkezett törés nyomán kerültek az elenforradalom oldalára. Úgy,mint Cs. T., akinek hatgyermekes kisparaszt apja a felszabadulás után kapott nyolc hold földet. A mezőgazdaság szocialiseta átszervezésével járó mélyreható társadalmi átakakulás, amely 1948 után bontakozott ki, még a súlyos torzítások és hibák nélkül is sok kistulajdonosnak okozott volna nehézséget, gyötrődést. Cs. T. is talaját vesztette. 1950-ben négy évre ítélték betöréses lopásért, szabadulása után különböző munkahelyeen mint segéd-, vagy betanított munkás dolgozott. Október 30-án éppen a Rákóczi úton ballagott. Hallotta, hogy a Köztársaság téren harcolnak. Kiváncsiságból arra vette az útját. A tűzoltólaktanya előtt egy fegyveres arra biztatta a járókelőket, hogy vegyenek részt a pártház elleni harcban, mert onnan megtámadták a felkelőket. Cs. T. ekkor, ebben a percben határozta el, hogy csatlakozik a felkelőkhöz. Fegyvereket osztsogattak. Cs. T. is kapott egy karabélyt húsz tölténnyel. Ki is ment a térre és egy nagy kőhalom mögül mind a húsz töltényt kilőtte a pártházra. Mikor a harc hevesebbé vált, úgy tett, mintha lőszerért menne és lelépett, a Köztársasát tér 18-as számú ház kapuja alatt hagyta fegyverét. De mégis a környéken maradt, mert érdekelte, mi lesz. Miután a pártházat elfoglalták, úgy gondolta, most már "biztosra megy", elhatározta, hogy jelentkezik a nemzetőrségbe. Még égtek a máglyák a téren, még folyt a lincselés, amikor a Népszínház utca és a Köztársaság tér sarkán egy régi ismerősével találkozott, aki már tagja volt a Mosonyi utcában megalakult nemzetőrségnek. Elmondta a szándékát és az ismerőse magával vitte. Belépett a nemzetőrségbe, igazolványt, fegyvert, rendőrruhát is kapott.
S.t. , P. A. és T. K. is azzal indult el hazulról ezen a napon, hogy szétnéz a városban. Villamos nem közlekedett, így előbb gyalog, majd teherutóra kapaszkodva kószáltak. A Keleti pályaudvarnál a kocsit fegyveresek elkobozták, s elindultak vele a Köztársaság térre. S.T--éket is felszólították, hogy tartsanak velük, ők azonban nem csatlakoztak, hanem gyalog indultak el az egyer erősödő lövöldözés irányába. Így jutottak el a térre, ahol már javában folyt a harc. A színház mögül figyeltek. Egyszerre csak S. T. kezébe egy dobtáras géppisztolyt nyomtak, bevitték a színházba és ott beosztották abba a csoportba, amely a földszintről tüzelt. Később az elsők között hatolt be a pártházba, egészen az első emeletig tört. Itt meglátta, mit csinálnak az elfogottakkal, nem ment tovább, kijött a székházból. Még ott maradt a téren, de már csak nézte, mi történik. A székház elfoglalását követő brutalitásokban már nem vett részt.
Miért került S.T.- aki a felszabadulás előtt uradalmi cseléd volt - a lövöldözők közé és aztán miért nem vállalta a brutalitásokban való részvételt? Odasodródásának okai között nyilván szerepet játszott rossz anyagi helyzete, főként pedig az, hogy az ötvenes években rendszeresen hallgatta a Szabad Európa Rádiót. Lassan aktivizálódott, a hallottakról feljegyzéseket kezdett készíteni, tartalmukat a munkahelyén a beszélgetéseibe is beleszőtte. Lefoglalt, s a Fővárosi Bíróság irattárában őrzött füzeteiben a feljegyzések október 23-a után szaporodnak. Csatlakozásában valószínűleg az is közrejátszott, hogy úgy látta, ez már a befejezés, s kár lenne belőle "kimaradni".
