|
 1/1 oldal 
|
Bejegyzések száma: 2
|
|
|
|
|
|
2011-12-31 13:02:49, szombat
|
| |
| |
Házasságkötés és "nászút"
14. r.
Talán, november végére tudatosult bennem ez az egész. Attól fogva csak az érdekelt, hogy jól érezzem magam új ,,szerepemben".
Úgy gondoltam a gyereknek is jó az, ami az anyukájának. Nekem, pedig az volt a legfontosabb, hogy a tanulmányaimat befejezzem, és tanítónőként éljem le az életemet.
Annyian neveltek akkoriban egyedül gyereket!
Egy tanítónő miért ne tudná fölnevelni a saját gyerekét is, miközben nemzedékek sorát oktatja és neveli az iskolában?
Még örültem is a felismerésnek, hogy lesz majd egy kis emberi lény, akinek szüksége lesz rám. Rám lesz szüksége! Az én szeretetemre!
,,Most, majd megmutatom én - anyukának és az egész világnak - hogyan kell egy gyereket szeretni, nevelni!"
Nem tudom, hogy miért, de fel sem vetődött bennem, hogy majd mit csinálok akkor, ha gyerekkel együtt kizárnak a házból. Hova megyek akkor? Talán azért, mert tele volt a fejem az emancipációval kapcsolatos propaganda dumával. Azt hittem, hogy az állam majd kiutal nekem egy lakást a gyerekre való tekintettel. Viszem majd bölcsibe... és így tovább és így tovább.
Mintha anyuék tudták volna, hogyan is gondolkozom, mert közben ,,mindent" elrendeztek Berczével. Nekem csak annyi volt a dolgom, hogy ott legyek a megadott időpontban például a menyasszonyi-ruhakölcsönzőnél, vagy az anyakönyvi hivatalban... Bercze egy napon mondja:
- Nem akarod meghívni a barátnődet az esküvődre?
Elmentünk a barátnőmékhez látogatóba. Akkor még, abban a házban laktak, ahol a szüleivel élt. Övék lett az a szoba, ahol a zongora volt előzőleg. Szépen be lett rendezve. Nagyon barátságos volt.
Irénke és férje - egy erős testalkatú bokszoló - kedvesen fogadtak engem és a ,,vőlegényem". Én még mindig azt hittem, hogy ez csak egy rám osztott szerep, amit el kell játszanom. Játszani, meg nagyon szerettem és nem is volt semmi gond, míg Irénke azt nem mondta, hogy:
- ,,...Na jó, mi most elmegyünk egy kicsit sétálni! Legyetek jók!"
Kétségbe voltam esve, hogy semmit nem ért! Aztán, beletörődőn beláttam, hogy mégsem mondhatom - a ,,vőlegényem" jelenlétében, az esküvőm előtt egy héttel, hogy: - ,,Én nem akarok ezzel az emberrel kettesben lenni!"
De, még ezt követően is bíztam valami csodában, ami azonban csak nem következett be.
Amiért nem voltam még tizennyolc éves, kötelező volt elmenni házasságkötés előtti nőgyógyászati vizsgálatra. Életemben először voltam nőgyógyászaton. Azt hiszem, azt mondta az orvos:
- ,,De sietős!"
Mert éppen iskolanapon volt a rendelés és félórai várakozás után bekopogtam.
Nem akartam egyetlen órát sem mulasztani. És, ezt el is mondtam neki.
Soha nem felejtem el a döbbenetet az arcán!
Amikor megvizsgált, közelharcot vívott velem - én meg magammal, hogy széttárjam a két combomat! Már kiabált velem.
- Lazítsa el magát, mert így nem tudom megvizsgálni!
Nagy nehezen megvizsgált és azt mondta:
- ,,Sérült, gyógyulófélben lévő szűzhártyamaradvány. Most már értem, miért olyan sietős: grav. II-III.!"
Mondta, gúnyosan elhúzva a száját, majd hozzátette:
-,,Azt hiszem az iskolát is egy időre elfelejtheti!".
Eljött a ,,nagy" nap: december 30-a. Szinte visszafojtott lélegzettel vártam a ,,Csodára", miközben izgatottan sürögtek-forogtak körülöttem anyuék.
Erőszakkal kellett rám adni a menyasszonyi ruhát, mert nem akartam fölvenni. Mondtam, hogy várjunk vele még egy kicsit, mert lehet, hogy nem is lesz rá szükség...
Nálunk volt Feri nagybátyám felesége: Ida asszony is, aki egyébként ,,nagy-maister" volt az élet dolgaiban. Ő észrevette, hogy nem stimmel velem valami. Nem úgy nézek ki, mint aki tudja, hogy most mi történik vele, vagy körülötte.
