|
2011-10-01 11:08:07, szombat
|
| |
| |
Te boldog vagy?
Ez az a kérdés, amit már régen kivertem a fejemből...
...éppen azért, mert nem tudok rá válaszolni.
Ezzel persze nem vagyok egyedül. Az azóta eltelt évek folyamán különböző
emberek közt éltem: gazdagok, szegények, hatalmasok és átlagemberek
közt. Minden szempárban azt láttam, hogy valami hiányzik az életükből - és
ez alól nem képeznek kivételt a harcosok és a bölcsek sem, vagy az olyan
emberek, akiknek nincs okuk a panaszra.
Néhányan boldognak látszanak: ők egyszerűen nem gondolkodnak ezen a
kérdésen. Mások terveket szőnek: lesz egy férjem, házam, két gyerekem,
egy nyaralóm. Miközben ezzel foglalkoznak, olyanok, mint a torreádort
kereső bika: nem gondolkodnak, csak mennek előre. Megszerzik az
autójukat, akár még egy Ferrarit is, azt hiszik, hogy ez az élet értelme, és
nem teszik föl többet ezt a kérdést. De mindennek ellenére a tekintetük
olyan szomorúságról árulkodik, amiről még ők maguk sem tudnak.
Nem tudom, hogy mindenki boldogtalan-e. De azt tudom, hogy az emberek
mindig elfoglaltak: túlóráznak, a gyerekekkel, a férjjel, a karrierrel, a
diplomával törődnek, meg azzal, hogy mit csinálnak holnap, hogy mit kell
megvenni, hogy mi kell még ahhoz, hogy ne érezzék magukat alacsonyabb
rendűnek, stb.
Kevesen mondták nekem azt, hogy "boldogtalan vagyok". A többség azt
mondja: "Nagyon jól vagyok, megvan mindenem, amire vágytam". Olyankor
megkérdezem: "Mi tesz boldoggá?" A válasz: "Mindenem megvan, amiről
egy ember álmodhat - család, ház, munka, egészség". Újra megkérdezem:
"Elgondolkodtál már azon, hogy vajon ez minden, amit az életben elérhetsz?"
A válasz: "Igen, ez minden".
Tovább makacskodom: "Szóval az élet értelme a munka, a család, a gyerekek,
akik megnőnek és kirepülnek, a feleség vagy a férj, aki egy idő után inkább
barát, mint igazi szerelmi partner. A munka pedig egy napon véget ér. Mit
csinálsz, ha ez bekövetkezik?" A válasz: nincs válasz. Elkezdenek másról
beszélni. De mindig van valami, amit elhallgatnak: a vállalat vezetője még
nem kötötte meg azt az üzletet, amiről álmodott, a háziasszony több
függetlenséget vagy több pénzt szeretne, a friss diplomás nem tudja, hogy
ő választotta-e magának a karrierjét, vagy mások választották neki, a
fogorvos énekes szeretne lenni, az énekes politikus szeretne lenni, a
politikus író szeretne lenni, az író paraszt szeretne lenni.
Ebben az utcában, ahol ezt a cikket írom és nézem a járókelőket, fogadni
mernék, hogy mindenki ugyanazt érzi. Az az elegáns hölgy, aki az imént
haladt el mellettem, arra pazarolja a napjait, hogy meg akarja állítani az
időt, és vigyáz a vonalaira, mert azt hiszi, hogy ettől függ a szerelem. Az
utca túlsó oldalán egy házaspárt látok, két gyerekkel. Igazi boldog
pillanatokat élnek át, amikor elindulnak sétálni a gyerekeikkel, de a
tudatalattijuk közben arra gondol, hogy bármikor elveszíthetik a
munkájukat, bármikor történhet valami tragédia, és azon rágódnak, hogy
miként kerülhetik el, miként védhetik meg magukat a világtól.
Lapozgatom a sztárokról szóló magazinokat: mindenki nevet, mindenki
boldog. De mivel magam is ismerem ezt a közeget, tudom, hogy ez nem
igaz: abban a pillanatban, azon a fotón mindenki nevet vagy szórakozik,
de éjszaka, vagy reggel már egész más az ábra. "Mit csináljak, hogy
továbbra is írjanak rólam az újságok?" "Mivel leplezzem, hogy már nincs
elég pénzem, hogy folytassam a fényűző életemet?" "Hogy élhetnék
fényűzőbb és látványosabb életet, mint mások?" "A színésznő, akivel
együtt mosolygok ezen a fényképen, holnap ellophatja tőlem a szerepem!"
"Ugye, elegánsabb vagyok nála? Miért mosolygunk, ha utáljuk egymást?"
Paulo Coelho: A zahir
|
|
| |
|
2 komment
, kategória: Érzelmek 1. |
|
|
|
|
|
Offline