De miért "lépett le", miért nem tudta oly mértékig gyűlölni a munkáshatalmat, hogy részt vegyen mindabban, ami a pártházban és a téren történt? Ez talán azzal magyarázható, hogy egyénileg nem volt alkalmas a brutalitásnak arra a fokára, amelyet tapasztalt.
Barátai, P. A. és T. K. egy ideig ott tébláboltak a színház mögött, figyelték, mi történik, gondolkoztak, mit csináljanak. Végül is úgy látták, legjobb lesz, ha elhagyják a fegyveres harc színhelyét. El is mentek, meg sem várva a székház elfoglalását.
Cs.L. október 30-án reggel azért indult el otthonról, hogy megkeresse fiát, aki már napon óta nem volt otthon. Attól tartott, hogy a gyerek belekeveredett valamibe. Tíz óra előtt néhány perccel a Berzsenyi utca sarkán egy izgatott csoporthoz ért. Valaki azt javasolta, hogy szerezzenek fegyvert, mások már hozták is és osztogatni kezdték. Cs. L. is ráállt a dologra, fegyvert fogott, s a Légszesz utca sarkáról, egy kapualjból többetmagával lőtte a pártházat. Egy idő után abbahagyták a lövöldözsést, és a teret megkerülve, a Luther utcán át a Népszínház utca felé indultak. Ott fiatalokkal találkoztak, akik a térre igyekeztek és fegyvert kértek tőlük. Cs. L. amikor hallotta a kiabálást: "A tankok átálltak!"s erre visszament a tér és a Luther utca sarkáig, itt egy lövés érte és súlyosan megsebesült.
A közönséges bűncselekményekért többször elítélt S. I. nem véletlenül került a térre. A házkutatás sorsán előkerült naplójában egy hevenyészett rajzot találtak a Budapesti Pártbizottság elleni támadás tervéről, valamint feljegyzéseket a Szabad Európa és a londoni rádió magyar nyelvű adásainak időpontjáról, hullámhosszairól, továbbá a Szabad Európa Rádiónak a "szabadságharcosok" számára szóló utasításairól. S. I. a fegyveresek után maga is berohant a székházba, majd a hóna alatt textilanyaggal jött ki. Ahogy kiért, látta, amint a székház előtt a tömeg egy rendőrt agyonvert, egy férfit felakasztott, egy másikat puskatussal ütlegelt.
Az egyik Teleki téri kocsmában és előtte az utcán egész délelőtt nagyobb csoport hallgatta a térről odaszűrődő lármát. Vitatkoz tak, hogy odamenjenek-e, de a többség úgy döntött, hogy amíg ilyen erős a lövöldözés, maradnak. Mikor azután csend lett, B. Sz. biztatására mintegy tizenöten megindutak. Mire a Köztársaság térre értek, már hét felakasztott embert számolhattak össze kilencet pedig a pártház előtt fekve találtak. B. Sz. vezetésével benyomultak a pártházba, megnézték az udvart, lementek a kazánházba, részt vettek a könyvek, bútorok kihordásában. Eközben többenközülük akkor és ott "ráébredtek", hogy nekik is részt kell venniük a "foradalomban", a "szabadságharcban". A térről egyenesen a VIII. kerületi kapitányságra mentek, s jelentkeztek a nemzetőrségbe. Este már a körúton és a Rákóczi úton járőröztek, s másnap igazoltatták is körzetükben az embereket és autókat. Nem volt véletlen, hogy ezt az utasítást kapták: a Kisgazda-, a Szociáldemokrata, a Kereszténydemokrata meg a többi új párt kocsijait kell engedniük.
Zs. J., K. P., T. J. azért indult a térre, mert egy házmester elmondta nekik, a Köztársaság téren akasztás lesz, nézzék meg. K. P-né azonban óvatosan kijelentette, hogy előbb megfőzi az ebédet. Így K.P-ék csa, két órakor találkoztak a Népszínház utca és a Köztársaság tér sarkán a többiekkel. Innen együtt mentek tovább. A harcok elültével egy-egy géppisztolyt szereztek. Néhányan közülük egészen előrefurakodtak, hogy jobban lássák, mi történik. Jól láthatták, amint az épület megrohanása után egy sebesült a pártházból kimenekülve egy teherautó alatt próbált elbújni, egy bőrkabátos azonban a géppisztolyával fejbe vágta, a továbbiakat már nem tudták nyomon követni.