Lehet, hogy szólhatott anyunak, vagy valami olyasmi történhetett(?), ami miatt anyu hirtelen felém fordult és elkezdett gyóntatni:
- Szereted te a Jancsit egyáltalán? Nem csak ez miatt mész hozzá?
És ekkor úgy bökött a mutatóujjával a hasam felé, hogy megrémültem tőle.
Ez a mozdulat döbbentett rá a bennem fejlődő kis élet iránti felelősségemre. Megszólalni sem tudtam. Csak azt éreztem, hogy el akarok innen menni, de úgy hogy soha többé vissza se jöjjek az életben!
- Csak ,,ezért", nem kell férjhez menni. Szépen elmegyünk az orvoshoz, és utána ugyanúgy élhetsz, mintha meg sem történt volna!
Ekkor már nem bírtam tovább hallgatni, hogy úgy beszél az én kicsi magzatomról, mintha az csak egy felesleges kismacskaivadék volna és határozottságot erőltetve magamra, kijelentettem:
- ,,Szeretem Jancsit, és hozzá akarok menni feleségül!"
Ennek ellenére, vagy pont ezért, a bénultságom csak nem múlt el.
Mintha hibernálódott volna a ,,Lelkem" és a testi működésemben is zavar támadt volna miatta...
A házasságkötő teremben derült ki, hogy otthon hagytam a személyi igazolványomat... Valaki elment érte taxival.
Én meg közben csak Jóskára gondoltam és arra, hogy ő úgyis hamarosan megjelenik, és nem hagyja, hogy ezek elraboljanak tőle!
Már éppen elhatároztam, hogy kikiabálom:
- ,,Jóska úgyis érzi, hogy ez az egész csak egy cselszövevény miatti színjáték, ami itt történik!"
De nem jött ki hang a torkomon.
Azonban, a személyi igazolványommal közben megérkezett az a valaki és Jóska még mindig sehol!
Kezdetét vette a szertartás. Végeérhetetlennek tűnő beszédcirádát tartott az anyakönyvvezető, akiről azt sem tudom, hogy férfi volt, vagy nő?
Tényleg nem voltam magamnál! Arra emlékszem, hogy valami nagyszerű szerelemről beszélt, ami a mi szívünket most összeköti, meg ehhez hasonlók és én komolyan közbe akartam szólni.
Aztán eszembe jutott anyu, amint arra készül, hogy megölje a még meg sem született gyerekemet!
Aztán még fényképészhez is kellett menni, ahol egyre csak azt akarták, hogy úgy bújjunk össze, mint a szerelmesek. Legszívesebben elmagyaráztam volna a fényképésznek, hogy ez az egész nem komoly. Ezért, csak kattintgasson, de minél gyorsabban, ha már egyszer valaki megbízta vele.
Azon az estén még egy vacsora is volt ,,otthon".
Egyszer csak látom, hogy apu sír. De úgy, hogy rázza a zokogás. Felugrik, kimegy a szobából. Bercze akkor már rég otthagyott minket. Biztos elege lett az egészből.
Én meg csak ültem ott, mint egy darab fa.
Hallottam, hogy kint veszekednek valakik az udvaron. Feri nagybátyám csitítgatja őket...
Aztán lefeküdtünk aludni. Bercze erre előkerült és mindjárt élni akart férji jogaival. Majd a nászúton... mondtam.
Másnap reggel utaztunk Szilvásváradra. Gyönyörű fehér volt a táj. Meg volt fagyva a Szalajka patak fátyol-szerű vízesése.
És meg volt fagyva az én szívem is...
De, nemcsak a szívem, hanem az egész testemet átjárta a dermedtség.
Valami nagy buli volt éjjel az üdülőben, és én nem értettem, hogy minek örülnek annyira az emberek?
Most jövök rá, hogy szilveszter estére készültek!
Bóna Mária Ilona
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2011-12-31 12:03:37, szombat
|
| |
| |
Amikor totális erőszakkal legyőzettem...
Nehéz időszak következett mindannyiunk életében.
Jóskának már az érettségire és a felvételi vizsgára is készülni kellett. Nekem, pedig mint végzős szakmunkás-tanulónak, a második félévtől - a szalagon, teljesítménybérben - kellett dolgozni.
Amiért anyu nem akart velem egy munkahelyre, az - állandó, délelőttös műszakban üzemelő - műhelybe kerülni, a két műszakosba helyeztek.
Veszélybe került délutános héten az esti-gimibe járás!
