|
2012-08-22 09:46:47, szerda
|
| |
| |
Az apokalipszis szenvedője
Nem tartottam magam sohasem költőnek, még akkor sem, amikor naponta írtam a magyar történelmi korokról szóló verseket, gyermekverseket.
Kétfajta költő lehet: aki tanult, művelte magát tudatosan, őt tisztelik, akinek tehetsége van hozzá, őt szeretik az emberek. Talán a másodikhoz tartoztam félresikerült zenei tehetségem kiaknázása híján, miután álmomban megmutatták nekem a könyveket, melyeket majd én fogok megírni, akkor megkaptam hozzá a tehetséget is. A miskolci művészek nem engedték megjelentetni gyermekverseimet, eltitkoltak a világ előtt, így nem is szerethettek tehetségemért.
Könyvanyagaim odalettek, a családi ház, melynek udvarán naponta ültettem a növényeket, örömmel locsoltam esténként forrásvízzel szétzúzásra került felettem rövid idő alatt, mindenem tönkrement, odaveszett a költői ajándékkal együtt. Még pár évnyi ének maradt, Főnixként daloltam el búcsúdalom, úgy múlik az életem, hogy soha senki sem fog emlékezni sem arra, éltem, alkottam, értékeket hoztam létre.
Mennyi félelem, ami ért az elmúlt húsz esztendő alatt! Se éjjelem, se nyugodt nappalom nem akadt. Hatalmas erők, melyek fogságba ejtették a szívemet, vették el hangomat, szépségemet, mondták régen, irigységből, mert szép voltam. Nem értettem, a szépség és harmónia természetes volt, s minden szép, amit természettől fogva adott. Miért is kellett mindenütt mindenben tökéletességre törekedni? Én vártam el magamtól, valahogy úgy voltam vele: vagy tudok, vagy nem. Én mindent akartam az élettől: magyar nyelvi időmértékes beszédet, tiszta hangú éneket, kedvességet, bájosságot, segítőkészséget. Mennyire rossz, ha az ember már arra sem képes, hogy megvendégeljen bárkit, vagy titokban odahelyezze ajtaja elé, amire éppen szüksége van. Már nincs kivel jótékonykodni. Tavaly Karácsony viliáján a bérházban lakó rosszindulatú, irigy, pletykás asszony ajtaja elé tettem egy papucsot, mert az övének levált a talpa. Vártam a meglepetés hatását, titokban arra számítottam, jobb emberré válik. Csalódtam, mint ahogyan a megyeszékhelyen való tartózkodásom óta egyfolytában mindenkiben. Itt üzlet az ember, kiárulták az emberi tisztaságot, mint az emberi testet is.
Az én világom egy kihalt világ lett, szívemben őrzött nagybetűs emberekkel. Az én kedvenc öregeim már a történelmem részét képezik, csak bízni tudok abban, hogy ha egyszer meg tudom írni életem történetét, ezzel nekik is örök tisztességet adok.
Egy orosz bioenergetikus természetgyógyász professzor szerint azóta követ az irigység egészségem megkárosítása mellett, amióta a kisebbik gyermekem megszületett.
Amikor gyors-gépíróba jártam és én voltam a legjobb, bár iskolába menni csak vizsgákra tudtam a gyerekeket beültetve a leghátsó padba, szívemet dolgozat írás közben apró szurkálások érték, ilyenkor odakaptam és összerándultam. Nem értettem, mi történik velem. Pedig mindenkihez kedves voltam, a gyengébb tanulók gyorsírási feladatát megírtam, a gépírási áttetet lediktáltam vizsgakor is, mégis gyűlölet sugárzott a szemükből rám, amivel szemben tehetetlen voltam.
Gimnáziumban albérleti lakásomra meghívtam a rossz helyesírású tanulókat, segítettem nekik felkészülni az elméleti vizsgára. Ott legalább szerettek, nem találkoztam közöttük ok nélkül gyűlölködővel. A matematika tanárommal versenyeztem, melyikünk hogyan oldja meg az adott feladatot. Azt mondják, akinek jó a logikai készsége, annak jó a problémamegoldó képessége is. Ennek így kell lennie, de önbizalomhiánnyal és állandó lenézettséggel, ami házasságom alatt jelentkezett ellenkezik a logika. A logika azt diktálja, ami rossz, azt meg kell szüntetni.