Hopka György, a Ganz Vagongyár fűtője 30-án a feleségével együtt elindult a Bezerédi utca 6. számú házban lakó munkatársához. Előző nap ugyanis megbeszélték, hogy együtt mennek majd be az üzembe, mert úgy hallották, fizetési előleget adnak. A Kenyérmező utcán ét a térre keveredtek, s rémült döbbenettel nézték az eléjük táruló látványt. Hopkáné felsóhajtott: - Szegény emberek! - Csak ennyit mondott. A háta mögött azonban éppen ott állt az egyik szomszédja, aki kiabálni kezdett: - Idejönnek siratni a kommunistákat! - Ez is elég volt, a körülöttük levők nekik estek, Hopkát és feleségét pillanatok alatt a földre döntötték, ütni, rugdalni kezdték őket. Az idős házaspárt néhányan nagy nehezen kimentették a lincselők kezei közül azzal, hogy bekísérsik őket a Baross tér 19-be, ahol ügyüket majd kivizsgálják. Ezt meg is tették. Hopkáéknak azonban szerencséjük volt, mert az egyik fegyveres ismerte a férjét és a védelmére kelt: - Ezeket el kell engedni, ismerem az öreget, ez egy fűtő a Ganz-gyárból. - Némi vita után elengedték az idős házaspárt, de ők most már nem mertek hazamenni, féltek a szomszédtól. Ezért a Baross tériek közül ketten hazakísérték őket.
Hopkának és feleségének semmi köze sem volt a pártházhoz, s a pártház védőinek, a pártmunkásokhoz, a karhatalmistákhoz. Egyszerűen csak megrémültek a tére eléjük táruló látványtól. Csak azért a megjegyzésért, hogy "szegény emberek" majdnem az életükkel fizettek. Ez az eset is jól jellemzi, milye volt a téren a hangulat, milyen volt az ostromlók beállítottsága, általában, hogy mi minden szabadult fel ezekben a napokban, mi ömlött gátlástalanul végig egész Budapesten.
De mást is mutat. Azt, hogy a Baross téri fegyveresek között még 30-án is voltak olyanok, akiknek számított, hogy valaki a Ganz Vagongyárban fűtő, egyszerű munkás . Ez azon túl, hogy jelzi a fegyveres csoportok összetételét, arra a politikai helyzetre, azokra a viszonyokra is rávilágít, amelyekkel az ellenforradalom vezetőinek számolniuk kellett. Akadtak a fegyveres csoportokban és a munkástnácsokban is olyanok, akik őszintén hitték, hogy a "forradalom" az "igazi szocializmust" akarja megvalósítani. Még a pártház ostromlói között is voltak, akik ragaszkodtak a szocializmushoz, a tőkések és földbisrtokosok nélküli világhozssssssss. gy képzelték, hogy a "forradalommal" tulajdonképpen megújhodik a szocializmus. Ezt bizonyítja, hogy a pártház elfoglalása után nem kevesen visszariadtak attól, ami történt. Nem a brutális, gyilkos fehérterrort akarták. Igaz, hogy nem ők uralták a terepet,de jelen voltak. Gondoskodni kellett arról, hogy mire tévedésükre rájönnek, ne maradjon erő, mely a csalódott embereket összefoghatná. Mint október 31-én a Kilián-laktanyában Király Béla megfogalmazta: "A Budapesti Pártbizottság székházának az elfoglalására a forradalom továbblendítése végett volt szükség."
A Köztársaság téren szervezetten támadó fegyveresek hatvan százaléka már el volt ítélve politikai, vagy köztörvényes bűncselekményekért. Az a sajátos és rendkívül különös szövetség, amely már október 23-a előtt létrejött e rétegek között, s október 23-án az utcán lelepleződött, most még inkább kibontakozik. Már nemcsak motiválja, hanem alapvetően meg is határozza az eseményeket. Október 30-a után pedig, amikor ugrásszerűen szaporodtak és megnőttek a fegyveres alakulatok, átalakulásuk is rohamossá vált.