Barátnőm is kimaradt, mert közben, várandós lett.
Az ipari iskolát még befejezte. Egymás mellett ültünk, és soha nem felejtem el az átszellemült arcát, amint a hasára tette a kezét és érzékelte a magzati életjeleket! Néztem a szép arcot, amit még szebbé tett az anyaság.
- Add a kezed, hogy te is érezd!
Suttogta, és akkor már ketten éreztük a pici végtagok hullámzó mozgását a domborodó anyapocakon.
Irénke példát adott nekem természetességből. Úgy ült a nagy pocijával az iskolapadban, mintha ez lett volna a legtermészetesebb dolog a világon!
A szakmunkásvizsgát is együtt csináltuk végig. Amikor kész lettem a munkadarabommal - egy rakott szoknyával, amin nem volt semmilyen gomblyuk, külön kellett volna különböző gomblyukakat készíteni.
Nekem, azonban a gimnáziumban is év-végi vizsgáim voltak. Aznap, éppen három tantárgyból.
Irénke tudta ezt és odasúgta:
- Menj csak, majd én csinálok neked is...
A szakmunkás bizonyítvány kiosztásakor találkoztunk legközelebb. A vizsgabizottság visszaadta a munkadarabokat, a szoknyával együtt, a külön elkészített gomblyukakat is.
Lélekben azóta is hálás szívvel gondolok barátnőmre.
Aztán, a szakmunkásvizsga után mégis odahelyeztek, ahol anyu dolgozott. Vagyis, ő csak papíron, mert többnyire betegállományban volt.
Örültem az álladó egyműszakos munkarendnek. Azt hittem, hogy befejezhetem a gimnáziumot! Nem így történt...
Sokat sírtam Jóska miatt, mert nehéz volt megtanulni a hiányával élni. Már három éve tartott ez az állapot. Nagyon tiltottak tőle a szüleim és örökösen becsmérlőn beszéltek róla és a családjáról. Én, pedig tudtam, éreztem a lelkemmel, hogy nekem nincs mitől tartanom - tőlük biztosan... Anyuéktól azonban annál inkább...
Egy alkalommal kizártak a lakásból, amikor a délutános műszakból csak éjjel fél tizenkettő körül villamosoztam ,,haza" Pacsirta telepre. Valami rendőrségi kiszállás és kihallgatás volt a műhelyben - állítólagos lopás miatt. Teljesen felforgatták a műhely megszokott rendjét. Műszak végén, este tízkor, egyesével engedtek be minket az öltözőbe...
Bemásztam a kapun, miután a kulcsommal nem tudtam kinyitni. Sajnos, a lakásajtó is zárva volt és a kulcsommal azt sem tudtam kizárni. Síri csönd és sötétség ült a házon. Rögtön tudtam, hogy apu elment éjszakai műszakba dolgozni. Györgyi és anyu nem tudom, hogy hol voltak.
Csöngettem, de hiába. Az előkertben összekuporodva meghúztam magamat az orgonabokor tövében. Egy idő után nagyon fáztam. Ezért, visszamásztam az utcára és elindultam. Róttam a köröket.
Nagyon féltem, mert abban az időben hamar bevitték az utcán grasszáló lányokat a rendőrségre és eljárást indítottak ellenük, ,,üzletszerű kéjelgésre való felbujtás gyanújával".
Reggelre szörnyen kimerülten álltam a villamosmegállóban. Szinte, a földből nőtt ki Bercze - és, mintha engem várt volna uzsonnával a kezében. Elsírtam magam és úgy meséltem el neki, hogyan jártam. Mondta:
- Ismerem ezt, mert árvagyerek-ként nőttem föl!
Másnap, nagy kiabálásra mentem ,,haza". Apa valami miatt otthon volt, pedig nem telt le a éjszakás hét. Csodálkoztam, hogy nem ment dolgozni és egy új zárat szerelt föl éppen a kapura. A sötétben a húgom világított neki elemlámpával.
Majd, amikor kész lett, dühösen a kezembe nyomott egy kulcsot.
- Aztán erre jobban vigyázz!
Csak álltam előtte kukán... Nem is értettem, hogy akkor most mi van? Ki veszítette el a kulcsát? Mert nekem megvolt. Akkor is ott volt a zsebemben, de nem vettem elő... hanem meglepetten csak álltam ott a rettenetes indulatok kereszttüzében.
Annyira megdöbbenek - amikor nyilvánvaló hazugsággal vádolnak - hogy leblokkolok. A mai napig ez történik velem ilyen alkalmakkor.
