|
2011-12-10 10:26:07, szombat
|
| |
| |
CSAK KÉT PLATÁN
Mint a tolvaj, lopva osont ki otthonról. Óvatosan tette be a vaskaput, nehogy zajt keltsen. Nem! Nem szabad, hogy a kislány észrevegye, hogy elmegy. Amióta megtörtént ez a szörnyűség, nem lehetett, még néhány méterre sem, elmenni mellőle. Ott volt mindig, szüleitől szinte csak karnyújtásnyi távolságra. Ha kinyitotta az ajtót, már pattant fel a kicsi és riadt szemekkel kérdezte: - Ugye nem mész sehova, Apa?!
... és jöttek, csak jöttek a kérdések. Kérdések, amelyeket nehéz volt megválaszolni. Vigyázni kellett minden szóra, minden hangsúlyra. A kislány minden alkalommal, ahányszor kiejtette azt a szót, láthatóan összerázkódott, szemében az űzött vad riadalma tükröződött. Iszap - ez volt az a szó. Igen, tegnapelőtt történt ez a szörnyűség. Két napja döntött úgy az ördög, hogy az ő vörös nyelvével végignyalja Devecsert.
Egy szó, ami a kislány számára két napja beköltözött a legfélelmetesebb tartalmú szavak közé. Jelentését nem tudta, csak azt, hogy ez az iszap jött, és nekik futni kellett az iskolából. Alig egy hónapja, hogy olyan büszkén ment, szinte vonult az utcán szüleivel, hisz nézze meg a világ, ő már iskolás!
Most meg, ... és csak jöttek és jöttek a kérdések.
A válaszoknak úgy kellett szólni, hogy abba ne lehessen észrevenni a válaszadó félelmeit, hiszen őbenne is ott tolongtak a kérdőjelek, hogyan tovább, mi lesz velünk?
- Látod, Kicsim, a tanító nénik vigyáztak rátok, és apa is ott volt néhány perc alatt.
- Néhány perc..., nem tudom mennyi..., de én addig azt hittem itt a világ vége..., és Te nem voltál sehol.
Ez az a rész, ahol a válaszok elfogynak. Ember legyen a talpán, aki a gyermeki szeretet és félelem érveire válaszolni tud. Aztán ma reggel kerültek felszínre a legszörnyűbb félelmek. Amikor ki akarta vinni az udvarra, a kislány azt kérte, vegye fel az ölébe.
- Édesem, látod, itt minálunk nincs iszap, nem kell félned. - A válasz megdöbbentő volt.
- De bármikor kijöhet a földből, akár itt a nappaliban is!
Egymásra néztek feleségével. Tudták, hogy ennél a tudatnál még a valóság is jobb. Leültek hárman, és jött az igazságnak az a része, amit egy hétéves gyermek is tudhat, és amit megért. No, és az igazság megtűzdelve egy kis hazugsággal, mármint hogy már semmi baj nem történhet, pedig... Kérdések, válaszok, egész nap. Az órák összefolynak, az idő más értelmet kap.
... és most szökésben van. Szerencsére ma délután nem dolgozik, itthon van a felesége, van egy kis idő elmenni hazulról. Csak egy fél óra kell, hiszen célzottan indult. Csak néhány kocka fényképet akar készíteni. A benzinkúti kanyarban, a kastélypark szélén ott az a két platán...
Két foltos törzsű hatalmas fa, amik miatt már oly sokszor ecsetet ragadott. Megfestette őket már kicsiben, közepes méretben és nagyban. Ecset végére kerültek tavaszi kikeletben, őszi színpompában, fagyba dermedve és nyári ragyogásban. Megfestette már reggeli ébredésüket és búcsújukat a délutáni, bágyadt napsütéstől.