Hogy a Köztársaság téren viszonylag sokan riadtak vissza a brutalitásoktól, abban nemcsak érzelme játszottak szerepet, hanem elsősorban a politikai differenciálódás. Az ellenforradalom résztvevői között a első pillanattól kezdve a legkülönbözőbb nézeteltérések, belső harcok dúltak a célok és az eszközök körül. Igaz, ezek a differenciák még nem váltak alapvetőkké, később azonban minden bizonnyal azzá váltak volna. A pártház ostromát és a téren lejátszódó eseményeket már azok diktálták, akik a népi demokratikus rendszer teljes és legvéresebb felszámolásának hívei voltak. Törvényszerűen vezetett az útjuk a Köztársaság térre azoknak is, akik a hibák kijavítása érdekében a tömegnyomást, az utcai megmozdulást, sőt a fegyveres harcot is lehetségesnek, sőt szükségesnek tartották. Háy Gyula másokhoz hasonlóan a Köztársaság téri eseményekben csak az alvilág szerepét látja. Október 30-a az a nap - írja -, amikor "az alvilág szóhoz jutott". De az alvilág valóban csak szóhoz jutott mint a politikailag határozott és magabiztos célokat követő erők segédcsapata. A politikai célokat, a társadalmi elképzeléseket, a programokat mások adták ezen a napon is. Az alvilág és a reakció szövetségének szálait már korábban elkezdték fonni, gyökerei szerteágaztak mélyre nyúltak.
Ha okóber 30-án csak az alvilág jutott volna szóhoz, ha a történtek csak véletlenszerű atrocitások lettek volna, a felkelés politikai szférája elszigetelte volna az alvilág brutális és politikailag is otromba tömegeit. A téren azonban október 30-án a fekete karneválnak az az órája látható, az az eseménye érhető tetten, amikor az ellenforradalom leveti álarcát.
Ám az ellenforradalomnak nem az erőszak a lényege. Nagy tösrténelmi fordulópontok idején, osztályok heves összeütközésekor az erőszak általában megjelenik: "Az erőszak a bábája minden régi társadalomnak, amely új társadalommal terhes". 1956. október 30. erőszaka azonban nem új társadsalmi rendszert akart a világra segíteni, hanem a történelmileg túlhaladottakat akarta visszaállítani.
Október 30-át az ellenforradalmi brutalitás jellemzi, de ez a nap csak kiemelkedik a 23-a óta tartó folyamatból. Október 23-án valóban sokan azt hitték, hogy amit tesznek, az egyenes folytatása 1848-1849-nek, a XIX. század szabadságharcának, sőt olyanok is felléptek, akik azt gondolták, hitték, hogy egy új szocialista forradalmat valósítanak meg. Ehhez a tévhitükhöz nagymértékben hozzájárultak a külsőségek: a tüntetések, az utcai harcok, a barikádok, a középületek és az államhatalmi intézmények megtámadása, új és nevükben rendkívül "forradalmi és "radikális" pártok és hatalmi intézmények létrehozása. Az illúziókkal szemben azonban abban arjlik a lényeg, miként alakult a hatalmi intézmények, pártok, fegyveres csoporstok osztályösszetétele, milyen osztály politikai elképzeléseit képviselték, milyen osztály- és politikai erők tettek szert egyre több hatalomra. Nem a szavak, a jelszavak, a zászlók a meghatározók, a döntők, hanem a tények és a cselekedetek.
Már korábban részletesen szóltunk október 23-a előzményeiről. Október 23-án azonban minőségi változás következett be. A szervezett erők tudatosan léptek fel és befolyásuk alá vonva, lendületbe hozták a szervezetlen tömegeket. A fegyveres harcok kirobbantása, a kormányzat meghátrálása, a felkelés kezdeti sikerei lehetővé tették a külön-külön szervezkedő csoportok egyesülését, feltöltődését, megnövekedett tekintélyük pedig tovább erősítette befolyásukat a még szervezetlen rétegre. Ez a folyamat játszódott le 23-30-ig.