Egyszer írtam a politikai gazdaságtan előadását volt férjemnek, melyet a pártgyűlésen kellett előadnia. Hazajött másnap, gátlástalanul a szemembe nézett és közölte, milyen sikere volt, visszatapsolták. Ekkor a még tiszta zöld szemeimbe nézett és közölte velem, mintha állandóan össze akarna zúzni:
-De te olyan hülye vagy, hogy még elő sem tudtad volna adni!
A szívem ilyenkor mindig görcsbe rándult, mikor ilyen jutalmat kaptam segítségemért, s a félelem anyám óta követett, egyedül akkor és addig szűnt meg, ameddig a gyerekekkel játszottam, vagy házi munka végzése közben énekeltem. Akihez matekozni jártam, azt mondta a válásomkor, már nekem minden mindegy. Kétszer hangzott el ez a mondat. Miskolci első kommunikációs bénulásomkor a megyei kórházban egyetlen éjszaka alatt, ahol másnapra nem jött ki hang a torkomon, kezeim ütemesen rángatóztak fel, s alá, közölte a főorvosnő öccsével: már belőlem sohasem lesz ember. Úgy jöttek vizitelni az orvosok, mint a Vágtázó halottkémek, viháncolva és vigyorogva, miközben a számat csak vinnyogó hangok hagyták el. Az egyik miskolci költő azt írta előtte: aki oda belép az Idegosztályra, hagyjon fel minden reménnyel.A főorvosnő közölte, kezdjem el vezetni az álmaimat, melyek egész addigi életem eseményeiről vallottak.
Ekkor már ismertem a keleteseket és Új Bekezdés alapító tag is voltam, ahol kinevettek és közölték velem, ne énekeljek Bródy dalokat. Keletes ismerősöm betette fotómat a helyi újságba, Tovább című versem utolsó sorát átjavította, hogy hegyre fel tartok, ahol a végzet tündöklő, Krisztusi vég lesz, de nem mert bejönni a kórházba meglátogatni, féltek akkor még az egészségügytől.
Keletes ismerősöm előtte leveleket írogatott nekem: aki ilyen hattyúdal tisztaságúan énekel, nem veszhet el mindörökké, s olyan vagyok, mint Veronika keszkenőn Krisztus arcképe. Mindezekből én egy szót nem értettem, két hétig sikeresen levett a lábamról szegfűjeivel. Annyi idő elég volt, hogy rájöjjek: valami nagyon rossz dolog, amivel foglalkozik. 1991. augusztus 26-án, első szerelmes együttlétünkkor megírta nekem címezve a Csillaghullást, mely szerint szisszenve ébredek, apokalipszis ért el engem. Állandóan kapkodott a fejem körül, hadonászott, mintha törte volna össze az aurámat, pár hét múlva már a kórházban kötöttem ki. Majd rájövök arra, miket írnak, közölte. A magyaroknak kell szégyellniük magukat.
Első három könyvanyagom illusztrációit keletes ismerőse készítette. A Szívdobbanások című könyvanyag Új Évás mellékletének engem rajzolt meg szemüvegben, mert mondtam neki telefonban, hogy már szemüveget kell felvennem, tört lett a pillantásom. Az illusztráció szerint egy orvost leplezek éppen. Nem értettem, mibe kerültem, innen kivezető utam nekem már nem lehet, s a húsz éve kezdődött folyamatnak véget vetni lehetetlennek tűnik. Kértem segítséget, de semmi sem történik évek óta, csak egészségem kerül egyre siralmasabb állapotba. Tartom magam életben, csodában reménykedve. Segítségemre sietők tönkre mentek, ismerőseim, barátaim, rokonaim meghaltak, már a negyedik generáció került összezúzásra érthetetlenül. Nekünk még tanulni is tilos volt, a diplomát a párt nem engedélyezte, mert nem voltam sem paraszt, sem gyári munkás, sem problémás család leszármazottja.
Megalázásom koldulással folytatódott, tízezer forintból éltem, méltóságom odalett, emberségemből csak az emlékeim maradtak fenn. Már valóban sohasem leszek ember.
Régi munkatársaim, akik még élnek, s szerettek, tiszteltek pszichiátriai kezeltek lettek. Ők angyalnak szólítottak, mert mindenkinek a gondját azonnal megoldottam, munkában is a tökéletességre törekedtem. Nem tudtam lejjebb adni annál, amit a legjobb tudásom szerint végezhetek. Ez olyan, mint egykor volt a gitár tanulás. Első naptól kezdve órákat gyakoroltam, fél év gitár tanulás után már színpadra lehetett állítani német gitárkottából akkordokat játszva, s énekemmel kísértem saját hangomat. Gitárral tanultam meg az összes régi slágert, a Kedvencek kotta dalait, operetteket, hajlított magyar népdalokat, melyek a kedvenceim voltak. Mennyi csalódást okoztam tanáraimnak, akik a legjobbnak tartottak. Ott hagytam a gitárt, mert anyám a tanáromat szórakoztatta, s szégyelltem magam miatta. Országos népdalversenyen bejelentette a tanárnő, hogy a legjobb ének tanuló következik, nem jött ki hang a torkomon. 1971-et írtunk, ott kezdődött, vagy talán 1967-es nyomorulttá válásunkkor, vagy születésemkor? Mindhárom válasz igaz, mindegyik dátummal elkezdődött valami, ami összetörte a szépnek ígérkező életemet.