Akkor is, azt sem tudtam hirtelen, hogy miről is van szó?
El kellett volna mondani, hogy megvan a kulcsom és meg is kellett volna mutatni akkor, azon nyomban, mert később már hiába kerestem. Akkorra már valóban eltűnt...
Nem bántam különösebben, mert volt egy vadi' új kulcsom! Tényleg vigyáztam rá, de még mindig nem eléggé!
Azt hittem, hogy ezzel a zárcserével elmúlt a veszély is... Annak veszélye, hogy ismét az utcára kerülhetek.
Ettől fogva megbíztam Berczében.
Történt ugyanis, hogy egy alkalommal megvárt iskola után. (Mert elkezdtem a második évfolyamot a dolgozók gimnáziumában.)
Szeptember volt, és még mindig tombolt a nyár. Hazafelé jól esett a magabiztos invitálása, bementem vele egy kerthelyiségbe. Ott, jaffa szörpöt ittam, amiről akkor még azt sem tudtam, hogy narancsból készül.
Még nem voltam tizennyolc éves, és nem ismertem a vendéglátós italkínálatokat sem.
Ettől elég idétlennek éreztem magamat a magabiztos Bercze mellett. Azt sem tudtam, hova tegyem kezem-lábam, olyan setesután mentem utána az asztalok között.
Úgy rendelt Bercze, mint aki tudja ezt és azt is, hogy nagyon szomjas, és éhes vagyok.
Amikor letette a pincér (aki haverja volt Berczének) az asztalra a szörppel(?) teli poharat, Bercze viccesen felfelé mutatott, mondván:
- ,,Ott repül a kismadár!"
Belementem a játékba, mert azt hittem, hogy fel akar vidítani és odanéztem, ahova mutatott.
Azt hiszem, ekkor tett bele valamit az italomba. Mert, amikor jóízűen meg akartam inni, éreztem, hogy nem esik jól. Meg is jegyeztem:
- Ez nagyon keserű.
Majd, hirtelen olyan rosszul lettem, olyan gyengeség fogott el, hogy éreztem, a következő pillanatban le fogok fordulni a székrő. Még felálltam, hogy elinduljak haza, vagy valahova, ahol vigyáznak rám. Még emlékszem, hogy Bercze elkapott és mondta, hogy "hazaviszlek husikám"...
Csakhogy Bercze nem hazavitt, hanem teljesen máshova. Valami- füves- gazos területen botladoztam mellette, amint valósággal vonszolt magával...
Majd, mintha feküdnék a hátamon és ökölbe lett volna szorítva a kezem. Nem értettem miért van benne gaz, vagy fűcsomó és ekkor hirtelen magamhoz tértem a fájdalomtól. Majd újból elsötétült előttem a világ és nem tudtam semmiről. Így arról sem, hogyan kerültem ,,haza".
Másnap reggel arra ébredtem, hogy forog velem az ágy, miközben zuhanok egy sötét mélységbe. Segítségért akartam kiáltani, amikor rémületemben kinyitom a szememet meglátom a reggeli napsütésben az ablak előtt anyut és Györgyit, amint egy bugyit nézegetnek és azon kuncognak, hogy:
- ,,Megtörtént a dolog! Ez a Jancsi legalább tökös gyerek, nem úgy, mint a Pista!"
Ettől fogva örökké lehajtott fejjel jártam és éjjel-nappal sírtam. És, nehogy azt higgye bárki, hogy anyu egyszer is megkérdezte volna, hogy mi bajom van!
Valami miatt ő - mindig is úgy kezelt engem, mint egy alantasabb élőlényt, akinek nem is jár más. Ő, így érezte igazságosnak.
Elmentem egyszer a barátnőmhöz, hátha tud nekem segíteni. De láttam rajta, neki is megvan a maga gondja-baja, és nem hozakodtam elő a sajátommal.
Már második alkalommal nem jött meg a menstruációm. Nem tulajdonítottam jelentőséget ennek sem, mert volt úgy, hogy csak minden harmadik hónapban jött meg. Most sem foglalkoztatott a dolog különösebben, mert nem is voltam teljesen tisztában azzal, hogy mi történt velem valójában azon a grundon.
Az biztos, hogy Bercze közeledését visszautasítottam és utáltam a váratlan felbukkanásait.
Gyanús kezdett lenni, hogy a derékbőségem is teljesen megváltozott. De ez csak addig érdekelt, míg öltözködtem, mert közben memorizáltam a leckét, amit arra az iskolanapra kellett tanulnom és arra koncentráltam, nehogy otthon hagyjam valamelyik füzetemet, vagy tankönyvemet!