A sikerült tüntetés, a rádió elfoglalása megnövelte a következő akciókat előkészítő aktív csoportokat, már meg tudták rohanni a fegyvergyárakat és raktárakat. Ezután formát ölthettek a fegyveres alakulatok, s megkezdődhetett a velük való tárgyalás. A kormány meghátrálása, majd harcuk jogosságának elismerése szélesre tárta a szervezetlen, többségében még ingadozó, ide-oda csapódó tömegek előtt a szervezett erőkhöz való sodródás vagy csatlakozás útját. A fennálló törvényes renddel, a népköztársasággal életre-halálra harcban álló erők egy réséze is szervezetlen még, vagy nem aktivizálódott a "nemzeti forradalom" oldalán - bizonytalan, fél.
Ebben a szituációban a frontáttörést a felkelés jogosságának elismerése jelentette. E frontáttörést azonban meg kellett szilárdítani, ki kellett szélesíteni és éppen ez adja október 30-a értelmét.
Megszilárdítani. Ez azt jelenti, hogy az eseményeket tovább kell lendíteni. Ehhez legelőször olyan akcióra van szükség, amely az ingadozók, a bizonytalanok, a karrieristák előtt nyilvánvalóvá teszi a felkelés sikerét, amelynek segítségével részben mozgósítani, részben terrorizálni lehet a szervezetlen tömegeket. A számítás bevált: láttuk, hány szimpatizánst vonzott a térre a hír, hogy ostrsomolják a Budapesti Pártbizottság székházát, hányan csatlakoztak a fegyveresekhez a támadás előtt, majd a sikeres ostrom után az utcákon, a kapuk alatt ácsorgók közül hányan aktivilálódtak azonnal a legbrutálisabb formában. És még jellemzőbb, ami a pártház eleste után kezdődött - pontosabban folytatódott - Budapesten, sőt az egész országban.




  
 
0 komment , kategória:  Köztársaság tér 1956  
A pártház elesik 2.
  2011-08-07 11:56:35, vasárnap
 
  Köztársaság tér 1956
Hollós Ervin-Lajtai Vera
Kossuth Könyvkiadó 1980

Nagy Máriát, Csikesz Józsefnét, Prieszol Olgát és még egy társukat fegyveres kísérettel vitték a Rákóczi útra, a Divatcsarnoknál akarták átadni őket egy ellenforradalmi csoportnak. Az átélt borzalmak ellenére volt bátorságuk és lélekjelenlétük, hogy kivágják magukat és sikerült megszökniük.
Kelemen Ágnes, Chajesz Ida, Kállai Éva és Kollányi Antal a második emelet egyik udvari szobájában tartózkodott, amikor a fegyveresek betörtek a pártházba. A vad lármát és ordítozást hallva, kimentek a folyosóra. A fegyveresek már a lépcsőkön törtettek felfelé. Beugrottak a lépcsőház melletti udvari szobába, de a támadók észrevették őket, odarohantak és bekiabáltak: - Gyertek ki, mert lövünk! Valaki felordított: - Adjátok nekem ezt a k...t, én kinyírom! - Karon ragadta Kelemen Ágnest, és lefelé lökdöste a lépcsőn. A felfelé özönlő fegyveresek köpdösték, szidalmazták, nem is tudta pontosan, hogyan került az utcára. Ott a járda mellett továbbterelték, ahol a már lelőtt védők holttestei feküdtek. Kísérője ráordított: - Nézd meg jól, te is így jársz! - S mikor ő elfordította a fejét, a hajánál fogva kényszerítette, hogy odanézzen, majd a tömeg kellős közepébe vezette. Itt ütni-verni kezdték, valaki egy géppisztoly tusával akarta fejbe vágni. Kelemen Ágnes ösztönszerűen elkapta a fejét, így csupán kisebb sérülés érte. A tömeg kisodorta a tér és a Kenyérmező utca sarkára. Többször is ellökték, de mindig sikerült felállnia. Félt, ha a földön marad, agyontapossák. Letépték a szoknyáját is, egy fegyveres rendőrköpenyt dobott rá, és a pártház falához tuszkolta. Valami a tudata mélyén azt súgta neki: csak a falhoz nem kell állni. Körülötte kórusban ordítoztak: "falhoz vele!", mások viszont azt kiabálták: "nézzük meg az iratait!". Motozni kezdték, s közben valahogyan a közelben álló sebesültszállító autóbuszba került. Itt megtalálták a személyazonossági igazolványát a blúzában, és ketten is bizonygatták: tisztviselőnő. De a tömeg egy része így sem akarta elengedni az autóbuszt. Végül is a busz a Koltói Anna Kórházba szállította, ahol elsősegélyben részesítették. Másnap letartóztatták és átszállították a Corvin közbe, ahol többször kihallgatták a székház védelméről, főképp pedig az állítólagos pincebörtönökről.