Nem vagyok költő, mert a költő tanít, nevel és szórakoztat. Nem beszéltem magamról egészen négy évvel ezelőttig, amikor búcsúzni kezdtem a világtól, sirattam azokat, akiket elveszítettem, s ilyenkor is csak a fájdalom szólaltat meg, magamtól soha nem tettem volna. Hallgató tipusnak születtem, az ember nem beszél sem szégyenéről, sem az őt ért fájdalmakról, mert odalesz az emberi méltósága, ugyanis az emberek az embereket nem értik, nem tisztelik. Itt kezdődik a probléma, a tisztelet hiányával. Ha magunkat nem tiszteljük, mások sem fognak minket. Elég annyi, hogy elmondom valakinek, beteg lettem, s máris oda a tisztelet. Minek is mondja el? Azt akarja, hogy sajnálják? Mert kimondatja a fájdalom, az, hogy én már nem lehetek többé ember.
Azt mondta egy született nyomorék férfi: ha egyszer beteg, miért foglalkozik most is irodalommal?
Beszélgetek magammal, biztatom magam, életben tartom magamat és erre senki sem kiváncsi.
Ha világrengető dolgokat találnék ki, arra a világmegváltó készségűek vevők lennének, megdicsérnének, de a világot megváltani soha sem sikerülne, még akkor sem, ha magam lennék a békesség virága.
Kezet tudnék-e nyújtani azoknak, akik vétettek ellenem? Meg lehet-e bocsátani ennyi értelmetlen szenvedést, gátat, hogy az én arcom nem lesz ismerős, s hogy mennyi minden nem lehettem?
Néha elsimítanám az ellentéteket, de mikor nagy a fájdalmam, üvölteném, hogy elég volt, hagyjanak ki emberként a fertelmesek játékaiból, nem vagyok kiváncsi semmire, ami ellenkezik egykori belsőmmel, de kiáltásom csak örömöt okoz és még nagyobb féktelenséget.
A legtöbb ember nem érdemli meg a közléseket, mert visszaél vele. Úgy barátkozom, hogy hallgatok, nekem kötelességem őket napi gondjaikkal együtt végig hallgatni, ha kell, segíteni.
Nem vagyok költő, egy darabig azzá váltam, az irigység nem engedett megismertetni magamat. Egyszer akartam gyermekeknek műsort szervezni egy kiállításon, tudták, hogy cserép árulás mellett énekelni fogok, hangszórót tettek a fejem fölé, üvöltött fölöttem egész nap. Mire kiplakátoltak Egerben, hogy előadom ott egyik daljátékomat, fellépés napján a kórházban kötöttem ki, miután eldicsekedtem a keletben azzal, hogy ambició terápiára fogok járni egy orvoshoz.
Nyolc éve diszlexiás lettem, nem tudtam írni, a hangom elment véglegesen. Karmikus mélységbe süllyedt életem vége négy esztendeje a betegségek diagnosztizálása. Régebben megjelent álmomban egy orvos lelke egy szikla felett, alatta álltak gyermekeim és kérdezték: ha most segítünk anyának, akkor meggyógyulhat? A válasz az volt, hogy szeretetet és tiszteletet nem lehet utólag átadni, mint egy szál virágot. Az álom leplezés orvosa ismeretlen, nyilván nem én voltam, aki szellem alakban tud repkedni, mint ahogyan nem apa adta nekem a tehetséget, hogy megírjam a könyveket, nem ő vezetett álmomban egy szőke, lófarkos nővel, akitől féltem egy régi kihalt raktárban.
Örökre megszűnt az emberi tisztelet, a tisztaság. A tisztaság ellenkezik a karmikus betegségekkel, a tisztaság bűntelenség, s én minden elkövetett tettemért jócskán megfizettem, nem maradtam adósa senkinek.
2012. augusztus 21.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Kohut Katalin |
|
|
|
|
|
Offline