Képen, ők jelentették neki Devecsert. Baráti társaságban már sokszor viccelődött vele, hogy ha a felesége féltékeny lenne erre a két platánra, lehet, hogy már egy kicsit igaza is lenne. Most, hogy elaludt egy kicsit a kislány, nyakába kapta a fényképezőgépet, óvatosan kitolta a kerékpárt az utcára, elindult. Nem akart különösebbet, csak néhány képet, hogy majd egyszer, ha elmúlik ez a szomorú állapot, akkor majd fest valamit, valami emléket, mementót. Lassan tekerte a kerékpárt, miközben fejében vadul kalimpáltak a gondolatok. Alig néhány nappal ezelőtt beszélgetett egy rég nem látott ismerősével, és panaszkodott a nehéz gazdasági helyzetre, hogy kevés a pénz, nehéz ilyen körülmények közt a gyermeknevelés, az életben maradás. Panaszkodott, és most az jutott eszébe, de jó is lenne most azt a néhány nappal ezelőtti rongyos életét visszakapni.
Sokszor panaszkodunk az általunk cipelt keresztre, egész addig, amíg nem kapunk egy nagyobbat, vagy meg nem látjuk másét.
A központhoz közeledve egyre vastagabb lett az úton az autók által széthordott iszap, és egyre erősödött a zaj. Az elmúlt két nap hányszor rezzentek már össze sziréna hangjára, alacsonyan szálló repülő, vagy helikopter dübörgésére! Most ezek a hangok a központhoz közeledve egyre erősödtek. Egyre több emberrel találkozott az utcán. Ismerősök, vagy csak látásból ismert devecseriek, és egyre több és több idegen arc. A Művelődési Ház bejáratánál, mintha őrt álltak volna, kétoldalt raklapokon rengeteg ásványvíz. Egy furgonból zsákokat, dobozokat szedtek ki és vittek be az épületbe. Mindenhol rendőrautók, tűzoltókocsik, katasztrófavédelmi járművek.
Az iskola előtti gesztenyesor alatt nagy csoport védőruhába öltözött idegen. Kezükben lapát, anorákjuk derékig vörös. Fáradt, meggyötört arcok. Akaratlanul is elkapott néhány szófoszlányt.
- Reggel óta takarítottunk... nagyon sokat... mégis úgy érezzük, most sokkal több van, mint amikor elkezdtük!
A kereszthez érve nagyon sok az ember. A Gárdonyi szobor előtt magyar és külföldi TV stábok. Most az egész világ megtudja, hogy hol van Devecser.
- Istenem, de nagy ára van!
Négy narancssárga tartálykocsi, mint egy vasúti szerelvény, egymás mögött haladva mossák le a sarat az útról. Feliratuk: ,, A SZÉP TISZTA BUDAPESTÉRT". Ki hitte volna, hogy egyszer ilyenek járják Devecser utcáit, és most...
Két rendőr határozott mozdulatokkal tereli a forgalmat, kihajtási lehetőséget adva az elágazóban egy kamionnak. A kereszt előtt, az út szélén harmadik társuk. Megnézve, nagyon fiatal, mondhatni, tejfölösszájú rendőr. Látszik, hogy nem tudja úgy feldolgozni a látványt, mint idősebb kollégái.
Nézi a fiatal egyenruhást, és az jut eszébe, olyan, mint egy autóból kitett, zavart kiskutya. Végig fut az agyán, hogy úgy igazából sosem szerette a rendőröket, de most jó lenne odamenni ehhez a fiatalemberhez, és mondani neki valamit. Valami megnyugtatót..., de megy tovább, tolja a járdán a biciklit.
A kastély bejáratánál alakzatban katonák, előttük a parancsnok. Pattogó, határozott szavak, feszült tekintetek. Harcolni jöttek, csak hát az ellenség...
Hatalmas helikopter ereszkedik a főtér fölé. Rotorja, mint durva kezek a hárfát, úgy tépik az ember idegszálait. A bedugult úton egy mentő kettőt-hármat vijjog, helyet szeretne magának. A templom túloldalán, mintha kevestellné a hangzavart, tűzoltó sziréna hasít a levegőbe. A távolból hangszórós autó visszhangozza információit.