Kelemen Ágnes tisztviselőnő október 28-án ment a pártházba, ahol bátyja, Kelemen Lajos, a Központi Vezetőség instruktora tartózkodott. "Úgy vélem, ha a pártházba megyek, talán segítségére tudok lenni az elvtársaknak, ha esetleg valami adminisztratív munka van. A pártház ellen indított támadás ideje alatt a második emelet egyik szobájában tartózkodtam Kállai Éva és Chajesz Ida elvtársnőkkel, valamint a PB egyik munkatársával."
Kelemen Ágnes egyik bántalmazóját, Z.E.-t a harmincas években a nyilvánosházak lakói között tartották számon. 1949 elején rendőrségi besúgó lett, ezért a felszabadulás után internálták. Z. E. 23-án részt vett a Parlament előtti tüntetésen, a következő napokban Zuglóban egy ellenforradalmi fegyveres csoport akcióiban, s amikor megtudta, hogy a Budapesti Pártbizottság székházából "lövik a magyarokat", odasietett. Segített a lőszerhordásban, majd az ostrom után azok között volt, akik a leghangosabban kiabálták: "akasszátok fel őket, ne kíméljétek a dögöket!". Az ellenforradalom leverése után sem nyugodott, így részt vett a többi között a novemberi úgynevezett nőtüntetésben is.
Chajesz Idának, mielőtt a második emeleti szobába szorult, több elvtárs segítségével sikerült még az egyik irodahelyiségben a munkásmilíciák szervezésére vonatkozó iratokat megsemmisítenie. Őt is lerángatták a lépcsőkön. A felfelé áramló fegyveresek egyike már ráemelte a puskáját, de a másik rászólt: - Az ilyen öreg nénit ne bántsd! - A közbeszólás sem használt. Chajesz idával eldobatták a táskáját és a kabátját. Az első emeleti folyosón szembekerültek Lakatos Péterrel, Chajesz Ida kísérői ekkor nekiestek Lakatosnak, rugdalni kezdték. Chajesz ekkor az egyik szobába szökött előlük, de itt is fegyversek voltak. Ezek rögtön közrefogták, majd "gyere ki, nézd meg mi történik ott!" felkiáltással kituszkolták az épületből. A téren egy csoporthoz lökdösték, melynek tagjai a lábánál fogva felakasztott, véző fejjel lefelé lógó Papp ezredest állták körül. Majd kényszerítették, hogy végignézze az egyik karhamatalmista meglincselését. "Arca felismerhetetlenségig el volt torzítva. Minden bizonnyal már régóta ütötték, a teste formátlanná vált." Az agyonvert, taposott ember szájába beletömték a párttagsági könyvét.