Benne voltam egy életprogram megvalósításában úgy, hogy észre sem vettem: azon a szeptember eleji éjszakán gellert kapott az életpályám és ettől a gellertől átkerültem egy másik pályára, ahol mások kezdték el élni az én életemet.
*
Októberben, egy este leszállok a villamosról, és amint befordulok a mi utcánkba, majdnem belebotlok Jóskába. Nagyot dobbant a szívem. Aztán eszembe jutott az ártatlanságom, amire annyira vigyáztunk. És, amitől közben, olyan brutális gátlástalansággal megfosztott valaki más. Tudtam, hogy nem mondhatom el neki. Akkor zuhant rám annak felismerése, hogy soha többé nem mondhatok el neki semmit!
Egy szó nélkül sarkon fordultam és elindultam a szomszédos utca felé. Gondoltam, majd az ellenkező irányból közelítem meg a házat. Eszembe jutott az az éjszaka, amikor kizártak és ugyanígy kerülgettem a ,,szülői" ház környékét és üvölteni tudtam volna! Beleüvölteni a világba az árvaságomat!
Amikor befordultam az utcánk másik végén, Jóska - szemből jőve - elállta az utamat.
Már katonai egyenruhában volt. Ebből arra következtettem, hogy fölvették a ,,tiszti akadémiára". Úgy akart köszönteni, mintha misem történt volna!
- Hol voltál mostanáig? Miért csinálsz úgy, mintha tegnap köszöntünk volna el egymástól?
- De, hiszen megbeszéltük, hogy a felvételi...
Udvariasan el akarta venni tőlem a könyvekkel, füzetekkel degeszre tömött táskát. Én azonban, egy határozott, könnyednek tettetett mozdulattal elrántottam a súlyos terhet, így adva a tudtára, hogy nincs szükségem a segítségére.
,,Nekem ne akarja a táskámat cipelni, amikor a lelkemre nehezedő terhet észre sem veszi! Mi ez ahhoz képest?" - gondoltam - a sírással küszködve.
- Nem érdekel, hogy veled mi volt, vagy van, mert téged sem érdekelt, hogy velem mi történt az elmúlt hónapokban!
- De most itt vagyok - mondta meglepetten...
Erre, úgy öleltem át a két karommal, hogy amelyikben a táska volt, azzal - véletlenül - alaposan hátba vágtam.
Majd rájöttem, hogy mit tettem, leeresztettem a táskát, de még akkor sem engedtem el.
Nyakába borultam és úgy szorítottam, az egyik karommal, ahogy csak bírtam.
Ekkor, már ott voltunk a jól ismert kapu előtt. Hirtelen elengedtem, és kikaptam a kapukulcsot a zsebemből. Villámgyorsan kizártam a kaput, majd egy hirtelen fordulattal bent is voltam. Ugyanolyan gyorsan szerettem volna bezárni, mint ahogy kinyitottam, de nem tudtam, mert Jóska a kapuajtó és a kerítés közé tette a lábát.
- Mivel bántottalak meg, hogy ennyire haragszol?
- Semmivel! Te, semmivel. Engedd a kaput becsukni!
Annyira féltem, hogy nem lesz erőm azt a sok mocskot magamban tartani, ami tavasz óta történt velem, hogy ,,rövidre akartam zárni" a találkozásunkat. Azt hiszem, ráléptem a lábára, hogy elvegye. Akkor, azonban a kezét tette oda a szűkülő résbe. Ezt már csak akkor vettem észre, amikor tiszta erőmmel rácsaptam a kapuajtót. Annyira fájt, hogy legszívesebben egyenként megcsókolva minden sérült ujját, kértem volna tőle bocsánatot!
De: tudtam, hogy nem tehetem és csak annyira nyitottam ki a kaput, hogy kiférjen a keze.
(folyt.köv.)
Bóna Mária Ilona |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/1 oldal
|
Bejegyzések száma: 2
|
|
|
|
2011. December
| | Hét | Ked | Sze | Csü | Pén | Szo | Vas | |
| | 1 | 2 | 3 | 4 | |
| 5 | 6 | 7 | 8 | 9 | 10 | 11 | |
| 12 | 13 | 14 | 15 | 16 | 17 | 18 | |
| 19 | 20 | 21 | 22 | 23 | 24 | 25 | |
| 26 | 27 | 28 | 29 | 30 | 31 | |
| |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
17 db bejegyzés |
| e év: |
399 db bejegyzés |
| Összes: |
7719 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 202
- e Hét: 1039
- e Hónap: 9643
- e Év: 45584
|
|
|
Offline