- Ilyen lehet a háború?- fut át a gondolat. Szerencsés korosztályba tartozik - gondolja, - nem kellett megtapasztalni milyen a háború, de most...
Nincs tovább járda, az álló kocsisor mellet az út szélén halad tovább. A locsolókocsik által felhígított lé utat talál magának a bakancs talpszélénél. Nincs gumicsizmája, mert eddig nem volt szüksége rá.
- Meleg érzés - gondolta, - de úgy is rögtön megyek haza és levetem. Már tegnap óta érzi, de most nagyon erősen kapar a torka a lúgos levegőtől. A kastély fala mellett, a parkolóban hatalmas katonai gépek, tartálykocsik és egy másik szakasz katona. Lába alatt csámcsog a híg sár, a kerékpár kerekei elsüllyednek az útszéli iszapba.
Megérkezett! A két beton kapuláb mögött ott van a két platán. Istenem! A vastag, élettől duzzadó törzsek, embermagasságig vörösek, alattuk a sűrű, megülepedett sár. Angolvörös - fut át az agyán, aztán elszégyelli magát, hogy a színmeghatározás automatizmusa még ilyen helyzetben is bekapcsol benne. Bemenni nem lehet, már itt is beszivárog a bakancsba. Gyors mozdulatokkal felkerül a gépre a nagy teleobjektív, a keresőben megjelenik a két platán. Ráközelít. Ott van az aranymetszés szabályai szerint a két óriás. A néhány pillanatig előbukkanó délutáni nap, mintha kevésnek találná ezt a mindent elborító vörös színt, fényével narancsvörösre festi a fatörzseket és a lombkoronát. Ott van, csak le kellene nyomni agombot. A keresőben ott a két árva, hatalmas karjait segélykérően kinyújtó faóriás, ám a kereső elhomályosodik.
Ez nem megy! Pedig csak egy kicsi mozdulat, csak egy gombnyomás lenne. Nem viszi rá a szíve, hogy megörökítse ezt az állapotot.
- Istenem! Ilyen gyenge vagyok?
Az erős torokkaparás magához téríti. Félre kellene állni, útban van a dombon lejövő katonáknak. A parancsnok ránéz, nagy levegőt vesz, és már szinte zeng a hangja, amikor atekintetük találkozik. A nagy levegő elakad, majd a tiszt tovább lép, pattogó szavait katonái után dobja.
- Apa, hol vagy? - hasít a gondolatába egy tisztán csengő gyermekhang.
Tolja a kerékpárt a cuppogó sárban fel a dombon. A forgalom a vasútnál teljesen beragadt. Ugyanazok az autók állnak az úton, mint amik mellett az előbb lejött. Az egyik kocsiban láthatóan, apa és fia. A fiú kezében emelkedne a kamera, de az apa a fejét ingatva lenyomja a készüléket. Egy kicsi mozdulat, de mennyire emberi.
Az autók szélvédője mögül szánakozó tekintetek néznek rá.
- Ne! Engem ne sajnáljatok! Oda! Oda nézzetek a túloldalra. Ott mi van. Uram Isten, mi lehet a Füzesen, a Malom-árok partján!
Csak tolja a kerékpárt, lehajtott fejjel, végig a kocsisor mellett. Már nem kapar a torka, nem érzi, hogy melegíti a lábát az a szörnyű lé, csak megy, mert otthon valaki várja. A kocsikból szempárok szegeződnek rá, nem tudják, hogy őt nem érte kár, nem veszett oda semmije, ő csak két elárvult, foltos törzsű Eszterházy - platánt sirat.
B.Zs.
A devecseri vörösiszap katasztrófa egy éves évfordulójára írt és díjnyertes írás. Emlékezzünk az áldozatokra és a rettenetes napokra. Maga a szerző küldte az írást, amit most itt közzéteszek.
Sz.G.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Irodalom - Próza |
|
|
|
|
|
Offline