Ezalatt Kállai Éva a második emeleti szobában húzódott meg. Mikor újabb felkelők fésülték át az emeletet, az ablakhoz ment és "átllépett a második emeleti folyosórácson. Néhány percig a korlátba kapaszkodott. Amikor a banditák megjelentek a folyosón - abban a pillanatban elengedte a rácsot." Lezuhant, s ott maradt az udvaron összetörve. Azt hitték, meghalt, és csak később, a szomszédos ház lakói fedezték fel, hogy életben van. Felvették, átvitték magukhoz, majd mentőket szereztek és a Péterfy Sándor utcai Kórházba szállították. "A második emeletről leugrott Kállai Évát gondos kezek mentették a kórházba, ahol majdnem fél évig ápolták. De sem gyógyulni vágyó szervezete, sem az áldozatos orvosi munka nem tudta megmenteni. Kállai Éva, a Köztársaság téri fasiszta támadás egyik hős áldozata, féléves szenvedés után meghalt. Árván hagyta három gyermekét is."
Kállai Éva hat hónapig élt, s így elmondhatta, mi játszódott le benne, amikor a támadókat közvetlen közelről hallotta. Régi emlékei elevenedtek fel az Andrássy-laktanyából, ahol mint az Országos Ifjúsági Bizottság tagját, Ságári közvetlen munkatársát heteken keresztül kegyetlenül vallatták. Semmiképp sem akart még egyszer az ellenforradalmárok kezébe kerülni.
Mikor nyilvánvalóvá vált a pártház eleste, Tompa Károly néhány karhatalmistával a DISZ-székház pincéjébe húzódott. Mintegy fél óra múlva rendőr-esőkabátot és kék svájcisapkát viselő, negyven körüli férfi vezetésével, fegyveres csoporst hatolt a pincébee. A férfi parancsot adott embereinek, hogy a polgári személyeket kísérjék fel, maga pedig: - Hogyan kerülsz ide régi haverom? - felkiáltással odalépett Tompához. Átölelte, és közben odasúgta neki: - Gyere azonnal velem, valahol átöltöztetlek. - Ezután Tompáékat felkísérte az udvarra és a konyha mellett egy üres szobában hagyta őket, hogy átöltözzenek. Elment, majd rövid idő múlva egy csomó hasznlt munkaruhával tért vissza. Tompa és a többiek gyorsan átöltöztek. Most az volt a kérdés, hogyan hagyhatják el feltűnés nélkül az épületet. A hangulat izzó volt, a házban még lövöldöztek, az udvaron és a téren már folyt a lincselés. A svájcisapkás azt tanácsolta, menjenek le a konyhába. Tompáék lementek, itt az edényekből egy csomót magukhoz vettek, és megindultak kifelé. Az épület előtt egy teherautóra a nemzetőrök rakták a házból kihurcolt holmit. Tompáék is rárakták az edényeket, a svájcisapkás maga mellé ültette Tompát a vezetőfülkébe, a többiek elhelyezkedtek a kocsin, mely elhagyta a teret. Így menekült meg Tompa az összes vele levő sorkatonával.
Gajdán Imre karhatalmista is a pártházban harcolt. Rendszeresen felhívta telefonon a bátyját, Sándort. Október 29-én beszéltek utoljára. Testvére felajánlotta, hog segít neki,ha kell, visz ennivalót és cigarettát. De ő tiltakozott, mondván, hogy az épületet, ahol tartózkodik, megtámadhatják. Gajdán Imre a reggel elfogott túszok közé került, s nem tudni pontosan, hogyan gyilkolták meg. A székház eleste után holttestét leköpdösték, meggyalázták, végül felakasztották. Családja hosszú ideig hiába kereste, azt sem tudták, mi történt vele. Édesapja és testvérei csak 1957 nyarán találták meg az újpesti temetőben.
Molnár Jenőt két másik karhatalmistával együtt a DISZ-székház kazánházából vitték ki a térre. Az udvaron Molnárt puskatussal kétszer fejbe verték, majd egy géppisztolysorozatot adtak le rájuk. Molnár még látta, kik. Mikor összestek, hátulról ismét lőttek rájuk, majd egy kissé távolabbról két kéigránátot dobtak feléjük. Két társa meghalt. Molnárt tizenhárom találat érte, de életben maradt. Egy ismeretlen férfi juttatta a Koltói Anna Kórházba. Itt dr. Borók sebész megoperálta, s ezzel megmentette az életét.
