|
2011-11-01 13:31:14, kedd
|
| |
| |
Köröttem sok márványtábla,
elhamvadt szívek balladája.
Az Utolsó Úton lépkedek:
a holtak porai felett.
S e kövek, tölgyek,
borostyán oly ismerősek,
az őszi alkony, a fájó emlék,
ugyanolyan, mint rég.
Egy sír mellett megállok.
Rajta fagytól bágyadt virágok,
az Ő neve áll a márványtáblán;
és én, mintha először látnám
ismét elborzadok tőle,
halvány már minden betűje.
Feltör az emlékek vulkánja,
elönti szívem a fájdalom-láva,
idő, feledés hiába zárta
újra és újra magába.
S látom magam azon a napon,
látom Őt a ravatalon,
érzem a könnyek forróságát,
hallom a gyász-szél susogását.
Mennyi könnyem szivárgott a földbe,
mennyiszer borultam e hideg kőre!
És vádoltam embert, és Istent,
vádoltam magam, s a múltamból mindent;
hol dühöngtem, hol elnémultam,
s elballagtam könnytől kábultan.
S mikor az idő új tavaszt hozott,
emlékszem, szívem megnyugodott.
Csak arra gondoltam kiszáradt szemmel,
hogy mi lett volna, ha még egyszer
indulása előtt pár búcsúszóra,
utoljára találkoztunk volna.
De tőlem a halál ezt megtagadta.
S Őt szó nélkül elragadta,
hogy örökkön fájjon, bennem égjen
valami, amivel elkéstem.
Sok év szállt el azóta. . .
S már nem gondolok rá naponta,
életem új irányba tereltem,
s rajta kívül mást is szerettem.
Mégis, ha sírján a nevére nézek,
ha szemem gyertyalángba réved,
ha friss avart ősszel zörget a szél,
érzem, hogy Ő bennem él.
Mert őrzöm az arcát, őrzöm az álmát,
amit nem fejezett be, én viszem tovább.
Viszem fény és árny furcsa elegyét,
egy elvérzett szerelem elképzelt melegét.
S legyen az balsors, próbatétel,
engem eltölt kaján büszkeséggel,
s szememben csillog konok hévvel
két sors, kettős erejével.
És emelkedem égbe, és zuhanok kútba,
és ismétlődik ez újra és újra,
mintha bezárult kör lenne életem útja,
ám belső lényem átérzi, tudja:
Természet, ember, mindenség változik,
valaki épp jön, valaki távozik.
Minden dobbanással szívem öregebb,
s minden másodperc Hozzá visz közelebb.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Gyász 1. |
|
|
|
|
|
Offline