A második emeleten harcoló Kádi Imre karhatalmista a pártház kultúrtermén keresztül eljutott a DISZ-székház konyhájáig. Ott egy fegyveres csoport felfedezte és a térre hurcolta. A sortűz után Kádi összeesett, érezte a mellében, bal kezében a fájdalmat, ahol a golyók érték. Pár perc múlva megmozdult, ekkor egy téglával fejbe ütötték és elvesztette eszméletét. Hangos vitára tért magához, valaki a védelmére kelt, majd tehergépkocsira rakta és kórházba szállította. Később tudta meg, hogy megmentője Lukácsi Endre volt, aki másokat is megmentett, ugyanebben a gépkocsiban vitte ki például Könczöl Sándort is.
Az elesettek között volt Frank Ferenc. Amikor édesapja megtudta, mi történt a fiával, teljesen összeroppant, rövidesen meg is halt.
Ezek a tények! Ezeknek a fényében kell minősítenünk egyes, Nyugaton élő szerzők "forradalomdicsőítését". Mert ez a fő céljuk. Olyan "forradalomról" ínak, amely a "demokráciáért", "az emberi szabadságjogokért", a diktatúra és zsarnokság ellen robbant ki, a "humanista" eszmék jegyében fogant és az erőszak, a brutalitás ellen irányult, sokan egyenesen, mint a "szellem forradalmát" idézik.
Forduljunk ismét John Sadovy amerikai újságíróhoz. Sok mindent nem láthatott, hiszen nem volt ott mindenütt, s amikor elhagyta a Köztársaság teret, még nem is ért véget az ostrom. "Amikor visszafelé mentem a parkon át, asszonyokat láttam, akik férjüket keresték a holttestek között. Leültem egy fatörzsre. A térdeim összecsuklottak. Olyan érzésem volt, mintha valamilyen súlyos terhet cipeltem volna, amelyet nem tudok tovább cipelni. Az ember valamilyen módon felelős azért is, amit más emberi lények tesznek."
A támadók meggondoltan, hidegvérűen, szervezetten gyilkoltak. Mégis nem kevesen megpróbálták a "szabadságharcosokat" tisztára mosni. Így Urbán nem átallotta leírni: a "szabadságharcosok" utasítása az volt, hogy "mindenkit életben kell hagyni, aki megadja magát...", de a tömeget ért brutalitások következtében "...az emberek saját kezükbe vették a törvénykezést". A valóság az, hogy a fegyveresek mindannyian - a Corvin köziek és a Baross tériek is - azt a parancsot kapták, hogy foglyot nem ejthetnek és senki a székházat élve el nem hagyhatja. A székház elfoglalása után a "szabadságharcosok" már "rendet tudtak tartani". Nem engedték a székházba vagy a székházhoz túlságosan közel a ott gyülekező embereket. Tehát azokat sem, akiket az egyes, Nyugaton megjelent könyvek szerzői csőcselékként jellemeznek. A kivégzéseket közvetlenül a székház elfoglalása után hajtották végre, a "rend" fenntartása közepette. Szervezett ellenforradalmárok kísérték a falhoz a különböző helyeken elfogott karhatalmistákat, a kivégzéseket ők vitték végbe, miközben a székház előtt fegyveres kordont vonva, távol tartották az embereket. "A pártház előtti térség a tömegtől meg volt tisztítva, ott csak fegyveres ellenforradalmárok tartózkodtak, nyilvánvalóan azok, akik a további események felett rendelkeztek". Azokat, akik a tömegből a térre akartak beözönleni, távol tartották nemcsak a kivégzések előtt és alatt, hanem a kivégzések után is, mégpedig azért, hogy a kivégzésekről a nyugati sajtó fotoriporterei fényképeket készíthessenek. Ennek "köszönhető" az a sok megrendítő kép, amely a pártház eleste után a világsajtóban napvilágot látott.		  
 
0 komment , kategória:  Köztársaság tér 1956  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
2011.07 2011. Augusztus 2011.09
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031 
Blog kereső
Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 50 db bejegyzés
e év: 268 db bejegyzés
Összes: 7245 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 594
  • e Hét: 3526
  • e Hónap: 5885
  • e Év: 58151
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.